Chloé ma már egészen más, mint akkoriban volt, amikor Denecke elrabolta, és eladta Bethsabée-nak. Hét- és nyolcéves kora között felserdült. Megnőtt és meghízott. Izomereje, gyors reflexei félelmetes ellenféllé tették.

Nagyon óvatosan bánok vele. A lehető legritkábban játszom olyat vele, hogy csiklandozzuk egymást. S noha ilyenkor kedvesen csak az ereje töredékét használja fel, az még mindig túl sok nekem. Meg kellett tiltanom, hogy rám ugorjon, mivel félek, hogy feldönt, s akkor elveszítem előtte a tekintélyemet. Nem tudom, vajon meddig tekint még felsőbbrendű állatnak. Ideges vagyok, és kényelmetlenül érzem magam, amikor Emma és Suzy ketten sem tudják megtörni az ellenállását, és engem hívnak, hogy rendet teremtsek a gyerekszobában. Ha kihúzom magam, s parancsoló hangon rendreutasítom Chloét, még hallgat rám. De meddig?

Amikor egy nőstény csimpánz fogékony, nagyon megduzzad a gát környéke, és élénk rózsaszínű lesz. A csimpánzcsaládokban ez a feltűnő jel nagy izgatottságot vált ki a hímek körében.

Mivel Chloé ruhában jár, Emma kivételével, aki mindig ott van, ha fürdik, senki nem tudja, mikor van a rózsaszínű periódusban. De hamar rájövünk abból, ahogy minden yaraville-i hímnek egyértelmű ajánlatokat tesz. Ha valamelyiküket megpillantja, rögtön odafut hozzá, és a hátsó felét a hasához nyomja.

Én szelíden, zsörtölődés nélkül elhárítom magamtól. Jonathan és Ariel mulatnak rajta, de Pablo, szemérmes természetű lévén, ilyenkor megdühödik, nagyokat káromkodik spanyolul, és fennhangon kikéri magának, hogy őt egy majom majomnak nézze.

De az ilyen jelenetben nagy adag komédia is van. Pablo nagyon szereti Chloét, és amikor az még kisebb volt, megtörtént, hogy három-négy fadarabból kis játékszereket fabrikált neki.

Két nappal később Chloé Juana jelenlétében ismét bűnbe esik, Juana azonban sokkal jobban feldühödik. Fekete szeme villámlik, fenyegetőzve, teli tüdővel szidja ezt a desvergonzadá-t, ezt a puta de mierdá-t, ezt a bestia puanté-t... Szitkozódásának lényege: Chloé nem méltó arra - ő, Juana megmondta már ezt a kezdet kezdetén! -, hogy keresztény házban keresztényekkel együtt éljen. Ez az igazság! Chloé csak egy állat, és ha megtanult is ezt-azt mutogatni a kezével, akkor is csak úgy viselkedik, mint egy állat.

A nappaliból, ahol olvasni próbálok, hallom, amit mond, és csodálkozom. Ha emlékezetem nem csal, mikor Pablo a kórházban feküdt, Juana Denecke iránti viselkedése sokkal jobban hasonlított egy állatéra, mint egy angyaléra.

Chloé elképedve tűri a tüzes szónoklatot. Egy árva szót sem ért spanyolul, de Juana dühös tekintetéből, hangjából, hadonászásából mégis kitalálja, hogy őt szidja. Igaz, hogy Konyha, ahogy Juanát hívja, soha nem volt barátságos vele, de ilyen gyalázkodásban még sose volt része. Elvonul a terasz sarkából, ahol ez a jelenet lezajlik, és a másik sarokba ül a fal mellé, kezével átkulcsolva a térdét. Kijövök a nappaliból, és odatelepszem mellé. Felém fordul, a vállamra hajtja a fejét, sír.

Aznap este, miután Chloé már lefeküdt, négyszemközt beszélek a konyhában Juanával.

- Juana - vágok bele a közepébe -, nem kellene Chloét ilyen elnevezésekkel illetnie, mint ma délután. Nagyon bántja az ilyesmi.

- No, hát annyi baj legyen! - mondja Juana hajthatatlanul, mint egy ítélőbíró. - Éppen ideje volt, hogy valaki megleckéztesse. Mindent megengednek neki, de én nem tűröm, hogy ez az állat folyton odadörgölőzzön a férjemhez.

- Ugyan, Juana! Egyrészt az a baja vele, hogy állat, másrészt az, hogy nem viselkedik úgy, mint valami jól nevelt úrilány!

Hiába érvelek. Mivel csupán annyit hall meg, amennyit akar, csak a mondat utolsó részére figyel.

- Még hogy jól nevelt! Isten adná, hogy az legyen! Megmondom magának kereken: Chloé borzasztóan neveletlen! Szűz Máriám, ugyan mit ér, hogy beszélni tanítják, ha úgy viselkedik, mint egy állat? És mit gondol, dr. Dale, miért küldtem kosztra és kvártélyra María de los Ángelest a sógoromhoz? Pedig egy vagyonba kerül, mert a sógorom fösvényebb, mint egy zsidó. Hát azért, hogy az unokahúgom ne tanuljon rossz modort a maguk majmától. Úgyis nehéz a lányokkal bírni, ha bizseregni kezd a vérük! Hát még ha folyton ezt a rossz példát látná?

Kár is a szót vesztegetni. Juana sziklaszilárd meggyőződésén úgysem fog semmi: húsz évszázad zsidó-keresztény tabui állnak mögötte. Egyébként bármikor kész áthágni őket, de csak titokban, fenntartva a tisztesség látszatát.

Chloé nem bocsát meg Juanának. Ettől a naptól kezdve őt is, akárcsak Randomot, teljes szívéből gyűlöli. Amikor együtt ül velünk az asztalnál (az etetőszék fölött rég eljárt az idő), és Juana behoz egy tálat az ebédlőbe, Chloé a lábánál ülő Roderickhez fordul, s jelbeszéddel közli vele:

- Konyha WC piszok büdös.

Roderick visszamorog valamit, én pedig halkan rászólok Chloéra angolul:

- Hallgass már, Chloé!

Elhallgat, de amikor Juana ismét megjelenik, újra kezdi, bár ügyel rá, hogy szinte észrevehetetlenül mutassa a jeleket, és csak bizalmasa, Roderick vegye észre.

Chloé - mivel a közeledését a yaraville-i hímek elhárítják, Juana pedig lepocskondiázza -, egészen összezavarodik. Ha Rodericket megszidjuk, mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül, fülét-farkát behúzza, és bűntudatot érez. Chloé azonban megkérdezi, hogy miért bűnös.

Hogy is lehetne elmagyarázni neki egy olyan bonyolult dolgot, mint a szeméremérzés a maga öntörvényű szabályaival, melyek nemcsak országonként, hanem az erkölccsel együtt is változnak, és mindig bizonytalan az értelmük? Hogyan magyarázhatnánk el neki, hogy a nagy fehér majmok körében a dolgok nem olyan egyszerűek, mint a trópusi őserdőkben, hogy itt elengedhetetlen a gondolkodás, a rítus, a szertartás és néha még a számítás is?

Talán magyarázzuk el neki, hogy nem tartozik a fajunkhoz, ha egyszer azt hiszi, hogy Suzy az anyja? Hogyan bírhatnánk jobb belátásra anélkül, hogy lerombolnánk az önmagáról kialakított képet?

Hallgatunk, mivel Suzy is, én is félünk az efféle rombolás következményeitől. Pedig ezzel sem oldjuk meg a helyzetet. Chloé nagyon boldog volt, hogy Coloradóból visszatérve újra beilleszkedhet a családba, most pedig számkivetettnek érzi magát. Este lefekvéskor az ágyban új téma kerül elő, mely voltaképpen visszatérés ahhoz a gondolathoz, ami pár évvel korábban foglalkoztatta, amikor a nagy tükörben összehasonlította magát Bébé-Amour-ral.

- Chloé csúnya.

Rögtön tiltakozunk.

- Chloé nem csúnya - mondja Suzy -, Chloé más.

De ami négy éve még olyan jól sikerült, most sikertelennek bizonyul.

- Nem - rázza szomorúan a fejét Chloé -, Chloé csúnya.

Suzy Emmát hívja tanúnak, aztán hogy Emmának sem hisz, engem. Teljes erőmből bizonygatom angolul és beszédjelekkel, hogy Chloé nem csúnya: Chloé más.

Rám néz. Ül az ágyán, hosszú karjával átfonja a térdét, szomorú és értelmes szemével hosszan és figyelmesen vizsgál. Nem válaszol.

Megismétlem, amit az előbb mondtam. A fejét rázza, leveszi a térdéről a kezét, és jeleket mutat: üzenete annyira meglepő, hogy nem akarok hinni a szememnek.

- Emma - kérdezem angolul -, jól értettem?...

- Igen - mondja Emma lehorgasztva a fejét, a szeme telefut könnyel.

Nem ismétli meg Chloé jeleit. Nem szeretné, hogy Chloé azt higgye, megerősíti a szavait.

- Nem, nem! - kiált Suzy feldúltan. - Ezt nem mondhatja! Már három éve történt. Ötéves volt akkor. Azóta senki nem beszélt neki róla. Biztosan elfelejtette már azt az ostoba esetet!

Chloé, mintha csak Suzyt akarná megcáfolni, újból leveszi a térdéről a kezét, Suzyre szegezi a tekintetét, lassan és világosan ezt „mondja”:

- Chloé csúnya, Chloé piszkos majom.

Lesújtva nézünk egymásra. Egy nagyon hosszúnak tűnő percig képtelenek vagyunk megszólalni. Először Suzy válaszol szenvedélyesen a mondottakra.

- Nem - mondja angolul és beszédjelekkel (de annyira siet, hogy a jeleket is hibásan mutatja). Chloé nem piszkos majom. Rossz ördög mond Chloé piszkos majom! Rossz ördög piszok WC rothadt Rossz ördög hazug. Emma, azt sem tudom, megértett-e, ismételd meg a jeleimet, légy szíves!

Emma lassan és szabályosan megismétli a jeleket, és amikor befejezi, én hozzáteszem angolul és jelbeszéddel:

- Rossz ördög nagyon nagyon rossz ördög dob kő autóra rossz ördög hazudik.

Az emberek szemszögéből nézve ez az érv körmönfont, de eléggé meggyőző. Nick Harrison azért dobta meg kővel a kocsit, mert rossz, s ha rossz, akkor nem mondott igazat, mikor Chloét „piszkos majom”-nak nevezte. De nem tudom, hogy az effajta logika meggyőzi-e Chloét.

Nem felel. Egymás után veszi szemügyre szorongó, szerető és hazug arcunkat. Ki hitte volna, hogy Nick Harrison sértése annyi idő múlva is megmaradt benne? És hogy három év távlatából is így emlékszik rá? Miért nem emlékezett csimpánz anyja fényképére is, melyet kétszer megtagadott, mielőtt széttépte volna? És nem azon fáradozunk-e most is, hogy mindenáron kapcsolatba hozzuk fajunkkal, hogy újra kialakítsuk benne azt az önmagáról alkotott hamis képet, melyet három éve többre becsült az igazságnál - noha meg vagyunk róla győződve, hogy ebben a helyzetben az igazsággal csak árthatnánk neki.

- Chloé fáradt - mondja végül -, Chloé alszik.

Végignyúlik az ágyán, lehunyja a szemét. Szóval véget vet a párbeszédnek. Nem ismétli meg a bennünket annyira felkavaró szavakat, s nem ismétli meg a cáfolatunkat sem.

Másnap este a lefekvési ceremónia után, amikor kimegyünk a szobából, valami egészen meglepő dolgot művel. Látva, hogy Emma becsukja a gyerekszoba ajtaját, felkel, kitépi kezéből a kulcsot, kinyitja az ajtót, fogja a takaróját, lemegy a földszintre Roderick mellé a bejárathoz, és megágyaz magának a barátja mellett.

Emma követi, s a legfelső lépcsőről figyeli, körbe kerül, a konyha felőli lépcsőről jön be a nappaliba, és felhorzsolt kezét dörzsölgetve meséli, mi történt. Elképedve bámulunk egymásra. Chloé már szívesebben van a Roderickkel, mint velünk?

Sokáig vitatkozunk ezen suttogva, mintha Chloé, akitől egy ajtó választ el bennünket, meghallhatná, mit mondunk. Ha arra kényszerítjük, hogy menjen vissza a szobájába, és feküdjön az ágyába, olyan vita kerekedhet, amelyből nem biztos, hogy mi kerülünk ki győztesen. Végül úgy döntünk, hogy nem avatkozunk közbe, majd meglátjuk.

Eltelik egy hét, Chloé már nincs a rózsaszín periódusban, de nem felejti, hogy reményei meghiúsultak. Nem mondja többé: Chloé piszkos majom, de keveset beszél velünk, megváltozik a hangulata, a dührohamai sokkal gyakoribbak, és mivel közben hihetetlenül megizmosodott, még félelmetesebbek.

Hétről hétre, sőt napról napra csökken eddigi befolyásunk. Az esti lefekvési ceremóniáról nem mondott le. Mindig végigcsinálja ugyanazzal a túláradó ragaszkodással, de mihelyt kimegyünk a szobából, fogja a takaróit, és otthagyja embercsaládját, hogy az éjszakát állatcsaládjával töltse. Suzy nagyon szomorú emiatt, igyekszünk nem beszélni a dologról, mivel nem vagyunk biztosak benne, egyezik-e a véleményünk.

Újra beköszönt az ősz, jönnek a beaulieu-i vadászok, fegyverropogástól hangos a vidék. Chloé idegeit rendkívül megviseli ez az időszak. Először is, mert esik az eső, másodszor, mert utálja a puskákat, amelyeket bot öl-nek nevez. Én magam nem vadászom, a fiaim sem, de hogy tiltsam meg a falusiaknak, hogy a rétjeimen és erdőimben nyulat vagy szalonkát hajszoljanak, mikor az apám és a nagyapám mindig megengedte nekik? Csupán azt tiltom meg, hogy a ház körül egyhektárnyi körzetben vadásszanak, de ezt a tiltást is áthágják, ha a szárnyas vagy vad ide menekül.

Pablo az egyik ilyen harcos, esténként elcsigázottan, sárosan, vállán a bot öl-lel, pöffeszkedő férfigőggel teríti Juana káprázó szeme elé holt zsákmányait. A puskát leszámítva szép őskori jelenet, s Juana, mint a barlanglakó ősember bámuló hitvese, nagyszerűen játssza benne a szerepét. Csak nézem, ahogy pillanatnyilag minden szemérmességét feledve macskaként simul férjéhez, és szájon csókolja. Nem olyan ez, mintha éhségében már majd felfordulna yaraville-i konyhabarlangjában, és hálálkodna férjének, hogy végre telezabálhatja magát?

Aznap Roderick elárulja a Chloéval kötött barátságát. Ő, aki szokás szerint olyan kevéssé lármás, minden puskadörrenésre bolondul ugat. Folyton ide-oda futkos az esőben. Mikor a vadászok közelednek, meg kell kötni, nehogy utánuk menjen. Ekkor meg folyton rángatja a láncát, és hol vinnyog, hol ugat.

Chloé döbbenten nézi a nappali ablaka mögül, ahogy a kutya ott kínlódik a teraszon. Még akkor sem teszi ki a lábát a szobából, mikor kiderül az ég. Random sem hagyja ott kedvenc radiátorát: neki megvannak a maga személyes okai, amiért óvakodik a vadászoktól. De Chloé még nem kapott sörétet a hátsójába. Ő a zajt gyűlöli, az öldöklést. Minden durranáskor összerezzen, összegörnyed, utálja a világot, ímmel-ámmal eszik, nem talál semmi örömöt megszokott játékaiban.

Este Hunték nálunk vacsoráznak Evelynnel. Az utóbbi érkezésének nem csupán Elsie örül, hanem a fiúk is - ami valóban újdonság -, hisz volt idő, amikor nem érdekelte őket jobban, mint az anyja, akihez egyébként - mint állították - hasonlít. Alig pár hónapja ez még így is volt. Ugyanolyan lóarca, ugyanolyan csontos teste volt, mint Marynek.

A változás egy csapásra következett be. Őszintén szólva az arca még mindig kissé túl hosszú, de bronzszínű haja olyan tetszetősen borul a fülére, hogy szélesíti, s arányosabbá teszi egész arcát. Zöld szemét most szemfesték hangsúlyozza, festi nagyon szép száját is, melyet eddig alig lehetett észrevenni. Az alakja nőiesen gömbölyded lett, jólesik ránézni, már nyoma sincs rajta az anyja soványságának.

A következmény nem sokáig váratott magára: Elsie ma már nem vonszolhatja magával Evelynt, hogy bezárkózzék vele a szobájába holmi lányos fecsegésre. Fiúknak és lányoknak együtt kell lenniük, a koedukáció színtere pedig a játékterem, ahol a kötélen és a rexen kívül most már televízió és hifitorony is van. Megállapodunk, hogy Evelyn Yaraville-ban tölti az éjszakát, s együtt alszanak Elsie szobájában.

Hunték hazamennek, mi is visszavonulunk a szobánkba, de kis idő múlva túl hangosnak találjuk, ahogy a fiatalok a zenét hallgatják a játékteremben.

Felkapom a köntösöm, hogy megkérjem őket, halkítsák le a zenét, és ott találom Chloét a folyosón, a fal mellé kuporodva.

- Mit csinálsz itt, Chloé? Hát nem Roderickkel vagy?

Megvetően nemet int a fejével. Egész este neheztel a hűtlen barátra, és ezért igen boldogtalan. Kézen fogom, és visszavezetem a szobájába. Olyan ideges és nyughatatlan, hogy arra gondolok, beadok neki valami altatót sok vízzel. De mégis meggondolom magam, s ez tévedésnek bizonyul.

Miután Chloé lefeküdt, bekopogok a játékszoba ajtaján, és belépek. Négy ifjú és meglepett szempár tekint rám feszülten. Elsie és Evelyn a kanapén ül, a két fiú előttük áll.

Bizonyára nem véletlenül helyezkedtek el így. Jonathan Evelyn mellett áll, Elsie a kedvenc fivére, Ariel közelében ül - aki voltaképpen nem is a fivére. Már első találkozásukkor beleszeretett: Ariel akkor kilencéves volt. Sem az évek, sem az egymást követő boy friend-ek nem győzték le ezt a szerelmet.

- Bocsássatok meg - mondom -, nem tudnátok egy kicsit lehalkítani ezt a lármát?

- Milyen lármát, papa? - kérdi Elsie.

A hifitorony felé intek. Összemosolyognak. Rám néznek. Világos, túl öreg vagyok ahhoz, hogy értékelni tudjam a decibelek varázsos tombolását.

- És ha feltennénk valami tánczenét? - kérdezi Jonathan, lehet, hogy a kiegyezés reményében, de talán azért is, mert szeretne Evelynnel táncolni.

- Kitűnő ötlet - mondom gyorsan. - És lefekvés előtt ne felejtsétek el becsukni a tetőablakokat!

- Talán jobb lenne nyitva hagyni őket, hogy jól kiszellőzzön - mondja Elsie. - A kandalló meg a cigarettafüst…

Ez a vágás Jonathannak szól: négyük közül csak ő dohányzik.

- Nem, nem - mondom -, csukjátok be a biztonság kedvéért: Davidson is mondta.

Hogy ezután mi történt a játékteremben, azt csak később tudtam meg a gyerekek elbeszéléséből. Amikor kimentem a szobából, lejjebb csavarták a lámpákat, eltáncoltak egy slow-t, és egy idő múlva észrevették, hogy Chloé belopódzott a szobába. Eleinte szórakoztatta őket, hogy közéjük furakodott, de mivel beléjük csimpaszkodott, és nem hagyta őket táncolni, Ariel megszidta, beszédjelekkel persze, és azt mondta neki, hogy menjen vissza a szobájába. Chloé rá sem hederített, és leült a díványra.

Az elbeszélésnek ezen a pontján félbeszakítottam Jonathant, és megkérdeztem tőle:

- Hogy viselkedett ekkor Chloé? Duzzogott?

- Nem, inkább izgatottnak látszott.

- Dühös volt?

- Nem, hanem ideges. Képtelen volt egy helyben maradni, felugrott a díványra, és visongott.

- Egyiktek sem próbálta megnyugtatni?

- Dehogynem. Ariel leült mellé, és meg akarta simogatni. De nem hagyta magát.

- Goromba volt?

- Eléggé - mondta Ariel -, még azt sem akarta engedni, hogy megvakarjam a hátát.

- Szólhattatok volna.

- Már aludtál - mondta Elsie.

- Aztán mi történt?

- Tovább táncoltunk - folytatta Ariel -, de, őszintén szólva, elég kényelmetlenül éreztem magam. Ott volt mögöttünk, fölugrott a díványra, és csak bámult bennünket...

- Hogy bámult?

- Nem úgy, ahogy máskor szokott.

- Ezt hogy érted?

- Nehéz megmagyarázni. Lejjebb csavartuk a villanyt. Mindenesetre nem voltam valami nyugodt.

- Miért?

- Előzőleg, mikor meg akartam simogatni, olyan hevesen ellökte a kezem, hogy azt hittem, kiszakad a vállam. Annál jobban megijedtem, mert szemmel láthatólag nem adta bele az erejét. Neki ez csupán egy kedvetlen mozdulat volt.

- Akkor beszélni kellett volna hozzá. És őt is beszéltetni. Amíg beszél, és beszélnek hozzá, nem engedi szabadjára az agresszív ösztöneit.

- Jó, jó, tudom - mondta Elsie -, ezt már százszor is elmondtad, de megérthetnéd, papa, éppen táncoltunk.

- Aztán mi történt?

- Kitépte a karomból Evelynt - mondta Jonathan -, és odavágta a díványra.

- Szédületes volt! - mondta Ariel. - Nem akartam hinni a szememnek! Láttam, hogy Chloé leszáll a díványról, és odamegy Jonathanhoz, de azt hittem, rá akar csimpaszkodni, ahogy előbb is tette. És egyszerre csak látom, ahogy Evelyn szinte átrepül a szobán. Ha a dívány nem lett volna, a falhoz vágódik.

- És még akkor sem jutott eszetekbe, hogy ide hívjatok?

- Eszünkbe sem jutott - mondta Elsie. - Elképedésünkben szinte kővé dermedtünk. Csak bámultuk mind a hárman a díványon nyöszörgő Evelynt, ahogy a bal karjával a jobb kezét fogja. Chloé a dívány mellett a fejét fogva magába roskadt, láthatólag szörnyen megrémítette, amit csinált, és ugyanúgy nyöszörgött, akár az áldozata.

Elsie elhallgat, én pedig türelmetlenül sürgetem:

- Folytasd!

- Ezt már Jonathannak kell elmesélnie... - mondja Elsie zavartan.

Kérdően nézek Jonathanra.

- Dühös voltam - mondja fojtott hangon. - Megindultam felé. Rögtön meghunyászkodott, és a kezét nyújtotta.

- Kezet fogtál vele?

- Nem.

- Hogy te milyen hülye vagy! Nem fogtad meg a kezét?

- Nem, dühös voltam. Megütöttem.

- Nagyon?

- Igen, jól rásóztam a fejére.

- Többször is megütötted?

- Igen, vagy hatszor. Hirtelen rám támadt, és beleharapott a vállamba. Szerencsére rajtam volt a zubbonyom. Előtte vettem fel, mert Elsie kinyitotta az ablakot. A többiek kiabáltak, Chloé pedig láthatóan megint félni kezdett. Felmászott a kötélen a gerendáig, és onnan lógott lefelé fél kézzel a kötelet tartó vaskampóról.

És valóban ott találom, amikor a kiáltozásra felébredve berohanok Suzyvel a játékterembe. Először is kiküldök mindenkit a szobából. Suzy a sebesülteket a gyerekek fürdőszobájába viszi.

Egyedül maradok Chloéval, becsukom magam mögött az ajtót, és megfogom az egyik hosszú fémrudat, amellyel a tető billenőablakait szoktuk becsukni: félek, nehogy Chloé ott szökjön ki, mivel az egyik ablak elég közel van hozzá, hogy hintázás közben elérhesse. Látva a kezemben a rudat, félreérti a szándékomat, és rikoltozni kezd. Mikor az ablakokat bezártam, az egyik sarokba támasztom a rudat, Chloé abbahagyja a kiáltozást, én pedig angolul és jelbeszéddel szólok hozzá.

Én a padlón állok, ő pedig hét méter magasságban a kötélen lóg fölöttem; mondom neki, hogy nagyon gonosz volt, amiért megharapta Sárga ördög-öt és bántotta Evelynt, de ha lejön, megbocsátok.

Nem felel. A szemét forgatja, láthatólag nagyon megijedt attól, amit csinált, és fél, hogy megbüntetem.

E pillanatban csak egyetlen vágyam van: otthagyni Chloét, és megnézni a fürdőszobában, mi van Evelynnel és Jonathannal. De jól tudom, most az a legfontosabb, hogy mindenáron helyreállítsam a békét Chloé és közöttünk, ha nem akarom, hogy a dolgok még rosszabb fordulatot vegyenek.

Feldúltságom ellenére szelíd és türelmes maradok. Eszembe jut, hogy ha állok, egy csimpánz ezt valami agresszivitásnak érezheti, látszólag hanyag testtartással leülök a díványra, a fejemet a dívány támlájához támasztom, nyugodtan beszélek Chloéhoz. Azért használom egyidejűleg a beszédjeleket és az angol nyelvet is, mivel a beszélt nyelv tiszteletet kelt benne. Talán, mert ő maga nem tud beszélni.

Nem felel. Hova tűnt a vidám és huncut tekintete? Most olyan megfélemlítve néz, akár egy életéért rettegő vadállat. Semmi kedve sincs lejönni, inkább feljebb szeretne mászni, ha lehetséges, és elmenekülni Yaraville-ból és embercsaládjától. Reszket, nyöszörög, de a kezével mégis erősen csimpaszkodik a vaskampóba, fogni tudó lábával pedig a kötélbe. Kettőnk közül én fogok hamarabb elfáradni. Amilyen erős és kitartó, órákig is képes ebben a helyzetben maradni.

Tovább beszélek hozzá. A szaga messziről is elárulja: a félelem a szokásos módon hatott rá. Biztosan szenved tőle: nagyon érzékeny a szaglása, és szereti, ha tiszták a ruhái. Megpróbálom ezt a húrt megpendíteni. Jelbeszéddel mutatom:

- Nagy megbocsát Chloé. Nagy fürdet Chloé.

Csak fél sikerrel jár a próbálkozásom. Nem felel ugyan, de a tekintete megváltozik, csábító számára a fürdőzés gondolata, és igen nehezen tudja összeegyeztetni a félelmet és a fürdő képzetét.

Tovább beszélek hozzá, fáradhatatlanul ismételgetem, hogy megbocsátok, és megfürdetem. Aztán eszembe jut, hogy háborgó érzelmei biztosan kiszárították a torkát, és hozzáfűzöm az előbbiekhez:

- Nagy ad gyümölcslé.

Szerencsés ötlet volt. Válaszol. A foga közé veszi a kötelet, hogy szabaddá tegye a kezét, és ezt kérdezi:

- Nagy megbocsát Chloé?

- Igen.

- Nagy szeret Chloé?

- Igen.

- Nagy fürdet?

- Igen.

- Nagy ad gyümölcslé?

- Igen.

Hosszú ideig tűnődik, majd leereszkedik a kötélen. Előbb lassan mászik, aztán egyre gyorsabban. Mihelyt földet ér, leguggol, félig hátat fordít, felém nyújtja hosszú karját, gyerekesen nyögdécsel, s apró, óvatos léptekkel ferdén közelít hozzám, akár egy rák. Soha nem volt meghunyászkodóbb, soha nem sugárzott róla ennyi bűnbánat.

Megfogom a kezét, de nem éri be ennyivel.

- Nagy megcsókol Chloé.

Valószínűleg nem olyan kedvesen csókolom meg, mint ahogy szeretné, mert kér, hogy csókoljam meg újra. Megteszem. Most olyan szelíd, mint a kezes bárány. Kézen fogom, és bevezetem a gyerekszobával szemben lévő fürdőszobába. Emma, akivel a folyosón találkozom, szintén megcsókolja. Amikor Chloé már tiszta, és megivott egy fél liter narancslevet (amelyben feloldottam egy altatót), megkérem Emmát, hogy fürdesse tovább, én pedig megyek megnézni, mi van Evelynnel és Jonathannal.

A folyosón szembetalálom magam Hunttal, akinek Suzy bizonyára azonnal telefonált. Donald megfogja a karom.

- Evelyn megúszta néhány horzsolással. Nagyobb az ijedelem, mint a baj. Jonathannak Chloé átharapta a zubbonyát, elért egészen a nyaka tövéig. Nem túl messze az egyik nyaki értől. A sebei kicsik (négy van belőlük), nem mélyek. Megfelelően elláttam a sérüléseket. És most megyek, ágyba dugom Evelynt: nagyon megijedt.

Suzy meggyújtja a villanyt a parkolóban, és visszakísérjük Donaldot a Toyotájáig. Donald fél karral átölelve támogatja Evelynt. A lány sápadt és néma, és az apjának kell segítenie, amikor beül a kocsi hátsó ülésére. Donald a szokásos módon búcsúzik tőlünk, kinyitja a kocsi ajtaját a vezetőülésnél, de amikor a volán mögé ül, meggondolja magát, kiszáll, és felénk fordulva egész más hangon mondja:

- Én is ugyanúgy szeretem Chloét, mint ti. De döntenetek kell a sorsa felől. Ami ma este történt, az figyelmeztetés. A dolog sokkal súlyosabb is lehetett volna. Határozzatok, mielőtt valami jóvátehetetlen dolog történik!

Suzy válla odasimul a vállamhoz, és a parkoló félhomályában érzem, ahogy megfogja a kezem.

- Miről határozzunk? - kérdezi reszkető hangon. Hunt vállat vont.

- Jól tudjátok, hogy miről. Sikerült szeretetteljes kapcsolatot kialakítanotok Chloéval, kommunikálni is tudtok vele, de az öröklött ösztöneit nem tudjátok megváltoztatni. Ha tetszik, ha nem, Chloé vadállat.

- Az ember is az - vágja rá Suzy.

Mivel a bungaló, amelyben Pablo és a felesége éltek, háromszáz méterre feküdt Yaraville-tól, kizárt volt, hogy aznap éjjel bármit is meghallhattak. Másnap meghagytam a gyerekeknek, hogy ne beszéljenek előttük a történtekről, mivel féltem, hogy Juana az esetet rosszmájú megjegyzésekkel tálalja a faluban. Huntékat azonban elfelejtettem figyelmeztetni. Nagy hiba volt, mert délelőtt Donald megemlítette az esetet a postásnak, akit épp megharapott egy kutya. Miért is támadják meg a kutyák szívesebben a postásokat és a villanyszerelőket, mint más mesterségek képviselőit? Erre soha nem tudtam fényt deríteni.

Donald nem talált semmi rosszat abban, hogy megvizsgálva a lábikráját, így szóljon a postáshoz: „No, kölyök, ha ez téged megvigasztal, nem vagy egyedül: Jonathan Dale-t tegnap este az apja csimpánza harapta meg.” A postás egy kicsit szégyellte, hogy megharapta egy kutya, s örült, hogy levélhordás közben elismételheti: nemcsak vele történt ám ilyesmi. És sajnos kapóra jött a hír azoknak, akiket Ariel „chloéfóbiások”-nak nevezett.

Valójában a többség korántsem nézte rossz szemmel Chloét, akik pedig úgy vélekedtek, mint Harrison, az öreg Mrs. Pickle és a bátyja meg Jim Ballou, akiről még szó lesz, olyan bősz indulatossággal terjesztették a véleményüket, hogy senki sem állt a pártjukra, igaz, vitába se szállt velük senki, mert nem tartották tanácsosnak ilyen indulatos emberekkel összeveszni.

Juanát mintha hájjal kenegették volna. Nem szegte meg ugyan azt a tilalmunkat, hogy ebben a kényes kérdésben szigorúan tartson titkot Beaulieuben, de amint Mary mesélte, nagyon szívesen hallgatta a drugstore-ban a Chloéval kapcsolatos rosszindulatú megjegyzéseket, égre emelt tekintettel sóhajtozott, vagy szomorúan csóválta a fejét, úgyhogy már a hallgatása is beszédes volt.

Harrison nem bocsátotta meg Chloénak, hogy „majdnem” megharapta a fiát, s azt állította, hogy dr. Dale különc ember, akár az apja volt. Csakhogy rosszabb az apjánál: nem elég, hogy francia nőt vett el feleségül, ráadásul a saját lányaként nevel egy vadidegen állatot! Ennek rossz vége lesz: ő mindig mondta!

Jim Ballou-t, a környék leggazdagabb (és legfukarabb) farmerét minden garas felháborított, amit az állatra költöttem. Szobája van! Fürdőszobája! Nevelőnője! Állatorvos látogatja naponta! S ráadásul az az állat egy asztalnál eszik a gazdáival!

Az öreg Mrs. Pickle mindezt nem róhatta fel Chloénak, hiszen a kutyája, Shaggy szemben ebédelt vele az asztalnál tányérból, ő meg reggeltől estig vele beszélgetett. Azt viszont nem találta volna helyénvalónak, hogy emberi beszédre tanítsa, mint Dale úr a majmát. Úton-útfélen hangoztatta: miután az Úr úgy látta jónak, hogy az állatok ne használják az emberi nyelvet, Isten ellen való vétek, ha megpróbáljuk kijavítani a művét. A büntetés, ahogy számítani lehetett rá, el is érkezett. Ma a Dale fiún a sor! Holnap az apán! Aztán a francia nő következik! Mindenkire sor kerül! Még a beaulieu-iekre is!

Különös, hogy Chloé ellenségei semmilyen hasonlóságot nem fedeztek fel Chloé és az állattenyésztő kutyája közt, amely néhány órával korábban a postás lábikrájába mélyesztette a fogait. Ennek bizonyára az volt az oka, hogy a lelkük mélyén a kutyát olyan állatnak tartották, amely állati mivoltának megfelelően viselkedett. Rongyon aludt, csajkából evett, s nem volt olyan önhitt, hogy beszélni tanuljon.

Mrs. Pickle bátyja talán azért, hogy a nővére tetszését elnyerje, talán azért, hogy egy általa jónak hitt ügyet szolgáljon, egyenesen azt állította, hogy Chloé meg akarta erőszakolni Evelynt. De pórul járt! Hunt dühében, hogy így belekeverték a dologba a lányát, keményen lehordta a férfit a nyilvánosság előtt, és a nem túl hízelgő kijelentések mellett azt is mondta neki: „olyan hülye, hogy nem tud megkülönböztetni egy nőstényt egy hímtől”. A kirohanás némi derültséget okozott, és - sajnos csak egy időre - elhallgattatta a „chloéfóbiások”-at.

Hunt aztán bárkinél jobban tudhatott a pletykákról, és részletesen be is számolt mindegyikről, valószínűleg így próbált nyomást gyakorolni ránk, hogy döntsünk Chloéról.

A parkolóbeli jelenet után nem próbálta újra megemlíteni a dolgot, mivel akkor Suzy kertelés nélkül kijelentette, hogy Chloé az ő „gyereke”, és soha nem küldené vissza az állatkertbe, mert nem tudja elviselni a gondolatot, hogy élete végéig egy ketrec rácsai mögött éljen. Ám mivel Hunt azzal, hogy visszamondta a „chloéfóbiások” megjegyzéseit, kerülő úton ismét szóba hozta az ügyet, végül - talán egy kissé szárazon - azt mondtam neki: ne beszélje tele a fejem a falubeli pletykákkal, elegünk van belőlük.

Emiatt hűvössé vált a kapcsolatunk Huntékkal. Donald ahelyett, hogy eljött volna, telefonon érdeklődött Chloé felől. Ritkábban hívott meg hozzájuk, és ha hétvégén mi hívtuk meg őt, a gyerekek sajnálatára Maryvel jött, Evelyn nélkül.

Nem hiányzott nekünk ez a sértődés, e nélkül is elég rosszul éreztük magunkat. Közös volt a bánatunk, de mégsem oszthattuk meg egymással, mert bár pontosan tudtam, mit érez Suzy, nem értettem vele teljesen egyet. Ha megmondtam volna neki, talán még össze is vesztünk volna.

Ekkorra már teljesen meggyőződtem róla, hogy Chloé nagyon nagy veszélyt jelent nemcsak nekünk, hanem a környezetünknek is. Annyira erős volt, hogy akaratlanul, csupán figyelmetlenségből is fájdalmat okozhatott. Meglepett, hogy Ariel mit mondott ezzel kapcsolatban: Chloé legyint egyet „egyszerűen rosszkedvből”, s majdnem leszakítja a vállát. Chloénak minden pillanatban uralkodnia kellett az erején, ha velünk volt, s hogy ez sikerüljön, természetesen az érzelmeit is kordában kellett tartania.

A leggyakrabban és a leghevesebben a félelem és a düh vett erőt rajta - és ugyanakkor ezeken az érzelmeken tudott a legnehezebben uralkodni, mert nemcsak rendkívül erős volt, hanem ráadásul az érzelmei ok-okozati összefüggésben álltak egymással, mivel a félelem dühöt szült, a dühöt pedig - miután szabadjára engedte - követte a félelem, hogy elveszti a szeretetünket. Ezért látszott egy-egy csíny után annyira rémültnek és gyámoltalannak. És ezért kellett neki mindig megbocsátanunk, bármilyen hibát kővetett is el, hisz ezt a pokoli körforgást, amelyben félelemre düh, dühre félelem következett, majd megint düh, csak megszakítani lehet.

A játéktermi incidenst követő hetekben soha nem tudtam úgy elhagyni Yaraville-t, hogy ne rettegjek, mi történik a távollétemben. Ha egy egész napot a városban kellett töltenem, mindig elfogott az aggodalom, amikor rátértem a Yaraville-ba vezető földútra. Még meg sem öleltem Suzyt, már ez volt az első kérdésem: „Milyen volt Chloéval?”.

Nem volt rossz, de annyira jó sem, hogy teljesen elfelejtsük a játéktermi éjszakát. Jonathan - akit annak rendje és módja szerint megdorgáltam - a harapást követő napon megbocsátott Chloénak, méltányolva sírását és túláradó érzelmeit, ragaszkodását kifejező csókjait. Úgyhogy most Chloé sajnálta, hogy megharapta Jonathant, és csak jobban szerette emiatt. Szegény szegény Sárga ördög - mondta esténként lefekvéskor. Mert még mindig a gyerekszobában feküdt le, nyilván szüksége volt az ezzel járó megnyugtató rítusra. Mindez persze egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy amikor eloltottuk a lámpát, fogja a takaróját, és kiköltözzön Roderickhez a bejárathoz.

Voltaképpen nem volt engedetlenebb, mint a játéktermi incidens előtt, de engedetlensége több gondot okozott. Úgy éreztük ugyanis, hogy kezd ráébredni fizikai fölényére, sejti, hogy semmilyen kényszerítő eszközt nem tudunk alkalmazni vele szemben. Nem tévedett. A magam részéről biztos voltam benne, hogy a ház négy férfia - Pablo, Jonathan, Ariel és én - még egyesített erővel sem tudna elbánni vele. Csupán annyit tehettünk, hogy lepleztük előtte a félelmünket azzal, hogy felegyenesedünk, összevonjuk a szemöldökünket és felemeljük a hangunkat. De hatalmunk már csak blöff volt.

A recept többé-kevésbé még működött. Ha pedig egyáltalán nem használt, kénytelenek voltunk úgy tenni, mintha nem vennénk észre, hogy továbbra is engedetlenkedik. Egyébként ugyanezt a taktikát alkalmazzák a trópusi őserdőkben is az öregedő vezérhímek, ha nem sikerül megrendszabályozniuk valamelyik fiatal hímet. Az idős hím nem mond le nyíltan jogairól. Csupán úgy tesz, mintha nem venné észre az engedetlenséget.

De a legjobban az nyugtalanított, hogy Chloé egyre nyíltabban kimutatta a Juana és Random iránti gyűlöletét.

Juana továbbra is keresztülnézett Chloén, és nem túl hízelgő szavakat mormogott a foga között. Nem bírtam tovább, rászóltam.

- De hisz nem is érti! - felelte Juana -, spanyolul mondtam!

- A hangsúlyt és a szándékot nagyon is érti. Hallgasson rám, Juana! Kérem, hagyja ezt abba! Különben legközelebb megtámadja magát.

- Akkor mi marido megöli - mondta drámaian Juana.

- Sokra megy vele, ha megöli a férje, amikor már Chloé leharapta a maga szép arcának a felét.

A „szép arc” legalább hatott rá, nemkülönben az, hogy veszélybe kerülhet. Abbamaradtak tehát a szidalmak. De a baj már megvolt: Chloé ettől még nem szerette jobban.

Random nem provokálta Chloét. És senki nem tudta volna kiolvasni a kifürkészhetetlen kék szemekből, mit gondol a Yaraville-t megzavaró kiabálásról és nyüzsgésről. A Chloéval vívott - és megnyert - villámháború óta tökéletesen semlegesen viselkedett. De bármilyen mélyen aludt is, ha Chloé belépett abba a szobába, ahol éppen ő is ott volt, valami hatodik érzék figyelmeztette: felébredt. Nem csinált semmi különöset. Szinte észrevétlen mozdulattal még jobban összehúzódott, s a szemhéja résnyire nyílt. De ezen a keskeny nyíláson, mint valami lőrésen, éberen figyelte támadóját, míg fürge szelleme gyors szemlét tartott a szökési lehetőségek hosszú lajstromán.

Chloét nem csupán ereje és gyorsasága tette a szemében még a legharapósabb kutyánál is sokkal félelmetesebbé, hanem az is, hogy tudott fára mászni. Ilyen körülmények között egyedül a Yaraville mögött húzódó sűrű bozótos erdőbe menekülhetett, mely áthatolhatatlan volt (de nem neki). Csak érje el idejében. Amikor megkérdeztem Chloét, hogy a játéktermi incidens óta miért köt mindig bele Randomba, akinek ehhez semmi köze nem volt, beleütköztem a kommunikáció határaiba, mert Chloé csak ennyit válaszolt: Piszok rossz büdös WC. Sértéseken kívül semmi mást nem húztam ki belőle.

- Rossz helyen keresgélsz, papa - mondta Jonathan. - Chloé egész egyszerűen féltékeny.

November hatodikán reggel olyan jelenet zajlott le a dolgozószobámban, ami után már hajlottam rá, hogy Jonathannak van igaza. Hideg volt, de sütött a nap, úgyhogy bekapcsoltam a villanykályhát, de a keletre nyíló ablakot is kinyitottam. Belemerültem a munkába, nézegettem az első feljegyzéseimet, melyeket még akkor írtam, amikor Chloé Yaraville-ba érkezett, s még egyszer felmértem az adatgyűjtést és a megírást elválasztó szédítő szakadékot - melybe már több kutató is beleveszett.

Az elektromos fűtéstől fojtóan száraz lett a levegő, egyébként pedig - bár novemberben jártunk - a szokásosnál csípősebb volt az idő (hajnalban már fagyott). Mivel sem a radiátort nem tudtam elzárni, sem az ablakot nem akartam becsukni, egy óra múlva fázni kezdtem. Ezt tárgyilagosan megerősítette a hőmérő is, tizenhét fokot mutatott. Felkeltem, és elmentem a szobámba a tekercsemért.

Egy erős, nagyon szorosan összetekert, körülbelül ötven centi hosszú rugót nevezek így; a két végén egy-egy műanyag fogó van, hogy két kézzel meg lehessen fogni. A vele végezhető gyakorlat (amely eléggé különbözik, aszerint hogy lefelé vagy felfelé fordított tenyérrel fogjuk meg a rugót) abból áll, hogy addig kell hajlítani a tekercset, amíg sikerül összeérinteni a két végét. A tekercs három kiló, és viszonylag könnyen össze lehet hajlítani. De ha hússzor lefelé és hússzor felfelé fordított tenyérrel megismételjük a gyakorlatot, és így tovább százig, ütemesen lélegezve, biztosan megerősödnek a mellizmaink (a nagy meg a kicsi) és más izmok is, amelyeknek a neve most hamarjában nem jut eszembe: végső soron ez a gyakorlat célja. De van egy másodlagos - nem elhanyagolható - hatása is: fölmelegszünk tőle. A tekercs ide-oda vándorol a szobám és a dolgozószobám közt. Én tekercsnek hívom, de Suzy ironikusan csak „bunkó”-nak nevezi.

Miután felmelegedtem, és ráadásul harcoltam a mellizmaim elsatnyulása ellen (ami annyira bántotta Hemingway-t), visszaültem az asztalomhoz, és folytattam a munkát. De nem sokáig, mert az ablakom párkányán megjelent Random, rám bámult, és nyávogott. Lehajtottam a fejem, és nem szóltam hozzá, ami azt jelentette, hogy szívesen látom vendégül, de nem ígérem, hogy ölbe is veszem. Köszönésképpen elnyávogta magát, ruganyosan beszökkent a szobába, körbejárt, és beszagolt minden sarokba. Idegesítő volt az óvatossága. Mert mielőtt a díványra ugrott volna (ahol már számtalanszor aludt), olyan elővigyázatosan és tétovázva járta körül felmeredő bajusszal szaglászva, mintha azon gondolkodnék, vajon a legutóbbi sziesztája óta nem alakította-e át valaki vérszomjas vadállattá ezt az ártatlan bútordarabot. Lassacskán megbizonyosodva, hogy minden rendben van, felugrott a díványra, és (számomra érthetetlen szempontok alapján) gondosan megkereste azt a pontját, ahol a legkényelmesebben alhat, felvette egy szfinx tartását, és ásítozni kezdett. Kétszeres örömöt is érzett. Először is, mert egyedül volt, aztán, mert mégiscsak valaki társaságában lehetett.

Azt szeretem benne, amit ő is bennem: a jelenlétét és a hallgatását. Azonkívül nem vonja el még a figyelmemet sem, mert a dívány, amelyen fekszik, a hátam mögött van. Visszaülök tehát az asztalhoz, és körülbelül egy óra hosszat dolgozom, míg egy árnyék el nem takarja a napot előlem. Fölnézek, és látom, hogy Chloé ül az ablak előtt, s szélesen mosolyog rám.

- Hát te mit művelsz itt? - kérdezem szigorúan. Ugyanis nem csak a dolgozószobámba tilos belépnie, hanem még a környékére se jöhet. Válaszképpen az ablakpárkányra ugrik (nem kell nagyot ugrania, mivel földszinti a szobám), a párkányról pedig be a szobába.

Alig hiszek a szememnek. Megrémít a merészsége. Nagyon-nagyon régen volt már, hogy - kisbaba korában - a fejére tette a kartondobozt, amelyben előzőleg a könyveim voltak, és ezzel a fejdísszel sétált fel-alá a szobában bolondul nevetve! Már több mint öt éve, hogy kitiltottam innen a randalírozásai miatt.

- Chloé - dörrenek rá-, eredj innen! Nem szabad bejönnöd!

Bűntudatosan ugyan, de ellenáll. Habozik, hogy engedelmes vagy megátalkodottan engedetlen legyen. Összetekeredik, lesüti a szemét, aztán szemtelenül és mégis könyörgően néz rám, nyafog. Szemmel láthatólag nem akaródzik elmennie, de arra sem tudja rászánni magát, hogy szembeszálljon velem.

Hogy nagyobb nyomatékot adjak a parancsnak, felállok - ez jó ötlet, mert az álló helyzet jelzi domináns voltomat -, és elindulok felé, ez viszont hiba, mert amikor elmozdulok a helyemről, észreveszi, hogy Random ott fekszik mögöttem a díványon.

Fogadni mernék rá, hogy már épp engedelmeskedett volna, de amikor meglátja a macskát, aki az én engedélyemmel tartózkodik a szobában, vége mindennek. Rögtön dühbe csap át a pityergése, toporzékol, vicsorít, fölborzolódik a szőre, gyilkos harag szikrázik a szemében. És mivel az útjában állok, kíméletlenül félrelök (ha nincs ott az asztal, elesem), és üvöltve a díványra ugrik.

Random azonban már nincs ott. Egy bámulatos szökkenéssel a könyvespolc tetején terem, és begörbített háttal, hegyes fogait kivillantva, a magasból fúj az ellenségre. Az biztos, hogy bátor, de csöppet sem irigylésre méltó a helyzete. Nincs biztonságban, Chloé pedig elvágja előle a visszavonulás lehetőségét.

Felkiáltok:

- Chloé, hagyd békén a macskát!

Ezt a parancsot már vagy hússzor is kiadtam neki, és eddig minden esetben beszüntette a támadást. De most rám se hederít.

Még azt is kétlem, hogy egyáltalán hallja, amit mondok. Két kézzel megfogja a könyvespolc két oldalát, és maga felé rángatja. Világos, mi a célja: fölborítja (nem törődve a könyveimmel), elkapja a macskát, és megöli.

Tehetetlen vagyok. Őrültség lenne közbelépnem. Csak ellökne, talán még vadabbul, mint az előbb. És mi lesz, ha ott lát a földön fekve? Ha egy székkel támadnék rá, az sem lenne hatásosabb. Különösebb nehézség nélkül elvenné tőlem. A pillantásom a tekercsre esik, melyet használat után az íróasztal mellé tettem. Felkapom. Valóban félelmetes „bunkó”. De számomra is félelmetes lenne, ha Chloé kitépné a kezemből, másrészt irtózom a gondolattól, hogy megüssem vele. Egyszerre két látomás is felrémlik előttem, s mindkettő borzalmas: az ő szétzúzott koponyája és a saját agyvelőm, amint szétfolyik a padlón.

Ekkor eszembe villan, hogy Mike csimpánz két fémkannát ütögetett egymáshoz, hogy megijessze vetélytársát. A szoba végében termek, és miközben Chloé vészesen rángatja tovább a könyvespolcot (biztos vagyok benne, hogy sem az, hogy a szekrény a falhoz van erősítve, sem a könyvek súlya nem akadályozza meg célja elérésében), hirtelen ordítani kezdek, egy helyben ugrálva, teljes erőmből csapkodva a parkettát a tekerccsel. Olyan magasra ugrom, amilyenre csak tudok, s embertelenül üvöltök, az ugrálástól csak úgy döng a parketta. Mindeközben teljes erőmből rugdosom a ruhásszekrény tömör, tölgyfából készült oldalát.

A produkcióm meglehetősen gyenge utánzása egy csimpánz támadásának, de még így is megteszi hatását; Chloé rémülten rám néz, elengedi a könyvespolcot, és lenyűgözve a látványtól, hátat fordít ellenségének, az meg, kihasználva a váratlan alkalmat, a könyvespolcról az íróasztalra ugrik, onnan az ablakpárkányra, és eltűnik.

Chloé nem üldözi. Csak velem törődik. Génjeiből valami homályos, de ellenállhatatlan üzenet érkezik, melynek hatására engem támadásra készülő vezérhímnek néz, akit minél gyorsabban le kell szerelni. Míg én verejtékezve tovább ugrálok, ordítozom és lármázom, a szemem sarkából látom, hogy leszáll a díványról, meghunyászkodva összegörnyed, és rák módjára oldalazva jön felém kinyújtott kézzel. Persze megfogom a kezét, miközben ő zihálva koldulja a kegyeimet. Megcsókolom, vakargatom: remeg, amikor megsimogatom. Fél! Hát még én! Mellette kell lennem még egy jó ideig, hogy hízelegjek neki és felderítsem. S ha majd lefekszik Roderick mellé, és Yaraville-ra ráborul az éjszaka, engem vajon ki nyugtat meg?

Suzy semmi esetre sem. Reggel bevásárolni volt Juanával a faluban, visszaérkezésekor elmesélem neki az esetet, rögtön azzal vádol, hogy dramatizálom a dolgot.

- Ez már sok! - kiáltom magamon kívül. - Chloé engedetlen volt, taszigált, félig leszakította a falról a könyvespolcomat, majdnem megölte Randomot, és én dramatizálom a dolgot!

- Attól, hogy megfogja, még nem biztos, hogy meg is öli.

- Ó, dehogy! Persze hogy nem! Meg akarta simogatni!

- Csak nem azt akarod mondani, hogy gonosz?

- Azt nem állítom, de ha úrrá lesz rajta a harag vagy a kétségbeesés, mindenre képes. Emlékezz rá, kérlek, hogy milyen kegyetlenül megharapta Jonathant, majdnem eltalálta az ütőerét.

- De hát ma senkit nem harapott meg. Az az igazság, hogy féltél!

Ez az álnok vágás végképp kihoz a sodromból.

- Naná, hogy féltem! - kiáltom. - De még mennyire féltem! És ha láttad volna, ahogy a könyvespolcot rázza, te is féltetted volna a magad életét, nemcsak a macskáét!

- Ó, Ed, kérlek, ne kiabálj! Nem bírom elviselni!

- Gyávának nevezel, és még kiabálnom se szabad?

Hirtelen a karomba veti magát, és zokogásban tör ki, valóban zokog, tetőtől talpig rázza a sírás. Megcsókolom. Ebben a házban már csak ez az én szerepem: rám támadnak, megbánják, én pedig vigasztalom a támadót!

Amikor Suzy végre szóhoz jut a sírástól, elfúló hangon súgja a fülembe:

- Ó, Ed! Ne legyél te is ellenséges Chloéval!

Mi mást felelhetek erre, mint hogy megértem, mit érez? És hogy jól látom azt, amit ő nem akar látni: hogy egy gonosz tündér, mint ahogy Ariel olyan találóan mondta, majombőrbe varrta a kisbabánkat, s ez a majom az évek során olyan erős lett, hogy rettegésben tart, noha szeret bennünket.

A Suzyvel folytatott vitát követő éjszakán többször is ugyanazt álmodom. Chloét látom egy állatkerti ketrecben. Két kézzel belekapaszkodik a rácsba, és csupa szemrehányás a pillantása, mikor elmegyek előtte. Megállok, beszédjelekkel szólok hozzá, de nem felel, s mivel ezen csodálkozom, megszólal tiszta angolsággal: „Elfelejtettem a jelbeszédet.” És hirtelen már nem is Chloé áll ott a ketrecben a rácsok mögött, hanem Suzy. Szomorúan és vádlón néz rám. Nagyon szégyellem magam, elindulok felé, hogy megöleljem, de az őr megakadályozza, és keményen rám szól, hogy ne ingereljem az állatokat. Felháborodva kiáltom: „De hisz ő nem állat!” Az őr rám néz, és szánakozva csóválja a fejét: „Hát ide zárták volna, ha nem lenne az?” - kérdi.

Felriadok, csupa veríték vagyok. Az őrrel folytatott párbeszéd annyira valószerűnek tűnik, hogy tapogatózni kezdek magam mellett, ott van-e Suzy.

Ez után a mozgalmas nap után több hét is eltelt minden incidens nélkül, és már kezdtük azt hinni, hogy a dolgozószobai látszattámadásom csodát tett, és hogy Chloé ismét vezérhímnek tekint. Néhányszor még előfordult ugyan, hogy engedetlenkedett, de dührohamai nem voltak. Random a támadás után, amely majdnem az életébe került, két napra eltűnt, aztán visszajött, óvatosan, minden pillanatban készen a menekülésre, de esze ágában sem volt egy talpalatnyi helyet is átengedni területéből. Mintha mi sem történt volna, visszafoglalta megszokott helyeit, újra felvette szokásait, ismét a szokásos útvonalain közlekedett. Chloé is ugyanígy tett, s ettől kezdve nem vettek tudomást egymásról.

Az „állatkert” szót sem Suzy, sem én nem említettük, annyira megrémített bennünket. Látszólag minden héttel távolabb került tőlünk a borzalmas valóság, amelyet ez a szó takart. Juana nem volt jelen, amikor a szobámban az incidens történt. Nem is meséltük el neki, nehogy pletykáljon róla a faluban. Az elképzelhetetlen volt, hogy Emma elárulja a dolgot, nem azért, mert néma volt, hanem mert annyira szerette Chloét. Eszébe sem jutott, hogy Chloé bárkinek is árthatna, pedig előzőleg ő ápolta Jonathant, és ő kötötte be a sebét azon az estén, mikor megsebesült. Huntékkal is kezdtünk újra összejárni, s kezdtük beleélni magunkat, hogy Yaraville-ban újra normálisan zajlik az élet.

Donald már nemcsak telefonon érdeklődött Chloé állapotáról, holmi homályos tennivalókra hivatkozva, hanem újra látogatni kezdte, sokáig elidőzött, iddogálva, jóízűen adomázva. Evelyn és a gyerekeink a vakáció idején együtt akartak megtenni egy nagy körutazást keleten, mi pedig Huntékkal egy colorádói közös utat terveztünk, amelynek végső célpontja Clarke és a Home Ranch lett volna. Csak három hetünk volt karácsonyig.

Közben felkeresett Pablo, és fontoskodva közölte, hogy a falubeli vadászok az engedélyemet kérik, hogy vaddisznóvadászatot rendezhessenek a Yaraville-lal szemközti fenyő borította dombon. Hét-nyolc éve kiirtattam a bozótot, mert egy öreg kan bujkált benne. Mihelyt működésbe lépett a bozótirtó, elmenekült. Amikor Chloé még kicsi volt, a dombra jártunk sétálni, és sokszor bújócskáztunk is ott. De a bújócskák véget értek, amikor Tigris megjelent Chloé életében; a cserjés elképesztő gyorsasággal újra elburjánzott, a magányos öreg vaddisznó visszatért, s a múlt nyáron feldúlta a domb hátoldalán elterülő árpaföldet.

Így hát kénytelen voltam engedélyezni a vadászatot, beletörődve, hogy egyik délelőtt a napi munkámat puskaropogás és kutyaugatás ütemére végezhetem. Hogy kissé szívesebbnek tűnjön az engedélyezés, telefonáltam Jim Ballou-nak, az árpaföld tulajdonosának, és felajánlottam, hogy parkoljanak nálam. Egyszersmind meghívtam a vadászokat egy korsó sörre a hajtóvadászat előtt és után.

Nyolcan érkeztek négy kocsival és vagy tizenkét kutyával (mire Rodericket rögtön láncra kötöttem a teraszon), és nagy meglepetésemre a nyolc ember között felfedeztem Tom Ballou-t is, Jim testvérét. Noha már a negyvenes éveiben járt, a „fiatal Tom”-nak hívták, mert szellemileg kissé visszamaradott lévén, a gondolkozás és cselekvés hiánya miatt valami fiatalosságot őrzött meg az arca, ami nemigen volt összhangban magas termetével és széles vállával. Kölcsönös üdvözlések után pohárral a kezünkben félrehívtam Jim Ballou-t, és így szóltam hozzá:

- Látom, Tomot is magával hozta.

A magas, vörös arcú, igen magabiztos Jim Ballou nevetni kezdett.

- Tudja, Mr. Dale, jobban szeretem, ha velem van, mint hogy otthon maradjon a tanyán, és felgyújtsa, míg távol vagyok. Vele mindig nagyon kell vigyázni.

- De hisz adott neki egy puskát. Tud lőni?

- Nagyon jól lő, kevés dolgot csinál jól, de lőni azt tud.

Rám kacsintott.

- De nyugodjon meg, soha nem lő, csak céltáblára, és ha vadászni viszem, nem adok neki töltényt.

- És így is örül a vadászatnak?

- Örül, hogy a többiekkel lehet, és hogy cipelheti a puskát.

Én ellenben egyáltalán nem örülök. Szánalmat éreznék Tom Ballou iránt, ha csupán szellemileg visszamaradott volna. De gonosznak tartom. Nem tetszik mélyen ülő, apró fekete, szúrós és csillogó szeme, vastag fekete szemöldöke, mely hosszú orra fölött összeér, és egyetlen vonalat alkot. És különösen az nem tetszik, ahogy nehéz ragadozó-állkapcsát előretolva, fogát kivillantva Suzyre néz, mintha mindjárt rávetné magát, hogy felfalja. Biztos, hogy szellemileg visszamaradott, de elég ravasz is ahhoz, hogy dologtalanul a testvére nyakán éljen, pedig csupa izom, hajlékony és erős, mint egy leopárd. A búcsún bezzeg elemében van, minden díjat elnyer: „ez az egész évi munkája”, mondja Juana.

Juana osztja szét a söröskorsókat a teraszon a vadászoknak (a hideg ellenére sem akarnak bejönni, nehogy összekoszolják a lakást), és élve az alkalommal, hogy kacsintgat rájuk, néhányan el is mosolyodnak. Suzy a feleségek és gyerekek egészsége felől tudakozódik. Nagy szégyenemre mindegyiküknek pontosan tudja a keresztnevét, az életkorát, és hogy milyen betegségen esett át. Váratlanul megjelenik Emma, jelekkel közli, hogy Chloé a gyerekszobában akar maradni, mert nem szereti a bot öl-öket. Van a vadászok közt két nőtlen ember is, akik szándékuk ellenére maradtak megrögzött agglegények (a lányok manapság nem akarnak már falura jönni férjhez), mohón nézik Emmát. Alighanem szívesen feleségül vennének egy néma lányt, feltéve, hogy olyan, mint Emma: szép, erős és erényes. Halva született gondolat: a férfiaknak Emma ugyanolyan fukarul méri a pillantásait, amilyen tékozló velük Juana.

A söröskorsók kiürültek, a vadászok indulófélben vannak. Azzal a javaslattal állnak elő, hogy a földúton mennek fel a dombra, arra, amerről autón jöttek: udvariasságból ajánlják fel ezt a hatalmas kerülőt. Ahogy már előre számítanak rá, tiltakozom. Ugyan, dehogy, csak menjenek a fürdőmedence felé, át a kis hídon, s a tó túlsó oldalán a dombra vezető meredek ösvényen. Elégedetten válunk el egymástól, ők azért, mert olyan udvariasak voltak, én meg, mert nem akadékoskodtam velük.

De részemről ez már csak a társas ösztön utolsó szikrája, mert nem szeretem sem a sört, sem a vadászatot, sem a kutyaugatást, és mivel Jim Ballou-nak a biztosító valószínűleg megtérítette a rozsföldön esett kárt, azt sem tartom szükségesnek, hogy felmenjek a dombra, s arra a szegény öreg vaddisznóra vadásszak, amely magányos lévén, nem fog bennünket elárasztani az utódaival, és különben is ugyanannyi joga van ott lenni, mint nekünk. Arról már nem is beszélve, hogy Roderick maga is úgy ugat, hogy az embernek majd beszakad a dobhártyája, s rángatja a pórázát, mint az őrült. Megvizsgálom, jól oda van-e erősítve a lánca a konyha falához, és megnézem az erős rugós kapcsot, amely a láncot a nyakörvéhez kapcsolja. Juana nézi, mit csinálok, kijön a teraszra, és csípősen megjegyzi:

- Ismerek még mást is, akit meg kellene kötözni!

- Mást is? - kérdem barátságtalanul, azt gondolva, hogy Chloéról beszél.

- Tom Ballou-t.

- Tomot? A testvére szerint ártalmatlan.

Juana sokat sejtetően nevet.

- Azt már nem hiszem. Nemsokára meglátja majd, Mr. Dale, amilyen erős az a Tom, a végén még megerőszakol és megöl egy lányt.

- Reméljük, nem így lesz.

- A megerőszakolás még megjárja - folytatja Juana a gondolatmenetet -, de megölni! Az az ember, kimondom úgy, ahogy gondolom, Mr. Dale, az egy...

Keresi a megfelelő angol szót, de nem találja, hát spanyolul mondja:

- Un bárbaro.

Olyan a hangja, hogy nem lehet megállapítani, valóban elítéli-e Tomot. Lényegében véve a maga módján bizonyára csak megismétli, amit a faluban pletykálnak, ahol Suzy szerint elég sokan elítélik Tom Ballou-t.

Bemegyek a dolgozószobámba, rövid ideig ott dolgozom, de idegesít, végül egészen felbosszant a vadászkutyák csaholása, és ahogy Roderick fáradhatatlanul visszaugat nekik. Becsukom az ablakot, de az sem használ. Délkeleti szél fúj, úgyhogy nemcsak a kutyafalka csaholását meg a vadászok rikoltozását hallom, hanem még a felszálló hollók szárnycsapásait meg a letörő ágak reccsenését is.

Tíz óra felé Suzy hív a házi telefonon.

- Ed, Ed, gyere gyorsan! Chloé el akarja oldani Roderick pórázát!

Felpattanok, s a legrövidebb utat választva kinyitom az ablakot, átugrom az ablakpárkányon, megkerülöm a házat, és odafutok a teraszra. Későn érkezem. Roderick már elszabadult. A fürdőmedence felé vezető lépcsőn szökdel, átugorja a medencét kerítő kis falat, és egyenesen a dombra rohan. Utánaüvöltök, de már előre tudom, hogy nem fog visszajönni.

Chloé rémülten nézi, ahogy elinal. Talán azt képzelte, hogy ha eloldja, csak egyszerűen abbahagyja az ugatást. Rákiáltok:

- Chloé, te őrült, miért csináltad?

- Jó kutya nem boldog vau vau - mondja Chloé. Suzy felemeli a lánc végét.

- Nézz csak ide! Nem tudta kinyitni a karabinert, hát letörte! Puszta kézzel!... És mit jelenthet az, hogy jó kutya nem boldog vau vau? Hogy megunta hallgatni az ugatását, vagy hogy kiszabadította, mert megsajnálta?

- Mit számít? - mondom elkeseredve - tönkretette a vadászatot.

- Azt tán nem.

- Dehogynem! A vadászkutyák ismerik egymást, Rodericket viszont nem. Betolakodónak fogják tekinteni, üldözik, összeharapdálják. Szép kis kalamajka! Fuccs a vadászatnak!

Chloé észreveszi a hangomból és az arckifejezésemből, hogy dühös vagyok, és jön, hogy bocsánatot kérjen. Természetesen kibékülök vele, de a puszik és a vakargatások rövidebb ideig tartanak. Nemcsak az ő vadászatuknak fuccs. Az én délelőtti munkámnak is.

- Mr. Dale - szól Juana -, főztem egy kávét magamnak. Parancsol belőle?

Igazi mexikói asszony módjára a nap minden órájában elkészíti a cafecitó-it. Boldog, hogy engem is megkínálhat belőle. Mindenki azt csinál itt, amit akar, kivéve engem, akinek a szobájában kellene gépelnie, és ehelyett a nappaliban ül a díványon, a tüzet bámulja, és „majd szétrobban az idegességtől” - ahogy Suzy mondja.

- Ha nekem is jut - szól Suzy finom iróniával -, én is innék egyet.

- Persze, hogy jut, senora - válaszol Juana. Ekkor bejön Emma, és kérésemre Juana neki is hoz egy csésze kávét, de elég kelletlenül, mivel Emma csak egy alkalmazott.

Juana úgy tesz, mintha épp elindulna a konyha felé, mégis marad, hallgatja, ahogy elmesélem Emmának Roderick szökését. Bizonyítva azt a szándékát, hogy adott esetben bölcs tanácsokkal lásson el bennünket.

Chloé is letelepszik. Magatartása átmenet az ember és a főemlős viselkedése között. Nem a földre kuporodik. Egy fotelba telepszik. Viszont a lábára ül, nem a hátsó felére. Rám figyel. Az ismert angol szavakból és az arckifejezésemből megérti, mennyire dühös vagyok rá. Ismét lelkiismeret-furdalás kezdi gyötörni, pityergő „hu!-hu! „-kat hallat, és felugorva a fotelból a kezét nyújtja. Megint jön a bocsánatkérés, jönnek a békecsókok. De nem éri be ennyivel. Körbejárja a jelenlévőket, és Suzytől és Emmától is bocsánatot kér. Amikor azonban Juana elé ér, hirtelen megfordul, és visszaül, megint a lábára.

Felenged a feszültségem. A cafecito idézi elő ezt a csodát, azt, hogy így váratlanul összegyűltünk, hogy Suzy válla a vállamhoz simul, vagy a kandallóban lobogó tűz? Még a semmittevés sem nyomaszt. Úgy emlékszem vissza erre a röpke pillanatra, hogy akkor boldog voltam, legfőképp talán azért, mert olyan éles ellentétben áll az utána következő eseményekkel.

Az egész két puskalövéssel kezdődik, melyet tisztán hallunk, noha az ablakok zárva vannak.

- Na, látod, hogy tévedtél! - mondja Suzy. - Elejtették a vaddisznót! Roderick nem rontotta el a vadászatot!

Bár hideg van, kinyitom a teraszra nyíló üveges ajtót. A bokrok közül mozgó alakok tűnnek elő, kiabálást hallok, de a hangokból nem tudom megállapítani, hogy ujjonganak-e vagy dühösek. Úgy vélem, sikerült lelőniük a vaddisznót, különben nem csak két puskalövés hallatszott volna. Biztos, hogy akkor egy egész sortüzet hallunk. Azoknak az embereknek a lövéseit, akik a menekülő vad útját próbálták elállni.

Suzy odajön hozzám, pulóvert húzott. A távcsövemet hozza meg egy gyapjúszövet zakót, melyet felveszek. A távcső nem túl erős, egy hosszúnak tűnő perc után mégiscsak felfedezek egy csapat vadászt, ahogy lefelé jönnek a tóhoz vezető ösvényen. Úgy tűnik, mintha ketten gallyakból összerótt hordágyon egy testet cipelnének. Elkapták hát végre a magányos vaddisznót! Ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan terítékre kerül! Mert korántsem ez az első hajtóvadászat, amit ellene indítottak. Talán vénségére tompább lett az agya, már futni sem tudott olyan gyorsan kurta lábaival.

A vadászok azért jönnek, hogy felajánlják zsákmányukat, és igyanak egy utolsó korsóval. Miután átkelnek a kis hídon, ott, ahol a tó összeszűkül, szem elől vesztem őket, az úszómedence párkánya eltakarja előlem őket. Csodálkozom, hogy nem hallom a hangjukat. Hol maradnak a diadalmas kurjantások?

Bemegyek a házba, szólok Juanának, hogy készítse elő a sörösládákat. Chloé, látva, hogy újra kimegyek, utánam akar jönni a teraszra, ráadok egy anorákot: könnyen megfázik. Ez némi időbe telik, és Emma segítsége is kell hozzá, mert nem veszi fel saját jószántából a kabátot. Mivel nem lát kapcsolatot a hideg és az anorák között, nem érti, hogy az előbbi ellen az utóbbival kell védekezni. Az eső elől ugyan bemenekül a házba, de nem mintha attól félne, hogy megfázik, hanem mert nem szereti, ha vizes lesz.

Amikor kilépünk a házból, a vadászok már a fürdőmedencétől a teraszhoz vezető lépcsőn jönnek. A teraszhoz érve leteszik a hordágyat. Végre megértem, miért olyan csendesek. Nem az öreg vaddisznót ölték meg, hanem Rodericket.

XII. fejezet

- Mr. Dale - szólal meg Jim Ballou rekedten -, borzasztóan sajnáljuk, véletlen baleset volt.

Meg sem tudok mukkanni. Helyettem Suzy kiabál felháborodva:

- Megölték a kutyánkat!

Sírva térdel a hordágy mellé, egy kicsivel később Emma és Juana is követi. Csak Chloé nem mozdul. A kezemet fogja, Rodericket nézi, nem érti, miért nem fut oda hozzá farkcsóválva, élénk tekintettel.

- Baleset? - kérdezem, amikor végre képes vagyok megszólalni. - Ez elég érthetetlen, Mr. Ballou! Hogy lehet egy farkaskutyát összetéveszteni egy vaddisznóval? Sem az alakjuk, sem a színük nem hasonló.

- Tom lőtte le - mondja Jim Ballou rettenetes zavarban.

- Úgy tudom, nem volt tölténye.

- Nem is volt neki. Biztosan kivett kettőt a tölténytartómból, amikor nem figyeltem oda.

Nem felelek azonnal, mert Chloé kitépi a kezét a kezemből, és Juanát kíméletlenül félretolva, ő is lekuporodik Roderick mellé. Rodericknek két sebe is van: az egyik a tarkóján, a másik felül a nyakán.

Nem véletlen lövés; aki megölte, pontosan célzott. Chloé mindkét sebre odateszi az ujját, s amikor visszahúzza, véres. Beletörli a vért a karja szőrzetébe, nem néz egyikünkre sem, de a két keze mozogni kezd: bot öl.

Odafordulok Tomhoz.

- Tom, tényleg elvettél két töltényt a bátyádtól?

- Igen.

A többi vadásztól eltérően, akik láthatólag halálos zavarban vannak, lehorgasztott fejjel toporognak, és szeretnének ezer mérföldnyire lenni innen, Tom láthatólag remekül érzi magát. A terasz kövezetére teszi puskája tusát, két kézzel rátámaszkodik a csövére, izeg-mozog, és felszegett fejjel győzedelmesen mosolyog. Ránézek.

- Miért csináltad ezt, Tom?

- Hogy megöljem a vaddisznót.

Nem tudom, mekkora a szókincse, de világosan fejezi ki magát, és határozottan beszél. A mondottakhoz még hozzáfűzi:

- Jól lövök.

- De miért lőtted le a kutyát?

- Hát, tévedésből - szól közbe Jim -, Tom nem rossz fiú! Egy légynek sem ártana!

- Hagyja, hadd válaszoljon ő - mondom. - Tom, miért ölted meg a kutyát?

Tomnak fülig ér a szája.

- Jön a kutya. Jim mondja: „Ez a mocskos kutya elfuserálja a vadászatot”, én meg megölöm a mocskos kutyát.

Csak most kapok észbe, hogy nem kellett volna Chloé előtt kérdezősködni. „Ölni, mocskos és kutya”, minden szót ismer, amit Tom az imént használt.

Ráveti magát Tomra, kitépi kezéből a puskát, és megpróbálja kettétörni a térdén. Először csak kinyitni sikerül neki, Tom pedig próbálja visszaszerezni a tulajdonát. De alig fogja meg a puskatust, Chloé erős karja félrelöki, jobban mondva kétméternyire elrepíti onnan. Tom elterül a földön. Rögtön fölugrik, és dühtől tajtékozva üvölti: „Puskát! Megölöm ezt a mocskos majmot!” És ráveti magát Jimre, hogy elvegye a fegyverét. De a vadászok ádáz harc után megfékezik, és elvonszolják a parkoló felé. Chloé utánuk hajítja a kettétört puskát, de szerencsére nem találja el Tomot. Később tudom meg, hogy a vadászok kénytelenek megkötözni Tom kezét és lábát, hogy betuszkolhassák a bátyja autójába.

Tizenegy óra van. Chloé egész nap ott marad Roderick mellett, elutasítva minden közeledésünket és minden táplálékot. Mivel hideg van, és én féltem érzékeny tüdejét a megfázástól, nagy nehezen meggyőzöm, hogy jöjjön be a nappaliba. A hátára veszi Rodericket, és óvatosan végigfekteti a nappali padlójára a tűz elé, olyan helyzetben, ahogy gyakran látta a télen, két lábát előrenyújtva, a pofáját a lábán pihentetve. Leül mellé, és elkezdi bolhászni. Nem engedi, hogy levegyük róla az anorákot, és bizonyára rettentő melege van, hiszen a vöröslő fahasábok előtt ül, rendületlenül. Talán azt reméli, hogy a tűz életre kelti a barátját.

Két ízben is felemeli Roderick fejét, és sehogy sem érti, miért hanyatlik vissza, amikor elengedi.

Visszaül Roderick mellé, mintha várakozna. Még mindig reménykedik, hogy egyszerre csak életre kel. Sorjában egymás után szólongatjuk. Mihelyt beszélni kezdünk hozzá jelekkel, hátat fordít. Egész idő alatt nem sír, és meg sem mukkan.

Délután négy óra tájban inni szeretne. Készítek neki jó másfél liter narancslevet, amelyet vagy fél tucat pohárba kiöntök. Minden pohárban feloldok egy adag altatót, elég gyengét ahhoz, hogy ne ismerje fel az ízét: különben kihányná.

Egymás után kiüríti a poharakat, és még kér az italból. Emma visszamegy narancslevet készíteni a konyhába, mi pedig Suzyvel lehúzzuk Chloéról az anorákot. Érzéketlenül tűri. Egyszer sem néz ránk. Beszélünk hozzá kézjelekkel, de kárba veszett fáradság, mert nem is lát bennünket. Amikor Emma visszatér a narancslével, ismét mohón iszik.

Visszaadja a poharat Emmának, felnéz rá. Azt hisszük, megköszöni a szörpöt, mert mozogni kezd a keze. Közelebb megyünk.

- Emma, mit mond?

- Ember gonosz.

Honnan tudhatnánk, hogy az ember gonosz Tomra vonatkozik, vagy az egész emberi fajra? Egy fél óra múlva mély álomba merül.

Emma segítségével nem csekély vesződséggel a gyerekszobába viszem. Chloé nehéz, és csupa izom. Két kézzel sem érem át az alsókarját. Az ágyra tesszük, én pedig Emmára és Suzyre bízva, hogy levetkőztessék, lemegyek a földszintre, Pablót hívom a házi telefonon. Sürgető a hangom. Nem telik többe öt percnél, már meg is jön, de addig nagyon hosszúnak tűnik a várakozás. Leülök a nappaliban, Roderick mozdulatlan alakját bámulom a tűz előtt. Összeszorul a torkom. Az első percet leszámítva csak Chloéra, csak az ő szenvedésére figyeltem. Visszamenőleg is lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem éreztem át eléggé Roderick elvesztését. Néhány perc múlva Pablo elviszi, és eltemeti valahol a birtokomon. Furcsa dolog, s csak még növeli a szégyenkezésemet, hogy alig várom, mikor jön már meg Pablo. Az a valami ott, a tűz előtt, már nem Roderick, nem az a Roderick, amely tizenkét éve életünk minden percében velünk volt.

Amikor Pablo elviszi a kutyát a hátán, bemegyek a konyhába, és kérek Juanától egy cafecitó-t. Éppen azt főz magának, hogy úgymond, „magamhoz térjek”.

Állva iszom, és észreveszem, hogy miközben a kávéját issza, folynak az arcán a könnyek.

- Hát ennyire szerette Rodericket, Juana? - kérdem.

- Si, senor, minden állatot nagyon szeretek. Még Gringót is megsirattam, amikor elpusztult. Pedig az aztán...

- Akkor hogy lehet az, hogy nem szereti Chloét? - faggatom.

Rám néz. Nem készült fel ilyen rázós kérdésre. Meglepetésében még a különben oly könnyen áradó könnyei is elapadnak.

- Nem tudom - mondja -, talán, mert Chloé nem igazán állat. És talán azért is, mert amióta itt van, mindnyájunkat megvadít.

Hirtelen villogni kezd a szeme, és élesen odaveti:

- Nézze, senor, Roderick például még most is élne, ha Chloé nem oldotta volna el a láncát!

Leteszem a csészémet az asztalra, hátat fordítok Juanának, és öles léptekkel kimegyek a konyhából. Egy kis gondolkodás után azonban visszamegyek, és így szólok:

- Ez persze igaz, Juana. Igaz, amit mondott, de ne ismételje meg többé sem itt, sem másutt. És különösen ne akkor, ha Chloé is jelen van.

Másnap levelet írok Jim Ballou-nak, és felajánlom, hogy megtérítem a puska árát, amely eltört „annak az incidensnek a következtében, mely a kutyánk életébe került”. Méltányos javaslat, és a történtekhez képest túl szívélyes. A levelemről másolatot küldök Davidsonnak, a levelet pedig eljuttatom Pablóval a címzetthez, és várok. Eltelik egy hét is, és nem kapok rá választ. Davidson ellenben találkozót kér tőlem, és meglátogat Yaraville-ban.

Éppen a nappaliban teázunk Suzyvel. Megkínálom egy csészével, nagy meglepetésemre elfogadja. Egyébként nem is értem, miért csodálkozom. A csésze tea kétségtelenül jobban illik az egyéniségéhez, mint a pohár whisky és a szája sarkában lógó összerágott szivar.

- De nem látom Chloét - mondja.

- A játékszobában van Emmával. Kötélre mászik és rexezik.

- Jól játszik?

- Csal.

- Pontosabban megvannak a saját külön szabályai - helyesbít Suzy. - Ha egy lökés után egyetlen golyó sem gurul a lyukba, kézzel beletesz egyet.

Davidson nevet, és odafordul hozzám:

- Kiheverte már Roderick halálát?

- Nehéz erre válaszolni. Amikor felébredt, és nem látta sehol, tűvé tette érte az egész házat. Egész nap kereste, aztán másnap is, végül abbahagyta.

Elhallgatunk. Davidson leteszi a teáscsészét maga elé az alacsony asztalkára, köhint, végigsimítja magas homlokát, és álmodozó tekintettel bámulja a tüzet.

- Chloéval kapcsolatban kaptam egy kérvényt, amelyet pár ember írt alá - mondja. - Azt kérik, szólítsuk fel önt, hogy küldje vissza Chloét az állatkertbe, mivel veszélyt jelent a szomszédságra.

Rám néz.

- Természetesen semmi jelentőséget nem tulajdonítok ennek a kérvénynek.

- Ki írta alá?

- Éppen ez az. Jim Ballou, a testvére, Tom, Mrs. Picklet, a fivére és Harrison; a többi aláírás elővigyázatosan olvashatatlan. A másik probléma a tényeknek az a változata, amelyet a kérvény előad: eszerint a kutya halála baleset volt, Chloé minden ok nélkül vetette magát Tomra, eltörte a puskáját, és zaklatta...

- Ez a változat hamis.

- Valóban. Kihallgattam a vadászokat, akik részt vettek a vadászaton, és írásban vettem fel a tanúvallomásukat. Tom Ballou készakarva ölte meg Rodericket, dicsekedett vele önök előtt, és megfenyegette Chloét, hogy megöli.

- Több volt az, mint fenyegetés.

- Tudom. Hozzákezdett a megvalósításához.

- Mr. Davidson, megnézhetném azt a kérvényt?

- Itt van egy fotokópia róla.

Davidsonra nézek, és így szólok:

- Világos, hogy Jim Ballou a felbujtó. Ön szerint miért csinálta?

- Hogy leplezze a megaláztatását. Hetvenkedett, hogy neki sikerül, amibe mások belebuktak. Az eredmény: ahelyett, hogy lelőtte volna a magányos öreg vaddisznót, az ön kutyáját ölte meg. A testvére meg, a falu szájhőse, nevetségessé tette magát Chloé miatt. Tom mindenütt ismételgeti, hogy még az év vége előtt meg fogja ölni Chloét.

- Őt kellene bezárni.

- Nekem is ez a véleményem. S a falu jó része is ugyanezt gondolja, de nem meri bevallani. Egy kisebbség azonban inkább a Ballou testvéreket pártolja Chloéval szemben.

- Ezt az aljasságot! - mondja Suzy hevesen.

- Kezdettől fogva voltak emberek, akik előítéletből ellenségesek voltak a Chloé-programmal szemben - mondja vállat vonva Davidson. - Ha Chloé helyett egy elefántot hoznak ide, amely nem tud beszélni, az emberek nem találtak volna benne semmi kivetnivalót. De így attól sem járnak messze, hogy boszorkánysággal vádolják önöket, noha egyikük sem meri ezt hangoztatni.

Hallgatunk.

- Mit fog tenni, Mr. Davidson? - kérdem.

- Lefolytatom a nyomozást, dossziét készítek róla, és ezzel el is végeztem a dolgomat. Nem áll hatalmamban, hogy döntsek.

- Kinek áll hatalmában?

- A bírónak, ha Jim Ballou pert indít önök ellen. De Jim Ballou egyrészt sajnálja rá a pénzt, másrészt semmi alapja, hogy pert indítson. És nem is fog.

- Ezért csak ellenem hangolja az embereket. Nem veszélyes, ha valakinek olyan öccse van, mint az övé?

- Én is ezt mondtam neki, de ő makacsul állítja, hogy ártalmatlan a testvére.

- Ha valaki szántszándékkal megöli a szomszédja kutyáját, az nem éppen ártalmatlan.

- Így igaz.

Suzy rám néz, majd Davidsonra:

- És mi mit tehetünk, seriff?

- Védekezhetnek.

Egy kis idő múlva megszólalok:

- Gondolja, hogy beperelhetném a Ballou fivéreket, amiért megölték a kutyámat?

- Az után a levél után, melyet Jimnek írt, nem. Túlságosan nagylelkű volt, dr. Dale. Abban a levélben „incidensről” ír, amely a kutyája életébe került; ez a kifejezésmód előre kizár az ön részéről bármilyen szándékos erőszak elleni vádemelést.

- Én azt a levelet a megbékélés és a jó szomszédság szellemében írtam.

- Jim azonban a gyengeség jelét látja benne. Rögtön el is határozta, hogy megtámadja önt. Nagyon megalázta ez az ügy.

- Nem tudom, szeretem-e ezt az urat - mondja Suzy.

Davidson mosolyog, és végigsimít magas homlokán. Észreveszem, hogy a keze fehér és elegáns, az ujjai vékonyak.

- Nos, én figyelmeztettem önöket. Gondolom, e miatt a kérvény miatt nem fogják visszavinni Chloét az állatkertbe.

- Még kevésbé, mint valaha - vágom rá hevesen, és Suzy szeme magáért beszél. Davidson feláll.

- Üdvözölhetném Chloét?

Bevezetjük a játékszobába, ahol Chloé éppen a kötélen egyensúlyoz. Rögtön leugrik a földre, és odafut hozzánk. Ugyanaz a reflex működik nála, mint a Pavlov kutyájánál. Mihelyt meglátja Davidsont, a banánra gondol. Nyálazni kezd a szája széle, és kéregetően nyújtja Davidson felé a kezét. Kis híja, hogy bele nem nyúl a zsebébe. De mi ragaszkodunk hozzá, hogy őrizze meg a jó modorát.

- Chloé, köszönj szépen!

- Hagyják csak, hagyják! - mondja Davidson. - Tudom, milyenek a gyerekek.

- De már nem gyerek - mondja Suzy -, már nagylány.

Roderick halála óta Chloé nem hurcolkodik ki a bejárathoz, az éjszakákat ismét a gyerekszobában tölti, azaz Emma és a mi szobánk közt. Mivel most, hogy a jó barátja eltávozott, közelebbinek érez bennünket, alaposan elnyújtja a lefekvés szertartását.

Amikor egy olyan nap végén, melyet rajta kívül bárki más fizikailag kimerítőnek érezne, először megpihen, közvetlenül elalvás előtt mélabús, tűnődő hangulat vesz erőt rajta, s ez nagy gesztenyebarna szeméből is kiolvasható. Mivel szelleme lassabban lankad, mint a teste, ez az az időszak, amelyben rendkívüli mozgékonysága megszűnik, s végre szabadon gondolkodhat, visszaemlékezhet a múltjára, és beszélhet róla.

Amikor látom, hogy mozog a keze, odamegyek hozzá, és leülök az ágya fejéhez.

- Nagy?

- Tessék?

- Hol van jó kutya?

- Jó kutya meghal.

Kérdése nem ér egészen váratlanul. Tulajdonképpen már korábban számítottam rá. És Suzyvel teljes egyetértésben úgy döntöttem, hogy megmondom Chloénak az igazat.

- Jó kutya gödörben.

- Miért?

- Jó kutya meghal.

Nem ismeri a meghal jelét, és mint ilyenkor szokta, árnyalatnyi idegességgel kérdi, mivel nemigen szeret dolgozni, különösen ilyen szokatlan időben.

- Az mi?

És mint mindig, mielőtt elmagyaráznám neki, hogy mit jelent a jel, megtanítom rá, hogy hogyan mutassa. Nehéz dolgom van, mert bonyolult a jel. Az egyik tenyeremet felfelé, majd lefelé fordítom. A másik kezemmel ugyanezt a mozdulatot teszem, de fordítva. Először lefelé fordítom a tenyeremet, majd felfelé. A két mozdulat egyidejűleg történik lefelé. Chloé két kezét az előírt helyzetbe igazítom, és irányítom a mozdulatát. Öt vagy hat próbálkozás után nagyjából sikeresen mutatja a jelet.

Aztán megkérdezi:

- Mi ez?

- Meghal.

- Mi meghal?

Helyben vagyunk. Nem könnyű megmagyaráznom a halál fogalmát azzal a pár szóval, melyet ismer. Különben csodálkozom, hogy logikailag nem hozta kapcsolatba eddig az általa jól ismert „öl” szót a halállal, amely a következménye. Elvégre látta, amikor Pablo hazahozta a vadászatról a véres nyulakat. De aztán rájövök, hogy következetlensége, bár gyermekes, természetes. Azért nem döbbent meg a nyulak halálán, mert nem látta őket élve.

Angolul és jelbeszéddel mondom:

- Meghal?

- Igen - mondja. - Az mi?

- Lát vége. Hall vége. Beszél vége. Fut vége.

Nem hisz a szemének. Megismétli a jeleimet; én is megismétlem őket utána. Megdöbben a felsorolástól. Kérdezősködni kezd.

- Eszik vége?

- Igen.

- Iszik vége?

- Igen.

Dühösen válaszol.

- Meghal piszok, gonosz, büdös.

Aztán elgondolkozik, lehunyja a szemét, és már azt hiszem, hogy elalvóban van, amikor újra kezdi.

- Miért meghal?

Felhúzom a szemöldökömet, és felemelem a kezemet, jelezvén tudatlanságomat és tehetetlenségemet. Ezen elcsodálkozik, hiszen én mindent tudok. Állát a térdére támasztja, elgondolkozik. Felemeli a fejét.

- Szép meghal?

- Mindenki, mindenki.

Rám néz.

- Chloé is?

- Igen.

- Mikor?

- Holnap soká.

Ezzel a kifejezéssel a yaraville-i jelbeszédben egy távoli és meghatározhatatlan jövőt jelölünk. A közelebbi jövőt a „holnapután”-nal jelöljük, hiszen Chloé számára az olyasfajta kifejezések, mint „egy hét” vagy „két hét”, nem jelentenek semmit.

Kis idő múlva aggódóan kérdő arccal néz rám, és habozva, remegő kézzel rajzolja a levegőbe az istenkáromló kérdést:

- Nagy meghal?

- Igen.

- Mikor?

- Holnap soká.

Kifárad a sok beszédtől. Végignyúlik az ágyán, és amikor Emma dicséretre méltó kitartással visszadugja kezét a takaró alá, rögtön újra előveszi, és a takaró fölé teszi. Egy régi, nyolcéves szokást követ, Emma pedig egy olyan elvet, amely bizonyára az anyjától származik, és amelyet még nem sikerült megtanítania a növendékének.

Chloé úgy néz rám, mintha még soha nem látott volna, és hitetlenül megismétli a kérdését.

- Nagy meghal?

- Igen.

Csak néz, fejét a párnára hajtja. Szeme lecsukódik, újra kinyílik, és ismét lecsukódik.

- Én szomorú - mondja -, én sír.

De nem sír. A keze visszahullik a takaróra. Alszik.

Ez a beszélgetés elszomorított bennünket, és ugyanakkor megértette velünk, hogy Chloé - hála kitartásunknak - az emberré válás fontos állomására ért.

Suzy ez alkalommal emlékeztetett Jane Goddal egyik megfigyelésére. Az őserdőben meghalt egy csimpánzbébi, de az anyja még két napig tovább cipelte és dajkálta. Csak akkor hagyta ott a dzsungelben, amikor már kezdett büdös lenni. Ez a megfigyelés és más hasonlók nem arra engednek-e következtetni, hogy akármilyen közel állnak is hozzánk genetikai örökségük miatt a csimpánzok, mégsem sikerült világosan megérteniük, mit jelent a halál?

- Tulajdonképpen nem a beszéd, még csak nem is az értelem különbözteti meg az embert az emberszabású majomtól - mondta Suzy -, hanem az a biztos tudat, amely az embert az egész élete folyamán végigkíséri, hogy tudniillik a saját halála az egyedüli esemény, amelyet teljes bizonyossággal előre láthat.

- Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, amit Vercors is állított, hogy egyedül a vallás emberi sajátosság.

- Miért?

- Mert az embert nyilvánvalóan a halál elkerülhetetlensége és a halál túlélésének vágya készteti vallások kigondolására.

Suzy felvonta a szemöldökét.

- Egy hívő így mondaná: „Teszi méltóvá a vallás befogadására.”

- Így is mondhatjuk. De miért védelmezed mindig a hívőket, ha magad nem vagy vallásos?

- Mert az anyám az volt - mondta csöppnyi zavarral Suzy. - Kerülöm, hogy olyasmit mondjak; ami az életében bántotta volna.

Ránéztem. Rámosolyogtam. Képtelennek és egyben meghatónak is találtam aggályosságát. Azokat az eseményeket figyelembe véve, amelyek nem egészen egy hét múlva történtek a Chloéval folytatott beszélgetés után, nehéz megmondani, vajon a halál gondolatának a felfedezése változtatott-e a viselkedésén. Naphosszat lármázott, kevés ideje maradt a gondolkodásra, sokszor még este, lefekvéskor sem volt hangulata, hogy beszélgessen velünk. Inkább Emmával vagy Suzyvel incselkedett, vagy csiklandoztatta magát velük. Mégis biztos vagyok benne, hogy sokat gondolt a barátjára, mert egyszer a teraszon egészen váratlan dolgot művelt. Mivel a rugós zár, amely Roderick láncát a konyha falához rögzítette, berozsdásodott és tönkrement, megkértem Pablót, hogy vágja le. Pablo szokásához híven halogatta a dolgot, nem csinált a zárral semmit, én pedig elmulasztottam emlékeztetni rá. Egy reggel látom, hogy Chloé odamegy a lánchoz, a szabad végét a nyaka köré tekeri, húzza, mintha úgy akarna kiszabadulni belőle, ugat, ahogy Roderick is ugatott a vadászat napján, arcát a domb felé fordítva, ahol a vaddisznó élt. Azután kibontakozott a láncból, leült pontosan arra a helyre, ahová a vadászok Roderick élettelen testét letették, és jó ideig ott maradt magába mélyedve, hosszú karjával körülfogva a térdét, belebámulva a semmibe.

Közeledett karácsony, és - bár nem szívesen - kénytelenek voltunk lemondani róla, hogy Coloradóban vakációzzunk; nem hagyhattuk egyedül Emmát Chloéval, annál is inkább, mivel a Ballou fivérek - ostoba kérvényük elutasítása után - tovább áskálódtak ellenünk. A hírek szerint Jim bement a városba, és tanácsot kért egy ügyvédtől. Emiatt még jobban megutált bennünket. Egy húszperces tanácsadásért ugyanis rendkívül magas honoráriumot fizetett, és cserében felvilágosították, hogy a per megnyerésére nullával egyenlők az esélyei, hiszen felajánlottam neki, hogy megfizetem az eltört puska árát, Chloé nem harapta meg, csak meglökte a fivérét, s a szóban forgó állat nem hagyta el gazdája birtokának területét: nem lehet vádat emelni, hogy veszélyezteti a közösséget.

Davidson szerint Jim Ballou valószínűleg még akkor sem indított volna pert ellenem, ha biztatja az ügyvédje: ahhoz túlságosan fösvény volt. De az végképp felbőszítette, hogy száz dollárt kidobott az ablakon. Fűnek-fának mesélte, hogy járt az ügyvéddel, úton-útfélen hangoztatta, hogy nincs többé igazság ebben az országban, és ilyen körülmények között saját maga szolgáltat igazságot. Amikor Davidson a szemére hányta, hogy nyilvánosan ilyen kijelentést tesz, csak vonogatta a vállát, mindazonáltal nem veszett össze végképp a seriffel.

Tom Ballou meg egy reggel fogta magát, és körbejárta a falut egy puskával; a tusát a csípőjére támasztotta, a csövét az ég felé fordította, ujját a ravaszon tartotta. Amikor csodálkoztak rajta, hogy mivégre parádézik, mindenkinek elmondta, hogy ha az az undok majom elő meri dugni azt a mocskos pofáját, rögtön rendezi vele a számláját. Azonnal értesítették Davidsont, ő meg nyájas arccal odament Tomhoz, szívélyesen megfogta a karjánál fogva, elvitte magához, megkínálta egy korsó sörrel és cigarettával, aztán fogta a puskát, amelyet Tom a falhoz támasztott, hogy kiihassa a sörét, s kinyitotta a závárzatot. Nem volt megtöltve.

A seriff visszakísérte Tomot a bátyjához, és félrevonva Jimet azt tanácsolta neki, hogy zárja el a puskáját és a töltényeket.

- Köszönöm a tanácsot, seriff- mondta Jim -, de tudom, hogy mi a dolgom. Igaz, hogy Tom egy kicsit visszamaradott, de a légynek sem tudna ártani.

- Egy kutyának sem, ha a kezébe kerülnének a töltények? - kérdezte Davidson. - Jól meggondolta, amikor megtanította lőni?

Jim nem válaszolt. Vállat vont, hátat fordított Davidsonnak, és elment.

Tom egyébként olyan különösen kezdett viselkedni, hogy még a Ballou-ék barátait is kezdte nyugtalanítani. Pontosan délben hol az egyikhez, hol a másikhoz állított be, inni kért, és azt javasolta a házigazdának, hogy szkanderozzanak. Mivel e téren közismert volt a fölénye, senki sem fogadta el az ajánlatot. Máskor meg kerékpárra ült, s oda-vissza tíz kilométert megtett, hogy meglátogassa Leveskyéket. Leveskynek nemrég halt meg a felesége, s a fiaival, két jókötésű legénnyel és a lányával, a húszéves Ruth-tal élt a farmon. Tom minduntalan szkanderozni akart, de egyikük sem állt ki vele. Tom ilyenkor kedvetlenül megitta a sörét, s közben Ruth-ot bámulta. Olyan tolakodó illetlenséggel nézte a lányt, hogy az kis idő múlva kiment a szobából. A három Levesky ekkor mély hallgatásba burkolódzott, Tom pedig kiitta a sörét, aztán elment.

Davidson szerint Tom életének az anyja halála után csak a saját fizikai fölénye adott értelmet. És azért lett olyan agresszív a férfiakkal és olyan kihívó a nőkkel, mivel kételkedni kezdett az erejében, amióta Chloé könnyűszerrel leterítette. A nőket egyelőre csak bámulta, de a faluban megindult a pletyka, és nemcsak Juana jósolgatta, hogy Tom egyszer a tettek mezejére lép. Egy jó lélek végül megemlítette a dolgot Jim Ballou-nak, ám az csak nevetett: „ezen a téren Tom olyan ártatlan, hogy akkor sem tudna hozzáfogni, ha segítenének neki”.

Ha a testvéréről volt szó, Jim mindig ilyeneket mondott: „Tom ártalmatlan, szelíd, mint a ma született bárány, még a légynek sem tudna ártani”.

Azoknak az asszonyoknak azonban, akiknek Tom a nyomába szegődött, míg a drugstore-ban vásároltak (bár soha nem szólt hozzájuk, nem nyúlt hozzájuk, s nem közelítette meg őket egy méternél közelebb), más volt a véleményük. Nagyon zavarta őket, hogy amikor megfordulnak, ott áll mögöttük ez a lóbálózó karú nagy mamlasz, nem volt túl bizalomgerjesztő látvány előreugró álla, karmazsinvörös, nyáladzó ajka, busa, összenőtt szemöldöke alól rájuk szegeződő apró, fekete, csillogó szeme. S ha nem fordultak hátra, még elviselhetetlenebb volt, hogy ott érezték maguk mögött.

Levesky végül kitiltotta Tomot a farmról, ezután csak valamelyik fia kíséretében küldte bevásárolni Ruth-ot, s megpróbált aláírásokat gyűjteni a célból, hogy Jim Ballou távolítsa el testvérét a faluból. A követelést ugyan sokan helyeselték, de senki nem akarta aláírni.

Minthogy Tom leginkább Chloé és a „yaraville-iak” ellen ágált, Davidson azt tanácsolta, hogy kerítsük körül a birtokot, de legalábbis a házat. Mivel a körülkerített rész szükségszerűen magában foglalta volna a terasz előtti úszómedencét, a díszkertet és a ház mögötti parkolót, legalább fél hektárról lett volna szó. Költségvetést készíttettem egy vállalkozóval, s bár elég magas összeget kért, Suzy és Davidson sürgetésére elfogadtam az ajánlatát. Egyébként nagyon elszomorított, hogy rács mögé kell zárkóznom, hiszen ebbe sem a nagyapám, sem az apám nem egyezett volna bele. A vállalkozó megígérte, hogy karácsony után hozzákezd a munkához.

December huszonegyedikén - hogy is felejthetném el ezt a dátumot? - Chloé lefekvéskor nagy cirkuszt rendezett. Már ágyban feküdt, és - a jelek szerint - kész volt rá, hogy elalvás előtt a szokásos módon álomba ringassa magát, de hirtelen felkelt, s egy csapásra visszanyerve minden energiáját, kijelentette, hogy rexezni fog (az ő beszédjeleivel: játszik golyó golyó) a játékszobában. Én épp a dolgozószobámban olvastam újra, amit aznap írtam, amikor Suzy bejött, és elmondta, hogy Chloé, nem törődve a tiltakozással, Emmát is félrelökve bezárkózott a játékszobába, s nagy lármát csapott a golyókkal.

Felfegyverkeztem „bunkóm”-mal, döngetni kezdtem vele a játékszoba ajtaját, amelyet Chloé belülről kulcsra zárt, s fennhangon megparancsoltam neki, hogy nyissa ki, és jöjjön vissza a gyerekszobába. Nem engedelmeskedett, mivel úgy vélte, hogy az ajtó mögött biztonságban van, és a vezérhím, akár rázza a bunkót, akár nem, ott nem támadhat rá. Már azon tűnődtem, meddig kell még várakoznom a folyosón, hogy méltóztasson kinyitni az ajtót, amikor ravasz megoldás jutott az eszembe.

Halkan megkértem Suzyt, hogy adja ide az elemlámpámat, és kapcsolja le a villanyórát. Aztán bekiabáltam Chloénak az ajtón keresztül (túl kellett ordítanom a golyók zörgését, hogy meghallja a hangom), hogy ha nem nyitja ki az ajtót, Nagy eloltja a fényt. Noha borzadt a sötétségtől, és csak akkor tudott elaludni, ha égett az éjjeli lámpa, nem izgatta a fenyegetés, régóta tudta, hogyan kell le és felkattintani a villanykapcsolót a ház összes helyiségében. Akkor sem idegeskedett amikor sötétbe borult a játékszoba. Odament az ajtó melletti villanykapcsolóhoz, felkattintotta, s meglepetten és dühösen szűkölni kezdett, amikor nem lett világosság. Újra lekattintotta a kapcsolót, aztán fel, még egyszer le és így tovább, sikertelenül, pánikba esett, sírt, kiáltozott, két kézzel dörömbölt az ajtón. Egész addig csak hallgattam, amikor észrevettem, hogy egyre erősebb csapásai alatt betörhet a tölgyfa ajtó, meggyújtottam az elemlámpát, a kulcslyuk elé tartottam, és rákiáltottam Chloéra, hogy nyissa ki. Rögtön engedelmeskedett.

Ahogy kiért a folyosóra, lekuporodott, és nyögdécselve nyújtotta felém a kezét. De most nemcsak megérintettem, hanem meg is fogtam a kezét, átvittem a gyerekszobába, s Emmával megüzentem Suzynek, hogy felkapcsolhatja a villanyórát. Amikor Emma visszajött, megnéztem az órámat. Harmincöt percig tartott, ömlött rólam a veríték, és magamon kívül voltam.

Tudomásul vettem, hogy a jövőben be kell zárni kívülről a játékszoba ajtaját, mielőtt Chloét le akarjuk fektetni.

Szerettem volna hidegen bánni vele. De az érzelmek terén a legcsekélyebb árnyalatot is ösztönösen megkülönböztette, s ha azt látta volna, hogy hűvösen viselkedem vele, nem lett volna jó éjszakája, s következésképpen nekünk sem.

Szívélyesebben öleltem hát meg, mint ahogy kedvem lett volna, s a lelkem mélyén elátkoztam a szeszélyeit, a dührohamait, az engedetlenségét, a fenyegető fizikai erejét s a rengeteg gondot, amit okozott. Azt már nem is említve, hogy még vakációzni sem mehettünk el miatta, mintha börtönbe zártak volna bennünket Yaraville-ban. Milyen helytálló volt Donald megállapítása (és milyen tapintatlan), „ha nem teszitek Chloét rács mögé, magatokat találjátok ketrecben”.

Míg Suzy a fürdőszobában volt, átöltöztem, aztán keresni kezdtem a „bunkó”-t, amelyet letettem valahová, amikor Chloét lefektettem. Bekiabáltam Suzynek, hogy hol van a bunkó. - A helyén - kiabálta vissza. Tizenkét évi házasság után hozzászokhattam volna már ehhez a válaszhoz, de még mindig dühített. De az volt a legdühítőbb, hogy igaza volt: a bunkó oda volt támasztva az éjjeliszekrény és az ágy közé, bizonyára én állítottam oda az előbb.

Mivel ideges voltam, annál lelkiismeretesebben végeztem a gyakorlatokat. Még tíz hajlítás volt hátra, amikor Suzy kijött a fürdőszobából. Rávetette magát az ágyra, és gyengéd iróniával figyelt.

- Te australopithecus - mondta -, hagyd azt a bunkót! Most rajtad a sor. Siess, kérlek, álmos vagyok.

Bólintottam, megcsináltam a tíz hajlítást, aztán a „helyére” tettem a szerszámot, s indultam zuhanyozni. Mikor befejeztem a mosakodást, gondosan megfésülködtem, mint mindig, mielőtt lefekszem: Suzy megint újra jót mulatott ezen a képtelen szokáson, és végignyúlva az ágyon, a könyökére támaszkodva figyelt a nyitott fürdőszobaajtón át. Mégsem tett rá megjegyzést. Odamentem hozzá, a vállamra hajtotta a fejét, de továbbra is szótlan maradt. Talán egyszerűen álmos volt. De inkább azt hiszem, tudta azt, amit Oscar Wilde olyan találóan megállapított, hogy „pszichológiailag melyik az a pillanat, amikor hallgatnunk kell”. Mindenesetre a hallgatása hamar lecsillapított, és kezdtem szégyenkezni, hogy az előbb annyi rosszat gondoltam szegény Chloéról.

Végtére is talán az ő hibája, hogy az anyját kiszakították természetes környezetéből, őt magát pedig elszakították a fajától, hogy az öröklött ösztöneitől idegen szokások és szabályok szerint nevelkedjék? Hogy ráadásul kénytelen miattunk, velünk, a kedvünkért az emberlét felé haladni, amelyet úgysem ér el soha? És jobban meggondolva a dolgot, ugyan Tom Ballou-e az oka, ha agyának egy kis hibája miatt ő is a majom és az ember között foglal helyet, anélkül hogy értené, miért nem ér annyit, mint a többi ember? Mennyivel boldogabb lenne szegény, ha az őserdőben látta volna meg a napvilágot, nem kellene dolgoznia, fáról fára ugrálna, gyümölcsöt eszegetne, s amikor, hála az erejének, vezérhím válna belőle, csapatának nőstényei mindig szívesen fogadnák a rózsaszínű periódusukban!

Suzy mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megtörte a csendet:

- Jobban vagy?

- Nem is voltam rosszul.

- Nem vagy már dühös Chloéra?

- Nem.

- Rám sem, amiért itt akarom tartani?

- Rád mégúgy sem.

- A kerítéshistória bánt?

- Sajnos, szükség van rá.

- De drága lesz.

- A pénztelenség nem halálos baj. Egyébként semmi nem halálos, csak maga a halál.

- Szóval jó a hangulatod?

- Olyan jó, amilyen ilyen körülmények között csak lehet.

- Mit nevezel te ilyen körülményeknek? Az ellenünk beadott kérvényt, a fenyegetéseket, a Ballou testvérek áskálódását?

- Nemcsak azt. A legjobban az bánt, hogy Chloé már semmit sem akar csinálni. Mindennap megtartjuk az óráit. De te is ugyanúgy tudod, mint én, hogy ez merő fikció. Egyetlen percig sem dolgozik igazán. Vagy nem akar, vagy nem tud már koncentrálni. Utoljára a meghal jelét tanulta meg egyszer lefekvéskor. De azóta semmit. Az a kínos érzésem van, hogy a Chloé-program is meghalt.

- Dehogy, Ed! Chloé lustasága vagy szeszélyei kétségtelenül a fejlődésének egyik szakaszát jelzik. Egy olyan fejlődési szakaszt, amely megfelel a serdülőkorból a felnőttkorba történő átmenetnek.

Ez az érv nem győzött meg: Chloé már jó ideje elérte a felnőttkort! De Suzy láthatóan olyan álmos volt már, hogy nem akartam vitatkozni vele, és csak ennyit mondtam:

- Talán igazad van.

Ő sem volt vitatkozó kedvében. Megkönnyebbülten nagyot sóhajtott, és azt mondta:

- Kérek egy puszit, és alszom.

- Kettőt is kapsz, nem vagyok fukar.

Ő sem volt az, de nem vitte túlságba a dolgot, és a hátát fordította felém, melyet jóakaratom jeléül széltében-hosszában megvakargattam. Megmasszíroztam a tarkóját, végül megcirógattam a karját és a csípőjét, de csak könnyedén, nehogy célzatosnak tűnjön a mozdulat. A lélegzete szabályossá vált, amiből láttam, hogy önmagába menekült, és elaludt.

Én sokkal nehezebben tudtam elaludni. Elég soká szunnyadtam el, s olyan álom kínzott, amelyet már nem először álmodtam, de ezúttal egy új változatban éltem át, s ami még rosszabb, vég nélkül ismétlődően, az ismétlődés rettentően kimerített, úgy éreztem magam, mint egy malomkövet hajtó rabszolga, aki csak szüntelenül megy, de soha nem jut előbbre.

Suzy és én a városba visszük Chloét, vissza abba a ketrecbe, ahol tizenegy éve született. Odaérünk az állatkert kapujához, leparkolunk egy nagy tölgyfa mellett, Suzy sírva szól hozzám: „Menj be egyedül, megvárlak az autóban.” Elindulok, magam után vonszolva Chloét, aki ez egyszer szófogadóan követ (ebből is látszik, hogy álomról van szó!), de ő is sír és nyöszörög. Az állatkertben bezárják egy ketrecbe egy épület belsejébe, és két őr rögtön hozzálát, hogy levetkőztesse. Megbotránkozva kérdezem: „De hát miért csinálják ezt?” Egyikük megvetően végigmér, aztán azt mondja: „Itt meleg van. Minek egy állatnak ruha?” Chloé szomorúan néz rám, és beszédjelekkel kérdi: Nagy miért zár be Chloé? Nem válaszolok, lesütött szemmel, szégyentől és lelkiismeret-furdalástól gyötörve elmegyek.

Az állatkert kapujában ott a nagy tölgyfa, a kocsim azonban eltűnt. Ellopták? Suzy elment nélkülem? Vagy elrabolták az autómmal, mint Chloét Denecke? Az a szörnyű érzés mardos, hogy ez a büntetésem. Nem tudom, mit tegyek. Értesítsem a rendőrséget? De hátha ezalatt Suzy visszatér? Tanácstalan vagyok. A nagy tölgyfához támaszkodom. A fa törzsén a kérgen, majdnem szemmagasságban, egy hajtűvel odarögzített üzenetet veszek észre. „Isten veled. Én is megyek Chloéval. Suzy.” Mit jelent az, hogy „megyek Chloéval”? Hogy Chloéval él majd a ketrecben?

Különös módon nem is az ötlet képtelensége döbbent meg, hanem az a tény, hogy Suzy örökre elhagy. Visszafutok a ketrechez, melyben otthagytam Chloét. Már nincs ott. Suzy sem. Megkérdezem az egyik őrt: „Hova lett az a csimpánz, amit idehoztam?” Így felel: „Miféle csimpánz? Nekünk csak egy gorillánk van.” A szóban forgó állatnak csupán a hátát látom, most lassan felém fordul: Tom Ballou az. „Hát te mit csinálsz itt, Tom?” kérdezem. „Tudhatná, hiszen maga záratott be ide” - feleli. „Ugyan, dehogy” - tiltakozom méltatlankodva, de közben tisztában vagyok vele, hogy ez hazugság.

Egyébként ő is hazudik. Úgy néz rám apró, fekete, ravasz szemével, mintha valami összeesküvést forralna ellenem. Újra megszólal: „De nem haragszom magára. Nagyon jól érzem itt magam. Mondták, hogy kapok egy társnőt is.” Szemérmetlenül vihog, előretolva kiugró állát, s a nyála csorog karmazsinvörös szája sarkából. „Kössünk békét - mondja -, elárulom magának, hol van Suzy. De előbb fogjunk kezet. S a rácson keresztül nyújtja felém szőrös ujjait. Érzem, hogy ez valami csapda, de akaratom ellenére feltartóztathatatlanul beleesem. Beleteszem a kezem a kezébe. Kacsintva megmarkolja, megszorítja, mintha satuba tettem volna, és hihetetlen erővel magához rántja. Kétségbeesetten ellenállok, de egyre beljebb és beljebb húz. A vállam nekiütődik a rácsnak. Fájdalmamban felüvöltök. Érzem, hogy Tom ki fogja szakítani a karom. Már recseg a vállamban a csont, szakadnak az izmaim.

Mint említettem, nem először álmodom ezt az álmot. És mindig a legkegyetlenebb pillanatban marad abba: a vállam kiszakad, s ott marad ellenségem kezében.

Végül felébredek, csupa veríték vagyok, hevesen ver a szívem, zúg a fülem, a torkom kiszáradt, és elég hosszú ideig tart még, míg megértem, hogy ép mindkét karom. Meggyújtom a kis éjjeli lámpát. Az ernyője nem átlátszó, hogy Suzy ne ébredjen fel, amikor rövid időre bekapcsolom, s elveszek egy pohár vizet a telefon mellől. De kell egy kis idő hozzá, hogy a szemem alkalmazkodjék a gyenge fényhez. A jobb könyökömre támaszkodom - arra, amely már nem is lenne, ha az álmom valóság -, a bal kezemben tartva a poharat iszom, és ivás közben a szoba félhomályában, két vagy három lépésre tőlem, észreveszek két farmernadrágos, tornacipős lábat.

Nem akarok hinni a szememnek. Ha nem érezném kezemben a poharat, torkomban pedig a hideg vizet, azt hinném, hogy egy másik álom kerített a hatalmába. Visszateszem a poharat, és a kis lámpa ernyője felé nyúlok, hogy hátrabillentsem, majdnem biztosra véve, hogy a látomásom szertefoszlik, annyira képtelennek tűnik. De nem foszlik szét. Még élesebb lesz. A láb Tom Ballou-é. Tomnak puskája van. A puska csöve ránk mered.

Még ekkor is képtelen vagyok elhinni, hogy nem látomás ez, hanem valóság. Annál is inkább, mert minden mozdulatlan és csendes. Meggyújtom a mennyezeti lámpát, és nagyot kiáltok:

- Mit akarsz itt, Tom?

Suzy felébred, elsikítja magát, de rögtön visszanyerve önuralmát, odafordul hozzám, és inkább elképedve, mint megijedve azt kérdezi:

- De hát mit csinál itt? Hol jött be?

- A tetőn - feleli Tom udvariasan.

- Lehetetlen - mondom -, magam zártam be a billenőablakokat.

Ugyanakkor az eszembe ötlik: Chloé lehetett, mikor a biliárddal bohóckodott! Ő nyithatta ki az ablakokat!

Tom hallgat. Nem látszik különösebben fenyegetőnek, mintha fogalma sem lenne, miért van itt. Habozom, hogy feltegyem-e neki az első kérdést. Félek, hogy hirtelen eszébe jut, miért jött hozzám. Megpróbálom elterelni a figyelmét.

- Hogy jöttél ide?

- Biciklin.

- Biztosan szomjas vagy. Nem akarsz inni?

- Nem.

- Minek az a puska? - kérdezi Suzy.

Tom nem válaszol. A térdemmel meglököm Suzyt a takaró alatt, hogy megértessem vele, milyen veszélyes kérdést tett fel. De vagy nem értette meg a jelet, vagy más a véleménye, mint az enyém, ezért tovább faggatja Tomot.

- Minek az a puska?

- Ez Jim puskája.

- Meg van töltve? - kérdi Suzy.

- Nincs - feleli Tom.

A jobb kezemmel az ágy és az éjjeli lámpa közé nyúlok, a bunkó után tapogatózom. Hogyha úgy adódik, leüssem vele Tomot. Ez azonban kétségbeesett megoldás lenne. Nem értékelem túl az esélyeimet. Tom gyors és ügyes, s ha rám támadna a puskatussal, csak egyszer kellene ütnie.

Tom Suzyt bámulja. Dühös lett, amikor Suzy megkérdezte, hogy meg van-e töltve a puskája. S amilyen félénk volt eddig, olyan kérkedő és támadó lett.

- Két töltényem is van - veti oda pökhendien.

Kiveszi a töltényeket a zubbonya zsebéből, és odamutatja. Aztán kinyitja a fegyvert, ráérősen egymás után becsúsztatja a töltényeket a dupla puskacsőbe. Visszazárja gyorsan a puskát, a tusát a csípőjéhez támasztja, s a csövét diadalmasan felfelé irányítja, ujján a ravasszal. Felkészült a lövésre, és fogadni mernék rá, hogy meg is teszi.

Nem eresztem el a bunkómat, de - legalábbis pillanatnyilag - nullával egyenlők az esélyeim. Tom három méterre van tőlem, és nem tudnék egy métert sem megtenni, hogy szét ne loccsantsa az agyvelőmet.

- Tom - mondom -, ne szóljak Jimnek, hogy jöjjön érted?

- Ne.

Dühösen mondja, és nem néz rám közben. Csak Suzyt bámulja, s nagyon nem tetszik nekem, ahogyan nézi.

- Tom - emelem meg a hangom -, mit akarsz?

Úgy rázza a fejét, mintha egy szemtelen legyet hessegetne el, és bizonytalanul válaszol, le nem véve szemét Suzyről.

- Megölni Chloét.

- Mit mondasz, Tom - kérdem indulatosan -, nem elég, hogy lelőtted a kutyámat? Chloét is meg akarod gyilkolni?

Hevességem szemmel láthatólag nem marad rá hatástalan, s inkább zavarodottan, bocsánatkérően mondja, mint egy kisgyerek, akit megdorgált az édesapja.

- Muszáj. Mondtam, hogy megteszem.

Még mindig nem veszi le a tekintetét Suzyről.

- De Tom - mondom -, az embernek nem kell mindent megtennie, amit mond.

Vállat von, a fejét rázza, és nem szól egy szót sem, csak félig eltátja a száját. Súlyos állkapcsa úgy lóg, mintha kiugrott volna a helyéről. Szemmel láthatólag fogalma sincs, mit csináljon. Mióta meglátta Suzyt levetkőzve, rátapad a szeme.

Jó időbe telik, míg udvariasan így szól:

- Mrs. Dale, legyen szíves, vegye le a hálóingét.

Olyan erős a kontraszt a kérés és az udvarias hang közt, hogy nevetni lehetne rajta, ha Tomnak nem volna töltött puska a kezében. De Suzy nem veszi könnyedén a dolgot. Elönti a méreg.

- Szégyellhetnéd magad, Tom, hogy ilyet kérsz tőlem! - mondja. - Mit gondolna az anyád, ha látna?

A kérdést merőben szónokiasnak érzem, de váratlan a hatása: őrült dühöt vált ki Tomból.

- Az anyám már meghalt! - mondja. Dühében dadog.

- És se... se... senki ne merészelje emlegetni!

Hirtelen a vállához kapja a puskát, és meghúzza a ravaszt. A fejem fölött a velencei üveg falikar ízzé-porrá törik. Egy pillanatra azt hittem, hogy a fejem loccsant szét. Rémülten gondolok rá, hogy Chloé felébred a dörrenésre. Ideszalad, és beleugrik a farkas torkába.

- Figyelmeztetés! - mondja Tom fogcsikorgatva. - És most, Mrs. Dale, le a hálóinggel!

Suzy most hallgat. Megértette, hogy a hevessége milyen vészesen hatott Tomra. Hallgat, de természetesen nem engedelmeskedik.

- Tom, ha megölsz, elfogy a töltényed, és téged meg Chloé öl meg - próbálom elkeseredetten észérvekkel meggyőzni.

- Van még valamim - csap rá Tom a bal csípőjére. A valami egy nagy vadászkés, tokban lóg le az övéről. Nagyon tarthat Chloé erejétől, ha állig felfegyverkezve indult a keresésére! És lám, mi lakozik ebben a hatalmas testben: egy hencegő, megfélemlített kisfiú. De épp a rettegése tűnik félelmetesnek.

Nincs időm válaszolni. Jóllehet Chloéra számítottam, Emma viharzik be a szobába. Meglátja, hogy Tom ott áll előttünk puskával a kezében, őrült elszántsággal ráveti magát, megkísérli kitépni a kezéből a fegyvert. A puska elsül, senkit nem talál el, a nagy állótükör darabokra törik, látom, hogy Emma a földre hemperedik, Tom pedig felemeli a puskáját, hogy rávágjon vele. Biztos vagyok benne, hogy meg akarja ölni.

- Tom!

Megáll a keze a levegőben. Rám néz. Az ágy mellett állok; a bunkóval a kezemben. Tom kis fekete szeme csillogni kezd. A fegyverét a csövénél fogva nagyon lassan elindul felém. Lassacskán hátrálok. E pillanatban nem sokat adnék a bőrömért.

Ami ezután történik, olyan gyorsan megy végbe, hogy csak az eredményt látom, az okot nem. Az eredmény a szobán átrepülő puska, s a földön dulakodó Chloé és Tom. Érdes, embertelen morgás üti meg a fülemet, melybe Suzy és Emma sikítozása vegyül. A szám elé kapom a kezem, és azon veszem észre magam, hogy én is kiabálok. A küzdő felek körül forgok a bunkóval a kezemben, de őrültség lenne közbeavatkoznom. A kezek és lábak felismerhetetlenül kavarognak.

A harc egyébként csak néhány másodpercig tart. Csupán akkor fogom fel, mikor befejeződik. A dulakodás megszakad, a küzdő felek szétválnak, mintha csak a saját elhatározásukból tennék. De szó sincs ilyesmiről. Tom hanyatt fekszik, Chloé átharapta a torkát. Chloé pedig hason fekszik, a vadászkés, melyet Tomnak még volt ideje előhúzni, markolatig bele van szúrva a bal lapockájába. Kábultan nézem őket. E pillanatban nem is a Chloé elvesztése feletti fájdalom lesz úrrá rajtam, hanem a végkifejlet értelmetlenségéé. Sajnálom Chloét, és most, hogy Tom halott, már őt is tudom sajnálni.

Annyira eltölt a borzalom, hogy nincs erőm közelebb menni hozzájuk. S ahogy látom, Suzynek sem. Felsegíti Emmát, és odavezeti az ágyhoz, én is az ágyra dőlök, megszédülve a vér szagától. Mindhárman az ágyon keresünk menedéket, mintha az egy szeplőtelen sziget volna a vértengerben.

Kis idő múlva felkelek, fogom az éjjeliszekrényen álló vizeskancsót, teletöltöm a poharam, és odanyújtom Suzynek, aki iszik belőle, majd megitatja Emmát. Emma a pohár kristálypereme fölül fél szemmel néz csak rám, a másik szeme le van hunyva, a szemhéja lehorzsolódott, feldagadt, az arccsontja vérzik. Megmozdul a keze - köszönöm - mondja.

Ő köszöni meg nekem! Ő, aki puszta kézzel rátámadt Tomra, hogy lefegyverezze! Milyen jellemző rá! Csak azt látja, mit tettem érte. Elfelejti, hogy ő mit tett értünk! Valamiféle ködön át látom Suzyt, ahogy felkel, és lekuporodik Chloé mellé.

- Suzy!

Nem válaszol. A józan ésszel teljes ellentétben halvány reménysugár csillan fel előttem.

- Suzy, lehet, hogy Chloé...

Nem ismerek a saját hangomra, olyan gyenge és színtelen.

- Igen - leheli.

Nagy nehezen én is fölkelek. Kimegyek a fürdőszobába, ismét iszom, és megmosom az arcom. Amikor visszamegyek a szobába, Emma és Suzy az ágyon hevernek. Suzy a fejét a kezébe temetve zokog, Emma pedig fölé hajolva próbálja jelbeszéddel vigasztalni, amit Suzy nem is láthat. Leülök Suzy bal oldalára, és felveszem a telefonkagylót.

Magam is meglepődöm, hogy milyen lassúak a mozdulataim. Mintha egy film lassított jelenetében játszanék. Davidsont hívom, Huntot és dr. Lewist. Gondolkozom, hogy ne hívjam-e fel Jim Ballou-t, de hosszas megfontolás után inkább Davidsonra hagyom ennek a gondját.

Szólok Suzynek, hogy öltözzön fel, és főzzön kávét nekünk és azoknak, akiket várunk. Remélem, ha felöltözik, és elfoglalja magát, visszanyeri az önuralmát. Én is felöltözöm. Lemegyek a földszintre, kinyitom a bejárati ajtót, kimegyek a teraszra, mélyeket lélegzem. Nincs hideg, és szép holdfényes az idő. Fel-alá sétálok a teraszon, nagyon szeretnék sírni, de nem tudok.

A konyhaablakon csikorogva felhúzódik a redőny. Az ablak kivilágosodik, s látom, ahogy Emma és Suzy készítik a kávét. Szeretnék bemenni hozzájuk, de nincs kedvem beszélgetni. Sarkon fordulok, elindulok a konyha felé, de meggondolom magam, csak arra vágyom, hogy egyedül legyek. Visszamegyek a teraszra, és újra kezdem a fel-alá járkálást.

Vég nélkül ismételgetem magamban, hogy „vége a Chloé-programnak”, és mégsem tudom elhinni. Nyolcévi munka és szeretet Suzyvel vállvetve. Szerettem Suzyt, szerettem a kimerítő munkát, és szerettem Chloét is.

Jól tudom, mit mondanak majd egyesek: „Dale-ék érzelmileg túl sokat invesztáltak a csimpánzba.” Gyűlölöm, ha ezt a pénzügyi kifejezést érzelmekkel kapcsolatban használják. Ha pénzt fektetünk be, és elveszítjük, az rendben van! De elveszíthetjük-e az adott és kapott szeretetet, ha a tárgya eltűnik is a földről?

Suzy kijön a teraszra, belém karol. És mintha nem tudnék már járni, s neki kellene vezetnie, behúz az ebédlőbe. Emma nagy tüzet rakott a kandallóban. S a csészékből, amelyekbe kávét tölt, meleg, meghitt, szívderítő illat árad felénk a felszálló párával. Hálásan isszuk a kávét, szótlanul bámulunk egymásra, szinte csodálkozva, hogy itt vagyunk, az éjszaka kellős közepén az égő tűz és a nyitott ablak mellett. Képtelenek vagyunk elhinni, ami odafönt történt a szobánkban: a két puskalövést, a két holttestet, összekeveredő vérüket. Hogy szeretnénk visszafordítani az idő kerekét addig a pillanatig, amikor a tények kegyetlen folyamata elindult a tragikus végkifejletig: például addig, amikor Chloé a vadászat napján eloldotta Rodericket a láncáról.

Jim Ballou kétségtelenül bűnös, hogy alábecsülve Tom elmezavarát, megtanította lőni, s nem zárta el előle a puskát és a töltényeket, ahogy a seriff tanácsolta neki. De nem kevésbé felelősek a falusiak sem, akik valami ostoba majomellenes előítéletből hadjáratot indítottak Chloé ellen, követelték, hogy zárjuk el, mert kártékony, s előidézték azt a veszélyt, hogy felbukkanjon folklórunk tipikus személyisége: az igazságosztó.

Egy kis idő múlva Suzy leteszi a csészét az asztalra, odamegy Emmához, megcsókolja az arcát az ép oldalán, s halkan így szól:

- Köszönjük, hogy megmentettél bennünket.

Emma keze sebesen mozog, nem értem, inkább csak kitalálom, hogy mit mond: Mr. Dale nélkül Tom agyonver a puskatussal.

Ez igaz. De Emma nélkül a második golyót, ami a tükröt találta el, a fejembe kapom. Chloé nélkül pedig mindnyájan itt maradunk. Vérfürdő! Nagytakarítás! Nincs kegyelem Yaraville-nak! Rambo nem áll meg félúton! Ki ne tudná, hogy civilizációnk őrangyala hajthatatlanul tör célja felé?

Várjuk Huntot, Lewist, Davidsont. Lewis megállapítja Tom Ballou halálát, és ellátja Emma feldagadt arcát. Hunt odasúgja nekem, úgy, hogy Suzy ne hallja:

- Látod, igazam volt; vissza kellett volna vinni Chloét az állatkertbe a játékszobai csetepaté után.

Davidson pedig, miután megvizsgálta a helyszínt, jó tanácsot ad:

- Ezúttal, Mr. Dale, pert kellene indítania Jim Ballou ellen. Különben ő fogja magát beperelni. És amilyen az igazságszolgáltatásunk, még abban sem lehet biztos, hogy megnyeri.

Aztán délelőtt, amikor Maryvel találkozom, félrevon, és azt mondja:

- Ed, el kellene utaznotok Suzyvel valami hosszú útra, az jót tesz majd neki. Nagyon megrázta a dolog.

Igen, igazuk van. Elindítom majd ezt az átkozott pert, mert meg kell tennem. Elmegyek Suzyvel egy hosszú utazásra. A visszatérésünket egyeztetem a gyerekek vakációjával, aztán mindnyájukat elviszem, igen, mindnyájukat, beleértve Emmát és Evelynt is, a Sziklás-hegységbe. Amikor visszatérünk Yaraville-ba „bölcsebben és szomorúbban”, befejezem a Chloéról szóló könyvemet. De előbb ki kell pihennem magam, és azon igyekszem, hogy képes legyek újra egy csöppnyi szeretetet érezni ez iránt a felkapaszkodott főemlős, az ember iránt.