E percben nagy jajveszékelés hatolt fülembe az elülső udvarból, tehát ismét kinyitottam az ablakot, és kikiáltottam okcitán nyelven (hogy Luc ne értse):

- Ne oly hevesen, Pisseboeuf!

- Márki úr - felelte Pisseboeuf -, ahogy ezt én csinálom, már-már simogatással ér fel!

Ami hahotára fakasztotta mindazokat háznépemből, akik értették az okcitán nyelvet, tehát másik gaszkonomat, Poussevent-t kocsisomat, Lachaise-t, szakácsomat, Caboche-t (lévén mindketten auvergne-iek) és a Périgord-ból jött Faujanetet, ki bicebócán futott át kertjéből a látványosságot megszemlélni, melyet, amint ablakomon kihajolva tapasztaltam, igen kíváncsian figyeltek az első és második emeletről szobaleányaink is, és ugyancsak szabadszájúan cseréltek eszmét e házi eseményről.

- Szégyentelenek! - kiáltottam föl hozzájuk. - Rögvest csukjátok be ablakaitokat, és maradjatok csendben, máskülönben saját kezűleg páhollak el benneteket!

- Isten adja! - vágta rá Guillemette, ki mióta Louison nem volt többé itt, hogy féken tartsa nyelvét, egyre orcátlanabb lett.

- Én Pierre-em! - tette a vállamra a kezét Miroul. - Kérlek, ne engedd el a büntetés hátralevő részét, mint szoktad! E két semmirekellő jóformán fékezhetetlen, mióta egy-egy aranyat adtál nekik, amiért vállalkoztak a lóti-futi gyerkőc szerepére.

- Ígérem, Miroul - mondtam, igencsak kedvem ellenére. - Hanem azt kikötöm; amint vége a verésnek, gondoskodjál róla, hogy Greta Luc fájó részeit megkenegesse és bekösse.

- Uram, Franz nem örülne neki, lévén a mihaszna oly csinos.

- Akkor Mariette?

- Uram, Caboche sem örülne!

- Hát Héloise?

- Uram, gaszkonjait bosszantaná a dolog.

- S miért ne jöhetne szóba Guillemette? - kérdeztem mosolyogva.

- Uram, engem tenne féltékennyé - nevetett rám Miroul.

- Akkor bízd arra, akire akarod.

- Tehát Lisette-re bízzuk - döntötte el Miroul. - L'Étoile urat ez nem fogja zavarni, mivel nem szerez tudomást róla.

Lisette arra a deszkára fektette ápoltját, melyen máskor a fehérneműt szokta vasalni. Én is bekukkantottam, hogy lássam, Pisseboeuf „simogatása” nem sértette-e fel vérig a fiú bőrét, mert ez esetben nem megkenni kellett volna a sebet, hanem borszesszel lemosni. Nos, ott leltem Lucöt hasmánt a deszkán, pucér fenékkel, nagyon is nyugodt képpel, s éppen azt mondta Lisette-nek, amikor Miroul meg én beléptünk:

- Lisette, örömest megveretném magam minden istenadta napon, ha utána te kenegetnél meg puha két kezeddel.

- Nézzék csak ezt a tejfölösszájút! - hívott álszentül tanúul minket Lisette. - Alig bújt ki a tojásból, még ott a fenekén a héja, és máris rohanna és szerelmeskedne!

- Bizony nem jó, ha a tyúk hangosabban kodácsol, mint ahogy a kakas kukorékol! - szólt sértődötten Luc.

- Nyughass, Luc! - intette le Miroul. - Vagy azt akarod: újra elfenekeljenek? Hát nem tudod, hogy tilos udvarolni és hízelkedni a szobaleányainknak?

- Aj, fegyvernök úr - vetette közbe magát a könyörületes szívű Lisette -, nem szeretném, ha megint elvernék szegénykét. Máris csupa hurka. Kis híján vére is kiserkedt. És ámbár feneke gömbölyű, kemény és csupa izom - tette hozzá, vágyakozva simítva végig mondott fenéken -, a bőre finomabb, mint némely lányé.

- Ebből elég ennyi! - fortyant fel Miroul, egészen Sauveterre modorában. - Lisette, eleget kenegetted. Luc, húzd fel a nadrágod és tűnj el!

Ha nem látogattam volna meg kis hercegnémet ebéd után, ólomlábakon járt volna az idő este kilencig, annyira szerettem volna már látni Lugolit (kit csak messziről ismertem, futólag és híre után), és megtudni tőle: átsegíthet-e azon az átkozott zárt ajtón? Nem különös dolog-e, hogy az az óra, mely oly hosszúnak rémlik, egyszeriben mennyire megkurtul, amint a végéhez közelít? Gondolom, így leszen ez életünkkel is, amikor végéhez közeledve feltűnik a halál.

Lugoli testi mivolta nem okozott csalódást, lévén középtermetű, ám igen izmos, keze-lába erős, arcvonásai oly tisztán metszettek, mint egy római medálé, bőre-szőre barna, s e sok feketeség közepette szeme bámulatosan kék; egyébiránt tekintete éles, mozgása fürge, szava gyorsan pergő és nagyon is katonás: nem szépelgő s nem teketóriázó, s égkék szeme, noha igen őszintének, egyszersmind ravasznak és bölcsnek tetszett.

Mindaz, amit én hallottam róla, s amit ő rólam, igen közel hozott egymáshoz, úgyhogy mondhatni, az első pillantásra egymásra ismertünk. Igaz, kezdetben kissé tartózkodó volt - mert attól tartott, hogy szerény származása okán én majd a márkit játszom -, ám mihelyt jól megöleltem, tartózkodása úgy elolvadt, mint a hó, mert Lugoli megérezte: nem az udvarban honos udvariassággal van dolga, hanem szívből jön az ölelés. S engem igazán boldoggá tett a tudat, hogy a férfit, ki nap mint nap igen éberen királyom biztonságán őrködik, nem akármilyen fából faragták.

- Aj, uram! - mondta, mihelyt arra kértem, hagyja el a márki megszólítást és nevezzen egyszerűen Sioracnak, amit előbb nem mert megkockáztatni. - Mennyire örülök, hogy végre találkozhattunk! Igen sokat hallottam és még többet sejtek jószolgálatairól, melyeket megbízatásai és álorcás szereplései alkalmával a királynak tett.

- Hogyan? - nevettem én el magam. - Hát hallotta hírét álruháimnak?

- Hallottam ám! - nevetett ő is rám. - És ámbár nem árulhatom el, pontosan kitől, mindazonáltal tudja meg, uram, hogy az ostrom alatt volt egy kémem a lotaringiai hercegnék egyikénél, és ugyancsak megütköztem volna azon, hogy egy kelmeárusnak, ki át-át jár vonalainkon, van mersze élelmezni őket, ha őfelsége el nem árulta volna nekem, hogy e kalmár az ő embere. Ami megnyugtatott. Azután, mivel az én legyecském nem szűnt meg a hercegnék körül repkedni, amikor a király bevonult Párizsba, megtudtam, kit rejtett ama nagy szakáll. Ami igen-igen megnövelte uraságod iránt érzett megbecsülésemet, mert nem sok nemesúr szánta volna rá magát, hogy kalmárrá lealacsonyodva szolgálja királyát.

- Csakhogy én nem éreztem lealacsonyodásnak - mosolyogtam rá. - Éppen ellenkezőleg, nagyon is szórakoztatott a dolog. Úgy hiszem, szemfényvesztőnek vagy komédiásnak kellett volna születnem, annyira kedvelem az álruhát.

- Lám, ebben is hasonlítunk - felelte derült arccal Lugoli -, mert noha a prefektúrán főként az alárendelt legyeknek kell ezzé-azzá átvedleniök, én sem tartom rangomhoz méltatlannak, hogy hébe-hóba álcázzam magam. Nézze, uram - nyitott ki egy nagy ládát -, hány álruhát őrzök itt, melyeket olykor-olykor felöltöttem, hogy kézre kerítsek holmi gazfickókat.

Azzal gyors mozdulattal előhúzott a ládából több öltözéket, köztük, nagy mulatságomra, egy papi reverendát.

- Jól áll-e kegyelmeden e ruha? - kérdeztem nevetve.

- Tűrhetően - így ő. - Az igazi bökkenő amúgy sem maga a reverenda, hanem a hozzá illő arc. Az ember egyaránt fél attól, hogy túljátssza szerepét, és hogy nem elég meggyőzően játssza.

- Uram, megenged-e egy kérdést?

- Természetesen - bólintott Lugoli mosolyogva -, hacsak tisztem nem parancsol hallgatást e dologban.

- Ám ítélje meg maga! Mostanság ki körül repdes legyecskéje? Montpensier úrnő, Nemours hercegné vagy Guise hercegné körül?

- Uram - válaszolta cinkos mosollyal Lugoli -, remélem, beéri azzal, ha annyit felelek: ámbár kérdését kénytelen vagyok megválaszolatlan hagyni, tudom, miért tette föl nekem...

Amire hasonló mosoly ült ki ajkamra, mert eleget mondott ahhoz, hogy eloszlassa egy kétségemet, mely mindaddig nem hagyott nyugodni, azt tudniillik, vajon meg kell-e vallanom őfelségének vagy sem legközelebbi találkozásunkkor, hogyan is áll ügyem a hercegnével. Ám ha a király már értesült kapcsolatomról Catherine-nal, mint ezt Lugoli értésemre adta, magától értetődően nem köt többé Catherine-nak adott szavam, legalábbis ami a királyt illeti.

Akkor rátértem a dolog velejére, s elmondtam Lugolinak: kétségbe ejt a zárt tárgyalás elrendelése, melyet d'O és Cheverny urak mondhatni ráerőltettek a parlamentre, a király levelének felette részrehajló értelmezésével.

- Miért ne mondhatná meg Cheverny úrnak, hogy a király megbízta a per nyomon követésével? - kérdezte Lugoli.

- Megtenném, ha oly bizonyos lehetnék érzelmeiben, mint a kegyelmedében. Ám mint kegyelmed is tudja, a jezsuiták pöre két táborra osztja Franciaországot, és mivel Cheverny úr nem abba a táborba tartozik, amelybe én, nem óhajtok előtte színt vallani, már csak azért sem, mert a király egyelőre semleges ez ügyben.

- Semleges?

- Legalábbis látszólag, hisz a tét nem kisebb, mint az ő élete.

- Fájdalom, magam is ezt hiszem - vált hirtelen gondterheltté Lugoli arca. - Mióta Melunben letartóztattam Barriére-t, voltaképpen bizonyosan tudom, mert ha e gonosztevőből eleget szedtem is ki ahhoz, hogy a jezsuita Varade-ot számkivettessem, ahhoz már nem volt elég vallomása, hogy ugyane sorsra jusson ama másik felségáruló jezsuita is, ki a királygyilkost előre feloldozta, hogy aljas szándékában megerősítse. És ámbár volt akkora a bűne, mint Varade-é, az ipse él és virul, meglehet, éppen itt, Párizsban, talán a clermont-i kollégiumban, s meglehet, e percben, melyben róla szólok, éppen egy új báb előállításán fáradozik, melyet a megfelelő pillanatban mozgásba hoz, s amelyet olyan jól megdolgozott, hogy még ha elfognók, sem árulná el mestere nevét. Aj, Siorac, megőrjít a düh! Ezerszer szívesebben látnék ezer gonosztevőt, mint eme hitbuzgó gyilkosokat, kik Isten nevében ölnek! Mert ezek soha el nem fogynak, míg az őket tettre buzdító szektát ki nem vetettük országunkból.

- Lugoli - mondtam (mert észrevettem, felháborodása tetőfokán ő is végre Sioracnak szólított, amire előbb hiába kértem) -, mit gondol: elítéli őket a parlament?

- Jaj, ez a parlament! Mint tudja, a barikádok napja után egy része követte III. Henriket Tours-ba. A másik része Párizsban maradt, mert a Ligához húzott, s ámbár azóta ők is csatlakoztak a királyhoz, a jezsuitáknak számos - nyíltan megvallott vagy leplezett - barátjuk van köztük. Vagy mit is beszélek? Vannak ilyenek szép számmal a Tours-ból visszatértek között is.

- Köztük is?

- De még mennyire! És éppen nem a legjelentéktelenebbek. Hogy csak kettőt említsek közülük: a király ügyvédje, Séguier! És a főügyész, La Guesle!

- La Guesle! - kiáltottam, hitetlenkedve. - La Guesle, ki lelke ártatlanságában maga hozta el Jacques Clément-t Saint-Cloud-ba, s maga vezette be ama mindörökre gyászos emlékezetű napon III. Henrikhez! Hát kétszeresen vak?

- Nem csoda, hogy a jezsuitáknak annyi védelmezőjük van - mondta mosolyogva Lugoli. - Tehetségük, erényük annyi, mint égen a csillag, amellett bátrak, hitbuzgók, önzetlenek, egyszóval mindannyiunk bámulatára méltóak lennének, ha nem volnának egyszersmind a spanyol király ágensei. Azonban támadt egy eszmém, Siorac - tette hozzá (s nem kerülte el figyelmemet, hogy nevemet jólesően ejtette ki, mintha örülne neki, hogy nem kell márkinak szólítania). Ha nem vehet is részt a pör tárgyalásain valódi nevén és arcával, titokban végighallgathatja.

- Hogyan?

- Álöltözékben.

- Álöltözékben?

- Mint a prefektúra egyik őrmestere.

- Szent Antal szakállára! Felismernének!

- Ha jól a szemébe húzza kalapját, szentül hiszem, nem! Ugyan van-e egyetlen tagja is e parlamentnek, mely annyira el van telve saját fontosságának tudatától, ki nem átallna figyelmére méltatni egy kis őrmestert? Mi több, legalább harminc őrmester vesz majd körül avégből, hogy eltanácsolják és kitessékeljék azokat az uraságokat, ki lopva igyekeznek bejutni a törvényszék épületébe és meglesni a beszédeket.

- A teremburáját! - nevettem nagyot. - És éppen én állnám útjukat! Ez igazán kapitális tréfa lenne! Mégis tartok tőle: felismernének!

- Megint csak azt mondom rá: fogadom, nem! Egy rendőr őrmester annyit sem számít a szemükben, mint egy zsámoly vagy egy kárpit. Meg kíván bizonyosodni felőle? - folytatta, cinkosabbnál cinkosabb képpel. - Akkor legyen itt holnap hét órakor. Addig találok egy kegyelmedre illő őrmesterruhát, és magammal viszem látogatóba oly emberekhez, kiket enyhén szólva nem tölt el elragadtatással látásom. Jöjjön el, Siorac! Szépen kérem: jöjjön velünk! Szavamra, nem fogja megbánni!

Majd addig hunyorgatott, kacsingatott rám cinkos, titokzatoskodó mosollyal és tekintettel, míg rá nem álltam, annál is inkább, mert magam is jobbnak láttam, hogy mielőtt a parlamentbe merészkednék mondott ruhában, nagy kockázatot vállalva, előbb egy nem túlzottan kockázatos kísérletet tegyek. Lugolit oly boldoggá tette beleegyezésem, és annyiszor esküdött meg rá, míg kapujáig elkísért: nem fogok csalódni, hogy a legnagyobb mértékben felcsigázta kíváncsiságomat, és hosszan eltöprengtem azon, vajon miféle párjukat ritkító gazemberekhez kíván másnap elvinni, hogy ennyit titokzatoskodik.

Kisded kíséretem a kapu előtt várt rám, mert noha a Virágmező utca mindössze húsz percre esik gyalog a Süvegvonó utcától, életét kockáztatta volna, aki sötétedés után egyedül tette volna meg ez utat, mivel az éj beálltával Párizs utcáin a gazemberek uralkodnak. Lugoli kapukiugrója előtt Pisseboeuf, Poussevent, Franz és kocsisunk, Lachaise várt rám, s ámbár e két utóbbi oly tapasztalatlan volt a harcban, amilyen tapasztalt az első kettő, rájuk esett választásom óriás termetük miatt, mely véleményem szerint el kellett hogy riassza a legelszántabb csirkefogókat is, annál is inkább, mivel vértet adtam rájuk; az még szélesebbnek mutatta vállukat, s fáklyáik fényében acélosan csillogott. Így haladtunk tehát mi hárman: Pisseboeuf, Poussevent és jómagam ugyancsak kackiásan: egyik kezünkben kard, a másikban pisztoly (a hugenotta lovasság példáját követve, mely kezdett nagy tekintélynek örvendeni mifelénk) az utca legközepén (megkockáztatva, hogy bemocskolódunk), jó erősen és hangosan a kövezethez csapva minden lépésnél talpunkat, előttünk Pantagruel, mögöttünk Gargantua. Olvasóm, bizony mondom, ki vitézi vonulásunkat az éjszakában megleste volna, annak ugyancsak inába szállt volna a bátorsága!

Másnap viszont kíséret nélkül és úgyszólván pirkadatkor tértem vissza a Süvegvonó utcába bivalybőr zekében, s legrosszabb kalapomat nyomva a fejembe, mert azt gondoltam: ahogy a rendőrprefektus a Ligát figyeli, alighanem úgy figyeli a Liga is az ő házát.

Lugoli bizonnyal a kapu mögött várt rám. Mihelyt a kémlelőnyíláson át megpillantott, bebocsátott, s minekutána jól megölelt, karon fogva bevezetett egy szobába, hol egy ágyra kiterítve őrmesteri ruhát pillantottam meg. Nyomban magamra is öltöttem, mindkettőnk nagy mulatságára, és meghallgattam okos tanácsait.

- Siorac - mondta -, vesse le szép gyűrűit, és húzzon a kezére barhentkesztyűt! Elárulná a keze, amilyen ápolt. Csizmáját is vegye le, és cserélje fel emerre, ez közönségesebb. Ami meg a kalapját illeti...

- Ez a legócskább kalapom.

- Mégis lerí róla, hogy valamikor igen szép kalap volt. Nyomja inkább ezt a fejébe, ez a legközönségesebb nemezből készült és kissé piszkosfekete! Nem! Nem! Ne vágja félre, és ne ilyen hetykén! Az nagyon is nemesúrra vall. Hanem egyenesen húzza a szemébe, egyszerűen, amitől leginkább egy sík földi szántóvetőnek látszik majd. És járás közben fordítsa kifelé a lábát, és a lépte legyen súlyos!

- Hohó! - nevettem rá -, ehhez értek, még akkor tanultam meg, amikor kelmeárus voltam.

- Ami a lábát illeti, az megjárja, de ami a pocakot, az nagy! Az a kalmárnál előreáll, válla hátrafeszül, mellkasa kidomborodik. Az őrmesternél ellenben, ki rendesen egyenesen falujából kerül hozzánk, s szántáshoz, talicskázáshoz szokott, a váll előreesik. Egyébiránt mostanra őrmestereim alighanem kint várnak már kapum előtt. És amilyen jó komédiásnak gondolom uraságodat, bizonyára tökéletesen fogja utánozni habitus corporis-ukat.[45] Hanem, Siorac - vetett egy pillantást órájára -, ideje indulnunk, ha madárkáinkat a fészkükben akarjuk lelni.

És a kapu előtt csakugyan hat prefektúrai őrmester várakozott türelmes s kicsit bamba képpel. Egyetlen fegyverük egy kard volt. Alaposan megnéztem magamnak őket, hogy nehézkes járásukat híven utánozzam. Azt is megfigyeltem, hogy jóformán mindüknek vörösebb volt arca-orra, mint nekem, amit érzésem szerint inkább az isteni flaskának köszönhettek, semmint a napsütésnek, és én arra a belátásra jutottam, üdvös lesz a pör napján némi festéket kennem mondott helyekre, s ezáltal még hasonlatosabbá válni társaimhoz.

- Siorac - szólt Lugoli -, kérem, szegődjön mellém jobb felől, és hallgassa meg közlendőmet, hadd világosítsam meg elméjét e dologban. Az ostrom alatt, 1590 júniusában Nemours herceg elrendelte Saint-Denis kincsei egy részének áruba bocsátását, a párizsi szegények javára: a többi között egy nagy, tömör aranyfeszületet és egy alig valamivel kevesebbet nyomó koronát, amiből mindösszesen szűken ezer aranyat vettek be, vajmi csekély enyhülést hozva ennyi sok embernek. Mondott korona azonban igen szép drágakövekkel volt ékes, s ezeknek - ki hinné? - útközben lábuk kelt. Akadt köztük egy igen-igen nagy és súlyos, felbecsülhetetlen értékű rubintkő, s minekutána biztos forrásból megtudtam, kiknek a kezén van, szándékomban áll a követ mondott kezekből visszaszerezni most, kora reggel.

- És e veszedelmes vállalathoz csupán öt-hat gyatrán felfegyverzett őrmester segítségét veszi igénybe? - kérdeztem elhűlve.

- A dolog úgy áll - sandított rám oldalvást Lugoli, s a szemében kis gunyoros fény villant föl -, hogy mondott kezek, noha félelmetesek, fegyvertelenek. Mindazonáltal erről nem mondok többet - tette hozzá kihívó arckifejezéssel -, míg be nem kopogtatunk ajtajukon.

Azzal elhallgatott, s mert én kissé hosszúnak találtam az utat, megkérdeztem:

- Megtudhatom, Lugoli, hogyan jutott tudomására, hogy fentmondott rubint azok kezén van, akikre célzott?

- Úgy, hogy négy évvel elrablása után azok, akiknek birtokában van, el akarták adni tegnap egy ékszerésznek a Pénzváltó hídnál. Az nagyítóval megvizsgálta, és felismerte benne a saint-denis-i koronák egyikének rubintkövét, amelyhez foghatóan nagyot soha senki nem látott országunkban. Nyomban fel is ajánlott érte egy szép kerek summát, ám azzal az ürüggyel, hogy időbe telik, míg ennyi pénzt felhajt, két nap haladékot kért, kisinasát az ipse után küldte, mihelyt az eltávozott, s haladéktalanul értesített engem az eladó lakcíméről, mivel a lábujja hegyét sem kívánta ily mocskos vízbe belemártani.

- De ha kegyelmed a rablóknak csupán a címét ismeri, honnan tudja, hogy fegyvertelenek?

- Mert a kérdéses címet és házat jól ismerem, ahogy kegyelmed, Siorac, is mindjárt megismeri. Már a közelében járunk.

- Hogyan? Ezek a csavargók a Saint-Jacques utcában laknak? Ugyancsak előkelő környék holmi haramiáknak!

- Ezek igen gazdagok - mosolyodott el Lugoli -, és nem lesznek sokkal szegényebbek akkor sem, ha visszavesszük tőlük a rubintot. Megérkeztünk - állt meg egy szép tölgyfa kapu előtt.

- Megérkeztünk? - kiáltottam elképedve. - De hisz ez a clermont-i kollégium.

- Az bizony! - verte meg erősen a koppantóval a kaput Lugoli. - Nem mondtam meg jó előre, hogy nem bánja meg e kiruccanást?

A kémlelőablak megnyílt. Lugoli katonás, paracsoló hangon beszólt:

- Ismersz, kapus. Pierre de Lugoli vagyok. Kérlek, bocsáss be, találkozóm van Guéret atyával.

A kapu kinyílt, s mind betódultunk rajta: Lugoli, jómagam és a hat őrmester. A portás nem számított ennyi látogatóra, s azt mondta, gyanakvó arckifejezéssel: „Kihívom Guéret atyát. Azzal egy kis harang zsinórja után nyúlt, hanem Lugoli bal kézzel lefogta a portás karját, s a másikkal pocakjának szegezve kardját, nyájas mosollyal megnyugtatta:

- Fölösleges. Ismerem a járást.

Ennek utána intésére két őrmester sokkal kevésbé nyájasan galléron ragadta a portást, száját betömte, őt magát háttal egy oszlopnak döntötte, s két karját az oszlop mögött összekötötte. Lugoli újabb intésére az őrmesterek egyike elzárta a kémlelőnyílást, beretesztelte a kaput, és kivont karddal ott maradt, gondolom, avégett, hogy ki ne szabadítsák a kapust a hátunk mögött. Mindez igen gyorsan és nesztelenül zajlott le, s Lugoli intett: kövessük.

- Ilyenkor a kegyes jezsuita atyák a refektóriumban vannak - mondta nekem sotto voce -, s mi majd jó reggelit és jó emésztést kívánunk nekik.

Lugoli nem tört ajtóstul az atyákra. Udvarias mosollyal, levett kalappal lépett be a terembe, mialatt őrmesterei sietve, de nem futólépésben odaplántálták magukat a két ajtó és az ablakok elé.

- Tiszteletre méltó atyák - hajtott fejet Lugoli -, a kétségbeesésbe kerget, hogy meg kell zavarnom étkezésüket, ám mivel tegnap biztos forrásból megtudtam: birtokukban van egy nagy rubintkő, a saint-denis-i koronák egyikéből való, melyet 1590-ben Nevers herceg parancsára a pénzverdébe szállítottak el, eljöttem megkérni kegyességeteket, szolgáltassák vissza a követ, lévén az királyaink örökének része.

E bejelentést mély csend fogadta. Az atyák valamennyien moccanatlanul ültek helyükön, a padon, s még a tekintetét sem emelte fel egy sem közülük tányérjáról. Becslésem szerint vagy harmincan ülhették körül a hosszú étkezőasztalt. Voltak köztük kopaszok és hajasok, de egy sem viselt szerzetesi tonzúrát, és mind papi reverendában volt.

- Tiszteletre méltó atyák, hát nem hallották szavamat? - kérdezte Lugoli, még mindig igen udvariasan, ám kissé felcsattanó hangon.

- Uram - szólalt meg az egyik atya, ki az asztalfőn ült, s mintegy elnökölni látszott -, eljárása igencsak meglep. Szeretném a kegyelmed szájából hallani, tud-e vajon e dologról d'O úr.

- Párizs nagyságos kormányzójának - felelte Lugoli a legmélyebb tisztelet hangján, ám az a szikra, mely kék szemében kigyúlt, nem kecsegtetett sok jóval - nem kell erről tudnia. Nekem egyedül a király parancsol. Tiszteletre méltó atyák - tette hozzá, rövid szünet után -, szíves válaszukra várok.

Amire az imént megszólalt atya egy árva szót sem felelt, hanem tálkája fölé hajolt, s tovább evett, mintha Lugoli láthatatlanná vált volna. Ennek a páternek, akit, mint később megtudtam, Guéret-nek hívtak, igen szép, hosszúdad, finom feje volt, mélyen gödrébe süppedt szeme és magas homloka.

- Ami azt a rubintkövet illeti - harsant fel váratlanul egy nyers hang -, azt sem tudjuk, miről beszél.

Guéret atyát láthatóan zavarba hozta ez a közbeszólás, elégedetlen pillantást vetett a kérdéses páterre, és összeszorította az ajkát.

- Ez esetben kénytelen leszek, tiszteletre méltó atyáim - szólt Lugoli -, mindenkit itt tartani, és a cellákat egyenként átkutatni.

Ámbár a jezsuita atyák igyekeztek nyugton maradni, nem szóltak és kifürkészhetetlen arcot vágtak, szemüket lesütve és tányéruk fölé hajolva, úgy rémlett, titokban megremegnek e szavak hallatán, és alighanem Lugoli is megsejtette remegésüket, mert óvakodott elsőnek megtörni a csendet, mint eddig tette, sőt hagyta elsúlyosodni. És igaza is volt, mert pár perc várakozás után - és bár papíron egy perc semmi, akkor, míg átéltem, igen hosszúnak tetszett az izgalom folytán, mely az atyákat is, bennünket is eltöltött - az atyák egyike felemelte tányérjáról orrát és megszólalt. Mint később megtudtam, számára igen nehéz volt ez a pillanat, s balsorsán, noha igazán rászolgált, meg is esett némileg a szívem, holott ugyancsak haragudtam rá amiatt, hogy el akart választani szép hercegnémtől. Mondott jezsuita - hogy végre néven nevezzük: Guignard - sötét bőrű-szőrű volt, arca annyira barna, hogy már-már mórnak hatott, szénfekete szeme csillogó és csupa szellem, arcvonásai erőteljesek, egész arca súlyos, de semmiképpen sem alantas.

- Prefektus úr - mondta mély, dallamos hangján, minekutána egy pillantást váltott Guéret atyával -, az a társunk, ki az imént megszólalt, csupán tudatlanságában vétkezett. Még nem volt köztünk 1590-ben, amikor a társaságunk megvásárolt egy - ismeretlen eredetű - rubintkövet egy hölgytől, ki magát özvegynek, sokgyermekesnek és pénztelennek mondta. A kő megvételét könyörületes szándék sugallta, jóhiszeműségünket e dologban senki kétségbe nem vonhatja.

- Nem is vonom kétségbe - felelte Lugoli hűvös, kimért udvariassággal. - Bizonyára ez vezette tévútra azt, aki az alkut megkötötte. Ám most, hogy az én számból hallhatták, atyáim, honnan származik kétségbevonhatatlanul e rubintkő, nem tarthatják meg, mert különben I. Ferenc 1534. január huszonkilencedikén kibocsátott törvénye értelmében orgazdának vagy rejtegetőnek számítanának, kiket, ha vonakodnak az elorzott javakat visszaszolgáltatni, ugyanolyan büntetéssel sújt fentmondott törvény, mint a latrokat és tolvajokat.

E szavakra - melyek még fenyegetőbben csengtek attól, hogy Lugoli oly higgadtan beszélt - a termet súlyos csend ülte meg. És az atyák eddigi mozdulatlanságát megtörő, önkéntelen összerándulásukból megértettem: veszni érzik korábbi érinthetetlenségüket, annál is inkább, mert egy második pör e híres ékkő miatt kedvezőtlen befolyást gyakorolhatna a küszöbönálló zárt tárgyalás kimenetelére.

- Prefektus úr - hajtotta félre nemes, szép fejét Guéret atya -, ha jól emlékszem, társaságunk ötezer aranyat adott eme rubintért, én tehát azt tartanám igazságosnak, hogy d'O úr visszafizesse nekünk e summát őfelsége pénzéből, mihelyt a kőről lemondtunk.

- Tisztelendő atyám - Lugoli rendíthetetlenül udvarias volt -, társaságuknak az a tagja, ki az alkut a mondott özveggyel megkötötte, igen hiszékeny volt, ha nem érezte szükségét, hogy tüzetesebben tudakozódjék e rubint eredetéről, hisz ehhez foghatóan nagy követ még nem láthatott soha, annál ügyesebb volt ellenben akkor, amikor értéke negyedéért vásárolta meg. Tisztelendőségetek most megadják az árát az ő hiszékenységének és ügyességének, hisz egyik is, másik is határtalan volt. Ha d'O úr rááll költségeik megtérítésére, az az ő dolga. S egyszersmind őfelségéé is, kit, meglehet, bosszúsággal tölt majd el, hogy tulajdon jószágát kényszerül visszavásárolni. De határozzék bármint is d'O úr, vagy őfelsége később, e rubintkövet itt és nyomban vissza akarom kapni.

A prefektus szavait, akárcsak az előbbiekben, csend követte. És jobban meggondolva, bajos lett volna lenyűgözőbbet elképzelni, mint e harmincvalahány férfiú makacs némasága. Szemüket egyszerű étkükre szegezték, hátuk meggörnyedt a vihar alatt, mégis tudták: a vihar elszáll, mulandó kudarcaik ügyük eljövendő diadalának útját egyengetik, lévén e diadal biztos, mivel ők Istent szolgálják. Ezzel a rőffel mérve ugyan mit számított társaiknak az Indiákon elszenvedett vértanúsága, vagy Ballard atya kínpadra vonatása Londonban, vagy Varade atya száműzetése - vagy akár e rubintkő elvesztése. Hisz vajmi csekély volt e veszteség mérhetetlen gazdagságukhoz képest, melyet eladdig felhalmoztak, igazán nem önnön hasznukra, lévén életük csupa lemondás, hanem hogy általa végbevihessék nagyszerű vállalatukat: kiirtani e földről írmagját is az eretnekségnek, legyen az akár protestáns, akár pogány.

E csend közepette végképp megbizonyosodtam róla, hogy Krisztus e katonáinak Guéret atya a kapitánya, mert az atyák, noha hallgatagon továbbra is makacsul tányérjukra szegezték tekintetüket, olykor-olykor lopva egy odalpillantást vetettek Guéret atya arcára, mintha az ő ügyességétől remélnének kiutat e bajból. Amiben nem is csalódtak.

- Prefektus úr - kezdte Guéret atya szelíd hangon, félrehajtott fejjel -, közösségünk nem dönthet úgy javai egyikének átengedéséről, hogy előbb meg ne vitatta és szavazta volna e lépést tagjainak összessége. S az atyák nincsenek mind jelen körünkben, éppen nem. Egyesek közülük küldetésben járnak. Mások országszerte prédikálnak. Megint mások vidéki házunkban tartózkodnak. Azzal kell tehát kezdenünk, hogy összehívjuk őket, amihez legalább két hét szükségeltetik.

Két hét alatt, gondoltam magamban, bámulatosan jót mulatva az atya ravasz húzásán, vagy elítéli a parlament a jezsuitákat, s ez esetben száműzetésbe vonulnak a rubintkővel tarsolyukban, vagy hófehérre mossa őket a parlament, s ez esetben a rubintkő füstként enyészik el ártatlanságuk ködében.

Lugoli szemében fellobbant egy kis fény, s ebből megtudtam: tisztán látja ez időhúzás okát és célját, s azt is, türelme fogytán s mindjárt vége is szakad.

- Tisztelendő atyám - mondta eltökélten és sokkal nyersebben, mint addig -, ha tagjaik összességére van szükségük ahhoz, hogy visszaszolgáltassanak - azt mondtam: visszaszolgáltassanak és nem azt, hogy átengedjenek - egy vagyontárgyat, mely a koronát illeti meg, majd hozzásegítem tisztelendőségeteket úgy, hogy nyomban bekísérem a jelenlevőket egytől egyig a Bastille-ba. Ennek utána lesz rá gondom, hogy a vidéken szertekóborló atyákat felkutassam és ugyanoda juttassam, hogy tanácskozásukat annak rendje-módja szerint megtarthassák.

- Prefektus úr - szólt mintegy felháborodva Guéret atya -, kegyelmed zsarol bennünket!

- Szó sincs róla, tisztelendő atyám - hajtott fejet előtte Lugoli -, pusztán a tisztemből folyó kötelességnek teszek eleget, és higgyék meg, ez esetben végtelen sajnálatomra.

Arca mindazonáltal egész más érzelmet tükrözött, amikor Guéret atya egy intésére Guignard kisietett a teremből, és egy perc múlva visszatért egy meglehetősen durva szövésű kis kenderzsákkal, melyet egy tűcske zárt le. Lugoli kinyitotta a zsákocskát, belenyúlt, kiemelte a rubintkövet, s azt hüvelyk- és mutatóujja közé fogva a fény felé tartotta. A kő csakugyan gyönyörű mélyvörös színben pompázott és bámulatosan nagy volt. Lugoli mindazonáltal nem sokáig gyönyörködött benne, hanem a tőle megszokott fürgeséggel, tettrekészséggel és szófukarsággal csak annyit mondott, újra fejet hajtva az atyák előtt:

- Tisztelendő atyák, ezzel kivívták a király megelégedését.

Amire nem jött válasz. Mind lehorgasztották a fejüket és az orrukat lógatták, búbánatos arccal, mintha az a rubintkő az ő szívük vérét vinné magával áttetsző lapkáin.

Feloldoztuk a portást, és mihelyt kiléptünk a kapun, a Pénzváltók hídjához futottunk, ahol Lugoli félrevonta az ékszerészt, és kezébe nyomta a követ, hogy megbizonyosodjék róla: ez csakugyan az igazi rubint.

- Aj, prefektus úr! - adta vissza sajnálattal a követ emberünk - ez az ékkő utánozhatatlan, és én - tette hozzá elmosolyodva - fizettem volna érte...

- Mint a köles - nevetett rá Lugoli.

- Kedves Lugoli - kérdeztem már kint, az utcán -, ugyan kinek fogja átadni e követ a király távollétében?

- Ez most a legfőbb gondom - felelte Lugoli. - Megvallom, mióta itt van, a zekém zsebében, valósággal égeti a bőrömet. Szeretnék mielőbb szabadulni tőle. Kegyelmed szerint kire bízzam?

- Nem tudom - alig győztem lépést tartani vele, annyira sietett. - A logikus az lenne, hogy d'O úrra bízza, lévén ő a király főkincstárnoka.

- D'O úr máris sokat szenved veséjétől - biggyesztette el a száját Lugoli. - Nem szeretném, hogy még ez a kő is bántsa...

Amire mindketten jót nevettünk.

- És mint tudja - tette hozzá Lugoli -, d'O úr zsebe sokat elnyelt, ám abból vajmi kevés jut a király szolgálatára.

- Nos, mint vélekedne Cheverny kancellárról? - kérdeztem, még mindig nevetve. - Úgy mondják, becsületes.

- Az, de Gabrielle nagynénjének a szeretője.

- És mi ebben a rossz?

- Amúgy semmi. De mit gondol, el tudná-e titkolni szeretője elől, hogy birtokában van a világ legnagyobb rubintköve? És gondolja, hogy mondott szerető nem adná tovább a hírt unokahúgának, Gabrielle-nek? És gondolja, hogy a szép Gabrielle nem venné-e a kő birtokáért nyomban ostrom alá a királyt éjjel-nappal - de főképp éjjel? Szavamra! Laon ostroma eltörpülne emez ostrom mellett! Nos, Siorac, hogy az igazat megvalljam: nem azért ragadtam ki ez ékszert a jezsuiták reverendája zsebéből, hogy egy kegyencnő csecsét ékesítse.

- Pedig oly szép.

- Mire gondol? A rubintra vagy a csecsre?

- Mindkettőre.

- Csak lassan a testtel! Ki tudja, hogy áll az a csecs, ha megfosztják tartójától?

- Lugoli - mondtam -, kegyelmed ugyancsak jókedvű. Az ember azt hinné, az a rubintkő nem égeti a bőrét, hanem jólesően melengeti.

- Melenget is, éget is! A hétszentségit! Kire bízzam, míg a király meg nem tér fővárosába?

Hetedik fejezet

Lugoli a parlament elnökére, Augustin de Thou úrra bízta a korona rubintkövét; róla aztán bizonyosan tudhatta, hogy a kezére adott letét nem süllyed el zekéje zsebében, sem a jezsuiták reverendájában, és nem fogja egy szép hölgy keblét ékesíteni, mivel de Thou úr nem volt kapzsi, sem jezsuitabarát, sem hűtlenkedő férj, hanem minden tekintetben talpig becsületes férfiú, ki szívén viselte az ország érdekeit és megingathatatlan híve volt a királynak. Egyszóval vérbeli, régimódi francia volt, nem afféle elspanyolosodott, pápista francia, amilyen szép számmal akad még mai nap is köztünk, a Liga sorozatos vereségei után is.

A jezsuiták pörét 1594. július tizenkettedikén tárgyalta zárt ajtók mögött a parlament, s én álöltözetemben, mint a prefektúra őrmestere, egyike voltam azoknak, kiknek ki kellett tessékelniök némely udvarbéli nemesurakat; ha a vita nyilvános lett volna, eszükbe sem jutott volna eljönni, de mert nem volt az, úgy érezték, becsületüket sértené, ha nem próbálnának meg erővel benyomulni. Legalább harmincan lehettek, s ugyancsak meggyűlt a bajunk, az őrmestereknek és nekem, mire sikerült visszaszorítanunk őket, miközben ők teli szájjal szitkozódtak, gyaláztak bennünket, „gazembernek”, „semmirekellőnek”, „mihasznának”, „senkiházinak”, mi több, „szarnak” tituláltak, s dühtől tajtékozva azzal fenyegettek: lenyisszantják a fülünket, seggbe rúgnak vagy kiherélnek. Mi sértéseikre egy árva szó nem sok, annyit sem feleltünk, miközben vállt vállnak vetve kíméletlenül kitaszigáltuk őket, s a legfurcsább az volt a dologban, hogy egy adott pillanatban szemtől szemben, jobban mondva mell mell ellen találtam magam sógorommal, Quéribusszel, ki elmondott mindennek, de nem ismert rám, s akinek dulakodás közben titokban letéptem egy gombját, viselkedésén felháborodva: tudtam, mekkora csapás lesz rá nézve e veszteség. E gomb, olvasóm, egy tojásdad igazgyöngy volt, ezüstkörbe foglalva; másnap visszaadtam neki, jól lehordva őt zabolátlansága miatt.

Végre bezárult az ajtó e zavarkeltők mögött, és kezdetét vette a per az egyetem rektorának, Jacques d'Amboise-nak latin nyelvű szónoklatával, melyet csekély érdeklődés kísért, nem mintha a parlament tagjai nem értettek volna latinul, ám azonfelül, hogy e helyt nem volt szokás e nyelven szólni, sokkal türelmetlenebbül várták Antoine Arnauld vádbeszédét, hogysem figyelmet szentelhettek volna a rektor fejtegetéseinek, ki, noha támadta a jezsuitákat is, még sokkal szigorúbban támadta egyetemi kollégái közül azokat, kik a jezsuiták pártjára álltak:

- Ezek a hitszegők - mondta a rektor, a legmélyebb megvetés hangján - itt ülnek köztünk, ám arra sem méltóak, hogy közülünk valónak tekintsük őket.

Végre szólásra emelkedett Antoine Arnauld, s a gyülekezet, mely a rektor beszéde alatt figyelmetlen volt, szétszórt és locska-fecske, hirtelen elnémult, felfigyelt, szemét a szónokra szögezve, ki nemcsak nagy hírnévnek örvendett a parlament köreiben, hanem mi több, mondhatni az ő emberük volt, lévén egy jó párizsi hivatalnokcsalád törzsébe oltott auvergne-i ág, és e jogcímen, valamint a magáén is, mindazon erényekkel és tehetségekkel ékes, mellyel rendje büszkélkedhetett. Egyébiránt külső megjelenése már magában is figyelmet parancsolt hallgatóira, s amikor kihúzta magát hosszú ügyvédi talárjában, magasabbnak tetszett, mint otthon, dolgozószobájában, ámbár éppoly szélesnek, s fekete szeme még lángolóbbnak, hangja még ércesebbnek. Máskülönben mielőtt szólásra nyílt volna ajka, pár pillanatig mozdulatlanul állt, kifürkészhetetlen arccal, várva, hogy teljes legyen a csend, s olyannyira sziklaszilárdnak s megingathatatlannak láttam, hogy igazat adtam magamban Fogacernak, ki azt mondta volt róla beszélgetésünk során, hogy Antoine Arnauld-t „abból az auvergne-i bazaltból faragták, mellyel országunk útjait kikövezik”.

Annyi mindent összeírtak már e híres szónoklatról, jobban mondva vádbeszédről, hogy nem kívánom olvasómat ezzel fárasztani Emlékirataim lapjain, hol szívesebben vágtázok, semmint kocogok, mint hölgyeink poroszka lovai. Egyébiránt a szerzőnek magának is volt rá gondja, hogy kinyomassa filippikáját, mihelyt az elhangzott, hogy lerombolja azokat a hatásokat, melyek a tárgyalás átkos zárt voltából adódtak - amit d'O és Cheverny urak fundáltak ki a király távollétében -, tehát igazán nem tartom szükségesnek, hogy azt itt rekapituláljam. Elmondhatom ellenben, mi hatással volt rám és a bírákra ott és akkor - lévén a kettő nagyon is különböző. Mert láttam: lévén e bírák a retorika aranymívesei, akkora elragadtatásba ejtette őket Arnauld jóslaterejű ékesszólása, hogy mondhatni szárnyra kaptak lelkesedésükben, s mivel csodálatukat kölcsönösen megosztották tekinteteik, arcjátékuk és más jeladások révén, e csodálat, éppen azáltal, hogy mindannyiukra kiterjedt, a beszéd folyamán nőttön-nőtt.

Mi engem illet, ki inkább a dolog hasznára ügyelvén, hidegebb fejjel hallgattam a szónokot, én őt magát többre becsültem stílusánál. Kétségkívül igen nagy tehetségű és szorgalmas rétort hallgatok, mondtam magamban, ki legkisebb kora óta a latin nyelv emlőin nevelkedett, s fejből fújja Cicero vádbeszédeit. Itt Cicero Rullus elleni intelmeit utánozza, amott Verres elleni filippikáit. Tobzódik a tetemrehívásokban, hiperbolákban, metaforákban. A jezsuitákról szólván „ostromra hívó harsonáknak, lázadás szövétnekeinek, örvénylő szeleknek” titulálja őket, kiknek egyetlen és fő törekvése „örökösen felkavarni és feldúlni Franciaország nyugodalmát”. Mi engem illet, szép olvasónőm, meg kell vallanom, Arnauld helyében én lemondtam volna a harsonák-ról és a szövétnekek-ről, hisz a pusztító viharhoz elégséges a szél is...

Mindazonáltal meggyőzőbbnek és élvezetesebbnek is találtam emberünket ott, ahol a metsző irónia vagy a szarkazmus fegyverével élt: „a jezsuiták - mondta (emlékezetből idézem) - nem valódi cégérük alatt mutatkoztak be Franciaországban. Máskülönben még bölcsejükben megfojtották volna őket. Hanem egyetemünk kamrácskáiba fészkelték be magukat, és hosszú fürkészés-kurkászás után ajánlóleveleket kaptak Rómából azokhoz, kik honunkban nagyurak és kegyeltek voltak, s kik Róma részéről hitelre s megbecsülésre áhítoztak; az effajta emberek vajmi nagy ártalmára voltak mindóta az ország dolgának. (Hogy semmit el ne hallgassak előled, olvasóm, megvallom: elragadtatásba ejtett ez a Nevers hercegnek, Épernon hercegnek, d'O úrnak, Chevernynek és más jezsuitabarátoknak szánt oldalvágás: kivételes merészségre vall egy taláros polgár részéről ily magas rangú urakba belekötni, ha néven nem nevezi is őket.)

Igen erőteljesen bélyegezte meg Arnauld a jezsuiták hatását az ifjúságra. Mindenekelőtt csodálkozását fejezte ki afölött, hogy „eljött az az idő, amikor azokat a franciákat, kik nem a jezsuitákhoz adták be tanulni gyermekeiket, nem tekintik »jó katolikusnak«, holott mi másra oktatták a kezükre adott gyermekeket a jezsuiták, mint arra, hogy királyuk halálát kívánják és óhajtsák, kihasználván ama tényt, hogy a gyermek az anyatejjel együtt szívja magába a tévedést (puerorum infantia primo errorem cum lacte bibit), mérgüket mézben adván be nekik (nisi melle circumlita). Mi sem könnyebb - tette még hozzá Arnauld -, mint oly vonzalmat ültetni be e gyenge lelkekbe, amilyet akarunk. És mi sem nehezebb, mint azt onnan kiirtani. E szavak még mélyebb hatást gyakoroltak rám később, amikor eszembe idéztem őket annak utána, hogy az ifjú Chátel merényletet követett el királyunk élete ellen.

Mi a jezsuitáknak e világi javak iránt érzett közismerten mohó vágyát illeti, Arnauld méltóságán alulinak ítélte, hogy a korona rubintjáról szóljon (holott ezen csámcsogott akkor az egész város és az udvar), ehelyett pár szóval s szatirikus éllel a szerzetesek azon ügyességét ecsetelte, mellyel hagyatékokat és adományokat halásznak el mások orra elől. E rend kezéből, mondta, „semmi ki nem jő és minden oda folyik be - ab intestato[46] vagy testamentumok révén, melyekre nap mint nap ráteszik a kezüket, egyrészt felsorakoztatván a pokol rémségét e halálukat érző lelkek előtt, másrészt a mennyek tárt kapuival kecsegtetvén azokat, kik Jézus társaságának adják vagyonukat.

Arnauld eztán felhívta a bírák figyelmét ama körülményre, hogy az egyetem nem a vétkes halálra ítéltetését követeli, csupán eltávolítását, és ironizált e büntetés enyheségén: „Ha majd felállnak, uraim, véleményüket kinyilvánítandó, gondolják meg, mi kellemetesen érinti a száműzetés mint büntetés azokat, kiknek oly mérhetetlen a gazdagsága Spanyolországban, Itáliában s az Indiákon!”

Ez a célzás az Indiákra[47] mosolyra késztette a hallgatóságot, hisz mindenki tudta, hogy a konkvisztádorok nyomában járó jezsuiták éppen nem átallják megragadni szegény indiánok lábát, s fejjel lefelé addig rázni őket, míg ki nem okádják utolsó aranyukat is.

Amikor L'Étoile úr másnap eljött hozzánk Lisette-et meglátogatni, ugyancsak lefitymálta Antoine Arnauld vádbeszédét, mondván: „az minden ízében túl heves volt”, és hozzátette: ha emberünk több mérsékletről és kevesebb szenvedélyről tett volna tanúbizonyságot, beszédét jobbnak találták volna azok is, kik éppúgy nem szeretik a jezsuitákat, mint ő, és „azt kívánják: menjenek mind el az Indiákra megtéríteni a pogányokat”.

Kereken és áperte kimondom: nem osztom véleményét. Amit én nem szerettem Arnauld beszédében, az éppen az a vonása volt, mely a parlament elragadtatását vívta ki: dagályossága és retorikája. Ám ami a L'Étoile ajánlotta mérsékletet illeti, kérdem én: hogyan beszélhetett volna mérséklettel bárki egy olyan szektáról, mely annak a királynak a halálát kívánta, ki kiűzte országunkból a spanyolokat, és azon munkálkodott, hogy véget vessen a vallási testvérháborúnak?

Én minden tekintetben bámulatra méltónak tartottam Antoine Arnauld szónoklatát. Pár hónappal később pedig egyenesen profetikusnak, és fájdalom, még ma sem olvashatom úgy el, hogy ne futkározna hátamon a hideg.

IV. Henriket úgy szólítva meg, mintha jelen volna a teremben, hol a tárgyalás folyt, ezeket mondta neki:

„Sire, máris túlságosan sokáig tűrte meg országunkban eme hazaárulókat és gyilkosokat... A spanyol felséged türelmes és konok ellensége, míg él, fel nem adja felséged országára irányuló reményeit s terveit. Minden mesterkedése csődöt mondott vagy gyengének bizonyult. Nem maradt immár más eszköze, mint az utolsó: megöletni felségedet a jezsuiták által... Felség, több lebírandó leplezett ellensége maradt Franciaországban, Flandriában, Spanyolországban az elégnél. Védje meg magát eme házi orgyilkosok ellenében! Ha őket eltávolítja, a többitől nem félünk! De ha itt maradnak köztünk, mindig újra felséged nyakára küldhetik a gyilkosokat, kiket előbb meggyóntatnak és feloldoznak, mint Barriére-t, és mi nem őrködhetünk örökösen felséged élete felett, Sire...”

- És hogyan védekeztek a jezsuiták, uram? - kérdezte de La Surie úr, amikor beszámoltam neki Antoine Arnauld hévteli szónoklatáról.

- Ájtatos alázattal. Ők készek, mondták, esküvel fogadni hűséget a királynak, mint természetes és törvényes uralkodójuknak. Eztán szem előtt tartják az egyetem reguláját. Nem ártják többé bele magukat közügyekbe.

- Ó, a derék apostolok!

- Ami pedig a múltat illeti, mondták, nem méltányos, hogy egyetlen tagjuk vétkéért az egész rend szenvedjen.

- Varade atyára céloztak?

- Őrá! Ki szerintük soha nem tanácsolta volt Barriére-nek, hogy ölje meg a királyt!

- Nocsak! És miért nem tudatta mondott Varade a királlyal Barriére gyilkos tervét? - így Miroul.

- Annak is megvan a maga jó oka! Minthogy Varade atya azt gondolta Barriére arca, tekintete, hadonászása és szavai alapján, hogy ennek az embernek elment az esze, nem vette s hitte komolyan el szavait, hanem elküldte egy másik jezsuitához gyónni, hogy lerázza őt a nyakáról.

- Tehát Barriére-t őrültnek vélte, s ezért ártalmatlannak. Különös okoskodás!

- Hiszem, annak tartotta a bíróság is.

- Tehát azt gondolja, uram, hogy a parlament ki fogja mondani a jezsuiták száműzetését?

- Hiszem, hogy kimondja, én Miroulom, és mérhetetlenül megkönnyebbülne a lelkem tőle, mert minél jobban megismertem emez embereket, annál veszedelmesebbnek láttam őket. Iskoláikban továbbra is a királygyilkosság magját vetik el, és türelmesen várják, hogy kikeljen a vetés.

- Mi lelte, uram?

- Jaj, Miroul! Mióta Rosny úr elindított eme vizsgálat útján, jóformán egész éjjel nem alszom, kiver a hideg verejték, s a szívem bolondul ver. Oly tisztán látom magam előtt, mint ahogy most téged, azt a másik Clément-t vagy Barriére-t, ki ledöfi a királyt, s akkor országunkat ismét elnyeli a vérontásnak s testvérháborúknak az a tengere, melyben immár fél évszázada fuldoklunk, s amelyből éppen most kezdtünk volna kilábolni.

- Én is sokat gondolok rá - horgasztotta le a fejét Miroul -, és ez a gondolat cseppet sem kellemes. Hát nem különös, hogy egy nagy nemzet szerencséje és jó sorsa egyetlen ember életén múljon, holott elég egy puskagolyó csata közben vagy egy kés Párizsban, elvágni az emberélet törékeny fonalát?

A parlament előtt folyó per két teljes napra távol tartott szép hercegnémtől. Mihelyt a bírák visszavonultak tanácskozni, futottam kis öltözőszobájába, és elámultam, mint mindig, látván, hogy tetőtől talpig felöltözött legszebb ruháiba, s magára aggatta legpompásabb ékszereit, holott napnál világosabb volt, csak avégett öltözik fel, hogy én levetkőztessem. Ám úgy vélem, e rítusban szeretett mindent: azt is, hogy díszbe öltözik és így jelenik meg káprázó szemem előtt, és azt is, hogy én levetkeztetem!

- Ó, én Pierre-em - mondta legingerlőbb fintorával, miközben én elláttam mellette a szobaleány tisztét (amely munka, mi tagadás, éppen nem volt ellenemre!) -, elhanyagol. Két nap! Két hosszú nap óta nem láttam! Még egy nap, és egészen el is feledtem volna!

- Ezt nem hiszem, kedvesem.

- Lám, be nagyra van magával! - legyintett orron.

- Kedvesem, nem vagyok magammal nagyra. Csupán a magam szíve után ítélem meg a kegyedét!

- Ez gáláns mondás volt! - kacagott rám Catherine. - Mindazonáltal két napon át inkább kereste ama pocakos bírák társaságát, mint az enyémet!

- Angyalom, a királyt szolgáltam.

- És mikor szolgál engem, csak engem?

- Most. És esdve kérem, angyalom, ne bántson és ne püföljön! Hogyan gombolhatnám ki, ennyi ütlegelés közepette, ezt a temérdek gombot? Oly aprók, hogy alig győzöm körömmel.

- Ez uraságod büntetése. Így szeretem látni kegyelmedet: lábaim előtt, türelmetlenségében remegve.

- E pillanatban nem a lábai előtt heverek, hanem, minekutána gombjait kigomboltam, a háta mögött térdeplek, és mellfűzőjét próbálom kibontani, de az ördög tudja, minek ennyi bog egy zsinórra, amikor egy is elég lenne!

- Ez afféle női titok, mely meghaladja a férfiak lomha eszét. Pierre, kérve kérem, siessen! Majd megfojt ez a fűző!

- Akkor nem fojtogatta, amikor belepréselték?

- Akkor csak arra gondoltam, hadd legyek minél szebb!

- És most másra gondol?

- Másra ám! Nem tudja, mire?

Mihelyt lekerült a fűző, s a hercegné csinos lábacskái elé hullt utolsó alsószoknyája is, vége szakadt párbeszédünknek és mindenfajta hasznos társalgásnak. Megvallom, szeretem kis hercegnémet, amikor vidám. Szeretem, amikor holmi bosszantó dolog felpaprikázza. Szeretem benne, hogy egyik pillanatról a másikra vált át jókedvről haragra - ahogy szeszélye tartja. És jól emlékszem, aznap, miután kedvünket töltöttük egymással, s én megkérdeztem tőle, hogyan állnak a tárgyalások a király megbízottai és fia, Charles között, igen bosszús lett, ökölbe szorította fehér kezecskéjét, és azt kiáltotta:

- Nem jutnak semmire! Semmire! Fiam oldalán ott van Rochette és Péricard, mindkettő igazán jó ördög. Hanem a király oldalán a földkerekség három leghaszontalanabb semmirekellője áll!

- Kik ők, kedvesem?

Catherine megnevezte őket, de nézd el nekem, olvasóm, hogy én nem írom itt le nevüket, hisz még mind életben vannak és igen tiszteletreméltó uraságok, nem jelenhetnek tehát meg e lapokon oly nevetséges alakban, amilyennek kis hercegném festette le őket kisded szónoklata során; ez előbb igen ingerülten hangzott, hanem aztán őt magát is mulattatni kezdte a komédia, melyet nekem előadott, és el-elnevette magát. Mert minekutána megtudakoltam tőle, miért haragszik annyira a „semmirekellőkre”, felpattant ágyáról, és azonmód, ahogy volt, meztelen elkezdett fel-alá járkálni a szobában, hanggal-gesztussal utánozva haragjának szerencsétlen áldozatait.

- Ó, Pierre, soha nem vergődünk zöld ágra eme hárommal! - mondta. - Egyik sem ér többet a másiknál, mindhárman gyatrák, ámbár ki-ki a maga módján. Az első mindig elhúzza a száját, és fontoskodó képpel felvonja a vállát, ahányszor Péricard vagy Rochette továbbadja neki fiam valamely óhaját, és csak annyit felel rá: „Majd meglátjuk!” vagy „Ezt jobban meg kell gondolnunk!” vagy „Ha mást tennénk, jobban tennők!”

Mire nagyot nevettem. Roppant mulatságos volt, ahogy ő, ki oly kicsi és gömbölyded volt, s ráadásul pucér, azt az ünnepélyes alakot utánozta, akire nyomban ráismertem.

- Ó, kedvesem - mondtam, újra meg újra nevetésre fakadva -, kérlek, folytasd! Hát a második miféle?

- Még az elsőnél is rosszabb! Ez végeszakadatlanul beszél, de hogy mit akar mondani, azt nem érti senki, ő maga sem. Ha százszor elismételné: abrakadabra, az sem volna érthetetlenebb!

És komoly képpel, fejét felszegve, szemöldökét felvonva kis hercegném elismételte a legkülönfélébb hangokon vagy egy tucatszor: Abrakadabra, abrakadabra, folytonosan fel-alá járkálva a szobában.

- Hát a harmadik? - kérdeztem nevetve.

- Ó, az valósággal megveszekedett! Vicsorít! Szőre felmered! Hol torokhangon morog, hol ugat, mint egy német véreb! Soha ne feledjék, mondogatja Rochette-nek és Péricardnak, soha ne feledjék, hogy hercegük és kegyelmetek is lázadók és bajszövők! Rossz franciák! Spanyolok! Hogy szóba se szabadna kegyelmetekkel ereszkednünk, vau-vau. Hogy nem tartozunk kegyelmeteknek semmivel, egy sollal sem, egy tisztséggel sem, egy kormányzósággal sem! Örülniök kéne annak, hogy a király kegyelmesen hajlandó az urakat elfogadni, sőt, vau-vau, hogy egyáltalán megkegyelmez életüknek!

- Ó, kedvesem - kiáltottam végül, még mindig nevetve -, be felvidított! Siessen vissza hozzám! Ágya oly üres ön nélkül.

A következő szempillantásban már ott termett karomban, s akármennyire elbúsította és csalódottá tette a családja jövőjét eldöntő tárgyalások elhúzódása és halogatása, versenyt nevetett velem, annyira elragadta tulajdon játéka heve, a „hármak” kifigurázása, és annyira örült annak, hogy engem is megnevettetett vele.

- Angyalom - mondtam -, a dolgot „jobban meggondolva”, ahogy három semmirekellője közül az első mondaná, én úgy vélem, vagy ott a bökkenő, hogy fiaura követeléseit, meglehet, mint már mondtam is kegyednek, túlzottnak ítélik, vagy ott, hogy a király megbízottait holmi alattomos és fondorlatos rosszakarat vezérli.

- Én inkább ezt hiszem - vágta ő rá indulatosan.

- Erről igen egyszerűen megbizonyosodhat, angyalom!

- Hogyan?

- Mihelyt a király visszatér Párizsba, vesse magát lába elé, öntözze meg kezét könnyeivel, játssza el neki iménti kis komédiáját a három „semmirekellőről”, és kérje meg: jelölje ki egy másik szolgáját tárgyaló félnek!

- Igaz! - tapsikolt örömében. - Téged, Pierre-em, téged!

- Nem! Nem! Nem! - tiltakoztam, roppant zavaromat e háromszoros tagadás mögé rejtve. - Az lehetetlen, angyalom! Sem III. Henrik, sem IV. Henrik nem bízott rám soha hasonló feladatot, nyilvánvalóan azért, mert nincs hozzá kellő tehetségem. Valójában másra gondoltam - folytattam sietve -, valakire, akihez van annyi köze, mint hozzám, ha másfajta is.

- S ugyan kire? - kérdezte ő mohón. Sikerült kíváncsiságát úgy felcsigáznom, mint reméltem.

- Hát Rosny úrra! - feleltem. - Ez magától értetődik.

- Rosnyra? - vonta ő fel a szemöldökét. - És miért éppen Rosnyra?

- Mert rokona kegyednek, mégpedig szerető rokona.

- Ez szent igaz - felelte az ő szokásos gyermekded, szelíd jóhiszeműségével, égkék szemét az enyémre függesztve.

- Mi több - folytattam -, a király tökéletesen megbízik benne, mert jól tudja, hogy Rosny, ki kegyedet nagyon szereti, semmit meg nem tagadna családjától, hacsak azt nem - tettem hozzá nagy óvatosan -, ami lehetetlen vagy nagy ártalmára szolgálna az országnak.

- Ó, én Pierre-em! Szavaitól újjáéled reményem s újjáéledek magam is, nem úgy, mint attól, amit a gonosz Guignard atya mond, ki el nem szalaszt egyetlen alkalmat sem, hogy ki ne jelentse újból és újból, nincs mit várnunk IV. Henriktől, kivéve...

- Kivéve - szorítottam össze a számat - a száműzetést neki és a fajtájabelieknek.

- Ezt ő nem hiszi - mondta Catherine.

- Mit mond, kedvesem? Nem hiszi! E per után!

- Egyáltalán nem csüggedt el a per miatt. Épp ellenkezőleg! Nagyon is magabiztosan állja a vihart, s éppen ma reggel mondta nekem négyszemközt: Jézus társasága el fogja érni, hogy a jelen pert hozzácsatolják ama másik perhez, melyet még 1565-ben indítottak ellenük, s hogy határozat helyett határozat hiányában az ügyet meghatározatlan időre elnapolják.

- Micsoda? - hüledeztem én. - A parlament elnapolná, s meg nem határozott időre...

- Ő ezt bizonyosra veszi, s urbi et orbi mondja és hirdeti: minthogy a király nem lépett közbe, s nem gyakorolt nyomást a parlamentre, az soha nem merné saját feje után elítélni azokat, kik országunkban az igaz hit védelmezői.

- Ezt mondja? Teringettét! Micsoda orcátlanság! Kedvesem, ha már ez az atya mindent olyan jól tud, mivel magyarázza, hogy a korona rubintköve Jézus társasága kezébe került?

- Azzal, hogy Nemours úrtól kapták zálogul az ostrom alatt, mivel temérdek bort, búzát és zabot osztottak szét a nép között.

- Kedvesem, igaz, hogy kiosztottak ezt-azt a népnek az ostrom alatt, de csakis azért, mert Nemours úr erőnek erejével rákényszerítette őket, minekutána parancsára a prefektus átkutatta a jezsuita kollégiumot, hol egy évre való élelemkészletet talált.

- Egyévi készletet! Hitemre! Hát ez is megtörténhetett, az Isten szerelmére! Mialatt én nyeltem az éhkoppot, és éhen is haltam volna a kegyelmed segítsége nélkül, Pierre...

S mintegy elérzékenyülve a szavai felidézte emléktől, az én kis hercegném vállamhoz simult, és csókocskákkal hintette tele nyakamat. Ám mivel az idő előrehaladt, s Babette, a hercegné szobaleánya bekopogott, majd az ajtón át beszólt, jelentvén, hogy megérkezett Nemours hercegné látogatóba az úrnőhöz, véget kellett vetnünk e gyönyörűséges becézgetéseknek, s én ruháimat magamra kapkodva a kis zöld ajtón át elfutottam. De nagyon megijesztett az, amit Catherine mondott Guignard atya fensőbbségéről és magabiztosságáról, miért is elhatároztam, némi kitérőt teszek a Süvegvonó utcába, s benézek Pierre de Lugolihoz. Nagy szerencsémre otthon találtam, s nyomban a dolog velejére tértem.

- Sajna, Siorac, sajna - felelte ő -, Guignard atyának jó oka van azt gondolni, amit gondol. Amennyire gyengének mutatkoztak jezsuitáink védekezésükben a nyilvánosság előtt, annyira erősek a titkos tárgyalásokban. Haj, Siorac, el sem képzelheti, mennyi intrikára, cselszövényre, követelődzésre képesek ezek az emberek, kik hol a maguk nevében, nyíltan lépnek föl, hol mindazon jezsuita lelkek közvetítésével, akiket ők neveltek ilyenné Párizsban. Eget-földet megmozgatnak az elnapolás érdekében, azzal kergetve rémületbe egyik-másik jó és hiszékeny nagyurunkat, hogy úgy tesznek, mintha Jézust, a maga isteni voltában akarnók kikergetni országunkból, s nem pusztán azt a társaságot, mely nem átallja bitorolni e nevet. E nevet - s kék szeme villámokat lövellt sötét arcában -, melynek használatától a poissyi hitvita nyomatékosan eltiltotta őket, lévén az az emberiség megváltójának fenntartva.

- De hogyan napolhatnák s halaszthatnák el az ítéletet meghatározatlan időre azok után, ami a parlamentben elhangzott róluk?

- Siorac, kegyelmed feledi, hogy a parlamentnek több ligás tagja van, mint olyan, aki követte száműzetésébe, Tours-ba III. Henriket. És hogy még olyan királypárti parlamenti tagok is, mint La Guesle, a főprokurátor...

- Hogyan? Már megint ő? Hát nem volt elég e bolondnak, hogy ő vezette be III. Henrikhez Jacques Clément-t, még jezsuitabarát is!

- És nemcsak La Guesle - folytatta Lugoli -, olyan fontos személyiségek, mint az ő helyettese, Séguier... És sokan mások!

- Nem hihetem - vetettem ellene -, hogy a parlamenti tagok, kik annyit szenvedtek a Tizenhatok miatt, ne fogják föl, mekkora veszedelmet jelentenek a jezsuiták a királyra nézve!

- Vannak köztük, kik úgy tesznek, mintha nem fognák föl - felelte Lugoli, megvető mosollyal. - Mások valóban nem fogják föl. Megint mások félnek a jezsuiták esetleges bosszújától az esetben, ha állást mernek ellenük foglalni. Megint másokat elvakít dicsőségük. És ami ezeket is, azokat is megerősíti megjátszott vagy valóságos értetlenségükben, az a király meglepő hallgatása. Az ember azt hihetné, egyáltalán nem törődik ezzel az üggyel, holott tétje az ő élete.

- Csakugyan rátapintott a dolog velejére, Lugoli! - kaptam föl a fejem. - Jómagam is elképedve figyelem a király hallgatását, hisz szentül hiszem, mint mindenki más is, hogy ha csak egy szavát, egyetlenegy szavát belevetné a mérleg serpenyőjébe... Szent Antal szakállára! Miért nem mondja ki azt a szót?

- Nos, Siorac! - ragadta s szorította jó erősen meg karomat Lugoli. - Miért nem teszi fel e kérdést neki magának? Van rá oka, alkalma, sőt ez kötelessége. Megbízta kegyelmedet: kövesse nyomon a pert, nos, fusson és számoljon be neki a hallottakról! És mesélje el a rubintkő történetét is! Vagy ami még jobb: vigye el neki a rubintot! Nagy kő gördülne le a lelkemről. De Thou elnök öreg és beteges. Ha holnap meg talál halni, hogyan szerzem vissza örököseitől e követ, melyet titokban helyeztem letétbe nála?

Mire elváltunk, eltökéltem magam az útra, ám az egész másnapra szükségem volt, hogy a távozásra felkészüljek, hercegnémtől elbúcsúzzak, s csak sötétedés után látogathattam meg de Thou elnököt, Lugolitól és erős kísérettől követve. Az elnök csakugyan igen betegnek látszott, s ezért mindössze pár percre fogadott (hanem az a pár perc annál emlékezetesebb lett!), mert minekutána átadta nekem a rubintot (mellyel szemmel láthatóan annyira sem törődött, mint egy közönséges kaviccsal), azt mondta nekünk gyenge hangon, mégis jól érthetően: látja ő tisztán, mire irányulnak a jezsuiták machinációi, s nincs kétsége aziránt, hogy ha a dolgok így folynak tovább, fájdalom, elérik az ítélet elnapolását.

E ponton lecsukódott szeme, s annyira kimerültnek tetszett, hogy kértük, bocsásson el bennünket, Lugolit és engem. Ő némán intett, beleegyezése jeléül, ám amikor már távozóban voltunk, egyszerre felnyitotta a szemét, és azt mondta, döbbenetesen erős hangon:

- A király emberei (ezen ő a parlament tagjait értette) megosztottak, az elnapolás fog felülkerekedni. Ez bűn, uraim, bűn! E pert nem lezárni annyi, mint a király életét örökös veszélynek tenni ki!

Ez a mondat, melyet holtomig el nem felejtek, ha száz évet élek is, mindkettőnket, Lugolit is, engem is annyira megrázott, hogy egy árva szó nem sok, annyit sem szóltunk, míg a Virágmező utcába, házam elé nem értünk.

- Siorac, mikor indul holnap? - kérdezte a kapuban Lugoli.

- Pirkadat előtt.

- Mekkora kísérettel?

- Quéribusével és a magaméval. Negyven harcedzett férfi és ugyanannyi markos, erős és gyors járású ló.

- Az, úgy hiszem, elég - Lugoli szeme kiragyogott a holdfényben sötét arcából. - Hanem kiürül városi háza. Kívánja-e, hogy őrségbe odaküldjem hat őrmesteremet?

- A házba ne! Hanem inkább a tűboltba. Azt szépen megköszönném.

- Hogyan? - ámult el Lugoli. - A tűboltba?

- Az az én kapuerődöm.

- Ezt jól kigondolta - mosolygott rám Lugoli.

Azzal jó erősen magához ölelt, és azt súgta a fülembe:

- Siorac, az Isten szerelméért, beszélje rá a királyt, hogy nyilatkozzék!

Mihelyt Laonba befutottunk, megtudtam Rosny úrtól, hogy a király éppen Amiens küldötteivel tárgyal a város átadásáról. Őfelsége másnap fogadott, éjfélkor, mint már oly sokszor, ez volt az a pillanat, melyet legtitkosabb megbeszéléseire tartott fenn, mivel addigra tisztjei és udvaroncai mind aludni tértek. Ugyancsak derült és nevetős volt az arca. Amiens birtoklása nagy követ gördített le a lelkéről, hisz háborúi során megtanulta: nem időzhet nyugodtan fővárosában, míg az ellenség oly közel tanyázik.

- Hahó, Szakállas! - szólt, minekutána megparancsolta inasának: helyezzen az ágy lábához egy párnát, térdeimet kímélendő -, hogy áll eme nevezetes per, és hogyan fogják fel e dolgot az én vörös taláros embereim? (akiken ő a parlament tagjait értette).

- Sire - mondtam én -, úgy gondoltam, hogy e per mibenlétének jobb megértése végett mindenekelőtt jó és hasznos lesz a tárgyát képező társaságot megismernünk. Miért is meglehetősen alapos és érdekes információkat szereztem be róla.

- Helyesen gondoltad, Szakállas - mosolygott a király. - Jól csak azt érthetjük meg, amit jól ismerünk. Kezdjük tehát információiddal, s azután szólj a perről!

Amit én meg is cselekedtem, mindazon részleteket előadva, melyeket olvasóm már ismer, ideértve Guignard atya fennhéjázó magabiztosságát is a per elnapoltatása dolgában.

- És kitől tudod, Szakállas - kérdezte a király -, hogy Guignard atya csakugyan kiejtette a száján emez orcátlan szavakat?

- Guise hercegné őkegyelmességétől.

- Aha - a király rám sandított, és megkérdezte: - Vajon gyakran találkozol-e unokahúgommal, Catherine-nal?

Ez a látszólag ártalmatlan kérdés nem ért váratlanul. Pierre de Lugoli burkoltan tudtomra adta, hogy a királynak van egy kéme a hercegné környezetében, s így abban a biztos meggyőződésben, hogy ha szólok a Catherine-hoz fűződő kapcsolatomról, csak azt árulom el őfelségének, amit nélkülem is tud, eleve eltökéltem: a leggyermekdedebb őszinteséggel fogok e dologról vallani.

- Igen gyakran, Sire.

- Tehát nagyon is megkedvelted őt, nemde? - folytatta ő mosolyogva vallatásomat.

- Nagyon, Sire - bólintottam. - Határtalanul. Mégsem annyira, hogy felséged iránti kötelességemről megfeledkezzem.

- Tudomásom szerint e két dolog - mármint irántam való hűséged és unokahúgom iránt érzett vonzalmad - között nincs ellentmondás - csillant fel pajzánul a király szeme. - Épp ellenkezőleg. Mint vélekedik a köztem és fia között folyó tárgyalásokról?

- Elhúzódásuk nyugtalanítja és bosszantja őt, s annyira meggyűlölte felséged megbízottjait, hogy azt tanácsoltam neki, kérje meg felségedet, küldje ki helyettük Rosnyt.

- Hej, Szakállas - nevetett nagyot a király -, szép ütés egy baráttól, ahogy IX. Károly mondta volt nekem, amikor labdajáték közben az én labdám a kötéltől kétlábnyira pattant le! Minél többször veszem igénybe szolgálataidat, annál jobban csodálom ügyességedet, Szakállas! - tette hozzá, cinkos mosollyal. - Még őszinteséged is ravaszsággal bélelt...

És mert látta, zavarba ejtett e megjegyzésével, félig komolyan, félig tréfásan hozzátette:

- Be kár, Siorac, hogy oly lagymatag vagy katolikus hitedben, vagy meglehet, általában is hitedben. Máskülönben püspökké tettelek volna.

- Sire, nem vágyom sem a lila, sem a bíborsüvegre. Mi több: nős vagyok.

- Igaz, bár erről gyakran megfeledkezel...

De mert ez utóbbi élc után alighanem úgy érezte, eleget ugratott, nyugodt hangon hozzátette:

- Egyébiránt mi jó unokahúgomat illeti, úgy vélem, jól választottad meg vonzalmad tárgyát, ahogy ő is az övét.

- Ó, Sire - a hangom megremegett, a keze után kaptam és megcsókoltam -, felségednek ez a szava nagyobb örömömre szolgált, mint ha húszezer arannyal ajándékozott volna meg.

- Szent Mókus málára, Szakállas! - nevetett hasát fogva a király. - Ha minden szavam húszezer aranyat érne, nem kényszerülnék szakadt ingben labdázni.

Amit előző este meg is cselekedett, mint később megtudtam, az udvar nagy gaudiumára.

- D'O úr nemcsak a vizeletét tartja vissza, hanem a járandóságomat is - jegyezte meg a király, ki mindig igen keserűen nyilatkozott kincstárnokairól. - Mi több, jóformán kiéhezteti Párizsban az én hugenotta húgomat, s emberei közt oly pimaszok is vannak, kik nem átallják nyíltan kimondani: ha nem kíván férjhezmenetel útján a katolikus hitre áttérni, vagyis alulról nem férhetnek hozzá, majd megadásra kényszerítik fölülről, kiéheztetéssel.

- Be mocskos és gyalázatos szavak, felség! Hanem - nyúltam zekém ujjába, hol egy titkos zsebet rejtegettem - hoztam én valamit, amiből bízvást vásárolhat magának egy-két inget.

Azzal elővontam rejtekhelyéről a rubintkövet, s mialatt Henrik megcsodálta, elmeséltem neki, hogy s miképpen akadt rá a kőre Lugoli. S mivel akkor arra gondoltam, ha őfelsége ez alkalommal annyit mulatott a rovásomra, én is feltálalhatok neki némi saját sütetű malíciát, tehát nyomban elmagyaráztam, a világ legártatlanabb képével, miért bíztuk a drágakövet inkább de Thou úrra, mint Chevernyre, hisz „nem azért húztuk ki a drágakövet a jezsuiták reverendájából, hogy egy szép hölgy keblét ékesítse”.

A király nemcsak hogy nem haragudott meg, hanem nevetett, és azt mondta rá:

- Aj, Szakállas, látom már, őszinteséged kétélű! De ne aggódj! Eme rubintkő aranyat fiadzik majd, és az aranyak is megfiadzanak, élelmet és lőszert, s katonáimnak zsoldot, nekem ingeket! Ez minden, Szakállas? - fojtott el egy ásítást. Hosszú napja láthatóan kissé elbágyasztotta.

- Nem, felség - vágtam rá, izgalomtól elcsukló hangon. - A legfontosabb még hátravan. Azok, akik jól nyitva tartják a szemüket honunkban, osztják Thou elnök véleményét: e pert le nem zárni annyi, mint örökös bizonytalanságnak tenni ki a király életét, és ahogy a dolgok haladnak, egyenest az elnapolás felé rohanunk, ha felséged megmarad tartózkodó álláspontján, és nem hajlandó kimondani a szükséges szavakat.

- Márpedig én nem mondom ki azokat a szavakat - nézett velem eltökélten farkasszemet a király -, mert az egyet jelentene azzal, hogy magamra haragítom a pápát, és egyszer s mindenkorra feladom a reményét is annak, hogy átkát visszavonja, és valóságosnak ismerje el áttérésemet. Márpedig ez az elismerés politikám megkoronázása; csakis így békíthetem meg magammal tartósan francia népemet.

- De felség - tiltakoztam felindultan -, ha a jezsuiták itt maradnak, felségedre örökösen halálos veszedelem les. Vagy alábecsüli e veszélyt?

- A legkevésbé sem, Szakállas. Ám ez a veszély nem nagyobb, mint azok, amelyek közepette nap mint nap élek immár húsz esztendeje, mióta háborúzom, s szinte hátamra nőtt a páncél, mint a teknősbékára. Szakállas, én is csak Isten kezében vagyok, mint mindannyian. És ő, ki a legsúlyosabb veszedelmekből is kimentett eleddig, még egy ideig megoltalmaz, ha ez a rendelése. Szakállas, jóccakát! Ideje, hogy álmom elaltasson!

E mondatot kétszer is aláhúzom: mivel soha nem hallottam más szájából, csak Henrikéből, gondolom, csakis az övé volt, olyannyira, hogy nem idézhetem úgy fel sok-sok év után sem, hogy torkom össze ne szorulna: úgy hallom ma is, mint akkor, azon a harsány és vidám hangon csengve, ahogy Henrik ejtette ki, mert ő annyira, de annyira szeretett mindent, ami testi: a menést, a vágtát, az ivást, az evést, a paráználkodást, a táncot, az alvást és az ébredést! Be nagy kár, hogy e szép és teljes életet, mely oly nagy hasznára volt a francia népnek, virágjában oltották ki!

Rosny úr másnap meghívott ebédre de La Surie úrral együtt. Beszámolóm vizsgálódásaimról, a jezsuiták pöréről és machinációikról az elnapolás dolgában valósággal megrémítette. Ám mivel ő maga is megpróbálta rávenni a királyt, hogy mondja ki azt a szót, s Henrik ridegen elutasította, az olvasóm által már ismert, magukban véve igen jó okokra hivatkozva, Rosny kénytelen volt megerősíteni ama benyomásomban, hogy őfelsége várát immár bevették, s ő álláspontjáról többé el nem mozdul, ha ezren próbáljuk is onnan kibillenteni.

A király maga mellett akart tartani, ám mivel Párizsból való elutazásom előtt levelet kaptam háznagyomtól, s ő azt írta, aratásra elvárnak birtokomra, a Pudvás Tölgyre, és nincs mód tovább halasztani az aratást, megmutattam Henriknek a levelet, s ő elbocsátott, minekutána ellátott megfelelő útipénzzel. Szerencsésen eladta ugyanis a korona rubintkövét, mint ezt négyszemközt elárulta nekem, titoktartásomat kérve, attól tartván, gondolom, hogy Gabrielle megtudja, vagy ami még rosszabb: d'O úr, hírét vévén ez alkunak, nem küldi el neki a már megígért pénzt.

Hanem Párizsba visszaérkezve négy teljes napot ott töltöttem, mert úgy véltem, a Bibliával szólván, hogy „mindennek megvan a maga ideje”, ideértve azt is, amiről a Biblia nem szól: a szerelmet. Ám e négy nap elteltével újabb sürgető levelet kaptam háznagyomtól, s ekkor kitéptem magam Kirkém karjaiból, s meg sem álltam Montfort l'Amauryig, ahová sötétedéskor érkeztem meg, igen fáradtan, de boldogan is amiatt, hogy ismét udvarházamban időzhetek, ami az volt férfikoromnak, ami gyermekkoromnak Mespech, annyi különbséggel, hogy valamivel kevésbé boldognak érzem ott magam, mióta úgy eltávolodtunk egymástól, Angelina meg én, mert ha a seb idők múltán be is gyógyult s a keserűség szelídebb érzéseknek adott is helyet, a forradás még megvan, s annyira érzékeny érintésre, hogy egy ujjal se merek hozzányúlni. Ennek ellenére, s noha Angelina ennyi év után inkább rokonom, mint feleségem, igaz örömmel látom viszont őt is, szép gyermekeimet is, kik egytől egyig erősek és egészségesek, Istennek hála, és mára ugyancsak nagyocskák is.

Az aratás egész ideje alatt lóháton és teljes hadikészültségben kellett őrködnünk mindannyiunknak: de La Surie úrnak, jómagamnak, háznagyomnak és kíséretemnek. Megállás nélkül jártuk a búzamezőket, hogy az aratókat megvédjük a fegyveres haramiabandáktól, kiket korunk nagy nyomorúsága űzött ki az országútra. Mi több, minden mező mellé lovas őrt kellett állítanom, egy kürttel felszerelve, ki segítésül hívta embereink zömét, ha gyanús csapatot látott feltűnni a látóhatáron.

Háznagyomat oly sok Grosrouvre-ba (a hozzánk legközelebb eső faluba) való szegény kérte meg rá: aratás után tallózhasson, hogy nem tudta, mitévő legyen, és tőlem kért tanácsot. Én azt mondtam: gyűjtse össze a jó népet udvarunkon. Sokaságuk engem is meglepett (s világos jele volt annak, mi nagy ínségbe juttatta országunkat a fél évszázados testvérháború). Elsőbben is lajstromba vettem a nevüket, aztán azt mondtam nekik: ha tallózni kívánnak az én földjeimen és de La Surie úr birtokán, meg kell szolgálniok a tallózás jogát, és evégből pro primo: aratásig felváltva őrködniök kell búzamezőinken éjjel-nappal, kaszával vagy vasvillával felfegyverkezve (a nők és gyermekek pedig kővel), hogy az orzókat elkergessék, s ha azok túlságosan sokan lennének, egy gyerkőcöt kell szalasztaniuk hozzám; pro secundo: amikor az aratás napján az aratók mögött felszedegetik a lehullott kalászokat, amit összeszednek, rakják egy szekérre, melyet tőlem kapnak kölcsön avégből, hogy háznagyom igazságosan elossza az egészet köztük, elkerülendő, hogy az erősebbek lenyírják a gyengébbek gyapját. Ezek után szavamra mondom: ha kivívják megelégedésemet, ki-ki kap tőlem egy egész kévét.

De La Surie úr négyszemközt némi szemrehányást tett nekem könnyelműségemért, én azonban bebizonyítottam neki, hogy nemcsak hogy keresztényi dolog irgalmat gyakorolni a szegények irányában, kik szinte mellettünk élnek, és még hálásak is lesznek nekünk azért, hogy nem könyöradományként részesülnek a föld terméséből, hanem azt munkával, mégpedig nem is egészen veszélytelen munkával érdemlik ki.

Hanem az én drágalátos szomszédaim egészen más nótát húztak a fülembe, mint de La Surie úr, és én is mást feleltem rá.

- Az ördögbe is, márki úr - mondták -, kegyelmed esztelen nagylelkűségével megrontja pórjainkat! A csudába! Lám, már a mieink is tallózni akarnak, s az ördög vigyen el, ha nem poroltatom ki ez orcátlanok ingét-gatyáját!

- Uraim - válaszoltam én -, kakas is úr a maga dombján, én a magam birtokán, kegyelmetek a kegyelmetekén. Azonban kész vagyok tíz újdonatúj, nyíretlen aranycsikóba fogadni kegyelmetekkel, hogy az én módszeremmel elérem: kevesebbet lopnak el tőlem, mint kegyelmetektől!

Mire rám bámultak, s szemük oly kerekre nyílt, mint a varjúé.

- Hogyhogy? - kérdezte a legidősebb közülük, Poussignot úr, ki nem volt híján sem a józan észnek, sem némi rókaravaszságnak.

- Nincs elég emberünk ahhoz, hogy éjente őrködhessünk a búzaföldeken azon a héten - mondtam -, amikor a kalász már érésben van, de még nem aratható. Az én tallózóim ellátják az őrséget helyettünk...

- De meglopják kegyelmedet!

- És ugyan mit számít, ha elrágcsálnak itt-ott egy kalászt? Kevesebbet falnak be, mint a hörcsög és összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint az éjszakai orzók.

Nem tudom, okoskodásom egészen meggyőzte-e őket, ám mihelyt elhitték: saját érdekeimet tartom szem előtt, megnyugodva távoztak. Egyébiránt nem voltak ők rossz emberek, és legalább itthon éltek, birtokaikon, parasztjaik között, s nem azok közül a nagyurak közül valók voltak, kik gabonájukat s fájukat selyem formájában a hátukra veszik, s csakis az udvarban páváskodnak, fukar kasznáraikra bízva, hogy azok nyírják földmíveseiket, amikor is a zsákmány nagyobb része, mint jól tudjuk, nem a gazda zsebébe kerül.

Szeptember hetedikéig maradtam a Pudvás Tölgyön. Rendbe tettem kisded birodalmam ügyeit, lubickoltam a családi örömökben, és élveztem a nyár üdeségét, távol a bűzhödt Párizstól. Ám hetedikén katasztrofális hír jutott el hozzánk: szaros parlamentünk többsége nem átallta megszavazni a jezsuiták pörének elnapolását. Más szóval: szögre akasztották az ügyet, és soha többé nem veszik elő! Határtalanul elbúsított ez az igaztalan és veszedelmes határozat, mely által a király, úgy tetszett, sokkal többet veszít, mint amennyit a Laon elestével megnyert városok érnek. Megtanácskoztuk a dolgot de La Surie úrral, s mivel szívünkben csak úgy fortyogott a harag a félelmetes kudarc hírére, elhatároztuk, haladéktalanul visszatérünk Párizsba. Nem mintha bármi is sürgőssé tette volna utazásunkat, hisz az igaz franciákra végső vereséget mért az a gyülevész, elspanyolosodott és eljezsuitásodott francia had, mely a parlamentben a Liga maradványainak kedvezett, kihasználva ama körülményt, hogy őfelsége hallgatott. Ám baljósnak érezvén a jelent és tartván a jövőtől, ott akartunk lenni a központban.

Szép olvasónőm, bocsásd meg nekem, ha elragad a harag, és soraim híján vannak szokásos udvariasságomnak és mérsékletemnek, azonban amíg papírra vetem őket, újra elfog az a düh és kétségbeesés, mely erőt vett rajtam, hallván, hogy a parlament vonakodott kiűzni országunkból a gyilkosok eme bandáját! Jaj, szép olvasónőm, ismételten kérlek: bocsáss meg, ám annyi év után is megríkat ez az emlék, s arra késztet, hogy körmeimet tenyerembe vájjam.

Két napja voltam Párizsban, amikor az éj leszálltakor Pisseboeuf jött jelenteni: egy ipse, ki köpenye mögé rejti fél arcát (amennyire a kémlelőlyukon át láthatta), bebocsátást kér házunkba, de velem és csakis velem kíván szólni. Csapdát gyanítva magam mentem le a kapuhoz, s a kémlelőlyuk szegletén kitekintve, hogy egy pisztolylövés le ne teríthessen, felszólítottam látogatónkat, vonja kissé lejjebb köpenyét, hogy a lámpás fényénél, melyet Pisseboeuf tart elém, lássam, kivel van dolgom. Ő ezt meg is tette, mihelyt hangomat meghallotta, s a lámpás imbolygó fényében a köpönyeg alól előtűnt a reimsi Rousselet-nak, a nép hadnagyának kerekded, nyílt, jóságos képe.

Nagyon megörültem a viszontlátásnak, hisz annyi bajt álltunk ki együtt Reimsben! Nyomban megnyitottam előtte a gyalogkaput, jól megöleltem, s vállát átfogva bevezettem házunk nagytermébe. Mielőtt szóhoz juthatott volna, sajtot-sonkát hozattam, látván, mennyire elcsigázott, s az igazat megvallva, úgy vetette rá magát e szerény vacsorára, mint az éhes farkas, hisz két-három napja vágtatott egyhuzamban, s jóformán nem evett, nem is aludt közben, hogy idejében Párizsba érkezzék.

- Aj, márki úr! - mondta. - Restellem, hogy oly mohón tömöm bendőmet, ahogy tömöm, ahelyett, hogy előadnám kegyelmednek azon dolgokat, melyek roppant jelentőséggel bírnak Reimsre és a király szolgálatára nézve egyaránt, ám kénytelen vagyok szegény testemet jóltartani előbb az eleséggel, mellyel jósága megajándékoz, máskülönben egy ép gondolatot nem sikerülne összehoznom. Mert az igazat megvallva, tagjaim holtra fáradtak, fejem üres.

- Egyék csak, egyék, barátom! - mosolyogtam rá -, mihelyt kissé erőre kapott, illő figyelemmel hallgatom majd meg szavait.

És hitemre! Nem láttam még senki emberfiát oly vitézül falni, mint eme Rousselet-t, nem számítva a derék Poussevent-t, amikor Laon erdejében elfogtuk a spanyol szekereket, ha még emlékeznek rá olvasóim. La Surie meg én nem győztünk mulatni azon, mi hatalmas falatokat nyel el szélesre nyílt szája, s mint öblíti le a falatokat egy flaska jó cahors-i borral, mellyel Franz kínálta meg, s mely flaska hamarosan búcsút mondott tartalmának. Mivel Franznak több időre volt szüksége a sonka felszeleteléséhez, folyton le volt egy szelettel maradva: e szüneteket a mi reimsi polgárunk arra használta fel, hogy bekebelezzen egyet-egyet az elé tálalt friss, kerek kis kecskesajtok közül; legalább egy tucat csusszant le torkán mintegy mellékesen és ráadásképpen.

- Márki úr - mondta végül, minekutána arcát-kezét beletörölte a szalvétába, melyet Franz nyújtott felé (miáltal eszembe juttatta a derék Michel de Montaigne-t: otthonában ő is ily gyorsan evett, kézzel és oly kevés csínnal, hogy minden fogás után új szalvétára volt szüksége arcát s szakállát a zsírtól megtisztítani) -, szívből köszönöm e kis vacsorát, mely jóformán az éhhaláltól mentett meg, s ereimet annyira feltöltötte vérrel, hogy immár képes vagyok beszélni. Márki úr, hadd kérdezzem meg elsőbben is: befejeződtek-e már a Guise herceg és a király emberei között folyó tárgyalások Reims átadásáról?

- Tudtommal még nem - feleltem én igen óvatosan, s oly benyomást keltve, mintha többet tudnék, mint amennyit mondok -, de nem sok híja.

- Aj, be örülök, hogy ezt hallom! - sóhajtott nagyot Rousselet, ámbár úgy rémlett, sóhajtása végül böffentésbe ment át. - Istennek hála, nem késtem el! Márki úr, kérem, vegye figyelembe, hogy nem csupán én magam, Rousselet, Reims város népének hadnagya szólok kegyelmeddel, hanem Reims minden lakosa! Ők nógattak és küldtek, hogy kimondjam: Reims városa sok hónapja megelégelte már a lotaringiai hercegek bajszövő uralmát, terhére van, hogy akarata ellenére a Liga táborába sorolják, és jól tudja: amíg a Liga hívei közé számítják, nem adhatja el gyapjúkelméit Párizsban, mint azelőtt - ami nagy kár, veszteség és kész romlás számára -, s ennek okáért szeretne behódolni a királynak eme tejfölösszájú kis Guise feje fölött. Reméli, ebből nemcsak annyi haszna lesz, hogy kereskedelme ismét fellendül, hanem megkapja mindazon privilégiumokat, oltalmakat és mentességeket, melyekkel a király oly bőkezűen halmozta el a városokat, melyek előtte meghódoltak.

Mire cinkos és gunyoros pillantást váltottunk Miroullal, hallván, mi együgyűen okoskodnak a reimsiek, s mennyire megkésve nyilvánítják ki, hogy csatlakozni kívánnak a királyhoz.

- No de kedves Rousselet - mondtam -, hadd szóljak nyíltan és minden teketória nélkül: akarni valamit és megtehetni azt, ez olykor ég és föld. Nem kétlem, hogy kegyelmetek el akarják ismerni a királyt, hisz mindótától fogva igaz és hű alattvalói voltak (s itt Miroulra kacsintottam). De megtehetik-e? Ez a kérdés! Végtére Guise hercegnek is van saját serege.

- Kicsi - legyintett Rousselet -, vajmi kicsi! Nem szegülhet szembe a város felfegyverzett népével. Mert tudja meg, márki úr, tudja meg, hogy éjjel őrizetünk alatt tartjuk a város főbb tereit és megerősített helyeit, nappal pediglen bástyáit, tornyait és kapuerődjeit. Guise úr megharagudott ránk ez óvintézkedések miatt, és meg is tiltotta őket. Hanem attól ő még nem hugyozik meredekebben! Tilalmát hallatlanná tettük, mi több, nem bocsátottuk be a városba azokat a csapatokat, melyeket ő erősítésül hozatott. Itt tartunk ma, és készek vagyunk a király első - aláírásával és pecsétjével megerősített - szavára a városunkat megillető, fentmondott mentességek és privilégiumok fejében (itt megint Miroulra sandítottam) akár rákényszeríteni Guise urat, hogy magát a királynak megadja, akár foglyul ejteni őt.

- Ez szép és jó, barátom! - bólintottam. - És bizonyára emlékszik rá: azt mondtam kegyelmednek Reimsben, keressen fel, mihelyt Párizsba jő, avégett hogy Rosny úrhoz elvezessem, lévén ő ez ügyben kétszeresen is a kelmed embere, mert egyfelől bírja a király teljes bizalmát, másfelől rövid idő óta ő tárgyal őfelsége nevében Guise megbízottaival. Amit megígértem, meg is tartom. Hanem mivel Rosny úr holnap nem lesz Párizsban, majd csak szerdán találkozhat vele - (e mondatom hallatán Miroul szinte sóbálvánnyá meredt ámulatában, mint láttam, lopva rápillantva). - Addig, remélem, nem tagadja meg tőlem, barátom, hogy vendégül lássam itt, otthonomban.

- Márki úr - Rousselet füléig pirult és mélyen meghajolt -, határtalanul megtisztel, ám én az Új híd mellett, az Aranytallér fogadóban hagytam útipoggyászomat.

- Az mit sem tesz. Holnap érte küldök.

Ekkor intettem Franznak, s ő gyertyával a kezében a fölöttem levő szobába vezette emberünket: e szobácska Louison távozása óta vajmi szomorúan elhagyott volt és üres.

- Én Pierre-em - kezdte rá Miroul, mihelyt Rousselet távozott -, miféle cselszövés ez már megint? És miért állítottad, hogy Rosny úr holnap nem lesz Párizsban?

- Hogy több időm legyen.

- Mire?

- Ellenaknát ásni ez akna ellenében.

- Ettől a magyarázattól ugyan egy szikrával sem lettem okosabb!

- Holnap este mindent megtudsz.

- Hogyan? Újabb titkok? - adta az elbúsultat Miroul. - Uram, nem tudom képes lenne-e jezsuitábbnak lenni a jezsuitáknál, ám azt látom: máris machiavellistább Machiavellinél.

Másnap, mihelyt a reggel eléggé előrehaladott ahhoz, hogy ne számítson illetlenségnek, elszalajtottam Thierryt Catherine de Guise-hez egy levélkével, melyben könyörögve kértem: fogadjon haladéktalanul, amit ő meg is tett.

- Kedvesem - vetettem magam lába elé, csókokkal borítván el mindkét kezét -, bocsánatát kérem, amiért a megszokottnál előbbre hoztam az órát, melyben fogad, azonban nem tarthattam tovább magamban azt a hírt, mely roppant fontossággal bír a Guise-házra nézve, s így kegyednek arról haladéktalanul és késedelem nélkül értesülnie kell.

- Mi az? Mi? - Catherine kék szeme az ijedségtől tágra nyílt.

- A reimsiek követet menesztettek őfelségéhez, megizenve neki, hogy készek előtte meghódolni akár úgy, hogy a kegyed fiát erőnek erejével ugyanerre kényszerítik, akár úgy, hogy foglyul ejtik.

- Ó, az árulók! A rebellisek! - kiáltotta Catherine kezét tördelve, s kék szeme lángot lövellt. - Jaj nekem! Látom már, vége családomnak! Ó, én szegény fiam! Ó, én szegény fejem!

- Angyalom - álltam föl, hogy karjaimba vegyem -, ne essék kétségbe! E percben egyenlőre áll a játszma a reimsiekkel, és kegyed üthet elsőnek labdába!

- De mit tegyek? - zokogta. Borsó nagyságú könnyek szöktek elő szeméből, s csordultak végig orcáján. - Mit tegyek, én Pierre-em?

- Kedvesem, írja meg e helyt Péricard-nak, egyezzen meg mielőbb Rosny úrral - ha lehet, még ma -, feláldozván fiának azt a három legsúlyosabb követelését, mely eddig gátja volt az egyezségnek: tudniillik Champagne kormányzóságát, az elhunyt Guise bíboros javadalmait és a királyi ház nagymesterének titulusát.

- Hisz ez a legfontosabb! - jajdult fel hercegném.

- Dehogy, kedvesem, dehogy! Ami fontos, az egy kormányzóság, legyen akármilyen és akárhol, négyszázezer arany, Guise herceg adósságait kiegyenlítendő és a király kegye. Írjon máris Péricard-nak, én magam viszem el neki a levelet, hogy bizonyosan az ő kezébe jusson.

- Ó, gonosz! Csak nem akar máris itt hagyni?

- Ha megengedi, ebéd után visszatérek ide.

- Szűzanyám! - vetette magát karomba, könnyáztatta arccal -, megtagadtam-e valaha is erre az engedélyt kegyelmedtől?

Szegény kis hercegném odaült íróasztalához. Még mindig remegett a nagy ijedelemtől, melybe fia, enmaga és családja jövője feletti aggodalma ejtette. És mivel egy ép mondatot nem volt képes megfogalmazni e pillanatban, megkért, mondjam tollba neki a levelet, amit meg is tettem, mindazt felhozva benne, amiről olvasóm már tud, csupán Rousselet nevét hallgattam el elővigyázatból. Nem mintha Péricard olyan ember lett volna, ki netán megöleti a nép hadnagyát, hanem mert azt tartottam kívánatosnak: senki ne tudjon s ne is szóljon arról, hogy Rousselet kapcsolatba kerül Rosnyval.

- Szép olvasónőm, látom, felhúzod orrocskádat, és ugyancsak gyanakodva méregetsz. Mit jelentsen ez a fintor?

- Azt gondolom, uram, amit Miroul: kegyelmed ugyancsak kétes szerepet játszik ez ügyben. Nem értem, mire jó e cselszövény, és magam sem tudom immár, kit is szolgál: a királyt? A hercegnét? Vagy a reimsieket?

- A királyt szolgálom. Meg a hercegnét. És a látszat ellenére mit sem ártok a reimsieknek.

- Kezdjük azon: miért tudatta Catherine-nal, mire készülnek a reimsiek fia ellen?

- Hogy engedjen fia három elfogadhatatlan követeléséből, melyek addig útját állták a megegyezésnek, s csakugyan, amint e nehézség elhárult, megköttetett az alku.

- Tehát csakugyan megkötötték?

- Meg ám.

- Azaz rossz szolgálatot tett Catherine-nak, amikor csellel rávette: engedjen.

- Épp ellenkezőleg. Catherine érdeke az volt, hogy a király Guise-zel egyezzen meg, még engedmény árán is, és ne a reimsiekkel.

- És miért halasztotta el égrekiáltó hazugság árán egy nappal Rousselet találkozását Rosny úrral?

- Hogy Rosnynak eszébe se jusson inkább a reimsiekkel egyezni meg, semmint Guise-zel.

- Tehát rossz szolgálatot tett a reimsieknek?

- Nem én! S pedig azért nem, mert mihelyt a király értesül dicséretes szándékaikról, holtbizonyosan megadja nekik mindazon mentességeket, amelyeket kívánnak.

- Hohó, uram! Nem az állt volna a király érdekében, hogy a reimsiekkel egyezzen meg? Megtakarított volna négyszázezer aranyat kincstára javára...

- Bravó, hölgyem, bravó! Lám, nemcsak szép, hanem a tetejébe még eszes is. Rátapintott az egyetlen pontra, mely miatt egy darabig haboztam. De nem sokáig! Mert vedd figyelembe, kérlek, szép olvasónőm, milyen kis pénz, igen kis pénz négyszázezer arany ahhoz mérten, amibe nekünk a szép Gabrielle kerül, került és kerülni fog, holott más haszna ebből nincs az országnak, mint hogy őfelsége jól érzi magát. Én a magam részéről még tovább is mennék: állítom, négyszázezer arany vajmi olcsó ár annak fejében, hogy Guise hercege csatlakozik a királyhoz.

- S ugyan miért?

- Mert ez a csatlakozás igen nagy horderejű politikai aktus, s nagy hatással van Franciaországra, Spanyolországra és a Vatikánra egyaránt. Ej, asszonyom, gondoljon csak jobban utána! Mekkora pofon Mayenne-nek, hogy tulajdon unokaöccse elpártol tőle és a király oldalára áll! Mekkora pofon II. Fülöpnek, hogy Guise - Guise, hölgyem, ez a nagy hírű név jóformán szinonimája lett a Szent Ligának és a spanyol szövetségnek! - kibékül a béarnival! És be súlyos figyelmeztetés a Vatikánnak: hagyjon fel végre azzal, hogy őfelségét a feloldozás reményével kecsegteti...

- Uram, úgy tetszik, kegyelmed főszerepet játszott ez ügyben!

- Csak úgy, hölgyem, mint Rousselet is, Rosny is, Péricard is.

- Nocsak! Egyszerre mennyire szerény lett! Ez igazán meglepő!

- Asszonyom, kegyed csúfot űz belőlem. Holott szerénységem nem tettetett. És ezen csak azt értem, hogy a történelem során nem akad oly kis szereplője az eseményeknek, ki esze vagy elvakultsága révén, avagy egyszerűen véletlenül ne lehetne részese egy oly tettnek, mely őt magát messze meghaladó, kiszámíthatatlan következményekkel jár. Íme két példa rá. Egy igen meleg nyári délutánon Rosny sétára indult Laon erdejében, s e séta okán mentette meg a francia királyt attól a megaláztatástól, hogy Mansfeld elfogja őt, miközben gyanútlanul szilvát eszeget. Ezzel szemben szegény, hőn szeretett gazdám, III. Henrik halálát La Guesle főprokurátor mérhetetlen ostobaságának köszönhette, ki bevezette hozzá Jacques Clément-t, anélkül hogy eszébe jutott volna a frátert megmotozni. La Guesle immár másodízben bizonyítja be, mi bámulatosan ostoba, azáltal hogy a jezsuiták perének elnapolásáért ágál! Teringettét! Ha butasága most IV. Henrik halálát okozza, itt a kezem, esküszöm rá: megölöm az ostobáját!

E véres fogadalmat - mely a legkevésbé sem illik filozófiámhoz és természetemhez - a pillanatnyi felháborodás váltotta ki belőlem. De vissza kellett rá emlékeznem három hónap múltán, amikor a király éppen Pikárdiából tért meg, hol sorra látogatta az előtte meghódolt várósokat. Már sötétedett, mire Párizsba érkezett; fáklyák és szövétnekek világították be útját és ötven lovasból, valamint ugyanannyi gyalogosból álló kíséretét. Mivel a vakvéletlen úgy akarta, hogy hazaérkeztekor történetesen éppen a Strucc utcán tartózkodjam, követtem őt a Louvre-ba, hol senki meg se kérdezte, ki vagyok, talán mert későre járt, a világítás gyér volt és nagy a zűrzavar. Mindenesetre beléptem a Louvre egyik nagytermébe, a király nyomában, és igyekeztem a közelébe férkőzni, ami nem volt könnyű, úgy tolongtak körülötte a nemesurak. Hiába törtem könyékkel-csípővel utat magamnak, csak olykor-olykor sikerült a királyt megpillantanom, fejek és vállak sokasága fölött-között. Mindazonáltal ez az emberár egy pillanatra szétcsapódott valamiképpen, s akkor egész testében megláttam őt: lábán még rajta volt nehéz csizmája, kezén a szőrmekesztyű, s éppen udvari bolondjával, Mathurine-nel - egy púpos, de igen talpraesett kis nőszeméllyel - tréfálkozott: úgy tett, nagy nevetve, mintha meg akarná őt simogatni. Ám miközben még mindig azért küzdöttem, hogy elérjem, itt-ott nagyot lökve a másikon, ha ugyan nem az lökött engem mellbe, láttam, Ragny és Montigny urak odalépnek a király elé, letérdepelnek, hogy kezét csókkal illessék, s ő szokott leereszkedésével nyomban le is hajolt, hogy felsegítse őket. Eközben eltűnt szemem elől, s amikor újra megpillantottam, egy pillanattal később, jobboldalt vérzett az ajka. A király odakapott, s látva, hogy keze merő vér, rákiáltott Mathurine-ra:

- Az ördög vigye eme bolondot! Megsebzett!

- Nem, felség, nem én tettem!

Akkor nagy zavarodottság és izgalom támadt azok között, kik egyszeriben azt látták: a király arcát elönti a vér. Voltak, akik felkiáltottak, mások hallgattak és holtra sápadtak, mint Rosny úr, de mindannyiunkat át- meg átjárt s szinte földhöz szegzett a rémület. Ha a gyilkos akkor ott hagyja kését a földön - amit meg is tett - és nem mozdul, ahogy más sem - amit elmulasztott -, talán sikerül elmenekülnie. De futni próbált, s ez a sietős távozás elveszejtette. Két lépés választotta el az ajtótól, amikor Pierre de Lugoli elkapta, és faggatóra fogta sietsége és zavara láttán, megkérdezve tőle, hogy hívják és kicsoda, s noha a fickó előbb tagadni próbált, megtört és beismerte: ő a merénylő.

Jól láttam a nyomorultját. Még húszéves sem lehetett, kicsi volt, sovány, satnya, ajka vérvörös, igen jól öltözött, éppen nem csúnya, ám érzésem szerint inkább szodomiták, mint nők zsákmánya, Lugoli sürgető kérdéseire azt felelte lesütött szemmel, halk, remegő hangon, hogy a neve Jean Chatel és egy kelmeárus fia.

Időközben a király orvosa megvizsgálta a sebet, és bejelentette: cseppet sem súlyos, őfelségének mindössze a felső ajkán van egy vágás és letört egy darabka egyik fogából - abból, mely a döfést feltartóztatta. Megnyugodtunk, de e megnyugvás mélyén riadalom lapult, hisz világos volt előttünk, hogy a gyilkos, ki azt hitte, a király páncélinget visel zekéje alatt, a nyakát célozta meg - ezt később be is ismerte -, s csak azért nem ért célt, mert abban a pillanatban, amikor ő odadöfött, a király lehajolt, hogy az előtte térdet hajtó Ragny és Montigny urakat felsegítse.

A jelen levő nemesurak mindazonáltal nemigen beszéltek, maguk sem tudták, mitévők legyenek: azon örvendezzenek-e, hogy a király megmenekült, vagy elrémüljenek attól, hogy hajszál híján elvesztették őt. Ám ez a tétova némaság hirtelen egészen másfajta némasággá változott át, amikor Jean Chatel megvallotta Lugolinak, hogy az elmúlt három év alatt a jezsuitáknál tanult. Éreztem, minél tovább tart ez az általános hallgatás, annál fenyegetőbb; akármerre nézett az ember, mindenütt dühtől szikrázó tekinteteket, csikorgó fogakat, görcsösen a kard markolatára szorult kezeket látott. És mit gondolsz, olvasóm, mit tett a király a harag e szökőára közepette? Tréfálkozott. És ámbár felső ajka ugyancsak belésajdulhatott, amikor megszólalt, azt mondta igen nyugodtan és mintegy élcelődve, ám senkinek nem maradhatott kétsége aziránt, mit gondol magában, mialatt tréfálkozik:

- Tehát a jezsuiták nem érhették be azzal, hogy oly sok jeles ember szája által adják tudtomra: nem szeretnek? Bizonyságképpen az én szájamból is ezt akarják hallani?

Amint a király kiejtette ezeket a szellemteli s egyszersmind súlyos értelmű szavakat, a kitörni készülő vihar általános megkönnyebbülésnek adott helyet. S én úgy döntöttem, látva, hogy Lugoli elvezeti foglyát, követem őt, úgy ítélvén: megbízatásom érdekében nagyobb haszonnal kecsegtet, ha végighallgatom e szerencsétlen első kihallgatását, mint ha a Louvre-ban maradok.

Előbb csak messziről követtem Lugolit, nem tudván, kívánatosnak tartja-e jelenlétemet titkos megbízatásainál, azonban amint észrevett a szeme sarkából, hozzám szalajtotta egy besúgóját, azzal az izenettel: ugorjak el az ő házába, öltsem magamra őrmesteri álruhámat, majd mondott besúgó társaságában menjek utána a Bastille-hoz, ahová bebocsátanak majd az ő parancsára, és ne siessek túlságosan, mivel ő megeteti-megitatja a foglyot, mielőtt kihallgatná.

A kihallgatásra csakugyan sort is kerített, pár perccel később. Nem alkalmazott erőszakot, kínzást, sem fenyegetéseket, hanem szelíden, már-már gyengéden szólt a fogolyhoz, mivel gondolom, úgy vélte: Jean Chatel készségesebben válaszol kérdéseire, ha némi együttérzést tapasztal - s hiszem, Lugoli nemcsak számításból mutatott részvétet, hisz a fickó igen fiatalka volt és törékeny, s még sok szenvedést kellett eltűrnie, a legkegyetlenebbeket is, mielőtt nyugalmat lelhetett volna a halálban.

Íme a kihallgatás lefolyása. Ama jegyzeteimből citálom, melyeket tollba mondtam volt hazatérvén de La Surie úrnak, ki ráállt, hogy ez alkalommal felvállalja régi, szekretáriusi tisztét, minthogy gyorsabban írt nálam.

Minekutána felszólította a foglyot, esküdjön meg rá, hogy igazat mond - amit Chatel engedelmesen meg is tett -, Lugoli mindenekelőtt türelmetlen hangon azt kérdezte:

- A Louvre-ban azt mondtad nekem, a kés nincs megmérgezve. Ez igaz?

- Igaz. E kést apám házában hússzeletelésre használták. Én lekaptam az ebédlő falipolcáról, és a zekém ujjába csúsztattam, ingem és karom közé.

- Hol akartad eltalálni a királyt?

- A nyakán.

- Miért?

- Mert a kinti hideg miatt a királyon vastag öltözet volt, s attól féltem, ha a testére célzok, öltözéke feltartóztatja késemet.

- Láttad-e már korábban is a királyt?

- Soha. De éppen a Strucc utcán voltam, amikor megérkezett Pikárdiából, s mert a nép az utcán kiáltozásban tört ki: „Éljen a király!”, megkérdeztem egy ipsétől, melyik a király e nagyurak közül. Az, aki bélelt kesztyűt visel, felelte ő. Tehát követtem a Louvre-ba.

- És senki nem állta utadat a kapuban?

- Senki. A rácskapu tárva-nyitva állt, és nagy volt a tolongás.

- Hogy akarhattál megölni valakit, akit soha nem is láttál életedben?

- Egyszerűen nem volt választásom. Bizonyosan tudtam, ha nem teszem meg, elkárhozom, mint az Antikrisztus.

- Ugyan miért? - Lugoli nyílt arcára a legmélyebb elképedés ült ki.

Jean Chatel e ponton elnémult, és sokáig hallgatott. Lugoli türelmesen várt a válaszára, nem sürgette és semmi módon nem kényszerítette, úgyhogy bőven volt időm szemügyre venni e szerencsétlen fickót, s látva szemhéja alatt ide-oda cikázó, rémült őztekintetét, remegő ajkát, hirtelen össze-összeborzongó testét, pusztán arcáról és magatartásából azt olvastam ki: ez a kis ember határtalanul félénk, nyugtalan, izgatott és mélabús, s úgy rezdül meg minden szellőcskére, mint a jegenyenyár levele.

- Beszélj, fiam! - nógatta Lugoli szelíden.

- Prefektus úr - felelte Jean Chatel elhaló hangon, szemét kétségbeesetten lesütve -, úgy esett, hogy bizonyos fertelmes és természetellenes bűnöket követtem el. S ami ennél is rosszabb, amikor gyóntatóm kérdőre vont, csalárdul eltagadtam előle a valót. Úgyhogy gyónásaim és áldozásaim maguk is halálos bűnök lévén, bizonyosan tudom: el fogok kárhozni.

- De mi köze van mindehhez a királynak?

- Ennyi: a kárhozat gondolatára kétségbeestem, s ekkor az az eszmém támadt: végbe kell vinnem egy jeles s a katolikus anyaszentegyházra nézve fölöttébb hasznos tettet. Úgy véltem, nagyobb büntetés vár rám a túlvilágon, ha nem próbálom megölni a királyt, és kisebb, ha megkísérlem őt megfosztani életétől. És úgy ítéltem meg: a kisebb büntetés a mennyei üdvvel ér fel, a súlyosabbhoz képest.

- Lám, egy újfajta teológia - vélte Lugoli. - Ezt hol tanultad?

- A filozófiaórán - felelte Chatel, szilárd meggyőződéssel.

- És hol tanultad ezt a filozófiát?

- A clermont-i kollégiumban, Guéret atyától.

Ezt hallván, komoran összevillant a tekintetünk, s megfigyeltem, Lugoli várt, hogy az írnok szó szerint lejegyezhesse e figyelemre méltó választ. Mialatt az írnok körmölt, én odaléptem Lugolihoz, és a fülébe súgtam:

- Kérdezze meg tőle, bezárták-e a kollégiumban az elmélkedések szobájába!

- Chatel - folytatta a kihallgatást Lugoli -, bezártak az elmélkedések szobájába a clermont-i kollégiumban?

- Jaj nekem, be! - Chatel testén remegés futott végig. - És ott számos ördögöt láttam, rémítőbbnél rémítőbbeket, és azzal fenyegettek: megfognak és pokolra visznek közben.

- Gyakran zártak be oda? S ha igen, miért?

- Mert, mint már mondtam, fertelmes és természet ellen való bűnöket követtem el, és gyónáskor csalárdul eltagadtam, hogy ilyen bűnök terhelnek.

- Miféle bűnök?

- Szodómia és vérfertőzés - Chatel hangja el-elcsuklott, arcát könnyek szántották. - De vérfertőzést csak gondolatban követtem el.

- Kivel?

- Húgommal.

- Az elmélkedések szobájában támadt az a gondolatod, hogy megölöd a királyt?

- Nem tudom. A rémülettől nem bírtam gondolkozni.

- Végül is ki beszélt rá, hogy öld meg a királyt?

- Többektől is azt hallottam: igaz hittétel, hogy dicséretes dolog a királyt megölni, mivel eretnek, visszaeső bűnös, áttérése hazug s ő maga kiátkozott.

- Tehát a király megöléséről beszélni mindennapos dolog a jezsuitáknál?

- Többször is hallottam tőlük, hogy a királyt megölni dicséretes tett.

- Miért?

- Mert kitaszíttatott egyházunkból. Ezért nem tartozunk neki engedelmeskedni, sem őt királyunknak tekinteni, mindaddig, míg a pápa vissza nem vonja átkát, amit egyébiránt soha nem fog megtenni.

Kopogtak az ajtón. Egy fullajtár továbbította Lugolihoz a parlament parancsát, mely szerint a foglyot át kell kísérni a törvényszékre, hol a nagyságos bírák kihallgatják.

Lugoli nyomban meghagyta írnokának: készítsen másolatot a kihallgatásról, hogy azt a hadnagy a fogollyal együtt átadhassa a vizsgálóbírónak. Majd félrevont, és azt mondta, sotto voce:

- Lefogatom a jezsuitákat, mihelyt kiszedtem a Louvre-ban Chatelből, hogy az ő növendékük volt. És innen egyenesen a clermont-i kollégiumba megyek. Velem tart? Ideje, hogy e nagy gyóntatókat valaki meggyóntassa.

- Csak nem akarja kikérdezni őket? - kérdeztem menet közben.

- A parlament utasítása nélkül nem tehetem. Egyelőre csak gyanúsítottak. És különben sem nyernék egyebet, mint fintorokat, égre emelt tekinteteket, szívszakajtó sóhajokat, vértanúképeket: „Hát mit tehetünk mi arról, ha e szegény gyermek elméje kissé megháborodott?” És így tovább.

- Ez egyébiránt igaz - véltem én. - Csak azt kell hozzátennünk, hogy ők zavarták meg a fiú eszét. Ellenállni annak a lelki tortúrának, melynek Guéret atya osztályában és az elmélkedések szobájában tették ki e kislegényt, ahhoz jóval ellenállóbb elme kell, mint az övé. Uramisten! A düh fojtogat, ha elgondolom, sikerült neki bebeszélniök, hogy a fiúszerelem bűnéért, amelyet nem mert meggyónni, örökre elkárhozik! Eztán, hogy halálra rémítették, már gyerekjáték volt azt sugallni neki, hogy azzal mentheti meg lelkét, ha végbevisz egy „jeles” és az anyaszentegyház javát szolgáló tettet.

- Sugallni, de nem kimondani - csikorgatta a fogát Lugoli.

- Ebben áll a jezsuiták ügyessége! Nem azt mondták neki: „kettő meg kettő az négy”, hanem rábízták, végezze el maga az összeadást. És a kegyes atyák maguk tiszták, mint a patyolat!

- No de, Lugoli, hogyan gyóntathatja meg a jezsuitákat - kérdeztem én, amikor a Saint-Jacques utcai ház bejáratához megérkeztünk -, ha nincs joga kifaggatni őket?

- Celláikat és papírjaikat fogom kikérdezni. Tud latinul, Siorac úr?

- Meglehetősen jól.

- Én meglehetősen rosszul. Tehát nagy segítségemre lehet, ha kedve van e munkához.

Hej, olvasóm! Hogy volt-e kedvem? Az utolsó solig kiürítettem volna erszényemet azért a bámulatos privilégiumért, hogy a jezsuiták papírjaiba beleüthessem az orromat!

Mindazonáltal Guéret atya cellájában, holott ő volt elsőszámú gyanúsítottunk, részint mivel afféle perjele vagy apátja volt a jezsuitáknak, részint mert ő oktatta ama bizonyos filozófiára Jean Chatelt, mit sem találtunk, amit a terhére írhattunk volna. Amiképpen a következő tíz cellában sem, noha valamennyit igen gondosan átkutatta a prefektúra két őrmestere és maga Lugoli. Én a kisujjamat sem mozdítottam, mert ehhez a munkához olyan ügyesség kell, mellyel nem bírok, no meg a természetemmel sem fér igazán össze.

- Lugoli - vontam őt félre egy idő után. - Ha semmit sem találtunk az ezredesnél, vajmi csekély a valószínűsége, hogy a közkatonáknál zsákmányra lelünk. De talán több szerencsénk lenne a kapitánnyal.

- Kit nevez kapitánynak?

- Guignard atyát.

- Ő kicsoda?

- Az az atya, aki e helyt előadta nekünk azt a szép történetet a korona rubintjáról, melyet egy sokgyermekes, szükséget szenvedő özvegytől vettek meg merő könyörületből - értéke egynegyedéért.

- És miből gondolja, hogy Guignard atya afféle kapitány köztük? - kérdezte Lugoli, akinek második természetévé vált a faggatózás.

- E mese orcátlanságából. A kérdéses személy merészségéből. És abból, hogy megpróbált Catherine de Guise-re, kinek gyóntatóatyja, nyomást gyakorolni avégett, hogy hátráltassa a megegyezést a király és a kis Guise között.

- No, ha ilyen a bestia, tekintsük meg közelebbről barlangját! - így Lugoli.

És valóban nem kellett e barlangban csalódnunk. Ott leltünk rá egy éppen nem titkos fiókban arra, amit kerestünk, mi több, nem is latinul, hanem franciául megírva, s hozzá kitűnő franciasággal. Eme Guignard-nak ugyanis volt bizonyos stiláris adottsága, és kétségkívül szerette is ezt megcsillogtatni, hisz papírra vetette azt, amit társai csak gondoltak és mondtak.

Íme az iromány, s mint olvasóm maga is láthatja, amennyire dögletes és ártékony, annyira jól fogalmazott:

1. Elsőbben is, ha az 1572. esztendőben, Szent Bertalan napján királyi vér is folyt volna (Guignard itt Condéra és Navarrai Henrikre céloz, kiknek életét, noha hugenották voltak, megkímélte IX. Károly és Medici Katalin, mert királyi hercegek voltak), nem estünk volna hidegrázásból forrólázba, amint azt megéltük. Ám azzal, hogy kímélték tulajdon vérüket, ők (mármint IX. Károly és Medici Katalin) tűzzel s vérrel árasztották el Franciaországot.

2. Nérót, a kegyetlent (III. Henriket) egy kegyes (Clément) ölte meg, a hamis szerzetessel (célzás III. Henrik buzgalmára) egy igazi szerzetes keze végzett.

3. Királynak nevezhetünk-e Franciaországban egy Nérót s Szardanapált (célzás III. Henrik kicsapongásaira), egy béarni rókát, Portugáliában egy oroszlánt, Angliában egy farkasszukát, Svéd-országban egy griffmadarat, Szászországban egy disznót? (Itt az írás felsorolta mindazon európai uralkodókat, akiket II. Fülöp ellenségnek tekintett. Kihagyom a következő három pontot, a négyest, ötöst, hatost, mert III. Henrik gyalázásában és gyilkosa ünneplésében merülnek ki, és rátérek a hetedik pontra.)

7. A francia koronát a Bourbonokról át lehet, sőt át kell ruházni egy másik családra.

8. A béarnival, ki immár katolikus hitre tért, enyhébben bánnánk el, mint érdemli, ha valamely kolostorban fejébe nyomnánk a szerzetesi koronát, hogy illic (ott) vezekeljen a sok rosszért, melyet Franciaországra zúdított.

9. Ha másként nem lehet őt detronizálni, csak háborúval, hát háborúzzunk! S ha nem háborúzhatunk, veszejtsük el őt!

- Hála legyen Istennek! - lengette meg diadalmasan a papírlapot Lugoli. - Ránk mosolygott a szerencse! Barátom! Barátom! Az ékesszólás e mesterművének két címe van: halál szerzőjére, száműzetés társainak! Siorac uram, hadd folytassák embereim a kutatást nélkülem, a kegyelmed jelenlétében! Én futok de Thou elnöknek elvinni ez írást, mely többet ér a világ minden rubinkövénél, hadd vakítsa el fényével az ostobákat, kik az elnapolásra szavaztak!

S a következő pillanatban már el is tűnt. Hirtelen távozása meghökkentett és kissé zavarba is ejtett, nem lévén semmiféle jogcímem a kutatás folytatására, hisz csupán a prefektus szárnya alatt megbújt, titkos tanú voltam. Hanem mivel úgy láttam, a házkutatásban részt vevő őrmesterek némi respektussal viseltetnek irányomban, hála bizalmas kapcsolatomnak Lugolival, elhatároztam, vállalom az irányító szerepet, melyet önként ruháznak rám, s elirányítottam őket a még át nem kutatott cellákba, jómagam pedig visszasiettem Guignard atyáéba és bezárkóztam oda.

Ámbátor a cella szó itt nem helyénvaló. Egyszerűen, de nem siváran berendezett kis szoba volt ez inkább, én örömest beértem volna egy ilyen szobácskával Montpellier-ben, amikor még az orvosegyetem növendéke voltam. A többi közt találtam ott egy violát, szép számmal könyvet, világi tárgyúakat is (köztük Ovidius Ars amatoriá-ját), egy pulpitust, két kardot, melyek közül az egyik gyakorlásra szolgálván gombban végződött, egy újdonatúj reverendát, mellette egy zekét, nadrágot (jeléül, hogy a kegyes atya bizonyos küldetései alkalmával világi ruhát szokott ölteni), egy állványon egész sor pipát és egy ütőt labdajátékhoz. S mind emez aprólékos gonddal elrendezett tárgyak felett valami különös illat lebegett, melyet nem határozhatok meg másként, csak úgy, ha azt mondom: kizárólag papi szobákban érezni e szagot.

Meg kell vallanom, bár sok és jó okom volt rá, hogy ne szeressem Guignard atyát, a magam és a köz nevében egyaránt, most mégis némi részvétet éreztem iránta a rá váró sors miatt, mert főbenjáró bűn volt ily kárhozatos írásokat megőrizni, ezeket Henrik amnesztiarendelete értelmében akkor is meg kellett volna semmisíteni, ha még azelőtt vetette volna őket szerzőjük papírra, mielőtt a király bevonult fővárosába. Ha pedig azután keletkeztek, micsoda megrögzött, ádáz, féktelen gyűlöletről tanúskodnak e sorok egy olyan uralkodó iránt, ki a pör ideje alatt hallgatásával mindaddig megmentette a jezsuita rendet a száműzetéstől.

Az ördög ügyvédje méltán állíthatta volna, hogy Guignard atya maga volt az első számú áldozata ama fanatikus neveltetésnek, amelyen átesett, s amely elhomályosítván a Jó és Rossz ideáját, arra a gondolatra vitte, hogy Isten szolgálatában (ahogy ezt a Jézus társasága beszűkült felfogása diktálja) túlteheti magát a tízparancsolat eme pontján: „Ne ölj!” Mi több, ez a neveltetés fölébe emelte őt szülőhazája törvényeinek, s megfosztván őt gyökereitől és franciaságától, egy idegen uralkodó buzgó és lelkiismeretlen szolgájává alacsonyította le.

De nem közös sorsunk-e, olvasóm, hogy viselnünk kell a személyes felelősséget azért, aki s ami vagyunk, mert még ha olykor felhozhatjuk is mentségünkre: ez vagy az nem a mi hibánkból történt, a hiba mégis mindig bennünk van!

Ezeket gondoltam, mialatt egyenként leemeltem polcukról Guignard atya könyveit, és elolvastam a címüket, nem annyira azért, hogy újabb terhelő bizonyítékot találjak, hisz éppen elég, sőt az elégnél is több volt belőlük azokon a papírlapokon, melyeket Pierre de Lugoli éppen most visz rohanvást de Thou elnökhöz, hanem inkább azért, mert kíváncsi voltam arra az emberre, aki e könyveket olvasta. És így akadtam rá a többi, borjúbőrbe kötött könyv között egyre, mely kezdetben azért keltette fel figyelmemet, mert nem nyomtatott, hanem kézzel írt könyv volt, s az írás ugyanarra a kézre vallott, mely a Guignard atya vesztét okozó lapokat telerótta. Igen kíváncsivá tett a címe is, ezt is kézzel írták, de gót betűkkel, talán hogy díszesebbnek tessék:

AZ ÉLET KÖNYVE

Előbb azt gondoltam, holmi teológiai elmélkedés lehet ez életről, halálról. De nem, olvasóm, nem! Egészen más volt benne. Sokkal kevésbé ártalmatlan és érdektelen dolog: egy időrendbe szedett kompendiuma mindazon ismereteknek, melyeket az udvarban élő személyekről szerzett Guignard atya, gyónás útján...

Fogtam ezt Az élet könyvé-t (amely inkább viselhette volna Az életek könyve címet, annyi élet volt benne összezsúfolva, a maga kíméletlenségében, szemérmetlen elevenségében s olykor gyalázatában), ám csupán két oldalát olvastam el, annyira megriasztott, amit megtudtam, és annyira elborzasztott a tapasztalat: mire használhatja fel egy lelkiismeretlen pap a vallomásokat, melyeket hívei skrupulusainak köszönhet. Megtiltottam magamnak, hogy tovább olvassak, mivel nem kívántam oly titkok tudójává válni, melyek egyedül Istenre tartoznak, már csak azért sem, mert a keresztnevek és kezdőbetűk nagyon is könnyen megfejthetőnek bizonyultak annak a szemében, aki, mint én is, járatos volt az udvarban. És mert egyszerre eszembe ötlött, az én Catherine-om is itt lehet valahol eme sártenger közepén, mely ráfröccsenhet, ha mondott könyv nyilvánosságra kerül, aminek nagy volt a veszélye, tehát keresni kezdtem, és meg is találtam, amint ráébredtem, hogy kapcsolatunk Reimsből való visszatértem után kezdődött, lévén e könyv időrendje oly pontos. A következőket olvastam:

„Catherine, Ia viuda que quiere consolarse,[48] felhatalmazásomat kéri arra, hogy sine peccato[49] kamatyolhasson egy jó házból való nemesúrral, és megfenyeget, ha nemet mondok, megválik tőlem. Mely esetben nem volna többé módom nyomást gyakorolni az ő személyén keresztül G. és a béarni róka gyászos alkudozásaira. Döntésem: 1. találni egy elfogadható véleményt. 2. megtudni, ha lehet, Corinne-tól, ki a széptevő.

Ezek után, mivel a G. napnál világosabban az ifjú Guise hercegre utalt, csupán tovább kellett haladnom a kronológiában, hogy hamarosan saját személyemmel találkozzam, mely P. de S. kezdőbetűkkel volt jelezve. Íme, olvasóm, ilyen vagyok, Guignard szemével nézve:

„Corinna dixit: »Átlépték a Rubicont.« A széptevő P. de S., egy hugenotta, ki Néró Szardanapál alatt adta be a derekát, csakhogy a hordónak mindig heringszaga van. A társaság archívumában megvan róla Samarcas atyának, hitünk vértanújának (Babington-ügy) a feljegyzése: »P. de S., ádázul ligaellenes, homo libidinosus[50] csapodár, ravasz, hanem a politikában állhatatos.« Más, névtelen feljegyzések szerint P. de S. szerepe a barikádok napján, Párizs elfoglalásakor kétes volt. Ám vélhetőleg igen fontos, rangja emelkedéséből ítélve. Mostanság évente egyszer gyón, Courtil plébánosnál, ki sajna, esküdt ellensége társaságunknak. Tehát nem megközelíthető. Határozatom: pro primo - kideríteni, van-e P. de S. nek otra mujer-e[51] 2. E réven elidegeníteni tőle a viudá-t. 3. Rábírni a viudá-t: tartson ki szilárdan G. három követelése mellett, melyeket a róka nem fogadhat el.”

Ámbár e textus mélyen elgondolkodtatott, egyebek között a gyónás princípiumáról (mert csak egy angyal állhat ellen a hatalomnak, melyet e tudás biztosít a gyóntatónak mások felett, ember aligha), volt mégis két pontja, melyen jót derültem. Pro primo, immár tudtam, honnan vette Catherine a kifejezést: „A hordónak mindig heringszaga van”, melyet egy napon ugratás- és csipkelődésképpen a fejemhez vágott. Pro secundo: voltaképpen megtisztelőnek találtam, hogy egész alakos portrém szerepel a magát Jézusról elnevezett társaság archívumaiban. És ha nem is írtam volna alá ez epithetont: homo libidinosus, ezzel szemben úgy véltem, Samarcas azon ítélete (mely által utólag vett rajtam elégtételt, hogy „csapodár, de a politikában állhatatos”, találó, s mit tagadjam, hangosan elnevettem magam, amikor ideértem az olvasásban.

Valamivel hátrébb megint rátaláltam P. de S.-re, itt súlyosan fenyegettetve volt szerelmében.

„Otra mujer de P. de S. encontrada:[52]* Louison, szobaleány, kit Reimsből hozott poggyászában magával. Elárultam a viudá-nak, mintegy mellékesen, közönséges pletykaként: a viuda csak nehezen rejthette el furor-ját.[53] Jót remélek csőrétől-karmától.

Hanem a két nappal későbbi bejegyzés Az élet könyvé-be némi csalódásról árulkodik.

„A csapda csődöt mondott: P. de S. átcsúszott rajta. A ravasz idejében túladott Louisonon, ki egy kelmeárussal visszatért Reimsbe. Mondott fehércseléd levelet vitt P. de S.-től P.-nek, G. reimsi szekretáriusának. Tartalmát nem sikerült P.-hez kiküldött kémünknek megismernie. Louison összeveszett a kelmeárussal, belépett P. szolgálatába: dixit mosca nostra,[54] hogy P. úrral kamatyol. Hasznavehetetlen értesülés: P. es un hombre de todas las mujeres.[55]

A viudá-nak ismét lelkére kötöttem, tartson ki szilárdan G. három követelése mellett. Ellenérzést és megvetést keltettem benne a róka megbízottai iránt. Megpróbáltam kissé felkavarni lelkiismeretét, amiért nap mint nap P. de S.-szel paráználkodik. Hiába. Mihelyt feloldozom, megnyugszik. Egyáltalán nem fél a pokoltól. Nada que hacer[56] ennyire testté vált lelkekkel.”

Akárhogy s mint, gondoltam, könnyebb uralkodni egy olyan nyugtalan lelken, amilyen Chatelé volt, mint egy élettől duzzadó, bátor asszonyén, amilyen az én szép hercegném. Mindenek-előtt agyamba véstem: tudatnom kell Péricard-ral, hogy a Liga egyik legye röpköd körülötte. De hinnéd-e, szép olvasónőm, noha imádom Catherine-t, belém mart a féltékenység arra a hírre, hogy az én Louisonom és eme Péricard... Mily tekervényes útjai vannak az emberi természetnek!

Valamivel később Guignard csalódása oly keserű lett, hogy nőgyűlöletbe csapott át.

„A viuda elérte a béarni rókánál, hogy menessze három megbízottját és... R.-t állítsa a helyükre! Meglehet, P. de S. javaslatára! Az áttért hugenotta ajánlja az igazi hugenottát, az eleven ördögöt! Horresco![57] Legfőbb ideje, hogy karddal essünk e szörnyeknek, a rókán kezdve a sort! Sajnos, a Louison-ügy óta nincs többé befolyásom a viudá-ra! Ha némi megvetéssel említem füle hallatára a rókát, rám rivall: »Ne bántsa! Az unokabátyám!« Ha egy kaján célzást teszek R. úrra, leint: »Ne bántsa! A rokonom!« És ha mellékesen megtépázom kissé P. de S.-t, nincs ugyan mersze rám kiáltani: »Ne bántsa! A szeretőm!«, azonban elkomorul, felhúzza az orrát, megharagszik, kék szeme gyilkos pillantásokat lövell rám. A nőkből teljességgel hiányzik a politikai érzék. Nekik csak két dolog fontos: a vérségi kötelékek és a szerelem. Igazsága van a latin közmondásnak: Tota mulier in ventro.[58]”

Több jegyzetet a mi ügyünkről nem találtam, és mint már mondtam: szigorúan meghagytam magamnak: nem olvashatok egy sort sem mások ügyeiről, akármennyire felcsigázódott is kíváncsiságom, s csakis azokra az oldalakra vethetem szemem, ahol a viuda és P. de S. megjelenik. Hanem jobban utánagondolva a dolognak rájöttem, vajmi keveset számít, hogy én magam nem olvasok el mást és többet, ha mások elolvashatják és suba alatt terjeszthetik is a könyv tartalmát, és az én Catherine-om, oly sok más társával együtt, megéri, hogy a kaján nyilvánosság kotorász legféltettebb titkai között, tehát egy szempillantás alatt úgy döntöttem: eltitkolom a parlament elől ez átkozott könyvet, s zekém alá rejtve azt (ingem és bőröm közé), mint Jean Chatel az ő kését, futottam kedvesemhez, s mihelyt magunkra zártuk az ajtót, felolvastam neki e gyalázatos irományt.

Előbb azt hittem, elalél, hallván, mi pokoli üstök fortyogtak Guignard atya kellemetes gyóntatásainak mézesmázos szavai mögött. Ám amikor ráébredt, itt heverész bántatlan nyoszolyáján, karjaim közt kucorodva, és a könyv a mi birtokunkban van, nem tudom, miféle női kígyó azt sziszegte a fülébe: nézze át a mérgezett lapokat. Én azonban ezt nem tűrhettem. S kitépve párnás kezei közül, a helyt tűzre vetettem a halál e könyvét, ahol is hamuvá lett, első oldalától az utolsóig.

Olvasóm, ítéld meg magad: jól tettem-e vagy sem, hogy e könyvet eltitkoltam a bíróság elől. Az ügy kimenetelén egyébiránt ez mit sem változtatott. A jezsuiták máris saját keserű levükben főttek. Párizsban a nép átkozta, kifütyülte, gyűlölte őket, amiért meg akarták ölni jó királyát, és ismét nyakára hozni a testvérháború borzalmait és a spanyol megszállás megalázó terhét. Az udvarban káromkodtak; mindet zsákba kéne varrni, s a Szajnába vetni az utolsó ligásokkal egyetemben. Mi pedig a parlament ama tagjait illeti, kik a per elnapolását megszavazták, azt kellett volna látni, mint oldalognak, akár a rákok, szemüket lesütve, fülüket-farkukat eleresztve. La Guesle prokurátort - ki Séguier-vel együtt buzgón ügyködött az elnapolás érdekében - mindenütt ellenséges pillantások fogadták. Úgyannyira, hogy végül e nagy mamlasz (kivel azóta sem álltam szóba) jónak látta magát őfelsége előtt azzal mentegetni, hogy oda se gondolva jutott arra a véleményre: a jezsuitákat Párizsban kell hagyni.

- Lám, mi sül ki ebből, prokurátor uram - felelte epésen a király. - Kegyelmed királyi fivérem halálát okozta, oda se gondolva. Hogy az enyémet ne kegyelmed okozza, azt mégis jobban meggondolhatta volna...

Ha a király nekem mondta volna meg ily kegyetlenül a magáét, örökre elbujdostam volna egy pusztába. Ám az ostobáknak nincs bőr a képükön. La Guesle úr mindent eltűrt és maradt.

Mint Brissac mondta volt, ki e dologban nagymester, nem a szélkakas hibája, ha forog. Hanem a szélé. És ez ekkoriban vajmi nagyot fordult! Mert a parlamenti uraságok emberemlékezet óta nem jutottak ily hamar döntésre: a jezsuiták perét, melyet négy hónappal korábban határozathozatal nélkül szögre akasztottak, most késedelem nélkül leakasztották onnan, és éppen ellenkező véleményre jutottak, mint elébb. A törvényszék apelláta nélkül az ország elhagyására ítélte a jezsuitákat!

Bámulatos volt a bírák gyorsasága! Chatel 1594. december huszonhetedikén követte el merényletét a király ellen. És 1595. január nyolcadikán, alig tizenkét nappal később, a jezsuiták már száműzetésbe indultak.

Mivel nem szeretek vért látni, mint tudod, szép olvasónőm, nem kívántam végignézni a kis Chatel kivégzését, sem Guignard atya akasztását. De tulajdon szememmel akartam látni a kegyes atyák távozását, s mivel Lugolitól megtudtam, ebéd után kerül rá sor, két óra tájban ott voltam a Saint-Jacques utcán, nagy csődület közepette - a nép morgott, átkozódott, és alig tarthatták kordában az őrmesterek. Egyszerre előlépett a parlamenti törvényszolga, egyes-egyedül pálcájával felfegyverkezve, és felolvasta Guéret atyának a hírhedett kollégium kapujában a határozatot, mely örökös száműzetésre ítélte a magát Jézus társaságának nevező rendet.

Amint véget ért a felolvasás, megnyílt a nagykapu, s három szekér gördült ki rajta, ezek hozták a legöregebb avagy beteg atyákat. A többi gyalog követte őket, s a menetet Guéret atya zárta le, öszvérháton. Megszámoltam őket: harmincheten voltak. Jól megnéztem valamennyit. Mind földre sütötte a szemét, arcuk kifürkészhetetlen volt. Egyesek közülük úgy mozgatták ajkukat, mintha némán imádkoznának. És úgy éreztem: eme férfiakban nagy buzgalom lakozik, s vajmi keveset gondolnak magukkal és életükkel; mindent összevéve hitük igen dicső lehetett volna, ha jobb cél szolgálatába állítják.