Amikor a repülőtérre érkezve megláttam Pablót, mohón kémlelni kezdtem az arcvonásait, de nem jeleztek katasztrófát, s furcsa módon éppen ettől lettem nyugtalan. Amikor viszont megkérdeztem tőle: - Hogy van Chloé? -, zárkózottan válaszolt: Nem tudnám megmondani, senor, nem láttam. Senki sem látja, csak Emma és Mr. Hunt.

Aztán, észrevéve, hogy milyen feszült és aggodalmas Suzy arca, rövid habozás után kelletlenül hozzátette:

- Mr. Hunt azt mondja, hogy a fejével van valami baj, de azt hiszi, hogy még rosszabbul is lehet. Többet nem mondott, mi pedig úgy gondoltuk, valóban nem tud többet, s nem faggattuk tovább.

Az egész hosszú úton nem beszélgettünk. Pablo annyit azért elmondott, hogy „a fiatalok jól vannak”, és hogy „María de los Angeles nagyon bánkódik, hogy Chloé beteg”.

Ahogy Yaraville-hoz közeledtünk, megkértem Pablót, hogy először álljon meg Huntéknál. Mary, amikor megismerte a Chevroletünket, kijött a házból, bedugta fejét a Suzy felőli kocsiajtón, túláradó lelkesedéssel átölelte Suzyt, és azt mondta neki, hogy Donaldot ott találja Yaraville-ban Chloé betegágyánál. „Chloét” mondott, nem „kis majmotokat”, ahogy máskor szokta.

- Hogy van Chloé? - kérdezte Suzy.

- Jobban, mint amikor Donald táviratozott.

Yaraville-ban, ahová pontosan délben érkeztünk, Juana fogad bennünket az alkalomhoz illő arccal. De csupán az arca részvevő, a szíve nem. A „gyerekek” a városban tanulnak, és majd csak a hétvégén látjuk őket.

- Mr. Hunt arra kéri önöket - mondja Juana -, hogy ne menjenek rögtön fel a gyerekszobába, mert előbb beszélni akar önökkel.

- Nem látom María de los Ángelest.

- Elküldtem egyik barátnőmhöz. Mr. Hunt szerint nem kell félni a fertőzéstől, ha az ember nem érintkezik Chloéval, de soha nem lehet tudni.

Leülök a nappaliban, Suzy velem szemben ül, és én hirtelen fáradtnak érzem magam. Hallgatunk. Várunk. Donald bizonyára hallotta az autó zúgását. Mit csinál, miért nem jön le?

Végre jön. Ő is fáradt. Később tudom meg Emmától, hogy akármennyire elfoglalta a sok páciense, naponta kétszer is meglátogatta Chloét.

- Suzy - mondja -, kérne nekem egy whiskyt Juanától? Ha maga nem lenne itt, nem innék.

Belezuhan az egyik fotelba, és megtömi a pipáját.

Általában soha nem iszik nyolc óra előtt, és akkor is elég keveset. Mihelyt Suzy a kezébe adja a poharat, látható örömmel szorongatja, és jó nagyot kortyol.

- Agyvelőgyulladása van. Agyvelőgyulladásból legalább annyiféle van, mint influenzából. Csak hogy tudjátok. És az előbb elhangzottakkal ellentétben a csimpánzok ugyanazokat a fajtákat kapják meg; mint mi. Csak ők nehezebben vészelik át. A végkifejlet ugyanis csaknem minden esetben végzetes.

- Miért? - kérdi Suzy zordul.

- Mert nem ismerjük fel idejében. A ketrecben őrzött csimpánzokról beszélek. Ott ülnek a sarokban a kezükbe támasztott fejjel, keveset esznek, az utolsó stádiumban felkelnek, keringenek, elesnek, felkelnek, majd újra elesnek. Ekkor már felismerjük a betegséget, de már késő.

- És Chloé? - kérdezi Suzy elfúló hangon.

- Chloé tud beszélni. Idejében meg tudja mondani, ha rosszul van. A jelbeszédnek köszönheti, ha túléli. És Emmának is, aki olyan figyelmes, annyira lelkiismeretes. Rögtön figyelmeztetett. Az elém táruló kép mindent elmondott: fájt a feje, megmerevedett a nyaka, enyhén kancsalított, s amikor két lábra állítottam, rögtön elvesztette az egyensúlyát.

- És most mi a helyzet? - kérdeztem.

- Most kezelem, és nagy szerencse, hogy nagyon jó beteg. Mindenben engedelmeskedik, minden orvosságot bevesz. A legnagyobb baj a lelkiállapota: nem küzd eléggé a betegség ellen.

- Elcsüggedt?

- Nem csüggedt el, de nem is optimista: passzív, magába roskad. Nagyon hiányolt benneteket.

- Láthatnánk? - kérdezi Suzy némi türelmetlenséggel.

- Egy pillanat, Suzy - feleli Donald -, tudnotok kell, hogy ez nem kockázatmentes. A majmok betegsége átterjedhet az emberre. Ezt sajnos már megtanultuk. Szóval, vigyázni kell, s arra még felhívnám a figyelmeteket, hogy nagyon megváltozott. Újra olyan, mint gyerekkorában. Már nem kéri a bilit. Megint pelenkázni kell. Nem könnyű dolog, mivel nagyon megnőtt, de Emma megoldotta. Kevés jelet használ, és azt is rosszul. Néha nem érti meg a hozzá intézett jeleket. Emma valóságos irgalmasnővér, úgyszólván egy pillanatra sem hagyta el az ágyát, és nem volt semmi segítsége.

- Hát Juana?

Donald vállat vont:

- Nem lehet a szemére vetni, ha nem kívánja kitenni magát a fertőzésnek.

- Pedig - mondom - nem egy alkalommal tette meg Elsie-vel és Jonathannal, amikor kicsik voltak. Chloé esetében nyilván úgy gondolja, hogy nem éri meg a dolog: elvégre egy majom az mégiscsak egy majom.

- Jobb lenne - mondja Donald -, ha a fiatalok nem jönnének haza hétvégére Yaraville-ba. Azt tanácsolom, hogy könnyítsetek Emma helyzetén, és fogadjatok fel egy ápolónőt, legalábbis ha találtok olyat, aki hajlandó egy majmot ápolni.

- Fölösleges, hisz itt vagyok én - mondja Suzy határozottan. - Don, ezer köszönet mindazért, amit tett.

- Legalább annyira Chloéért tettem, mint értetek - mondja Donald zavartan. - Nagyon szeretem Chloét. Jó kislány.

Suzy feláll, és határozottan kijelenti:

- Most pedig gyerünk, és nézzük meg!

- Itt megvárlak benneteket - mondja Donald -, csak zavarnék a viszontlátásnál.

Chloé valóban nagyon megváltozott. Most teljesen fölösleges az ablakán a rács: eszébe sem jut, hogy megszökjön, sem hogy felkeljen az ágyból.

Amikor meglát bennünket, egy pillanatra megörül, de bágyadt az öröme. Leegyszerűsítve mutatja ugyan a jelbeszéd jeleit, de olyan zavarosan és olyan pontatlanul, hogy inkább kitalálom, mintsem megértem: szeretné, ha a karomba venném. Hosszú, valaha oly erős karjával alig bírja átölelni a nyakamat. Összeszorul a szívem a gyengeségétől. Meg a szenvedő, réveteg tekintetétől.

Aztán Suzy is a karjába veszi. Csak ekkor veszem észre, hogy Emma is ott van a szoba mélyén. Lefogyott, megsápadt, de nagy fekete szeme ugyanazt a nyíltságot és derűt sugározza, amely mindig úgy megragadott benne. Hogy tud ennyire jó lenni, anélkül hogy tudatában lenne?

Kézjelekkel szólok hozzá. Mutogatni kezd. Kedves mosollyal figyelmeztet, hogy néma, de nem süket. Nagy fontosságot tulajdonít neki, hogy ezt leszögezze. Mivel nem tud beszélni, annál inkább szereti hallgatni az angol beszédet. Ilyenkor úgy érzi, nincs annyira kirekesztve a normális emberek világából.

Így hát hangos szóval újra felteszem neki a kérdéseimet, ő pedig jelekkel válaszol. De mert felkavar Chloé állapota, vagy mert egy hét alatt elszoktam a jelbeszéd megfejtésétől, nem tudom követni az ujjai gyors mozgását. Megkérem, hogy lassabban mutogasson, de a történetéből így sem tudunk meg semmit. Chloé kezdetben fejfájásra panaszkodott, Emma aszpirint adott neki, és amikor látta, hogy a fájdalom nem enyhül, egyre gyakoribb adagokkal próbálkozott. „Akkor már Chloé végképp ki volt merülve - mondja Emma -, csak piszkálta az ételt, és állandóan nyöszörgött.” Ekkor hívta el Donaldot.

Chloé pityereg, amikor Suzy visszateszi az ágyába, de egy világ választja el ezt a pityergést attól, ahogy egészségesen szokott nyögdécselni. Akkor mindig erőteljes tiltakozást kifejező kiáltások szakították meg a nyafogását. Most mintha még a sírás is nagy erőfeszítés lenne a számára.

Közben néz bennünket, jeleket kezd mutatni, mintha közölni akarna velünk valamit.

- Kérem, Emma - mondja Suzy sürgető hangon, -, igyekezzék megfejteni, mit próbál mondani nekünk Chloé.

Emma az ágy fölé hajol, és jeleket mutogat. Chloé összevissza mutogat, nem értjük.

- Nos, Emma? - sürgeti Suzy.

Emma fordít, de annyira feszültek vagyunk, hogy még az ő jeleit sem értjük. A kérésünkre megismétli őket.

Azt mondja:

- Chloé fáj fej. Nagy elűz fájás.

Mindenhatónak hisz, ez világos.

- Mondja meg neki, hogy Don és én elűzzük a fájdalmat.

Hogy miért Emmával mondatom ezt, nem tudom, alighanem megzavarodtam egy kicsit, és úgy érzem, nem tudok már jelbeszéddel beszélni. Egy kis idő múlva úgy tűnik, hogy Chloé jobban van. Mintha elaludt volna.

- Talán nem szenved annyira - mondja Suzy Emmára nézve.

- Mr. Hunt az előbb adott neki nyugtatót. Az kezd hatni.

- Emma - kezdi újra Suzy -, meg kell szerveznünk, milyen sorrendben vigyázzunk rá. Nem foglalkozhat vele egyedül. Nem fogja bírni.

- Nem sürgős.

De az igazság az, hogy meglehetősen kimerültnek látszik.

Lemegyünk, Donald ott ül a nappaliban. Pipázik. Amikor belépünk, bűnbánó arccal áll fel.

- Bocsásson meg, Suzy, a pipázás miatt.

- Kérem, Don, foglaljon helyet - mondja Suzy idegesen. - Most teljesen lényegtelen, hogy pipázik-e. Mi a véleménye a beteg állapotáról?

- Tartózkodó állásponton vagyok.

- Mit jelent az, hogy „tartózkodó álláspont”? - kérdezi Suzy csaknem agresszíven.

- Suzy - szólok rá.

- Hagyd, Ed - mondja Don. - Ez azt jelenti, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint Chloé meggyógyulhat, de az esetleges tragikus véget sem lehet kizárni.

- Szóval fogalma sincs róla.

- Eltalálta, Suzy - mondja Donald csendesen. - Tulajdonképpen fogalmam sincs róla. És senki nem is tudhatja. Ezt a betegséget nem tudjuk előre megjósolni, minden életfunkciónk fő irányítóját támadja meg. Sőt mi több, a baj székhelyét elzárja a koponyatető. S ez nem könnyíti meg sem a vizsgálatot, sem a gyógykezelést.

- Tegyük fel, hogy meggyógyul - szólal meg Suzy -, lehet-e valami utóhatása a betegségnek?

- Lehet, de az nem olyan tragikus.

- Mifélék az utóhatások?

- Ha bekövetkeznek, akkor úgyis meglátják - mondja Donald határozottan. - Pillanatnyilag e nélkül is épp elég gondja van, Suzy. Nem érdemes még ezzel is tetézni.

- Igaza van, Don - mondja Suzy némi szünet után. - És bocsássa meg, hogy olyan szégyenletesen viselkedtem az előbb. Hálás vagyok, hogy ilyen jól elviselt. Maga valóban a türelem angyala.

- Edzésben vagyok - mondja Don.

Különös módon még ebben a feszült lelkiállapotban is elmosolyodunk a régi viccen. Sőt, bizonyos értelemben még meg is nyugszunk tőle.

Két napig változatlan volt Chloé állapota, Suzy, Emma és én egymást váltottuk a gyerekszobában. De milyen más volt, amikor Chloé már pitymallatkor vidám „Hu! Hu!” kiáltásokkal kiugrott az ágyból, majd visszamászott bele a játékaival, s mihelyt meghallotta a mocorgásunkat, bekopogott hozzánk, és maga húzta el a függönyt, hogy beengedje a világosságot.

Most nem bírja a fényt. Az állandóan összehúzott függöny félhomályba borítja a szobát. S a félhomály mellett ráadásul még csend is van. Chloé a leghalkabb lépésre, ajtónyikorgásra, suttogásra felriad. Mozdulatlanul, panasz nélkül fekszik az ágyában, a keze többnyire tehetetlenül pihen, napközben tétován megpróbál pár jelet mutatni, ám az is eléggé zavaros.

A szoba levegőjét rendszeresen fertőtlenítettük, a beteg pedig példásan viselkedett. Mint Don is mondta, mindent eltűrt, még az utált orrcseppeket is. Csak egy kicsit kellett erőltetni, hogy a gyümölcslében beadott vitaminokat vagy a húslevesbe belefőzött zöldségfélét lenyelje, noha jobban szerette őket nyersen. És dicséretére legyen szólva, még a tejet is megitta, pedig nem szerette, csak egy kis rumot kellett beletennünk, hogy megváltozzon az íze.

Naponta vagy kétszer is könyörgött Nagy-nak, hogy gyógyítsa meg. És mindennap legalább egyszer ugyanezt kérte Szép-től, néha olyan formában, mely arra emlékeztetett, amikor a katolikus vallás szerint Máriát kérik, hogy közbenjárjon Krisztusnál.

- Szép megkér Nagy.

- Mit kér?

- Nagy meggyógyít Chloé.

Ez azt bizonyította, hogy az értelme továbbra is működik. A jeleket azonban rosszul mutatta, és csak azért értettük meg őket, mert olyan lassan mutogatott. Annyira lassan, hogy egészen elszomorodtunk, visszaemlékezve, hogy a betegsége előtt milyen fürge és beszédes volt a keze.

Három nap múlva a plüsskutyáját kérte, ez kedvező előjelnek tűnt. De nem játszott vele, csak magához szorította. Úgy láttuk, hogy élénkebb a tekintete, de nem akartuk hiú reményekkel áltatni magunkat. Don továbbra is „tartózkodó állásponton” volt - Suzy megorrolt erre a szóra, s később is élénk ellenszenvet érzett iránta.

De másnap valóban javult a helyzet. Chloé többet mozgott, és jobb étvággyal evett. A hőmérő is megerősítette a javulás tényét. Elhívtuk Dont, aki megvizsgálta Chloét, aztán csupán arra szorítkozott, hogy megállapítsa a javulást, de tartózkodóan nyilatkozott a betegség további fejleményeit illetően.

- Don - mondta Suzy dühöngve -, maga egy undok pesszimista!

Délután Chloé váratlan dologgal rukkolt elő. Éppen ebédeltünk, amikor Emma lejött, és közölte velünk, hogy Chloé kétszer is hívta Rodericket. Juana nagy felháborodására otthagytuk az épp feltálalt mexikói rizses csirkét, és a gyerekszobába rohantunk. Chloé az ágyában ült, sokkal élénkebb volt a szeme, megismételte a kérését, s jóval érthetőbb jelekkel, mint a megelőző napokon.

- Chloé ölel kutya.

Érvelni kellett.

- Chloé - mondom - nem ölel kutya.

- Miért?

- Chloé beteg, kutya beteg.

Nem jött dühbe, mint a betegsége előtt tette volna, de olyan kiábrándult és vigasztalan lett, hogy sietve hozzátettem:

- Chloé nem ölel kutya. Chloé lát kutya.

Kétszer is megismételtem a „lát”-ot, és bizonyára megértette, mert ő is megismételte, bár elég zavarosan:

- Chloé lát kutya.

Lementem az ebédlőbe, ahol a rizses csirke érdemtelenül hűlt ki, és figyelemre sem méltatva Juana vádló pillantásait, feltettem a pórázt Roderick nyakára.

A kutya csodálkozva bámult rám. Csodálkozásában még a farkcsóválásról is megfeledkezett. Nyilvánvaló volt, hogy nem ez a sétáltatás ideje, hiszen ott illatozott az asztalon a csirke, s ebből arra következtetett, hogy neki is jut belőle egy darab a teraszon lévő tálkájába. Egyszóval csak várt tovább, a szájában összefutott a nyál.

Még jobban elképedt, amikor felvonszoltam a lépcsőn az emeletre. Soha nem jöhetett ide fel, még a kezdet kezdetén kifejezetten megtiltottuk neki. Amikor megálltam a gyerekszoba előtt, kérdően nézett rám. A szobából áradó erős fertőtlenítőszag miatt nem érzett más szagokat. Chloéét sem.

De mihelyt belépett a szobába, hegyezni kezdte a fülét, felcsapta a farkát, és hevesen ide-oda mozgatta. Örömében felvakkantott, és annyira rángatta a pórázt, hogy csak hátradőlve, egész testsúlyommal tudtam megakadályozni, hogy odamenjen Chloéhoz.

Chloé sóvárogva nézett bennünket az ágyából, majd meghalt a vágytól, hogy odamenjen Roderickhez, átölelje hosszú karjával, és megcsókolja lapos kutyaorrát. Meg is próbált kiszállni az ágyból, de nem volt hozzá ereje, visszahanyatlott a párnára. De azért nem szomorította el a kudarca. Ha nem is csókolhatja meg Rodericket, legalább láthatja.

Kis idő múlva jobb ötlete támadt. Felemelte a kezét, és azt mondta:

- Jó kutya.

Aztán kivillantotta az alsó fogsorát, és elmosolyodott. Meghatódtunk. Visszaérkezésünk óta most láttuk először mosolyogni.

Este, amikor Don megvizsgálta Chloét, elismerte, hogy „jó úton” van, hacsak nem következik be egy visszaesés.

- Don, kérem, hagyja már azt a visszaesést - mondta Suzy. - És bocsásson meg, hogy ilyen sokat foglalkoztattuk. És nagyon kérem, ne mondja el megint, hogy „edzésben” van. Nem is tudom, hogy kettőjük közül Maryé vagy a magáé a nagyobb érdem, hogy elviseli a másikat.

Aztán odament hozzá, lábujjhegyre ágaskodott, és mindkét oldalról megcsókolta az arcát. Donald elvörösödött.

- Szó ami szó, Ed - mondta -, nagy kópé vagy te, amiért egy ilyen minden hájjal megkent kis francia nőt csíptél ki magadnak!

- Nem én csíptem ki, Don, ő választott engem. Egy párizsi konferenciáról rabolt el a kehes kis autóján. Az egészben csak annyi az érdemem, hogy volt annyi eszem, és hagytam.

- Kötve hiszem, hogy olyan passzív voltál.

- Hát a legvégén már nem volt olyan passzív - nevetett Suzy.

- A konferenciáról jut eszembe - mondta Don -, most, hogy Chloé már jó úton van... kivéve persze, ha visszaesik, el kellene mesélnetek, hogy mi volt Párizsban.

- Ma este?

- Nem, ma még meg kell látogatnom egy páciensemet, de jövő szombaton eljöhetnétek hozzánk ebédelni a gyerekekkel.

Don elment, mi pedig Suzyvel újra Chloéról és Roderickről beszélgettünk. Nagyon csodálkoztunk, hogy Chloé a családból először a jó kutyát kívánta látni, mikor jobban érezte magát, és nem Bébé-Amour-t, akihez pedig úgy ragaszkodott. Suzy szerint a betegsége miatt visszafejlődött, s ezért lelkében az állatok iránti szeretet fölébe kerekedett az emberek szeretetének. Lehet, hogy úgy is volt. Ugyanis csak akkor kezdte hiányolni Szeret-Babá-t, Copf-ot és a Két ördög-öt, amikor már fölépült.

Chloé egy hétig lábadozott, és Roderick ezalatt mindennap pontosan délben odahozta hozzám a pórázát, hogy menjünk, látogassuk meg Chloét. Kétféle élvezetet is várt a látogatástól: az egyik, hogy beletiporhat tisztátalan lábával az emeleti tiltott paradicsomba, útközben kiszimatolhat mindenféle eddig nem tapasztalt illatot, és persze mindenekelőtt, hogy láthatja Chloét.

Gyorsan alkalmazkodott a feladathoz. Nem rángatta már a pórázát, és bölcsen leült az ágy lábához tátott pofával, lógó nyelvvel, a fülét hegyezve és olyan ütemesen verdesve a farkával, mintha valami artikulálatlan dallammal kísérné forró ragaszkodását. De szerettem volna kutya lenni, hogy azt érezzem, amit ő érez ilyenkor: azt a csendet, azt a forró lelkesedést, azt a tiszta és tökéletes odaadást!

Chloé, már félúton az emberi lét felé, fecseg, beszél, persze csak az ujjaival. Kijelenti: jó kutya, megismétli: jó kutya, jó kutya, szereti Rodericket: Chloé szeret jó kutya. Sőt messziről meg is csókolja: Chloé megcsókol jó kutya. Biztosan csodálkozik, hogy Roderick nem válaszol. Ám a kutya válasza benne van a tekintetében.

Miután Chloé meggyógyult, Donald, aki elhalasztotta a vakációját miatta (Mary, tanúja lévén nagy aggodalmunknak, nem zsörtölődött vele), elrepült más tájak felé a feleségével, a lányával és a pipájával. Helyettesét, Mike Müllert, a fiatal, félszeg, lelkes, környezet- és állatbarát állatorvost - akit Chloé, mihelyt meglátott, Tojás-nak nevezett el (igen kövér volt), és aki iránt egy hét múlva ugyanolyan szenvedélyes érzéseket táplált, mint Bill, a vízvezeték-szerelő iránt - szóban és írásban ellátta egy csomó tanáccsal védencünkkel kapcsolatban.

Donald az elutazása előtt lelkesen biztatott, hogy írjam meg a párizsi kongresszuson tartott előadásomat vagy inkább előadásaimat, amelyeket nagy vonalakban már ismertettem vele. Addig nem volt hozzá lelkierőm, hogy hozzákezdjek, de Chloé állapota napról napra javult, bezárkóztam hát a dolgozószobámba (Suzy bosszúságára), íróasztalomhoz ültem, és eleinte ugyan húzódozva és kedvetlenül, de az első sorok leírása után már bizonyos jókedvvel hozzáláttam a munkához.

Két vagy három alkalommal Suzy memóriáját is segítségül hívtam. Csöppnyi diadallal mondta:

- Na látod, hogy nyitva kell maradnia az ajtódnak! - s amikor az említett ajtó végre kinyílt előtte, nagyon hatékonyan segített, megbírálta, amiről már számot adtam, és újragépelte a szövegemet, mivel az először gépelt anyagban nagyon sok volt a törlés.

Chloé agyvelőgyulladásának semmiféle utóhatása nem volt, és amikor már tanulhatott, tervszerű ismétléssel gyorsan az emlékezetébe idéztük a már megtanult jeleket. Csupán annyi nehézségünk volt, hogy jó csomó jelet ki kellett javítanunk, mivel annyira leegyszerűsítette őket, különösen a betegsége alatt, hogy csupán mi értettük. A végén már nem is jelbeszéddel beszélt, hanem „chloéül” - egy olyan nyelven, amelyet nemigen értett volna meg az a tudós közösség, melynek filmet szándékoztam készíteni róla, hogy bemutassam, hogyan beszélget Chloé a tanítóival. Mivel Chloé nemigen törekedett pontosságra, ha egy jelet mutatott, nekünk kétszeresen is pontosnak és türelmesnek kellett lennünk.

- Tulajdonképpen - állapította meg Suzy egy ilyen kimerítő lecke után - úgy bánunk vele, mint az anya, aki a gyerek gagyogását javítja. Tudod, min csodálkozom: Chloé annyira intelligens, olyan könnyen tanul, ha veszi magának a fáradságot, hogy azon gondolkozom, miért is nem képes egy csimpánz az artikulált beszédre. Talán a gégefője miatt?

- Feltételezik, hogy ezért, de ez nem túl meggyőző érvelés. A papagáj például remekül utánozza az emberi hangot, pedig a gégefője csak egy egyszerű cső. Szerintem az a legvalószínűbb feltételezés, hogy a főemlősök bal oldali agyféltekéje nem elég fejlett ahhoz, hogy artikulált nyelvet produkálhassanak.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy a főemlősők bal oldali agyféltekéjéből hiányzik a Brocca- és Wernicke-terület?[10]

- Pontosan ezt.

- Akkor miért képesek mégis megtanulni egy jelekből álló vagy egy mesterséges nyelvet?

- Kétségtelenül a jobb agyféltekéjüknek köszönhetően.

- Honnan tudják, hogy a jobb agyfélteke képes betölteni ezt a szerepet?

- A kórtanból: azok az emberek, akiknek a bal oldali agyféltekéjük súlyosan megsérült (közúti balesetben vagy a háborúban), és akik e miatt a sérülés miatt részlegesen vagy teljesen elveszítették a beszédképességüket, arra azért képesek voltak, hogy megtanuljanak egy ahhoz hasonló mesterséges nyelvet, amilyet Premackék tanítottak Lana nevű csimpánzuknak. Minek tulajdonítható ez a képesség, ha nem a jobb agyféltekének, hiszen a két agyféltekéjük közül csak ez nem sérült meg.

- Milyen érdekes lenne, ha ismerhetnénk azt az embert vagy előembert, akinek először jutott eszébe, hogy artikulált hangokat hallasson, mint ahogy a makákó Imónak eszébe jutott, hogy megmossa a krumpliját.

- Az előember nem tudott ilyesmit kitalálni, mert anatómiailag ilyen szerve nem létezett. A bal agyféltekének kellett módosulnia ahhoz, hogy képes legyen az artikulált hangok képzésére.

- És ez hogy történhetett?

- Mutáció révén. Te is tudod, hogy ha egy egyénnek hirtelen megváltozik egyik génje, magával vonva valamilyen változást a külsejében vagy anatómiájában, ez a hirtelen változás örökletes, mivel egy gén megváltozása okozza.

- Igen, igen, tudom: az albínók, a csupasz kutyák, a farok nélküli egerek, a buldogok... Tehát szerinted a bal oldali agyfélteke hirtelen módosult valamelyik gyapjas ősünknél. És egyszerre az az ötlete támadt, hogy üvöltés helyett megnevezze a dolgokat, ezért artikulált hangokat kezdett képezni.

- Igen, eltekintve attól, hogy ez az ősünk nem volt olyan szőrős, mint ahogy képzeled. Ugyanis egy nő volt.

- Nő?

- Biztosan nő volt.

- De hát miért?

- Mert a főemlősök hímjei egyáltalán nem vesznek részt a kicsinyek nevelésében. Mivel a beszélőképesség félig veleszületett, félig szerzett tulajdonság, csakis nő lehetett az első mutáns, aki először gagyogott a kicsinyének artikulált nyelven...

- Ó, Ed - kiáltott fel Suzy lelkesen -, milyen nagyszerű elégtétel ez a női nem számára!

Ez a beszélgetés akkor hangzott el, amikor a szénát gyűjtötték Yaraville-ban a völgy rétjein (mivel a dombokon legelőnek használták a réteket). A fű a völgyben volt a legdúsabb, és ott is lehetett a legkönnyebben lekaszálni, mivel ott egyenletesebb volt a talaj. Szénakaszálás után, ha augusztusban elég eső esett, és újra kisarjadt a fű, a szezon végén ott legelhettek a birkák, amíg a rossz idő vissza nem kényszerítette őket téli szállásukra.

Szénakaszálás idején minden évben felfogadtam egy szezonmunkást, hogy segítsen Pablónak. Nem kellett nagyon sokáig keresgélnem: a jelöltek maguktól jelentkeztek, többen is, mint ahogy szerettük volna. Pablónak és nekem már csak választanunk kellett. De a választásban nem voltak egyformák a szempontjaink. Én inkább a jó külsőt, a fiatalságot részesítettem előnyben, azt néztem, rokonszenves-e a jelentkező. Pablónak a jártasság és a fizikai erő volt a fontos.

Abban az évben azonban, emlékszem, Pablóra bíztam a választást, mivel Párizsba kellett utaznom a konferencia miatt. Amikor hazatértem, bemutatta az újoncot, és később közölte, hogy nagyon elégedett vele. Bizonyos célzást is belevegyített a dicséretbe, mintha azt akarta volna megértetni velem, hogy a jövőben okosabb lenne, ha rábíznám a választást.

Ami az új segítséget illeti, a látszat teljesen Pablót igazolta. A széles vállú, lapos hasú és napbarnított arcú Harry Denecke olyan erős és jókötésű fickó volt, hogy az ember nem is értette, miért nem szemelte már ki magának valami híres cigarettacég reklámembernek. Látni való volt, hogy nincs az a nikotin- vagy kátránymennyiség, ami kikezdhetné kicsattanó egészségét. Egyébként nem dohányzott, nem ivott, sokat dolgozott, keveset beszélt, és szerette az állatokat: a birkákat, a kecskéket, a lovakat, a kutyákat és persze Chloét is, már az első pillantástól kezdve.

Mégsem nyerte el igazán a tetszésemet. Nem tetszett a szeme, noha nem tudtam volna megmondani, hogy mi nem tetszik benne. Mert nem kerülgette az ember tekintetét, hanem mindenkinek egyenesen belenézett a szemébe. Sőt még azt is állíthatnánk, hogy szép volt a szeme, ragyogó kék, szinte világított napbarnított arcában. Mindezt kiegészítette egy nagy, őszülő bajusz, ami arcának valami jóságos és férfias kifejezést kölcsönzött. A yaraville-i asszonyok, egyébként Emmát is beleértve, nem titkolták, hogy igen jóképűnek találják, Pablo pedig dicshimnuszokat zengett róla.

Az azonban mégis elgondolkoztató volt, hogy ilyen tulajdonságokkal és ennyire vonzó külsővel, hogy nem talált magának ennyi ideig (negyvenkét éves volt) se feleséget, se állandó foglalkozást.

Ezen eltűnődtem vele kapcsolatban. És ráadásul, mint már említettem, nem tetszett a szeme, amely olyan szép volt és annyira kék. Mégis valóban el kellett ismernem, hogy Yaraville-ban jelentős szolgálatokat tett nekünk, különösen mikor Pablo három helyen is eltörte a lábát, mert javítás közben leesett a pajta tetejéről. Nagy szerencsére Pablót négy évvel azelőtt sikerült rábeszélnem, hogy biztosítsa magát, még azt is felajánlottam neki, hogy kifizetem a biztosítási díja kétharmad részét. Végül beleegyezett a dologba, bár Juana - aki minden este fohászkodott a Szent Szűzhöz, hogy óvja meg férjét a balesetektől, gondolván, hogy ez a védelem elégséges nem segítette erőfeszítéseimet.

Azt gondoltam, örülni fog, hogy amikor ilyen csapás érte őket, férjének több mint egy hónapos kórházi ápolását a betegbiztosító az utolsó centig kifizeti. De esze ágába sem jutott ilyesmi. Mivel minden bizalmát a Szent Szűz közbenjárásába vetette, úgy gondolta, csak egyetlen oka lehet, hogy a Szent Szűz nem védte meg su marido, s hamar ki is találta, hogy mi ez: Pablo hűtlen hozzá.

Ezt a konyhában, forró könnyeket ontva, be is vallotta Suzynek.

- Ugyan, Juanita - mondta Suzy megfogva a vállát, és magához szorítva az asszonyt -, a legcsekélyebb bizonyítékod sincs rá, hogy megcsalna!

- Még hogy bizonyítékom, senora! - háborgott Juana. - Hát minek nevezi ezt az esést, ha nem Isten büntetésének? Százszor is felmászott arra a tetőre az én uram, és százszor lejött a létrán, ahogy egy keresztényhez illik!

- De hát most megcsúszott a lába.

- Dehogy csúszott meg, senora. Nagyon is biztosan áll ő a lábán. Mi marido olyan ember, akár az acél. Az az igazi oka a dolognak, amit már mondtam - folytatta, még jobban rázendítve a sírásra.

- Ejnye, ejnye, Juanita, Pablo igazán nem az a fajta, aki nők után futkos.

- Igen ám, de az asszonyok, azok futnak utána! Különösen a pékné, amikor a kenyeret hozza. Soha nem vette még észre, hogy szemez vele az a puta de mierda?

Mondhatott bármit Suzy, minden hiába. Juana véleménye nem változott. Tisztességtudó asszony módjára azonban hetenként kétszer is meglátogatta a férjét a kórházban, de közben olyan hidegen viselkedett vele, hogy Pablo egészen elképedt. „Tudja, senor - vallotta be nekem, amikor hazatért -, az asszonyok egy kicsit furcsák. Az enyém különösen. Én járok pórul, és még ő haragszik.”

De Juana még ennél rosszabbat is csinált. Az egész idő alatt, amíg Pablo a kórházban volt, bosszúból - de vajon csupán bosszú volt-e ez? - „szemezni” kezdett Harryvel, és már attól kezdtem félni, hogy holmi véres mexikói tragédia következik be Yaraville-ban a hős hazatértekor. Ám a félelmem fölöslegesnek bizonyult. Harry érzéketlenül állta a támadás tüzét. Ekkor kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy az összes többi erényéhez még az óvatosság is párosul. És különös volt, hogy bár igen megkönnyebbültem, mégsem szerettem meg jobban emiatt. Az egész ügy túlságosan szépnek látszott.

Meg is mondtam ezt Suzynek.

- Nem értem, miért vagy iránta ennyire bizalmatlan! - válaszolta. - Ha megjön Pablo, úgyis el kell mennie tőlünk.

És nem minden kajánság nélkül tette hozzá:

- Te persze egy cseppet sem vagy rá féltékeny, ugye? Pedig milyen szép férfi!

- Mrs. Dale, ha ezt elismétli, megverem!

- Ha lenne rá okod, eltűrném, hogy elverj - nevetett Suzy. - Csak attól függ, melyik testrészemet ütöd.

Akárhogy állt is a dolog Juanával, Harry minden tekintetben hatékonyan helyettesítette Pablót. Felváltva volt juhász, asztalos, vízvezeték-szerelő és tetőfedő. Sőt, mivel Suzyvel mindketten belemerültünk két párizsi előadásom szerkesztésébe, Chloéval is foglalkozott, ha a szabadban volt dolga, mivel Emmának e téren nem volt semmi segítsége. Ami Chloét illeti, ő aztán egyáltalán nem titkolta, hogy Harry a harmadik számú nagy szerelme Bill, a vízvezeték-szerelő és a fiatal állatorvos, Mike Müller után, aki Donaldot helyettesítette, míg szabadságon volt.

Nagyon megkönnyítette a dolgunkat, hogy Harry ismerte a jelbeszédet. Ahogy pár szóval elmagyarázta, az anyja süketnéma volt, ezért meg kellett tanulnia a jelbeszédet, hogy kommunikálhasson vele, mivel csak az apja beszélt vele angolul.

- És sokat beszélt? - kérdeztem.

- Nem többet, mint én - válaszolta.

Chloé felépülése olyan volt, mint valami újjászületés. Hamarosan lekerült róla a pelenka, visszanyerte izomerejét, farkasétvágya volt, és rengeteget ivott.

Sajnos azonban a régi dührohamai is visszatértek, megharapta Emmát. Sírt, amikor megszidtam, és őszinte megbánást mutatott, megcsókolta a megsebzett kezet, és megígérte, hogy nem tesz ilyet többé. Megtartotta a szavát, és igen leleményesen úgy irányította a dolgot, hogy dühében ne legyen erőszakos: beszélt.

Szóval úgy tett, mint azok az öreg diplomaták, akik soha nem szakítják félbe a tárgyalást, hanem még a reménytelennek tűnő párbeszédet is folytatják a potenciális ellenséggel, csak hogy elkerüljék a háborút. Emma persze rögtön belement a játékba.

- Chloé mérges! - mondta Chloé támadásra készen, két lábra állva, toporzékolva, vicsorítva.

- Miért mérges Chloé? - kérdezte Emma.

- Nyakkendő piszok rossz WC.

- Nyakkendő nem rossz - mondta Emma. - Nyakkendő szeret Chloé.

- Nyakkendő nem szeret Chloé. Nyakkendő nem ad alma.

- Nagy mond Nyakkendő nem ad alma.

- Nagy WC.

- Chloé mond Nagy WC?

Chloé, mint mindig, ha zavarba jött, elgondolkozott abban a tipikus testtartásban, melyet már leírtam: hüvelykujját az orrára téve. Aztán egy kis idő múlva az a gondolat, hogy megy, és közli Naggyal, hogy Nagy WC, olyan hóbortosnak tűnhetett előtte, hogy nevetni kezdett.

Amikor egy csimpánz nevet, egész nagyra tátja a száját, és crescendóban zihál. A nevetésének több oka lehet: játékos és incselkedő természetű. Az arnhemi állatkertben a fiatal csimpánzok azzal szórakoznak, hogy homokot szórnak egymásra, vagy viccelődnek a másikkal, és nem mervén megtámadni a nagy hímeket, a lassabban mozduló családanyákat molesztálják. Kétségtelen, hogy van humorérzékük, bár elég otromba tréfáik vannak. Egyszer Roger Fouts éppen a vállán vitte Lucy csimpánzt, amikor Lucy a nyakába pisilt, majd lehajolt, és a következő jelet mutatta: „Gazfickó!”

Emma, amikor csak tudott, szaladt hozzám, hogy elmesélje, miként kerülte el a háborút a párbeszéd segítségével. Csakhamar megbizonyosodtam róla, hogy Chloé teljesen tudatosan használja ezt az eljárást, hogy fékezze saját erőszakosságát. Kiadtam a jelszót minden családtagomnak: ha észreveszik Chloén a düh első jeleit, beszéljenek!, beszéljenek!, beszéljenek!

Amikor María de los Ángeles visszatért Yaravilleba, Chloé nagyon örült, és agyonölelgette. De nem találta meg vele a korábbi bensőséges kapcsolatot, és a hajdani játékokat sem tudták többé együtt játszani. Chloé ekkor már nagy szükségét érezte annak, hogy a szabadban legyen és mozogjon, Bébé-Amour viszont semmiféle tevékenységében nem tudta már követni: nem tudott kiszökni a házból, hogy teljes sebességgel levágtasson az úszómedencéhez vezető lépcsőn, nem tudta a medencét futva megkerülni, leereszkedni a dombon a kis tóig, egy szempillantás alatt felmászni kedvenc nyírfájának a csúcsára, és véget nem érően hintázni a legmagasabb ág hegyén; vagy ami még veszélyesebb, felkapaszkodni egy toldaléképületen Yaraville tetejére, a tetőn sétálgatni, és fittyet hányva nekünk a magasból, leülni az egyik kémény mellé.

Jóformán Emma volt az egyedüli személy, aki iránt Harry valami barátságfélét érzett. Talán az anyjára emlékeztette, mivel süket volt. Emma révén tudtuk meg, hogyan zajlottak le Harry sétalovaglásai Chloéval.

Meg kell említeni, hogy Harrynek most már kevés dolga akadt, mivel be volt gyűjtve a széna, a birkák pedig a szögesdróton belül voltak. De Pablótól eltérően, aki mindig úgy intézte a dolgait, hogy azt a látszatot keltse, mintha borzasztóan el lenne foglalva, mert félt, hogy váratlanul a nyakába varrok valami kellemetlen munkát (és számára majdnem minden tőlem kapott feladat ebbe a kategóriába tartozott), Harry nem próbálta leplezni előttem, hogy akadnak üres órái. Ellenkezőleg, figyelmeztetett rájuk.

- Mr. Dale - kérdezte -, ha nem tud semmi munkát adni, elvihetem Chloét sétálni?

Ő maga pompásan ülte meg a lovat, ezért szívesen kölcsönöztem neki a kancámat, Vanessát, s nem féltem, hogy elrontja nekem.

Harry felnyergelte Chloénak Tigrist, magának pedig Vanessát, s a két lovas elindult egymás után, elöl Vanessa, mögötte Tigris, amely nevetségesen kicsinek látszott hozzá képest. De mikor Harry elért a dombokig, Tigris lemaradt az emelkedőn, Chloé nyöszörögni és sírni kezdett, félve, hogy egyedül marad, és otthagyják. Ekkor Harry megállította Vanessát, leszállt róla, a karjába fogta Chloét, és maga elé ültette a saját nyergébe. Aztán rövidebbre fogta a Tigris kantárszárát, hogy ne akadjon bele a ló lába, újra felszállt Vanessára, Chloé pedig odabújhatott széles mellére. Tigris engedelmesen követte őket, hacsak valami csemege kísértésbe nem hozta az úton, de viszonylag ritkán állt meg, mivel a domboldalon lévő fű fanyar és rossz ízű volt a szokásos abrakjához képest.

Fogadni mernék, hogy Chloé számára a séta legkellemesebb percei azok voltak, amikor kényelmesen elhelyezkedett a szeretett férfi karjában. De azt is nagyon értékelte, ha Harry elvitte magával a faluszéli drugstore-ba a vadonatúj terepjáróval, amelyet nem sokkal azelőtt vettem.

A terepjárónak elektromosan nyílt a teteje. Chloé azonnal megtanulta, hogyan kell egyetlen gombnyomással kinyitni. Az autóban és a faluban azonban határozott rendszabályok szerint kellett viselkednie: nyakörvet és pórázt hordott. A faluban a helybeliek megnyugtatása végett, az autóban pedig azért, hogy ne másszon fel a kocsi tetejére, és ne folytassa szokásos akrobataművészetét. Mégis, ha enyhe volt az idő, a rövidebb utakon megengedtük, hogy felmásszon az ülése támlájára, és kidugja a fejét a nyitott tetőn.

Amikor Harry belépett a drugstore-ba, rövid pórázra fogva Chloét, nehogy kárt tegyen a gyümölcsös és a zöldséges részlegekben, tanítványunk elkezdett jeleket mutogatni.

- Bajusz (ezt a nevet adta Harrynek) ad pénz.

- Mindjárt.

- Bajusz ad pénz...

A litánia (ha szabad ezt a kifejezést használnunk a hangtalan jelek vég nélküli mutogatására) egészen addig tartott, amíg Harrynek dolga volt, s az idő múlásával egyre dühösebb, egyre viharosabb lett.

Harry, a vásárlást befejezve, adott neki pár pénzdarabot, Chloé pedig, vadul rángatva a pórázát, a fagylaltautomatához húzta Harryt. Soha nem tévesztette el sem azt, hogy melyik fagylaltot válassza, sem azt, hány érmét kell bedobnia a készülékbe ahhoz, hogy megkapja kedvenc csemegéjét.

Ami a fagylaltfajtákat illeti, nem állítom, hogy tudott olvasni. Bizonyára a tapasztalatból indult ki: felváltva kell nyomogatni egymás után a gombokat, és emlékeznie kell, hogy melyik a kedvenc fagylaltjának a helye. A pénzdarabokkal még egyszerűbb volt az eljárás: megtanulta, hogy minden pénzdarab bedobása után vár egy keveset, s ha a fagylalt nem jelenik meg, akkor újabb pénzdarabot kell bedobnia a nyílásba.

Azon a nyáron mégis e közben az ártatlan foglalatosság közben kezdte szidalmazni egy négytagú kölyökbanda, mert túl lassúnak találták, ahogy a készüléket működteti.

- Szidalmazták, Harry? - kérdeztem Deneckétől, amikor elmesélte a történetet. - Mit ért ezen?

- Például ezt: „Te makákó, eridj már a fenébe, most már mi következünk!”

- És Chloé mit csinált erre?

- Megfordult a fagylalttal a kezében, és elképedve bámult rájuk. Szemmel láthatólag azon gondolkozott, vajon ellenségesek vele, vagy csak szórakozni akarnak. Tudja, Mr. Dale, a négy közül hárman csak nevettek, és egyáltalán nem látszottak rosszindulatúnak. A negyedik fuserált el mindent. Fenyegetőzve rontott Chloéra, és azt mondta: „Hallod, te mocskos majom, pusztulj innen!” Ekkor dühödött fel Chloé, és rávetette magát.

- Megharapta?

- Nem, éppen idejében rántottam el a pórázát. És tudja, Mr. Dale, azon csodálkoztam, hogy a „makákó” szó közömbösen hagyta. A „majom” hallatán jött méregbe.

- Mert soha nem hallotta azt, hogy „makákó”. A „majom” szót viszont nagyon jól ismeri. Többször is hallotta már, amikor egy nőstény csimpánz képét mutattam neki. Hát a srácokkal mi lett?

- Megijedtek és elpucoltak. De nem mentek nagyon messzire, mert mikor beültem a volán mögé, egyikük megdobta kővel a kocsit.

- Tudja, hogy melyikük?

- Igen, Nick Harrison. Mr. Smith meglátta, kijött a drugstore-jából, és jól megleckéztette.

- Nick Chloét akarta eltalálni?

- Nem, Chloé akkor már a hátsó ülésen feküdt. A motorház tetejét érte a kő. Nem nagy a kár. Csak egy kis helyen ment le a festék.

- Nick nevezte „mocskos majom”-nak?

- Igen, ő. Fiatal gyerek, nincs még tizenkét éves sem, de már megjátssza a kemény fiút.

Mikor Suzy abbahagyta a teraszos ágyások locsolását, elmondtam neki a történetet. Csendben teáztunk, mindketten gondterheltek voltunk, de más-más okból. Suzy félt, hogy a „mocskos majom” arra emlékezteti majd Chloét, hogy „csúnyának” találta magát. Engem pedig kellemetlenül érintett a dolog. Ez volt az első eset, hogy ellenségesen viselkedtek Chloéval a faluban. Igaz, hogy csak gyerekekről volt szó, de vajon a hangadójuk magától bosszantotta fel Chloét, vagy valaki telebeszélte a fejét? E tekintetben hamarosan felvilágosítottak.

Csengett a telefon. Bementem a nappaliba, leültem, és felvettem a kagylót. Harrison volt az. Bekapcsoltam a hangszórót, hogy Suzy is hallhassa, amit mond.

- Mr. Dale - szólalt meg egy reszelős hang -, hallotta, mi történt az előbb a drugstore-ban?

- Igen.

- És maga szerint normális dolog, hogy a beaulieu-i gyerekek nem léphetnek be egy drugstore-ba fagylaltot venni anélkül, hogy megtámadja őket egy majom?

- Nem támadta meg őket. Nem ért hozzá egyikükhöz sem, meg sem harapta őket.

- Még ez a szerencse. Jól jegyezze meg, Mr. Dale, ha megharapta volna a fiamat, agyoncsapnám a majmát, mint egy veszett kutyát.

- Fölösleges róla beszélni, Mr. Harrison, mivel nem ez történt. Nem harapta meg Nicket.

- Megharaphatta volna.

- Nick és a pajtásai rosszul tették, hogy felingerelték és kigúnyolták Chloét.

- Mr. Dale, csak nem akarja elhitetni velem, hogy a majma megértette a gúnyolódást?

- Chloé megért körülbelül háromszáz angol szót, és a „mocskos majom” is közöttük van.

- Nem értem, miért bosszantó, ha valakit majomnak neveznek, amikor tényleg az.

- Nick nem „majomnak”, hanem „mocskos majomnak” nevezte Chloét.

- Nick ilyet nem mondott.

- Két tanúm is van rá, Mr. Harrison.

- Ezzel arra céloz, Mr. Dale, hogy be akar perelni?

- Szó sincs róla. Másrészt azonban nagyon is helytelenítem, amikor ön arról beszél, hogy agyon akar csapni egy állatot, amely a tulajdonomban van, még ha csak feltételesen emlegeti is a dolgot.

- Jogomban áll, hogy azt feltételezzem, ami nekem tetszik.

- És nagy örömét leli benne?

- Azt nem mondtam. Azt mondtam, Mr. Dale, hogy tűrhetetlen, hogy a majma vicsorogva rátámadjon a fiamra, és rettegésben tartsa.

- Nem hiszem, hogy Nick rettegett volna. Két perccel később ugyanis megdobta kővel a kocsimat.

- Egy szót sem hiszek az egészből.

- Erre is két tanúm van.

- Mr. Dale - kérdezte Harrison dühösen -, be akar perelni vagy nem?

- Nem.

- Akkor meg minek emlegeti a tanúit?

- Mert láthatólag kétségbe vonja a szavaimat.

- Tudom, amit tudok, Mr. Dale, és nem vagyok köteles beszámolni róla önnek.

- És most nem éppen azt csinálja?

- Hát jó, ha annyira ragaszkodik hozzá, elmondhatom. Szerintem nagy baromság, hogy valaki meg akar tanítani egy majmot beszélni, és úgy neveli, mint egy gyereket. És nem én vagyok az egyetlen Beaulieu-ben, aki ezt gondolja.

- Mr. Harrison, jogában áll, hogy szabadon kinyilvánítsa a véleményét, de nekem is jogomban áll.

- Adnék én magának egy tanácsot.

- Csak tessék, minden jó tanácsot örömmel fogadok.

- Az a maga dolga, hogy egy vadállatot tart otthon, de akkor ne sétafikáljon vele Beaulieu-ben! Megzavarja vele a közrendet!

- Azok zavarják meg a közrendet, akik békés állatokat zaklatnak, és kővel dobálják az autókat.

- Megmondtam, amit megmondtam. Nincs több mondanivalóm. Jó éjszakát!

Amikor visszatettem a kagylót, Suzy lesújtva fordult felém:

- Ki ez a vadbarom?

- Ó, te nem ismered! Egy távoli farmon lakik. Nem rossz a földje, de semmi sem sikerül neki. Marakodik a szomszédaival, döglenek a birkái, a felesége otthagyta...

- És igaz, hogy akadnak olyanok Beaulieu-ben, akik ugyanúgy gondolkoznak, mint ő?

- Talán ketten-hárman igen.

- Tudod, hogy kik azok?

- Egyiküket ismerem: az öreg Mrs. Pickle-t. Egyszer megszólított az utcán Beaulieu-ben, és közölte velem, hogy istentelen dolog azzal próbálkoznom, hogy egy majmot tanítsak meg beszélni.

- „Istentelen dolog”? Megkérdezted tőle, hogy miért?

- Persze. Azt mondta, hogy esztelen gőgömben megpróbálom kijavítani a Teremtő munkáját. Következésképpen el kell készülnöm rá, hogy egyszer agyonsújt a villám. Ugyanúgy, mint Onant.

- De hisz a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz - nevetett Suzy. - Ha jól emlékszem, az Úr azért sújtotta agyon a villámával Onant, mert a földre vesztegette a magját.

- Igen, szegény asszony egy kicsit keveri a dolgokat...

Augusztus huszonnyolcadikán elmentem a klinikára Pablóért, hogy hazahozzam Yaraville-ba. Ahogy ülünk a kocsiban, egyszerre csak azt mondja, hogy az orvos azt tanácsolta neki, „kímélje magát”. Minthogy soha nem is tett mást, hallgattam. Utazás közben újra elkezdett panaszkodni Juanára. Mert meglátogatta ugyan a klinikán, de mindig csak pofákat vágott.

- Hát ilyet, senor! Nekem törik el három csontom, és ő duzzog miatta három hétig. Mit jelenthet ez?

- Megkérdezte tőle, hogy miért haragszik?

- Persze hogy megkérdeztem.

- Na és mit válaszolt?

- Nada y nada y nada.[11] Én mondom magának, senor, megérik a pénzüket az asszonyok. És tudja miért? Mert a micsodájuk után mennek. A férfiak meg a fejük után.

- Meg talán a cojoné-juk után, nem gondolja, Pablo?

- Nem hiszem, senor - mondta Pablo csodálkozva, hogy az én számból hallja azt a szót, melyet ő olyan gyakran használ. - Nem, nem, nem hiszem. A férfiak a fejük után mennek...

Harry közölte velem, hogy a Pablo megérkezését követő nap elmegy, és azt is kérte, hogy készpénzben és ne csekkben fizessem ki a bérét. A kérése elég kellemetlenül érintett, mivel azt jelentette, hogy nem számolhatom el a bérét a rezsiköltségekkel. De mivel Harry olyan nagy szolgálatokat tett nekünk, beleegyeztem a dologba, és mielőtt bementem volna a klinikára Pablóért, kivettem a bankból kétezer dollárt papírpénzben, és tea után átadtam neki egy működési bizonyítvány kíséretében, mely tele volt a legnagyobb dicséretekkel.

Este, vacsora után Harry búcsút vett tőlünk, ugyanolyan szűkszavúan beszélt, ahogy általában szokott, s az arca nem árult el semmiféle érzelmet. Aztán bement a konyhába, gondosan ügyelve arra, hogy az átjáró ajtót nyitva hagyja maga mögött. Juana meglehetősen hűvösen vett tőle búcsút. Putifár felesége nem ment el odáig, hogy megrágalmazza a férj előtt Józsefet, de azt nem felejtette el neki, hogy semmibe vették a bájait.

Harry ezután újra átment az ebédlőn, és engedélyt kért tőlünk, hogy felmehessen az emeletre búcsút venni Chloétól.

Egy félórával később, amikor magunk is felmentünk, hogy estére elbúcsúzzunk Chloétól, Emma így szól hozzánk: - Megölelte Chloét, de nem mondta neki, hogy elmegy. - Majd így folytatja: - Az én arcom is megcsókolta. - Aztán hozzáteszi: - Mindkét oldalon. A szóban forgó arcot elönti a pír. Pár perccel később Emma bekopog hozzánk. Suzy kinyitja az ajtót. Amikor be akarja csukni a gyerekszoba folyosóra nyíló ajtaját, nem találja a kulcsot. - Biztos Chloé viccelődik - mondja Suzy -, ne költse fel. Majd holnap megkérdezzük tőle.

Másnap, augusztus huszonkilencedikén van a születésnapom. Most megemlítem ezt, de megtiltom, hogy felköszöntsenek, mivel nem találok semmi örvendeteset abban, hogy egy évvel idősebb vagyok. Suzy engedelmeskedik az utasításnak, és a reggeli csókja épp csak egy picikét nyomatékosabb, mint általában lenni szokott. Legalábbis így érzem. De nincs időm hosszan mérlegelni az érzéseimet.

Kopogtatnak azon az ajtón, amely a gyerekszobától elválaszt bennünket. Kopognak, és nem dobolnak. Tehát nem Chloé az. Felkapok egy köntöst, és kinyitom az ajtót. Az ajtónyílásban Emma jelenik meg sápadtan és rémülten. Remegő kézzel szaporázza a jeleket.

- Ne olyan gyorsan, Emma!

Megismétli a jeleit.

- Mit akar? - kérdezi Suzy az ágyból.

- Azt mondja, hogy eltűnt Chloé.

- Eltűnt? Nem lehet messze. Kihasználta, hogy a folyosóra nyíló ajtó nem volt kulcsra zárva, és elkószált valahova.

- Mondd, hogy keresse meg - mondja Suzy, megfeledkezve róla, hogy Emma nem süket. Emma elmegy, én pedig öltözni kezdek, és nagyon dühös vagyok. Minden világos. Tegnap este Chloé, kihasználva, hogy Emma rövid ideig nincs ott, ellopta a kulcsot, és eldugta. Előre megfontolt szándékkal szökött el.

- Nevelhetetlen! - mondja rosszkedvűen Suzy, míg melegítőt húz. - Minden pillanatban ott kell lenni a sarkában. A legcsekélyebb figyelmetlenség, s tessék, már el is szökött! Ott lesz a háztetőn vagy a nyírfa tetején. Még szerencse, hogy eszedbe jutott lelakatolni a csónakot. Képes lenne körbecsónakázni a tavon, pedig még az evezőkkel sem tud bánni.

Emma ismét megjelenik az ajtóban. Odafordulunk hozzá. Kézjelekkel mutatja, hogy sehol nem találja Chloét.

- A gyerekek szobájában is kereste?

Int, hogy nem.

- Pedig az a legvalószínűbb, hogy ott van - mondja Suzy. - Leginkább az Elsie szobájában, hogy a ruháit próbálgathassa.

- Megnézem - mondom, s már megyek is. Egymás után benyitok a gyerekek szobájába, de nem találok semmit, sem Chloét, sem azt a leírhatatlan rendetlenséget, amit mindenütt maga után szokott hagyni, ahol megfordul.

Lemegyek a földszintre, és a bejáratnál két dolgot veszek észre: nincs ott Roderick, a teraszra nyíló ajtó pedig tárva-nyitva van. Mindebből arra következtetek, hogy Chloé kinyitotta a belső reteszt, s hogy a kutya természetesen utánament.

Suzy odajön hozzám.

- Mindig mondtam, hogy a retesz nem elég. Kulcsra kellett volna zárni az ajtót.

- Ugyan, Suzy - szólok rá szárazon -, most örülsz, hogy igazad lett?

- Ó, Ed, bocsáss meg, ne veszekedjünk - feleli, kezét a kezembe csúsztatva. - Megkeressük. Hol lehet másutt, ha nem Tigrisnél az istállóban?

Az istálló felé menet elhaladunk a garázssor előtt - ha a gyerekek is idehaza vannak, vagy fél tucat kocsi áll ott egy vonalban, párhuzamosan. Voltaképpen nem is garázsok ezek, hanem csak amolyan kocsiállások, melyek a napsütéstől és az esőtől védik a járműveinket.

Az istállóban minden ló ott álldogál engedelmesen a maga bokszában, köztük van Tigris is, de csupán Dick, a kutya fekszik mellette. Egyedül Tigris élénkül meg a jöttünkre, az orrlyukán fújtatva cukrot kunyerál.

Olyan biztos voltam benne, hogy Chloé csak Tigrissel lehet, hogy csodálkozni és nyugtalankodni kezdek.

- Kerüljük meg az épületet - suttogja Suzy hangtalanul. - Chloé bizonyára elbújt, amikor meghallotta, hogy jövünk.

Suzy az egyik oldalról kerüli meg az épületet, én a másikról. Amikor a túlsó homlokzatnál összetalálkozunk, csak Harry ócska Fordját találjuk ott a Harry kis lakásához vezető deszkalépcső lábánál.

- Nézd csak - mondom -, Harry nem indult még el. Azt hittem, már hajnalban elmegy.

- Biztosan meggondolta magát - feleli Suzy. Csendben visszaindulunk a ház felé, s amikor ismét elhaladunk a garázsok előtt, megjegyzem, hogy hiába van sok kocsink, ha pénzzé akarnánk tenni, nem sokat kapnánk értük, mert már mind le van strapálva.

- Kivéve a terepjárót - mondja Suzy, amikor a bejárati ajtóhoz érünk.

Megáll, hirtelen átjárja a felismerés.

- De hisz nem láttam, amikor eljöttünk a garázssor előtt.

- Biztos vagy benne?

De miközben hangot adok kétkedésemnek, annyira bízom vizuális észlelésének pontosságában, hogy egészen izgalomba jövök.

Visszasietünk a garázssorhoz. A terepjáró nincs ott. Ekkor egyszerre ugyanolyan hitetlenkedő megdöbbenést érzünk, mint egy autós, ha visszamegy oda, ahol leparkolt, s nem találja ott a kocsiját.

- Pablo? - kérdezi Suzy elfúló hangon.

- Pablo csak fél kilenckor kezdi a munkáját - felelem -, és semmi jele annak, hogy már itt sürgölődne. Aztán meg soha nem vinné el a terepjárót úgy, hogy el ne kérné tőlem. A farmra a kis teherautóval jár.

- Szent isten - kiáltja Suzy -, Harry volt az!

Most már futunk az istállóhoz. Felmászunk hátul a Harry lakrészébe vezető deszkalépcsőn. Tekintetem hitetlenkedve járja körül a szobát. Üres, és kifogástalan rend van benne. Ha nem lennék annyira felháborodva lakójának alávaló gaztette miatt, megcsodálnám, milyen gonddal hajtogatta négyszögletesre lepedőinket és takaróinkat, és milyen kínos pontossággal helyezte őket egymásra az ágy fejénél. Minden kisöpörve, letörölve, kifényesítve, még az ablaküveg is tisztán ragyog.

Az asztalon szembeötlő helyen egy gépelt üzenet vár ránk.

Mr. Dale!

Elnézést a terepjáróért és Chloéért, de nagy szükségem van pénzre, hogy új életet kezdhessek.

IX. fejezet

Ahogy Suzy szóhoz jut, a szavak szinte összetorlódva buknak ki a szájából:

- Nem Chloé dugta el a gyerekszoba kulcsát, hanem ez a pasas! Akkor vette ki a zárból, amikor tegnap este idejött, hogy elbúcsúzzék Chloétól.

Felém fordul, a szeme szikrázik.

- Amikor elvonult lefeküdni, magához vette a bejárati ajtó kulcsát. Nem volt nehéz dolga, ott lóg a konzolon, a kulcstartón! Az viszi el, aki akarja! De hát te zártad be az ajtót este, nem vetted észre, hogy hiányzik?

- Te is nagyon jól tudod, hogy ahhoz, hogy a bejárati ajtót belülről bezárjuk, nem szükséges kulcs. Belül retesz van.

- És a másik zár? Az nem retesz! Miért nem zárjuk be soha kulccsal?

- Soha nem zártuk be. Úgy gondoltuk, hogy elég a retesz, meg aztán Roderick is ott van a bejáratnál. Mindenkit elzavar.

- Kit zavar el? Ezt a gazembert ugyan nem! Olyasvalakit nem, akit jól ismer.

- Hogy sejthettük volna előre, hogy egy bizalmasunk lop majd meg bennünket?

- És a terepjáró? Hol hagytuk a slusszkulcsát és a forgalmiját? A kesztyűtartóban! Amikor a birtoknak se kapuja, se kerítése. Csak az nem jön be, aki nem akar!

- Suzy - mondom szárazon -, eddig mindebben soha nem találtál semmi kivetnivalót. Ha gondatlan voltam, te is osztozol velem a felelősségben.

Hátat fordítok neki, lemegyek a deszkalépcsőn, és nagy léptekkel visszamegyek a házba. Suzy utánam jön.

A nappali szobában fogom a telefont, és felhívom Davidson seriffet. Ahogy leteszem a kagylót, Suzy odabújik hozzám, és sírva fakad. Beleroskadok egy fotelbe, odahúzom magamhoz, és a térdemre ültetem.

- Ne veszekedjünk - zokogja.

Nem válaszolok. Hallgatok. Magamhoz szorítom. Végigsimítom a tarkóján göndörödő rakoncátlan fürtöket.

- Gondolod, hogy megtaláljuk? - kérdezi kis idő múlva halkan.

- Elképzelhető, hogy igen - mondom több optimizmussal a hangomban, mint amennyit érzek.

- Miért?

- Mert a lehető leghamarabb eladja, hogy ne bukjon le vele. A terepjárót is.

- Hát Roderick? Rodericket miért vitte el?

- Valószínűleg azért, mert amikor kijött a házból, ölében a félig alvó Chloéval, Roderick utánament. Denecke pedig úgy vélte, egyszerűbb, ha a kutyát is magával viszi, mert akkor Chloé nagyobb biztonságban érzi magát, és társasága is van.

Kopognak az üveges ajtón. Ajtót nyitok. Davidson az. Felállok, hogy fogadjam, és a válla fölött látom, hogy Emma és Juana ott állnak a konyhaajtóban.

- Jöjjön be, Emma! - mondom. - Juana, lenne szíves kávét készíteni mindnyájunknak?

Davidsont nagyra becsülik Beaulieu-ben ügyességéért és azért a tehetségéért, hogy ki tudja békíteni az embereket. Ebben a szerepben az is segíti, hogy egyáltalán nem jellemző a szakmájára a külseje. Homloka magas, mosolygó kék a szeme és barátságos a mosolya. Szívélyes, minden agresszivitástól mentes hangon közli, még soha nem volt alkalma arra, hogy Beaulieu-ben gyilkost tartóztasson le, de az az érzésem, hogy ha erre kerülne sor, azt is a legudvariasabb szavak kíséretében tenné.

Röviden elmesélem az eseményeket, s amikor odanyújtom Harry üzenetét, felvonja a szem-öldökét.

- Ez aztán nem mindennapi tolvaj. Írásban kér bocsánatot a lopásért, azaz vállalja a bűnt.

- Nem egészen így van - mondom. - Előző nap kölcsönkérte az írógépemet és három papírlapot.

- Hármat! Világos, hogy hármat. A középsőt használta, amelyhez nem ért hozzá, s valószínűleg kesztyűben gépelt. A „Denecke” aláírást szintén géppel írta. Az üzenet tehát nem számít vallomásnak. Bárki írhatta. Biztosak lehetnek benne, hogy nem találnak rajta más ujjlenyomatot, mint a saját magukét. Ön fogadta föl dolgozni?

- Pablo szerződtette, mert rendkívül dicsérő bizonyítványai voltak az előző munkaadóitól.

- Láthatnám ezeket a bizonyítványokat meg egy fényképet Chloéról? És egyet Deneckéről?

- Chloéról tudok adni, de Deneckéről nem.

- Dehogynem - mondja Suzy. - Emma kapott egyet tőle.

Emmára nézek. Elpirul, én pedig megkérem, hogy keresse meg titkos álmainak fotóját a szobájában. Magam is mindjárt megkeresem Chloé fényképeit és Denecke bizonyítványait.

Denecke fényképe nem tetszik Davidsonnak.

- A körözés szempontjából nem sokat ér. A kalapja eltakarja a homlokát, a napszemüveg a szemét, a bajusza meg a száját. Ha leveszi a kalapot meg a szemüveget, és leborotváltatja a bajszát, egészen más ember lesz. Különösen, ha még a zubbonyát is felcseréli egy kabátra, a farmerét pedig hagyományos hosszúnadrágra.

Davidson egymás után elolvassa a működési bizonyítványokat.

- Mennyi dicséret! De valami nem stimmel. Régi a keltezésük. Az utóbbi négy évből nincs egyetlenegy sem. Pablo megkérdezte tőle, hogy miért?

- Állítólag a bátyjánál dolgozott egy ohiói farmon.

- Megadta a bátyja címét?

- Pablo nem kérdezte tőle.

- Hát ez hiba! Figyelmeztetni kell majd rá Pablót. Meglehet, hogy ezt az utóbbi négy évet börtönben töltötte.

- Mondja, seriff - kérdezi Suzy -, miért hagyott nekünk üzenetet Denecke? Ez azt jelenti, hogy váltságdíjat fog kérni Chloéért?

- Nem, nem hiszem. Az elmondottak alapján ez egy óvatos ember, mindenben a tökéletességre törekszik és aggályoskodó. Nem az a fajta, amelyik kockáztat. Szeretnék többet tudni a külsejéről. Milyen magas?

- Körülbelül akkora, mint ön.

- Száznyolcvan centiméter?

- Igen.

- Ez elég átlagos termet. Testes?

- Kisportolt, izmos. Nem iszik, nem dohányzik, keveset beszél. Kék szemű, napbarnított. Jóképű férfi.

- Szereti az állatokat?

- Nagyon.

- Szóval ez a tolvaj egy tökéletes ember - mondja Davidson. Chloé képét még hosszasabban nézi.

- Milyen emberi a tekintete, csupa kedvesség és huncutság.

- Igen - mondja Suzy hálásan -, pontosan ilyen!

- Mr. Dale - folytatja Davidson -, tegnap hány órakor feküdt le?

- Tizenegy óra tájban.

- Denecke bizonyára a parkolóból figyelte a szobájából kiszűrődő fényt. Amikor a fény kialudt, biztosan várt még egy jó ideig - legalább éjfélig, de legkésőbb éjfél után egy óráig. Aztán már gyerekjáték volt kinyitni a bejárati ajtót a megszerzett kulccsal, és Rodericket magához édesgetni. Felment az emeletre, magával vitte Chloét, összeszedte a ruháit, és berakta Chloét meg Rodericket a terepjáróba.

- De nem hallottuk a motorzúgást.

- Bizonyára kitolta a földúton a kocsit, legurult a lejtőn, és csak akkor gyújtotta be a motort, mikor már elég messze volt a háztól.

- Igen - mondom -, mi is így csináljuk, ha lemerül az akkumulátor.

- Innentől kezdve valószínűleg a kővetkező a forgatókönyv: gyanítja, hogy másnap már körözik a személyleírását. Először is megszabadul a kutyától, otthagyja az országúton. Aztán egész éjszaka vezet, hogy átjusson egy másik államba, eladja a terepjárót, és vesz egy lakókocsit.

- Miért? - kérdem.

- Ha valaki egy csimpánzzal utazik, nem olyan feltűnő, ha egy kempingben alszik, mintha egy motelben. Aztán, ahogy csak teheti, eladja Chloét egy cirkusznak.

- Miért nem egy állatkertnek? - kérdezi Suzy.

- Azért, mert egy állatkertben érdeklődnének az állat eredete felől. Cirkuszban kevésbé törődnek az ilyesmivel. Márpedig ebben az országban nincs olyan sok cirkusz. És nem mindegyik mutat be csimpánzszámot. Ha Roderick visszatér, rögtön értesítsenek. Ha megvizsgálnánk a lábát, hasznos adatokat kapnánk arra vonatkozóan, hogy melyik úton indult el Denecke.

- Megmarad az aszfalt nyoma a lábán? - kérdezi Suzy.

- Az nem, de ha lesz annyi esze, hogy hazajön, nemcsak az úttesten fog jönni, hanem a szélén is.

- Ha Denecke átmegy egy másik államba; akkor az FBI-ra tartozik az ügy, mivel gyermekrablás történt - mondja Suzy.

- Mrs. Dale - válaszol türelmesen Davidson -, nagyon is megértem, mit érez Chloéval kapcsolatban. Az ön szemében ő egy személy. Az FBI szempontjából azonban csak egy állat. S nem fognak mozgósítást elrendelni holmi állatlopás miatt.

- És ön? - támad rá Suzy agresszíven. ~ Ön mit fog csinálni?

- Körözési parancsot adok ki az államunkban, és eljuttatom a szomszédos államokba is. Dr. Dale, hajlandó lenne jutalmat adni annak, aki nyomra vezeti önöket?

- Igen.

- Mennyit?

- Ötezer dollárt.

Davidson fölvonja a szemöldökét, magas homloka ezer ráncba szalad, és révedezve néz rám.

- Szép summa.

- Chloé nem csupán a kedvenc állatunk. Olyan, mint egy családtag. Számomra pedig tudományos anyag. Könyvet akarok írni róla.

- Chloénak van kereskedelmi értéke?

- Természetesen. Jelenleg több ezer dollárt ér.

- Azt hallottam, hogy beszélni is tud.

- Beszédjelekkel fejezi ki magát.

- Mi a véleménye, Mr. Dale, alkalmas ez az állat egy cirkuszi szám előadására?

- Biztosan. Tud lovagolni, sőt mutatványokat végez a póniján. Megért ötszáz angol szót, és ki is tudja őket fejezni beszédjelekkel. Akrobatikus képességei vannak. Úgy véli tehát - kérdezem -, hogy Denecke eladja majd egy cirkusznak?

- Ez a legvalószínűbb. Már mondtam, hogy miért.

Miután Davidson elmegy, telefonálok Donaldnak. Mary veszi fel a kagylót. Felvázolom a helyzetet, és kérem, jöjjenek át hozzánk estére vacsorázni Donnal, hogy megbeszéljük a dolgot. Aztán gyorsan leteszem a kagylót.

Rettenetesen hosszúnak tűnik ez a nap. Semmit sem tudunk csinálni, még dolgozni sem. Suzy szokatlanul hallgatag. Alig pihente ki a Chloé betegsége miatti fáradtságot és izgalmakat, ezt az újabb csapást már nem bírja el. Valami tompultság vesz rajta erőt, és én sem vagyok sokkal jobb állapotban.

Estefelé azonban, minthogy serénykednie kell a vacsoraasztal előkészítésében Emmával, némileg visszanyeri életkedvét.

- Szerinted nem elképesztő ötlet - kérdi -, hogy Denecke megírta nekünk, hogy mit csinált? Mi ez? Cinizmus? Vicc?

- Ó, dehogy! Ennek az embernek egyáltalán nincs humorérzéke. Szerintem úgy érezte, hogy fel kell tennie az i-re a pontot. Talán félt, hogy nem hozzuk kapcsolatba a terepjáró és Chloé eltűnését.

- Gondolod? - kérdezi Suzy. - A tények önmagukért beszélnek. Annyira nyilvánvalóak. Hülyének kell lennie, aki arra következtetne belőlük, hogy Chloé megszökött.

Amikor Hunték megérkeznek vacsorára, Mary átöleli Suzyt. Esetlenül és zavartan szorítja magához. Ez meghat, mert általában nemigen szokta kimutatni az érzéseit. Egyszersmind akaratom ellenére meglep a megjelenésük, mivel Mary olyan képtelenül magas és szögletes Suzy mellett.

Phyllis is megöleli Suzyt, aztán egy füst alatt engem is, majd ismét Suzyt, s már ömlik is belőle a szó.

- Istenem, drága Suzy! Milyen szomorú vagyok miattad! Milyen csapás, milyen borzasztó csapás! Én magam is ilyen szánalmas helyzetben voltam, amikor elveszítettem szegény Leopoldomat. Egyszerűen nem ettem, nem aludtam, semmi nem érdekelt, ki sem mozdultam a házból! Szegény Suzy! El tudom képzelni, mit érezhetsz!

- Ugyan, Phyllis - mondja Don -, csacsiságokat beszélsz. A kettő közt nincs semmi hasonlóság. Chloé nem halt meg. Csak elrabolták. És nagy a valószínűsége, hogy meg fogják találni.

- Valóban így gondolja, Don? - kérdezi reménykedve Suzy.

- Hát persze. Egy jelbeszédet használó csimpánz nem tűnhet el csak úgy. De először is, Ed, jó lenne, ha részletesen elmesélnéd, hogy történt a dolog.

Elkezdem elmesélni, mit éltünk át, de néhány szó után megkérem Suzyt, hogy folytassa inkább ő. Aggaszt a némasága, és remélem, hogy ha ő beszél, az kirántja kábultságából. Valóban, kis idő múltán felélénkül.

- Egy ilyen dolgos ember! - csóválja a fejét Mary -, milyen ápolt volt, jó modorú, milyen jóképű! Ki hitte volna, hogy ilyesmire vetemedik!

- Éppen akkor kell gyanakodni, ha valaki ennyire tökéletes - mondja Don.

- Az a legrosszabb - mondja Suzy felemelve a hangját -, hogy az ember szeretne valamit csinálni, és nincs mit tenni! A szó szoros értelmében tehetetlenek vagyunk. A várakozást a legnehezebb elviselni. A seriff körözést adott ki, és ez minden. Várunk...

- Nem hiszem, hogy Davidson bármi mást is tehetne - mondom. - Mégsem indulhat saját maga Denecke üldözésére. Deneckének nyolc- vagy kilencórányi előnye van vele szemben. S még csak azt sem tudjuk, hogy milyen irányba indult el!

Szép, tiszta este van, a teraszra nyíló ajtó is nyitva marad. Már a kávénál tartunk, melyet most az egyszer nem a nappaliban iszunk meg, Juana rögtön a vacsora után felszolgálta, talán mert sietett lefeküdni. Néhány elejtett szavából úgy láttam, hogy visszamenőleg megalázónak érzi, hogy egy olyan férfi iránt mutatott érdeklődést, aki egyáltalán nem érdemelte meg.

A beszélgetés akadozik. Későre jár. Hunték azonban szemmel láthatóan nem mernek magunkra hagyni bennünket, mert érzik, hogy szükségünk van a jelenlétükre.

- Egyet tehetünk - mondja Don -, illetve tehetek: közzéteszek egy felhívást Chloé eltűnéséről az állatorvosi szaklapban, fényképpel, megadom a Chloéra tetovált számot, valamint a ti telefonszámotokat.

- Sokan olvassák ezt az újságot? - kérdezte Suzy.

- A szakmabeliek azért át szokták futni. Ezért kellene fénykép. A fénykép miatt elolvassák a szöveget.

Donaldhoz fordulok.

- Nagyon jó ötlet, Don, már holnap megcsináljuk.

Csend támad. Nem zavar bennünket. Már olyan régen ismerjük Huntékat, hogy hallgathatunk is a társaságukban. Phyllis időnként mond valamit, ami egyáltalán nem illik az este hangulatába, de senkinek nincs kedve válaszolni rá. Noha megérkezésekor arról biztosította Suzyt, hogy átérzi a helyzetét, éppen ez az, ami soha nem fog sikerülni neki. Mint általában, most is túl lenge s mélyen kivágott ruha van rajta. Augusztus vége van, hűvösek az éjszakák. Suzy észreveszi, hogy fázik, ad neki egy vállkendőt, Phyllis rögtön jól bebugyolálja vele magát. Éppen csak hogy horkolni nem kezd. Biztosan elfelejtette már, hogy elrabolták Chloét. Egyedül ő érzi jól magát.

Felkelt a hold, és a keleti szél is feltámadt. Ezért inkább az ebédlőben maradunk, mint hogy a széken üldögéljünk, de nyitva hagyjuk a teraszajtót. Egyelőre nagyon erős a fényesség. Mivel az egyik oldalukon szürke, a másikon fehér, foszladozó felhők nyugat felé rohannak, olyan, mintha kelet felé futna a hold. Megbűvölve figyeljük látszólagos futását, szinte elfeledjük, hogy itt élünk a kis házainkkal, apró-cseprő örömeinkkel és rettenetes aggodalmainkkal, ezen a vékony sárkérgen, melyet földnek nevezünk.

Egy nagy felhő már nem szürke, hanem kifejezetten fekete, sűrű és fenyegető, a hold felé vonul, melyet kis szürke fellegek előcsapata kezdett elfátyolozni. Phyllist kivéve, aki belebújik a kendőjébe, és csak magára s a testére gondol, melyet a sál körülsimogat és betakar, ezt a nagy, fekete, előrenyomuló felhőcsapatot figyeljük, aggódva várjuk az elkerülhetetlen pillanatot, amikor eltakarja a holdat.

Odaért! Elsötétül előttünk a terasz. Már a legközelebbi virágágyat sem tudjuk megkülönböztetni a sötétben. Mintha hirtelen ránk zuhanna az éjszaka, és vele, bár ez bizonyára csak illúzió, a levegő is hűvösebbé válna.

Most már olyan sötét van, hogy ha nem sóhajtana egyet, nem is vennénk észre... S amikor észrevesszük, nem akarunk hinni a szemünknek. Pedig ott fekszik előttünk a teraszon, kimerülten, de fegyelmezetten, épp hogy belóg a lába a küszöbön.

- Roderick! - rohan oda hozzá Suzy.

A kutya rögtön felágaskodik, de tántorog. Suzy letérdel a kőpadlóra, és átöleli a nyakát.

- Ó, Roderick! Roderick! - rebegi, elborítva a csókjaival. - Hol van Chloé?

Gyakran eszembe jutott, milyen boldogan válaszolna Roderick, ha volna keze. Most azonban a maga módján mégis beszélt hozzánk, bár nagyon kimerült a hosszú úttól. Davidson, akit a kései óra ellenére felhívtam telefonon, rögtön eljött hozzánk, és kis zacskókba gondosan mintát vett a kutya talpába ragadt földdarabkákból. A minta elemzése alapján arra következtetett, hogy Denecke észak felé indult útnak, legalábbis addig, míg Rodericket magával vitte, mert utána akár nyugat, akár kelet felé is fordulhatott. Davidson mindenesetre több körözést küldött északra: kezdeményezése hatástalannak bizonyult, de átmenetileg megnyugtatta Suzyt, aki elviselhetetlennek érezte a várakozást.

Visszhang nélkül maradt az a közlemény is, melyet a fényképpel együtt küldtünk el az újsághoz, s ez legalábbis azt bizonyította, hogy Chloé jó egészségben van.

Davidson naponta telefonált a maga szelíd és behízelgő modorában, de néhány légből kapott hírt leszámítva (az egyik telefonáló ráadásul a „gorillánkat” emlegette) semmi hasznos értesülést nem kaptunk, és ő sem. Személyesen hozta el Yaraville-ba az ócska Fordról és az istálló fölötti lakásban felvett ujjlenyomatok eredményeit. Tulajdonképpen telefonon is közölhette volna őket, mivel nem volt használható egyik sem. Puszta udvariasságból sietett oda velük személyesen. Suzy, élve az alkalommal, előhozakodott egy ötlettel, melyet bizonyára álmatlan éjszakáin érlelt ki.

- Mondja, seriff - kérdezte -, még mindig úgy gondolja, hogy Denecke egy cirkusznak adta el Chloét?

Davidson rászegezte a tekintetét, de nem is őrá, hanem befelé figyelt, mintegy a szavait mérlegelve.

- Ha Denecke nem lopta volna el a terepjárójukat, azt hihetnénk, hogy pusztán szeretetből rabolta el Chloét. Akkor azonban az ócska Fordján kellett volna elmennie. De mivel az önök vadonatúj, méregdrága terepjáróját is elvitte, világos, hogy nyereségvágy az indítéka. Egyébként ezt meg is írta a levelében. Tehát rögtön eladja majd Chloét, mihelyt tudja, ha ugyan még nem tette meg, már csak óvatosságból is, hiszen Chloé társaságában könnyebben lebukhat.

- Akkor állítsunk össze egy listát a legnagyobb cirkuszokról - mondta Suzy -, amelyek jelenleg az Egyesült Államokban turnéznak, és írjunk mindegyiknek egy levelet Chloé ügyében.

Davidson a lehető leghevesebben tiltakozott, már amennyire udvarias modora engedte:

- Isten ments, Mrs. Dale! Ezt nem tanácsolom önnek!

- Miért nem? - kérdezte Suzy.

- Mert ez a legjobb mód arra, hogy soha többé ne lássa viszont Chloét.

- Ugyan miért? - érdeklődött Suzy.

- Ha ugyanis egy cirkusz vásárolja meg Chloét Deneckétől, nem fog szabályszerűen eljárni. Minden Chloéra vonatkozó okirat az ön tulajdonában van, Mrs. Dale: az állatkerti eladási szerződés, az oltási bizonyítványok, a tetoválás számlája. Deneckénél nincs semmi.

- Egy cirkuszigazgató ennek ellenére...

Davidson egy kissé fáradtan elmosolyodott.

- A cirkuszigazgatók ugyanolyanok, mint az Egyesült Államok összes többi polgára. Egyesek tisztelik a törvényt, mások kevésbé tisztelik.

- De hát egy ilyen esetben mi történhet?

- A cirkusz köthet Deneckével egy egyéves szerződést az állat megőrzésére egy olyan biztosító záradékkal, hogy ha Denecke abbahagyja a havi részletek fizetését, az állat a cirkusz tulajdonába kerül.

- Hát ezt nem értem. Mi haszna származna ebből Deneckének?

- Pedig világos. Így egy nagy összeghez jut „nem hivatalosan”, ahogy önök franciák mondják. Aztán eltűnik anélkül, hogy valaha a legcsekélyebb részletet is kifizetné.

- De hát ez esetben - szólok közbe - a cirkusz ártatlan, mint a bárány!

- Nem egészen. Ha keresik náluk a kis állatot, a szemükre hányhatják, hogy mielőtt aláírták volna Deneckével a megőrzésről szóló szerződést, nem győződtek meg róla, hogy Denecke volt-e az állat valódi tulajdonosa. Tegyük most fel, Mr. Dale, hogy a cirkuszigazgató kap öntől egy levelet, amelyből értesül róla, hogy Chloé lopott állat. Primo, esze ágában sem lesz válaszolni. Secundo, a további kellemetlenségeket elkerülendő, a lehető leggyorsabban megszabadul Chloétól, például eladja külföldre, ahol igen csekély a valószínűsége, hogy megtalálják.

Davidsonnak nyilvánvalóan igaza volt, úgyhogy Suzy kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy a várakozáson kívül semmit se tehetünk.

Aznap éjjel sokat forgolódott mellettem. Kicsit később, már félálomban, elfojtott sírást hallottam. Azonnal kiment az álom a szememből, átöleltem, de nem szóltam semmit, belefáradtam már, gondolom ő is, végeérhetetlen beszélgetéseinkbe, amelyekben mindig egy körben forogtunk, újra és újra ugyanazokon a dolgokon rágódva.

- Ed - szólalt meg kis idő múlva -, hány cirkusz van az Egyesült Államokban?

- Fogalmam sincs róla.

- Franciaország alapján ítélve nem lehet olyan sok. Franciaországban nincs több háromnál. Nem érdeklődhetnénk meg a dolgot?

Mivel idegességet érzek a hangjában, igyekszem megnyugtatni:

- Akár holnap is. Kétfajta cirkusz van: az állandó cirkuszok és a vándorcirkuszok, amelyek sátorban tartják az előadást. A vándorcirkuszokat bizonyára nehezebb lesz összeírni, mint az állandókat.

Majd megkérdem:

- Miért vagy rá kíváncsi?

- Ha helyes a feltételezésünk, és Chloét valóban eladták egy cirkusznak, csak úgy láthatunk tisztán a dologban, ha megnézünk minden cirkuszt, amely jelenleg az Egyesült Államok területén játszik.

- Ez rengeteg időt venne igénybe!

- De az összes olyat kihagynánk, ahol nem adnak elő csimpánzszámot.

- Nem tudom, okos dolog lenne-e. Így esetleg nem figyelnénk fel valamelyik cirkuszra, amely épp Chloéval készül egy számra, de csak akkor szándékozik bemutatni, ha már kész a szám.

- Ez igaz.

Gyorsan hozzáteszi:

- A konferencián elmondott felszólalásaidat megírtad és elküldted. Még tart a kutatóéved, a közeljövőben nincs semmi bogarásznivalód, időd van bőven...

- Ez igaz, de az ember nem egyik pillanatról a másikra dönt ilyesmiben. Csak akkor jöhetne szóba a dolog, ha tudnánk, hogy jelenleg hány cirkusz működik az Egyesült Államokban, és lenne valami fogalmunk, hogy mennyi idő és pénz kell az úthoz.

- Attól tartasz, hogy sokba kerül az utazás?

- Nem lenne olcsó. És nincs meg az egyetlen új autónk.

- A biztosító megtéríti az árát.

- Igen, de egy hónapi késedelemmel.

Kis idő múlva Suzy újra megszólal:

- Tegyük fel, hogy néhány hét rámegy a keresésre; zavarna, ha olyan hosszú időre itthagynánk Yaraville-t?

- Nem, Yaraville nélkülünk is megvan. És a „gyerekek” is. Hiszen már nagyok. Emma pedig gyámkodna felettük a hétvégén. Nagyon jól ellennének.

Bár nem ígérek neki semmit, az, ahogy mondom, felkelti a reményét. És ettől a reménytől elalszik. Kis idő múlva olyan szelíden, ahogy csak tudom, leveszem a vállamról a fejét. Az oldalára fordul, a hátát fordítva felém. Szabályos légzéséből megértem, hogy mélyen elaludt. Én azonban nagyon is éber vagyok!... Először is egy közepes szállodai szoba átlagos árából kiindulva megpróbálom végiggondolni, mibe kerülne az egyesült államokbeli körutazás. De hamar rájövök, hogy csak a fáradtság és az aggodalom sugallja ezt az ostoba számítgatást. Hiányzik ugyanis két lényeges elem: a cirkuszok száma, és az, hogy hol találhatók.

Aztán elképzelem, milyen életet kell élnie szegény Chloémnak egy sorba süllyesztve a többi cirkuszi állattal, a rivaldafényben, a tapsoló, nevető tömeg előtt. És még nem is ekkor a legboldogtalanabb. Hiszen szereti produkálni magát, szereti, ha csodálják. A cirkusz ragyogása, a fény, a muzsika, a színek, a flitterek mögött azonban ott van a rút valóság: a ketrecek.

Gyakran az állatkertben sem tudunk jó szívvel gyönyörködni az állatokban, mert lelkiismeret-furdalást érzünk. Arra gondolunk, hogy nekik kell a rácsok mögött eltöltött egész életükkel fizetniük az ember kedvteléséért és okulásáért. De az állatkertekben, legalábbis azokban, ahol jobbak a feltételek, mint például Arnhemben is, elég helyet biztosítanak a fogva tartott állatoknak. Egy utazó cirkusz ketrecei azonban szűkek, a hely nagyságát megszabja a szállítás.

Eddig valahogy nem is gondoltam rá, de ha Davidson feltevése helyes, akkor most Chloé úgy él, mint valami cirkuszi állat: a napjai nagy részét ketrecben tölti. Ez a gondolat megdöbbent. A torkom úgy összeszorul, hogy szinte fáj, és patakzik rólam a veríték. Nesztelenül, hogy fel ne költsem Suzyt, felkelek, és kimegyek a fürdőszobába. Iszom egy nagy pohár vizet, és megtörülközöm. Aztán a mosdó szélére támaszkodva mélyeket lélegzem, hogy lelassuljon a szívverésem.

Nem szégyellem, hogy ezt bevallom. Ha úgy nevel fel az ember egy állatot, akár a gyerekét, az valóban olyan lesz, mintha a saját gyereke lenne. Hogy is lehetne másképp? Annyi vesződséget, annyi gondot, annyi játékot, annyi örömöt jelent.

Még egy tigrist is megszánunk, ha fogságban van. Az utolsó cirkuszelőadást körülbelül tíz éve láttam, amikor Elsie és Jonathan még elég kicsik voltak ahhoz, hogy az effajta látványosságban kedvük teljék. Nagy örömükre az alsó sorba váltottam jegyet, egészen a porond közelébe. Ez jókora borzongással kecsegtetett, mivel az előadás fénypontja az volt, amikor egy tucat tigris jött be az arénába, és csak egy rugalmas acélháló választotta el őket tőlünk, melyet a sátor tartóoszlopának a csúcsára erősítettek, és körbe a porond szélére rögzítettek. A tigrisek csodaszépek voltak. Nem csináltak semmi különöset, egymással helyet cserélgettek, nagy kelletlenül átugorva egyik zsámolyról a másikra. A hozzánk legközelebb - úgy egyméternyire - ülő tigris láthatólag nagyon ideges volt.

- Nézd csak, papa - szólt Jonathan -, maga alá pisil!

- Azért, mert fél. Mindnyájan félnek! Mind a tizenkettő!

- Kitől? Az állatszelídítőtől?

- Dehogy! Az inkább megnyugtatja őket. Őt mindennap látják.

- Hát akkor kitől? - kérdezi Elsie.

- Tőlünk! Ettől a tömegtől, amely körülveszi őket! A zajongásunktól! A szagunktól!

- Ugyan miért félnének tőlünk?

- Ki fogta el, ki hurcolta el őket, ki kényszerítette rabságra?

Aztán Jonathan azt kérdezte:

- Miért nem vetik rá magukat egyszerre mindnyájan az idomárra, és miért nem falják fel?

- Először is, mert nincsenek kiéhezve. Aztán meg valószínűleg úgy tekintenek rá, mint vezérállatra.

- Miért?

- Mert jól ismeri őket, és tud bánni velük.

- Folyton veri őket a lovaglópálcájával - mondta Elsie.

- Dehogy, nem okoz nekik semmi fájdalmat! Alig legyinti meg a bajuszukat! Erre elkezdenek ordítani, a közönség pedig élvezi.

- Végső soron az idomár nem is kér tőlük sokat - mondja Jonathan.

- Tudja, hogy meddig mehet el velük. A macskafélék nagyon lusták. Figyeld csak, már vége is.

- Nohát, milyen sürgős nekik, hogy távozzanak - csodálkozott Elsie. - Nem kéretik magukat. Még taszigálják is egymást, hogy hamarabb visszaérjenek oda, ahonnan jöttek. Papa, talán szeretnek a ketrecben lenni?

- Biztosan. A rács mögött legalább biztonságban érzik magukat az emberektől.

Mert az állatok minden bizonnyal eljutnak odáig, hogy már szeretik azt a helyet, ahol fogságban tartják őket, mint a szerencsétlen gyermek a szekrényt, ahová az aljas szülők bezárták. A legelviselhetetlenebb állapot végül már menedékké válik, amelyhez kötődnek. De biztos vagyok benne, hogy Chloé még nem jutott idáig. A jelbeszéd megtanulása kifejlesztette az értelmét, s ezért alighanem sokkal nagyobb ellenállásra képes, mint néma társai. Annyi szeretettel vettük körül Yaraville-ban, és annyi szabadságnak örvendett, hogy most bizonyára nagyon boldogtalan a ketrecében, de megesküdnék rá, hogy nem adta fel. Jó sok borsot törhet rabtartói orra alá. Legalábbis remélem.

Másnap, szeptember tizenkettedikén majdnem egész délelőtt telefonálgattam, megérdeklődtem, hány cirkusz van az Egyesült Államokban, mi az útirányuk, hol táboroznak vándorcirkuszok. Amikor végre összegyűjtöttem minden szükséges információt, rávezettem őket egy nagy Egyesült Államok-térképre, és a házi telefonon odaszóltam Suzynek. Rögtön jött is, leült mellém, fogta a térképet, és csendben nézte. Még a hallgatása is sokatmondó volt.

Közben Juana löncsre hívott bennünket a házi telefonon, s ahogy elindultunk, megszólalt a másik telefon. Felvettem a kagylót.

- Dr. Dale? - kérdezte egy női hang.

- Én vagyok az.

- Dr. Dale, azt hiszem, rátaláltam az önök csimpánzára, Chloéra.

- Kérem, várjon egy pillanatig!

Nem ez volt az első eset, hogy hasonló hívást kaptam, s Davidson kérésének megfelelően rákapcsoltam a telefont a magnetofonra. A beszélgetés a kővetkezőképpen zajlott, semmit nem hagyok ki belőle, és semmit nem teszek hozzá:

- Ön dr. Dale?

- Igen, én vagyok az. Megmondaná, kivel beszélek, és honnan hív?

- Barbara Schultz vagyok. Szobalányként dolgozom a Home Ranch-ban Clark mellett, Coloradóban. Ez egy szálloda.

- Folytassa, kérem, Miss Schultz.

- Mrs. Schultz, elvált asszony vagyok. Van egy kilencéves fiam, David. Épp Davidnek köszönhetem, hogy rátaláltam a csimpánzukra, Chloéra.

- Mesélje el, hogy történt, Mrs. Schultz!

- A múlt vasárnap elvittem Davidet a cirkuszba. Az előadáson volt egy csimpánzszám is.

- Egy nagy csimpánzzal?

- Nem, inkább kicsivel.

- Mit csinált?

- Akrobata-, lovas- és egyensúly-mutatványokat. A szünetben a műsorvezető nő visszajött a terembe, és magával hozta Chloét. Sorban odaadta a kis nézőknek, s lefényképezte őket ölükben a csimpánzzal. A kép négy dollárba került. Persze elég drága volt, de David annyira örült neki.

- Folytassa, Mrs. Schultz!

- A következő kedden Kim megbetegedett.

- Ki az a Kim?

- David kismacskája. Egy perzsa macska. Szerda délelőtt szabad voltam, úgyhogy elvittem az állatorvoshoz, és ott, a várószobában láttam egy újságot Chloé fényképével. Egész izgalomba jöttem, mert annyira hasonlított a cirkuszbeli csimpánzra.

- És mit csinált?

- Feljegyeztem Chloé tetoválásának a számát, a következő vasárnap visszamentem a cirkuszba, újra fizettem 4 dollárt egy fényképért, aztán mintha csak meg akartam volna simogatni a David ölében lévő Erikát...

- Ki az az Erika?

- A műsorvezető ezt a nevet adta a kis csimpánznak. Megnéztem a tetoválását. Persze, Mr. Dale, nagyon gyorsan csináltam, mert nem akartam felkelteni vele a műsorvezető gyanakvását. De az a benyomásom, hogy ugyanaz a szám volt.

- Csak az a benyomása?

- Nem állítom határozottan, de a lelkem mélyén biztos vagyok benne. Ha meg akar bizonyosodni róla, dr. Dale, elküldhetem önnek azt a fényképet, amelyen Erika együtt van Daviddel.

- Az túl sok időbe telne. Adja meg a Home Ranch telefonszámát. Mindjárt lefoglalok egy szobát, és mihelyt lehet, megyek.

- 303879 17 80. Dr. Dale, önnek bizonyára van pénze, mivel ötezer dollárt ígért annak, aki Chloé nyomára vezeti. Mégis figyelmeztetnem kell, hogy a Home Ranch igen fényűző szálloda, minden szobában pezsgőkád van. Az árak természetesen ennek megfelelőek.

- Mennyi egy szoba?

- Háromszáz dollár egy napra egy személynek.

- Egy vagy két napra kibírom.

- Dr. Dale, ne feledje, kérem, hogy vasárnap és hétfőn délelőtt nem vagyok szolgálatban a szállodában.

- Nem felejtem el, de ön se felejtse el, Mrs. Schultz, hogy ha valóban Chloéról van szó, akkor öné az ötezer dollár.

- Köszönöm, dr. Dale.

Suzy leteszi a kagylót, ránézek. A szeme száraz, de minden porcikája remeg. Megfogom a kezét, leültetem. Kis idő múlva láthatólag megnyugszik, és felsóhajt:

- Ó, Ed! Bár ő lenne az!

Telefonálok Davidsonnak, tíz perc múlva már ott is van, és a tőle megszokott álmatag arckifejezéssel hallgatja végig a Mrs. Schultz telefonhívásáról felvett magnetofon-felvételt. Miután végighallgatta, szelíd hangján kommentárt fűz hozzá.

- Természetesen a bejelentés megalapozottnak látszik: a csimpánz kora, az egyensúlyozó-, a lovas- és az akrobatamutatvány, annak alapján, amit meséltek, Chloéra vall. Barbara Schultz pedig jó benyomást kelt bennem. Minden fenntartás nélkül beszélt magáról, megmondta, hol dolgozik, sőt megadta a foglalkoztatója telefonszámát is. Felajánlotta, hogy elküldi önöknek Erika fényképét. Végül, noha, mint mondja, a lelke mélyén biztos benne, hogy a tetoválás száma ugyanaz, nem akart elhamarkodottan dönteni a dologban. Mégis, ha óhajtják, megkérhetem a clarke-i rendőrséget, hogy diszkréten tájékozódjon felőle.

Suzyvel egymásra nézünk.

- Nem, nem, az túl sok időbe telne.

- Azt viszont megkérdezhetné - mondja Suzy -, hogy mi a véleménye Mrs. Schultzról a munkaadójának.

Davidson elhúzza a száját.

- Az nem lenne szabályszerű. Nekem nincs semmi közöm a coloradói rendőrséghez. És a helybeli rendőrségen sem örülnének az ilyesfajta nyomozásnak.

De mielőtt elbúcsúzik tőlünk, elkéri a Home Ranch telefonszámát, s egy félóra múlva felhív bennünket telefonon.

- Dr. Dale, végül is felhívtam a szállodát. A tulajdonosok nagyon kedves emberek. Öt éve dolgozik náluk Barbara Schultz, és nem fogytak ki a dicséretből, amikor róla beszéltek. Sietve közöltem velük, hogy semmi panaszunk nincs az asszonyra, ellenkezőleg.

Suzy beszél vele (én csak a hangszórón hallgatom), s túláradó érzésekkel köszöni meg Davidsonnak a közbenjárását.

- Mikor indulnak? - kérdi Davidson.

- Holnap, kora reggel.

- Akkor azt tanácsolom, hogy mielőtt elmennének a cirkuszba, vegyék fel a kapcsolatot a clarke-i rendőrséggel. Keressék Mr. Morleyt! Most beszéltem vele telefonon. Elmondtam neki, hogy kik önök, hogy odamennek, de azt nem mondtam meg, hogy miért. Nem ártana, ha lenne önökkel egy civil rendőr, amikor elmennek a cirkuszba, hogy visszaszerezzék Chloét, már ha valóban ő az.

Suzy megköszöni a segítségét, és leteszi a kagylót.

- Amilyen szelíd modorú, magas homlokú és álmodozó kék szemű ez a Davidson, olyan eredményesen dolgozik.

Aztán hirtelen megváltozik az arca, rám néz, és már vagy tizedszer ismétli el Barbara Schultz telefonhívása óta:

- Ó, Ed! Bár ő lenne az!

Az út hosszú volt, mi pedig Suzyvel idegeskedtünk, és alig szóltunk egymáshoz, egyik pillanatban reménykedtünk, a másikban kétkedtünk, de erről egyikünk sem akart beszélni, hátha a másik épp máshogy érez. Azt gondolhatná az ember, hogy ebben a lelkiállapotban Colorado csodálatos tájai, az egyre közeledő Sziklás-hegység is hidegen hagyott bennünket. De nem így történt. Tudtam, hogy képtelenség, mégis úgy éreztem, hogy a táj szépsége küldetésünk sikerét jósolja. És biztos voltam benne, hogy Suzy is így érez, mert amikor előtűnt a Home Ranch, boldog mosollyal riadt fel kábultságából.

Egyáltalán nem látszott luxusszállónak. Ahogy elnéztük, legfeljebb egy tucat szoba lehetett benne. Kis faházak vettek körül egy egyszintes főépületet, amelyen valószínűleg csak a kémény épült kőből.

A természeti környezet azonban egészen megkapó volt. A fakorlát mögött, hatalmas élénkzöld síkságon, pásztorkunyhók álltak. A háttérben sűrű erdő terjeszkedett fölfelé egy dombon, mögötte magas, piramis alakú hegy magasodott, amely nagyon is rászolgált a Sziklás névre. A síkság, amelyen haladtunk, bizonyára a hegy csúcsát fedő örök hó miatt volt olyan zöldellő, s a nedvesség miatt, melyet az erdők megőriztek a hegy lábánál.

Amikor odaértünk a Home Ranch-ba, rájöttünk, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére valóban olyan elegáns, ahogy Barbara Schultz már jelezte a telefonban, és „megfelel az árának”. Mi több, jó értelemben volt elegáns, s minden részletét átgondolták.

A szállodatulajdonos nem úgy fogadott bennünket, mint átutazó vendégeket, hanem mint régi barátokat, akik már hosszú ideje nem látogatták meg, és akik iránt, hogy legyen idő velük megújítani a régi kapcsolatot, bizonyos tartózkodást mutat, de közben igen barátságos velük. A kedvesség adagolása tökéletes volt. S maga a személy is tetőtől talpig olyan volt, mint a háza: kifinomultan egyszerű.

Egy londiner felkapta a bőröndjeinket, és sietve elvezetett bennünket az egyik faházikóba, ahol nagy meglepetésemre egy szalont, egy hálószobát és egy fürdőszobát találtam a nevezetes pezsgőkáddal. Egy szobával több volt benne, mint amire számítottunk, úgyhogy rögtön telefonáltam a recepcióra.

- Valóban egy szobát kért, dr. Dale - felelt rögtön egy kedves női hang -, de egyik vendégünk késve költözött ki, ezért kénytelenek vagyunk önnek egy lakosztályt adni. Mivel a cserét nem ön rendelte, mondanom sem kell, hogy egy szoba árát fogja fizetni.

Alig tettem le a kagylót, kopogtak az ajtón. Kinyitottam, s a küszöbön ott állt előttem egy csinos szobalány, olyan, amilyet az ember már nem sokat lát ebben az országban. Kis fehér hímzett kötényt viselt, fehér kézelőt, s a feje búbján hímzett főkötőt. Igen csinos volt, és nagyon jól nevelt.

- Ön dr. Dale? - kérdezte.

- Én vagyok az.

- Barbara Schultz vagyok.

- Fáradjon be, kérem, és foglaljon helyet.

Habozott, aztán unszolásomra zavartan leült egy fotel szélére. Suzy megnyerően mosolygott rá. Egy darabig hallgattunk. Végül Barbara Schultz is elmosolyodott, ami ugyancsak megfiatalította kissé hervadt arcát. Nemigen lehetett harmincévesnél idősebb, de biztosan sok mindenen átment, mert a szeme körül apró szarkalábak voltak, és zöld szeme akkor is szomorú maradt, ha nevetett. Pompás vörösbarna haja, sajnos, szorosan hátra volt fésülve, és félig eltakarta a fehér fityula, melyet ápolónők módjára tűzött a fejére. A hangja kellemes volt és mély.

- Bocsásson meg, Mr. Dale, hogy bekopogtam anélkül, hogy csengettek volna. Az ablakból láttam, amikor megérkeztek, és sejtettem, hogy önök azok. Nem vártunk most önökön kívül más vendéget. Azért bátorkodtam felkeresni önöket, mert féltem, hogy hívják majd a szobalányt. Önökhöz ugyanis nem én vagyok beosztva, hanem egyik kolléganőm. Ez a lakosztály nem hozzám tartozik.

Rövid időre elhallgatott, majd folytatta:

- Rendkívül fontos volt, hogy találkozzam önökkel.

- Miért?

- Holnap elmegy a cirkusz. Ma este lesz az utolsó előadás.

- Akkor hát ez egy vándorcirkusz?

- Igen, egy kicsi cirkusz, a város szélén játszanak.

- És holnap elmennek! - kiáltott fel Suzy. - Nehezen fogunk jegyet kapni?

- Nem hiszem. Kétszer is voltam az előadáson, s csak félig teltek meg a padok. Ó, dr. Dale! - folytatta remegő hangon -, őszintén remélem, hogy Chloét láttam. Ha tévedtem volna, nagyon bántana, hogy feleslegesen fárasztottam ide önöket ilyen messziről. Ezért akartam elküldeni Erika fényképét. Másrészt azonban féltem, hogy mire a levelem eljut önökhöz, odébbáll a cirkusz.

- Önnél van az a fénykép?

- Igen, elhoztam.

Fehér, hímzett köténye zsebéből előveszi a képet, és ideadja nekem. Alig vethetek rá egy pillantást, Suzy már ki is kapja a kezemből.

- Ez ő! - kiált fel.

Áthajolok a vállán, kutatva nézem a polaroidképet, mégsem akarom szabadjára engedni az örömömet.

- Nem túl jó a kép - mondom -, de mintha tényleg Chloé lenne az.

- Mintha! - méltatlankodik Suzy -, ő az, és kész!

És ekkor meglepő dolgot művel, odamegy Barbara Schultzhoz, átöleli, és megcsókolja kétoldalt az arcát. Barbara elpirul:

- Köszönöm, Mrs. Dale.

Némi gondolkodás után úgy érezheti, hogy kissé sután viselkedett, mert újra megszólal:

- Boldog lennék, ha megtalálnák a kis Chloét. David is kétségbeesne, ha elvesztené Kimet.

Hallgatunk.

- Még néhány kérdést fel kell tennem önnek - folytatom. - Mi a cirkusz neve, és miféle ember dolgoztatja a csimpánzt?

Az előbb Chloét mondtam, de most óvatosságból „csimpánznak” nevezem.

- Egy negyven körüli asszony. Fehér nő, de feketére festi a bőrét, és afrikai nőnek öltözik tarkabarka ruhába, valami turbánfélével a fején. A cirkusz neve: el Circo Mexicano. De nem minden cirkuszos mexikói.

- Mikor következik a csimpánzszám?

- Közvetlenül a szünet előtt. A szám végén a tarkabarka ruhás nő megköszöni a tapsot, aztán eltűnik egy pillanatra, és rögtön visszajön egy polaroiddal, hogy lefényképezze a gyerekeket Erikával.

- Chloéval! - mondja nyomatékosan Suzy.

- Igen, igen, persze, Mrs. Dale - válaszolja Barbara békítően. - Csak azért mondok „Erikát”, mert ez a műsor címe.

- És hogy hívják azt a nőt - kérdem -, aki a műsorszámot kommentálja? Emlékszik rá?

- Emlékszem, mert úgy hívják, mint Dávid király feleségét: Bethsabée-nak.

- Nem éppen afrikai név.

- Hát ahogy említettem, dr. Dale, nem is igazi néger az a nő. Egyenes az orra, vékony a szája és zöld a szeme.

- Nem találta rokonszenvesnek?

- Úgy gondolom, hogy négy dollár egy kicsit sok egy polaroidképért.

- Mi a Circo Mexicano telefonszáma?

- Felírtam a fénykép hátára. Ott van a kezében, dr. Dale.

- Köszönöm.

Elhallgatunk. Őt nézem.

- Mihelyt visszaszerezzük Chloét, feltéve, hogy ő az, kiállítok egy csekket ötezer dollárról az ön nevére. Holnap reggel hány órakor kezd dolgozni?

- Hétkor.

- Bejönne hozzánk, amikor megérkezik a szállodába? Nagyon korán szeretnénk indulni.

- Föltétlenül bejövök.

Egy pillanatig habozva megáll a küszöbön.

- Dr. Dale!

- Tessék!

- Ha adhatok önöknek egy tanácsot, a ma esti előadás után, amikor visszajönnek a kis Chloéval, ne a recepció felé menjenek, hanem egyenesen a lakosztályukba.

- Miért?

- Mert a szálloda igazgatósága nem engedélyezi, hogy kutyákat hozzanak be, és ugye...

Suzyre néz, elpirul, és nem fejezi be a mondatot, aztán gyakorlott mozdulattal búcsút int, és elmegy, nesztelenül becsukva maga mögött az ajtót.

Felemelem a telefont, a clarke-i rendőrséget hívom, és Mr. Morleyt kérem.

- Ó! Dr. Dale! - szólal meg egy szívélyes hang. - Davidson seriff sokat beszélt önökről. Ne zavartassa magát! Egy óra múlva ott leszek a szállodájában.

- Nagyon kedvesek ezek a coloradóiak - állapítja meg Suzy. - Azon gondolkozom, vajon a táj szépsége hat így rájuk, hogy olyan udvariasak. Ed, légy szíves, engedj vizet a pezsgőkádba, mert nagy kedvem volna megmártózni benne.

Mielőtt levetkőznék, felhívom a Circo Mexicanó-t, hogy két helyet foglaljak a ma esti előadásra. Aztán eszembe jut, hogy nem ártana, ha Morley is elkísérne bennünket, és három helyet foglalok.

Lezuhanyozom, és bemászom Suzy mellé a pezsgőkádba. Önmagában is felséges dolog, de Suzyvel még felségesebb. A tus megtisztított a kosztól, de az alattam és körülöttem bugyborékoló víz a gondjaimtól tisztít meg. Örömöm mégsem zavartalan. Lelkem mélyén ott lappang a kétség, és félek, milyen szörnyen csalódna Suzy, ha Erika nem lenne azonos Chloéval.

Suzy úgy fickándozik mellettem, mint egy gyerek, kapálódzik, fröcsköl, aztán hirtelen, félreértve hallgatásomat, elkapja a karomat, és magához szorít.

- Haragszol rám, Ed?

- Dehogy haragszom. Miért haragudnék?

- Olyan neveletlen vagyok! Majdnem kitéptem a kezedből Erika fényképét.

- Te nem neveletlen vagy, hanem élénk és közvetlen.

- Te pedig imádnivaló. Ed, miért vagy mindig olyan elnéző velem szemben?

- You should treat a woman according to her womanishness.

- Ezt te írtad?

- Nem, Bernard Shaw. Hogy fordítanád franciára?

- Nővel nő módjára kell bánni.

- Nem, ez nem egészen ugyanaz. A „womanishness”-nek itt van valami gunyoros éle. Ezt a szót Shaw a „foolishness” mintájára gyártotta. A mondat pedig egy közismert angol aforizma mása: „You shoudd treat a fool according to his foolishness.”

- Köszönöm, uram, hogy ráébresztett butaságomra.

- Nem, dehogy, nem butaságról van itt szó, hanem ösztönösségről. A miénket elfojtja a nevelés, de a nőkét érintetlenül hagyja. Nekik szabad sírni, kitépni egy fényképet a kezünkből, sőt még az emberek nyakába is ugrani. El tudod képzelni, amint átölelem Barbara Schultzot, és megpuszilom az arcát mindkét oldalról, ahogy te tetted?

- Azt megnézném!

- De nem teszem meg! És ne érts félre! Csodálom a nők természetes viselkedését, még akkor is, ha néha apró kellemetlenséggel jár. Te például megnézed Erika fényképét, és azt mondod: „Ez Chloé!”

- De hiszen Chloé az, biztos vagyok benne!

- De mit jelent az, hogy biztos vagy benne? Azt jelenti, hogy bízol az ösztöneidben. De én nem bízom. Nekem azt tanították, hogy ne bízzam meg az ösztöneimben, és bizonyítékokat követeljek.

Suzy nem válaszol. Meg akarja őrizni a bizonyosságát.

- Istenem, milyen gyorsan telik az idő egy pezsgőkádban! - mondom, amikor rápillantok a karórámra. - Bárcsak késne egy kicsit Morley!

De nem késik. Alig fejezzük be az öltözködést, amikor a recepcióról szólnak, hogy látogatónk van. Magas, sovány fiatalember. A szája nagy, az orra hosszú, a szeme apró. Nem mondható szépnek, de rokonszenves. Az a fajta férfi, akire a férfiak (talán tévesen) nem féltékenyek. Remélem, hosszú orra a jó szimatát jelzi.

Ismertetem vele a tényeket, és megmutatom neki az okmányokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Chloé nálunk lakott, valamint az Erikáról és Chloéról készült fényképeket is.

- Tudja, a hasonlóság önmagában még nem jelent sokat! - mondja. - Én például soha nem tudnék megkülönböztetni egy kínait a többitől - folytatja, miközben nevetve kissé elhúzza a száját, bár ha valakinek ilyen hatalmas a szája, voltaképpen nem is tudja kissé elhúzni. - Még kevésbé egyik majmot a másiktól!

Suzyt bántja, hogy egy főemlőst „majomnak” neveznek, és még inkább a kínaiakra tett megjegyzés. Most azonban elfojtja az ösztönösségét, és hallgat. Várja a folytatást.

- Szerintem - folytatja Morley - két tény bizonyítaná határozottan, hogy Chloé az önöké: a tetovált szám, és az, ahogy Chloé önöket fogadja, amikor találkoznak. Ezért szeretnék mindenképpen jelen lenni az előadáson, annál is inkább, mert ez az utolsó, ha jól tudom.

- Előre megéreztük, mit határoz, és foglaltunk önnek egy helyet - mosolyog Suzy.

- Köszönöm, Mrs. Dale - mondja Morley elpirulva, mint egy kisiskolás. - Tudják már - fordul hozzám -, mikor következik Erika száma?

- Közvetlenül a szünet előtt.

- Akkor a szünet alatt kell majd közbelépnünk - mondja a vitathatatlan szakértelem hangján Morley. - Átvágunk a porondon?

- Igen, véleményem szerint a találkozásnak a kulisszák mögött kell megtörténnie. Ha Erika véletlenül nem azonos Chloéval, jobb elkerülni a botrányt.

- És beengednek majd a cirkuszos fiúk a kulisszák mögé?

- Ha felmutatom a rendőrigazolványomat, igen. Különben is jól ismernek. Imádom a cirkuszt és a cirkuszosokat. Húszéves koromban kötéltáncos voltam.

- Kötélen táncolt?

- Nem, hanem egy drótszálon. Az ugyanolyan, mint a kötél, csak nem olyan magasan húzzák ki. A drótszálon dolgozó kötéltáncos két méter magasban mutatja be a számot. Viszont sokkal bonyolultabb dolgokat csinál.

Újra megszólal:

- Mivel nem ismerik Clarke-ot, jobb lenne, ha én vinném el magukat.

Feláll, habozik, és én érzem, azzal szeretne elmenni, hogy előtte biztosít bennünket: úgy érzi, hogy jól végződik a dolog.

- Természetesen egy kutya vagy macska esetében a clarke-i rendőrség feleslegesnek ítélné, hogy akcióba lépjen. De mivel egy értékes állatról van szó, amelynek tudományos hírneve van, az ügy megéri a fáradságot.

Hogy kivágta e kis bókot, öles léptekkel távozik. Furcsa módon félszegsége ellenére is könnyed a járása. Úgy látszik, valami nyoma mégis megmarad, ha az ember húszéves korában kötéltáncos volt.

- Egy állat! - méltatlankodik Suzy. - Még hogy Chloé állat!

Felháborodása nem egészen őszinte. Felderíti, ahogy Morley kimegy, és elneveti magát. De nem sokáig nevet.

- Jó két órát kell vesztegelnünk, míg Morley vissza nem jön értünk - mondja, azzal sarkon fordul, s bár egyébként szeret beszélni, szó nélkül átmegy a hálószobába.

- Nem ennél valamit?

- Nem, nem vagyok éhes - feleli.

Leülök egy fotelba, és mivel semmi olvasnivalót nem hoztam magammal, fogom a Bibliát, amelyet a szálloda vezetősége a vendégek rendelkezésére bocsátott, és találomra kinyitom. Ugyanezt csináltam diákkoromban a vizsga előtti estén. Dobogó szívvel olvastam azt a részt, melyet a Gondviselés a jobb hüvelykujjam alatt elhelyezett: reméltem, valami olyasmire bukkanok, ami előjelnek tekinthető másnapra. És ami a legkülönösebb, egy kis leleményességgel ezt mindig el is értem. De az évek múltával bizonyára elveszítettem ragyogó interpretáló képességemet, mert ma délután nem bukkanok sem üzenetre, sem titokzatos előjelre, pedig három helyen is kinyitom a szent könyvet. Igaz, hogy ez nem az elnyűtt, iskoláskori Bibliám, mely olyan szakadt volt, hogy a gerincén előtűnt a kötés, mielőtt maga a könyv elveszett volna egy költözködés során. E tiszteletre méltó példány elvesztésével odalett a mágia is...

Amikor látom, hogy Suzy nem találja a helyét, és a szalonból, ahol megpróbált olvasni, céltalanul átmegy a hálószobába, fölnézek, és megkérdezem:

- Nem akarsz egyet sétálni? Csodálatos ez a késő délután.

- Nem, nincs kedvem hozzá - válaszolja -, fáradt vagyok.

- Nem látszol annak.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy sokat jövök-megyek?

- Igen, egy kicsit.

- Leülhetek, ha zavar a mászkálásom.

- Nem, dehogy, nem zavar.

- De igenis zavar, mert szóvá tetted.

- Jaj, Suzy, kérlek, ne veszekedjünk!

- Miért, ki kezdte?

És mivel szótlanul nézek rá, zokogni kezd.

- Ó, Ed - mondja -, hátha nem Chloé az!

- Dehogynem, ő az, az előbb még biztos voltál benne.

- De te nem vagy benne biztos.

- Nyolcvan százalékban igen.

- És miért nem száz százalékig?

- Mert a bizonyíték a rögeszmém. De biztos, hogy neked van igazad.

- Ezt csak mondod, de nem így gondolod.

- Dehogynem, így gondolom.

- Csak azért mondod, hogy megnyugtass, képmutató vagy!

- Nem vagyok képmutató. Azt mondom, amit érzek.

Kiteszem az asztalkára az állítólagos Erika fényképét, és mellé teszem Chloé egyik fotóját, amelyet Morleynak is megmutattunk.

- Megmondom őszintén: szerintem ugyanaz. Hülyeség azt mondani, hogy a hasonlóság még nem jelent semmit. És az is tökéletes hülyeség, hogy egyik kínait nem lehet megkülönböztetni a másiktól.

- Ha a kettő ugyanaz, miért mondod, hogy csak nyolcvan százalékban vagy biztos a dologban?

- Akkor leszek róla száz százalékig meggyőződve, ha meglátom a tetovált számot.

- Azt ismételgeted, amit Morley mondott.

- Nincs szükségem Morleyra ahhoz, hogy egy ilyen nyilvánvaló dolog eszembe jusson.

- Ó, Ed! - mondja, s könnyek szöknek a szemébe -, ne vitatkozzunk!

Odaül mellém a földre, kiveszi a kezemből a két fényképet, és hosszasan szemléli.

- Nem is tudom... - tűnődik -, mintha Erika szeméből unalom és fáradtság tükröződnék, ilyet Chloé szemében soha nem láttam.

Lehajolok, megnézem a képeket.

- Van benne igazság. Erika polaroidképe a szünetben készült a fellépése után. Természetes, hogy fáradtnak látszik. Aztán meg nyilván unja, ahogy egyik gyerek kezéből a másikéba vándorol, és fényképezgetik.

- Pedig szereti a gyerekeket.

- Igen, de tudja, hogy minden este más gyerekek jönnek, és nem játszhat velük. Ez neki rutinfeladat, semmi több, csak egy unalmas rutinfeladat.

Különös érzést kelt bennem ez a párbeszéd. Olyan, mint amikor a Hamlet-ban kardot cserélnek, és ki-ki a másik fegyverével vív tovább.

- Ó, már nem is tudom! - mondja vigasztalanul Suzy.

Azzal bemegy a hálószobába, leveti magát az ágyra. Néhány másodperc múlva leteszem a Bibliát, és utánamegyek. A karom a feje alá csúsztatom, hálásan dünnyög, feje a vállamra csúszik. Alszik.

X. fejezet

A cirkusz sátra meglehetősen szerény, nem fölfújható, hanem régibb fajta, rudak tartják. A nézőtér lépcsőzetes padjai egyszerű fapadok, s Morley azt tanácsolja, hogy minél messzebb üljünk a porondtól. Szeretné elkerülni, hogy Chloé - ha Erika csimpánz valóban azonos vele - a kelleténél hamarabb felismerjen bennünket, és a nyakunkba ugorjon, megzavarva az előadást.

Teljesen rendjén valónak tartom, hogy egy rendőr kerüli a zűrzavart, tehát az egyik fölső padsorba ülünk le. A tanácsára szemembe húzom a kalapom, Suzy pedig mögénk ül, mert élénk színű ruhája nagyon föltűnő. Morleyt még a szagunk is nyugtalanítja.

- Chloénak bizonyára kitűnő a szaglása. Nem fogja önöket felismerni?

- Ilyen messziről? Ennyi ember között? - kérdezi Suzy.

Morley letelepszik sovány hátsófelével az utolsó előtti fapadra, tekintetével körülpásztázza a porondot, elragadtatva hallgatja a fülsiketítő fanfárokat, beszippantja a fűrészpor szagát, s nyomban teljesen megváltozik. Amilyen elfogódott volt a Home Ranch-ban, most olyan magabiztos, s ahogy elkezdődik az előadás, ömlik belőle a szó, beszél, beszél, első mesterségéről. Bosszant ugyan bennünket egy kicsit a fontoskodása, de hálás is vagyok, hogy oszlatja nyomasztó szorongásunkat. Minél közelebb jutunk a célhoz, annál jobban félünk a balsikertől.

Morley először felhívja a figyelmünket, milyen gyorsan mozog a zsonglőr szeme, ahogy a golyók röppályáját kíséri.

- Ez a mesterség a szemet fárasztja a legjobban - mondja.

- De hát csak egy negyedóráig tart a szám! - szól közbe Suzy a hátunk mögül.

- Az igaz, Mrs. Dale, de előzőleg reggelenként három óra hosszat próbál.

A csinos és fiatal légtornásznőről Morley megjegyzi, mennyire átformálja alakját a művészete. A válla jóval szélesebb, mint a medencéje, szinte semmi melle nincs, csupa izom van a helyén.

- Egyébként biztos neki is fáj a térde, mint minden légtornásznak - mondja. - A sok erőltetéstől kikészülnek az inak.

- De a pofikája nagyon is nőies - jegyzi meg Suzy.

- Igen, igen - hagyja rá Morley kelletlenül.

És valami komor elégtétellel állapítja meg:

- Minden zsonglőrnek fáj a szeme, és minden légtornász a térdével kínlódik.

- És a kötéltáncosok?

- Azok természetesen a talpukkal kínlódnak. Én is ezért dobtam be a törülközőt.

Amikor megkérdezem tőle, mire való az idomár kezében az ostor, hiszen csak a porond földjét sepri a szíjjal, anélkül hogy egyszer is pattintana vele vagy hozzáérne egy pónihoz, Morley még szakavatottabban válaszol:

- Az ostor nem is arra való. Csupán jelzés. Ha a földet söpri a póni mögött, az azt jelenti, hogy a póninak előre kell léptetnie. Ha az idomár a póni elé teszi, a póninak hátrálnia kell. Amikor pedig felváltva hol a póni előtt, hol mögötte teszi le a földre, a póninak maga körül kell forognia. Most a zenekar rázendít egy keringőre, és a közönség azt hiszi, hogy a póni táncol. De szó sincs ilyesmiről. Csak a jelzéseknek engedelmeskedik. Különben figyeljék csak meg a szemét: üres. Gépiesen követi az utasításokat.

A pónihoz, miután „keringőzött” egyet, újabb pónik csatlakoznak, s veszett iramban futnak körbe-körbe a porondon. Egy cirkuszos fiú egy nagy kocsisostorral a kezében áll a porondkijárónál, nyilván azért, hogy a póniknak még véletlenül se jusson eszükbe félbehagyni a számukat, és visszamenni az istállóba. A lovak is olyanok, mint az emberek: nem dolgoznak szívesen.

Noha Suzy most meg se mukkan, szinte fizikailag érzem, milyen türelmetlen, és hogy szorong a hátam mögött. Hátranyúlok: rögtön megfogja a kezem.

A pónik elhagyják a porondot, majd hosszú dobpergés után, amely a közönség figyelmének felkeltésére szolgál, a műsorvezető széles taglejtésekkel ünnepélyesen bejelenti:

- Bethsabée asszony és a csimpánza, Erika.

Ahogy bejön, és körbejártatja a szemét a közönségen, rögtön megismerjük: Chloé. Az az élénk tekintet! Az a csúfondáros arc! Suzy körme belemélyed a kezembe. Morley kérdően néz rám. Képtelen vagyok megszólalni, csak „igen”-t bólintok a fejemmel.

- Hát ez nagyon örvendetes - mondja. Hátrapillantok. Suzy sápadt, és ő sem szól egy szót sem. De azért sikerül elmosolyodnia.

Chloé mindenfelé kutató pillantásokat vet, s mivel úgy érzem, hogy kitartóan felénk néz, még jobban lehúzom a kalapom, az arcom alsó részét eltakarom a kezemmel, és megpróbálok a mutatványára figyelni. Bethsabée asszony pórázon tartja, vékony, alig látható pórázon. Chloé szökdécsel, bokázik, sőt nagy meglepetésemre megcsinál egy kis salto mortalét is (nemrég tanulhatta). Aztán a porondsegéd behoz egy acéllétrát, erősen tartja. Chloé felmászik a létrán, a tetején fejre áll, és kitartja magát. A yaraville-i háztetőn ennél veszélyesebb körülmények között vállalkozott erre a gyakorlatra. A sátor tetejéről leengednek neki egy trapézt, amelyen szerintem nem szerepel túl fényesen, mindenesetre sokkal kevésbé, mint a légtornász. A keze olyan formájú, hogy nem tud idejében fogást változtatni. Előadása fénypontját természetesen az akrobatamutatványai és a műlovaglása jelentik, s erre az időre Bethsabée leveszi róla a pórázt.

Chloé egész idő alatt figyelmetlen, szinte folyton a nézőket bámulja; szamárfület mutat nekik, nyújtogatja a nyelvét, amin mulatnak - és sértegeti is őket, amin nem nevet senki, mivel a teremben nem értik a jelbeszédet. Az egyik cirkuszos fiút láthatólag nagyon szereti, mert gyakran ránéz, egyszer félbeszakítja a produkciót, és csillogó szemmel odafut hozzá, hogy megcsókolja. Bizonyára ez a fiú egy másik nagy szerelme.

Vége a mutatványnak. A közönség tapsol. Bethsabée visszacsatolja Chloéra a pórázt, megköszöni a tapsot, Chloé szintén, mutatóujjával komikusan Bethsabée-ra mutat, majd ugyanazzal az ujjával többször megkopogtatja a halántékát. Nevetés. Taps. Bethsabée eltűnik vele a függöny mögött.

- Eljött a mi időnk - mondja Morley.

Átlépünk a porond szélén, átvágunk a porondon, Morley felmutatja a rendőrigazolványát az utunkat elálló két cirkuszos fiúnak, bemegyünk a függöny mögé, és szembe találjuk magunkat Bethsabée-val, aki épp indul vissza, kezében a fényképezőgéppel. Elkiáltom magam:

- Chloé!

Chloé összerezzen, kitágult szemmel bámul ránk, aztán az ölembe ugrik, csókokkal borít el, rikoltozik, egyik kezével engem, a másikkal Suzyt öleli át.

- Egy pillanat, dr. Dale - mondja Morley -, engedje meg, hogy ellenőrizzem a tetovált számot!

- Barát! Barát! - mondom Chloénak, aki nyugtalankodni kezd, amikor Morley megindul felé. Angolul szólok hozzá, Suzy pedig megismétli a szót jelbeszéddel. Chloé megnyugszik. Az azonosítás megtörtént, Morley Bethsabée-hez fordul, aki kővé dermedve, szótlanul nézi végig a találkozást.

- Asszonyom - mondja -, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez egy lopott állat. Mr. Dale okmányai azt bizonyítják, hogy az övé.

- Ha így áll a dolog - mondja Bethsabée -, megyek, és értesítem a cirkuszigazgatót. Ez az ügy rá tartozik. Én csak bemutatom a számot.

Ránézek. Az arcán a fekete festék minden érzést elleplez, de amennyire a szempillája rebbenéséből meg tudom ítélni, nagyon meg van ijedve.

- Hát értesítse - szól Morley -, itt várjuk.

Bethsabée nem kéreti magát, pillantásra sem méltatva Chloét sarkon fordul, és elsiet, bő tarkabarka ruhája csak úgy röpül utána. Úgy vélem, hiba volt elengedni.

Eltelik vagy tíz perc. Odajön hozzánk a műsorvezető. Magas és sovány, kicsit riszálja magát, csicseregve, kényeskedve beszél, egész jó angolsággal. Mivel a vonásai érzéketlenek, és az arca nagyon fehér, olyan, mintha maszkot viselne.

- Hölgyem és uraim – szól -, bocsássanak meg, de folytatjuk az előadást. Önök nem maradhatnak tovább itt. Ezt az utat a művészek használják, hogy kijussanak a porondra.

- Az igazgatót várjuk - mutatja teátrálisan Morley a rendőrigazolványát.

- Nos, akkor az asszisztensem majd odavezeti önöket hozzá - mondja a műsorvezető még mindig szertartásosan. - Azazhogy mégsem - folytatja fontoskodva -, magam megyek.

Semmi mexikóias nincs benne. Inkább egy angol komornyikra emlékeztet. Amíg ott riszálja magát előttünk, próbálom rávenni Chloét, hogy szálljon le a földre, és a saját lábán járjon. Hallani sem akar róla, arról még úgy sem, hogy elengedje Suzy kezét. Az egyik keze Suzyében, a másikkal pedig a nyakamba akaszkodik, s élete végéig így akar maradni.

A Circo Mexicano igazgatója kétségtelenül mexikói. Egy kényelmes lakókocsi asztalkája mögött ül.

- Senor Abelardo García Pérez - mondja a műsorvezető, nyomatékosan hangsúlyozva főnöke nevének minden szótagját -, ezek a személyek önnel szeretnének beszélni.

- Ó! Morley úr! - kiáltja Pérez, és feláll -, tessék, fáradjon be, kérem, nagyon jól emlékszem önre. Egy hete járt itt nálunk, hogy a cirkusz biztonságát ellenőrizze.

- Senor Abelardo García Pérez - szólítja a műsorvezető teljes nevén a gazdáját -, ha nincs rám szüksége, visszamegyek, és bejelentem, hogy folytatódik az előadás.

- Menjen, csak menjen! - hagyja rá Pérez némi csodálkozással, hogy Chloét a karomban tartom. A műsorvezető azonban csak pár lépésnyire vonul félre, s tiszteletteljes arccal, de feszülten fülel. Szerintem az „asszisztensének” kell elvégeznie a munkája java részét.

Morley bemutat bennünket, Suzyt és engem, és hozzáteszi:

- Bethsabée bizonyára szólt már, hogy beszélni szeretnénk önnel.

- Egy szóval sem említette! - mondja Pérez, felvonva busa fekete szemöldökét. A szeme is fekete, az arca barna, az orra pedig nagyobb és főleg sokkal kampósabb, mint a Morleyé. Az alsó fogsora hófehér, de kusza és annyira előreugrik, hogy az ember nem is érti, hogy tudja becsukni a száját.

- Egy szóval sem említette? - kérdi Morley.

- Nem - feleli az igazgató -, ma reggel óta nem is láttam.

- Nem látta! - kiált Morley. Elsápad. - Senor Pérez, idehívatná?

- Természetesen. Johnny - szól oda Pérez a műsorvezetőnek -, ha már itt van, legyen szíves, hívja ide Bethsabée-t. Talán a lakókocsijában van, a festéket mossa le magáról. Addig, Mr. Morley, talán megmagyarázná...

Morley kissé akadozva „magyarázza”. Sejti, hogy kár volt megbíznia Bethsabée-ban, bánja a dolgot. Beszéd közben összekulcsolja a két kezét, és olyan erősen szorítja, hogy elvörösödik az ujja hegye.

- Senor Pérez - folytatja -, megmagyarázná, hogy került ez a lopott állat a birtokába?

- De hát nem is az enyém! - kiált fel Pérez meghökkenve. - Mrs. Wolfé!

- Mrs. Wolfé?

- Bethsabée-é. Két hete szerződtettem a szezonra. Egyébként még nem volt tökéletes a száma, de a kutyaidomárom épp itthagyott, és volt egy üres hely a műsorban. Erikát pedig nagyon mulatságosnak és rendkívül tehetségesnek tartottam. Sőt túlságosan is tehetségesnek: állítom, az a hibája, hogy improvizál. Három napja jól rám ijesztett. Az az ötlete támadt, hogy hátulról ugrik fel a póni hátára. A ló megijedt, és úgy fejbe rúgta, hogy elájult, jó öt percig nem is tért magához. Szerencsére aztán jobban lett, és másnap újra felléphetett.

Johnny megint felbukkan, s bár nem fut, az méltóságán aluli volna, de furcsán szaporázza a lépteit.

- Senor Pérez! - lihegi.

Sietségében elmulasztja felsorolni gazdája összes keresztnevét.

- Bethsabée nincs sehol! - folytatja, mikor ismét levegőhöz jut. - Eltűnt a lakókocsija!

Morley fölkel, elvörösödik.

- Tudja a lakókocsi rendszámát?

- Nem - feleli Pérez.

- És milyen lakókocsi volt?

- Egészen új - mondja Johnny.

Suzyvel egymásra nézünk. Ez lett a mi szép terepjárónkból?

Morley türelmetlenkedik:

- Arra vagyok kíváncsi, milyen márkájú?

- Azt hiszem, amerikai - válaszolja Pérez.

- Inkább japán - szól Johnny.

Morley széttárja hosszú karját, aztán csüggedten leejti.

- Most aztán hogy találunk meg egy lakókocsit a coloradói utakon? Nyáron, amikor fogalmunk sincs se a rendszámáról, se a márkájáról.

- Mr. Morley - mondom -, senkitől sem szabad lehetetlent kívánni. Nekünk az a legfontosabb, hogy Chloét visszaszereztük.

- Én meg vigasztalhatatlan vagyok, hogy elveszítem - mondja Pérez, miközben feláll. - A három legjobb számom közül ő az egyik. Épp a szünet előtt nagyon hatásos volt. És most, ahogy belegondolok, nem is került semmibe. Mrs. Wolf úgy elpucolt, hogy még a bérét sem tudtam kifizetni. Csak a fényképezéssel keresett egy kis pénzt. Sebaj, így jár, aki nem becsületes. Én még soha nem vásároltam úgy állatot, hogy ne ellenőriztem volna, honnan származik.

- Azt mégsem ellenőrizte, honnan lett Erika - mondja Morley, s legszívesebben széttépné Pérezt, mivel Bethsabée nincs a keze ügyében.

- Semmi közöm hozzá - védekezik Pérez -, azt Mrs. Wolfnak kellett volna tudnia.

- Mr. Morley - szól Suzy -, bocsásson meg, megviselt bennünket ez a mai nap, és most csak egyet szeretnénk: hazamenni a Home Ranch-ra, és aludni.

- A Home Ranch-ban szálltak meg - jegyzi meg tiszteletteljesen Pérez. - Jó drága szálloda. Biztosra vehetik, hogy a tulajdonos sokkal több pénzt keres azokkal a szobákkal, mint én a cirkuszommal. Hát bizony, cirkuszból nem lehet meggazdagodni. Még akkor sem, ha nagyon rosszul fizetik meg a művészeket, mint, sajnos, én is... Mrs. Dale - villantja föl ismét szabálytalan fogsorát -, Erika távozása nagy vesztesége cirkuszomnak, de őszintén örülök, hogy újra megtalálták a jószágukat.

Miután elhallgat, s becsukja a száját, ismét eltakarja az ajka a fogát, bár ez elég nehezen sikerül, csak a második próbálkozásra, mint mikor a rossz cipzár akadozik behúzáskor.

Hazafelé az autóban, amely a Home Ranch-ra visz bennünket vissza, Morley vigasztalhatatlan.

- Elszalasztottam egy jó kis letartóztatást! - morogja.

- Gondolja? - kérdezem. - Nem biztos, hogy Bethsabée Denecke cinkosa. Lehet, hogy az áldozata. Teszem azt, Denecke eladta neki a kocsit és Chloét.

- Akkor miért szökött meg?

- Rájött, hogy Chloé lopott állat, s gyanította, hogy a kocsi is lopott kocsi. Megijedt, hogy azt is elveszíti, s ráadásul még cinkossággal is vádolják.

Hozzáteszem:

- Bárhogy is áll a dolog, Mr. Morley, a küldetése teljes sikerrel járt, és ha hazaérek, majd megírom a főnökének.

Suzy, akire Chloé a szó szoros értelmében rátekeredik, még szívélyesebb. A Home Ranch-beli kis házunk előtt Morley elbúcsúzik tőlünk, még jobb a kedve, mindenáron kezet akar szorítani Chloéval, aki némi gondolkodás után elfogadja a kéznyújtást. Aztán a hátát fordítja felé, hogy vakarja meg. És míg Morley eleget tesz a kívánságának, és a hátát vakargatja, lopva a zakója zsebébe csúsztatok néhány bankjegyet. Igen elégedetten távozik, és előre ízlelgeti a történetet, ahogy majd a kollégáinak elmeséli.

Elhatározom, hogy megtisztítom Chloét a fűrészportól; megmosdatom a zuhany alatt, majd megfürdetem a pezsgőkádban. Nagyon élvezi a víz bugyogását. Talán túlságosan is, mert alig tudjuk elhallgattatni elragadtatott kiáltozását. Végre elcsendesedik, és lesiklik a víz alá, csupán a száját és az orrát dugja ki belőle. Így marad hosszú ideig, és olyan imádattal néz bennünket, hogy egészen elérzékenyülök.

Ezalatt Suzy párnából, takaróból és egy ócska pulóverből fészket készít neki a szalonban, a díványon. Megegyezünk, hogy felváltva fekszünk majd mellette, nehogy összetörjön mindent maga körül, ha virradat előtt felébred, és egyedül találja magát az idegen környezetben. Jól néznénk ki, ha tönkretenné a Home Ranch berendezését!

- Elkészült az ágya - kiált oda Suzy -, vedd ki a vízből, szárítsd meg, aztán hozd ide!

Könnyebb ezt mondani, mint megcsinálni. Chloé atavizmusa újult erővel éled fel. Mivel az ágy nem felel meg az elképzeléseinek, kétszer vagy háromszor újra megveti. Míg levetkőzöm, és fogat mosok, Suzy vigyáz rá. Azután én vagyok az ügyeletes, de én is maradok, mert Suzy olyan kimerült, és olyan mélyen alszik a szobában, hogy nincs szívem felkelteni.

A szalonban minden lámpát eloltok, egyet kivéve, mert eszembe jut, hogy Chloé csak fényben tud aludni, igyekszem kényelmesebben kinyújtózni, anélkül hogy őt zavarnám. Bódult félálomban mindenféle rémkép kavarog a fejemben. Minduntalan felriadok, látom, ahogy a homályban rám szegeződik Chloé éber szeme, s ha megmozdulok, a kezével erősen belekapaszkodik a bal lábamba. Biztosan retteg, hogy másodszor is elveszít.

Másnap reggel hétkor Barbara Schultz szolgálja fel a reggelinket. Gondolom, előre megbeszélte a dolgot a kolléganőjével.

Én nyitok neki ajtót Chloéval a karomon. Amikor meglát bennünket, nagyon izgatott lesz, remegve leteszi a tálcát az asztalkára, én meg átnyújtok neki egy széthajtogatott csekket, ötezer-négy dolláros összegről kiállítva. Elveszi, és két kézzel tartja, mintha olyan nehéz volna, hogy eggyel nem bírná. De - bár Chloé láttán nem lehet meglepve -, tágra meredt szemmel bámul rám, a szája félig nyitva, és tejfehér bőrét elfutja a pír. Aztán a pirosság ugyanolyan gyorsan eltűnik az arcáról, és nagy nehezen megszólal:

- Ötezer-négy dollár, dr. Dale? Miért a négy dollár?

- Erika második fényképéért. Amit nekem adott.

Erre hirtelen olyasmit tesz, ami nem illik egy ilyen jól nevelt személyhez: hahotázni kezd. Oldódik a feszültsége, de az enyém is, mert amikor láttam, hogy elsápad, attól féltem, elájul.

Chloé a reggelizőtálcán lévő két narancsleves poharat bámulja, de megfordul, amikor meghallja Barbara nevetését, ujjával rámutat, majd kérdőjelet rajzol. Suzy, aki felkapva köntösét szintén kijött hozzánk, jobb kezének kampósra görbített mutatóujját beleakasztja bal keze behajlított kisujjába. Chloé megérti, hogy Barbara „barát”, figyelmesen vizsgálgatja az asszonyt, különösen a vörösesbarna haját félig eltakaró főkötő érdekli. Pablo erről tudna egyet s mást mesélni: Chloé imádja a kalapokat.

- Ötezer-négy dollár - mosolyog Barbara huncutul, s hervadt arca egészen megszépül -, higgye el, dr. Dale, öt év alatt még soha nem kaptam ekkora borravalót egy reggeliért.

Mindhárman hahotázunk, Chloé pedig utánoz bennünket. Boldog vagyok, hogy ismét hallom ziháló nevetését.

- Érti, amit mondunk? - kérdezi Barbara, kerekre nyitva zöld szemét.

- Nem, nem ismeri sem a „borravaló” szót, sem azt, hogy „reggeli”. Nálunk otthon spanyol a szakácsnő, ezért „desayunó”-t mondunk.

Ekkor Chloé élénken a tálca és a két pohár gyümölcslé felé néz.

- De hiszen megértette! - mondja Barbara.

- Igen, elég sok szót ismer. Mondja csak neki, hogy csókolja meg magát, meglátja, megcsinálja.

- Csókolj meg, Chloé! - mondja Barbara.

- Ne ezekkel a szavakkal - javítja ki Suzy. - Azt kell mondani: „Chloé megcsókol barát.”

- Chloé megcsókol barát.

Chloé meglepődik, hogy olyasvalaki kér ilyet tőle, akit alig ismer. De bal karjával engedelmesen a nyakamba kapaszkodik, előrehajol, hogy teljesítse a kérést, erősen csucsorítva a száját Barbara odanyújtott arca felé. Miért is kerül eközben új barátnőjének fityulája olyan közel hozzá, és miért olyan csábító? Chloé szabad kezével megragadja a fityulát, és egy jó maroknyi hajjal teljes erőből maga felé rántja, nem érti, hogy nem igazi fejfedő, hanem csak dísz. Barbara felkiált. És mi is Suzyvel.

- Ereszd el a fityulát, Chloé!

A kiabálás megijeszti, még jobban ráncigálja a főkötőt, végül Suzy menti meg a helyzetet, felkapja a tálcáról az egyik narancslés poharat, és odaadja Chloénak. Chloé elengedi a fityulát, és szabad kezével megragadja az újabb zsákmányt, mohón iszik, kerek, világosbarna szemével csodálkozva néz bennünket a pohár pereme fölött. Milyen érthetetlenek ezek a nagy fehér majmok! Mi rossz van abban, hogy megkaparintotta a kis sapkát? Pablóval nagyon sokszor csinálta ugyanezt, de Pablo csak nevetett, és Nagy is és Szép is. Most meg üvöltenek, morognak, vicsorognak! És amikor már azt hiszi, hogy megbüntetik érte, lám, megjutalmazzák finom gyümölcslével.

Barbarának könnybe lábad a szeme. Míg Suzy segít újrafésülni csodás vörösesbarna haját (amelyre titkon oda-odatéved a tekintetem), Chloé nagy, hosszú nyelvével végignyalja az üres pohár alját és szélét. Végre elereszti a poharat, én meg visszarakom a tálcára. Rosszul teszem, mert a tekintete ekkor rátéved a másik pohár narancslére. Kiszabadítja mindkét kezét, hogy beszédjelekkel szólhasson hozzám. Ó, szó sincs róla, hogy leesne, mert két lábával erősen szorítja a derekamat, s a fél karommal én is átölelem a vállát.

- Nagy - mondja - megcsókol Chloé.

Megteszem. Alávetem magam fajtája törvényeinek. Tudjuk, megbocsátás nélkül nincs engedelmesség, és szeretet nélkül nincs megbocsátás. Vajon az évmilliók óta fennálló emberi társadalomban van-e ennyi humanitás?

Átölelem, Chloé nagy gesztenyebarna szeme pedig élénken figyeli, hogy valóban megbocsátottam-e neki. Igen, megbocsátottam, hiszen rámosolygok. Narancslétől ragadós csókokkal borítja el az arcom. Az istenségért meg kell szenvedni. S ha istenek vagyunk, mindent tőlünk fognak kérni.

Tenyerét befelé fordítva bal kezének négy összezárt ujját jobb kezének négy összezárt ujja felé közelíti. Ez a kifejező jel azt jelenti: „Még!”

- Mit még? - kérdezem angolul.

- Még gyümölcslé.

Hát ide jutottunk! Mint Twist Olivér árvaságában, ő is többet akar. De ő szerencsésebb, mint Twist Olivér, mert meg is kapja. Már a második pohár narancslét adom neki, amely hamar ugyanarra a sorsra jut, mint az első. Közben lelkes híve lévén a kontyoknak és a hosszú hajnak, kiváltképpen a vörösesbarnának, nézem, ahogy Suzy segít Barbarának újrafésülni a haját, ami persze képmutató ürügy, hogy zavartalanul bámuljam a csodás hajzuhatagot. „Felebarátod feleségét el ne kívánd!” mondja a tízparancsolat. „És gondolj a legközelebbi felebarátnődre, te szerencsétlen!” Én is erre gondolok, amikor ugyanúgy, mint Chloé és Twist Olivér, megbocsáthatatlanul többet kívánok.

- De hisz elkésik a munkájából - szól Suzy talán tapintatból, talán azért, mert elkapta a pillantásomat.

- Ugyan, dehogy! - válaszol Barbara vidáman -, a következő reggelit fél kilenckor kell felszolgálnom. A Home Ranch-on nem szokás korán kelni. És még olyankor sincsenek sokan, ha tele van a szálloda.

Suzy a szoba ajtajáig kíséri Barbarát, elbúcsúzik tőle, de most nem csókolja meg. Aztán én is kezet fogok vele, ő pedig a kelleténél kicsit erősebben szorítja meg a kezemet. Az ő korában lévő nők mindig örülnek a csodáló pillantásoknak, még akkor is, ha semmi remény nincs a folytatásra. Mégis kétlem, hogy ugyanúgy megmelengetik a szívét, mint a hímzett köténykéje zsebében lapuló csekk.

Amikor megállt a Chevrolet a yaraville-i terasz előtt, Chloé elsőnek Rodericket látta meg. Eszelős öröm fogta el. Türelmetlenül rikoltozott, és két kézzel dörömbölt az autó üvegén, hogy végre odamehessen hozzá. Amikor kinyitottuk az ajtót, olyan erővel vetette rá magát Roderickre, hogy az elveszítette egyensúlyát, felborult, és panaszosan felvakkantott, Chloé ugyanis túláradó szeretetében megharapta. Roderick visszaharapott, és olyan dühösen csaholtak egymáson hempergőzve, hogy a fogadásunkra a konyhából előjövő Juana megtorpant, s még köszönni is elfelejtett.

- No, már marakodnak is! - méltatlankodott. Ha figyelmesebb lett volna, vagy jobban szereti Chloét, észreveszi, hogy csak örömükben harapdálják egymást, birkózásuk pedig inkább a szerelmi szenvedély kitörése, mint harc. A nagy lángolás egyébként hamar véget ért, a két barát lihegve feküdt le egymás mellé, Chloé jobb karjával átölelte Roderick nyakát, Roderick pedig a szájába vette Chloé bal alkarját, ami részéről a kézfogásnak felelt meg.

Most már nem verekedtek, hanem sóhajtozva, szerelmes pillantásokat vetve a másikra csókolgatták, nyalogatták, vakargatták és tetvészték egymást.

Mivel Chloé nem akart elválni a kutyától, módosítanunk kellett a törvényt, amely szerint Roderick nem mehetett be a konyhába. Az ócska plüssdarabot Chloé etetőszéke alá tettük, s megengedtük Rodericknek, hogy az étkezések idején odaheveredjen. Azt azonban megtiltottuk, hogy ennivalót kunyeráljon, Chloénak pedig, hogy dobáljon neki. Nagy meglepetésünkre a tilalmat tiszteletben tartották: először is, ha ételről volt szó, Chloé nemigen volt adakozó, aztán meg nem is ugyanazt ették, Chloé imádta a zöldségféléket (különösen nyersen), Roderick viszont csak a húst szerette.

Chloé többször könyörgött, hogy barátját vigyük be a szobába. Nem engedtünk a kérésének, az első emelet továbbra is tabunak számított. Azt viszont megengedtük neki, hogy lefekvés előtt elbúcsúzzon Rodericktől. Ez eléggé próbára tette a türelmünket, mert a búcsúzkodás néha tíz percig is eltartott.

A búcsúzkodás után Chloé még sokáig beszélt magában Roderickről, eleinte ügyet se vetettünk rá, mert csak azt ismételgette: jó kutya, szép kutya, aranyos kutya, amit elrablása előtt is szokott. De Emma nemsokára felhívta rá a figyelmünket, hogy apró változás történt a felsorolásban.

Emma is ugyanúgy örült Chloé visszatérésének, mint mi, annál inkább, mert félt, hogy elküldjük az állásából, ha végképp elveszítjük Chloét. Nekünk ez persze eszünkbe se jutott, hiszen óriási szolgálatokat tett nekünk, és (ellentétben Juanával) soha nem volt a terhünkre, családtagnak éreztük. Különös lány volt! Nem volt vallásos, és soha semmi módon nem hozta szóba a vallást. A vidámsága és a derűje mégis valami aszketizmust sugárzott. Nem akart szerelmes lenni, sem férjhez menni, nem vágyott se társadalmi sikerekre, se pénzre. Nem ismerte a hiúságot. És legfőképpen nyoma sem volt benne az önzésnek. Szinte az is kétséges volt, van-e egyáltalán énje. Mi másért élt, mint hogy másokat szeressen és szolgáljon?

Visszatérve Chloé esti litániájához, Emma egyik reggel elmondta, hogy előző este Chloé, miután elismételte ágyában, hogy jó kutya, szép kutya, aranyos kutya, így szólt: szegény kutya.

A beszédjelek közül a szegénységet jelentő jel az egyik legkifejezőbb. Behajtjuk a bal karunkat magunk előtt az arcunk magasságában. Aztán jobb kezünkkel megfogjuk a könyökünket, s úgy teszünk, mintha ki akarnánk húzni belőle valamit; de semmi sincs benne. A szegénység természetesen nemcsak anyagilag értendő.

Roderick tehát nem csupán jó kutya, szép kutya és aranyos kutya volt, hanem szegény is. Szánni kellett. Tudni akartam, hogy miért. Egyik este sokáig elidőztem a gyerekszobában, míg Emma a feneketlenül felfordult szobát rakta rendbe, s úgy tettem, mintha Chloé játékait raknám helyre a ládájába, várva, hogy Chloé elkezdje a litániát. Hamarosan ügyet sem vetett rám, s elkezdte. Ő az ágyán ült, én pedig a földön a gumiszőnyegen, látszólag a feladatomra figyelve, de suttyomban őt lesve.

Előbb számtalanszor elismételte, jó kutya, szép kutya, aranyos kutya, s a kifejezéseknek - melyeket a jelbeszéd sajátosan leegyszerűsített jeleivel mutatott - bizonyos szinkópás ritmust adott. Aztán hirtelen abbahagyta, talán elfáradt, s már csak a szinkópás ritmust ütötte tenyerével az ágy fatámláján. Majd abbahagyta a dobolást, térdét az álláig felhúzva és hosszú karjával átfogva mozdulatlanul ült, maga elé meredve, mintha csak a gondolataiba mélyedne. Nemsokára újra beszélni kezdett magában, és sajnálkozó arckifejezéssel ezt mutatta: Szegény, szegény kutya.

- Chloé - kérdeztem -, miért „szegény”?

Felnézett rám, mintha álmából ébresztettem volna fel, nem válaszolt, én meg jelbeszéddel még egyszer megkérdeztem:

- Miért szegény?

- Szegény kutya.

Bizonyára megzavartam a kérdezgetéssel, mert összetévesztve a „ki” és a „miért” szót - ami azelőtt soha nem fordult elő -, úgy válaszolt a kérdésemre, mintha arról érdeklődtem volna: ki szegény? Úgy döntöttem, hogy más oldalról közelítem meg a dolgot.

- Miért szomorú Chloé?

- Szegény kutya.

Most már helyesen hozta kapcsolatba az okot és az okozatot. Tovább kérdezősködtem:

- Miért szegény kutya?

- Út.

Meghökkentem. Mi köze van az út-nak a szegény kutyá-hoz? Azazhogy: hogyan függ össze az út és a Roderick iránti szánalma?

Tovább faggattam:

- Miért szegény kutya út?

Habozás nélkül válaszolt:

- Egyedül.

Emmára néztem, felvonva a szemöldökömet, hogy segítsen. Emma ugyanis olyan jól ismerte a beszédjeleket, hogy könnyebben megértette, mit akar Chloé mondani: tulajdonképpen ösztönösen rekonstruálta azokat a nyelvtani jeleket és kapcsolatokat, amelyeket tanulónk nem ismert.

Emma rögtön válaszolt a kérdésemre, de lassan, hogy én is megértsem.

- Chloé szomorú, mert szegény kutya egyedül úton.

Kezdett megvilágosodni a dolog. Emma csupán két jelet tett hozzá ahhoz, amit Chloé mondott: a mert és az -on, -en, -ön jelét, mégis egy csapásra minden érthetővé vált. Chloé arra célzott, hogy mit érzett, amikor Denecke otthagyta Rodericket az úton.

Folytattam a kérdezősködést:

- Bajusz kedves Chloé?

- Bajusz kedves Chloé - válaszolta nem túl lelkesen. Újra kérdeztem:

- Bajusz kedves jó kutya?

Megrázta a fejét, s a szeme szikrázott a dühtől:

- Bajusz gonosz szegény kutya.

- Miért Bajusz gonosz?

- Szegény kutya egyedül út. - Méltatlankodva tette hozzá: - Bajusz piszkos büdös WC.

Ekkor azt hittem, hogy elrablásának epizódjai közül az rázta meg a legjobban, amikor Roderick ott maradt egyedül az úton, de a későbbiek során rájöttem, hogy tévedek. Mégsem foglalkoztam most ezzel az érzéssel. Tovább kérdezgettem Chloét, és próbáltam felderíteni, hogy mire emlékszik.

Nagyon érdekes kísérlet volt. A világtörténelemben valószínűleg ez volt az első eset, hogy egy emlős, „kilépve az állatvilág néma sötétségéből”, annyira úrrá tudott lenni az emberi nyelven, hogy felidézze saját múltját.

Mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, hogy milyen emléket őriz Bethsabée-ről, akivel három héten át együtt élt. A hölgyet fekete arc turbán-nak neveztem el.

Nem tudván, hogyan kell mutatni a „turbán”-t, rögtönöztem: úgy tettem, mintha egy ruhadarabbal körültekerném a fejem. Chloé tökéletesen megértette, de a válaszai először zavarosnak tűntek.

Ezek a párbeszédek a gyerekszobában zajlottak le este, lefekvés idején. Azaz olyankor, amikor Chloé rettentő mozgásigénye oldottabb, mondhatnám, szendergésszerű állapotnak adta át a helyét, ami álmodozásra, s a jelek szerint a múlt felidézésére ösztökélte.

Ekkor Suzy is jelen volt, és ő kérdezgette.

- Fekete arc turbán kedves?

- Nem.

- Fekete arc turbán gonosz?

- Nem.

Nem kedves, nem gonosz: ez után a kétszeres tagadás után nemigen tudtuk elképzelni, milyen lehetett Bethsabée és Chloé kapcsolata.

- Milyen fekete arc turbán? - kérdezte Suzy.

Chloé halványan elmosolyodott, és habozás nélkül megkaparta az orrát a jobb keze mutatóujjával és nagyujjával. Suzyvel elképedve néztünk egymásra.

- Mulatságos? - kérdezte Suzy habozva, noha nagyon jól ismerte a Chloé által mutatott jelet.

- Igen.

Újra megkérdeztem:

- Fekete arc turbán mulatságos?

- Mulatságos - állította Chloé csillogó szemmel. Ismét összenéztünk. Egyikünk sem tudta elképzelni, mi mulatságos vagy szórakoztató lehetett ebben a nagydarab, jeges pillantású nőben, aki soha el nem mosolyodott volna.

- Bosszant bennünket - mondom halkan Suzynek, könnyedén oldalba bökve a könyökömmel. - Sokallja, hogy lefekvés idején dolgoztatjuk, és bosszúból összevissza válaszol.

- Nem, nem hiszem - felelte Suzy. - Nem ilyen szokott lenni, amikor rosszalkodik. Próbálkozzunk még.

Azzal újra kérdezősködni kezdett:

- Fekete arc turbán hogyan mulatságos?

- Munka.

Ettől nem lettünk okosabbak. Újra odahívtam Emmát, hogy segítsen, és ismét ő találta meg a megoldást. Mint mindazok, akik születésüktől kezdve tanulják a jelbeszédet, és szükségszerűen távirati rövidséggel használják, mert ez az egyedüli kommunikációs eszközük, Emma is figyelemre méltó tehetségre tett szert a hiányos mondatok megfejtésében. Abból, amiből mi csak egy szót értettünk meg, ő egy egész mondatot rekonstruált.

Most egyenesen Chloét kérdezte:

- Munka fekete arc turbánnal mulatságos?

Chloé odavolt az örömtől, hogy végre megértették.

- Mulatságos, mulatságos, mulatságos.

Más szóval, a bokázások, a salto mortalék, a létra tetején való fejenállás, a légtornászmutatvány a trapézon, a műlovas-bemutató a pónin, az előadás előtti próbák és maga az előadás nagyon szórakoztatta Chloét. És valószínűleg Bethsabée egyik legbuzgóbb munkatársának bizonyult. Most már csak azt kellett tisztáznunk, miért nem kedves Bethsabée, ha nem gonosz.

- Kérdezzük meg egyenesen tőle - javasolta Suzy. - Mindenesetre nagyon örült, hogy visszaemlékezhet a múltra.

- Chloé - kérdeztem -, fekete arc turbán miért nem kedves?

Chloé szomorúan az ablak felé fordult, és arrafelé bökve az ujjával, így válaszolt:

- Rácsok.

Ekkor mindent megértettünk. A délelőtti próba és a délutáni előadás idejét leszámítva Bethsabée ketrecbe zárta Chloét a lakókocsijában.

Chloé hihetetlen utálkozással, dühvel és felháborodással mutogatta:

- Rácsok, piszok büdös WC.

Megölelem, és megöleli Suzy meg Emma is. Olyan sokáig tart a kölcsönös csókolózás, hogy az arcom és a nyakam egészen nedves lesz. Sok-sok rábeszélés után végre bedugja kurta lábát a takaró alá, és hagyja, hogy Emma a nyakáig felhúzza a takarót, mivel az éjszaka hűvösnek ígérkezik. Fölösleges fáradság. Chloé csak akkor tud elaludni, ha a két karja a takaró fölött van, és nem alatta. Emma eloltja a villanyt, s csak a kis éjjeli lámpát hagyja égve. Chloé félig lehunyja a szemét, és utolsó gondolataiban bizonyára a gyűlölt ketrec emléke rémlik fel, mert a két kezével határozatlan jeleket mutat. Odahajolok hozzá:

- Chloé mit mond?

Felsóhajt, és a két keze ismét megmozdul.

- Szegény Chloé.

Chloé elrablása és visszatérése után jó sok dorgálást kaptam. Szememre hányták, hogy a legcsekélyebb gondot sem fordítom javaim megóvására, és azt tanácsolták, hogy a jövőben legyek óvatosabb.

A tanácsadók közül Donald Hunt volt a legszenvedélyesebb, a legszelídebb pedig Mr. Davidson.

- Kész őrület! - mondta Donald, legkényelmesebb fotelomban üldögélve a teraszon, pipával a szájában, pohárral a kezében (lelkiismeret-furdalásom van, hogy megint így mutatom be, jóllehet keveset pipázik, és még kevesebbet iszik). - A kocsijaid éjjel-nappal ott állnak nyitva a parkolóban, ráadásul a slusszkulcs meg a jogosítvány ott van a kesztyűtartóban! Mintha csak azt akarnád, hogy kiraboljanak! A bejárati ajtód kulcsát meg felakasztod egy szegre a hallban, ország-világ tudja, hogy ott lóg. Istenkísértés!

- Ha már eddig ellenállt a kísértésnek, ezután is - mondta Suzy -, ezután is ellen fog állni.

- Suzy! - kiált föl Donald.

- Valami szamárságot mondtam? - kérdezte Suzy ártatlanul.

- Dehogy, szó sincs róla, drága Suzy - mondta Donald óvatosan meghátrálva -, de el kell ismernie, hogy igazam van.

- Persze, persze - felelte Suzy -, de hiszen Ed már önkritikát gyakorolt. Meg én is. Akkor meg minek rágódni rajta?

Másnap Mr. Davidson is szóba hozza a dolgot, csak sokkal finomabban. Először is gratulál, hogy sikerült megtalálnunk Chloét, szerényen szabadkozik, amikor megköszönjük a segítségét, és kéri, hogy mutassuk meg védencünket.

- A fürdőmedencében van Roderickkel - mondja Suzy -, de ha nem zavarja a napfény, Mr. Davidson, azt tanácsolom, hagyja itt a kalapját. Chloé ugyanis imádja a fejfedőket.

Davidson leteszi egy kerti székre a szóban forgó kalapot (amely jellemző módon nem cowboykalap, hanem keskenyebb karimájú városi kalap), és előtűnik óriási homloka, mely furcsa kontrasztban áll mindenben mértékletes személyiségével.

Lassan lépegetünk lefelé a fürdőmedencéhez vezető lépcsőn, Davidson gratulál Suzynek a balra elterülő kis teraszos virágágyásokhoz. Chloé a legalsó lépcsőfokon ül háttal felém, Roderick pedig fülét hegyezve, figyelmes tekintettel áll előtte; kissé távolabb a medence kőperemén Emma fekszik egy nyugágyban. Ahogy meglát bennünket, eltakarja magát. Kár, mert csodaszép a keble, boldoggá tehetné vele a lovagját - és talán magát is -, ha nem emelkedne valami láthatatlan fal közte és a férfiak közt.

Davidson úgy tesz, mintha csak akkor venné észre, mikor már betakarta magát, s udvariasan odaköszön neki. Emma alig viszonozza az üdvözlést, elpirul zavarában.

Chloé azonban fesztelenül bámulja Davidsont, bár egy kicsit óvatos.

- Ki ez? - kérdezi.

- Barát.

Kezet nyújt Davidsonnak, tehát békülékenyen behódol neki. Davidson azonban nemcsak megérinti a kezét, ahogy egy vezérhím tenné, hanem ember módra megrázza. Furcsák ezek a nagy fehér majmok, de Chloé már hozzászokott. Rámosolyog a seriffre, aztán hátat fordít neki.

- Lám, hátat fordít! - mondja Davidson félig mulatva, félig bosszankodva.

- Azért, hogy maga bebizonyíthassa a barátságát - magyarázza Suzy.

- Mivel tudnám bebizonyítani?

- Azzal, hogy megvakarja a hátát.

- Á, szóval erről van szó! - mosolyog Davidson, és megvakarja Chloé hátát.

Kell-e mondanom, én már abból is megállapítom, hogy miféle ember valaki, ahogy megvakarja Chloé hátát, és bevallom, igen kedvezőtlen a véleményem azokról, akik kelletlenül egy ujjal, néhány másodpercig vakargatják a csodálatos bundát. Davidson azonban nem ilyen. Mind a tíz ujját belemélyeszti Chloé bundájába. És mikor befejezi a műveletet, Chloé hátától a derekáig nem marad egy négyzetcentiméternyi hely sem, amely ne részesült volna figyelmes gondosságában. Ez aztán az önzetlen, lelkiismeretes és módszeres ember! Nem sajnálja rá az időt! Még jobban megszeretem, s míg Chloét vakargatja, elmélázom. Micsoda könnyebbséget jelentene a társadalmi érintkezésben, ha úgy tudnánk viselkedni, mint Chloé, s ha például egy estélyen csak meg kellene érintenünk egy hölgy kezét, hogy barátjának tekintsen bennünket, s rögtön megkérne, hogy vakargassuk meg a meztelen hátát...

- Na jól van, most már elég! - mondja elégedetten Davidson.

Aztán hozzáteszi:

- Hoztam neked valamit.

Előszed a zsebéből egy műanyag zacskót, kivesz belőle egy banánt, és odanyújtja tanulónknak. Chloé elégedetten felrikkant, és elkezdi hámozni a banánt.

- Köszönd meg szépen, Chloé!

Chloé szabaddá teszi az egyik kezét, hogy sebtében és hanyagul köszönöm-öt mondjon. Sokkal jobban érdekli a banán hámozása. Amikor végre ráérősen és szabályszerűen lehántja a héját, nem falja fel mohón. Élvezettel eszi, és mikor az utolsó falattal is végez, nekilát a héjának, darabonként tünteti el széles szájában, és sokáig rágja ugyanolyan örömmel, mint a belét.

- Nem hagy semmit kárba veszni - jegyzi meg Davidson. - Egyébként lehet, hogy nem is olyan rossz a banán héja. Meg kellene kóstolnom.

Elköszön Suzytől, aki Emmával társalog az úszómedence szélén, én meg elkísérem a parkolóba.

- Ez a ház is elöl emeletes, hátul pedig csak földszintes, mint minden domboldalon épült ház - állapítja meg Davidson. - Az a két ablak a tetőn melyik szobáé? - kérdi.

- A játékszobáé.

- Amelyik a többi szobához vezető folyosóra nyílik?

- Igen.

- És éjszakára nyitva hagyják az ablakokat?

- Elvileg nem.

- Talán jobb lenne bezárni őket - mondja közömbösen Davidson -, ezen az oldalon nagyon alacsony az épület. Gyerekjáték felmászni a tetőre, és a billenőablakon keresztül bejutni a házba.

- Majd gondom lesz rá. Köszönöm a tanácsát, seriff.

Elnézem, ahogy távolodik a nagy kék Chevrolet a yaraville-i vörös úton. Ettől a naptól kezdve Davidson három éven át évente egyszer, karácsonykor eljön hozzánk, hogy kellemes ünnepeket kívánjon, és átadjon Chloénak egy banánt. És három éven át évente egyszer meghívjuk ebédelni.

XI. fejezet