36. FEJEZET

HOSSZÚ NAPOK TELTEK EL AZÓTA, hogy utoljára találkozott Nehemiával. Celaena befogta a száját. A közjátékról nem számolt be sem Chaolnak, sem Doriannak, sem bárki másnak, aki meglátogatta a lakosztályában. Nem fordulhatott szembe a hercegnővel. Ahhoz kézzel fogható bizonyítékra lett volna szüksége. Ha rátámad, azzal mindent romba dönthet. Így aztán a szabadidejében pillanatnyi szünet nélkül tanulmányozta a rémjegyeket. Kétségbeesetten megpróbált rájönni az értelmükre. Meg akarta találni a gyilkos jeleit. Tudnia kellett, hogy mit jelentenek. Tudni akarta, milyen kapcsolatban állnak a gyilkossal és a gyilkos szörnyetegével. Annyira aggódott, hogy szinte oda sem figyelt a következő erőpróbára. Szerencsére bal- eset vagy megszégyenülés nélkül megúszta. Ugyanezt persze nem mondhatta el a katonáról, aki kiesett a küzdelemből. Továbbra is mindennap az erejét megfeszítve edzett Chaollal és a többi bajnokkal. Már csak öten maradtak. Az utolsó erőpróbáig alig három napnak kellett eltelnie. A párbajra két nappal azután kerül sor. Yule reggelén felébredve némán élvezte a csendet.

Ezen a napon valahogy mindent békesség hatott át. Nem számít, mennyire elkeseríti, ami Nehemiával történt. Ezen a reggelen olyan csend uralkodott az egész palotában, hogy még a hóesés hangját is hallani lehetett. Jégvirág nyílt valamennyi ablakon. A kandallóban hangosan ropogott a tűz. A hópelyhek árnyéka táncra perdült a padlón. Ennél békésebb és gyönyörűbb téli reggelt el sem tudott volna képzelni. Nem fogja elrontani a kedvét azzal, hogy Nehemiára gondol. Vagy a párbajra. Vagy a ma esti bálra, amin nem vehet részt. Nem. Yule reggelén, ha a fene fenét eszik, akkor is boldog lesz.

Nem igazán érezte úgy, hogy ezen a napon a tavaszi fénynek életét adó sötétséget kellene megünnepelnie. Ahhoz sem volt túl nagy kedve, hogy megemlékezzen az istennő elsőszülött fiának világrajöveteléről. Ezen a napon azonban az emberek sokkal kedvesebbek voltak. Kétszer is rápillantottak az utcasarki koldusra, és visszaemlékeztek arra, hogy a szeretet élő dolog. Celaena elmosolyodott, és a hasára fordult. Illetve csak szeretett volna, mert valami az útjába akadt. Halk recsegést és ropogást hallott, az orrát pedig megcsapta a félreismerhetetlen illat...

– Édesség!

A párnáján egy hatalmas papírzacskó hevert. Majd kipukkadt a beletömött legkülönfélébb ínycsiklandozó finomságoktól. Nem tűztek rá üzenetet, sőt még csak egy nevet sem írtak a zacskóra. Az ébredő megvonta a vállát, és ragyogó szemmel belemarkolt a finomságok közé. Ó, hogy mennyire imádta az édességet!

Boldogan felnevetett, és teletömte a száját. Utána lassított, és szépen egyesével végigkóstolta a meglepetés valamennyi fajtáját. Becsukta a szemét, és a levegőt mélyen beszívva átengedte magát a nyelvén szétolvadó ízek élvezetének.

Csak akkor hagyta abba a habzsolást, amikor már sajgott az álla. A zacskó tartalmát kiöntötte az ágyra. Nem törődött azzal, hogy mindent beborít a porcukor. Örömmel legeltette a szemét a nagy halom finomságon.

Itt volt az összes kedvence: csokoládéba mártott gyümölcsdarabkák, csokoládés mandulahéj, bogyó alakú rágcsálnivaló, drágakő alakú cukordarabkák, mogyorós grillázs, sima sütemény, cukorcsipkés sütemény, cukormázas medvecukor, és ami az egészből a leges legfontosabb volt: a csokoládé. Egy mogyorós csokidarabot ejtett a szájába.

– Valaki — szólalt meg teli szájjal — nagyon jó hozzám. Megtorpant, és újra szemügyre vette a zacskót. Vajon ki küldhette?

Talán Dorian. Biztosra vette, hogy nem Nehemiától vagy Chaoltól kapta. De nem is a jégtündérektől, akik ajándékokkal kedveskednek a jó gyerekeknek. A tündérkék azóta elkerülték, hogy egy másik emberi lény vérét ontotta. Talán Noxtól. Az a fiú eléggé kedvelte.

– Celaena kisasszony! – csattant fel a küszöb felől Philippa döbbent és felháborodott kiáltása.

– Boldog Yule ünnepet, Philippa! – kiáltotta vidáman a lány. – Kérsz egy cukorkát?

Philippa valósággal berontott a hálószobába.

– Hát persze! Még hogy Yule! Nézze meg az ágyat! Micsoda disznóól! Celaena behúzta a nyakát.

– Pirosak a fogai! — jajdult fel Philippa. Felkapta a lány kézitükrét az ágy mellől, és az orgyilkos orra alá tartotta. Hát igen. A fogai tényleg piros árnyalatot nyertek. Borvöröset. Gyorsan végighúzta rajtuk a nyelvét, és aztán megpróbálta az ujjával ledörzsölni a szennyeződést. Semmire sem ment vele.

– Azok az átkozott cukros nyalókák!

– Hát persze! — méltatlankodott Philippa. – Tiszta csokoládé a képe! Még a kisunokám sem eszi ilyen malac módon az édességet!

Celaena elnevette magát.

– Van egy unokád?

– Igen. És ő képes úgy enni, hogy nem csinál disznóólát az ágyából, nem mocskolja be a fogát meg az arcát!

Celaena kipattant az ágyból. Szétszórta a porcukrot.

– Egyél inkább egy cukorkát, Philippa!

– Kora reggel van, hét óra – mérgelődött a nő, és megpróbálta a tenyerébe összeseperni a porcukrot. — Mindjárt rosszul lesz.

– Rosszul? Hát hogy a csudába lehetnék rosszul a cukorkától? – vigyorgott Celaena. Bíbor fogazata valósággal ragyogott a tükörben.

– Olyan, mint egy démon! – figyelmeztette Philippa. – Ne nyissa ki a száját, úgy senki nem veszi észre.

– Mi ketten pontosan tudjuk, hogy az lehetetlen. Legnagyobb meglepetésére Philippa kacagni kezdett.

– Boldogságot Yule ünnepére, Celaena! – köszöntötte. A lány valósággal megborzongott a váratlan örömtől, amiért az idős nő ki- mondta a nevét.

– Na, jöjjön! – kotkodálta az idős nő. – Fel kell hogy öltöztessem. A szertartás kilenc órakor kezdődik.

Átsietett az öltözőszobába. Celaena némán bámult utána. Boldogság töltötte el a szívét, és ezen még a vöröslő foga sem tudott rontani. Az ember igenis jó. Valahol mélyen mindenkiben ott van a jóság parányi morzsája. Ott kell hogy legyen.

Nem sokkal később Celaena szigorúan ünnepélyes zöld ruhát viselt. Philippa úgy vélte, hogy az egész ruhatárából egyedül ez az öltözék alkalmas arra, hogy templomba menjen benne. A lány foga természetesen még mindig pirosan világított. Tényleg enyhe rosszullét környékezte, ahogy az édességgel teli zacskóra pillantott. A következő pillanatban azonban már meg is feledkezett az émelygésről, mert észrevette, hogy keresztbe tett lábbal Dorian Havilliard ült a hálószoba asztala mellett. A fiatalember lenyűgözően szép, fehér és aranyszínű zekét viselt.

– Téged kaptalak ajándékba, vagy hoztál valamit nekem abban a kosárkában ott a lábad előtt? – kérdezte a lány.

– Ha szeretnél gyorsan kicsomagolni, akkor még van egy teljes óránk az istentisztelet kezdetéig — felelte a herceg, miközben a hatalmas, fonott kosarat felrakta az asztalra. Celaena nevetni kezdett.

– Boldogságot Yule ünnepére, Dorian!

– Hasonlóképpen neked is! Látom, hogy az a... Neked piros a fogad?

A lány villámgyorsan becsukta a száját, és a határozott tagadás jeleként vadul rázni kezdte a fejét.

A herceg megragadta az orrát. Összeszorította, és Celaena egészen egyszerűen képtelen volt kiszabadulni. Kinyitotta a száját, hogy levegőt kapjon. A herceg majdnem fetrengeni kezdett a kacagástól:

– Torkoskodtál! Ugye torkoskodtál?

– Tőled kaptam? – kérdezte a lány összeszorított szájjal.

– Hát persze! – kiáltotta Dorian, és az asztalra tette a barna zsákot. – Hát ez meg...

Elnémult, újra felemelte a zacskót, hogy ellenőrizze a súlyát.

– Hát nem háromfontnyi édességet kaptál tőlem? Egy alamuszi pislantás volt a válasz.

– Megetted a fele zacskót!

– Nem szólt senki, hogy takarékoskodnom kéne vele.

– Én is szerettem volna ám egy kicsit!

– Egy szóval sem mondtad...

– Mert eszembe nem jutott volna, hogy az egészet bekebelezni még reggeli előtt!

Kikapta az ifjú kezéből a zacskót, és odarakta maga elé az asztalra.

– Na most szerintem ez csak azt bizonyítja, hogy rosszul ítéled meg az emberek jellemét. Igazam van?

Dorian már nyitotta volna a száját, de az édességgel teli zacskó felborult, és a tartalma kiszóródott az asztalra. Celaena éppen időben fordult meg, hogy észrevegye a kosárból előbukkanó karcsú, aranyszínű orrocskát, ahogy az lelkesen szimatolni kezdi a finomságokat.

– Ez meg micsoda? — kérdezte a lány. Dorian szélesen elvigyorodott.

– Ajándék neked. Yule ünnepére.

Az orgyilkos felemelte a kosár fedelét. Az orr azonnal eltűnt odabent. Celaena megpillantotta a kosár sarkában remegő különös, aranyszőrű kiskutyát. A nyakába hatalmas, piros masnit kötöttek.

– Jaj! Kiskutya – csicseregte a lány, és lelkesen simogatni kezdte. Az állat erősen remegett. Celaena gyilkos pillantást vetett Dorianra. – Mit műveltél vele, te bohóc?

A fiatalember az égre emelte a kezét.

– Ő az ajándékod! Majdnem letépte a karomat – más fontosabb testrészeimről nem is beszélve -, amikor megpróbáltam rákötni a masnit. Utána meg egész úton idefelé hangosan vonyított!

Celaena együtt érző pillantást vetett a kutyára. Az viszont már lelkesen nyalogatta az ujjáról a cukrot.

– Én meg mégis mit csináljak vele? Nem találtál neki gazdát? Ezért döntöttél úgy, hogy rám sózod?

– Dehogyis! – méltatlankodott a herceg. – Vagyis hát igen. De... Észrevettem, hogy nem fél annyira, ha te is ott vagy a közelében. Az is eszembe jutott, hogy a kopóim mindig ott lógtak a nyakadon, miközben hazafelé jöttünk Távolvégből. Lehet, hogy ez a kislány eléggé megbízik benned ahhoz, hogy hozzászoktasd az emberekhez. Van, akiben megvan ez a különleges tehetség.

Az orgyilkos sokatmondóan forgatta a szemét.

– Tudom, hogy elég szegényes ajándék. Világos. Valami sokkal szebb dolgot kellett volna hoznom.

A kutya felnézett Celaenára. Aranybarna szeme mintha csak olvasztott karamellából lett volna. Úgy tűnt, arra számít, hogy mind – járt megverik. A gyönyörű kis szuka aránytalanul nagy mancsa arra utalt, hogy egy szép napon hatalmas és gyors állat lesz belőle. Az orgyilkos halványan elmosolyodott. Ezt látva a kutya bizonytalanul megmoccantotta a farkát, majd felbátorodva csóválni kezdte.

– Tied a kislány – jelentette ki Dorian -, feltéve, ha akarod.

– Mégis mit csináljak vele, ha visszaküldenek Távolvégbe?

– Emiatt majd akkor fájjon a fejünk!

Celaena lehajolt, és vakargatni kezdte az állat bársonyosan puha fülecskéjét. Utána megvakarta a kutya állát is. Új védence még lelkesebben csóválta a farkát. Életrevaló kis jószágnak tűnt.

– Na most akkor kell a kutya? — csattant fel a herceg.

– Még szép, hogy akarom! – vágta rá Celaena, ám egyből az eszébe villant, hogy ez a döntése milyen következményekkel járhat. — Csakhogy nekem jól kiképzett kutyára van szükségem. Nem akarom, hogy mindent összepisiljen, vagy hogy megrágja a bútorokat, a cipőket és a könyveket. Olyan kutya kell, aki ül, ha azt parancsolom, lefekszik meg hemperegni kezd, és tud minden olyasmit, amit a kutyák szoktak csinálni. Ezenkívül pedig legyen jó az erőnléte. Fusson ő is a többi kutyával, amikor azoknak kiképzésük van. Olyan jó hosszú a lába. Hát akkor használja is!

Dorian összekulcsolta a karját a mellén, a lány pedig felkapta és magához ölelte a kutyát.

— Nem kevés dolgot akarsz tőlem. Lehet, hogy mégis inkább valamilyen ékszert kellett volna hoznom.

— Miközben én edzek – folytatta az orgyilkos, és egy gyors puszit nyomott a kutyus puha fejére. A kis állat hideg orrát azonnal nekiszorította a lány nyakának —, azt akarom, hogy lent legyen a kutyák között, és ő is részt vegyen a kiképzésben. Ha délután visszajövök a lakosztályba, akkor őt is felhozhatják. Éjszakára itt fogom tartani.

Felemelte, és az arca elé tartotta a kölyköt. A kutyus rúgkapálózni kezdett a levegőben.

– Ha tönkreteszed a cipőmet – magyarázta határozottan új kedvencének -, akkor papucsot csináltatok a bőrödből. Világos?

A kutya komoly arccal nézett fel a gazdájára. A homlokát ráncolva töprengett a megfelelő válaszon. Celaena elmosolyodott, és letette a padlóra. A kölyök szimatolva mászkálni kezdett, közben széles ívben elkerülte Doriant, és hamarosan eltűnt az ágy alatt. Az orgyilkos felemelte az ágytakarót, és benézett a bútor alá. Szerencsére nyoma sem maradt a rémjegyeknek. A kutya lelkesen felderítette a hálószobát. Mindent megszaglászott.

– Nevet kell majd adnom neked – vigyorgott a lány az apró jószágra, majd felkelt. Dorian felé fordult. — Köszönöm. Csodálatos ajándék.

Ez az ifjú egészen meglepően rendes embernek bizonyult. Már a származásához képest. Az orgyilkos most már tudta, hogy Dorian nem szívtelen, és nem lelkiismeretlen. Más volt, mint a többiek. A lány óvatosan, szinte már félénken odalépett hozzá, és egy puszit nyomott az arcára. A koronaherceg bőre meglepően forrónak bizonyult. Celaena nem tudhatta, hogy ennek a puszi volt az oka vagy valami más. Jól tette vajon? Amikor hátralépett, azt látta, hogy a fiatalember tágra nyílt szeme valósággal ragyog. Akkor most elrontotta a puszit? Túl nedves volt? Ragadós volt az ajka a cukorkák miatt? Remélte, hogy a herceg nem kezdi el törölgetni az arcát.

– Annyira sajnálom, hogy nem készültem ajándékkal – szólalt meg.

– Én... izé, nem is számítottam ilyesmire – dadogta a herceg, és tűzvörös lett az arca. Gyors pillantást vetett az órára. — Mennem kell, majd a szertartáson látlak. Esetleg ma este a bál után? Meg – próbálok a lehető leghamarabb lelépni onnan. Azt persze lemerném fogadni, hogy Nehemia is hamar otthagyja a mulatságot, hiszen te nem leszel ott. Így aztán nem vehetik rossz néven, ha én is korán távozom.

Celaena még sosem tapasztalta, hogy a herceg ilyen zavartan fecsegett volna.

– Remélem, jól fogsz szórakozni — biccentett, miközben az ifjú elhátrált. Kis híján fellökte az asztalt.

– Akkor ma éjjel találkozunk – jelentette ki reménykedve. – A bál után.

Az orgyilkos eltakarta a száját. Az az egyetlen puszi billentette ki a fiút a nyugalmából?

– Minden jót, Celaena – nézett hátra a herceg a küszöbről. Az orgyilkos elmosolyodott, és rávillantotta piros fogait. A távozó hangosan felkacagott, mielőtt meghajolt és eltűnt volna. Egyedül maradva Celaena már éppen meg akarta nézni, mit is művel új lakótársa, amikor valósággal belehasított a gondolat:

Nehemia is ott lesz a bálon.

Ez azért még nem lett volna annyira megrázó felfedezés. A gondolatmenetet azonban nem lehetett megállítani. Az orgyilkos ingerülten elkezdett fel és alá mászkálni. Ha valóban Nehemia áll a bajnokjelöltek meggyilkolása mögött... vagy ha a helyzet még ennél is rosszabb, és a hercegnő valamilyen könyörtelen szörnyeteg segítségével pusztította el az áldozatait... és ráadásul éppen most érte- sült róla, hogy lemészárolták az alattvalóit... akkor mi volna jobb alkalom Adarlan megbüntetésére, mint a királyi udvar bálja? Ott mulatozik az uralkodó családjának megannyi tagja. Senki nem vigyáz rájuk.

Pontosan tudta, hogy ostobaságok járnak a fejében. De mi van, ha mégis? Mi van, ha Nehemia elengedi a pórázról azt a szörnyeteget? Ha vérfürdőt rendez a bálban? Celaenának amúgy semmi kifogása sem lett volna az ellen, ha iszonyatos vég leselkedik Kaltailnra és Perringtonra, de hát Dorian is ott lesz! Meg Chaol!

Mélységes nyugtalansággal mászkált a hálószobában. Nem figyelmeztetheti a kapitányt. Ha ugyanis kiderül, hogy csupán rémeket látott, azzal nem egyszerűen tönkretenné a Nehemiához fűződő barátságát, de igencsak rossz szolgálatot tenne a megbékélésért küzdő hercegnőnek. Csak hát valamit akkor is tennie kell.

Ó, ilyesmire nem is volna szabad gondolnia. Azonban a múltban többször is előfordult, hogy a barátai rettenetes dolgokat követtek el. Sokkal jobban jár, ha felkészül a legrosszabbra. A saját szemével látta, milyen az, ha valaki a bosszúállás megszállottjává válik. Lehet, hogy Nehemia nem is készül semmire. Celaena csupán rémeket lát. Talán csak kezd elmenni az esze. De ha valami mégis történne ma éjjel...

Kinyitotta az öltözőszoba ajtaját. Alaposan szemügyre vette a fogasokon lógó csodálatos, ragyogó díszruhákat. Chaol nem egyszerűen dühös lesz, de őrjöngeni fog, ha a foglya beoson a bálba. Ezt, mondjuk, tudja majd kezelni. Az sem okoz különösebb gondot, ha a kapitány egy időre bezáratja a palota tömlöcébe.

Hogy miért? Azért, mert Celaena egészen egyszerűen nem volt hajlandó beletörődni, hogy Chaol esetleg megsebesülhet, vagy valami még ennél is szörnyűbb dolog történhet vele. Mindenre hajlandó volt, hogy ezt megakadályozza.

Még Yule ünnepén sem fogsz mosolyogni? – kérdezte Chaoltól, miközben kisétáltak a palotából, és a keleti kert közepén épített üvegtemplom felé tartottak.

– Nekem bizony nem volna kedvem mosolyogni, ha vérvörös volna a fogam – felelte a kapitány. – Légy visszafogott, és ne nagyon vigyorogj!

Celaena szélesen elvigyorodott, de gyorsan becsukta a száját, amikor szolgáikkal a nyomukban jó pár udvaronc sétált el a közelükben.

– Csodálom, hogy ilyen keveset panaszkodtál.

– Már miért panaszkodtam volna? – mérgelődött a lány. Chaol vajon miért nem szokott tréfálkozni vele, úgy, mint Dorian? Lehet, hogy tényleg nem tetszik a fiatalembernek? Ingerültté vált, mivel ez a lehetőség meglepő módon felbőszítette.

– Hát azért, mert nem jöhetsz el este a bálba – válaszolta a kapitány, és a szeme sarkából kísérőjére sandított. Nem tudhatta, hogy Celaena mire készül este. Philippa megígérte, hogy megőrzi a titkát. Megesküdött arra is, hogy nem tesz fel kérdéseket, amikor úrnője arra kérte, hogy szerezzen neki egy báli ruhát és hozzá tartozó harcot.

– Hát, szemmel láthatóan nem bízol meg bennem – vágta rá a lány azonnal. Azt a látszatot akarta kelteni, mintha valami tréfálkozó, cserfes lányka lett volna, ám a hangjából nagyon is kiérződött az ingerültség. Semmi értelme sem volt olyan valaki miatt aggódnia, akit szemmel láthatóan a legkisebb mértékben sem érdekelt. Chaol csupán ezzel az ostoba vetélkedéssel törődött.

A kapitány felhorkant, de a szája szélén leheletnyi mosoly jelent meg. A koronaherceg mellett bezzeg sosem kellett butának vagy alantasnak éreznie magát. Chaol csak provokálta... persze azért ennek az ifjúnak is megvoltak a maga jó tulajdonságai. A fogoly összevonta a szemöldökét. Egészen pontosan mióta is nem utálja annyira a fickót?

Ennek ellenére nagyon is tisztában volt vele, hogy Chaol őrjöngeni fog, amikor Celaena felbukkan majd a bálban. Álarc ide vagy oda, a kapitány egyből felismeri. Csupán abban reménykedett, hogy nem vár rá túl súlyos büntetés.