VI. fejezet

Néha, ha nem jött álom a szemünkre, sokáig beszélgettünk Suzyvel a franciaágyban, melyet még a születésem előtt vásároltak az anyám nógatására, aki - ahogy a fülem hallatára is emlegette - a „szépség elleni merényletnek” tartotta, ha két ágyat egymás mellé toltak. Suzy nagyon szerette ezeket a meghitt beszélgetéseket, és „fecsegéseinknek” nevezte őket, noha a leggyakrabban igen komolyak voltak. Ha hihetek annak, amit apám mondott, az anyámnak ugyanez volt a szokása, s az éjszaka csöndjében susogva szívesen hódolt annak, amit apám tréfából „curtain lectures”-nek, függöny mögötti tárgyalásnak nevezett, arra célozva, hogy az elmúlt századok ágyait elfüggönyözték.

Többnyire Suzy kezdeményezte a „fecsegést”, az egyik ilyen alkalomra különösen jól emlékszem, mert két olyan téma is szóba került (valójában nem volt független a kettő egymástól), amit azelőtt soha nem említett előttem, de a hangjából ítélve a szívén viselt. Úgy gondolom - bár nem vagyok benne biztos -, hogy ez a beszélgetés körülbelül két héttel Chloé és Tigris kiruccanása után hangzott el, mert az eset még igen frissen élt az emlékezetünkben, és mindketten céloztunk is rá.

- Ed - kérdezte Suzy furcsán tétovázva -, nem sajnálod, hogy nem lett tőlem gyereked?

Égett az olvasólámpám, mégis felkönyököltem, hogy jobban lássam a szemét, úgy elképesztett a kérdése.

- Ugyan, drágám, dehogy - mondtam élénken -, egy pillanatig sem jutott eszembe! Ha emlékszel, már a harmadik párizsi találkozásunkkor felvetettük ezt a kérdést a Dupetit-Thouars utcában. Tökéletesen jogosnak éreztem az indokaidat, és ezzel az ügy el is volt intézve.

- De Ed, ugye nem gondoltad egy pillanatig sem, hogy Chloét azért fogadtam ide, hogy kiéljem az anyai ösztönöm?

- Dehogyis, soha nem gondoltam ilyesmire.

- És most sem sajnálod, hogy elindítottad a Chloé-programot?

- Szó sincs róla! Nagyon meglepsz! Miért kérded ezt?

- Mert néha olyan csalódottnak látszol Chloé miatt.

- Csalódott is vagyok, de ez valami apai reakció. Semmi köze magához a programhoz. Tudományos szempontból a bukások éppoly szerves részei egy ilyen vállalkozásnak, mint a sikerek. Egyikből is, másikból is okulhatunk.

- Szerinted nagyobb a siker, mint a bukás?

- Persze. A siker az, hogy Chloé továbbra is tanulja az új beszédjeleket, továbbra is alkotó módon használja őket, és most már négyszavas mondatokat is használ. A bukás pedig az, hogy sajnos továbbra is fegyelmezhetetlen.

- Hátha sikerül kigyógyulnia belőle.

- Éppen ez a kérdés vetődött fel énbennem is. Ha jobban ki tudja fejezni magát, idővel vajon fegyelmezettebb is lesz?

Rövid hallgatás után Suzy újra megszólalt:

- Ed, örülsz, hogy melletted vagyok ebben a programban?

- Persze hogy örülök - válaszoltam lelkesen. - Hiszen nélküled ez a program el sem kezdődött volna! Csak a te beleegyezésed...

- Az én lelkes beleegyezésem - mondta Suzy átölelve a nyakamat, és erősen magához szorított.

- Várj csak - bontakoztam ki nevetve az öleléséből -, hadd fejezzem be. A beleegyezésed és a segítséged nélkül még csak meg sem próbálhattam volna. Ahhoz, hogy egy csimpánzt úgy neveljünk, mint egy gyereket és egyben mint kísérleti alanyt is, két emberre van szükség. Egyébként a kutatások története is ezt igazolja. Minden amerikai kutató, aki egy ehhez hasonló programot megvalósított, férj és feleség volt: Kellogék, Hayesék, Gardnerék, Premackék, Rumbaugh-ék...

- Nagyon örülök, hogy ezt mondod - válaszolta Suzy meghatottan -, már azt hittem, hogy a csínyjei miatt elhidegültél Chloétól.

- Dehogy, csak fölingerelt, nyugtalanított. De voltaképpen mindig el voltam ragadtatva a vállalkozásunktól. Számomra Chloé olyan, mint egy tükör, látom benne, ahogy a korok mélyéről réges-régi közös ősünk közeledik felénk.

Suzy rám nézett, aztán csúfondáros lett az arca, és hirtelen csipkelődni kezdett velem.

- A tükörről jut eszembe - mondta „fecsegésbe” csapva -, második hitvesed őnagysága nem lehetett nagyon kacér. Yaraville-ban egyetlenegy nagy tükröt sem láttam.

- Volt ebben a szobában egy állótükör, régi, még a nagyapámé, de a feleségem megkért, hogy tüntessem el.

- Miért?

- Bosszantotta, hogy magamat nézem benne, amikor a súlyemelést gyakorolom.

- És eltüntetted a tükröt?

- Nem volt nagy áldozat. Felvitettem Pablóval a padlásra.

- Hogyhogy nem volt nagy áldozat? - nevetett Suzy. - Egy házasfél önimádata a lelki egész-ség jele. Ahelyett, hogy megakadályoznánk, épp ellenkezőleg, bátorítanunk kell. Ed, megkérnéd Pablót, hozza le a padlásról a tükröt? Én is nagyon szeretem nézegetni az alakomat.

Chloé számára hasonló okból, mint a konyha és az irodám, a szobánk is tiltott terület volt, hiszen egy sereg törékeny tárgy volt benne. De mivel semmi nem serkenti jobban a vágyat, mint a tiltás, ahogy ellankadt egy kicsit a figyelmünk, Chloé nyomban belopódzott a tiltott templomba, ahonnan nagy kiáltozás, sírás és fogcsikorgatás árán kellett kiűzni, kézjel-szókincsének összes sértését nem is számítva. Megjegyzem, ha egy kutyának megtiltanánk valamit, ugyanúgy meg lenne sértve, mint Chloé, de tőle eltérően ellenállás nélkül, fülét-farkát behúzva, alázatosan és bűnbánóan hagyná, hogy kivezessük. Chloé ismerte, de nyilvánvalóan nem érezte azt, amit Phyllis „a jó és a rossz különbségének” nevezett, és alig érzett bűntudatot vagy megbánást. Nehéz dolgunk lesz - mondta Suzy -, ha belé akarjuk verni a mi zsidó-keresztény morálunkat.

Két vagy három nappal a fent említett „fecsegés” után Suzyvel déltájban éppen beszélgettünk a szobánkban, amikor a gyermekszobából a szobánkba nyíló ajtó kilincse magától megmozdult. Az ajtó csendben kinyílt, s az ajtónyílásban Chloé ártatlan ábrázata jelent meg. Meglátott bennünket, és rögtön eltakarta a kezével nagy kerek szemét, hogy láthatatlanná váljon. Rendkívül mulattatott bennünket ez a viselkedés, és Suzy intett, hogy menjünk bele a játékba. Beleegyeztem, ezért tovább beszélgettünk, mintha mi sem történt volna.

Lehet, hogy Chloé csalt egy kicsit, és nem tapasztotta rá szorosan a tenyerét a szemére. Határozott, de ügyetlen léptekkel jött be a szobába, mivel a két keze foglalt lévén, csak két lábon tudott járni. Tett egy vargabetűt, hogy kikerüljön bennünket, és habozás nélkül a toalettasztal felé indult. Ekkor értettük meg, hogy mi a célja: az ékszeresládikát akarta megkaparintani.

A ládikában csak bizsuk voltak, de Chloé nem tudott különbséget tenni az arany és az utánzat között, s az áhított tárgyak felbecsülhetetlen kincset jelentettek a számára. Ha hagyjuk, Suzyt utánozva feldíszíti a nyakát, fülét, ujjait, csuklóját, no meg a szájába veszi, megszopogatja, sőt talán meg is rágcsálja őket.

Suzy éppen közbe akart lépni, mielőtt Chloé rátehette volna hosszú, erős kezét a ládikára, amikor majmunk a nagy tükör előtt elhaladva észrevette a tükörképét. Nyomban megfeledkezett eredeti céljáról, és elképedve megállt. Aztán felcsillant a tekintete, mosolygott, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a tükörképét. A tükörkép szintén rögtön kinyújtotta az ujjait, de mihelyt Chloé megérintette; valami hideg, kemény, sík felület került közé és az ismeretlen közé. Chloét ez teljesen meghökkentette; de mivel az ismeretlen is láthatólag elképedt, újra nekibátorodva úgy döntött, hogy gyöngédebben kezdeményez. Odadugta a fejét, hogy megcsókolja a szembenállót. Az ismeretlen is odadugta a fejét, de mikor összetalálkozott az ajkuk, ugyanaz a kemény, hideg és illat nélküli felület emelkedett közéjük. Chloé nyomban visszahúzta az arcát, dühös és panaszos „Hu! Hu!” kiáltást hallatva. Aztán bizonyára eszébe jutott, hogy a yaraville-i ebédlőt a nappalitól elválasztó üvegtábla ugyanilyen akadályt jelent számára, körbejárta a tükröt, hogy mögötte csapjon le a kis pajkosra, aki két ízben is becsapta. Nem találván ott semmit, visszajött a tükör elé, ahol, mintha csak packázni akarna vele, megint ott termett, előtte a másik. Most már elege volt. Toporzékolt, verte a mellét, és éktelen dühvel vicsorított. Az idegen egyáltalán nem ijedt meg, s ugyanígy tett.

Chloé ekkor elképesztően gyorsan sértések egész sorát mutogatta kézjellel: Piszok, gonosz, ördőg, WC. De amilyen gyors volt, a vele szemben álló nőstény ördög ugyanolyan gyorsan ugyanazokat a kézjeleket mutatta. Elkerülhetetlen volt a harc: Chloé teljes erejéből képen törölte az idegent. Az idegen keze is elindult félútig, hogy találkozzon az övével, de akár szerették, akár gyűlölték egymást, nem tudtak igazán találkozni.

Chloé kis lábai maga alá bicsaklottak, lehuppant a fenekére, összegörnyedt, homlokát a térdére fektette, hogy védve legyen az arca, és sírva fakadt.

Sírásának különböző regiszterei voltak, aszerint hogy megsebezte magát, vagy félt, vagy valami tiltással szembeszegült, vagy megpróbált meghatni bennünket, vagy éppen, mint ebben a pillanatban, igazi bánatot érzett.

Ebben nem tévedtem, Suzy még kevésbé, Chloé valóban igazi bánatot érzett. Suzy eljött mellőlem, Chloé háta mögé kerülve lehajolt, s a két kezét Chloé vállára tette. Az nyomban megismerte az érintését és az illatát. Abbahagyta a nyöszörgést. Felemelte a fejét, hogy körülnézzen, de valósággal elborzadt, mikor észrevette, hogy ellenfelét Szép cirógatja! Őrült féltékenység fogta el. Ez a gonosz nőstény ördög nem elégszik meg azzal, hogy becsapta, még az anyját is elrabolja! Ismét nekiesett a tükörnek, és püfölni kezdte.

Még nem volt elég ereje hozzá, hogy egy tükröt egy tenyércsapással összetörjön. Egyéb tárgyakat azonban összetörhetett dühében. Úgy döntöttem, hogy közbelépek. És mivel Emma és Elsie Chloé nagy kiáltozására és sírására éppen beszaladtak a szobába, egyiküket megkértem, hogy hozzon a konyhából egy almát, a másikat, hogy hozza el a képes zsákot a gyerekszobából.

A zsákból kivettem egy alma képét, megmutattam Chloénak, aki Suzy karjába került, és megkérdeztem tőle, mi ez.

- Alma - mutatta a jelet utálkozva. És rögtön hozzátette, kétségtelenül attól félve, hogy a reggeli leckét újra kell kezdeni: munka WC.

- Igazi alma? - kérdeztem.

Ez a kérdés egy Chloé számára jól ismert rutineljárás része volt. Azt kellett válaszolnia: hamis alma. Erre a következőt kérdeztük: miért hamis? Neki pedig ezt kellett válaszolnia: kép alma. De pocsék kedve volt, részben az átélt izgalomtól, másrészt a felháborító pluszmunkától, ezért elhatározta, hogy komiszkodik, s egy darabig merőn bámulva a képet, így válaszolt:

- Igazi alma.

- Akkor - válaszoltam - én eszik.

És a profilomat mutatva felé, nagyra tátottam a számat, mintha megenném a képet, de természetesen odatettem az arcom másik oldalára. Ezt a fogást Roger Fouts-tól vettem át, aki a szemüvegével csinálta ugyanezt, hogy mulattassa a csimpánzát.

Chloé bolondul nevetett, és ahogy a hasoló esetekben mindig szokta, elkérte a képet, hogy maga is megcsinálja ugyanezt. Mi, a három „anyja” is nevettünk, mivel a siker ismét tökéletesen jókedvre hangolta.

Közben Emma lopva a kezembe adta a konyhából behozott almát. A hátam mögé dugtam a képet és az almát, majd hirtelen egyszerre mindkettőt felmutattam Chloénak, és megkérdeztem:

- Melyik igazi alma? Melyik hamis alma?

- Igazi alma - válaszolta Chloé a gyümölcsre mutatva.

És rögtön hozzátette, viharos gyorsasággal mutatva a kézjeleket:

- Nagy ad alma eszik.

Biztonságba helyeztem előle az almát, és azt mondtam:

- Chloé válaszol. Nagy ad alma.

Ekkor derékon fogtam Suzyt, és odahúztam a tükör elé. Chloé a nyakába kapaszkodott, és a fejét elrejtette a válla hajlatában. De Suzy becéző szavakat súgott a fülébe, és Chloé beleegyezett, hogy szembenézzen a tükörrel. Ekkor rámutattam Suzy tükörképére, a mutatóujjammal megkopogtatva a tükör üvegét, aztán gyengéden megérintettem Suzy arcát, és azt mondtam:

- Melyik hamis Szép? Melyik igazi Szép?

- Igazi Szép ez - mondta Chloé, szenvedélyesen megcsókolva az imént megérintett arcot.

Aztán fenyegetően mutatott a Suzy tükörképére:

- Hamis Szép az.

Rögtön folytattam a párbeszédet.

- Miért hamis?

- Kép Szép.

Mégsem voltam teljesen elégedett.

Úgy éreztem, félig-meddig én sugalmaztam Chloé állításait. Tovább folytattam tehát a kísérletet Nyakkendő-vel, Copf-fal és saját magammal. A válaszok pontosak voltak. Hátravolt a döntő próba, amely az én szempontomból érvényesíti vagy érvényteleníti majd az előbbi teszteket.

Ráböktem mutatóujjammal a tükörképére, aztán ugyanazzal az ujjammal megsimogattam az arcát, és azt kérdeztem:

- Melyik hamis Chloé? Melyik igazi Chloé?

Különös, de fontolgatta a dolgot. Csak később értettem meg zavarának az okát. Olyan heves érzések fűzték a képhez - annyi öröm, csalódás, düh, neheztelés és féltékenység -, hogy nem tudta, elhiggye-e, hogy nem valóságos. Mégis a logika győzött.

- Hamis Chloé - mondta.

És lázasan gesztikulálva rögtön hozzátette:

- Gonosz, piszok, ördög, WC.

Aztán szembeköpte a saját tükörképét. A nőstény ördög arcát vette célba, és pontosan célzott. A köpés éppen azon a helyen találta el a tükröt, ahol Chloé arca látszott. Hagytam, hadd csordogáljon pár másodpercig, aztán egy kicsit arrébb toltam Suzyt, hogy Chloé lássa, a tükörképe nem szennyeződött be. Megkérdeztem:

- Miért hamis?

Chloé megnézte a köpést, és megnézte a makulátlan tükörképet is, majd így válaszolt:

- Kép Chloé.

Átöleltem, Suzy is megölelte, odaadtam neki az almát, Suzy pedig megkérte Emmát, hogy adjon tiszta ruhát Chloéra. De Chloé megértette, mit mondott, és kivéve az almát a szájából, elkezdett üvölteni! Azt akarta, hogy Suzy öltöztesse! Általában nem engedtünk a szeszélyeinek, de az előbbi megpróbáltatás után, meg a leckén kívül ráerőltetett munkáért most úgy éreztük - és ő is úgy érezte -, hogy valóban jár neki egy kis kárpótlás.

Természetesen a kis kárpótlás után, mihelyt átöltöztették, rögtön egy másikat is kért: hadd menjen a játékterembe biliárdozni Nyakkendő-vel. Ez a kifejezés Chloé számára speciális jelentésű volt, tekintve, hogy az ő szabályai szerint a biliárdban a társa nem foghatta meg a biliárddákót vagy a golyókat. Minden dákó és minden golyó Chloéé volt. A partnerének csak az volt a dolga, hogy minden lökés után felkiáltson: „Bravó, Chloé!”, még akkor is, ha egyetlen golyó sem esett bele a lyukba.

Míg Emma és Chloé játszottak, Suzy bejött hozzám a dolgozószobámba, és megkérdezte, van-e példa hasonló esetre, mint Chloé találkozása a tükörrel.

- Persze, egy G. G. Gallup nevű kutatónak már eszébe jutott, hogy legyen állandóan egy nagy tükör a csimpánz ketrecében. A csimpánz körülbelül húsz óra múlva különbséget tudott tenni önmaga és a tükörképe között.

- Ezt hogyan bizonyították be?

- Nagyon egyszerűen. Bekenték a homlokát festékkel anélkül, hogy tudott volna róla. Észrevette a foltot a tükörben, és rögtön dörzsölni kezdte a homlokát, miközben nézte magát.

- Mi mást csinálhatott volna?

- Például megpróbálhatta volna szétkenni a foltot a tükrön, mint a gyerekek szokták pici korukban.

- És mondd csak, mennyi idő is kellett neki, hogy megkülönböztesse a képmását önmagától?

- Körülbelül húsz óra.

- Chloénak ehhez körülbelül tíz perc is elég volt.

- Csupán a tanításunkat hasznosította. Emlékezz csak vissza, hogy már rég megtanítottuk rá, mi a különbség egy alma és az alma képe között.

- Ezért igen gyorsan elérkezett a saját identitástudatához.

- Túlzás ilyet állítani. Szerintem ott még nem tart.

Néhány héttel később - gondolom, valamelyik hétvégén, mivel Elsie fürdette Chloét -, Chloé jelekkel a következőt kérte:

- Chloé látni kép Chloé.

Nem válaszoltam rögtön. Elcsodálkoztam a kérésén. Mintha azt jelezte volna, hogy nyolcnapi gondolkodás után túljutott a tükörképe iránti ellenséges érzésen, aztán a közömbösségen, és most bizonyos érdeklődés ébredt volna benne iránta. Ráadásul váratlan pillanatban fogalmazta meg ezt a kérést. A fürdő az ujjongás és az öröm kellemes perceit jelentette számára, különösen, amikor a szivacstörülközővel szárítottuk.

Mivel nem feleltem, Chloé ellentmondást nem tűrő hangon szólalt meg, ami esetünkben a jelek energikus megismétléséből állt.

- Chloé lát kép Chloé!

Végül mégis megértettem, hogy miért éppen ebben a számára oly derűs pillanatban kérte ezt: Elsie-vel felállítottuk egy hokedlira a fürdőszobában, hogy megszárítsuk, így épp szemmagasságban megpillanthatta a mosdó feletti kis kerek tükröt. Mindazonáltal egyértelmű volt, hogy nem abban akarja magát megnézni, hanem a nagy állótükörben a szobánkban.

- Nagy - mondta - kér Szép.

Átmentem a másik szobába. Voltaképpen csak azért, hogy szóljak Suzynek, no meg hogy eltüntessem azokat a tárgyakat, amelyek esetleg felkelthetik tanulónk érdeklődését.

- Hát ez nagyon érdekes kérés! - mondta Suzy. Két kezében tartva a bizsuit tartalmazó ládikát, lábujjhegyre állt, és a ládát a szekrény legfelső polcára tette. Szerintem nincs szebb látvány egy lábujjhegyen ágaskodó pici asszonykánál, különösen, ha jó az alakja. Amíg ezt a mondatot leírom, rájövök, hogy milyen képtelenség, mivel hasonló körülmények között ugyanezt elmondhatjuk egy magas nőről is.

Ezekkel a gondolatokkal voltam elfoglalva, amikor Suzy egyszer csak megfordult, és megkérdezte:

- Tetszem neked?

Mielőtt válaszoltam volna, megszemléltem szemből is. Friss volt és illatos, a bőre csak úgy feszült az arccsontján, a tekintete csillogott, a homlokán a kis fekete hajcsigák most is, mint mindig, kifogástalan rendben sorakoztak, a nyaka táján viszont ki-kigöndörödött egy-egy rakoncátlan fürt. A rendezettség és rendezetlenség kontrasztja megkettőzte az örömömet: A rend kielégítette lényem angolszász részét, a rendetlenség latin vonzalmaimnak tett eleget.

- Igen, nagyon.

- Te is nekem, Ed. Akár van bajszod, akár nincs.

- Főleg, ha nincs! Suzy, te már akkor is véded a magad kis birodalmát, amikor még el se foglalták.

- Elfoglalni nem foglalták el, de megtámadták.

- Na de ki a támadó?

- Fogalmam sincs, mi kell neked! Ráfanyalodtál a túlérett gyümölcsre?

- Suzy! Most rendezel jelenetet? Csak mert megcsodáltalak, amikor lábujjhegyre álltál?

- Azt akarom, hogy csak engem csodálj, és ne édelegjél Concepciónnal; láttam, hogy le akarod hordani, aztán meg...

- Mi van, ki akarsz tálalni?

- Tessék, már ki is tálaltam. És most esküdj meg, hogy egyedül én vagyok csodálatos, és csak engem szeretsz.

Félig nevetve, félig meghatottan mondtam:

- Egyedül te vagy csodálatos, és csak téged szeretlek.

- Micsoda? Ilyen hidegen mondod? Egy puszit sem kapok?

Puszik következtek, és még tovább is mentünk volna, ha Chloé nem dörömböl őrülten a gyerekszoba ajtaján. Kinyitottam neki az ajtót.

- Chloé jön.

Nem kellett még egyszer mondani neki. Sietségében lemondott minden emberi méltóságról, négy lábra ereszkedett, berohant a szoba közepére. Ott újra két lábra állt, és mint ilyenkor mindig, testsúlyával a lába külső szélére támaszkodott, a lábát félkör alakban begörbítette, mint a sokat lovagló emberek, s úgy kacsázott oda a tükörhöz. Suzyvel az ajtóhoz álltunk, olyan szögben, hogy Chloé ne láthasson bennünket a tükörben, és nem voltunk meglepve, amikor saját magához beszélt, jóllehet látta a tükörképét:

- Chloé néz kép Chloé.

Ezután pofákat kezdett vágni, e téren messze fölülmúlta Maríát, mert sokkal mozgékonyabb volt az arca. Nevetett, felvonta a szemöldökét, mértéktelenül csucsorított, vicsorítva felhúzta az ajkát, aztán vízszintesen kinyújtotta a bal karját, majd a jobbot, s a jobbjával hátranyúlva a nyaka mögött megvakarta a bal fülét, ujjait a feje tetejére kulcsolta, fél karral, aztán két karral malomkörzést csinált, megnézte magát félprofilban, aztán profilban, hátat fordított a tükörnek, és a válla fölött átsandítva megláthatta a hátát és a hátsó részét - ez megnevettette. Megállt a tükörrel szemben, fenyegető arcot vágott, vicsorított, ugatott, két kézzel verte a mellét, és szökdécselt, mintha támadni készülne - aztán elégedetten rámosolygott magára.

Észrevette az ágy mellett egy széken Suzy fürdőköpenyét, hirtelen fogta és a vállára borította. Kicsit hátrált, majd előrelépve a tükör felé, méltóságteljesen illegette magát. De észrevéve, hogy a fürdőköpeny alja a szőnyeget söpri mögötte, mint egy uszály, felemelte, és a hóna alatt tartotta római módra, büszkén; ugyanolyan arccal kezet nyújtott hasonmásának, és úgy tett, mintha megfogná a tükörkép kezét, szinte kényeskedve megrázná. Ezután leült, kioldotta a cipőzsinórját, majd újra megkötötte: ezt csak nagy üggyel-bajjal tanulta meg, s nagyon büszke volt rá. Aztán kibújt a fürdőköpenyből, ledobta az ágyra, négy lábra ereszkedett, bukfencet vetett a szőnyegen, aztán még egyet: María de los Ángelest, aki képtelen volt utánozni, mindig bámulatba ejtette ez a hőstette. A harmadik bukfenc után a hátsó lábára állt, hevesen megtapsolta magát, mivel a tükörképének köszönhetően egyszerre volt színész és közönség.

Azt hittem, véget ért a parádé, de szó sem volt róla. Mereven bámulva a tükörképét, kézjelek segítségével a saját dicséretébe kezdett:

- Chloé jó, kedves, udvarias.

Ám feltehetőleg úgy vélte, hogy szókincs hiányában a dicshimnusz egy kicsit rövid, s tagadó formákkal gazdagította a felsorolást.

- Chloé nem rossz, nem WC, nem piszkos.

A szónoklatot nagy igyekezetében olyan tagadásokkal egészítette ki, melyek teljesen ellentétben álltak az igazsággal.

- Chloé nem tör. Chloé nem harap.

És azzal zárta, ami valóban az egész netovábbja volt azok után, amiket az előbb állított:

- Chloé nem hazudik.

Talán őt is meglepte állításának képtelensége, talán megunta az imént kitalált játékot, vagy talán csupán éhes volt, mindenesetre hirtelen véget vetett a parádénak, és négy lábon visszavágtatott a gyerekszobába, ahol Emma várta, hogy levihesse a földszintre reggelizni.

Mihelyt eltűnt Chloé, Suzy nevetni kezdett.

- Valóságos színielőadást tartott itt nekünk: fintorgott, illegette magát, képzelt terhet cipelt, manöken volt, befűzte a cipőjét, bukfencezett: az egész repertoárját felvonultatta.

- Mégis volt valami újdonság: az öndicséret.

- Igen, meglepő. Ezt hogyan magyarázod?

- A dicséret a nem létező minta-Chloéra vonatkozott.

- De éppen ez a meglepő! - folytatta Suzy élénken. - A show első részében, a pantomimban a valóságos képességeit csillogtatta. De mihelyt a jeleket kezdte használni, hazugsággá vált az előadás: egy idealizált Chloéról szólt.

- Mert ha a mi jeleinket használja, akkor a mi értékeinkhez viszonyít. Ez a Chloé olyan, amilyennek mi akarjuk látni Chloét.

- Ezek szerint - mondta Suzy - mégiscsak kezd kialakulni az éntudata?

- Bizonyos értelemben igen, hiszen azt már tudja, hogy mi nem ő: nem ő a példás Chloé, aki jó, kedves, nem tör el semmit, nem harap és sohasem hazudik.

A következő napokban Chloé továbbra is mindennap folytatta a színjátszást a tükör előtt. Igaz, lényegesen lerövidítette a műsort, de soha nem mulasztotta el, hogy kézjelekkel ne dicsérje magát.

Ez a szokás már rendszeressé vált, amikor váratlanul felhívott bennünket telefonon Mr. Sleet, az állatkerti asszisztens, aki aznap, amikor Chloé megszületett, bemutatta nekünk a törpecsimpánzok szerelmi életét. Jövő szombaton - mondta - kora délután Beaulieu felé jár, s az engedélyünkkel szívesen tenne egy kis kerülőt, hogy üdvözöljön bennünket, lássa Chloét, és hogy átadjon egy okmányt, amely, úgy véli, érdekel bennünket.

Négy és öt óra között hívtuk teára, mivel ez az időpont volt számára a legmegfelelőbb.

- Chloét szeretné látni! - dohogtam, amikor Suzy letette a kagylót -, talán inkább téged!

- Hát ezen csodálkoznék - nevetett Suzy. - Nem mondhatnám, hogy öt év óta nagyon üldöz a szerelmével. Kíváncsi vagyok, miféle okirat lehet.

- Ó, biztos a doktori értekezéséből akar egy példányt adni.

- Emlékszel még a címére?

- Szóról szóra: A törpecsimpánzok jelbeszéde a párosodás különböző fázisaiban.

Nevetett.

- Arra gondoltam, milyen érdekes tanulmányt lehetne írni Mr. és Mrs. Dale jelbeszédéről a különböző fázisokban a...

- Igen - nevettem el én is magam -, de ki írná meg? Nem lehet az ember egyszerre megfigyelő és a megfigyelés tárgya.

Mr. Sleet Chevroletje pontban tizenhat órakor tűnik fel a parkolóban, idegesítő csikorgással, mintha ócskavas csörömpölne, de ez a tulajdonosát láthatólag nemigen nyugtalanítja, mert szélesen mosolyogva száll ki a rozsdásodó kocsiból, diplomatatáskával a kezében, és megindul felénk, hajlottan, görnyedt háttal, mintha hosszú orrának súlya előrehúzná. Olyan a tartása, mint valami ifjú aggastyáné, holott, ha az emlékezetem nem csal, azelőtt nagyon fiatalosan viselkedett. Mindazonáltal most egészen diszkréten tekinget Suzyre.

A teraszon ültetjük le. Suzy rögtön egy csésze teát ad a kezébe, Mr. Sleet pedig kijelenti, hogy mély sajnálatára csak rövid ideig tud maradni: bevezetőjét hallva a legrosszabbtól kezdek félni, de félelmem alaptalannak bizonyul; tartja a szavát.

Szeretné Chloét látni - mondja - amiatt, amit a New Scientist-ben publikált érdekes cikkemben olvasott. Ő befejezte, megvédte és meg is jelentette a disszertációját - folytatja rögtön -, igen, igen, nagyon jól sikerült a dolog, a zsűri élénken érdeklődött, különösen a fényképek iránt (Suzy elmosolyodik), pillanatnyilag ő az állatkert társigazgatója, de a közeljövőben, egészen hamar, valami jobbat remél, sokkal jobbat. Chloé! Hisz ez Chloé! Jó napot, Chloé!

Teáscsészével a kezében feláll.

- Ki ez? - kérdezi Chloé, ujjával Mr. Sleetre mutatva.

- Barát - feleli Suzy.

- Hosszú orr - mondja Chloé. - Miért hosszú orr?

- Nem tudom - feleli Suzy.

- Mr. Sleet, ön érti a beszédjeleket?

- Egyáltalán nem.

- Hosszú orr kedves? - kérdi Chloé.

- Nagyon kedves - feleli Suzy. Hozzáteszi még Sleethez fordulva: - Azt kérdezi, hogy kedves-e ön.

- Milyen elbűvölő - mondja Sleet.

- Bemutatom önnek Emma Matherst, az asszisztensünket, néma.

- Ő is elbűvölő - mondja Sleet. Emma elpirul.

- Mr. Sleet - szólal meg Suzy -, nem tudom, hogy az előbb egészen jól értett-e, Emma néma, de nem süket. Tehát hallja, amit mond.

- Ó, bocsánat, Miss...

- Mathers - segíti ki Suzy.

- Nem történt semmi - válaszol Emma jelbeszéddel.

- Á igen, persze! - mondja Sleet -, néma, ezért jelekkel fejezi ki magát.

Emma ismét elpirul.

- Bocsássanak meg - veszi fel újra a szót Sleet -, egy kissé zavarba jöttem.

- Hosszú orr kedves - jelenti ki Chloé, aki a beszélgetés kezdetétől figyelmesen nézi Sleetet. Tovább folytatja:

- Chloé szorít kéz Hosszú orr.

- Mr. Sleet - mondja Suzy -, adja ide a teáscsészéjét, Chloé kezet szeretne szorítani önnel.

Sleet most már szabad kézzel feláll, nyújtja a kezét Chloénak, amit az megfog, és hevesen megráz.

- Hát erre nem voltam felkészülve! – mondja Sleet. - Micsoda erő! Neki aztán valóban kézszorítás a kézszorítás!

- Minél jobban megrázza valakinek a kezét, annál jobban szereti - mondom.

- Kérem, üljön le, Mr. Sleet - mondja Suzy -, itt van a teája. Parancsol egy kis édességet? - folytatja egy tányért nyújtva felé.

- Nem, két étkezés közt soha.

Leül, egy hajtásra kiissza a teáját, és valami olyat csinál, amit már nem is reméltem tőle: leteszi a csészét az előtte lévő kis asztalra.

- Egy dokumentumot kell átadnom - folytatja, magához véve a lábához tett diplomatatáskát.

- A disszertációját talán? - kérdezi Suzy.

- Nem - mondja kinyitva a táskát. - Egy fényképet, amit én csináltam, szerintem nagyon fogja önöket érdekelni. Természetesen önöknek adom: az anyjáról van szó...

Suzy csodálatos gyorsasággal a szavába vág:

- Á, a fénykép, amit ígért nekem! Milyen érdekes!

Felkel, kezét Sleet vállára teszi, és parancsolóan a fülébe súgja: „Ne mutassa!”

- Jó, jó - mondja Sleet zavartan, becsukva a diplomatatáskát.

- Emma - mondom angolul -, legyen szíves, vigye át Chloét a játékterembe biliárdozni, és ha sikerül minden golyót belöknie a lyukakba, adjon neki csokoládét.

Chloé talpra szökken, belekapaszkodik Emma kezébe, maga után vonszolja, és futva megy vissza a házba.

- Hogyan? Szóval Chloé angolul is ért! - kiáltja Sleet elképedve. - Megértette ezt a hosszú mondatot!

- Nem értette meg a mondatot. Az ismerős szavakat értette meg: biliárd, golyó, lyuk és csokoládé. S ezekből a szavakból rekonstruálta a mondatot. Vannak nyelvészek, akik csak a mondattan alapján ítélnek. Láthatja, mennyire tévednek!

- Bocsásson meg, hogy az előbb olyan nyers voltam önnel, Mr. Sleet, de Chloé azt hiszi, hogy én vagyok az anyja.

- Persze, persze - mondja Sleet zavartan -, hogy is lehetne másképp! Ön az első személy, aki a karjába vette, mikor megszületett.

Majd megint megszólal:

- Szóval rájöttek, hogy a Chloé anyjáról van szó.

Beszéd közben előveszi a fényképet a diplomatatáskájából, és odaadja Suzynek. Felkelek, és a válla mögött megnézem a képet.

- Pompás állat - mondom -, hány kiló?

- Ötven kiló és csupa izom. Nem szeretnék összeveszni vele.

Suzy egy második csésze teával kínálja, de ő visszautasítja, felkel, és búcsúzik. Kikísérjük a parkolóba. Láthatólag megkönnyebbült, hogy végrehajtotta a vállalt küldetést. Elindulás előtt mégis meghatottnak látszik.

- Mr. Dale - mondja -, nagy örömet okozott, hogy a New Scientist-beli cikkében megemlítette a törpecsimpánzokra vonatkozó kutatásaimat.

- De hisz a kutatásai rászolgáltak erre, Mr. Sleet. Ha a csimpánzok nem használnának spontán módon jelbeszédet, hogy taníthatnánk meg őket az emberi nyelvre?

Ahogy ütött-kopott autója távolodik, Suzy megkönnyebbülve felsóhajt:

- Tulajdonképpen nagyon kedves fiú. Meghatódott, hogy megemlítetted a cikkedben, hálából lefényképezte Chloé anyját, és elhozta nekünk a fényképet. Azt viszont nem lehet mondani róla, hogy nagyon járatos volna a társadalmi érintkezésben: majdnem megmutatta Chloénak az anyja fényképét!

Suzy karon fog. Gépiesen teszünk néhány lépést a földúton, mintha szokásos sétánkra indulnánk.

- Szerintem mégis meg kellene mutatnunk azt a fényképet Chloénak - mondom. - Persze nem árulnánk el neki, hogy az anyját ábrázolja.

Suzy megáll, elereszti a karom, és elképedve néz rám:

- Ugyan miért tennénk?

- Hogy megtudjuk, valóban tudja-e, hogy ki ő.

- Nem lenne veszélyes, ha ráébredne, hogy ő nem emberi lény? - néz rám aggódva Suzy.

- A kérdést megfordíthatjuk: nem veszélyes, hogy nem tud erről?

Suzy olyan sokáig hallgat, s annyira nyugtalannak látszik, hogy megfogom a vállát, és magamhoz húzom.

- Ha nem akarod, nem mutatjuk meg neki a képet. De azért gondolkozz rajta. Gondold át magadban alaposan a dolgot. És holnap majd elmondod, mit határoztál.

- Köszönöm, Ed - válaszol egy kis idő múlva. Aztán folytatja: - Szerinted túlságosan elkényeztetem Chloét?

- Nem föltétlenül. Nehéz megállapítani, mikor dédelgetnek túlságosan egy gyereket. Általában csak később lehet megítélni. Aztán meg itt nemcsak Chloé személyéről van szó. Van egy tudományos szempont is. Természetesen soha nem áldoznám fel egyiket sem a másikért, de mindkettőre figyelemmel kell lennem.

Aznap már nem beszélünk a dologról, de másnap, reggeli közben a teraszon Suzy megszólal:

- Sokat gondolkoztam. A kővetkező a javaslatom. Tegyük bele Chloé anyjának a fotóját a képes tarisznyába úgy, hogy egyidejűleg más fényképeket is belerakunk, ismerős személyek, állatok és tárgyak fényképeit: a tiedet, az enyémet, Juana, Emma, María, Tigris, Roderick, Random fényképét és magáét Chloéét is, aztán kérjük meg Chloét, hogy tegye jobbra azoknak a személyeknek vagy dolgoknak a képét, akiket vagy amelyeket szeret, s balra azokét, akiket nem szeret. Persze arra is megkérjük majd, hogy fűzzön a dologhoz magyarázatot. De mindenesetre biztosak lehetünk benne, már amennyire megismerhettük, hogy ezt magától is megteszi.

Nagyszerű ötlet, és megvan az az előnye is, hogy ha belevegyítjük az anyacsimpánz képét vagy harminc más kép közé, nem lesz olyan drámai hatása a fotó megmutatásának.

A következő órán Chloé gyorsan megértette, miről van szó, úgy élvezte a dolgot, mint valami játékot, számunkra pedig az osztályozás - persze az anyja képét leszámítva - nem hozott meglepetést.

Minden macskához hasonló állatot a bal oldalra rakott, persze a macskát is (piszkos, büdös, WC), ugyanígy a kígyókat és a krokodilokat. A kutyát, a lovat, a birkát sőt még a tehenet is, amelytől kezdetben félt, jobbra tette, ide rakta Sapka (Pablo) és Doki (Donald) képét is. Konyha (Juana) a legridegebb rossz jelző kíséretében balra került. Hasonlóan járt Kenyér (a pék) és Levél (a postás). Nagy, Copf, a Két ördög, Nyakkendő a leghízelgőbb megjegyzések kíséretében jobbra vándoroltak. Ami a Bébé-Amour és Szép képét illeti, Chloé rajongó jelzőkkel illette őket. Szép képét többször is megcsókolta. Azok közül a tárgyak közül, amelyek képét az utolsó pillanatban tettük oda, hogy növeljük a képek számát, csak kettőét tette balra: a lakat-ét, mert megakadályozta, hogy kinyissa az ajtót, és a söprű-ét, mert emlékezett rá, hogy söprűvel kergettem le a szekrény tetejéről, amikor a fiúkat bosszantotta szájában a sakkfigurával. A növények közül csak a gomba került balra. A saját képét ugyanúgy dicshimnuszokkal illette, mint a tükörképét szokta, és gondosan a jobb oldali oszlopba helyezte. Amikor az anyja képe jött sorra (a végére tartogattam, de valahogy előbb került elő) azt kérdezte:

- Mi ez?

- Majom - felelte Suzy.

Mutatta neki a majom jelét, de Chloé nem volt hajlandó utánamutatni. Utálkozva nézte a képet, majd ezt mondta:

- Ez piszok rossz büdös gonosz WC.

Aztán odatette a bal oldali csomóba.

Amikor magunkra maradva cigarettára gyújtottunk, Suzy alig tudta leplezni elégedettségét, s ez megerősítette azt a benyomásomat, hogy szoros érzelmi szálak fűzik ehhez a kísérlethez, amely nem csupán Chloét, hanem őt magát is teszteli.

- Nos, most már világos - mondta -, Chloé az emberi faj részének tekinti magát.

Igen nagyra tartom Suzy intelligenciáját, de akkor úgy éreztem, hogy ítélőképességét elhomályosítják anyai érzései.

- Ez csak az egyik lehetséges értelmezés - mondtam. - Van még több is. Chloé kétértelmű választ adott a tesztre. Elég sokáig vizsgálgatta az anyja képét, mielőtt dühösen az ellenszenves dolgok közé dobta volna. De ez az elutasítás talán semmivel sem őszintébb, mint az a hazug öndicséret, amit a tükör előtt szokott előadni. Akkor is ilyen hevesen elítélte volna az anyját, ha emberi ruhába bújtatták volna, mint őt? Vajon az elutasítása azt jelenti, hogy Chloé tényleg az emberi fajhoz tartozónak érzi magát, vagy csupán arról a vágyáról árulkodik, hogy maga is oda szeretne tartozni?

- Te mindent agyonkomplikálsz - mondta Suzy rosszkedvűen.

- Nem én komplikálok mindent agyon, hanem a dolgok bonyolultak - mondtam majdnem szárazon. De érezve, hogy kínos számára a vita, finoman elütöttem a kérdést, és bezárkóztam a dolgozószobámba.

Egy óra múlva kopognak az ajtón, Suzy hangját hallom az ajtó vastag fatábláján keresztül, kéri, hogy nyissam ki. Belép, egy tálca van a kezében.

- Gondoltam - mondta elbűvölő mosollyal -, szívesen innál velem egy kis teát, hogy megszakíthasd a délutáni munkádat.

Másnapra megint megbetegedett Juana, asztmarohammal társuló légcsőhurutja volt, úgyhogy María de los Ángeles ismét hozzánk került. Először Emma szobájába tettük be az ágyacskáját, de este María az említett szobában, Chloé pedig a gyerekszobában olyan sírás- és kiabálás koncertet rendeztek (ha együtt lehetnek nappal, miért ne lehetnének együtt éjszaka is?), hogy a békesség kedvéért végül áttettük María kiságyát a gyerekszobába.

A dolog jobban sikerült, mint gondoltuk. Másnap reggel Emma ott találta őket Chloé fészkében igen, fészkében, és nem ágyában -, egymást átölelve mélyen aludtak.

Amúgy meglehetősen ritkán ébredt Chloé ilyen későn, s ezért már régóta életbe léptettünk egy szabályt, hogy a reggeli nyugalmukat biztosítsuk. Eszerint Chloé semmi esetre se tehette be lábát a szobánkba, mielőtt megmosdottunk és felöltöztünk volna; tehát nyolc óra előtt. Ez a szabály most már persze Maríára is vonatkozott, miután megosztotta Chloéval a szobát.

Chloé mindig igen türelmetlenül várta a „Szezám tárulj”-t. Először is, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy még mindig ott vagyunk, és nem veszítette el a szüleit az éjszaka folyamán. Aztán, hogy megnézze magát a tükörben: ezt a foglalatosságot, amely némi időt vett igénybe, mindig bejelentette saját magának, mondván, hogy:

- Chloé néz kép Chloé.

Így tehát María, aki mindenhová követte és mindenben utánozta, aznap reggel egy olyan örömöt fedezett fel, melyet a nagynénjénél állótükör hiányában eddig kénytelen volt nélkülözni: az önmagát bámulás örömét.

Chloé először nem akarta, hogy Maríának is része legyen az örömben, amit ő egyedül akart megízlelni. Amikor észrevette, hogy María a tükör felé tart, meglehetősen durván karon fogta, és kivezette a szobából. María elsírta magát, Suzy pedig a fülembe súgta:

- Hagyjuk őket, hadd tisztázzák egymás közt a dolgot.

Jó ötlet volt, mert Chloé egy darabig nézegette magát, egészen megrészegülve saját fintorgásmutatványától, majd visszament az ajtó előtt sírdogáló Maríához, és karját megfogva csókolgatta, vigasztalta gyengéd „Hu!” „Hu!”-kkal és csiklandozással. Majd hátralépett, és kijelentette:

- Chloé szeret, Baba-Szeret.

Miután ily módon megint kinyilvánította érzelmeit, megfogta Bébé-Amour karját, és odahúzta az állótükör elé. Suzy az ágyon ült, én egy kis párnázott karosszékben, és csendben figyeltük a jelenetet, vigyázva, nehogy magunkra vonjuk a figyelmüket. A két kislány háttal állt nekünk, de a tükörből láttuk az arcukat.

María már nyilván máskor is nézegette bájos arcocskáját, például a mosdó fölötti tükörben a nagynénje házában. De az, hogy most tetőtől talpig láthatta magát, szemmel láthatóan megigézte. Nem mókázott, parádézott, komédiázott, és akrobatamutatványokat sem végzett, mint Chloé, amikor másodszor találkozott tükörrel. De Chloéhoz hasonlóan ő is minden oldalról megnézte magát, profilból, félprofilból, sőt hátat fordítva is (egyik válla fölött visszanézve).

A két barátnő viselkedése csupán ebben hasonlított, mert miután így kigyönyörködték magukat, mintegy számba véve bájaikat, María hajladozni kezdett, elragadó arckifejezéssel kísérve kellette magát, s bár mozgáskészség tekintetében ugyancsak elmaradt Chloé mögött, csábosságban jócskán megelőzte.

Kettőjük közül mégsem María volt igazán megigézve, hanem Chloé, aki ez egyszer még arról is megfeledkezett, hogy bámulja magát, s helyette mélázó tekintettel követte a tükörben Bébé-Amour kacérkodását. Egy pillanatig azt hittem, hogy a versenyszellem ragadta magával - ami mindig is rendkívül erős volt benne -, és Maríát majmolja, játékosan kifigurázva, ahogy máskor is sokszor tette. De most szó sem volt ilyesmiről. A következő pillanatban elképesztő dolog történt. Chloé álmodozó tekintete elsötétült, növendékünk hirtelen leroskadt a földre, majd összehúzta magát, és a két kezével eltakarva a szemét, sírni kezdett.

Suzy leguggolt a szőnyegre Chloéval szemben, és megkérdezte tőle angolul:

- Mi történt, Chloé?

Kétszer-háromszor is megismételte a kérdést, de nem kapott rá választ.

- Miért sír Chloé? - kérdezte jelbeszéddel.

A panaszos nyögés felerősödött, Suzy Chloé fölé hajolt, és a karjába vette. Chloé engedte, anélkül, hogy levette volna a szeméről a kezét, vagy válaszolt volna.

A hallgatás oly kevéssé illett a természetéhez, hogy nyugtalanság fogott el. Mi bánthatja ennyire? Suzynek is ugyanúgy eszébe juthatott, mint nekem, hogy Chloé az ujjai segítsége nélkül képtelen beszélni, mert egy idő múlva szelíden lefejtette a kezét a szeméről. Chloé a vállára hajtotta a fejét, és úgy nézte. Az arcáról határtalan szomorúság áradt.

- Miért sír Chloé? - kérdezte Suzy jelbeszéddel.

- Én szomorú én sír - válaszolt végül Chloé.

- Hiszen ezt jól látom - mondta Suzy angolul. Aztán jelbeszéddel folytatta:

- Miért te sír?

- Én nem lát kép Baba-Szeret.

A jeleket gyorsan és kicsit zavarosan mutatta, némileg ahhoz hasonlóan, mint amikor valaki szaggatottan beszél. Suzy kérdően nézett rám.

- Ha jól értem - mondtam -, nem akarja látni Maria képét a tükörben.

Suzy Chloéhoz fordult:

- Te nem lát kép Baba-Szeret?

- Én nem lát.

- Miért?

- Baba-szeret szép.

- Hát aztán?

- Chloé csúnya.

Ezután ismét a szemére szorította a kezét, és fájdalmasan nyöszörgött. Láttam Suzy arcán, hogy felkavarja a dolog, leültem mellé a szőnyegre, és én is simogatni kezdtem Chloét. Egy kis idő múlva Chloé levette a kezét az arcáról, s olyan vigasztalanul nézett rám, hogy elfacsarodott a szívem.

- Baba-Szeret szép, Chloé csúnya - mondta.

- Nem - feleltem -, Chloé más.

Kétszer is elmondtam ezt, egyszer jelbeszéddel, egyszer pedig jó hangosan angolul. Chloéra általában nagyon hatott, ha ellentmondást nem tűrő hangon szóltam hozzá angolul. De most nem használt a mágia. Sőt nem is nekem válaszolt, mert úgy bámult Suzyre, mintha soha nem látta volna, egyszerre bánatos és figyelmes is volt a tekintete, hosszú, szőrös kezével finoman megsimogatta az arcát, mintha egyenként minden vonását szemügyre venné, aztán így szólt:

- Chloé mama szép, Chloé miért más?

Annyira elképesztett bennünket ez a kérdés, hogy nem tudtunk mit válaszolni rá. Ha Chloé tényleg azt hiszi, hogy Suzy az anyja, hogy lehet, hogy soha nem vette észre, mennyire nem hasonlít hozzá? Végül találtam egy választ, de én magam sem éreztem túl meggyőzőnek.

- Chloé nem csúnya, Chloé mama más.

Többet ért azonban ennél, hogy a karomba vettem, megcsókoltam, hízelegtem neki, mindenféle hanglejtéssel megismételtem: Nagy szeret Chloé. Lassan elcsendesedett, és hogy eltereljem a gondolatait, rögtön kijelentettem, hogy reggeli után sétálok vele egyet. Nagy meglepetésemre visszautasította. Szívesebben biliárdozott volna Emmával. Suzy erre kivette a kezemből. Chloé, mint valami csecsemő, hagyta. Bementem a gyerekszobába, halkan elmagyaráztam Emmának, mi történt. Emma annyira izgatott lett, hogy nagy fekete szeme könnybe lábadt.

- Ne sírjon, Emma - mondtam. - És különösen ne Chloé előtt. Öt perc múlva jöjjön be hozzánk a két kislányért.

Visszamentem a szobámba, és láttam, hogy a nagy izgalomban Maríáról mindnyájan megfeledkeztünk. Igaz, mindent meg is tett ennek érdekében. A mokettszőnyegen ült, amikor rátaláltam, a hátát az ágynak támasztotta, valóban kevés helyet foglalt el, s egy szót sem szólt. Nyugtalanul meredt Chloéra. Nemigen ismerte még a jelbeszédet, úgyhogy nem értette, mi zajlott le a szeme előtt, de azt felfogta, hogy valami nincs rendben Chloéval, és elszomorodott. Lehajoltam, hogy megpusziljam, ő meg, hogy visszapusziljon, szorosan átölelte a nyakamat, ami egyáltalán nem volt szokása.

Végre megjelent Emma, Chloé pedig vigasztalan „Hu!” „Hu!” kiáltásokkal sürgette, hogy emelje fel, és vigye a karján. Dajkáltatta magát, hogy begubózhasson bánatába. Nem nézett Maríára, s María hirtelen nagyon egyedül érezte magát, Emma után szaladt, belekapaszkodott a szoknyájába, ami valóban meglepő egy hatéves nagylánytól.

Becsuktam az ajtót, és visszamentem Suzyhez. Ott ült az ágy kipárnázott támlájához dőlve, és bágyadtan mosolygott rám.

- Nekem is nagy szükségem van rá, hogy valaki babusgasson - mondta.

Melléültem az ágyra, átöleltem a nyakát.

- Chloé nem csúnya - mondta védekezően -, miért kell elfogadnia a mi fajunk szépségtörvényeit?

- Mert velünk él.

- Ed, emlékszel az első napra, amikor magunkkal hoztuk az állatkertből, az ócska báránybőrbe csavarva? Sajnáltam, hogy egyedül lesz Yaraville-ban.

- Igen, emlékszem.

- És most öt és fél évesen végre észrevette.

- Én meg azon csodálkozom, hogy ilyen későn vette észre.

- Nem, Ed, ezen nincs mit csodálkozni. Mi annyira felnőttek vagyunk, hogy eszébe se jutott hozzánk hasonlítgatni magát. María viszont vele egyidős, és hasonló természetű. S amikor egymás mellé álltak a tükör előtt Maríával, akkor vette észre a különbséget. María és a tükör döbbentette rá.

- És talán az anyja képe is.

- Ó, Ed - mondta Suzy -, én ebből semmit nem értek. Olyan zavaros, olyan ellentmondásos az egész! Hogy lehetséges, hogy egyszer elutasítja csimpánz anyját, másnap pedig felfedezi, hogy mennyire különbözik tőlünk?

VII. fejezet

Valóban volt itt valami ellentmondás: ugyan mi mehetett végbe szegény Chloé lelkében, amikor azt mondta magáról, hogy „csúnya”? Hogy nem hasonlít sem Bébé-Amour-ra, sem Szép-re, sem Nagy-ra, nem hasonlít egyikünkre sem, egyszóval nincs emberi külseje?

És az előző napon mégis szitkozódva dobta félre a nem szeretettek közé csimpánz anyja fényképét, holott bizonyára megdöbbentette, mennyire hasonlít hozzá. Ami még meglepőbb: azon a napon, amikor felfedezte a tükör előtt „csúnyaságát”, vagy harminc másik kép közé téve ismét megmutattuk neki az anyja képét, Chloé pedig újra félredobta a képet.

Aznap nagyon aggódtunk. Féltünk, hogy Chloé önbecsülésének elvesztése, amit a tükör előtt kifejezésre is juttatott, traumát okoz neki, sőt még a kutatási programunk végrehajtását is akadályozza, hiszen csak addig lehetett kutatás tárgya, míg az embercsaládba való szenvedélyes beilleszkedési vágya arra serkentette, hogy tanulja a jelbeszédet. És valóban, aznap a leckeóra alatt levert, zárkózott, figyelmetlen volt, nemigen érdekelték a játékai, sőt amikor gyümölcsről vagy csokoládéról volt szó, akkor is vonakodott, hogy jelekkel kérje őket.

Ez zavarba ejtett bennünket: Chloé elutasította az anyját, mert állat, és elutasította saját magát is, mert nem ember. Ez alighanem nagyon kínos helyzetet teremtett számára, úgy érezte, egyszerre két fajhoz is tartozik, de nem tudta eldönteni, valójában melyikhez.

Bámulatba ejtett, ahogy már másnap reggel kiutat talált a dilemmából: nyolc órakor bejött a szobánkba, hogy köszönjön nekünk, s megtorpant, amikor arra a pontra érkezett volna, ahonnan már láthatta volna magát a tükörben. Észrevéve mesterkedését, karomba kaptam, megfordultam vele, és úgy helyezkedtem, hogy láthassa magát a tükörben. Rögtön eltakarta a szemét a két kezével. A következő napokban és hetekben makacsul mindig ugyanígy viselkedett. Csapdákat állítottam neki, hogy ismét belenézzen a tükörbe. Minden kísérletemet meghiúsította.

Elhatározása nyilvánvaló volt: a tükörkép azt sugallta, hogy „csúnya”, azaz nem emberi, tehát megszüntette a tükörképet. És amikor aznap harmadszor is megmutattuk neki az anyja fényképét, még erélyesebb lépésre szánta el magát: mielőtt megakadályozhattuk volna, széttépte a fotót. Szóval úgy oldotta meg a problémát, mint a strucc, amikor homokba dugja a fejét: azzal a módszerrel, amely a mi fajunk előtt sem ismeretlen, s többé-kevésbé jól is működik, legalábbis, amíg közbe nem jön valami, s le nem hull a fátyol, amellyel szántszándékkal kötöttük be szemünket.

Azon az emlékezetes napon, amikor tabuvá nyilvánította a tükröt, s vagy tízszer összecsókolt mindkettőnket, rendkívül megkönnyebbültünk, amikor kibontakozott végre a karunkból, s egyedül és vidáman lement a teraszra, ahol már ott reggeliztek a gyerekek; rögtön zaklatni kezdte őket, mindenfélét kérdezett tőlük, legfőképpen fő-fő kedvencétől, Jonathantól. Mivel azonban Jonathan heves vitában lévén Ariellel - rá se hederített, tanítványunk rácsapott fémpoharával az asztalra, és rendkívül erélyesen megismételte:

- Sárga ördög piszok rossz WC ad gyümölcslé Chloé légy szíves!

Jonathan végre engedelmeskedett, Chloé pedig nevetett, a humorérzéke aznap reggel láthatólag különösen élénk volt, s visszatért életöröme. Amikor látta, hogy a levélhordó autója megáll a ház előtti járdán, széles jó kedvében felugrott, és odafutott a kocsihoz. Voltaképpen nem szerette Level-et. A nemkívánatos személyek közé sorolta. Igen ám, de Levél mindig őneki adta át a leveleket és csomagokat, azzal, hogy hozza oda nekem. Chloé ezúttal is ünnepélyesen hajtotta végre a feladatot, egész idő alatt mellettem ült, míg felbontottam a postámat, összehúzott szemöldökkel „olvasva” a borítékokat. Őmiatta nem téptem fel a leveleket, hanem igyekeztem a ragasztás mentén felnyitni. Olvasás után vissza kellett ragasztanom a borítékot, hogy odaadjam neki. Ilyenkor úgy tett, mintha olvasná őket.

Így mindenki jól járt; én is megkaptam a postámat, és ő is az övét. Előfordult, hogy „olvasás után” a saját borítékját a szájába vette, és galacsinná rágcsálta. Nyomatékos figyelmeztetéseimre azonban kigyógyult ebből a hibájából: megértette, hogy a levél olvasásra való, és nem arra, hogy összerágcsálják.

Aznapi postámban azonban akadt egy levél, amelyet - legalábbis átvitt értelemben - én is megrágtam, majd újrarágtam, annyira meglepett. Egy párizsi kongresszusra hívtak meg, amely a főemlősökkel kapcsolatos kutatásokat vitatta meg. Fellelkesültem a résztvevők névsorán. Egytől egyig előkelő helyet foglaltak el könyvtáram polcain.

A levelet elolvastattam Suzyvel is, sugárzott örömében.

- Ó, Ed! - lelkendezett -, együtt tölthetünk egy hetet Párizsban a Dupetit-Thouars utcai lakásomban!

- És részt vehetünk a konferencián - mondtam nevetve -, ami csak két napig tart...

Donaldnak is elújságoltam a jó hírt, nagyon örült neki, és megígérte, hogy a távollétünkben naponta kétszer átnéz Yaraville-ba, hogy lássa, boldogul-e Emma egyedül Chloéval.

- A New Scientist-ben megjelent cikkeddel és fényképeiddel érdemelted ki a meghívást - mondta Donald. - Már régóta megírhattad volna. A Chloé-program semmivel sem marad el az előzőktől, te meg csak dolgozol itt évek óta, félrevonulva, és semmit se kérsz senkitől.

- De hát nem is kell nekem semmi - mondtam -, se hírnév, se szubvenció.

- Hát a szubvencióban igazad van. Milyen piti összeggel szúrták ki Premackék szemét, Gardneréktől pedig még meg is vonták a támogatást.

Salomon professzor, aki a párizsi konferenciát szervezte a Nemzetközi Tudományos Kutatóközpontban - ahogy apám mondta volna -, „nem nagyon dicsekedhetett a testével”. Alacsony volt, kopasz, púpos, és szinte lötyögött a ruha a testén, hogy az ember azon tűnődött, miképpen teszik lehetővé az izmai, hogy álljon, járjon, leüljön, szóval végrehajtsa az élethez szükséges mozdulatokat. Némi kétséget lehetett táplálni az érrendszerét illetően is, mert az arca hófehér volt, az ajka pedig vértelen. Ám a színtelen arcban csodálatos, fekete, élénk, átható, fürkésző szempár élt. És amikor a professzor megszólalt, meglepett bennünket erőteljes, mély, zengő hangja, bizonyára a legszebb basszus volt, amely ilyen vézna testből valaha is származott.

Amikor megjelent az emelvényen, én már ott ültem Suzyvel a bal oldalamon, a jobbomon pedig egy kitüntetést viselő ötvenes úrral, aki szívélyesen üdvözölt, és letelepedett mellém. A jelenlévő tudósok közül a legtöbben azonban még álltak, Salomon professzor pedig újra és újra kinyitva majd becsukva zsebóráját, aggodalmas pillantásokat vetett rájuk, mivel láthatólag senkinek nem volt sietős a kezdés, az emberek itt-ott három- vagy négyfős csoportokba verődve tanácskoztak egymással. A csoportok egyébként szüntelenül alakultak és felbomlottak, minden résztvevő arra törekedett, hogy a lehető legtöbb emberrel találkozzék a lehető legkevesebb idő alatt. Ez a rítus a seeonee-i klán farkastörvényeinek erkölcsére emlékeztetett - amit olyan jól megírt Kipling -, a farkasok, mielőtt elkezdenék a tanácskozásukat, körülszimatolják egymást, hogy biztosak legyenek benne, vajon jól megismerték-e a másikat. Mély sajnálatunkra bennünket senki nem akart körülszaglászni a sarokban. A nevem szerepelt ugyan az előadók névsorában, de látásból senki sem ismert.

Már éppen sajnálni kezdtem, hogy ilyen homályba merül a személyem, amikor a jobb oldali szomszédom, az érdemjeles úr odafordult, és így szólt hozzám:

- Olvastam a programban, hogy egy bizonyos Mr. Dale a csimpánzokról fog előadást tartani. Nem tudja, melyikük az?

- Én vagyok.

- Ó, bocsánat, azt hittem, hogy francia. Nem franciául beszélt az előbb a szomszédjával?

- Ő a feleségem. Francia.

Suzy odahajolt, és rámosolygott. Beszélgetőtársam kijelentette, hogy nagyon örül, és bemutatkozott. Ahogy az ilyenkor gyakran előfordul, sajnos nem értettem jól a nevét, és nem mertem vele megismételtetni, úgyhogy csak a keresztnevét és a foglalkozását jegyeztem meg. Pierre-nek hívták, és egy párizsi egyetemen tanított.

Salomon professzor átható fekete szemével a termet pásztázva a türelmetlenség jeleit mutatta. Azért mondom, hogy „mutatta”, és nem azt, hogy „árulta el”, mert jobban megfigyelve úgy tűnt, hogy akarattal teszi. Megértettem, hogy mi a baja. A kutatók, általában pontos emberek lévén, időben érkeztek. De úgy belemerültek egymás körülszimatolásába, hogy a kitűzött kezdési időpont után még tíz perccel is szétszóródva álldogáltak. Salomon professzor feltűnően, sőt mondhatnám, drámaian (bár talán maga is mulatott a saját komédiázásán) kinyújtotta a karját, s úgy nézte összehúzott szemöldökkel a zsebóráját, mintha csakis a mutatók gyors körbejárása izgatná. A pantomim hatástalan maradt. A professzor köhögött, de a köhögést a beszélgetés morajában senki nem hallotta. Megkopogtatta mutatóujjával maga előtt a mikrofont, mire két vagy három csoport úgy döntött, hogy elfoglalja a helyét. A professzor himbálni kezdte óraláncát, zsebórájának számlapját a hallgatóság felé fordítva, ez nevetgélést váltott ki, és vagy fél tucat bűnbánó személyt arra késztetett, hogy leüljön. Ennek ellenére a hallgatóság fele még mindig állva maradt. Ekkor Salomon felállt, ami önmagában még nem jelentett volna szenzációt: teste ugyanis elenyésző helyet foglalt el a térben. De akik figyeltek rá, mint én is, észrevették a pillantásából, hogy megérett benne az elhatározás. Egyrészt nem akart őrmester módjára bánni a kollégáival, másrészt szerette volna pontosan kezdeni az előadást. Döntött. Fél kezével, amely alig volt nagyobb, mint egy tízéves gyermeké, megragadta a mikrofont, és megszólalt:

- Hölgyeim és uraim, kérem, szíveskedjenek helyet foglalni: mindjárt kezdünk.

Szép basszus hangjának terjedelme és ereje, melyet a mikrofon még fölerősített, és melyet törékeny termete a furcsa kontraszthatás miatt még áradóbbá tett, elképesztette a tévelygő bárányokat. A csoportok szétszóródtak, s a bárányok gyorsan a helyükre siettek; már amennyire méltóságuk és testsúlyuk engedte.

Salomon elégedetten nézett végig tudósnyáján, aztán kedélyesen ismertetni kezdte a főemlősök beszédjével kapcsolatos problémákat, anélkül hogy ő maga állást foglalt volna.

- Hölgyeim és uraim, megértem és magam is osztom örömüket, hogy újra egymásra találnak, és felújítják baráti kapcsolataikat, de mint önök is nyilván tudják, konferenciánknak csupán folyománya, s nem végcélja a barátkozás (mosolygás); azért jöttünk össze, hogy megvitassunk egy kényes kérdést, amely megosztja és talán tartósan meg is fogja osztani a tudóstársadalmat. Ez a kérdés a következő: képesek-e beszélni a főemlősök, vagy nem?

Remélem, nem vádolnak sovinizmussal, ha emlékeztetem önöket: első ízben egy francia fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy egy főemlőst valamiféle gesztusnyelvre lehetne megtanítani: a természettudós La Mettrie. Ám La Mettrie beérte azzal, hogy ilyen ragyogó gondolata támadt. (Mosolygás.) Amerikai tudósok próbálták nem csekély erőfeszítés, balsiker, könny, veríték és fogcsikorgatás árán átültetni ezt a gondolatot a gyakorlatba.

Hayesék például azzal kísérleteztek, hogy angolra tanítsák Viki nevű afrikai cerkófmajmukat. Belebuktak ugyan a vállalkozásba, kísérletüknek mégis volt eredménye, hiszen meggyőzte a kutatókat arról, hogy a főemlősök mindenkor alkalmatlanok voltak és lesznek valamely artikulált nyelv hangjainak a képzésére.

Ekkor néhányan tapsolni kezdtek, ami láthatólag meglepte Salomon professzort, mert a szemüvege fölött a hallgatóságra pillantva, kedélyes, de egyben gunyoros hangon így szólt:

- Azért említettem, hogy a főemlősök képtelenek valamely artikulált nyelv hangjainak a képzésére, mert sajnálom a dolgot, s nem azért, hogy gratuláljanak érte. (Nevetés és taps.)

Minthogy a hallgatóság tovább nevetett és tapsolt, jobb oldali szomszédom, Pierre oldalba bökött a könyökével, és halkan odaszólt:

- Az öreg úgy tesz, mintha semmi köze nem volna az egészhez, de máris elintézte őket.

- Kiket?

- A maradiakat.

- De hát kiket nevez ön maradiaknak?

- Azokat, akik méltatlannak találják az emberre nézve, hogy egy majom beszélhet, ha csak jelekkel is.

- És van, aki még itt is így gondolkozik?

- Egészen biztosan. A legmagasabban kvalifikált tudósok körében is vannak alacsonyröptű szellemek.

Pierre halkan beszélt, de Suzy meghallotta, s elnevette magát. Mivel közben már ismét csend lett a teremben, a Suzy bal oldalán ülő idős hölgy rosszallóan fordult felé, s akkor sem nézett barátságosabban, mikor Suzy bájosan rámosolygott. Ámbár persze az is lehet, hogy kevésbé mozgékony lévén az arca, a rosszalló kifejezés rövid ideig még az után is ráfagyott, amikor már elmúltak azok az érzések, melyeket arcvonásai kifejeztek.

Salomon folytatta az előadást.

- Hayesék után tanúi lehettünk az első kísérletnek, amikor egy csimpánznak meg akarták tanítani a beszédjeleket. Ez a terv teljes egészében Gardnerék érdeme volt, akik úttörők ezen a téren. (Taps.) Sajnos, a munkájukat nem értékelték egyhangúlag, ezért felhagytak vele, mert nem folyósították tovább nekik a szubvenciót. Amit végtelenül sajnálok, tekintettel az elért eredményeikre. (Élénk taps.)

Jelen pillanatban azok a kutatók, akik jelbeszédre tanítják a főemlősöket, mint pl. Francine Patterson a Koko nevű gorilláját, vagy dr. Dale Chloé nevű csimpánzát, maguk fedezik a programjuk költségeit. (Pierre felém fordult, és rám mosolygott.)

Azonban nem a sükeméma jelbeszéd az egyedüli nyelv, amelyet a főemlősöknek megtanítottak. Más kutatók inkább saját maguk kitalálta mesterséges nyelvre tanították a majmukat, mint pl. Premackék a Sarah nevű, és Rumbaugh-ék a Lana névre hallgató csimpánzukat.

Ekkor zaj támadt a terem bejáratánál. Salomon félbeszakította előadását, középen a padso-rok között pedig egy tolószék bukkant föl, amelyben egy hölgy ült, kinek rendkívül fonnyadt arcát lángvörös hajtömeg koszorúzta. A tolószéket egy magas és sovány nyakigláb ember tolta, esetlennek látszott, mint valami kamasz, pedig az arcvonásai után ítélve megvolt vagy hetvenéves.

Odatolta az első sorig a tolószéket, s mivel nem talált magának szabad ülőhelyet, fürgén és egyben megadóan leült a dobogó szélére.

- Hol van, Marcel? - kérdezte a hölgy harsányan, minden szót tisztán tagolva.

- Ön mellett, kedvesem.

- És ki van a katedrán?

- Salomon professzor.

- Jó napot, Salomon - köszönt királynői fenséggel a hölgy.

- Jó napot, asszonyom - válaszolta Salomon.

- Kérem, Salomon, folytassa.

- Csak az engedélyére vártam - mondta Salomon.

Néhányan nevettek. Odahajoltam a jobb oldali szomszédomhoz:

- Ki ez?

- Madame de Furstemberg, a Párizsi Akadémia hajdani rektora.

- Miért visel kék szemüveget?

- Mert vak.

- Szent ég, más baja nincs?

- De igen, félig süket is. De láthatja, némának nem néma. Erkölcsileg pedig sziklaszilárd.

- Úgy látom, igen meghitt viszonyban van Salomonnal - hajolt oda Suzy.

- Salomon a régi tanítványa.

- Hogy visszatérjünk Premackékhoz - folytatta Salomon -, mint említettem, kitaláltak egy mesterséges nyelvet, hogy annak a segítségével kommunikálhassanak csimpánzukkal, Sarah-val. Ez a mesterséges nyelv különböző színű és formájú plasztikdarabokból állt. A plasztikdarabok hátán lévő mágnes segítségével egy mágneses táblán lehetett rögzíteni őket. Minden darab egy-egy szót jelentett. A kék háromszög például azt jelentette, hogy alma, a rózsaszín négyszög pedig azt, hogy banán.

- Nem értem, mennyivel jobb egy ilyen mesterséges nyelv, mint a jelbeszéd - harsogott közbe hirtelen Mme de Furstemberg. - Először is, a csimpánz ilyenformán csak a kezével beszél. Nem is beszél; ír. Másodszor, csak a laboratóriumban tud írni plasztikdarabok segítségével egy mágneses táblára. Harmadszor, csak a tanítóival tudja megértetni magát, holott a jelbeszédet több millió amerikai érti. És végül a jelbeszédben, ahogy a beszélt nyelvben is, sokszor bizonyos hasonlóság van a beszédjel és a szó, valamint a között a tárgy között, amelyeket jelölnek. Éppen ezért emberiek ezek a nyelvek. Salomon, hogy is mondta, mivel jelölik a „banán” szót Premackék a mesterséges nyelvükben?

- Rózsaszínű négyszöggel.

- Rózsaszínű négyszöggel! Kérdezek öntől valamit! Miért nem épp rózsaszínű háromszöggel, mint a náci táborokban a homoszexuálisokat? Amikor ön; angolul vagy franciául kimondja azt, hogy „banán”, ha jól tudom, nem valami kemény és szögletes dologra gondol, mint egy négyszög. Egy hosszú és puha tárgy jut az eszébe. (Nevetés.)

- Magától értetődik, hogy Mr. Premack szimbóluma, mesterséges nyelvről lévén szó, önkényes - mondta Salomon.

- Itt van a kutya elásva - harsogta Mme de Furstemberg. - Ha az ember meg akar tanítani egy főemlőst arra, hogy kommunikáljon, miért nem használ olyan nyelvet, amelyben van valami emberi, mint például a jelbeszédben. Salomon - folytatta a hölgy ugyanolyan fensőbbséges és bizalmas hangon, amilyet vagy negyven évvel korábban használhatott vele, amikor még Salomon a tanítványa volt -, tudja-e, hogy mutatják a „baba” szót jelbeszéddel?

- Igen, asszonyom - mosolygott Salomon mulatva -, így - és rövid karjait törékeny mellkasa felé hajlította, mintha egy gyereket ringatna. (Nevetés.)

- Ismerje el - folytatta Mme de Furstemberg harsogó hangján -, hogy ez a mozdulat sokkal beszédesebb és emberibb, mint egy rózsaszín négyzet, ami a banánt jelöli. Mr. Premack, mit válaszolna erre?

- Nem tudott eljönni a konferenciára - mondta Salomon -, és Mr. és Mrs. Rumbaugh sincs itt, akiknek a munkáját mindjárt röviden ismertetem, ha megengedi, asszonyom, hogy folytassam - mondta Salomon Mme de Furstembergnek a tisztelet, a ragaszkodás és az irónia keverékével a hangjában.

- Már megbocsásson, kedves Salomon, hogy félbeszakítottam - mondta Mme de Furstemberg -, szánom-bánom bűnömet, de ahogy magamat ismerem, nem ígérhetem meg, hogy nem fogom újra elkövetni. (Mosolygás.)

- Óriási figura - mondta Suzy jobb oldali szomszédomhoz hajolva. - De miért festi a haját vörösre?

- Most, hogy már egyáltalán nem lát, örömét leli benne, hogy festi a haját.

- Bocsánat, asszonyom - szólt a Suzy mellett ülő idős hölgy -, szíveskedne csendben figyelni? Szeretnék végre valamit hallani is.

- Csodálkozom magán - válaszolta Suzy -, az előtt akar valamit hallani, mielőtt Salomon megszólalna?

Ahogy elhallgatott, Salomon folytatta az előadást. Ekkor rátettem a kezem Suzy combjára, nem mintha meg akartam volna vigasztalni, csupán azért, hogy a szomszédnőjét megbotránkoztassam. De mivel kerültem az asszony tekintetét, nem tudtam megállapítani, milyen sikere volt az akciónak.

- Rumbaugh-ék - mondta Salomon - szintén kitaláltak egy új mesterséges nyelvet, és új módszerrel is tanították. A szavakat jelentő szimbólumokat egy speciális írógép billentyűire írták rá. Amikor a csimpánzuk, Lana lenyomott egy billentyűt, az világítani kezdett, a szimbólum pedig megjelent egy képernyőn a csimpánz előtt, ezzel egyidejűleg pedig egy másik képernyőn is a szomszéd szobában, ahol a kísérletező személy tartózkodott. Egy számítógép automatikusan regisztrálta Lana és a kísérletező kommunikációját.

A „számítógép” szó után Salomon elhallgatott, és Mme de Furstembergre nézett. Minthogy az aszszony nem moccant, a professzor őszinte, de egyszersmind megjátszott tisztelettel megkérdezte tőle:

- Akar valamit mondani, asszonyom?

- Semmit - mondta a hölgy tettetett bosszúsággal. - Mégiscsak be kell tartani a fegyelmet, ha nem akarjuk, hogy ez a konferencia párbeszéddé vagy netán monológgá váljon. (Nevetés.)

- Ezek szerint félreértettem a szándékát - mondta Salomon.

- Salomon - mondta újra Mme de Furstemberg korholóan -, ne akarjon már túljárni az eszemen! Ön nagyon is tisztában van vele, mi a kifogásom ez ellen a módszer ellen: arról van szó, hogy ez a szegény Lana nevű csimpánz egy laboratóriumi állat, csakis egy agyafúrt berendezés segítségével tud beszélgetni, valami színtelen-szagtalan elvont nyelven, amit csakis az instruktora ért. A következményeket már tudja. Kihozza ezt a kis szerencsétlent a laboratóriumból, eltünteti azt a terjedelmes és agyafúrt készüléket, a majom pedig nem képes tovább kommunikálni.

- Nem tudom, asszonyom - mondotta Salomon -, lovagias dolog-e Premackékat és Rumbaugh-ékat a távollétükben bírálni.

E pillanatban egy hosszú szőke hajú, magas lány kért szót, mire Salomon megkérdezte:

- Ugye, ön Miss Francine Patterson? Megadom a szót.

- A következőket szeretném mondani: amikor Rumbaugh-ék azokra a kritikákra válaszoltak, amelyek az Egyesült Államokban bírálták őket - s melyek sokkal kevésbé voltak méltányosak, mint az imént hallottak -, hol védték az eredményeiket, hol lekicsinyelték őket. Ami pedig Premackot illeti, még csak meg sem kísérelte megvédeni az eredményeit. A főemlősök nyelvi képességeiről azt állította, hogy „közönségesek”.

- Mit jelent az, hogy „közönségesek”? - kérdezte Salomon.

- Jelentéktelenek - vágta rá Mme Furstemberg. - Tény, hogy Premack most távol tartja magát a főemlősöktől - folytatta. - Amikor legutóbb Párizsba jött, hogy megkapja az egyik legirigyeltebb tudományos kitüntetést, alig ejtette ki a száján a „főemlős” szót. Tartott viszont egy figyelemreméltóan konfúzus beszédet. (Nevetés.)

Amikor elcsitult a nevetés, erős hang csattant fel a terem közepéből, ám mivel a felszólaló nem állt fel, nem lehetett megállapítani, hogy ki az.

- Elnök úr - szólt a hang némi méltatlankodással. - Nem lehetne egy kis rendet teremteni a hozzászólásokban? Ami itt folyik, nemigen hasonlít ahhoz, ahogy én egy konferenciát elképzelek.

- És ahhoz sem, ahogy én képzelem el - szólt kedélyesen Salomon. - De hát mit tehet az ember a természeti erőkkel szemben?...

- Meg kellett volna mondania, hogy a természeti erők vakok - szólt közbe Mme de Furstemberg -. akkor a tisztelt közbeszóló úr is megnyugodott volna.

Kínos csend támadt, Salomon pedig semleges hangon mondta:

- Uram, óhajt még valamit hozzáfűzni a mondottakhoz?

Az illető bizonyára jelezte, hogy nem óhajt, mivel Salomon rögtön folytatta az előadását azzal a bejelentéssel, hogy egymás után az emelvényre fogja hívni Gardneréket, Francine Pattersont és dr. Dale-t, „azokat a kutatókat, akik programjuk megvalósítása érdekében valamennyien a jelbeszédet választották”.

Amikor Gardnerék az egész gyülekezet élénk tapsa közepette felléptek az emelvényre, Pierre odafordult hozzám:

- Ismeri őket?

- A munkásságukat igen, különben én is most látom őket először.

- Kiköpött amerikai fejük van - mondta Pierre. Suzy jót szórakozott a bemondáson, és odahajolva hozzá, halkan megkérdezte:

- Ezt hogy érti?

- Úgy, hogy komolyak, őszinték és szerények.

- Igen, igaza van - mondta Suzy.

Minthogy az olvasó már megismerte a Chloé-program részleteit, és mivel ez a program ugyanazt a közvetítő nyelvet és ugyanazokat a módszereket használja, mint Gardnerék és Francine Pattersonék programja, eltekintek a beszámolók ismertetésétől. Nem vagyok varázsló, tehát sajnos, nem áll módomban bemutatni a levetített filmeket, például Francine Pattersonét, ahol is nem egy olyan nőstény csimpánzzal viaskodtak, mint Chloé vagy Gardnerék Washoe-ja, hanem egy óriási gorillával, amely a szelíd Koko névre hallgatott. A „viaskodás”-t persze nem szó szerint kell érteni, hiszen Miss Patterson és Kokója - eltérő termetük, súlyuk és testalkatuk dacára - olyan jól megértették egymást, mint két testvér.

Mme de Furstemberg egyszer sem szakította félbe a három előadást, és semmiféle megjegyzést nem tett, amikor befejeződtek, csupán lelkesen megtapsolta őket. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, hiszen előbb kertelés nélkül tudtunkra adta, hogy a főemlősökkel történő kommunikálásban ellenzi a mesterséges nyelveket, ezzel szemben igen helyesli egy olyan humánus nyelv használatát, mint például a jelbeszéd. Suzy szerint az akadékoskodó felszólaló rendreutasítása után feltehetőleg úgy döntött, hogy kevesebbet szól közbe. De Pierre a fejét rázta: Nem ismeri őt! Még hogy nem szól közbe? Olyan nincs. Egyetlen alkalmat sem szalaszt el! Majd meglátja...

Én léptem utolsóként a dobogóra; amikor befejeztem a beszámolómat, Salomon professzor, visszatérve az előadásokra és a filmekre, megköszönte Gardnerék, Francine Patterson és jómagam közreműködését, és gratulált, hogy ilyen érdeklődő a hallgatóság. Arra azonban mégis emlékeztetett, hogy Mulberry professzor erősen vitatja Gardnerék Washoe-programjának, valamint Francine Patterson Koko-programjának a következtetéseit. A Chloé-program eredményeit azért nem vonhatta kétségbe, mert csak a közelmúltban ismerte meg dr. Dale-nek a New Scientist-ben megjelent cikkéből.

- Mulberry professzor - folytatta Salomon - maga irányította a Roy-programot. Roy fiatal hím csimpánz, amelynek Mr. Mulberry és csapata a jelbeszédet próbálta megtanítani. Négy év elteltével Roy egyszerre csak megmakacsolta magát, egyáltalán nem figyelt tanítóira, és Mulberry professzor kénytelen volt véget vetni vállalkozásának. A negatív következtetés, amelyet Mr. Mulberry a saját gyakorlatából vont le, a következő: noha egy főemlős képes arra, hogy bizonyos szavakat megtanuljon, nem állítható, hogy valóban használ egy nyelvet.

Mr. Mulberry ezután egy cikksorozatban kiterjesztette kritikáját Gardnerék Washoe-, Francine Patterson Koko-, Premackék Sarah- és Rumbaugh-ék Lana-programjára. Kritikája azokon a szövegeken, fényképeken és filmeken alapul, amelyeket a különböző kutatók a tudományos társaság rendelkezésére bocsátottak. Gardnerék és Francine Patterson igen szenvedélyesen védték a programjukat. Az ebből kerekedő vita nagy port vert fel, és még most sem csillapult. Megadom a szót Mulberry professzornak.

Suzyvel élénk érdeklődéssel figyeltük, ahogy a félelmetes inkvizítor gyors léptekkel fölment az emelvényre. De a külseje őszintén szólva semmit nem árult el. Magas, szőke körszakállas férfi volt. Nem mondom el, hogy miről beszélt, mert az ellenfelei, hogy megcáfolják nézőpontját, kénytelenek lesznek szinte szóról szóra ismertetni hozzászólását.

Amikor Mulberry befejezte a beszédet, Francine Patterson - aki már azzal is bebizonyította bátorságát, hogy mindennap a hatalmas gorillájával hancúrozott - burkolt és akadémikus kifejezésekkel ugyan, de teljesen elszántan ellentámadásba lendült. Megjegyezte, hogy Mr. Mulberry Roy-programja rövid ideig tartott,[9] a „módszertani problémái” pedig olyan súlyosak, hogy kérdésessé teszik a kutatás eredményeit. Több alkalommal összehasonlította Mulberry eredményeit a sajátjaival, különösen ami a jelek számát és a két kísérleti alany teljesítményének spontán voltát illeti, vagyis azt, hogy a tanítók közbeavatkoztak-e vagy nem. A spontán jelek Roynál csak tizenkét százalékos gyakorisággal fordultak elő. Ez a szám Kokónál negyvenegy százalék volt.

- Nagyon jelentős különbség - szólt közbe ekkor Mme de Furstemberg -, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Mr. Mulberrynél a főemlősök legtöbb válaszát a tanítók kérdése „sugallja”. Úgy tűnik, Miss Patterson, mintha ön a két kísérleti alany spontaneitásbeli különbségét nem annak tulajdonítaná, hogy Koko szellemileg felsőbbrendű, mint Roy, hanem annak, amit ön a Roy-program „módszertani problémáinak” nevez.

- Igen - mondta Miss Patterson -, így gondoltam.

Többet azonban nem szólt, amire felbolydult a hallgatóság, és mi is kíváncsiak lettünk.

Kíváncsiságunk azonban hamarosan kielégült, amikor Beatrice Gardner lépett az emelvényre, és sokkal nyíltabban kimondta a véleményét, különösen, ami a Roy-programot illeti.

- Ha Mr. Mulberrynek az volt a szándéka - fejtegette -, hogy a saját Roy nevű csimpánzát összehasonlítsa egy hasonló korú gyerekkel, akkor rendkívül helytelenül járt el. Roy ugyanis többnyire egy ablak nélküli, két és fél méter széles cellában tanult, ahol semmi olyan tárgy nem volt, amivel óra közben eljátszhatott volna. Mulberry úr az ebben a cellában készített videokazettákat tanulmányozva jutott arra a következtetésre, hogy Roy beszédjeleiből hiányzik a spontaneitás... - jegyezte meg Beatrice Gardner a bosszúálló iróniájával.

Egyébként Mulberry gondosan felhívta asszisztenseinek figyelmét arra, hogy Roy laboratóriumi állat, és nem gyerek. Egészen odáig ment a tiltással, hogy asszisztensei nem vigasztalhatták meg Royt, ha éjszaka sírni kezdett...

- Ha jól értem önt - mondta Mme de Furstemberg, aki Pierre igen találó megjegyzése szerint „egyetlen alkalmat sem szalasztott el” -, úgy gondolja, hogy ha egy csimpánzt emberi nyelvre akarunk megtanítani, nem kell embertelenül bánnunk vele. Véleménye szerint a Roy-program azért tartott olyan rövid ideig, mert a környezet sivár és embertelen volt?

- Úgy vélem - szólt közbe hirtelen Suzy bal oldali szomszédja -, hogy Mme de Furstembergnek nem kellene félbeszakítania a beszélőt. Ráadásul, véleményem szerint, bántóan célzatosak a kérdései.

- Nem célzatosak - mondta Salomon -, hanem polemikusak. Mr. Mulberrynek pedig nem lehet oka panaszra, hiszen ő maga kezdeményezte a polémiát. Különben joga van, asszonyom, a közbeszóló mondandójába közbeszólni, és ha nem csalódom, az imént épp ezt a jogot gyakorolta. (Nevetés.) Egyébként, amint látom, Mr. Mulberry sokat jegyzetelt, és biztos vagyok benne, az a szándéka, hogy határozott választ ad a téziseit ért támadásokra.

- Természetesen - mondta Mulberry.

- Mint céloztam rá - folytatta Mrs. Gardner -, a sivár és érzelemszegény környezet magyarázza, miért hiányzott Royból a spontaneitás. A Roy-program sikere azonban egy másik tényezőn is múlt. Hozzávetőleg hatvan asszisztens váltotta gyors tempóban egymást Roy mellett, és két-háromszor ennyire becsüljük azoknak a személyeknek a számát, akik két-három alkalommal tanították. Ezek közül csak néhányan tudták folyékonyan használni azt a jelbeszédet, amit tanítaniuk kellett volna. Négy év elteltével Roy egyre nehezebben tűrte, hogy a tanítói ilyen gyorsan változnak, és nem volt hajlandó figyelni az órákon. Ez a kísérlet végét jelentette.

- Szóval szabotálta a tanfolyamot - mondta Mme de Furstemberg. - Roy saját maga vetett véget a Roy-programnak.

Noha frappánsan fejezte ki magát, alig mosolygott valaki rajta. A hallgatóság láthatólag kezdett ráunni, hogy folyton beleszól.

- Ez már nem konferencia - súgta Pierre -, hanem egy egyszemélyes show. Még Salomon is bosszús egy kicsit.

- Folytassa, Mrs. Gardner - mondta Salomon.

- Szeretnék egy másik pontra is rámutatni - folytatta Beatrice Gardner. - Mulberry közli velünk, hogy amikor a videofelvételt készítette Royról olyan személyek jelenlétében, akik jól ismerték a jelbeszédet, e személyek meg voltak róla győződve, hogy Roy, noha infantilis módon és elemi fokon, de határozottan ismeri a jelbeszédet. Mulberry, folytatván az analízist, azt eszelte ki, hogy lassított tempóban is lejátssza a felvételt. Ekkor fedezte fel, hogy minél jobban lassítja a felvételt, annál kevésbé hasonlítanak az emberi nyelvre a Roy által mutatott jelek. De a beszélt emberi nyelv is egyre kevésbé értelmes és emberi, ha lassítva játsszák le a felvételt.

Beatrice Gardnert nagyon megtapsolták, majd én kértem szót.

- Talán nem világos - mondtam -, miért akarok válaszolni Mulberry professzornak, amikor ő nem is vonta kétségbe az én Chloé csimpánzommal elért eredményeimet. De minthogy Mulberry professzor a saját programjának bírálata után a Washoe-, a Koko-, a Sarah- és a Lana-programot is élesen bírálta, elbizakodottság lenne részemről, ha azt gondolnám, hogy csupán a Chloé-programot kíméli meg támadásaitól. (Nevetés.)

- Dr. Dale - szólt közbe nyomban Mme de Furstemberg -, gondolja, hogy amiért a Roy-program megbukott, Mulberry általánosít; és a saját balsikerét az összes többi tervre is vonatkoztatja?

- Nem, asszonyom - válaszoltam szilárd eltökéltséggel -, nem erre gondolok. Azt gondolom, hogy Mr. Mulberry a saját nyelvészeti felfogása miatt jutott el a főemlősök jelbeszédét illetően ilyen negatív állásfoglalásig.

A nyelv két alkotóeleme - a szó és a mondat - közül véleménye szerint csupán a mondat specifikusan emberi, mivel nyelvtanra épül. Ez nyilvánvalóan egy axióma nála. Egyes nyelvészek azonban még ennél is tovább mennek. Noam Chomsky például habozás nélkül azt állítja, hogy az ember genetikusan magával hoz egy szintaktikus struktúrát, amely a szellemi képességektől függetlenül eleve ott van benne. Eltöprenghetnénk, hogy a metafizikán kívül mi máson alapulhat egy ilyen önkényes gondolat! Brown, a nyelvész pedig habozás nélkül azt állítja, hogy - tessék, még egy kinyilatkoztatás! – a gyermek a „szavak jelentésének vele született rendjével” rendelkezik. Nem tudom, vajon Mr. Mulberry eljutott-e idáig, de nyilván meg van győződve róla, hogy a szintaxis, mint a nyelv sajátosan emberi eleme, mindennél előbbre való. Szerinte az általunk kedvelt főemlősök nem beszélnek igazán. Ismernek ugyan szavakat, de nem ismerik a mondattant. Kielégíti a válaszom, asszonyom?

- Tökéletesen kielégít - harsogta Mme de Furstemberg. - Folytassa a beszámolóját, fiatalember (nevetés); és ne féljen, többször nem szakítom félbe.

- Köszönöm Szerintem az általunk nevelt főemlősök ismerik a mondattan alapelemeit. Beatrice Gardner egyik cikkében láttam négy egymás után készült fényképet, Washoe-t ábrázolták egy tanítónő társaságában, aki kiscicát tartott a karjában: Washoe ezt mondta neki jelbeszéddel: Me hug cat. Én ölel cica. Ebben minden benne van: az alany, az állítmány és a tárgy. Nem mondhatjuk azt sem, hogy a tanítónő „sugallta” ezt a mondatot a csimpánznak, mert az nem tett semmit ennek érdekében: csak a cicát tartotta a karjában.

Egészen fontosnak tartom azt a kétségtelen tényt is, amit viszont Mulberry von kétségbe, hogy a főemlősök képesek a nyelv alkotó módon való használatára. Mr. Mulberry belekötött a Washoe csimpánz és a hattyú híres történetébe. Tanítója, Roger Fouts egyszer séta közben mutatott Washoe-nak egy hattyút, amint a tavon úszik, és megkérdezte, mi ez. Washoe két egymás után mutatott jellel válaszolt: waterbird. Gardnerék ezzel szép példáját adták az összetett szó alkotásának.

Mr. Mulberry vitatja, hogy itt alkotó használatról lehetne beszélni. „Washoe - mondja - már régóta megszokta, hogy rámutatnak egy tárgyra, és ezt kérdezik tőle: What's that? Előbb meglátta a vizet, és így szólt: water, a hattyút megpillantva pedig azt mondta, hogy bird.” Nem állíthatjuk - vonta le a következtetést -, hogy a majom kapcsolatot teremtett volna a water és a bird szavak között.

Ám ez a magyarázat csak akkor lenne helytálló, ha Roger Fouts két kérdést tett volna fel. Ha a vízre mutatva előbb megkérdezte volna: What's that?, aztán a hattyúra mutatott volna, hogy: What's that? Márpedig Fouts csupán egy kérdést tett fel: a másodikat.

Egyébként pedig ugyan miért kérdezte volna meg Roger Fouts Washoe-tól, hogy mi a víz? Washoe már régen ismerte a víz szót. És azt a dolgot is ismerte, amit ez a szó jelez, mivel szeretett sok vizet inni, mint általában minden csimpánz. Világos, hogy a tóparti séta új tárgya valójában nem a víz volt, hanem a hattyú, amelyre a kérdés vonatkozott. Én kitartok amellett, hogy egyetlen kérdés hangzott el. S a waterbird válasz legegyszerűbb magyarázata az, hogy Washoe, amikor először meglátta a hattyút, elcsodálkozott, hogy lám, itt egy madár, amely ahelyett, hogy a levegőben repülne, a vízen úszik. Ezt fejezte ki azzal, amikor így szólt: waterbird.

Mr. Mulberry nem ismeri el, hogy kapcsolat jött volna létre a water és a bird szó között, mert abból indul ki, hogy ez egy „egyedi eset”. Ez az eset azonban éppen hogy nem egyedi. Akadnak más példák is olyan kifejezésekre, amelyeket csimpánzok alkottak annak a jelbeszédnek vagy mesterséges nyelvnek a segítségével, amelyre megtanították őket. Duane M. Rumbaugh 1977-ben jegyzéket is készített róluk a dr. Yerkes születésének centenáriumán tartott konferenciára.

Washoe, aki már megalkotta a waterbird kifejezést egy hattyúra vonatkoztatva, a brazíliai dióra a kavicsbogyó (rockberry) kifejezést gyártotta.

Lana csimpánz, nem tudván, hogyan nevezze a narancsszörpöt, coca, ami narancs-nak hívta a narancsszín miatt, mivel csak a színt és a gyümölcs nevét ismerte. Ugyanilyen okból nevezte a gyümölcsöt alma, ami narancs-nak. Később a túlérett banánra is nevet talált. Ezt így hívta: banán, ami fekete.

Lucy csimpánz illat gyümölcs-nek nevezi a narancsot és a citromot. A retek, amelyet nem szeret, sír, fáj étel (cry hurt food) lett. A görögdinnye pedig, amelyet imád, ital gyümölcs. Más szóval, a legszembeötlőbb tulajdonságaik szerint minősíti a gyümölcsöket.

Egyébként, de nem akarom ezt most részletesebben kifejteni, olyan bőven akadnak rá példák, a főemlősök tanúbizonyságot tesznek egy sajátosan emberi nyelvi leleményről is: hazudnak és szitkozódnak. (Nevetés.)

Mr. Mulberry felszólalásának végső következtetésében azt mondta, hogy (feljegyeztem a mondatát): „a főemlősök nem bizonyították egyértelműen, hogy képesek volnának elsajátítani a nyelv társalgási, szemantikai és szintaktikai aspektusait”. Mindazonáltal, jegyezte meg korábban, egy sereg elszigetelt szót képesek megtanulni, akárcsak a kutyák, a lovak és más állati fajok.

A kutyákkal és a lovakkal való összehasonlítás annyira lekicsinylő, hogy nehéz komolyan venni. Nem lehet összehasonlítani a főemlősök nyelvi hatékonyságát a kutyákéval és a lovakéval. Az utóbbiak ugyanis valóban képesek hozzávetőleg ötven szó jelentését megjegyezni, de kell-e egy pszichológust arra emlékeztetni, hogy mekkora különbség van passzív és aktív szókincs között, aközött, hogy megértünk egy szót, amit nekünk mondanak, és aközt, hogy szavakkal fejezzük ki azt, amit meg akarunk értetni.

Amikor a séta szót kiejtem Roderick kutyám előtt, akkor megy a pórázáért. De soha nem kérte még tőlem jelbeszéddel, hogy sétáljunk egyet. Vanessa, a kancám tökéletesen megérti, ha így szólok hozzá: „Most pedig hazamegyünk.” Rögtön szaporázni kezdi a lépteit. De még soha nem kért meg, hogy adjak neki inni, azaz nem ült le a hátsó felére, és nem mutogatta nekem a patájával a megfelelő jeleket. (Nevetés.)

Befejezésül a következőképpen foglalom össze azt, amit két elődöm munkájából és a sajátomból levontam:

A megfigyelt főemlősöknek, csimpánzoknak és gorilláknak sikerült egy száznyolcvan-négyszáz szóból álló aktív szókincset elsajátítaniuk. Bizonyított tény, hogy ezeket a szavakat kérdő és tagadó formában is tudják használni, valamint hogy képesek különbséget tenni az alany, az állítmány és bővítményeik között; képesek arra, hogy ismert szavakból új kifejezéseket alkossanak, hogy e szavak értelmét módosítva inzultusokra használják őket; vagy arra, hogy gyerekes hazugságokkal leplezzék apró csínyeiket; önkéntelenül jelbeszédhez folyamodnak, ha magukban beszélnek, ha a környezetükben lévő idegen személyekhez vagy más csimpánzokhoz akarnak szólni. Más szóval, az általunk nevelt főemlősök elsajátítottak egy elemi szintű nyelvet, ami kétségtelenül emberi nyelv.

Még e szerény összefoglalóból is kitetszik, mennyire jelentős ez az ismeretanyag. Azt mondanám, anélkül hogy bele kívánnék mélyedni a vizsgálódásba, hogy az ember nyelvi kommunikációja egy másik állatfajjal egészen új fényben világítja meg az ember kapcsolatát a természettel és a saját múltjával.

Élénken megtapsoltak, csak azt nem tudtam, hogy helyeslik-e hozzászólásomat, vagy csak eleven előadásmódom nyerte el tetszésüket. Salomon professzor, újra átvéve a szót utánam, melegen megköszönte beszámolómat. Beszédét azzal zárta, hogy tekintettel a kései órára, helyesnek tartaná, ha a konferencia másnap kilenc órakor folytatná a munkáját tovább, mivel Mr. Mulberry és nyilván mások is ismertetni kívánják álláspontjukat ebben a „feszült, de igen érdekfeszítő” vitában.

Ahogy kiléptünk a fullasztó tanácsteremből, megcsapott Párizs különleges levegője; ebben az élénk, pezsgő forgatagban mindig elszégyelli magát az ember, hogy egy gondolattal elmaradt a többiektől.

- Suzy, hol szeretnél vacsorázni ma este?

- Otthon - felelte inkább kérdezve, mint javasolva.

- Nem forgatsz te valamit a fejedben?

- Az a legcélszerűbb - mondta -, ha otthon vacsorázunk. „Thrift, thrift, Horatio!”

- Nofene! Párizsban? ahol olyan jó vendéglők vannak!

- Hát akkor hova menjünk? - kérdezte, a legcsekélyebb ellenállást se tanúsítva.

- A Closerie des Lilas-ba.

Megszabadulva a főzés gondjától, nyomban újra rátalált szokásos csípős modorára.

- A Closerie-ba? Mert Hemingway is odajárt? Ez nem ok arra, hogy feltétlenül mi is odamenjünk. Ő ugyanis sokkal szívesebben ízlelte a folyékony, mint a szilárd táplálékot.

- A Closerie-ban jól főznek.

- De kicsit szűk a hely. Ilyen körülmények között nehéz beszélgetni.

- Hát te beszélgetni akarsz?

- Sokat. Rengeteg mondanivalóm van.

- Akkor menjünk mondjuk a Bon Aventure-be. Az is jó hely, és van egy kedves kis kertje is.

Amikor már a taxiban ültünk, Suzy odabújt hozzám.

- Nagyszerű voltál, és sokan megtapsoltak.

- Igen, de mit tapsoltak meg? A darabot vagy a szerzőt?

- Mind a kettőt.

-- Nem is tudom. Egy kicsit szomorú vagyok.

- És most nincs kedved beszélgetni?

- Ettől még beszélgethetünk.

- Azért vagy szomorú, mert éhes vagy. Érdekes: mihelyt éhes vagy, olyan aggodalmaskodó leszel. Mintha attól tartanál, hogy soha többé nem ehetsz.

Igazából az zavart, hogy a taxisofőr oda-odasandított ránk a visszapillantó tükörből. Látta, milyen szorosan ülünk egymás mellett, s várta a fejleményeket. Ezért nem kezdett társalogni. A kukkolás öröme legyőzte benne a fecsegését.

Végül sem az egyiket, sem a másikat nem élvezhette. Vigasztalásul jókora borravalót adtam neki.

- A fele is elég lett volna - jegyezte meg Suzy józanul, miközben bementünk a Bon Aventure-be.

- Nagyon szeretem ezt a francia típust. Az idősebb generáció sarja, alacsony, köpcös, nagy fejű és széles vállú. A fiatalabb generációkból származó francia férfiak inkább az amerikai fiatalokhoz hasonlítanak, és ugyanúgy is öltöznek, mint azok.

- És ezt helyteleníted?

- Az egyformaságot helytelenítem. A végén még a japánok is megnőnek.

Egy nyájas főpincér talált nekünk asztalt a kertben. Minden pici volt: az asztal és a kert is. Az utóbbi kellemes látványt nyújtott a nebáncsvirágok, a begóniák és a repkény kellemes összevisszaságával.

Mivel a pincér rendelés előtt kenyeret, vajat és tapenade-ot tett az asztalra, kentem magamnak egy szeletet, és jóízűen beleharaptam.

- Jobban érzed már magad? - kérdezte Suzy.

- Sokkal jobban.

- Akkor megkérdezhetem, hogy miért vagy kicsit szomorú?

- Lehangolt vagyok. De egyáltalán nem azért, mintha elfáradtam volna a mai ülésen. Már minden lényegeset elmondtak. Holnap csak ugyanazt tudják elismételni, ami ma elhangzott. És mindez semmire sem lesz jó...

- Hogy érted, hogy semmire? Mulberry tételeit meggyőzően cáfolták.

- A baj megtörtént: Mulberry nyert.

- Hogy nyert volna? A konferenciát hallgatva nem ez volt a benyomásom.

- Vesztett Párizsban néhány természettudós előtt. De az Egyesült Államokat meghódította.

- Miért?

- Mert a következtetései egy olyan előítéletre támaszkodnak, mely nagyon erősen gyökerezik egy régi hagyományban: arra, hogy az ember valamiféle kis isten. És semmi folytonosság nincs közte és az állatok között. Az embernek merőben más a természete, más a lényege. Láttad, hogy sietett Mulberry minden nyilvánvaló ellenérv dacára alábecsülni a csimpánzt. Igaz, hogy megért bizonyos szavakat, de nem többet, mint a kutya, a ló stb.

A pincér félbeszakított bennünket, hozott egy nagy tálon két ezüstpapír léghajót. Illetve inkább zeppelint, mivel oválisak voltak. A pincér letette a tálat egy kis asztalkára az asztalunk mellett, és villával hirtelen beleszúrt az egyik léghajóba. Illatos pára szállt föl belőle. A pincér, befejezve a rombolást, fölfedett egy tányért, amelyen fűszeres szósszal leöntött és párolt zöldséggel körített halszeleteket pillantottunk meg.

A másik léghajó hasonló sorsra jutott. Suzyvel hozzáláttunk az evéshez, s a továbbiakban semmi figyelemre méltó dolog nem került szóba.

Taxit hívtam, hogy visszamenjünk a Dupetit-Thouars utcába. Jól ismertem az oda vezető utat, és nem figyeltem volna annyi örömmel, ha Suzy nem ül mellettem, vállával szorosan a vállamhoz simulva. A Concorde téren áthaladva megjegyeztem, milyen meglepő, hogy így nevezték el XVI. Lajos lefejezésének színterét, mely a franciák által olyannyira kedvelt polgárháború szimbóluma. Megjegyzésem felbosszantotta Suzyt, s bár nem húzódott el tőlem, epésen kérdezte:

- Ki más értene jobban a polgárháborúkhoz, mint az Egyesült Államok?

- Ön amerikai, uram? - kérdezte a sofőr a visszapillantó tükörbe nézve.

- Igen.

- Kedvelem az amerikaiakat - mondta meglehetősen agresszíven.

- Hát még én! - nevetett Suzy.

A legjobb hangulatban érkeztünk haza. Mikor azonban a négy emelet megmászásától kissé kifulladva beledugtam a kulcsot a zárba, a szomszédban lakó nyugdíjas vasutas kikukucskált az ajtón, és kidugva borzas ősz fejét az ajtónyíláson, nagyokat zihálva beszélni kezdett:

- Jött egy táviratuk ma délután. Gondoltam, jobb, ha átveszem, hogy ne kelljen érte a postára menniük.

- Milyen jól tette! - mondta Suzy. - Nagyon köszönjük!

- Gondoltam, biztos valami sürgős dolog - felelt a nyugdíjas.

Vett egy nagy levegőt:

- Tekintettel arra, hogy távirat.

- Igen, igen, persze - mondta Suzy. - Nagyon kedves öntől.

- Várjanak, mindjárt hozom.

Bement a lakásába, kulcsra zárkózott, mintha félne, hogy berontunk utána. Benyitottam a lakásunkba. Felkattintottam a bejárati villanykapcsolót. A lépcsőházi villanyégő nagyon gyenge volt.

A nyugdíjas jó sok idő múlva jött vissza, belépett az előszobába, és átadta a táviratot Suzynek. Aztán csak állt tovább, és várta, hogy Suzy felbontsa a táviratot. Bizonyára úgy gondolta, joga van hozzá, hogy ismerje a tartalmát, mivel megkímélt bennünket a fáradságtól, hogy másnap elmenjünk érte a postára. Suzy ujjai kissé remegtek, amikor széthajtotta a papírt. Gyors pillantást vetett a szövegre, aztán színtelen hangon felolvasta:

- „Chloé súlyos beteg. Haladéktalanul gyertek haza. Donald.”

- Ki az a Chloé? - kérdezte a nyugdíjas.

- Egy rokonunk - mondtam.

Finoman kitessékeltem a lépcsőházba, megköszönve szívességét. Egy jó hosszú mondatot kerekítettem, nehogy levegőhöz jusson, és újra kezdje a kérdezősködést.

Bezártam az ajtót mögötte, és bementem a nappaliba. Suzy a díványon ülve sírt, az arcát a kezébe temetve.

VIII. fejezet