26. FEJEZET

A HÁLÓSZOBA AJTAJA VALÓSÁGGAL BEROBBANT, mire Celaena azonnal felpattant. Egy gyertyatartót kapott a kezébe. Chaol azonban mintha észre sem vette volna. A fiatalember összeszorított szájjal rohant be. Celaena felmordult, és visszazuhant az ágyra.

– Te aztán tényleg soha nem alszol? – méltatlankodott, miközben betakarózott. — Hát nem hajnalhasadtáig mulatoztál?

A kapitány egyik kezével megmarkolta a kardját, a másikkal félrerántotta a takarókat, és a könyökénél fogva kirángatta az ágyból a foglyot.

– Hol voltál az éjszaka?

Jeges félelem mart Celaenába. Kiszáradt a torka. Ugyanakkor lehetetlennek tűnt, hogy a kapitány tudjon a titkos folyosókról. Rámosolygott a férfira.

– Hát hol lettem volna? Itt a szobámban! Talán nem tőled kaptam ezt? – méltatlankodott, majd kirántotta a könyökét a fiatalember kezéből, és az orra elé nyomta a drágaköves gyűrűt.

– Az csak pár percig tartott. Mit csináltál egész éjjel?

A lány egészen egyszerűen nem volt hajlandó meghátrálni. Chaol alaposan szemügyre vette. Megvizsgálta az arcát, a kezét, és utána tetőtől talpig felmérte. Celaena maga is ugyanezt tette. A kapitány fekete zubbonya enyhén gyűröttnek tűnt. A gallér gombja nyitva állt. Rövid hajára pedig ráfért volna egy fésülés. Bármi is okozta váratlan megjelenését, a testőr valahonnan rohanva érkezett.

– Mégis mire ez a nagy felhajtás? Talán nem vár ránk egy erőpróba ma reggel? – tudakolta az orgyilkos, és piszkálni kezdte a körmét.

– Lefújták a mai próbát. Ma reggel holtan találták az egyik jelöltet. Xaviert, a melisandi tolvajt.

Celaena gyors pillantást vetett a tisztre, majd újra a körmét kezdte el bámulni.

– Feltételezésed szerint én voltam a tettes?

– Remélem, hogy nem te voltál, mivel a holttest felét felzabálták.

– Felzabálták! – fintorgott a lány, és keresztbe tett lábbal felült az ágyára. Megtámaszkodott a kezén. – Iszonyú. Talán Káin volt az. Attól a szörnyszülöttől minden kitelik.

A gyomra parányi csomóba húzódott össze. Egy újabb jelölttel végeztek. Vajon lehet ennek bármi köze ahhoz a gonoszhoz, amit Elena említett? Lehetséges, hogy Szemzabálót és a két másik jelöltet nem csak úgy mellesleg tették el láb alól? Tévedett a vizsgálat? Mégsem valamilyen részeg verekedésről volt szó? Hát nem. A gyilkosságok közt kapcsolat van.

Chaol elhúzta a száját.

– Igazán örülök, amiért ennyire mulatságosnak tartod egy ember halálát.

Celaena elmosolyodott.

– Tényleg Káin a legvalószínűbb gyanúsított. Hiszen te Anielléből származol. Mindenki másnál jobban kell ismerned, a Fehéragyar-hegység vad törzseinek szokásait.

A kapitány beletúrt rövid hajába.

– Óvatosabban ezzel a vádaskodással. Káin tényleg szemét alak. De ő akkor is Perrington herceg bajnoka.

– Én pedig a koronaherceg bajnoka vagyok! – csattant fel a lány, és hátravetette a haját. — Szerintem pedig ez azt jelenti, hogy azt vádolok meg, akit csak akarok.

– Válaszolj már végre! Hol voltál az éjszaka?

Az orgyilkos kihúzta magát, és belenézett a kapitány aranybarna szemébe.

– Ahogy azt az őreim is bizonyíthatják, egész éjjel itt voltam. Ha pedig maga a király akarna kivallatni, akkor jelezhetem neki, hogy te is tanúskodhatsz az ártatlanságomról.

Chaol a gyűrűre pillantott. A lány alig bírta elrejteni a mosolyát, mikor a fiatalember halványan elpirult.

– Gondolom, örülsz neki, hogy ma nem fogok veled edzeni – szólalt meg a kapitány.

Celaena szélesen elvigyorodott. Drámaian felsóhajtott, majd visszabújt a takaró alá. Kényelmesen elhelyezkedett a párnáin.

– Odavagyok a gyönyörtől – jelentette ki, majd állig húzta a takarót, és bánatos pillantást vetett Chaolra. – Most pedig ki innen! Én a magam módján ünnepelek. Még legalább öt órát akarok aludni.

Szemérmetlen hazugság volt, de a fiatalember szó nélkül bevette. Celaena becsukta a szemét, mert semmi kedve nem volt a kapitány indulatos ábrázatát bámulni. Csendben elmosolyodott, amikor meghallotta a távoldó léptek zaját. Csupán akkor ült fel, amikor Chaol dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Félig felfalták a bajnokjelöltet?

Hiszen az éjjel arról álmodott, hogy... Hát nem, nem álmot látott. Hanem a valóságot. Azok a hörgő és rikoltozó teremtmények... Xaviert talán az egyik ilyen gyilkolta meg? De hát azok lent voltak a sírkamrában. Hogy a csudába juthattak volna fel a palotába anélkül, hogy valaki felfigyelt volna rájuk? Az valószínűbbnek tűnik, hogy a patkányok hamarabb találtak rá a holttestre, mint az őrök. Bár jókora és nagyon éhes patkányoknak kellett lenniük.

Ismét megborzongott. Kipattant az ágyból. Főbb fegyverként is használható dologra van szüksége. Erősebb zárak kellenek az ablakokra és az ajtókra.

Miközben megpróbálta erődítménnyé változtatni a lakosztályát, végig azzal győzködte magát, hogy igazából nincs miért aggódnia. Szerencsére nyert néhány órányi szabadságot. Magához vette kezdetleges fegyvertárát, kulcsra zárta a hálószoba ajtaját, és leosont a sírkamrába.

Némán vicsorogva fel és alá járt a két síremlék mellett. Semmit nem talált, ami rávilágított volna Elena szándékaira, vagy elárulta volna, mi lehet az a titokzatos gonosz. Semmit nem talált.

Odafent fényes nappal volt. A síremléket is bevilágította a nap aranyló sugara. A felkavart porszemcsék ragyogtak, mint a hulló hópelyhek. Hogy a fenébe juthat le a fény ilyen mélyre a kastély alá? Celaena megtorpant a mennyezeti nyílás alatt. A fentről leáradó fénybe bámult.

Hát persze. A kürtő oldalai valósággal ragyogtak. Csiszolt aranybevonat fedett mindent. Rengeteg arany kellett hozzá. Nem csoda, hogy a nap sugarai eljutottak ide a mélységbe.

Ingerülten továbblépett a két fekvő szobor között. Három kezdetleges fegyvert is hozott magával, ám nyomát sem lelte az előző éjjel itt hörgő és rikoltozó lényeknek. Persze Elenának sem. Meg torpant a királynő síremléke mellett. A halvány napsütésben mintha csak lüktetett volna a kőkoronába foglalt drágakő.

– Mégis miért mondtad el nekem, hogy mit kell tennem? – töprengett hangosan. Szavai visszhangokat váltottak ki a metszett jelekkel teli falon. — Ezer éve halott vagy. Miért foglalkozol még mindig Erilleával? Miért nem Doriant, Chaolt, esetleg Nehemiát vagy valaki mást bíztál meg a feladattal?

Vádlón a királynőre mutatott:

– Nem értem, miért nincs jobb dolgod a túlvilágon.

Igazából tréfálkozni akart, ám a hangja sokkal halkabb, komolyabb volt annál, mint szerette volna.

Ideje volt elindulni visszafelé. Hiába zárta be a hálószobája ajtaját, valaki előbb-utóbb keresni fogja. Abban pedig nagyon is kételkedett, hogy bárki is elfogadná az őszinte magyarázatát. Nem mondhatja el az embereknek, hogy Adarlan első királynőjétől kapott rendkívül fontos megbízatást. Jobban belegondolva a dologba, kénytelen volt belátni, már annak is örülhet, ha nem vádolják meg felségárulással és tiltott varázslással. Mert abban az esetben tényleg nagyon hamar újra Távolvégen találná magát.

Még egyszer alaposan körülnézett a sírkamrában, aztán elindult vissza. Semmi hasznosat nem talált. Ha pedig Elena komolyan gondolta, hogy Celaena legyen a király bajnoka, akkor nem vesztegetheti a felkészülésre szánt idejét azzal, hogy a titokzatos szörnyűséget keresi. Az ilyesmivel éppenséggel aláásná győzelmi esélyeit. Sietve haladt felfelé a lépcsőn. Fáklyája furcsa árnyékokat rajzolt a falakra. Ha az a gonosz valóban annyira szörnyű lett volna, mint amilyennek Elena tartotta, akkor hogy a csudába tudná éppen Celaena legyőzni?

Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is megijedne attól, hogy valami dermesztő iszonyat lappang a palotában. Egyáltalán nem.

Nem bizony. Nem erről volt szó. Celaena dühösen felfortyant. Arra kell összpontosítania, hogy ő legyen a király bajnoka. Utána, ha meg nyerte az erőpróbát, majd megkeresi ezt a gonoszt. Talán.

Egy órával később Celaena az őrei gyűrűjében magasra emelt fejjel lépdelt a könyvtár felé vezető folyosókon. Rámosolygott az útközben felbukkanó ifjú lovagokra. Elégedetten vigyorgott, amikor az udvarhölgyeknek majd kiesett a szemük, úgy bámulták rózsaszín és fehér ruháját. Nem mintha ezért kárhoztatta volna őket. Az öltözéke tényleg lenyűgöző volt. Ahogy ő maga is, amikor ezt viselte. Ress, az ajtó előtt őrködő egyik jóképű katona maga is ezt mondta. Természetesen nem volt különösebben nehéz meggyőzni a fiatalembert, hogy védencüket kísérjék el a könyvtárba.

Celaena önelégülten mosolygott, amikor biccentett egy arra sétáló nemes úrnak. A férfi elismerő pillantást vetett rá. Bizonyára tetszett neki a látvány. A fickó feltűnően sápadt volt. Már nyitotta volna a száját, hogy megszólítsa, de Celaena továbbsietett a folyosón. A léptei felgyorsultak, mert meghallotta, hogy a kanyarulaton túl férfiak veszekszenek.

Szinte már szaladtak. A lány elengedte a füle mellett Ress dühös morgását, és befordult a sarkon. Ezt a szagot nagyon is jól ismerte. A vér maró szagát, és a rothadó hús csípős bűzét. A látványra azonban nem volt felkészülve. Xavier göthös testét egyszerűen darabokra szaggatták. Csupán egy szörnyű roncs maradt utána.

Az egyik testőre halkan káromkodni kezdett. Ress a lány mellé lépett, és óvatosan megérintette a hátát. Azt akarta, hogy továbbmenjenek.

A hulla körül ácsorgó férfiak közül egyik sem figyelt fel a hátuk mögött elsuhanó nőre. Celaena továbblépdelt, és közben alaposabban is szemügyre vette a holttestet.

Xavier bordái szétnyíltak. Eltűntek a belső szervei. Lehet, hogy valaki összeszedte a hiányzó részeket, amikor megtalálták a hullát. Nyomukat sem lehetett látni. Az áldozat arcáról lenyúzták a húst. Szája még mindig néma sikoltásra nyílt.

Nem csak úgy véletlenül végeztek vele. A feje tetején jókora nyílás tátongott. Celaena látta, hogy eltűnt az agyvelő is. A falat elcsúfító vérfoltokból úgy tűnt, mintha valamit odaírtak volna. A jeleket utána elkenték. Néhány azonban még így is jól látszott. Az orgyilkos tágra meredt szemmel bámulta őket. Rémjelek. Három rémjelet látott, melyek azt mutatták, hogy a holttest köré valaki korábban kört rajzolt belőlük.

– Édes istenek! — dadogta az egyik testőr, miközben maguk mögött hagyták a tetthelyen ácsorgókat.

Nem csoda, hogy Chaol olyan zaklatott volt ma reggel! Celaena elkomorodott. Hogy a pokolba gondolhatta a kapitány, hogy ő tette ezt? Bolond. Ha egyesével el akarta volna intézni a vetélytársait, akkor gyorsan és feltűnés nélkül számolt volna le velük. Egy elvágott torok itt, egy szívbe döfött kés ott, egy kis méreg a borba. Ez a mészárlás egyszerűen felháborította. Azok a különös rémjelek ráadásul arra utaltak, hogy nem egyszerűen csak lemészároltak valakit. Talán valamilyen szertartás lehetett.

Valaki szembejött a folyosón. Sír, a könyörtelen orgyilkos már messziről bámulta a holttestet. Sötét szeme olyan mozdulatlan volt, mint egy erdei tó. A két vetélytárs pillantása találkozott. Celaena nem törődött a fickó rohadó fogaival, hanem a fejével Xavier maradványai felé biccentett.

– Szörnyű, mi? – kérdezte. Gondosan ügyelt arra, hogy a hangjából ne érződjön ki az együttérzés.

Sír vihogni kezdett. Bütykös ujjai eltűntek mocskos, kopott nadrágja zsebében. A megbízójának talán nem jutott eszébe, hogy tisztességes gúnyába bújtassa? Még szép, hogy nem! Mégis milyen háborodott alak lehet az, aki éppen ezt a szemétládát teszi meg személyes bajnokának?

– Jaj, de kár! – felelte Sír, és megvonta a vállát, amikor elmentek egymás mellett.

Celaena komoran bólintott. Csendben maradt, miközben továbbsiettek a folyosón. Már csak tizenhatan voltak életben. Tizenhat jelölt. A végső összecsapás majd négy harcosra vár. A küzdelem kezdett izgalmassá válni. Igazából hálát kellett volna adnia a Xavier haláláért felelős könyörtelen istenségnek. Különös módon, ezt most nem érezte volna helyénvalónak.

Dorian meglendítette a kardját. Felmordult, amikor Chaol könnyedén hárította a döfést, és visszavágott. Mivel hetek óta nem edzett, az izmai most valósággal sajogtak. Hörögve vette a levegőt, miközben újra és újra szúrt.

– Így jár az, aki állandóan csak lustálkodik – vigyorgott Chaol, aztán oldalra lépett, és így a herceg megtántorodott, és kevés híján orra bukott. Valamikor pedig egyformán tehetséges vívónak számítottak. Persze ez már nem tegnap volt. Dorian ugyan még most is szeretett vívni, de valahogy átszokott a könyvekre.

– Az a rengeteg megbeszélés és a sok fontos olvasnivaló – magyarázta lihegve. Újra előrelendült. Chaol kivédte a döfést, cselből vágást indított, majd olyan erővel szúrt a herceg felé, hogy Dorian kénytelen volt hátraugrani. Ettől cseppet sem lett jobb a kedve.

– A megbeszéléseket tudtommal arra használtad ki, hogy folyamatosan kötözködj Perrington herceggel.

Dorian széles vágást indított. Chaol kénytelen volt védekezni.

– Vagy talán minden erődet felemészti, hogy az éjszaka kellős közepén beosonj Sardothien lakosztályába? – vicsorogta a testőr. – Izzadság csöpögött a homlokáról. Mióta járkálsz be hozzá?

Dorian felhördült, amikor a barátja magához ragadta a kezdeményezést. Remegő combbal, lépésről lépésre hátrálnia kellett.

– Ez nem az, aminek látszik — válaszolta összeszorított foggal. — Nem nála töltöm az éjszakáimat. A mostani hajnaltól eltekintve csupán egyszer látogattam el hozzá. Nem kell aggódnod, nagyon is távolságtartóan viselkedett.

– Legalább az egyikőtöknek megvan a magához való esze – mérgelődött Chaol, és olyan pontosan kivitelezett csapásokat zúdított Dorianra, hogy a herceg elismerően biccentett. – Mert azt biztosra veszem, hogy neked elment az eszed.

– És akkor veled mi a helyzet? – csattant fel Dorian. — Nagyon szeretnéd, hogy szóvá tegyem, az elmúlt éjjel te is odatoltad ám a képedet! Pont, amikor meghalt egy újabb jelölt!

A herceg cselezni próbált, de nem tudta megtéveszteni Chaolt. Az olyan erővel lecsapott Dorian kardjára, hogy ellenfele hátratántorodott. Majdnem sikerült kibillentenie az egyensúlyából. A herceg közben vigyorogva figyelte Chaol dühös arckifejezését.

– Jól van, belátom. Ez övön aluli ütés volt – ismerte be, miközben elhárított egy újabb csapást. – Ám ennek ellenére magyarázatot várok.

– Talán nem is tudom megmagyarázni. Talán esetemben is az a helyzet, hogy nem arról van szó, mint amit gondolsz.

A testőr barna szeme valósággal ragyogott. Mielőtt azonban Dorian kétségbe vonhatta volna állítása igazát, a barátja gyorsan témát váltott.

– Na, és milyenek a királynői udvar hétköznapjai? – tudakolta Chaol lihegve. Dorian megrándult. Hát éppen ezért volt most itt. Úgy érezte, hogy megháborodik, ha csak egyetlen perccel is tovább kell senyvednie az anyja udvarában. — Ennyire szörnyű?

– Fogd be a szádat! – hörögte a herceg, és hatalmas csapást mért Chaol kardjára.

– Úgy vélem, mostanában iszonyatosan kellemetlen lehet hercegnek lenni. Le merném fogadni, hogy a szép hölgyek sorban állva könyörögnek a védelmedért. Hiszen gyilkos jár a falaink között – vigyorgott Chaol, ám a tekintete hideg maradt. Doriant igencsak meglepte, hogy a barátja hajlandó volt időt szakítani a vívóleckére. Ez bizony szívesség volt a javából, hiszen egy holttestre bukkantak a palotában. A herceg jól tudta, hogy Chaol számára milyen fontos a beosztása.

Megtorpant, és kihúzta magát. A barátja csak vesztegeti vele az idejét. Ennél sokkal fontosabb dolgokat kellett volna csinálnia.

– Elég volt — jelentette ki, és a hüvelyébe csúsztatta a vívótőrét. Chaol pillanatnyi habozás nélkül követte a példáját. Némán kisétáltak a vívócsarnokból.

– Érkezett hír az apádtól? – kérdezte végül a kapitány. A hangjából érződött, tudta, hogy valami nincs rendben. – Vajon hova mehetett?

Dorian lassan kifújta a levegőt. Igyekezett megnyugtatni ziháló lélegzetét.

– Semmi. Fogalmam sincs róla, hol lehet. Emlékszem, gyermekkoromban már megtörtént, hogy így, hosszú időre eltűnt. Jó pár éven át azonban nem hagyta el a palotát. Le merném fogadni, hogy valamilyen, a szokásosnál is mocskosabb dologra készül.

– Vigyázz a szádra, Dorian!

– Mert különben? Tömlöcbe vetsz?

A herceg igazából nem akart ráförmedni a barátjára, de előző éjjel alig aludt, és az újabb bajnokjelölt halála sem javított a hangulatán. Mivel Chaol néma maradt, Dorian megkérdezte:

– Gondolod, hogy valaki meg akarja ölni az összes jelöltet?

– Talán. Azt még meg tudnám érteni, hogy az egyikőjük végezni akar valamennyi vetélytársával. De hogy ezt ilyen elképesztő könyörtelenséggel tegye... Remélem, nincs összefüggés a gyilkosságok között.

Dorian ereiben megfagyott a vér.

– Gondolod, hogy megpróbálják megölni Celaenát is?

– Még több őrt rendeltem a lakosztálya köré.

– Azért, hogy megvédjék, vagy azért, hogy bent tartsák? Megálltak egy tágas keresztfolyosón. Innen más-más irányba mennek majd tovább.

– Mi különbség volna a kettő között? – kérdezte Chaol halkan. – Úgy látom, téged egyik lehetőség sem érdekel túlzottan. Hiába jártatom a szám, te akkor is odamész hozzá, az őrök pedig nem állítanak meg, mert te vagy a herceg.

A kapitány szavait meghallva, Doriant egy pillanatra mélységes lelkiismeret-furdalás fogta el. Chaol hangjából áradt a vereség és a keserűség. A herceg úgy vélte, talán meg kellene fogadnia a tanácsot. Nem lenne szabad Celaenához járogatnia. Chaolnak éppen elég baja van. Ekkor azonban eszébe jutott az anyja névsora. Egyből világossá vált, hogy neki is megvan a maga baja.

– Újra meg kell vizsgálnom Xavier hulláját. Este, vacsoraidőben találkozunk a csarnokban – jelentette ki Chaol, és elindult a lakosztálya felé. Dorian némán figyelte a barátját. Valóságos örökkévalóságnak tűnt, míg eljutott a szobájába. Kinyitotta a hálószoba ajtaját, levetkőzött, és elindult a fürdőszobába. A herceg lakosztálya elfoglalt egy egész tornyot, bár igazából csupán a legfelső szint szobáit használta. Az otthona igazi menedékhelyet jelentett, ahol bárki elől elrejtőzhetett. A gyönyörű lakosztály ma mégis szörnyen üresnek tűnt.