2. Az ókori Kelet
(Kr. e. VI. évezred-Kr. u. 4. század)

 

2.1. Az ókori Közel-Kelet története

 

A zsákmányoló életmódot a világ sok táján a termelő életmód váltotta fel, sőt civilizáció is számtalan helyen született. Hogy az ókori Közel-Kelet átalakulása mégis kiemelkedő fontosságú, az két tényezőnek köszönhető: egyrészt – mai ismereteink alapján – ebben a térségben zajlott le a legkorábban, másrészt- ami még ennél is fontosabb – a folyamat megismerését segítő legtöbb forrás ebből a térségből származik. Itt alakultak ki a legkorábbi városi civilizációk, amelyeknek saját írásrendszerük, önálló művészeti formanyelvük volt. Az európai történetírás azért is szentel kitüntetett figyelmet az ókori Közel-Keletnek, mert az európai kultúrát meghatározó zsidó-keresztény hagyomány háttere a térség Kr. e. I. évezredi államainak történetében gyökeredzik.

Az ókori Közel-Kelet három nagy kulturális régióra osztható: a mezopotámiai, a szíriai-palesztinai és az anatóliai régióra. A közvélemény által talán a legismertebbnek számító ókori Egyiptom a közel-keleti térség fontos külső partnere, de sohasem vált annak integráns részévé. Egyiptom a legszorosabban a dél-palesztinai államokhoz és egyes föníciai városokhoz kötődött. A fentebb említett három régió a köztük lévő szoros politikai és kulturális kapcsolatok és a sok tekintetben közös nyelvi és kulturális hagyomány alapján alkotott egy térséget. A folyamatot csak erősítette a Kr. e. II. évezredben kialakuló mezopotámiai és kis-ázsiai központtal létrejövő birodalmak régiókon átnyúló terjeszkedése.

 

Földrajzi keretek Az ókori Közel-Kelet területe Kis-Ázsiától Szírián, Fönícián és Palesztinán keresztül Mezopotámiáig terjed. Hozzátartoznak az Örmény-hegyvidék és az Iráni-felföld államai is. A térség környezeti viszonyai változatosak: a Taurusz, az Örmény-hegyvidék és a Zagrosz-hegység mellett hatalmas síkságok (Észak-Szíria, Dél-Mezopotámia, Anatóliai-fennsík, Iráni-fennsík), valamint kiterjedt félsivatagos és sivatagi területek (Szír-sivatag) tartoznak ide. Mivel a lakott régiókban a nyarak melegek és szárazak, a közel-keleti térség vízellátását a téli esőzéseket felfogó ciszternák és a hegyekből fakadó folyók biztosították, Szíriában az Oromész és az Eufrátesz, valamint mellékfolyói (Balih, Habúr), Palesztinában a Jordán és a Holt-tenger, Mezopotámiában az Eufrátesz és a Tigris.

 

 

2.1.1. Az ókori Közel-Kelet története a Kr. e. VI-IV. évezredben

 

Mivel az őskort külön fejezet tárgyalja, itt csak a közel-keleti sajátosságokat emelem ki. Az ókori Közel-Kelet térségében az emberi megtelepedés a paleolitikum korára nyúlik vissza, a jellemzően barlangi telepek (Karmel, Beldibi, Sanidar stb.) leletanyaga azonban az európai paleolitikum kőeszközeivel rokon, és a csontanyag is erre utal. A térség tehát csak később, a neolitikum korában lépett önálló útra.

Az újkőkorszak, a neolitikum korát két periódusra szokás bontani: a kerámia nélküli, azaz akeramikus (Kr. e. 9000-6000) és a kerámiát használó, azaz keramikus neolitikumra (Kr. e. 6000-5000). A keramikus neolitikum korának kultúráiban a kerámia használata nem kizárólagos, de jellemző. A kerámia megjelenésével és az egyes stílusok elkülönítésével lehetőség nyílik a térség különböző régészeti kultúráinak elhatárolására. A kerámia azért is fontos, mert nem rendelkezünk más olyan régészeti tárggyal, amely lehetővé tenné a helyi stílusok finom megkülönböztetését. Így pl. az építőanyagok között a Közel-Keleten nem lehet jelentős különbségeket látni. Az állandó települések kialakulását követően azonban megszaporodik a régészeti leletanyag.

Tisztázatlan, hogy mi vezet az ókori Közel-Keleten a kerámiaedények hirtelen megjelenő és gyorsan elterjedő használatához. Bár nincs mindig szoros összefüggés a kerámiaedények és az élelemtermelő életmód kialakulása közt, a tárgyalt térségben a kerámiahasználat és a letelepedett életmód közvetlen kapcsolatban volt egymással, azaz gyors és széles körű elterjedése a letelepült életmód térhódítását jelzi.

A keramikus neolitikum korszakában a Közel-Keleten már olyan egyéni kerámiastílusok alakultak ki, amelyek révén egymástól jól megkülönböztethető kerámiakultúrákat tudunk azonosítani. Bár a korai kultúrák (Szamarra, Hasszúna) helye Észak-Mezopotámia volt, a későbbiek (Halaf, Ubaid) már a dél-mezopotámiai térséget is magukban foglalták. A Közel-Keleten ebben az időszakban népesültek be a széles síkságok, ekkor vált a térségben szinte mindenhol kizárólagossá az élelemtermelő életmód. A mezopotámiai alluviális (azaz a folyók hordaléka által feltöltött) síkság betelepülése a Kr. e. VI. évezredi Halaf-kultúra időszakához köthető.

 

 

2.1.1.1. Az Ubaid-kor (Kr. e. 6000-4000)

 

Az Ubaid-kultúra Dél-Mezopotámiában a Kr. e. 5900 körüli időre nyúlik vissza. A kultúrát egyik lelőhelyéről, a dél-mezopotámiai Tell-el-Ubaidról nevezték el. Legkorábbi rétegeit egy dél-mezopotámiai város, Tell Awaili romjai alatt azonosították, a legteljesebb rétegsort pedig Eriduban tárták fel. Az eridui épületmaradványok és a különféle kerámiastílusok alapján az Ubaid-korszakot 4 fázisra osztották. Az első fázisához tartozó kerámiát csak kb. tíz dél-mezopotámiai lelőhelyen sikerült azonosítani, a második kerámiastílusa már szélesebb körben elterjedt. A harmadikhoz és negyedikhez tartozó edényeket Észak-Mezopotámiában is megtaláljuk. Az alluviális síkságon lévő Ubaid-kori településeket a magas hordalékszint miatt nehéz azonosítani, ezért a Halaf-korból való átmenet az Ubaid-korba az észak-mezopotámiai Tepe-Gawra rétegsorában látható a legvilágosabban. Annak ellenére, hogy az Ubaid stílusú edények egész Mezopotámiában elterjedtek, megjelenésük egy-egy lelőhelyen nem ad választ arra a kérdésre, hogy milyen úton kerültek az adott településre. Minden kétséget kizáróan téves az az elképzelés, amely nagyarányú népmozgásokkal igyekszik magyarázni a különböző stílusú kerámiák megjelenését egy-egy lelőhelyen. Sok esetben a kérdésre a kereskedelem sem ad megfelelő választ. Egy újabb elmélet szerint vándorfazekasok vitték magukkal egyik helyről a másikra egy-egy térség jellemző mintáit. Mindez rávilágít a kerámiastílusok régészeti kultúrával való azonosításának korlátaira. Az Ubaid-kultúra lokalizálását azonban segíti, hogy viszonylag sok lelőhely szolgáltat Ubaid-kori anyagot, ezért ezekben az esetekben a kerámián kívül más leleteket is lehet vizsgálni. A jellegzetes kerámián túl egy ún. Ubaid háztípust is azonosítanak a kutatók. Ez a sejtszerű, számos egymáshoz kapcsolódó helyiséget mutató alaprajz és a templomok háromosztatú alaprajza is ubaidi jellegzetességnek látszik. Jelentős lelőhelyek még délen: Ur, Uruk, illetve a feltöltött síkság peremén elhelyezkedő Tell-Uqair, valamint az északabbi Csonga-Mami.

 

 

2.1.1.2. Az Uruk-kor (Kr. e. 4000-3200)

 

Az Uruk-kultúra időszakában alakultak ki Mezopotámiában a falusi településekből a városok kezdeményei. Az Uruk-periódust három – kora, középső és kései – szakaszra szokás osztani. A döntő változások a kora és középső szakaszban (Kr. e. 4000-3450) játszódtak le. A kultúrát a korszak egyik legjelentősebb települése, a dél-mezopotámiai Uruk városa (ma az iraki Warka) után nevezték el. Az Uruk-periódusban a települések száma és mérete ugrásszerűen megnövekedett, ezért ennek az időszaknak a változásait városi forradalomnak is szokták nevezni, melynek eredményeképpen a lakott övezet határa Dél-Mezopotámiában jelentősen kitágult.

A korszakban már megfoghatóak a majdani babilóniai kultúra jellegzetes jegyei. Ekkor alakult ki a később is jellemző városi civilizáció, és ekkor jöttek létre az ehhez szükséges gazdasági és társadalmi struktúrák. A nagyvárosok megjelenése új osztályokra, rétegekre tagolta a társadalmat. E folyamat hatással volt a gazdaságra is: nagy gazdasági központok alakultak ki. Ekkor jelentek meg az ókori közel-keleti civilizációk jellegzetes elemei: a monumentális építészet, az önálló formanyelvvel rendelkező művészet és az írás. Bár az Uruk-kultúra bölcsőjének a dél-mezopotámiai térséget szokás tartani, az alapok igazán még nem tisztázottak.

Nem tudunk biztosat állítani sem az Ubaid-, sem pedig az Uruk-kultúra népességének etnikai összetételéről, azaz nem tudjuk, hogy a tárgyalt kultúrák népessége mennyiben tekinthető mezopotámiai őslakóinak, illetve bevándorlónak.

A korszakban megjelenő kerék átalakította a gazdaságot, és lehetővé tette az Uruk-kerámia gyors és széles körű elterjedését, illetve dinamizálta a termelést. Minden valószínűség szerint ezzel szoros összefüggésben jelent meg az ékírás használata is. Az ékírás korai változata a már korábban is használt nyilvántartási rendszerből, az agyag számolókövekből fejlődött ki. Az ékírást Mezopotámiában a dinamikusan fejlődő gazdaságból adódó egyre összetettebb adminisztrációs elvárás hívta életre. Ugyanekkor jelentek meg nagy számban az ún. pecséthengerek is. Míg az írás nyilvántartási-gazdasági célokat szolgált, addig a pecséthenger a tanúsítás, a hitelesítés eszköze volt. Mindkét eszköz ugyanazon jelenség – azaz a fejlődő gazdaság és a városi civilizáció – gyermeke. Ez volt az az időszak, amikor az ókori Közel-Keleten a változások, a civilizációs fejlődés súlypontja bél-Mezopotámiába helyeződött.

 

 

2.1.2. Mezopotámia története a Kr. e. III. évezredben

 

2.1.2.1. A korai civilizációk kora (Kr. e. 3200-2800)

 

Az Ubaid- és Uruk-kultúrát követő időszak közt nem érzékelhető kulturális törés a mezopotámiai leletanyagban. Az ezt követő korszakot általában két fázisra szokták bontani: a késő Uruk- vagy Dzsemet-Naszr-korra (Kr. e. 3200-2900) és az ún. kora dinasztikus kor első fázisára (Kr. e. 2900-2800). A késő Uruk-korban megváltozott a mezopotámiai térség településszerkezete: a dél-mezopotámiai települések kiterjedése megnőtt, az észak-mezopotámiaiaké viszont lecsökkent, a változások súlypontja délre helyeződött. Dél-Mezopotámiában pedig folytatódott a már korábban is érzékelhető változás: a települések száma csökkent, a fennmaradók kiterjedése azonban jelentősen megnövekedett. Ezzel párhuzamosan a művelés alá vont területek kiterjedése is nőtt. A településszerkezet változása mögött elsősorban környezeti változások húzódtak meg. A Kr. e. IV. évezred közepétől érzékelhető éghajlatváltozás következtében a térség klímája szárazabbá vált. A kevesebb csapadék miatt jelentősen csökkent a Tigris és még inkább az Eufrátesz vízhozama, aminek következtében a dél-mezopotámiai alföldet sűrűn behálózó folyóágak és mocsarak egy része kiszáradt. A vízzel együtt tűntek el a települések is. A lakosság oda tömörült, ahol a vízellátás továbbra is biztosított maradt. Az egykori vizes állapotok helyreállítása, valamint a közlekedés és a szállítás megkönnyítése lehet a magyarázata a már korán kialakuló csatornaépítkezéseknek. A változások eredményeképpen a nagyobb városi központokat kisebb települések hálózata vette körül. Az ilyen – szuprarégiónak is nevezett – képződmények lehettek a későbbi írott forrásokban azonosított dél-mezopotámiai államok csírái.

A késő Uruk-kor legalaposabban feltárt ilyen régiója Uruk város és a vonzáskörzetébe tartozó kisebb települések. A korabeli Uruk a dél-mezopotámiai városi centrumok legjelentősebbike lehetett, feltárt épületei a korszak monumentális építészetének legjellemzőbb példái. Ezek közül a legfontosabbak az eredetileg két település összeolvadásából létrejött nagyváros két védőistenének szentélykörzetei: Inanna istennő Éanna és Anu isten Kulaba nevű temploma. Ezenkívül megemlíthetjük a város kora dinasztikus kori, 9,5 km hosszú városfalát, amelyet 900 torony egészített ki. Az építkezéseken ekkor egy már minden bizonnyal téglavető formában készült téglatípust, az ún. plánkonvex (síkdomború, azaz olyan agyagtégla, amelynek alja lapos, teteje pedig domború) téglát használtak. A város késő Uruk-kori rétegeiből kerültek elő az általunk ismert legkorábbi írott dokumentumok.

A mezopotámiai írásbeliség alapanyaga az agyagtábla volt, amelyre egy nádpálcával rajzolták fel a jeleket. A korai Uruk-kori táblákon az ún. piktografikus (képírás, azaz az írásjel valós tárgyak felismerhető képén, nem pedig szimbólumán alapszik) írással jegyeztek fel bizonyos raktári árumozgásokat. Az írás használatának növekvő igényei miatt a képírás fokozatosan szó-, szótagírássá alakult, aminek segítségével az egyszerű gazdasági ügyletnél már jóval bonyolultabb szövegeket is le lehetett jegyezni. Bár a korai, piktografikus táblák nyelvéről semmi biztosat nem tudunk, a dél-mezopotámiai lelőhelyeken (Uruk, Dzsemdet-Naszr, Tell-Uqair, Esnunna) megtalált késő Uruk-kori táblákat már sumer nyelven írták.

Az Uruk-kultúra kisugárzása a késő Uruk-korban a Földközi-tenger partvidékéig, illetve az Iráni-fennsíkig terjedt. Az Eufrátesz és a Tigris folyók mentén fekvő Észak-Mezopotámiában kolonizációs tevékenység nyomait lelhetjük fel. Itt olyan, a déli települések leletanyagával nagyon szoros kapcsolatban lévő településeket (Tell-Brák, Habúba-Kabíra, Ninive) alapítottak, amelyek valószínűleg a dél-mezopotámiai nagyvárosok kereskedelmi érdekeit védték. A kulturális befolyás eredményeképpen jelentős, ún. másodlagos civilizációk alakultak ki Dél-Mezopotámia szomszédságában. Az Uruk-kultúra a legjelentősebb hatással a tőle keletre fekvő Szúsziánára volt. A délnyugat-iráni alluviális síkság két fontos központja: Szúsza és Csonga-Mis. A térséggel való szoros kapcsolatot jelzi, hogy itt is ugyanebben az időszakban jelent meg az írás: az ún. proto-elámi táblák Szúszától keletre széles körben fordulnak elő. A dél-mezopotámiai településszerkezethez hasonlít a szúsziánai síkság és Észak-Szíria területe is. Ezeken a területeken az Uruk-kultúra közvetlen hatását az ékírás és a plánkonvex tégla használata is jelzi. A hatás ereje és hossza azonban a Mezopotámiával szomszédos területeken (Szúsziána, Zagrosz, Észak Mezopotámia, Perzsa-öböl) régiónként különbözött.

 

 

2.1.2.2. A vetélkedő városállamok kora, az ún. kora dinasztikus kor (Kr. e. 2800-2350)

 

A történészek által Babilóniának nevezett dél-mezopotámiai területen a fejlődés mid gazdasági, mind társadalmi, mind pedig művészeti szempontból zavartalanul folytatódott. A politikai változások azonban valószínűleg eltértek a korábbiaktól. A változás alapját az jelentette, hogy a fentebb már kifejtett okokból csökkent a Tigris és az Eufrátesz vízhozama, és ebből adódóan csökkent a Perzsa-öböl vízszintje is. Az alacsonyabb tengerszint miatt a folyók medre mélyebbre került, gyorsabb lett a lefolyásuk, így csökkent a folyóágak száma és a könnyen öntözhető földek aránya. Ennek következtében egyrészt a víz szántóföldekre juttatásához csatornahálózat kiépítésére volt szükség, másrészt a városállamok közt megindult a küzdelem a folyóágak, a jól öntözhető földek birtoklásáért. Folytatódott az előző korszakban megfigyelt változás: a lakosság a városokba települt, így tovább csökkent a falusi települések száma. Uruk körül például 62-ről 29-re. A települések a folyók fő ága mellé tömörültek, a folyók közti – korábban valószínűleg a mellékágak által szabdalt-rész lakatlanná vált, teret nyitva a nomád törzsek beszivárgásának.

Korszakunkban Dél-Mezopotámia, azaz Babilónia két régióra oszlik: délen az Eridutól Nippurig terjedő Sumerra, északon pedig Abú-Szalábihtól az alluviális síkság pereméig tartó Akkádra. Délen a lakosság többsége a sumert, északon az akkádot beszélte. Míg a sémi nyelvcsaládba tartozó akkád a Kr. e. III. évezredi Közel-Kelet más régióiból – így például a szíriai Eblából – is ismert, a sumer nyelv az ún. szigetnyelvek közé tartozik, azaz nem besorolható egyetlen általunk ismert nyelvcsaládba sem. Bár az írott források megjelenését megelőző időszak etnikai viszonyait nem ismerjük, a régészeti kultúra folyamatosságából arra következtetünk, hogy a sumer és az akkád népesség már a Kr. e. IV. évezredben Mezopotámiában élhetett.

A Kr. e. III. évezredi írott forrásokban Sumer és Akkád egy-egy terület elnevezése. Bár Mezopotámia kulturális tekintetben egységes, politikailag azonban széttagolt. A nagyobb települések önálló államisággal rendelkeztek. Politikai és gazdasági téren a kora dinasztikus kor egész időszakában a déli Sumer volt a meghatározó. Sumer területén jóval több és jelentősebb népességet koncentráló város jött létre, a déli sumer városállamok uralkodói – ahogy királyfelirataikból kiderült – számos alkalommal vezettek hódító-zsákmányszerző hadjáratokat az északi Akkád térségbe. A legfontosabb sumer városállamok az Eufrátesz folyó két fő ága mellett helyezkedtek el. A régebbi – már a Kr. e. IV. évezredben meglévő – ág mellett Nippur, Suruppak és Uruk, a környezeti változások hatására kialakult újabb főág mellett pedig Adab, Zabalam és Umma feküdt. További jelentős államok még Larsza, az Ummához közeli Lagas és a Perzsa-öböl partján fekvő Ur. Az egyes városállamok földrajzi elhelyezkedése nagyban meghatározta történetüket. Jelentős konfliktusok az azonos folyóágakon egymás felett elhelyezkedő városok között alakultak ki.

A kora dinasztikus kor első szakaszában még csupán adminisztratív, gazdasági célból alkalmazott ékírás a korszak második szakaszában vált alkalmassá történelmi, politikai, irodalmi és vallási események rögzítésére. A királyfeliratok műfaja pedig csupán a kora dinasztikus kor harmadik szakaszában jelent meg. A változás során a kezdetben nagyon sok jelet használó, szóírás jellegű ékírás szillabikus, szótagírássá fejlődött, illetve képessé vált a nyelvtani elemek jelölésére. A változás nyomán a jelek száma jelentősen lecsökkent. Nehéz választ találni arra a kérdésre, hogy mi állt az írás változásának hátterében, úgy véljük, hogy a sémi, akkád anyanyelvű népesség számarányának, gazdasági és politikai súlyának növekedése jelentős mértékben hozzájárulhatott ehhez a folyamathoz.

Az ékírást egyre szélesebb körben használták, így jelentősen növekedett az írott források mennyisége is. Ennek következtében sokkal összetettebb képpel rendelkezünk a korszak gazdaságáról és társadalmáról. A forrásokból leginkább a két nagy adminisztratív-gazdasági központ, a palota és a templom struktúráját ismerhetjük meg. Az egyes városok védőistenségének székhelyéül szolgáló szentélyek a mezopotámiai gazdaság és társadalom fontos részei voltak. A jelentős földbirtokokkal rendelkező nagy szentélykörzetek a szakrális funkció mellett fontos gazdasági szerepet is betöltöttek. A szentélyekhez kötődő személyeket általában 4 csoportba sorolhatjuk: a kultikus feladatokat ellátó papok, a szentélykörzet birtokában lévő javak (termőföldek, ingatlanok, kölcsönök) kezelésével foglalkozó adminisztratív beosztottak, a szentélyhez tartozó műhelyekben dolgozó kézművesek és a templom tulajdonában lévő földeken dolgozó földművesek. A szentélyek világánál jóval kisebb mértékben ismerjük a gazdaság és társadalom másik nagy központjának számító palotaszervezet felépítését. Míg a szentélyeket már az Ubaid-kor óta tudjuk azonosítani, palotákat csak a későbbi időszakokból ismerünk. A legrégebbinek tartott palotaszerű épületet az észak-mezopotámiai Tell Brákban azonosították. A késő Uruk-korhoz sorolt épület valószínűleg helytartói rezidencia lehetett. Dél-Mezopotámia területén Kisből és Eriduból ismerünk kora dinasztikus kori palotákat. A kép azonban csalóka, hiszen a templomokat – a hely szentségéből fakadóan – évezredeken keresztül egymásra építették, ezért azok az egyes lelőhelyeken jól azonosíthatóak. A királyi paloták azonban csupán egy-egy uralkodóhoz vagy egy-egy dinasztiához kötődtek, ezért mindig újat építettek, és az esetleges korábbi épületet elbontották. A palotához köthető személyek – a gazdasági és adminisztratív feladatokon kívül – állam- és közigazgatási feladatokat láttak el. A templomi szervezet élén a főpap, illetve istennő esetében főpapnő (ún. en-pap, illetve entu-papnő), a palotaszervezet élén pedig az uralkodó állt. A sumer államokat irányító királyt a leggyakrabban az en címmel (jelentése: úr) jelölték, amely több, kora dinasztikus kori sumer uralkodó nevében fennmaradt (Entemena lagasi, Enmebarageszi kisi királyok). Más uralkodók a lugal címet (jelentése: nagy ember = király) használták, a Lagasban uralkodó királynak pedig ensi volt a címe. A különböző megszólítások és címek ellenére a királyi méltóság tartalmában nincs különbség az uralkodók között.

Annak ellenére, hogy a későbbi korokban is közismert mezopotámiai epikus történetek szereplői (Enmerkar, Gilgames, Aka, Lugalbanda) ehhez az időszakhoz sorolhatók, a korszak politikatörténetét csak vázlatosan ismerjük. Egykorú forrásokkal alig-alig rendelkezünk, hiányoznak a későbbi időszak politikatörténetéhez oly fontos krónikák, királyfeliratok. Az egész korszakot átfogó ún. sumer királylista egy szűk évezreddel későbbi forrás. E szerint a királyság – isteni adományként – az égből szállt alá, majd megkezdődött az egymást követő városok és dinasztiák uralma a listában politikai egységnek tekintett Sumer és Akkád felett. A dinasztiák sorát a vízözön választja két periódusra. A vízözön előtti királyok legendásan hosszú uralkodási ideje – a vízözönt követően – egyre zsugorodott. A kora dinasztikus kor végétől már meglehetősen pontos uralkodási adatokat ismerünk. Az egymást követő dinasztiák sorrendjében egy ún. észak-déli váltakozás figyelhető meg, általában két déli (sumer) várost egy északi (akkád) város követ. A déli városok közül Ur és Uruk, az északiak közül Kis a leggyakrabban említett. A sumer királylista valójában egy propagandisztikus forrás, olyan korszak terméke, amikor a dél-mezopotámiai városok feletti uralmat kellett igazolni. Bár az egységes Sumer és Akkád víziója a Kr. e. III. évezred első felében teljesen hamis, a listában szereplő királyok és dinasztiák nem légből kapottak, hanem a sumer hagyomány szerves részét alkották, néhányuk létezését egykorú régészeti és epigráfiai bizonyítékok is megerősítettek. A vízözönt követően "Kis városába alászálló királyság" 22. királya a lista tanúbizonysága szerint a 900 évig uralkodó Enmebaragerszi volt, akinek két feliratát is ismerjük. Személye megegyezik a Gilgames és Aka történetében szereplő kisi király apjával. Az első uri dinasztia királyainak egyikét, Meszanepadát több feliratból is ismerjük. Ezek egyikén apját, Meszkalamdug királyt is megnevezi. Meszkalamdug feliratos aranysisakja az uri királysírok egyikéből került elő. A kora dinasztikus kor végéről származó királyfeliratokból nyilvánvaló, hogy a lista nem teljes. Tudatosan kihagyja Lagas város több mint öt generáción (Ur-Nanse, Éannatum, Entemena, Irikagina) át regnáló királyait, csakúgy, mint Adab város uralkodóit.

Éannatum és Entemena lagasi királyok feliratai a Lagas és Umma város között három nemzedéken keresztül zajló küzdelemről számolnak be. A szembenállás oka az volt, hogy mindkét város az Eufrátesz ugyanazon, keleti partján fekvő földeket művelte. Mivel kevés volt a jól öntözhető föld, mindkét város számára kulcsfontosságú volt, hogy hol húzódjon a két város határa. A királyfeliratokból kiderül, hogy bár a két város közti határt Meszalim, Kis királya jelölte ki, a két város közt folyamatosan dúlt a harc a csatorna és a mellette elterülő szántóföld birtoklásáért. A váltakozó sikerű küzdelem ummai győzelemmel zárult a kora dinasztikus kor végén. A két város közti ellentét jellemzőnek tekinthető, a térség államai közt hasonló okokból robbanhattak ki háborúk, mivel minden város számára a könnyen öntözhető földek és a megfelelő mennyiségű víz birtoklása jelentette a létbiztonság alapját.

Bár a jelentős nagyvárosok önálló államot alkottak, úgy látszik, bizonyos városoknak kiemelkedőbb rangja volt. A Babilónia középső részén fekvő Nippur vallási szempontból emelkedett ki a déli városok sorából. A városban található Enlil-szentély révén egyfajta szent városnak számított, ahol minden jelentős sumer és akkád uralkodó fogadalmi szobrot állíttatott az istenek királyának, Emilnek. A feliratok alapján Enlil bízza a jó pásztorra, azaz a királyra a fekete fejűek, azaz a sumer nép feletti kormányzást, a királyi hatalom legitimitása tehát Enliltől eredt. Az északabbra fekvő Kis város királyi címe viszont politikai szempontból volt kiemelkedő jelentőségű. A kora dinasztikus korban a "Kis királya" titulus többet jelentett egy város feletti uralomnál. A kisi királyok tekintélye a sumer királylistában is megfogható, a királyság – a vízözönt követően – Kisbe került. A lagasi királyok felirataiban Kis királya döntőbíróként jelent meg önálló államok vitájában, illetve a kisi király döntése olyan jogalap, amelyre az egymással vetélkedő államok királyai hivatkozhattak. A Gilgames és Akka eposz történetében Kis királya még Uruk belügyeibe is beleszólhatott.

A jól öntözhető termőföldért és a nagyobb csatornaágak feletti ellenőrzésért egymással gyakran háborúba keveredő városállamok némelyike idővel több kisebb-nagyobb város felett uralkodott. Efféle regionális vezető szerep megszerzése volt a célja a lagasi Éannatum hadjáratainak, aki a rivális Umma legyőzését követően az északi Akkád területére is hadjáratot vezetett, majd sikereit követően felvette a Kis királya címet. Kis királyának vezető szerepe valószínűsíthetően a város földrajzi helyzetéből adódott. Akkád területén kevés a folyóág, az Eufrátesz délen viszont ágakra szakadozik. A lassuló folyás, illetve a lefolyástalan felszín miatt megnő az árvízveszély. Régészeti forrásokból világos, hogy a dél-mezopotámiai városokat a kora dinasztikus kor elején többször is árvíz sújtotta. A vízszabályozásban az északabbra fekvő városoknak, talán éppen Kisnek lehetett kulcsszerepe. Ez megmagyarázhatja a város jelentőségét.

A városok közös függősége az Eufrátesztől – amely az egyes városok öntözési rendszerének forrása – idővel összefogásra szorította a jelentősebb sumer államokat. Így a csatornák és folyóágak ellenőrzésének megszerzéséért, illetve megtartásáért küzdő városok szövetségeket hoztak létre. Entemena lagasi király feliratából tudjuk például, hogy Umma Zabaiam városával lépett szövetségre. Efféle városszövetségeket a kora dinasztikus kor első szakaszára datált városjelvényeket tartalmazó pecsételők kapcsán is feltételezünk. Az itt előkerült agyagtáblákon lévő pecséthenger-lenyomatokon Ur, Larsza, Uruk, Zabaiam, Umma és Aksak városok isteneinek jelképei szerepelnek. A kora dinasztikus kor végén Uruk és Ur Lugalkiginedudu uralma alatt egyesült, az uralkodó felvette a Kis királya címet, és szövetkezett Lagassal. A déli városok meghódítása már Lugalkiginedudu politikai célja volt, hiszen a dél-babilóniai sumer államok fejlődése a nagyobb politikai integráció felé haladt. A déli területek egyesítését azonban riválisa, az Umma trónjára kerülő Lugalzageszi hajtotta végre, aki legyőzte Lagast, és később Urukot is megszerezte. Uralma alatt egyesült tehát Sumer városainak nagy többsége.

A déli városok legyőzése azonban nem jelentette azt, hogy a dél-mezopotámiai városok közös politikai egységet hoztak volna létre, csupán arról lehetett szó, hogy a déli városok elismerték Lugalzageszi névleges elsőbbségét. A király- legitimitása alátámasztása érdekében – felvette a déli városok egyik legtekintélyesebbjének tartott Uruk királyi címét. Ezzel tette nyilvánvalóvá, hogy a legendás uruki királyok – Gilgames, Enmerkar, Lugalbanda – dinasztiájához kapcsolódik. Az elvben Lugalzageszi "birodalmához" tartozó déli sumer városok önállóságát jól mutatja, hogy az akkád Sarrukínnal a későbbiekben harcot vívó Lugalzageszi oldalán – az akkád király felirata szerint- ötven város királya küzdött.

A kora dinasztikus kori mezopotámiai államok kisugárzása másodlagos civilizációkat hozott létre a térség határain. Észak-Szíria legjelentősebb központja valószínűsíthetően Ebla volt. A városban nagy mennyiségű ékírásos táblát tartalmazó királyi levéltárat tártak fel. Eblában a babilóniai ékírást egyrészt saját nyelvük lejegyzésére, másrészt a babilóniai írott hagyomány szövegeinek másolására használták. Ebla szíriai kulcsszerepét mutatja, hogy rendszeresen szerepelt a térségbe hadjáratot vezető akkád királyok felirataiban, amelyek Észak-Szíriában általában három városról – Ebláról, Móriról és Tuttulról – tettek említést. Dél-Mezopotámia államaival a legszorosabb kapcsolatot Szúsziána és az észak-mezopotámiai térség tartotta fenn. Az említett régiókban nem csupán az ékírás használatát és szövegállományát vették át, hanem a művészeti formák – különösen a pecséthenger-ábrázolások – is szoros kapcsolatra utalnak.

 

 

2.1.2.3. A territoriális államok kora (Kr. e. 2350-2000)

 

A korszakban az eddig jellemző városállami struktúrát a Sumer és Akkád egészét magában foglaló territoriális államok váltották fel. A legjelentősebb változás, hogy a dél-mezopotámiai forrásanyagban nagymértékben megnőtt az akkád nyelven írt szövegek száma, és sok akkád nevet viselő uralkodó tűnik fel. A folyamat azonban nem egy etnikai változást dokumentál, és nem írható le egyszerűen azzal, hogy az akkád nyelvű népesség vált meghatározóvá. A kora dinasztikus kori írott forrásokban nagyon nehéz a sumereket az akkádoktól elkülöníteni. A névanyag alapján elmondható hogy délen a sumer, északon az akkád nevek vannak többségben. A név azonban nem feltétlenül jelentett etnikai hovatartozást, még kevésbé nyelvi meghatározottságot. A kétnyelvűség viszonylag általános jelenség lehetett. Az írott dokumentumok nyelvét tekintve világosan érzékelhető, hogy a kezdeti sumer dominanciát követően az akkád egyre több területen szorította ki a sumer nyelv használatát. A Kr. e. III. évezred végén lezajlott újabb sémi bevándorlás következtében a korszak végére a sumer holt nyelvvé vált, az írásbeliség viszont a mezopotámiai civilizáció végéig fenntartotta a sumer nyelv ismeretét. Bizonyos műfajok, így például az írott tradíció egyik legjelentősebb szövegállományát adó ráolvasások esetében a nyelvi változás a Kr. e. II. évezredre tolódott.

 

 

2.1.2.3.1. Akkád-kor (Kr. e. 2334-2193)

 

A korszakra az írott források viszonylagos bősége jellemző – főleg a megelőző időszakhoz viszonyítva. Ezt kiegészíti, hogy a sumer királylistában szereplő Akkád dinasztia királyainak uralkodási ideje normalizálódott, bár a lista szerint a dinasztiaalapító Sarrukín még 80 évet uralkodott, az őt követő akkád királyok – Rimus 9, Manistusu 15 és Narám-Szín 37 – uralkodási éve már reálisnak tűnik.

Az Akkád-dinasztiát megalapító Sarrukín (Kr. e. 2334-2279) származásáról számos legendás történet maradt fenn. Egy későbbi változat szerint a gyermek Sarrukínt nádkosárba helyezték, a kosarat bitumennel lezárták, majd – a bibliai Mózeshez hasonlóan – leúsztatták az Eufrátesz folyón. A gyermeket Akki, a vízmerítő nevelte fel, felnővén Urzababa, Kis királyának pohárnoka lett. Források hiányában valójában nem tudjuk, hogyan lett Sarrukín Akkád város királya, majd az északi, akkád területek ura. Az azonban bizonyos, hogy a Lugalzageszivel folytatott harcát megelőzően vált az észak-babilóniai térség elfogadott uralkodójává. A király uralkodási neve azt jelenti, hogy a király törvényes, jogos. Ebből és valós származásának eltitkolásából azt feltételezzük, hogy Sarrukín esetleg trónbitorlóként kerülhetett Akkád város élére. A király feliratai – a többi akkád uralkodó királyfelirataihoz hasonlóan – későbbi, óbabiloni másolatokban maradtak ránk. Ezekből részletesen ismerjük a Lugalzageszi ellen vezetett déli hadjáratát, amelynek során legyőzte az uruki királyt és az oldalán harcoló déli városok uralkodóit. A felirat szerint Lugalzageszit Sarrukín személyesen fogta el, majd megkötözve Nippurba szállíttatta, és legyőzött ellenfelét az Enlil-szentély bejáratánál helyezte közszemlére. A déli területek meghódítását követően Sarrukín a szomszédos államok ellen vezetett hódító, zsákmányszerző hadjáratokat. Egyik felirata a Felsőtenger (Földközi-tenger) térségébe, azaz Szíria területére vezetett hadjáratról tudósít, megemlítve Mári, Ebla és Jarmuti államok elpusztítását. Hadjáratokat nemcsak nyugatra, hanem keletre is vezetett. Egyik nippuri évneve (az év hivatalos elnevezése amely a dokumentumok keltezéséül szolgált) Elám és Szimurru ellen folytatott hadjáratot említ. Későbbi források még távolabbi területek – Ciprus és Anatólia – ellen folytatott hadjáratokról is tudnak. Nehéz a feliratok alapján megvonni a Sarrukín által létrehozott állam határait. Mezopotámia térségén túli, nyugati és keleti hadjáratainak célja nem a tartós hódítás, inkább az erődemonstráció és a zsákmányszerzés lehetett.

Az állam kereskedelmi kapcsolatai még távolabbi vidékekig nyúltak, "Akkád város rakpartján Meluhha, Magan és Tilmun hajói kötnek ki" – tudósít Sarrukín. Az első az Indus-civilizációval, a második Ománnal és esetleg a vele átellenben fekvő területekkel, a harmadik pedig a Perzsa-öböl két szigetével, Bahreinnel és Failakával, illetve a köztük elterülő partvidékkel azonosított területek.

A későbbi hagyomány az első mezopotámiai "birodalom" létrehozását és a birodalom központjául új fővárost, Akkád város alapítását tulajdonította az akkád királynak. Az akkád állam "birodalmi" jellege vitatható, a várost azonban bizonyos, hogy nem Sarrukín építtette. A Sarrukín előtti generációhoz tartozó uruki Ensakusanna feliratából ugyanis kiderül, hogy az uruki király hadjáratot vezetett a város ellen. A kora dinasztikus uralkodók felirataiból látszik, hogy Kis és Aksak városok mellett Akkád a harmadik jelentősebb észak-babilóniai település. Sarrukín a Lugalzageszivel folytatott harcok befejeztével új királyi címet vett fel. Az "ország királya" cím megjelenése a királyi titulatúrában egy belső folyamatot jelöl, amelynek során az uralkodó szakított az eddig alkalmazott hatalomgyakorlással, amely bizonyos mértékig tiszteletben tartotta az egyes városok önállóságát, és centralizálta hatalmát.

A Sarrukín által létrehozott központosított állam sikere a legyőzött déli sumer városok helyi dinasztiájának a visszaszorításán múlt. A déli városok önállóságát a városfalak lerombolásával és a jelentős városok élére állított helytartók segítségével igyekezett letörni. A központosítás eszközeiről ugyan keveset tudunk – egyik felirata szerint a déli városokba kinevezett helytartók "Akkád fiai" voltak-, hatékonyságát azonban igazolja, hogy az állam több nemzedéken keresztül fennmaradt. A királytól közvetlenül függő helytartói rendszer mellett az akkád király hatalmát esetleg egy központi zsoldossereg is biztosíthatta. Az uralkodócsalád tagjai minden bizonnyal fontos pozíciókat töltöttek be, bár erre csak a valláspolitikában ismerünk példákat, Úgy tűnik, az akkád királyok a fontos déli szentélyek feletti ellenőrzésre törekedtek. Sarrukín egyik lányát, Enheduannát az uri Nanna istennő entu-papnőjének, egy másik gyermekét pedig valószínűleg a nippuri Enlil en-papjának nevezte ki, bár az utóbbira csak Narám-Szín idejéből van forrás. Az akkád királyok a sumer hagyományok iránti elkötelezettségükkel valószínűleg a sumerok és a legtekintélyesebb sumer városok vallási-politikai elitjének lojalitását igyekeztek biztosítani. Az Enheduanna által írt vagy íratott himnuszok a hivatalos ideológiát közvetítették: Babilónia a déli Eridutól Akkádig egy és oszthatatlan terület. Az egységes birodalom képét igyekezett erősíteni egy olyan mértékrendszer bevezetése is, amelynek súlyait a király garantálta. Az akkád állam területi egységét, a központ fontosságát hangsúlyozta, hogy a dél-mezopotámiai városok számára kulcsfontosságú, a Perzsa-öbölben bonyolódó kereskedelmi kapcsolatokat a király Akkád városában összpontosította. Akkád ugyan földrajzi fekvéséből fakadóan nem, de politikai helyzetéből adódóan felügyelhette a dél-mezopotámiai térség külkereskedelmét. Részben a kereskedelmi érdekek védelmét szolgálták az akkád királyok észak-mezopotámiai és szíriai hadjáratai is.

Sarrukín halála után a trónt ifjabbik fia, Rímus (Kr. e. 2278-2270) örökölte. Az új királynak azonban szinte mindent elölről kellett kezdenie, ugyanis apja halálát követően a déli városok Ur vezetésével fellázadtak. A felkelés leveréséről beszámoló feliratában Rímus Elám felett aratott győzelméről is tudósít. A feliratos emlékanyag alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy az akkádok ott voltak a Hábúr felső folyásánál fekvő Tell-Brákban és Ninivében is. Rímus idején tehát az akkád állam bizonyosan magában foglalta Észak-Mezopotámia és Észak-Szíria egy részét is. Rímus halálát követően Sarrukín idősebbik fia, Manistusu (Kr. e. 2269-2255) került trónra, akinek felirata a délnyugat-iráni Ansan felett aratott győzelemről számol be.

Manistusut követően fia, Narám-Szín (Kr. e. 2254-2218) uralkodott, akit a későbbi – elsősorban óbabiloni – irodalmi szövegek és ómengyűjtemények szembeállítanak Sarrukínnal. Míg Sarrukínt istenfélő, ezért vállalkozásaiban sikeres uralkodónak, unokáját gőgös, az istenekkel szemben tiszteletlen, ezért vállalkozásaiban sikertelen királyként ábrázolták. A későbbi hagyomány szerint a szerencsétlenség forrása a király isteni tiszteletet követelő magatartásában rejlett. Megjegyzendő, hogy Mezopotámiában a királyságot tartották isteni eredetűnek, illetve az adott király az istenek jóváhagyásával került trónra, maga a király személye azonban általában nem részesült isteni kultuszban. Bizonyos legendás királyokat-mint például az uruki királyok némelyikét – istenként tiszteltek. Narám-Szín feliratainak némelyikén valóban szerepel a király neve mellett a király isteni mivoltára utaló ékjel, illetve a híres Narám-Szín-sztélén is az isteni attribútumként értelmezett bikaszarvakat visel. Valószínűsíthetően Narám-Szín istenné válására uralkodásának második felében kerülhetett sor, amikor Szíria keleti részébe és a Zagrosz-hegységbe vezetett hadjáratokat.

Az akkád állam zavarai már Narám-Szín uralkodása alatt a felszínre kerültek, az uralkodása végén kitört felkelésben nemcsak a déli, hanem már az északi városok is részt vettek. Fontos hangsúlyozni, hogy sem itt, sem a Rímus alatt zajló nagy déli felkelés során nem Sumer és Akkád ellentétéről, még kevésbé a sumerek és az akkádok közti ellentétről volt szó. A korábbi időszakok forrásai szimbiotikus együttélésről tanúskodnak, nem pedig két egymástól elkülönülten elő népről. A sumer nyelvű ékírásos forrásokban nyelvészetileg is igazolt a sumer nyelvet ért többrétegű akkád hatás, a nyelvészek által emlegetett ún. sumer-akkád nyelvszövetség minden bizonnyal nem csak a nyelvre terjedt ki. Az akkád állam szétesésének folyamata, a változás pontos menete azonban nem ismert. A széthullásban jelentős szerepet játszhattak a Zagrosz-hegység területéről a mezopotámiai térségbe bevándorló gutik. Narám-Szín fiának, Sar-kali-Barinak (Kr. e. 2217-2193) a hatalma már csak a főváros környékére szorítkozott.

Az Akkád Birodalom az utókor számára a későbbi, mezopotámiai birodalmak archetípusává vált, legendás uralkodói – Sarrukín és Narám-Szín – a babilóniai ómenirodalom gyakori szereplői, az Akkád-dinasztia alapítójának nevét két asszír király is trónnevéül választotta a Kr. e. II. és az I. évezred során.

 

 

2.1.2.3.2. Partikularizmus és centralizáció, a mezopotámiai államszervezet két formája

 

Az Akkád Birodalom összeomlását leíró Átok Akkád felett című irodalmi mű egy jóval későbbi korból származó és propagandisztikus ízű alkotás. A történet során Narám-Szín egy megnevezhetetlen szakrális vétséget követett el Enlil ellen, ezért az isten egy rivális királyt állított szembe vele. Narám-Szín azonban legyőzte ellenfelét, sőt a harc során lerombolta Enlil nippuri szentélyét. A feldühödött istenség ekkor büntetésül "a hegység sárkányait", a gutikat küldte Akkád ellen, akik véget vetettek a dinasztia hatalmának, és a fővárost is feldúlták. Sem más forrás, sem a régészeti leletek nem erősítik meg a fentieket, sőt Narám-Szín egyik felirata a nippuri Enlil szentély helyreállítását említi. A történetben Enlil és Narám-Szín közti küzdelem valójában a helyi és a központosító erők közti konfliktust jelenítette meg szimbolikus és tipikus formában.

A déli városokban talált ékírásos táblák keltezését vizsgálva – azaz hogy az egyes városokban melyik király uralkodási éve után állítják ki az ékírásos táblákat – megállapíthatjuk, hogy az Akkád-dinasztia bukása után a dél-babilóniai városokban nagyon gyorsan magukra találtak a helyi dinasztiák. Mindez arra utal, hogy a centralizáció sikerei ellenére Dél-Babilóniában kitörölhetetlenül fennmaradtak az egyes nagyobb városokhoz kötődő helyi dinasztikus hagyományok. A központosított állammal szemben álló partikuláris, helyi érdekeket képviselő hagyományt a nagyvallási központok, azaz a nagy déli szentélykörzetek jelenítették meg. Az uruki Inanna, az uri Nanna, a nippuri Enlil az akkád államot megelőző dinasztikus kor hagyományát őrizték meg mind vallási, mind politikai síkon. A mezopotámiai civilizáció ugyanis ez ideig az önálló városállamokban testesült meg, a nagy területi egységeknek semmiféle hagyománya nem volt. A nagy szentélykörzetek által képviselt partikuláris, helyi érdekek álltak tehát szemben a központosítást, a Babilóniát politikai egységként felfogni szándékozó akkád királyok érdekeivel. Ebbe a folyamatba simult bele Sarrukín és Narám-Szín valláspolitikája: a legjelentősebb babilóniai istenségek főpapi méltóságait megszerezve igyekeztek ellenőrizni a nagy szentélykörzeteket. A nagy déli városok fontos szentélyei iránti kitüntető figyelem természetesen a politikai legitimáció igényét is magában hordozta. Sarrukín a királyi család egy-egy tagjának főpappá történő beiktatásával jelezte, hogy tiszteletben tartja a déli területek hagyományait, cserébe azonban politikai elismerést várt el. Narám-Szín azonban ennél is tovább ment, és önmagát isteni rangra emelvén, megkísérelte megteremteni a birodalmi isten alakját. Az elhunyt uralkodók istenítése nem volt szokatlan jelenség Babilóniában – a legendás uruki királyok: Lugalbanda, Gilgames a kora dinasztikus korból való suruppaki istenlistákban is szerepeltek, illetve a későbbi korokban istenként tisztelték őket –, az élő uralkodóké azonban nem volt jellemző. Narám-Szín mint Akkád istenének tisztelete azonban más, mint a legendás uruki uralkodók kultusza. A király istenné válásával megváltozott a városok és az uralkodó viszonya, hiszen a városállami keretek között az egyes városok fölött csak egy istenség- a város védőistene – gyakorolt ellenőrzést. Akkád istene politikai istenség, amely kifelé képviselte a központosított állam eszményét.

A központi hatalom és az egyes városok érdekei – a vallási-politikai kérdéseken túl – a vízelosztás kapcsán ütköztek a legélesebben. Mivel a rendelkezésre álló víz sohasem volt elegendő minden nagyváros öntözőcsatorna-hálózatának teljes ellátásához, illetve a városok körüli földek jelentős része minden bizonnyal a nagy szentélykörzetek birtokában lehetett, ezek váltak az egyes városok önállóságának természetes előharcosaivá. A vízelosztásból, a folyóágak vándorlásából és a túlöntözött földek szikesedéséből fakadó problémákat viszont éppen a központi kormányzat tudta hatékonyan megoldani.

Az Akkád-dinasztia összeomlásától a III. uri dinasztia bukásáig tartó időszakot szokás az ún. "sumer reneszánsz" korának is nevezni. A korszakra használt elnevezés azonban helytelen abban az értelemben, hogy a kora dinasztikus politikai formák megjelenése nem a sumerek akkádok elleni tudatos reakciója, de helyes abban az értelemben, hogy a partikularizmus, a helyi kultuszok felértékelődtek, a reneszánszukat élték.

 

 

2.1.2.3.3. A guti időszak

 

Az Akkád Birodalom bukását követően látszólag a kora dinasztikus kor harmadik szakaszához hasonló állapotok alakultak ki Babilóniában: a jelentősebb központok körül kisebb-nagyobb politikai egységek jöttek létre. Bár a korszak írott forrásai meglehetősen szegényesek, az akkád állam valószínűleg nem egyszerre robbant szét, hanem kisebb-nagyobb politikai egységekre darabolódott. Az Akkád Birodalom szétesésében minden bizonnyal kulcsszerepet játszó gutik a későbbi írott forrásokban például az Átok Akkád felett című költeményben vagy Utu-hegal győzelmi feliratában barbár, civilizálatlan csürheként jelentek meg. Ezzel szemben a sumer királylista legitim dinasztiaként tünteti fel a guti királyokat. A gutik azonban nem ellenőrizték egész Babilóniát, jelenlétük csak a terület keleti részén fogható meg, és innen vezettek rablóhadjáratokat a többi dél-mezopotámiai állam ellen. A gutik a térség feletti hatalomban a visszaszoruló Akkáddal, valamint a megerősödő Urukkal és Lagassal osztoztak.

 

 

2.1.2.3.4. Lagas Gudea korában

 

Az akkád állam visszaszorulását követően az önállóságát visszanyerő Lagas legismertebb királya Gudea volt. Uralkodási ideje vitatott, kérdéses, hogy Ur-Namma vagy egy későbbi uri király kortársa lehetett. Építési feliratai szerint Lagas állam központjában, Giszuban 15 templomot építtetett újjá. Gudea feliratában államának legfontosabb istene, Ningirszu isten felhatalmazottjaként jelenik meg. A király tevékenységének szakrális jellegét hangsúlyozó feliratok és évnevek azonban nem a lagasi teokratikus állam ismérvei. A király felirataiban használt sumer nyelv, az uralkodói címként a kora dinasztikus korban használatos ensi cím és az ugyanennek a korszaknak az ábrázolásmódja szerint megjelenített uralkodószobrok a tudatos archaizálás eszközei. A szakrális ügyekben mutatott ügybuzgalom – a király 16 évneve utal valamely szentély építésére, illetve egyéb szakrális tevékenységre –, a lokális istenség hagyományának rendkívül erős hangsúlyozása a centralizált akkád állammal szembeni válaszlépés lehetett. Úgy tűnik, hogy Gudea az állam önállóságának definiálásához a kora dinasztikus kor kellékeit használta fel.

Kérdéses a lagasi dinasztia déli befolyásának mértéke. Bár a város jelentős hatását mutatja, hogy a későbbi III. uri dinasztia államában sokáig a lagasi naptárat használták, illetve hogy a város fontos tartományi központként szolgált, a lagasi uralom ténye azonban – így például a lagasi dinasztia királyainak uralkodási éve után való datálás – egyetlen déli városban sem igazolható.

 

 

2.1.2.3.5. A III. uri dinasztia állama (Kr. e. 2112-2004)

 

Az újabb központosítás csírái már a decentralizáció időszakában, a gutik elleni összefogás során is megjelentek. A gutik uralmának az uruki király, Utu-hegal (Kr. e. 2019-2013) vetett véget. Ez a győzelem és a gutiknak az országból való kiűzése teremtette meg azt a presztízst, amely megerősítette Uruk, illetve a dinasztia szerepét a déli városok uralkodói között. Az új központosított államot azonban az őt követő Ur-Namma hozta létre. Központja az ekkor legjelentősebb déli város, Ur lett. Az államot azért nevezik így a történészek, mert a sumer királylista Ur város harmadik királyi dinasztiájaként tartotta számon az Ur-Namma által alapított uralkodócsaládot.

A dinasztiaalapító Ur-Nammát (Kr. e. 2112-2095) még Utu-hegal nevezte ki Ur város katonai parancsnokává. A király uralkodásáról kevés forrás szól; tevékenységei közül a legjelentősebbek: az ország egész területét érintő szentélyépítkezések és a nagyszabású csatornaépítések. Ur-Namma nemcsak helyreállította, hanem jelentősen növelte a korábbi csatornahálózatot, megteremtve ezzel állama korai stabilitását. A legjelentősebb dél-babilóniai városokban, Eriduban, Urban, Larszában, Urukban és Nippurban egységes szerkezetű zikkuratokat, toronytemplomokat létesített. Az általa kialakított "alaptípus" évszázadokon át változatlan formában maradt fenn. Az építés során használt bélyeges téglák feliratai sablonszerűek: a király neve, a város neve, az istenség neve és a szentélykörzet neve szerepelt a feliratokon. A szentélyépítés célja valószínűleg az állam központi magterületének tekintett dél-babilóniai térség vallási-politikai kontrollja lehetett. Ur-Namma felújította az akkád királyok gyakorlatát, lányát Urban Nanna entu-papnőjévé, egyik fiát Urukban Inanna en-papjává tette. A király által központilag irányított szentélyépítés és a csatornahálózat helyreállítása révén az uri uralkodó minden jelentős dél-babilóniai városban jelen volt, így a központi kormányzat kihúzta a talajt a helyi érdekeket képviselő szentélyek lába alól. Ur-Namma kísérlete e probléma megoldására rendkívül sikeres volt, ez megmagyarázhatja az állam gyors terjeszkedését Babilóniában, illetve a dinasztia hatalmának gyors stabilizálódását.

A királyt fia, Sulgi (Kr. e. 2094-2047) követte a trónon, akinek uralkodása a birodalom fénykora s egyben jelentős terjeszkedésének időszaka volt. Az uri király meghódította a Sumer és Akkád térségétől keletre fekvő elámi területeket, és szövetségesei segítségével a Zagrosz-hegységet és vidékét is ellenőrizte. Befolyása alá vonta Észak-Mezopotámiát, Assur, Ninive és a Tigris folyó keleti mellékfolyóinak völgyei a király fennhatósága alá kerültek. Nyugati irányban befolyása a Középső-Eufrátesz vidékén fekvő Mári városáig terjedt.

A belpolitikában a legjelentősebb változás az adminisztráció erőteljes központosítása volt. Az általa bevezetett új adórendszer révén ismerjük a birodalom kettős tagolását. Az állam magjának tekintett Sumer és Akkád térsége ún. bala adót fizetett, míg az ettől északra és keletre fekvő peremterületek a gun mada adót szolgáltatták be. Az állam területét tartományokra osztotta, amelyekben különválasztva működött a katonai és a polgári közigazgatás. A polgári közigazgatás élén az enszi állt, aki a tartomány irányításán túl az adóbeszedésért és az állami kultuszok megfelelő elvégzéséért is felelős volt. A katonai közigazgatás körzetei nem teljesen estek egybe a polgári közigazgatás határaival, ezek élén a király által kinevezett tábornok, a sagina állt. A központosítás az állami adóbevételek kezelésére is kiterjedt. Az adót általában természeti javakban szedték be, a kétféle adórendszer nem annyira a beszolgáltatott áruk természetében, inkább az adóbeszedés rendszerében különbözött egymástól. A magterületeken működő bala rendszerben az adott tartomány enszije vagy a nagy szentélykörzetek tisztviselői szolgáltatták be az adót, a peremterületeken működő gun mada rendszerben a katonai közigazgatás tette meg ugyanezt. A beszolgáltatott adók összegyűjtésére különböző javakra szakosodott központokat létesítettek, mint például a peremterületekről beszolgáltatott állatokat összegyűjtő, feldolgozó és elosztó Puzris-Dagan.

A gazdasági élet központosítását mutatják azok az ékírásos dokumentumok, amelyek tervgazdaságszerűen előre kiszámolták a gazdasági gyarapodás eredményszámait. Bár az ún. nagy háztartások, azaz a paloták és a nagy szentélyek gazdasági súlya korábban is jelentős volt, a III. uri dinasztia korában kirívóan megszaporodtak a gazdasági természetű szövegek. Az előbbiekben elemzett állami igazgatási és gazdasági ellenőrzés eredménye lehet, hogy a korszakból ismert írott források aránya minden más korszak forrásanyagát meghaladja. A központosítás elősegítésére – az akkád Sarrukínhoz hasonlóan – Sulgi az állam által garantált súlyokat hozott fogalomba. Valláspolitikája apja és az akkád királyok hagyományát követte: egyik lányát az uri Nanna entu-papnőjévé neveztette ki, sőt Narám-Szín példáját követve isteni tiszteletben részesült.

Sulgit két fia követte a trónon: először Amar-Szín (Kr. e 2046-2038), majd Su-Szín (Kr. e. 2037-2029). A két király uralkodásáról azonban keveset tudunk. SuSzín alatt már falat építenek, hogy távol tartsák a babilóniai térségbe északnyugati irányból benyomulni szándékozó nomád törzseket, az amurrukat, más néven martukat. A fal a babilóniai magterületet védte. Az északnyugati határok mellett a keleti hegyvidék határai bizonyultak különösen veszélyesnek. Su-Szín idején a keleti térség katonai irányítását a lagasi enszire bízták. Bár ily módon a lagasi helytartónak már jelentős hatalom összpontosult a kezében, a birodalom szétesésére csak Su-Szín fia, Ibbi-Szín (Kr. e. 2028-2004) uralkodása alatt került sor. A király második uralkodási évében fellázadt az észak-mezopotámiai Esnunna, a harmadik évben pedig elveszett Szúsza. Az uri király hatalmának szűkülését jól jelzik az egyes városokban használatos évnevek változásai. A király évnevei szerinti datálás sorra szűnik meg a babilóniai városokban: az ötödik uralkodási év után Ummából, a hatodik után Girszuból (Lagas tartomány fővárosa), a nyolcadik után Nippurból. Ibbi-Szín tizedik évében a király egyik katonai parancsnoka, Isbi-Erra – kihasználva, hogy a király éppen Elám ellen viselt hadat – elfoglalta Nippurt és Iszint, majd kinyilvánította függetlenségét, és Iszin fővárossal új dinasztiát alapított. Isbi-Erra sorra hódoltatta meg a még Ibbi-Szín uralma alatt álló városokat, az uri király hatalma végül Ur városára korlátozódott. A Kindattu uralma alatt egyesülő Elám Kr. e. 2004-ben indított támadásával ért véget az állam és a dinasztia története. Az elámi csapatok megostromolták és kirabolták a várost, Ibbi-Színt pedig fogságba hurcolták, ahol meghalt.

A III. uri dinasztia korszakának legfontosabb természeti változása az intenzív fölművelés alatt álló földek elszikesedése volt. A talaj felszínén kicsapódó só jelentősen rontotta a művelt terület termőképességét, és a sótartalom fokozatos növekedése egy idő után lehetetlenné tette a gabonatermesztést a területen. A problémát az okozta, hogy minden város igyekezett növelni az általa művelt földek nagyságát, ezzel természetesen növekedett az egyes települések vízigénye is. Minél nagyobb területet vontak be a művelésbe, illetve minél több vizet használtak, annál jobban meggyorsították a talaj elszikesedését. A lassan terméketlenné váló földek kiváltására olyan területeket is művelésbe vontak, amelyeknek az öntözőrendszerbe kapcsolása csak nagyobb befektetéssel volt megoldható.

A dél-mezopotámiai mezőgazdasági művelés visszaszorulásával teret nyert a nomád állattartás. Az ókori Közel-Keleten a Kr. e. I. évezredig az ún. "bezárt" nomadizmus volt a jellemző. Ez azt jelentette, hogy a nomád csoportok a városok által részben vagy egészben körülvett térségben folytattak nomád állattartást. A nomád csoportok a városok által szántóföldként nem használt félsivatagos régióban űzték mesterségüket. A bezárt nomadizmusra a kisállatok, azaz a juh és a kecske tartása volt jellemző, ezért a száraz évszakban a vízhez való közelség, illetve az itatóhelyek birtoklása kulcsfontosságú a nomadizáló törzsek számára. A nomádok és a városlakók közti kapcsolat folyamatosnak tekinthető egyrészt a javak kölcsönös cseréje, másrészt a megszokottnak tekintett életformaváltás miatt. A városok és a nomád törzsek szimbiotikus együttélése azonban a természeti erőforrások kimerülését követően gyakran felborult. Ha a nomád csoportok megnövekedett száma vagy a törzsekhez tartozó állatállomány túlszaporodása és túllegeltetése miatt a sztyepp már nem tudta biztosítani a nomadizáló csoportok túlélését, óhatatlanul sor került a nomádok és a letelepültek összeütközésére. Ezen folyamatok hatására a Kr. e. III. évezred végén a dél-babilóniai városok gazdaságilag és politikailag veszítettek jelentőségükből, és a Kr. e. II. évezred első felében a politikai centrum északra húzódott.

 

 

2.1.3. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. III. évezredben

 

Mezopotámián túl az ókori Közel-Kelet legfontosabb régiója a szíriai-palesztinai térség. Bár Hérodotosz a Szíria és a Palesztina neveket földrajzi elnevezésként használta, ezek a nevek azonban – Hérodotosztól függetlenül – a Szeleukida, a Ptolemiosz és a Római Birodalmak idején is használatban voltak. A Szíria területnév és a szír népnév Asszíria nevéből eredő görög szószármazék, a Palesztina elnevezés pedig a térség déli, tengerparti részén a Kr. e. I. évezred elején megtelepedő filiszteusokról kapta a nevét, ezért Palesztinát – a Kr. e. III-II. évezred ideje alatt – inkább a Bibliából kölcsönzött Kánaán szóval szoktuk jelölni. A két terület azonban földrajzi tekintetben nem közös régió, és annak ellenére, hogy a történészek sokszor területi egységként kezelik, Szíria és Kánaán – történetük során – sohasem alkotottak politikai egységet. A történészi megközelítés abból fakad, hogy a politikai széttagoltság ellenére a térség kultúrája nagyfokú hasonlóságot mutat. Ez annak ellenére sem jelent etnikai értelemben vett homogenitást, hogy a Kr. e. II. és I. évezredben jelentős nyelvi azonosság mutatható ki.

Szíriában a Kr. e. III. évezred második feléből a középső bronzkorhoz hasonlóan kisebb-nagyobb államok létezéséről van tudomásunk, amelyek rendszere már ekkor is a térség politikai jellemzője volt. Szíriával ellentétben viszont szinte semmit serte tudunk a kánaáni térség viszonyairól. Az ásatások a szíriai városoknál jóval kisebb kiterjedésű erődített településeket mutatnak. A korábban említett Ebla város palotájának pusztulási rétegei és a térség más lelőhelyein azonosított hasonló pusztulási rétegek jelzik az Akkád- és a III. uri dinasztia királyainak a térségbe vezetett hadjáratait. Ennek ellenére egyes történészek a szíriai lelőhelyek III. évezred végi pusztulási rétegeiben a babilóniai térségbe csak az évezred végén eljutó amurru terjeszkedés nyomait látták. Bár a nagy tömegű amurra bevándorlás kérdéses, a migráció tényét erősíti, hogy a Kr. e. II. évezredben amurra államok alakultak a régióban.

 

 

2.1.4. Mezopotámia története a Kr. e. II. évezred első felében

 

A korszak két periódusra bontható: az ún. Iszin-Larsza- és az óbabiloni korra. Az első szakaszban számos kisebb-nagyobb babilóniai államalakulat vetélkedett egymással a térség feletti uralomért. Ezt a periódust a két legfontosabb állam neve után Iszin-Larsza-kornak hívjuk. A második szakaszban Babilon városa Hammurapi uralkodása idején legyőzte riválisait, és egyesítette az országot. Az országot egyesítő város neve után nevezzük óbabiloni kornak ezt az időszakot, szembeállítva a Kr. e. 7. század végén kialakuló újbabiloni időszakkal. Az óbabiloni periódus a dinasztia bukásáig tartott.

Bár a III. uri dinasztia államának bukását követően decentralizálódott a politikai hatalom, ez az időszak döntően megváltoztatta Babilónia jövőjét. Az uri állam oly mértékben megerősítette a centralizált állam presztízsét, illetve kormányzati képességét, hogy a későbbi mezopotámiai történelem során a centralizált állam állandóvá vált. A III. uri dinasztia bukásában jelentős szerepet játszó Isbi-Erra felemelkedése jó példája annak, ahogyan a Kr. e. III. évezred végén a Babilóniába bevándorló amurruk és a későbbi egyéb bevándorló csoportok gyorsan és mélyen integrálódtak a mezopotámiai kultúrába. Isbi-Erra sem elégedett meg csupán egy önálló hatalmi centrum létrehozásával, hanem az Urt elfoglaló és Ibbi-Színt elhurcoló elámi csapatok kiverésével, Ur felszabadításával az uri királyok legitimitásának és hatalmának örököseként lép fel. Az amurra eredetű dinasztiák nemcsak a babilóniai uralkodási hagyományokat vették át teljes mértékben, hanem – egy-két generáció után – királyaik már a városokban székeltek, és akkád neveket viseltek. Az amurra dinasztiák hatalma azonban általában törzsük katonai erején nyugodott, ezért a nomád, törzsi hagyományoktól való eltávolodás fokozatos volt. Hasonló változás figyelhető meg a köznép körében is, akik a városba költözvén már altkádként határozzák meg önmagukat.

A Mezopotámiába bevándorló nomád törzsek nyelv- és kultúravesztése mögött életmódváltás húzódott meg. A főképp állattartással foglalkozó, ebből kifolyólag vándorló életmódot folytató nomád törzsek fokozatosan áttértek a földművelésre, és ezzel együtt a letelepült életmódra, azaz városlakók lettek. Ne felejtsük el azonban, hogy a törzsi hagyományok – a nagyvárosok falain túl – szívósan tovább éltek az egész mezopotámiai történelem során. A városok által művelt szántókon és legelőkön túl a mezopotámiai történelem minden korszakában jelentős nomád csoportok éltek. A mezopotámiai államok mindig igyekeztek fennhatóságot gyakorolni felettük, illetve ellenőrizni a Szíria és Mezopotámia között vándorló, az "államhatárokra" fittyet hányó nomádok periodikus mozgását. A központi hatalom erre való törekvéseit egyedülálló részletességgel mutatják be Mári város királyi levéltárának levelei. A nomád törzsekről szóló írott források azonban csalóka képet festenek, hiszen a letelepültek leginkább a konfliktusokkal kapcsolatban foglalkoztak velük. A mindennapi élet szintjét minden valószínűség szerint valamiféle kölcsönös bizalmatlanságon alapuló egymás mellett élés jellemezhette. A nomád népekkel való együttműködés, úgy tűnik, hogy a Kr. e. II. évezred elején kulcskérdéssé vált.

 

 

2.1.4.1. Az Iszin-Larsza-kor (Kr. e. 2004-1763)

 

Ur összeomlása után az Isbi-Erra által alapított iszini dinasztia 70 évig uralta Dél-Babilóniát, majd a Kr. e. 19. század közepén a délebbre fekvő Larsza foglalta el a Nippurtól délre eső területeket. Az iszini dinasztia bukását egy másik arámi állam, a Tigris keleti oldalán Esnunnától Elámig nyúló Emutbál királyának, Kudur-Mabuknak a beavatkozása okozta. Kudur-Mabuk fiát, Warad-Színt (Kr. e. 1834-1823) Larsza trónjára ültette. A megerősödött Emutbál-Larsza fokozatosan bekebelezte a dél-mezopotámiai városokat, kiszorítva Iszint a térségből. Larsza mellett önálló amurra dinasztiák jöttek létre az északabbi Babilonban, Kisben, Kazalluban, Maradban és Malgiumban is. A Kr. e. 19. század végére három jelentős állam alakult ki: a dél-babilóniai területeket uraló Larsza, az Észak-Babilóniát birtokló Babilon és a két nagyhatalom közé ékelődött, egyre zsugorodó területű Isiin. Iszint Warad-Szín fivére, Rím-Szín (Kr. e. 1822-1763) larszai király győzte le Kr. e. 1794ben, a két rivális – Larsza és Babilon – közti vetélkedés Hammurapi uralkodása idején végül Babilon győzelmével zárult. A babilóniai térség történetét azonban nemcsak a babilóniai államok, hanem az észak-mezopotámiai államok és Elám is jelentősen befolyásolta. Erről a későbbiekben lesz szó.

 

 

2.1.4.2. Az óbabiloni kor (Kr. e. 18. század-Kr. e. 1595)

 

Az óbabiloni államot kialakító Hammurapi (Kr. e. 1792-1750) – a jóval későbbi Babiloni Krónika szerint – az ún. első babiloni dinasztia hatodik királya volt, aki 42 éves uralma alatt nemcsak egyesítette Babilóniát, hanem az országgal szomszédos területeket is bekebelezte. A király leginkább a 282 paragrafust tartalmazó ún. Hammurapi-kódexről ismert, amely a király sztéléjén (általában a király által állított kő emlékmű, amelyet gyakran felirattal, illetve domborművel láttak el) olvasható. Az általában Hammurapi-féle törvénykönyvként ismert szöveg valójában olyan mintaítéleteket tartalmazó gyűjtemény, amely a mindennapi joggyakorlat során legsűrűbben előforduló eseteket sorolja fel. Hasonló típusú gyűjtemény első általunk ismert példája Ur-Namma királynak, a III. uri dinasztia alapítójának sztéléje. A mintaítéletek hagyományának hátteréről a Hammurapi-sztélé bevezető szakasza tudósít, amely szerint a királyt Babilon város és az állam legfontosabb istenségének számító Marduk emelte trónra és rendelte arra, hogy az országban a jogot és az igazságosságot bevezesse. A mezopotámiai felfogás értelmében az akkádul kittunak nevezett fogalom az istenek által a világ számára megszabott örök törvény, maga a kozmikus igazság. A király feladata, hogy ezt a világrendet helyes kormányzással és igazságos ítéletekkel érvényre juttassa. A mintaítéletek tehát ezen kozmikus törvénynek szereztek érvényt, a király a mintaítéletek bemutatásával, illetve ezek isteni legitimációjával igyekezett befolyásolni a jogalkalmazást. Hasonló gondolat húzódott meg az óbabiloni korban a későbbiekben tárgyalandó ún. adósságelengedő királyi rendelkezések mögött is.

Hammurapi évneveiből jól nyomon követhető Babilon terjeszkedése. Először Larszával szövetségben Elám és szövetségese, Esnunna ellen hadakozott, majd a larszai király, I. Rim-Szín halálát követően Mórival szövetkezve Larszát, azután volt szövetségesét, Mórit, végül pedig Esnunnát foglalta el. Az északi Babilon déli sikereiben, a legjelentősebb ellenfélként számon tartott Larsza legyőzésében jelentős szerepet játszhatott Babilon földrajzi fekvése. Larsza legyőzését követően Hammurapi évneve már arról tudósít, hogy új csatornát ásatott, amellyel biztosította Nippur, Eridu, Ur, Larsza, Uruk és Iszin városok vízellátását. Ugyanis az észak-babilóniai városoktól függött a dél-babilóniai városok öntözőrendszereinek vízellátása. Ha az északi városok, így Babilon nem erősítette meg gátjait, vagy szándékosan hagyta elfolyni a vizet, az árhullám nem ért el délre, és nem juttatott vizet a déli városok öntözőcsatorna-rendszerébe.

A babiloni dinasztia tagjai komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy az észak-babilóniai térség súlyát megnöveljék a déli területekkel szemben. Ennek során – az öntözhető területek megnagyobbítása érdekében – számos új csatornát ásattak, illetve új településeket hoztak létre. A nagyobb mértékű vízfelhasználás eredményeképpen a déli területekre a korábbinál kevesebb víz juthatott, aminek hatására egyetlen déli város sem tudott a későbbiekben megerősödni, és az északi Babilon vetélytársává válni. Hammurapi halálát követően a trónt fia, Szamszuilúna (Kr. e. 1749-1712) örökölte. Uralkodása 9. évében kitört a nagy déli felkelés Larsza vezetésével. A király – apjához hasonlóan – elterelte az Eufrátesz vizét, ezzel kiéheztette a déli városokat, majd legyőzte őket. A felkelés kudarca után jelentős városok, például Nippur, néptelenedtek el, nagy szántóterületek kerültek ki a művelésből, teret adva a nomád törzsek benyomulásának. A folyamatot erősítette az Eufrátesz folyó torkolatvidékének elmocsarasodása is. A babiloni dinasztia hatalma alól kicsúszó dél-babilóniai területek később az ún. első tengerföldi dinasztia uralma alá kerültek. Időközben elveszett Asszíria, majd Kelet-Szíria térsége is, és a babiloni királyok uralma a magterületre szűkült. A dinasztia uralmának a hettita király, Mursilis betörése vetett véget Kr. e. 1595-ben.

A korszak gazdasági-társadalmi kulcsproblémáját az eladósodás jelentette, amelyet a királyok adósságelengedő rendeletekkel próbáltak orvosolni. A helyzet súlyosságára utal, hogy az óbabiloni királyok szinte mindegyike adott ki ilyen rendeletet, olyan király is akad, aki többet is. A rendeletek lényege: a palotával szemben felhalmozódott adósságok elengedése. A korszakban valószínűleg lebomlott a III. uri dinasztia merev, központosított gazdasági rendszere, megerősödnek a piaci viszonyok. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a korszak forrásanyagában feltűnően sok a föld- és a rabszolga-adásvételi szerződés.

 

 

2.1.4.3. Elám

 

Bár az ékírásos források egy országként említik, nehéz pontosan körülhatárolni Elám területét. Az bizonyos, hogy az ország Babilóniától keletre feküdt, kérdéses azonban, hogy csak a Szúsziána síkságra (a mai Huzisztán) korlátozódott, vagy beleértették a Zagrosz-hegység völgyeit, amelyek közül csak Szimaski országot említik külön forrásaink. Az elámi térség másik fontos alkotórésze a Szúsziána síkságtól délkeletre fekvő Ansan. Az akkád királyok felirataiban említett Elám minden valószínűség szerint csupán az előbbi területet jelentette, a hegyvidék ellen vezetett hadjáratokat külön hangsúlyozták. A terület geológiai kettőssége – egy síksági és egy hegyvidéki rész – nem tette lehetővé az ország tartós politikai egyesítését. A Kr. e. IV. évezredi protoelámi kultúrából kifejlődött két térség azonban kulturálisan összetartozott.

A síksági rész az Uruk-kortól kezdve a babilóniai államok kulturális és politikai befolyása alatt állt, a legszorosabban az Akkád-dinasztia és a III. uri dinasztia királyainak idején kapcsolódott Babilóniához. A hegyvidéki Elám területét azonban, amelyet Ansan néven említenek a mezopotámiai források, az akkád és az uri királyoknak csak ritkán és időlegesen sikerült katonailag meghódítani. Bár diplomácia – például házasság – révén rendelkeztek bizonyos befolyással, a hegyvidéki rész a mezopotámiai államok hatalmának meggyengülésekor azonnal integrálni tudta a síksági országrészt, és betörésekkel veszélyeztette a mezopotámiai térséget. Eláni ugyan több alkalommal is jelentős politikai befolyással volt Babilóniára, ahhoz azonban soha nem volt elég erős, hogy tartósan uralmat gyakoroljon felette.

A Kr. e. III. évezred végén, a Szimaski királya, Kindattu uralma alatt egyesülő Eláni nemcsak az uri dinasztia megbuktatására és a város kifosztására volt képes, hanem a dél-babilóniai területek időleges megszállására is. A Kr. e. 18. századi Eláni, Esnunnával szövetkezve, jelentősen befolyásolni tudta a babilóniai síkság hatalmi küzdelmeit is. Hasonló folyamat játszódott le a babiloni kassú dinasztia bukásakor is a Kr. e.12. században. Eláni regionális nagyhatalmi szerepe a kettős központban és egy olyan szövetségi rendszerben rejlett, amely integrálni tudta a hegyvidék és a síkság településeit. A Kr. e. 18. század elejétől a 16. századig ismerjük a Szúszóban uralkodó elámi dinasztia tagjait, akik királyfelirataikban a – III. uri dinasztia idején a király utáni első embernek számító – sukkal-mah (nagyvezír) címet viselték.

 

 

2.1.4.4. Asszíria története a Kr. e. II. évezred első felében

 

A Tigris folyó völgyében fekvő Assur városát már a Kr. e. III. évezredtől jelentős településként említik. A város – és Asszíria területe – az Akkád-dinasztia befolyási övezetéhez tartozott, majd a III. uri dinasztia idején az uri királyok által kinevezett helytartó irányítása alatt állt. Ur bukását követően azonban visszanyerte önállóságát, és a város egy helyi dinasztia uralma alá került. Bár a III. évezred során Assur a térség legjelentősebb városa, a II. évezred elején a Dijala folyó (a Tigris egyik mellékfolyója) partján fekvő Esnunna vált jelentős hatalommá. Annak ellenére, hogy a Kr. e. II. évezred elejéről Assurból kevés forrás áll rendelkezésre, a város kiemelkedő kereskedelmi szerepéről értesülünk az anatóliai asszír kereskedőtelepek magánarchívumaiból. A szövegekből egy Assur városából irányított, az anatóliai térséget átszövő távolsági kereskedelem képe bontakozik ki. A kb. Kr. e. 1800-1740 közt virágzó távolsági kereskedelem során a családi vállalkozásként működő asszír kereskedők szamárkaravánjai gyapjút és ónt szállítottak a kis-ázsiai városokba. Az ón fontosságát az adta, hogy ekkoriban ez volt a bronzöntés legfontosabb adalékanyaga. Az anatóliai asszír kereskedőtelepek központja Kanis volt, de rajta kívül még számos nagyobb telep (karum) és kisebb kereskedelmi lerakat (wabartum) is azonosítható. A szövegek azonban főleg a kereskedelmi ügyletekkel foglalkoztak, és csak kevés információt tartalmaznak a helyi, anatóliai politikai viszonyokról. Kiderül, hogy az asszír kereskedők külön városrészekben laktak, tevékenységüket a helyi uralkodóval kötött szerződések szabályozták, illetve a kereskedők a helyi uralkodók védelme alatt álltak.

 

 

2.1.4.4.1. Samsi-Adad állama

 

A származását tekintve amurra Samsi-Adad (Kr. e. 1813-1781) az asszír királylista szerint Babilonból érkezett, először egy Ekallátum nevű kisebb várost szerzett meg, majd a helyi dinasztiát megfosztva hatalmától, elfoglalta Assur városát, és 33 évig uralkodott. Egyéb források hiányában bizonytalan, hogy hogyan sikerült a valószínűleg különböző babilóniai uralkodók zsoldjában harcoló vezérnek rátennie a kezét Asszíria legjelentősebb városára, az azonban bizonyos, hogy a város elfoglalását követően uralmát kiterjesztette az Eufrátesz középső folyásának vidékére, meghódítva Mári városát. Hódításai révén Samsi-Adad létrehozta a Középső-Eufrátesz vidékétől a Zagroszig nyúló térség első politikai egységét. E transzregionális államot Samsi-Adad és két fia három központból irányította. Az egyik fiát, Jaszmah-Adadot a Középső-Eufrátesz vidékének legjelentősebb városába, Móriba, másikat, Ismé-Dagant pedig az Assurtól délebbre eső Ekallátumba helyezte. Ő maga a kettő közt fekvő Subat-Emilbe tette székelyét. Már Samsi-Adad uralkodása alatt formálódott Esnunna és Eláni szövetsége, amely a király halálát követően birodalmának keleti részeit meghódította. Móriba pedig visszatért a Samsi-Adad által korábban elűzött királyi dinasztia. A Kr. e. II. évezred elejétől folyamatossá vált a Felső-Tigris, azaz Asszíria és a Hábúr folyó közti térség kapcsolata, amelyben Assur sokszor vált politikai centrummá, illetve a térség legfontosabb vallási központja lett.

 

 

2.1.5. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. II. évezred első felében

 

A szíriai-palesztinai régió egymástól jelentősen eltérő ökológiai zónái különböző gazdasági stratégiák kialakítására késztették a lakosságot. A népesség egy része letelepedett földművelő életmódot folytatott, a másik része nomadizált. A gazdasági formák azonban gyakran változtak. Éppen az életmódváltás, a környezethez való alkalmazkodás számított a régió állandó vonásának. A Kr. e. I. évezredig – a teve megjelenéséig – a sivatagi zónák lakatlanok maradtak, a nomád állattartók és a letelepült földművesek egymás mellett éltek. Korszakunkban a területet a széles körű urbanizáció jellemzi, amely a közel-keleti tranzitkereskedelemben való aktív részvételnek volt köszönhető. Az életmód kettősségéből fakadóan a térségben kétféle politikai rendszer élt együtt: a decentralizált törzsiség és a központosított államok. A mai viszonyokhoz hasonlóan a törzshöz, városhoz és államhoz való tartozás azonban együtt volt jelen. A törzsiség és az államiság politikai struktúrái azonban eltértek egymástól. Míg a törzsi társadalmak vérségi leszármazási rend szerint szerveződtek és decentralizált politikai szervezet volt rájuk jellemző, addig a centralizált államok a politikai autoritás mentén alakultak ki, illetve növelték befolyásukat. A régió törzsi közösségeiről csupán az államok írott forrásaiból rendelkezünk adatokkal. A legjobb forrásanyaggal az Eufrátesz folyó egyik gázlójánál fekvő, a szíriai és az észak-mezopotámiai térséget összekapcsoló Mári város palotájának levéltárában talált források szolgálnak. Ezekből kiderül, hogy a szíriai-palesztinai térségben élő nomád állattartó törzsek rendszeresen közlekedtek Szíria és Mezopotámia között. Hasonló háttér húzódik meg az ószövetségi szöveghagyomány mögött is. A fentebb már elemzett okokból gyakori volt a városlakókkal való háborúskodás, a letelepültek igyekeztek figyelemmel kísérni a nomádok mozgását.

Szíriában a Kr. e. II. évezred folyamán virágzó városi kultúra jött létre, kialakult az ún. városállamrendszer. Ennek lényege, hogy a kisebb területet felölelő, esetleg több jelentős várossal, de csak egyetlen fővárossal rendelkező királyságok alakultak ki. Forrásainkból kiderül, hogy Észak-Szíria vezető állama a Haleb (Aleppo) központú Jamhad, amelynek uralkodója a térségbeli államok uralkodói közt a legtöbb vazallus királyt tudta felsorakoztatni maga mögött. Jamhad fontosságát alátámasztják azok a hettita források is, amelyek ezt az államot tekintik a Szíria területét érő hettita befolyás legfőbb akadályának. Jamhadon kívül Karkemis, Qatna és Mári számított jelentősebb királyságnak. A Kr. e. 19-18. században feltűnően csekély a közvetlen kapcsolat a szíriai centrumok és a babilóniai államok közt. Ennek okát abban sejthetjük, hogy a két térség közt Mári szolgált összekötő kapocsként, és a város elpusztítását követően a kapcsolat megszakadt.

Kánaánban amurru nevet viselő városkirályságokat találunk. A helyi dinasztiák központjai a Jordán folyó völgyében fekvő megerősített települések voltak. A középső bronzkor időszakában Jeruzsálem és Sikem mellett Hácor számított a legjelentősebb államnak, amelyet a mezopotámiai források is megemlítettek. A térség déli része már a Kr. e. III. évezred eleje óta szoros kapcsolatban állt Egyiptommal, de az Újbirodalom időszakáig a kánaáni államok önállóak voltak. A középső bronzkor végén lezajló népmozgások eredményeként jelentős hurri hatás érte a térséget.

 

 

2.1.6. Mezopotámia története a Kr. e. II. évezred második felében

 

2.1.6.1. A hurrik és a Mittani állam története

 

Az anatóliai nyelvek családjába sorolt hurrik Kelet-Anatólia vidékén éltek, és Kr. e. 2200 körül államokat hoztak létre Észak- és Kelet-Asszíriában. A mezopotámiai forrásokban már Narám-Szín hadjáratait követően felbukkantak huni nevet viselő hadifoglyok. A hurri államiság Észak-Mezopotámiában, az Eufrátesz és a Habúr folyó alkotta ún. Habúr háromszögben alakult ki a Kr. e. III. évezred végén. A hurrik a Kr. e. II. évezred elején Szíria irányába vándoroltak, illetve az évezred második felében hurri nevű királyokkal találkozunk már Kánaán államaiban is. Az észak-mezopotámiai és az észak-szíriai térséget átfogó Hurri Királyság azonban ekkor még nem alakult ki. A hurrik ezt követően Samsi-Adad államának részévé váltak.

Annak ellenére, hogy a Kr. e. 18-17. század lehetett a régióban megalakuló újabb huni állam, a Mittani Királyság születésének időszaka, Mittani királyainak neveit azonban csak a Kr. e. 15. századtól ismerjük. A Hurri Királyság jelentőségére utal, hogy a hettita Óbirodalom uralkodói, I. Hattusilis és I. Mursilis, a Kr. e. 16-15. században hadjáratok sorát vezetik a térségbe. Mittani uralkodói azonban sokszor nem huni, hanem indoárja uralkodónevet viseltek. Bár számos indoárja istennév (Mitra, Varuna) és egyéb kifejezés tanúskodik a királyi dinasztia indoárja kapcsolatáról, a Mittani Királyság lakossága döntő többségében huni lehetett. Az indoárja csoportok pedig Samsi-Adad államának összeomlását követően, esetleg újabb hurri csoportokkal együtt érkezhettek Észak-Mezopotámiába. A Mittani Királyság a Kr. e. 15. században fennhatósága alá vonta Szíriát, és a Közel-Kelet egyik legjelentősebb nagyhatalmává vált. A nyugati irányú terjeszkedést az tette lehetővé, hogy a hettiták észak- és nyugat-szíriai terjeszkedése legyengítette a Középső-Eufrátesz vidékének államait, amelyek nem tudtak ellenállni a keletről rájuk nehezedő nyomásnak. Kr. e. 1500 körül Alalah, Nuzi és Arapha a Mittani Birodalom részévé váltak. A további nyugati előrenyomulás azonban Egyiptommal vezetett összeütközéshez. Az Artatama és utóda, Suttarna uralkodása alatt létrejött kiegyezés megerősítette Mittani nagyhatalmi helyzetét és Északkelet-Szíria feletti dominanciáját.

A hettiták megerősödésével Mittani jelentősen veszített nagyhatalmi súlyából. Az állam felbomlását Suppiluliumas hettita uralkodó hadjárata okozta a Kr. e. 13. század elején. Az egyiptomiak felett aratott győzelem után a hettita uralkodó bekebelezte Mittani kelet-szíriai vazallusait. Ezek a kudarcok okozhatták Mittani uralkodójának, Tusrattának a bukását, akit fiai meggyilkoltak. Az utódok trónharcai idején az eddigi vazallus asszírok fellázadtak, így a Hurri Királyság a Hettita Birodalom és az erősödő Asszíria közé szorult. Suppiluliumas beavatkozása nyomán, hettita támogatással létrejött Mittani utódállama Hanigalbat néven. Az új állam központja a hagyományos huni magterületen, a Habúr háromszögben volt. Hanigalbat azonban csupán ütközőállamként szolgált a Hettita Királyság és a megerősödő, nyugat felé terjeszkedő Asszíria közt. Hanigalbat bekebelezésére I. Adad-nirári ideje alatt került sor. A terület asszír tartománnyá vált, Hanigalbat fővárosa pedig az asszír helytartó székhelye lett.

 

 

2.1.6.2. A kassú Babilon

 

Az óbabiloni dinasztia bukása után a Babilóniában a politikai hatalmat megragadó kassúk etnikai és nyelvi hovatartozása kérdéses. E népet általában a Zagrosz-hegységből eredeztetik. Megjegyzendő azonban, hogy a Középső-Eufrátesz térségében fekvő Hana város királyai a Kr. e.17. században már kassú neveket viseltek, Ebből a térségből azonban a hettita királyok (Hattusilis, Mursilis) sorozatos támadásait követően eltűntek, és helyüket huni népesség foglalta el. Talán éppen a hettita nyomás hatására vándoroltak jelentősebb számban Babilóniába, amely már ismerős lehetett, mivel a jelenlétüket igazoló kassú személynevekkel már az óbabiloni gazdasági szövegekben találkozunk. Bizonyos, hogy a Kr. e. 16. században már jelentős számban élhettek Babilóniában, nagyobb arányú bevándorlásukat a hettita király távozását követő zűrzavar is elősegíthette. A kassú hatalomátvétel eseményeit nem ismerjük, a dinasztia kezdetéről csupán a későbbi babiloni királylistákban felsorolt uralkodók nevei maradtak ránk. Kezdetben a hagyományos főváros, Babilon volt a dinasztia székhelye, a Kr. e. 14. században, I. (vagy II.) Kurigalzu idején azonban a tényleges politikai központtá az északabbra épített Dúr-Kurigalzu vált.

A kassú dinasztia kezdeti időszakából a nyugodt, békésebb időszakokra jellemző építőtevékenységről vannak forrásaink. Tudjuk például, hogy az egyéb tevékenységéről alig ismert Karaindas király (Kr. e.1415 k.) Urukban, az Éanna szentélykörzetben építtetett manna-szentélyt a babilóniai hagyományokat követve. Az ilyen és ehhez hasonló építkezések jól példázzák a kassú dinasztia legitimációs törekvéseit. Egyes kassú istenalakok, illetve istenszimbólumok ugyan mutatnak némi kassú sajátosságot, a kassú nyelvről vagy szokásokról azonban az asszimiláció okán semmit sem tudunk. A kassú dinasztia nemcsak a hagyományos babilóniai szentélykörzetekben tapasztalt építőtevékenységével hangsúlyozta a babilóniai hagyományokhoz való kötődését, hanem a hagyományos babilóniai ékírásos tradíció fenntartásával is. Ez együtt járt a babilóniai irodalmi szövegek kanonizált változatainak kialakításával. Ekkor születtek az irodalmi hagyományhoz tartozó eposzoknak és mítoszoknak az ettől kezdve már állandósult formában fennmaradt változatai.

A kassú időszak korai szakaszának politikai viszonyait az ún. amarnai levéltár (az egyiptomi IV. Amenhotep fővárosából, Tell-el-Amarnából előkerült királyi levéltár) uralkodói levélváltásaiból ismerhetjük meg. A III. Amenhotep egyiptomi és I. Kadasman-Enlil (Kr. e. 1360-1347), valamint II. Burnaburias (Kr. e. 1359-1333) kassú királyok közt lezajlott élénk diplomáciai levélváltás a Kr. e. 1370 és 1345 közti időszakot fogta át. Az egyik levélből megtudjuk, hogy egy kassú hercegnő is érkezett az egyiptomi király háremébe, míg a kassú király leginkább aranyat kért az egyiptomi uralkodótól. Bár a két király "testvérem" megszólítása egyenrangú felekre utal, tudjuk, hogy a kassú Babilónia csupán másodrendű hatalom ebben az időszakban. Babilónia a Kr. e. 14. században II. Kurigalzu (Kr. e. 1332-1308) uralkodása idején erősödött meg. Az asszír támogatással trónra került király Elám ellen vezetett hadjárata, valamint Szúsza lerombolása jelezte Babilon erejét. A gazdasági szövegek azonban egyre fokozódó gazdasági krízisre utalnak, amelynek következtében az állam a Kr. e. 13. század közepére meggyengült. Előbb Elám tett kísérletet Babilónia meghódítására, majd az ország az I. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 1243-1207) idején megerősödő Asszíria hódításának esett áldozatul. Az asszír uralkodó IV. Kastiliás (Kr. e. 1232-1225) kassú királyt és a babiloni Marduk szobrát Assurba hurcolta. Bár Babilónia még I. Tukulti-Ninurta idején visszanyerte a függetlenségét, korábbi hatalmi státusát többé már nem nyerte vissza. I. Assur-dán (Kr. e. 1178-1133) asszír király hadjárata olyan erősen meggyengítette a kassú dinasztia hatalmát, hogy az elámi Sutruk-Nahhunte (Kr. e. 1165 k.) egy rövid hadjárattal elfoglalhatta Babilont, és fiát, Kutir-Nahhuntét ültette az ország trónjára. Az elámi uralkodó az utolsó kassú királyt, Enlil-nádin-ahit (Kr. e. 1154-1125), valamint számos babilóniai régiséget Szúszóba vitetett. Így került az elámi fővárosba a babilóniai Szipparból Hammurapi sztéléje is. Különösen érdekes, hogy az elhurcolt javak egy jelentős része az Akkád-időszakból származik, tehát ezek az emlékek- például Narám-Szín sztéléje – ekkor még megtalálhatóak voltak a babilóniai városokban. A kassú dinasztia hatalmának végleges összeomlása után Iszin vált Babilónia politikai központjává (ez az ún. 2. iszini dinasztia). Az iszini I. Nabu-kudurri-uszurnak (Kr. e. 1125-1104) nemcsak Babilóniát sikerült egyesítenie, hanem legyőzte Elámot is. A babilóniaiak kirabolták Szúszát, és visszaszerezték a babiloni Marduk elrabolt szobrát. Az iszini király azonban alulmaradt északi ellenfelével, az asszír királlyal szemben.

 

 

2.1.6.3. Asszíria a középasszír időszakban

 

Asszíria a Kr. e. 16. század közepétől Mittani állam vazallusa volt. I. Assur-uballit uralkodása (Kr. e. 1365-1328) alatt azonban – Mittani gyengülését kihasználva – Asszíria önállóvá vált, és komoly diplomáciai sikerként könyvelhette el, amikor III. Amenhotep egyiptomi fáraó – a babiloni király tiltakozása ellenére – fogadta az asszír király követeit, illetve levelezett vele. I. Assur-uballit az Assurtól északra és keletre fekvő területek bekebelezésével megteremtette a Ninivétől Arbeláig terjedő asszír magterületet, amely innentől kezdve Asszíria bukásáig folyamatosan asszír fennhatóság alatt maradt.

A Kr. e. 13-12. században uralkodó királyok a középasszír időszak fénykorát testesítik meg. I. Adad-nirári (Kr. e. 1305-1274) az egyiptomi-hettita ellenségeskedést kihasználva vazallusává tette a szétesett Mittani utódállamát, Hanigalbatot. Utóda, I. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 1273-1244) pedig már tartományt szervezett a Középső-Eufrátesz térségében. A király az örmény hegyvidéken már ekkor összeütközésbe került egy Uruatri nevű törzsszövetséggel, amelyből később Urartu néven alakult királyság. Urartu a későbbi évszázadok során az északi és a nyugati irányú asszír terjeszkedés gátjává vált.

Utóda, I. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 1243-1207) nyugati hadjáratai során már átkelt az Eufráteszen, és jelentős számú hadifoglyot ejtett. A nyugati hadjáratokat követően a király figyelme a kassú Babilónia felé fordult. A déli riválisa ellen folytatott hadjárat a kassú király, IV. Kastilias legyőzésével és elfogásával zárult. Ezt követően Tukulti-Ninurta asszír bábkirályt állított Babilónia élére. A sikeres hadjáratok jelentős zsákmányt biztosítottak, amelyet a király építkezésekre fordított. A fővárosban indított nagyszabású építkezésein túl Assurtól északra Kár-Tukulti-Ninurta néven új fővárost alapított. A király egy, a saját fia által kirobbantott lázadásban veszítette életét.

A korszak utolsó jelentős királya, I. Tukulti-apal-ésarra (Kr. e. 1176-1074) hódításai elsősorban nyugatra irányultak. Ennek során 28 alkalommal kelt át az Eufráteszen, és sikeresen harcolt Urartu, Babilónia és az arámi törzsek ellen. Bár I. Tukulti-apal-ésarra hódításai a király halálát követően elvesztek, az asszír magterület integritását az arámi vándorlás alatt sikerült megőrizni. Az asszír királyok hatalma évszázadokig az I. Assur-uballit által megteremtett Assur országára korlátozódott.

 

 

2.1.7. A hettita állam története

 

Az anatóliai óasszír kereskedelmi hálózat összeomlása a Kr. e. 18. századra esett, A század közepére tehető pusztulási réteg jól megfogható az anatóliai lelőhelyek rétegsorában. Az ezekben a rétegekben található személynevek kevertek: hettita, hurri, akkád és luwi nevek egyaránt előfordulnak köztük. Ezek alapján nem eldöntött, hogy ez a pusztulási réteg az anatóliai államok egymás elleni harcának vagy már a hettita törzsek benyomulásának a következménye.

Az indoeurópai népek közé tartozó hettiták uralma a Kr. e. 17. század közepétől datálható. Az önmagukat nesának hívó hettiták egy évszázad leforgása alatt egyesítették a helyi anatóliai fejedelemségeket, majd hettita fővárosként újraalapították a korábban általuk lerombolt Hattusas városát. A hettiták történetének korai időszakáról alig tudunk valamit, későbbi uralkodóik a Kr. e. 1650 körül uralkodó Labarnast, Kussara királyát tartották ősüknek. Fia, I. Hattusilis idején a hettita állam déli irányban terjeszkedett, és a közel-keleti térség egyik nagyhatalmává vált. I. Hattusilis, majd a Jamhad államot legyőző és a Babilont is feldúló I. Mursilis hadjáratai révén- a Kr. e. 16. század elejétől- rövid életű hettita hegemónia érvényesült Észak-Szíria térségében.

Mursilis meggyilkolását követően a dinasztia belső ellentétei következtében a hettita előrenyomulás megtorpant. Ebben az időszakban a kisebb-nagyobb hurri államok jelentős politikai erővé váltak Észak-Szíriában és Kilikiában. Mindezek hatására a Kr. e. 16. század második felére a hettiták hatalma a főváros környékére szorult vissza. Kevés a forrásunk ahhoz, hogy pontosan rekonstruálni tudjuk a térség politikatörténetét, de megfigyelhető Aleppo és a kisebb térségbeli huni államok szövetsége a hettitákkal szemben. A hettita Óbirodalom összeomlására végül az Anatólia északi térségében élő kaskák betörése következtében került sor, akik a hettita fővárost is feldúlták.

A hettita állam újbóli megerősödése I. Suppiluliumas uralkodásának idejére tehető. A király kaskák ellen vezetett hadjáratai, valamint kilikiai hódításai teremtették meg a hettita Újbirodalom alapjait. A Kr. e. 14. század közepén sikerült győzelmet aratni régi riválisa, a Mittani Királyság felett is. A dinasztia megosztottságát kihasználva Suppiluliumas és I. Assur-uballit (Kr. e. 1363-1328) asszír király felosztotta az államot. A győzelmet követően a hettiták bekebelezték Észak-Szíria területét, fokozatosan kiszorítva Dél-Szíriából az egyiptomiakat. A két nagyhatalom rivalizálása I. Széthi és II. Ramszesz egyiptomi királyok ideje alatt volt a legerősebb. A nagyhatalmi küzdelem csúcsa a II. Ramszesz és II. Muwatalis közti kádesi csata volt. Bár a küzdelem eldöntetlenül végződött, az egyiptomiaknak sikerült megakadályozniuk, hogy a hettita befolyás Dél-Szíriára is kiterjedjen, az észak-szíriai térség viszont tartósan hettita érdekszférává vált. Bár III. Hattusilis idején konszolidálódott a hettita uralom Észak-Szíriában, a nyugalom záloga az Egyiptommal való kiegyezésben rejlett. A status quo elismeréseképpen II. Ramszesz és III. Hattusilis közt megszületett a hettita-egyiptomi békeszerződés. A hettita-egyiptomi viszony rohamos javulása mögött azonban már a Mittani állam egy részét bekebelező Asszíria hatalmának rohamos emelkedése húzódott meg. Hattusilis utódjának, IV. Tudhalijasnak nem sikerült Asszíria hatalmának megtörése, a két állam közt az Eufrátesz folyó lett a határ. Bár a hettita király még sikeresen harcolt Észak-Anatólia térségében a kaskák ellen, utóda, III. Arnuwandas idején azonban minden fronton kiújult a háború. A birodalom a Kr. e.12. századra a politikai szétesés jeleit mutatta. A nagyobb anatóliai és szíriai területeken független államok alakultak ki: Anatóliában Mirá és Tarhuntassa, Észak-Szíriában pedig Karkemis vált önálló királysággá. Az először Kilikiát, majd a szíriai tengerparti településeket érintető ún. tengeri népek vándorlása – amely valószínűsíthetően nagy népmozgásokkal járt együtt – a felbomlás szélére sodorta a hettita állam maradékát. Bár a tengeri népek támadásai nem jutottak el a hettita magterületig, az általa kiváltott népmozgások annyira legyengítették, hogy a hettita állam nem tudta kivédeni az északról és keletről támadó kaska és egyéb népek sorozatos támadásait. A hettita állam elpusztítójának az asszír ékírásos forrásokban felbukkanó muski népet tartjuk, akiket a görög források phrügjeivel azonosítunk. A muskik északkelet felől rohanták le a hettita magterületet. A főváros, Hattusas bevételével a hettita nagyhatalom végleg eltűnt.

 

 

2.1.8. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. II. évezred második felében

 

A késő bronzkor (Kr. e. 1500-1200) időszaka alatt megszűnt a térség önállósága a szíriai és a kánaáni államok a régiót elfoglaló nagyhatalmak fennhatósága alá kerültek. A korábbi helyi központok (Aleppo, Qatna, Házór stb.) által kialakított kisebb-nagyobb államok helyett a nagyhatalmi érdekek alapján szerveződő államok jöttek létre, amelyek felett a nagyhatalmak teljes politikai és gazdasági ellenőrzést gyakoroltak. Szíria előbb a mittani-egyiptomi, később a hettita-egyiptomi osztozkodás tárgya lett. A térség kisállamai az említett birodalmak vazallusaiként jelentek meg a forrásokban. Észak-Szíriában a sokáig mittani vazallus Karkemis és a hettita Újbirodalom idején alkirályi központként működő Aleppo, Dél-Szíriában pedig az egyiptomi-hettita érdekszféra határán fekvő Kádes és Amurru volt jelentősebb állam. Az észak-szíriai tengerpart kiemelkedő fontosságú városállama Ugarit volt, míg a tőle északra eső Alalah – Mukis állam fővárosa – elsősorban az itt talált levéltár kapcsán vált jelentőssé.

A Kánaán területén lévő kisállamok csak a kisebb népesség és méret tekintetében tértek el a szíriai régió államaitól. A korszak forrásai gyakran utalnak az ún. habirukra, akiket mozgékony, gyökértelen, az egyik államból a másikba menekülő, törvényen kívüli népcsoportként jellemeznek. Bár korábban a habirukat, a hangzás alapján, sokan a héber törzsekkel hozták összefüggésbe, mára világossá vált ezen vélemény tarthatatlansága. A héberekkel ellentétben a habiru kifejezés nem egységes népet, illetve nemzetet, hanem egyfajta társadalmi helyzetet jelölt.

A korszak szíriai államai közül a tengerparton fekvő Ugarit történetét ismerjük a legjobban. A palota romjai között előkerült levéltár agyagtáblái a Kr. e. 14. és 13. század politikai viszonyait világítják meg. Ebből kiderül, hogy Ugarit a kor nagyhatalmain – Egyiptomon és a Hettita Birodalmon – kívül számos kisebb szíriai állammal állt kapcsolatban. A tárgyalt időszakban Ugarit hettita vazallus állam, amely azonban szoros kapcsolatot tudott kialakítani Egyiptommal is. Ugaritnak sikerült a két nagyhatalom közti lavírozással önállóságát megőriznie.

Az ugariti levéltár kiemelkedő jelentőségét nemcsak a korszak politikai viszonyait ismertető forrásoknak köszönheti, hanem annak is, hogy a babilóniai ékírás bizonyos jeleit felhasználva itt alkották meg az első hangjelölő írást. Az ugariti szövegek a levelek mellett számos nyugati sémi mítoszt, eposzt is megőriztek számunkra. A levéltár anyagából kiderült, hogy az utolsó helyi király, Ammurapi uralkodása alatt, Kr. e. 1200 körül egy, a forrásokban meg nem nevezett nép hajóhada támadást intézett az ugariti flotta, illetve a város fennhatósága alá tartozó terület ellen. Nem sokkal később maga a város is elpusztult. Az események mögött a tengeri népek támadása állt.

 

 

2.1.9. A bronzkori civilizációk bukása

 

A késő bronzkori politikai viszonyok összeomlása két tényezőnek volt köszönhető. Egyrészt annak, hogy Egyiptom és a Hettita Birodalom meggyengülése okán a szíriai-palesztinai térségben megszűnt a nagyhatalmi befolyás, ami bizonytalanságot és nyugtalanságot okozott a térségben. Másrészt az ókori Közel-Keletet új inváziós hullámok érték el. A közel-keleti térség tengerparti sávjában az ún. tengeri népek vándorlása, Szíria, Palesztina és Mezopotámia területén az arámi törzsek vándorlása, Anatóliában és Észak-Szíriában pedig a luwik népmozgásai zajlottak le. A bronzkori palotaszervezetek összeomlása olyan gazdasági válságot váltott ki, ami talán elindítója is lehetett a letelepült földművelő közösségek között élő nomád csoportok, elsősorban az arámi törzsek vándorlásának.

A Kr. e.11-10. század zavaros időszakában megszűntek a régió történetére vonatkozó forrásaink, ezért a változások folyamatát nem tudjuk nyomon követni. Az arámi vándorlás, az anatóliai népmozgások és a tengeri népek támadásainak hatására az ókori Közel-Kelet etnikai és politikai térképe jelentősen átalakult. A Kr. e. II. évezred második felének meghatározó nagyhatalmai közül a Hettita Birodalom eltűnt, Egyiptom pedig a Nílus völgyébe szorult vissza. A Kr. e. 13-12. században jelentősen terjeszkedő Asszíria a magterületre szűkült, Babilónia pedig még a magterület politikai egységét sem volt képes megtartani.

 

 

2.1.10. A Közel-Kelet története a Kr. e. I. évezredben

 

2.1.10.1. Változás és állandóság

 

A korai vaskor (Kr. e. 1200-1000) legfontosabb változását az új etnikai csoportok megjelenése jelentette, amelyek közül a közel-keleti térség történetét a legjelentősebben az arámi törzsek befolyásolták. A nyugati sémi nyelvcsaládhoz tartozó nomadizáló arámi törzsek a Kr. e. 12-11. század folyamán népesítették be Szíriát és az észak-mezopotámiai térséget. Az arámi törzsek az Eufrátesz folyó vonalán haladva- a megszokott nomád útvonal követésével – a Kr. e. 11. században Babilóniába is eljutottak, törzseik Dél-Babilónia mocsárvidékén telepedtek meg. Az arámi migráció kiindulópontjául általában a Szír-sivatag területét jelölik meg. Kérdéses azonban, hogy hogyan volt képes ez a félsivatagos, illetve sivatagos térség ekkora tömegű népességet fenntartani. Ráadásul e népcsoportok az írott forrásokban is csak a migráció kapcsán jelentek meg. Valószínűbb, hogy az arámi törzsek is olyan, a rurális közösségek közt élő, de nem letelepedett népesség lehetett, amelyre az emári és egyéb szíriai szövegek utaltak, például az ahlamu és tarwu . törzseket említik. Az arámi törzsek a bronzkor végén kisebb-nagyobb törzsszövetségekbe tömörültek, és így alakulhattak ki a Középső-Eufrátesz vidékének törzsi államai (Bít-Agusi, Bít-Adini, Bít-Bahiam). A szíriai-palesztinai térségben azonban a törzsi államokból már területi államok jöttek létre, amelyekre általában fővárosuk megnevezésével hivatkoznak forrásaink. A legjelentősebbek Damaszkusz, Háma, Arpad és Guzana voltak.

A szíriai változásokhoz hasonló mértékű átalakulás figyelhető meg Anatólia területén is. Az egykori Hettita Birodalom törzsterületein új népesség telepedett le. A bronzkori anatóliai népek közül a luwi nyelvű népesség túlélése igazolt Dél- és Kelet-Anatólia területén, valamint luwi népességet találunk Észak-Szíriában is. Az ebben a térségben kialakult ún. újhettita államokban a hettita nyelv és kultúra bizonyos mértékig tovább él: hettita királyi és egyéb államigazgatási titulatúrák, vallási képzetek és egyes hettita királyi szimbólumok. Az újhettita államokban az ún. hieroglif-hettita írást használták, az ún. "újhettita" nyelv azonban nem a hettita, hanem a luwi nyelv folytatása volt. A térséget jelentős arámi hatás érte, a huni törzsterület teljes mértékben arameizálódott, de a dél- és kelet-anatóliai államokban is jelentős lehetett a lakosság közt a részarányuk. A dél-anatóliai és észak-szíriai területnek ekkor nem volt egységes politikai központja, itt kisebb területű királyságok alakultak ki. A térség hagyományos politikai és kulturális centruma Karkemis volt. További fontos államai: Bít-Adini (fővárosa: Til-Barszip), Bít-Aguszi (fővárosa: Arpad), Hamat, Unqi (fővárosa: Kunulua), Sam'al, Guirgum (fővárosa: Marqasi), Kumuhhu, Melid, Tabal, Tuwana, Que és Hilakku. Nyugat-Anatóliában előbb a phrüg, majd a lüd törzsek hoztak létre új államokat.

A vitathatatlanul erős arámi hatás mellett azonban számos esetben korábbi hagyományok éltek tovább, illetve nyitva állt a kulturális választás lehetősége is. Így például az arámi nevű Bít-Gabbari állam királyai vegyesen viseltek anatóliai vagy arámi neveket, monumentális felirataikat pedig arámi és föníciai nyelven írták. Hasonló volt a helyzet Karkemisben is, ahol a helyi huni dinasztia az asszír hódításig uralkodott.

 

 

2.1.10.2. Izrael és Júda

 

Kánaánt elkerülte az arámi térhódítás, a térségben a helyi kánaánita királyságok (Edóm, Moáb, Ammón) mellett a héber törzsek alapítottak államot. Az Izraeli Királyság megalapítására a Kr. e. 10. század végén és a 9. század elején kerülhetett sor. Az ószövetségi hagyomány szerint a héber törzsek által a vaskor kezdetén létrehozott Izraeli Királyság gyorsan a térség vezető államává vált, uralkodói – Dávid és Salamon – a héber törzsek szállásterületén túl Transzjordánia és Szíria nagy része felett is befolyást gyakoroltak. A Bibliában egy területi királyság uralkodójaként megjelenő Dávid és Salamon valójában inkább helyi törzsfők voltak, akiknek a többi héber törzs feletti befolyása a törzsi vezetőkkel folytatott tárgyalások eredményességétől függött. Dávid és Salamon a királyság intézményének kialakításában és a királyi hatalom konszolidációjában, az államiság tekintetében már régi hagyományokkal rendelkező kánaánita népek tapasztalataira támaszkodtak. Dávid ezért választotta székhelyéül az egyik régi kánaáni központot, a jebuzita Jeruzsálemet. Dávid döntése emellett stratégiai alapokon nyugodott, mivel Jeruzsálem földrajzi fekvése – az északi és a déli héber törzsek közötti térségben – jóval előnyösebb volt, mint a régi központ, Hebron. A Salamon idején megszilárduló új államiság is kánaánita jegyeket mutat: a királyi udvar, a hárem és a föníciai minta szerint épített szentély a kánaánita hagyomány szerves folytatását jelentette.

A királyi hatalom látványosnak tűnő megerősödése ellenére a Dávid és Salamon idején kialakuló államot a déli és az északi törzsek megegyezésén alapuló törzsi konföderációként foghatjuk fel. A törzsek közötti egyetértés azonban Salamon fiának, Rehabeámnak trónra lépésekor felbomlott. Az északi és a déli törzsek közti ellentétek felszínre kerülését követően, az északi törzsek önálló politikai egységet hoztak létre az Efraim törzséből származó Jeroboám vezetésével, akinek különválását határozottan támogatta a silói kultuszközpont jóslata. A két királyság története jelentős eltérést mutat.

Az északi királyságban (Izrael) viharos történetének 200 éve alatt 19 király uralkodott, akik kilenc különböző dinasztiához tartoztak. A politikai bizonytalanságot mutatja, hogy számos uralkodó gyilkosság áldozata lett, némelyek pedig öngyilkosságot követtek el. Északon tehát a monarchikus intézmény – legalábbis dinasztikus szinten – nem tudott megerősödni. Az izraeli királyi dinasztiák közül a legszilárdabb az Omri-ház (Kr. e. 883-841) uralma volt. Ennek az uralkodócsaládnak a jelentőségét jelzi, hogy Omri volt az első izraeli király, aki már a bibliai forrásokon kívül is felbukkant. Omri uralkodása alatt került a királyság fővárosa Tirzahból a stratégiailag kedvezőbb fekvésű Szamariába. A dinasztia legjelentősebb királya az ószövetségi hagyományban igen kedvezőtlen megítélés alá esett Áháb volt, aki szövetséget kötött a legerősebb föníciai várossal, Türosszal. A királynak a föníciai hercegnővel, Jezebellel kötött házassága, valamint egy föníciai típusú Melqart-szentély építése jelezte a királyság betagolódását a hagyományos szíriai-palesztinai államiság kereteibe. A hatékonyabbá váló királyság erejét jelezték az ország területén épített erődítések, amelynek során Szamaria, Jezreel, Megiddo, Hácor és Dán megerősítésére került sor. A Bibliában a király szemére vetett Jahvétől való elfordulást némiképpen megkérdőjelezi, hogy Áháb gyermekei jahvista neveket viseltek. Az Áháb idejében jelentősebb állammá váló Izrael ellenfele kezdetben a regionális hatalomnak számító Damaszkusz, később a Szíriát fennhatósága alá vonni szándékozó Asszíria volt.

A déli királyságban (Júda) a politikai stabilitás jóval szilárdabb, a júdai királyság minden uralkodója a dávidi dinasztia leszármazottja volt. A dinasztia uralkodását azonban beárnyékolta az északi területek kiválása, majd az Omri-ház uralkodása idején az északi királyság jelentőségének növekedése. Júdában csak az Omrival és Áhábbal párhuzamosan uralkodó Josafát idején fogadták el a királyság megosztottságának megváltoztathatatlan tényét. Ezt jelezte, amikor Josafát szövetséget kötött Áhábbal, illetve az, hogy Josafát fia Áháb lányát vette feleségül. Ekkor épült ki szoros kapcsolat a föníciai városokkal, és Josafát az építkezésekhez – az északi királyság mintájára – föníciai mestereket alkalmazott. Megújította a Salamon idejébe visszanyúló adminisztrációs rendszert, és 4 régióra osztotta az országot. Az északi minta alapján sor került egy királyi erődhálózat létrehozására, amelynek fontosabb erősségei Lákis, Bér-Seba és Arad voltak.

Az asszír királyok már a Kr. e. 9. században kísérletet tettek a szíriai térség feletti ellenőrzés megszerzésére, ez azonban csak a Kr. e. 8. század végére valósult meg. Az északi királyság – fenyegetettsége okán – a terjeszkedő Asszíriával szemben létrejövő átmeneti szövetségek állandó résztvevője volt, így a szíriai arámi államok bukásával egy időben szűnt meg Izrael függetlensége is. Az északi királyságot III. Tukulti-apai-ésarra Kr. e. 722-ben foglalta el, lakóit kitelepítette, Júda pedig betagolódott az asszír fennhatóság alá kerülő közel-keleti térségbe, és asszír vazallus állammá vált.

 

 

2.1.10.3. Fönícia

 

A nyugati sémi nyelvet beszélő föníciaiak a kánaáni térség tengerparti sávjában telepedtek meg a Kr. e. IV. évezred folyamán. Bár a Kr. e. I. évezredi források alapján bizonyosnak tűnik, hogy egyetlen népről van szó, az egész népet vagy az országukat jelölő önelnevezés nem maradt fenn. A föníciaiak a forrásokban mindig valamely föníciai városhoz tartozóként jelentek meg. A Fönícia országnévi és az ebből képzett népnév görög eredetű. A görögök így nevezték azt a bíborszínű festékanyagot, amelyet a levantei térségből importáltak a föníciai kereskedők révén a Kr. e. I. évezredben.

A föníciaiak már a Kr. e. III. évezredben jelentős városokat hoztak létre, Büblosz az egyiptomi kereskedelem egyik fontos közel-keleti kapcsolata volt. A föníciai városok (Türosz, Szidón, Büblosz és Arvád) jelentőségének a Kr. e. II. évezred végi növekedése annak volt köszönhető, hogy az észak-szíriai államok és kereskedelmi hálózat késő bronzkori összeomlását követően, a föníciai kereskedőállamok váltak a közel-keleti és a mediterrán térség közti közvetítőállamokká. A már Kr. e. II. évezredben meginduló kolonizáció igazán nagy lendületet majd csak a Kr. e. 8. századtól kapott, amikor föníciai telepek létesültek nemcsak Cipruson és a dél-anatóliai tengerparton, hanem a nyugati mediterráneumban is. A föníciai gyarmatosítás nyugaton az észak-afrikai partvidékre, Hispánia déli részére és Szicília nyugati felére terjedt ki. A nyugat-mediterráneumban lezajlott föníciai kolonizáció szoros kapcsolatban állt a dél-föníciai Türosz domináns hatalommá válásával. Türosznak a Kr. e. 9. században sikerült ellenőrzése alá vonni Bübloszt, Szidóm és egyéb tengeren túli föníciai területeket is. A türoszi kereskedők libanoni cédrussal, ciprusi rézzel, valamint luxusjavakkal (elefántcsont, finom kerámia) kereskedtek, de az alapanyagokon túl késztermékeket (bronzedények) és technológiát (lásd a jeruzsálemi szentély, valamint egyéb izraeli és júdai építkezések) is exportáltak. A föníciai városok a Kr. e. 8. században már kénytelenek adót fizetni Asszíriának, majd a Kr. e. 7. században – Szidón és Türosz elfoglalását követően – Fönícia az Asszír Birodalom részévé vált. A nyugat-föníciai térség előbb önállóvá vált, majd a fokozatosan megerősödő Karthágó fennhatósága alá került.

 

 

2.1.10.4. Asszíria nagyhatalmi időszaka, az újasszir kor

 

Az asszír magterület politikai és gazdasági megszilárdítását II. Assur-dán (Kr. e. 934-912) hajtotta végre. Utódjának, II. Adad-nirárinak (Kr. e. 911-891) uralkodási idején Asszíria már hadjáratot vezetett Babilóniába és a Középső-Eufrátesz vidékére. Bár a Babilónia elfoglalására tett kísérlet nem járt eredménnyel, a nyugati hadjáratok során a király vereséget mért az akkor már csak földrajzi fogalomként használt Hanigalbatra, és Asszíria számára biztosította a Hábúr folyó térségét. A jelentős mennyiségű hadizsákmány további lökést adott a gazdaság fejlődésének, illetve újabb hadjáratokra sarkallta az asszír királyokat. A Hábúr-régióban elért asszír sikereket II. Adad-nirári fia és utóda, II. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 890-884) erősítette meg. Az asszír terjeszkedés II. Assur-nászir-apli (Kr. e. 883-859) és III. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 858-824) uralkodása alatt gyorsult fel. A két király hadjáratai elsősorban nyugatra, Szíriába és a levantei térségbe irányultak. A térség apró arámi államai nem tudták feltartóztatni az asszír hadjáratokat, így Kr. e. 877-ben II. Assur-nászir-apli már elérte a Libanon-hegységet, és kijutott a Földközi-tenger partjára is. A hadjáratok célja ekkor még nem a levantei térség meghódítása, hanem a legyőzött uralkodók megadóztatása volt. A két asszír király által folytatott hadjáratok azonban már jelezték az asszír terjeszkedés főbb irányait, illetve meghatározták az asszír befolyási övezet határait. Az asszír terjeszkedés a következő évszázadokban is hasonló mintát követett. Az asszírok a függőség háromféle formáját alakították ki. A leglazább függőségi forma azt jelentette, hogy az "elvben" önálló helyi uralkodó éves ajándékok küldésével ismerte el az asszír uralkodó dominanciáját. Az efféle kapcsolatot sokszor szerződések is rögzítették. Amennyiben az adott állam konfrontálódott Asszíriával, a függőség szorosabbá vált, és az asszír király a helyi uralkodócsalád egyik tagját ültette bábkirályként az ország élére. Ő azonban már formális önállósággal sem rendelkezett. Kötelezettségeit vazallusi szerződésbe foglalták, személyéről az asszír király döntött. A továbbra sem pacifikálható, illetve az Asszíriához közel fekvő térségekben, így például a Habúr háromszögben került sor az "ország újjászervezésére". Ilyen esetben az asszír király a területet "Asszíriához csatolta", azaz egy vagy több tartományt szervezett az ország területéből, élére asszír helytartót nevezett ki. Az asszír terjeszkedéssel párhuzamosan az asszír magterület körül tartományok sora szerveződött. A tartományokat pedig az Asszíriával "szövetséges", valamint asszír vazallus államok vették körül.

Az újasszír időszak jelentős uralkodói a különböző asszír városokban számos királyi palotát építettek, az uralkodói székhely így időről időre más és más palotába, esetenként más városba került át. Asszíria szakrális fővárosa azonban az egész időszak alatt az állami istenségek otthonául szolgáló Assur volt. II. Assur-nászir-apli a régi fővárost elhagyva székhelyét az Assurtól északra fekvő Kalhuba helyezte át. A város kb. 150 évig maradt Asszíria fővárosa. Az egyes asszír uralkodóknak azonban több központjuk is volt, így II. Assur-nászir-apli palotát építtetett Assurban is.

II. Assur-nászir-aplí halálát kővetően a hatalmat zavartalanul vette át fia, III. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 858-824). A trónutódlást a maguk hasznára fordítani igyekező vazallusok azonban elszakadtak, és az új királynak hadjáratokkal kellett biztosítania rátermettségét. Uralkodóváltáskor hasonló "lázadásokra" rendszeresen sor került, a vazallus uralkodók a trónutódlás körüli bizonytalan helyzetet igyekeztek kihasználni az asszír függőség lazítására, illetve lerázására. III. Sulmánu-asarídu első hadjáratai a fentiek okán a Középső-Eufrátesz térségébe irányultak. Kr. e. 856ban győzelmet aratott a térség legjelentősebb állama, az arámi Bít-Adini felett, területéből tartományt szervezett, melynek központja az állam korábbi fővárosa, Til-Barszip lett. Innentől kezdve folyamatosan konfrontálódott a szíriai-palesztinai térség államaival, amelyek összefogtak az asszír hódítási törekvések feltartóztatására. III. Sulmánu-asarídu Kr. e. 853-ban a szíriai Qarqar város mellett csapott össze a damaszkuszi király, Hadad-ezer vezette "12 király szövetségével". A szövetséghez csatlakozott az asszírok minden nyugati ellenfele: Hamat, Izrael királyai, kilikiai hercegségek és arab törzsek, sőt Egyiptom is. Annak ellenére, hogy az asszír király győzelemről számolt be, legalább öt, a térségbe vezetett későbbi hadjáratáról tudunk. III. Sulmánu-asarídu idején ezt a régiót még nem sikerült asszír irányítás alá vonni. Az asszír előrenyomulás megtorpanása valószínűsíthetően a fenyegetett térség államainak összefogásában és az erős egyiptomi támogatásban keresendő, valamint abban, hogy az asszír király figyelme keletre és délre fordult.

Babilónia és Asszíria királyai II. Adad-nirári ideje óta voltak egymás szövetségesei. III. Sulmánu-asarídu is szövetséget kötött előbb Nabú-apla-iddinával, maja fiával, Marduk-zákir-sumival. Az asszírok babilóniai beavatkozására egy babilóniai belviszály nyújtott alkalmat. Az asszír király segítséget nyújtott babiloni szövetségesének a király öccse által kirobbantott felkelés leveréséhez, később hadjáratot vezetett három dél-babilóniai káld törzs ellen is. Mindezek hatására, bár Babilónia formálisan megőrizte önállóságát, az ország az asszír érdekszféra részévé vált. A nyugati és a babilóniai hadjáratok mellett az asszír király jelentős erőfeszítéseket tett veszélyes északi szomszédja, Urartu befolyásának visszaszorítására is. Öt hadjáratot vezetett Urartu ellen, mélyen behatolva az ország belsejébe, egészen a Van-tóig jutott.

Kr. e. 828-ban robbant ki III. Sulmánu-asarídu legidősebb fiának, Assur-danin-aplának a lázadása, amelyhez a főváros kivételével az asszír magterület minden jelentős városa csatlakozott. Ennek ellenére – a babiloni Marduk-zakir-sumi támogatásával-V. Samsi-Adad (Kr. e. 823-811) szerezte meg Asszíria trónját. Az asszír király hirtelen halálát követően – a kiskorú III. Adad-nirári helyett – Samsi-Adad özvegye, Szammuramat kormányozta az országot. A királynő valódi tetteiről keveset tudunk, híre azonban a neki tulajdonított babiloni függőkertek révén maradt fenn. A következő több mint fél évszázadban Asszíria befolyása jelentősen csökkent. A gyenge asszír királyok helyett a befolyásos tartományi kormányzók kezébe került a hatalom, akik hadjáratokat vezettek, városokat alapítottak, feliratokat állítottak, tehát birtokolták mindazon hatalmi jogosítványokat, amelyekkel korábban a király rendelkezett.

 

 

2.1.10.4.1. Az Urartui Királyság története

 

A Kr. e. 13. századi asszír királyok felirataiban már felbukkant egy Nairi, illetve Uruatri nevű, az örmény hegyvidék belsejében fekvő térség, amely ellen több alkalommal is hadjáratot vezettek. A hegyvidék törzsei a Kr. e. 9. században egyesültek egy állammá, és váltak az Asszír Királyság legjelentősebb ellenfelévé. Az állam önelnevezése Biainili volt, az asszír forrásokban azonban Urartuként említették. Az ország központi területe az Örmény hegyvidék belső régiójában alakult ki, fővárosa a Van-tó partján fekvő Tuspa volt. Az Urartui Királyság lakossága jelentős részben huni, kisebb részben pedig egyéb kaukázusi (talán az örmények elődei) és a keleti területein iráni volt, uralkodói többségében huni neveket viseltek. A királyság I. Szarduri (Kr. e. 832 körül) és I. Argisti (Kr. e. 750 körül) hódításai révén az Eufrátesz felső folyásától az Iráni-fennsíkig húzódott. A királyság történetét leginkább az asszír királyok felirataiból ismerjük, akik a Kr. e. 9-8. században többször is háborúba keveredtek Urartu királyaival. A harcok eredményeképpen az asszírok kiszorították Urartut a Középső-Eufrátesz vidékéről, tartósan legyőzni vagy elfoglalni azonban – az ország fekvéséből adódóan – sohasem sikerült. Urartut a Kaukázus térségéből támadó kimmer törzsek betörései a Kr. e. 8. század közepén annyira legyengítették, hogy II. Sarrukín asszír király számára lehetőség nyílt a királyság legyőzésére. Az urartui államiság megszűnését követően az urartui népesség északabbra húzódott, esetleg részt vehetett a területen később kialakuló örmény nép etnogenezisében.

 

 

2.1.10.4.2..Asszíria, a Közel-Kelet vezető állama (Kr. e. 744-612)

 

Asszíria nagyhatalmi törekvéseinek III. Tukulti-apil-ésarra (Kr. e. 744-727) trónra lépése adott új lendületet. Uralkodásának elején Babilónia ellen vezetett hadjáratot, amelynek során legyőzte a babilóniai arámi törzseket, és az országot Asszíria fennhatósága alá vonta. A két ország közt egyfajta perszonálunió jött létre, III. Tukulti-apil-ésarra Pulu néven lett Babilónia királya. Az asszír király az ellene szövetkező kilikiai, szíriai államok, illetve Urartu koalícióját Kr. e. 746-ban győzte le. Ezzel megnyílt az út nyugat felé. III. Tukulti-apil-ésarra 12 éven keresztül vezetett nyugati hadjáratainak eredményeképpen Kr. e. 740-ben Arpad, Kr. e. 732-ben pedig Damaszkusz esett el. Így a király uralkodásának végére Szíria és a Taurusz hegység arámi és újhettita államai, a föníciai városok és Palesztina államai Asszíria adófizetőivé váltak. A király katonai és államszervezési sikereit katonai és adminisztratív reformjai alapozták meg. Uralkodása alatt az asszír hadsereg magja hivatásos zsoldossereggé vált, amelynek tömegét már arámiak alkották. Az arámi népesség növekvő jelentőségére utal, hogy az írásbeliség kétnyelvűvé – akkád és arámi nyelvűvé – vált. A tartományok húségét az élükre kinevezett, a királyhoz feltétlenül lojális eunuchok biztosították. A király uralkodása alatt jelent meg – kormányzati eszközként- a tömegméretekben alkalmazott áttelepítés, amelynek a békéltetés mellett gazdasági céljai is voltak. A birodalom nyugati területeiről átköltöztetett lakosságot gyakran az asszír magterületre telepítették, hogy így pótolják a mezőgazdaságban a katonáskodás miatt keletkező emberveszteségeket. A királyt végül saját fia ölte meg, aki V. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 727-722) néven lett asszír király. Rövid uralkodásának eseményei közül legismertebb a Bibliában is említett Izrael ellen vezetett hadjárata és fővárosának, Szamariának az elfoglalása Kr. e. 722-ben. A király halálát követően azonban új dinasztia került az asszír trónra.

A trónt megszerző, dinasztiaalapító II. Sarrukín (Kr. e. 721-705) hatalomra kerülésének körülményei nem ismertek. Felirataiban azonban kerüli őseinek említését, illetve az akkád Sarrúkinhoz hasonló trónnév – jelentése: a király törvényes – arra utal, hogy Sarrukín nem egészen jogszerűen szerezte meg az asszír trónt. Az új király első hadjáratai délre, Babilóniába irányultak, amely már III. Tukulti-apal-ésarra ideje óta asszír fennhatóság alatt állt, az asszír király egyben babilóniai király is volt. V. Sulmánu-asarídu – apja, III. Tukulti-apil-ésarra gyakorlatát folytatva – Ulúlája néven lett Babilon uralkodója. Babilóniában azonban csak az északi rész, ahol a nagyobb városok feküdtek, állt tartósan asszír fennhatóság alatt. A dél-babilóniai mocsarakba visszahúzódott arámi káld törzseket az asszír királyok nem tudták tartósan a befolyásuk alá vonni. A káld törzsek közül a legjelentősebb szerepet a Jakin törzs játszotta, amelynek vezetője az asszír uralkodóváltás miatt kialakult zavaros helyzetet kihasználva egy gyors hadjárattal elfoglalta Babilóniát, és II. Marduk-apla-iddina (a trónnév utalás a második iszini dinasztia hasonló nevű legendás királyára) néven lett babiloni király. Innentől kezdődik az asszír királyok és a káld törzsfők állandó küzdelme a babiloni trón birtoklásáért. A káld törzsek előnyét a dél-babilóniai mocsárvidékre való visszavonulás lehetősége és az elámi támogatás biztosította. II. Sarrukínnak csak Kr. e. 707-ben sikerült – nem végleges – győzelmet aratnia Marduk-apla-iddina felett. Babilónia konszolidálása során 100 ezer káld és egyéb arámi népesség áttelepítésére került sor, illetve Sarrukín jelentős újjáépítéseket hajtott végre.

A szíriai asszír vazallusok – Babilóniához hasonlóan – kihasználva a trónváltás körüli zűrzavart, elszakadtak. Legyőzésüket követően Sarrukín az asszírellenes törekvéseket a háttérből bátorító Egyiptom határáig, Gázáig terjesztette ki Asszíria befolyását. Az Asszír Birodalom nyugati befolyási övezetének helyreállítását követően Sarrukín Urartu ellen fordult, és Kr. e. 714-ben győzelmet aratott I. Rusza (Kr. e. 719-713) felett. Az északi, északnyugati terjeszkedés hátterében az Iráni-fennsíkon a Kermansahtól Hammadánig futó kereskedelmi út feletti ellenőrzés megszerzése húzódott meg. Ezen az útvonalon bonyolódott a mezopotámiai és a közép-ázsiai térség közti kereskedelem. Az asszír uralkodó Dúr-Sarrukín néven új főváros építésébe is belekezdett, amelyet azonban befejezni már nem volt ideje, mert Kr. e. 705-ben Anatóliában hadakozva életét vesztette.

Sarrukínt fia, Szín-ahhé-eriba (Kr. e. 704-681) követte a trónon. Az új uralkodó – apja szerencsétlen halálát kedvezőtlen előjelnek ítélve – elhagyta Dúr-Sarrukínt, és Ninivébe, a Kr. e. 704-694 között felépített új palotájába helyezte át székhelyét. Innen kezdve Asszíria bukásáig Ninive maradt a birodalom központja. Szín-ahhé-eriba fő gondja Babilónia maradt, ahová II. Sarrukín halálát követően visszatért Marduk-apla-iddina. Az asszír uralkodó többször is bevonult Babilonba, Kr. e. 699-ben fiát, Assur-nádin-sumit ültette a babiloni trónra. Az asszír herceg uralmát azonban az újabb káld és elámi támadás Kr. e. 694-ben megdöntötte, Assur-nádin-sumit Elámba hurcolták. Váltakozó sikerű ütközeteket követően Szín-ahhé-eriba Kr. e. 689-ben döntő vereséget mért ellenfeleire. A lázadásban fontos szerepet játszó Babilont, amelyet az asszírok 14 hónapon keresztül ostromoltak, Szín-ahhé-eriba parancsára kifosztották és lerombolták. Néhány évvel később azonban Szín-ahhé-eriba uralma tragikus véget ért: a király trónját ifjabbik fiára szerette volna hagyni, az idősebb fiú azonban fellázadt, és megölte apját. A polgárháborúból végül a Szín-ahhé-eriba által kijelölt utód került ki győztesen.

Assur-ah-iddina (Kr. e. 680-669) uralkodása idején a káld törzsek és Elám már meggyengült, a méd törzsek pedig még nem egyesültek. A kedvező helyzetet kihasználva Assur-ah-iddina nyugat felé fordult, és Egyiptom ellen vezetett hadjáratot. Kr. e. 671-ben sikerült elfoglalnia Memphiszt és Alsó-Egyiptomot. A győzelmet követően azonban az asszírok kivonultak, és az egyiptomi uralkodó, Taharqa visszafoglalta országát. Az egyiptomi hadizsákmány jelentős részét Assur-ah-iddina Babilon és egyéb babilóniai városok újjáépítésére fordította. A király egyik fiára, Assur-bán-apura (a bibliai Assurbanipal) Asszíria, a másik fiára, Samas-sum-ukinra Babilónia trónját hagyta. A jól megtervezett hatalomátadás következtében az utódlás zavartalanul folyt le.

Assur-bán-apli (Kr. e. 668-627?) első hadjáratait Egyiptom ellen vezette, Kr. e. 667-ben legyőzte Taharqát, és elfoglalta Alsó-Egyiptomot. Taharqa halálát követően azonban az új egyiptomi király, Tantamani vereséget mért az asszírbarát deltai fejedelmekre, és Memphiszből is kiszorította az asszír csapatokat. Assur-bán-apli újabb hadjárata során már nem állt meg Alsó-Egyiptomban, hanem Thébáig üldözte ellenfelét. A várost ugyan elfoglalta és kifosztotta, de Felső-Egyiptom térségének birtokbavételére Assur-bán-apli kísérletet sem tett. Az asszír érdekeket Egyiptomban az asszírbarát deltai fejedelmek képviselték. Bár Tantamaninak nem sikerült többé visszaszereznie Egyiptomot, az ország még Assur-bán-apli uralkodása alatt önállóvá vált. Egyiptom legyőzését követően az asszír király figyelme észak felé fordult. A kezdetben az asszír királyhoz hűséges lüd uralkodó, Gügész Kr. e. 665-ben támogatást nyújtott az egyiptomiaknak. Assur-bán-apli megelégedésére az esküszegő lüd király országát lerohanták a kimmerek, akikkel később az asszír király is harcolni kényszerült.

Assur-bán-apli Ninivében építtetett palotát, ahol a kor legjelentősebb könyvtárát is létrehozta. A király kitanulta az írnoki tudományt, és megbízottai nemcsak Asszíriából, hanem Babilónia ősi városaiból is gyűjtöttek és másoltak ékírásos táblákat. Az ebből a könyvtárból előkerült szövegállomány adja a mezopotámiai írnoki hagyományról alkotott mai ismereteink alapját.

A király uralkodásának második felét a testvérével, Samas-sum-ukin babiloni királlyal folytatott polgárháború keserítette meg. A Kr. e. 652-ben kirobbant testvérháború okai homályosak. Samas-sum-ukin Babilon királyaként kezdetben sem rendelkezett a fivérééhez hasonló hatalmi jogosítványokkal, talán Assur-bán-aplinak a babilóniai belügyekbe való gyakori beavatkozása válthatta ki a hatalmának korlátozott voltát valószínűsíthetően sérelmező Samas-sum-ukin ellenállását. A babiloni király lázadásához csatlakoztak a korábban is Asszíriával szemben álló káldok, a Kr. e. 653 óta asszír vazallus elámiak és néhány arab törzs is. A felkelés széles körű támogatottsága jelentős diplomáciai előkészületeket feltételezett. Mindebből arra következtethetünk, hogy nem egy hirtelen jött ötletről, hanem egy tudatosan megtervezett akcióról lehetett szó. Assur-bán-aplinak négy évébe telt, mire ismét ellenőrizni tudta Babilónia területét. Samas-sum-ukin Babilon ostroma során életét vesztette.

A felkelés leverését követően valószínűleg Assur-bán-apli maga foglalta el a babiloni trónt és Kandalánu néven lett babiloni király. Kandalánu 21 éves uralkodása idején Babilóniában nyugalom honolt. Az asszír ellenőrzés azonban csak Észak-Babilónia térségére terjedt ki, a déli káld területet Assur-bán-apli továbbra sem tudta a fennhatósága alá vonni. Babilónia legyőzése után, Kr. e. 647-ben hadjáratot vezetett Elám ellen, amelynek során elfoglalta fővárosát, Szúszót, és életét vesztette az elámi uralkodó is. Assur-bán-apli uralkodásának utolsó éveiről nagyon kevés információval rendelkezünk, még halála éve is bizonytalan, de mivel Kandalánu uralma Kr. e. 627-ben ért véget Babilóniában, feltételezzük, hogy ez Assur-bán-apli halálának éve. A királyt Assur-etelli-iláni (Kr. e. 627?-624?) és Szín-sar-iskun (Kr. e. 623-612) követte a trónon. A két utolsó asszír uralkodóról azonban nagyon kevés adattal rendelkezünk.

Az Asszír Birodalom felbomlásának folyamatát legjobban az ún. Babiloni Krónika őrizte meg. Ebből kiderül, hogy Kandalánu halálát követően, Kr. e. 626-ban az egyik káld törzs vezére foglalta el Babilont, és Nabu-apla-uszur néven lett babiloni király. Asszíria és Babilon királya ezt követően 10 éven keresztül folytatott csatározásokat Babilónia birtoklásáért. Kr. e. 616-tót azonban megszilárdult Nabu-apla-uszur uralma Babilóniában, és ettől kezdve minden évben hadjáratot vezetett Asszíria ellen. Az egyre erősödő Babilónia mellett keleti irányból méd csapatok is támadták Asszíriát. A kétfrontos háborúra kényszerülő Sín-sar-iskun hatalma rohamosan csökkent, majd Kr. e. 614-ben a médek bevették és kifosztották Assurt. Az ütközetből – talán szándékosan- elkéső babiloni király a város romjainál kötött szövetséget Küaxarész méd uralkodóval. Két ével később elesett Szín-sar-iskun fővárosa, és az asszír király életét vesztette az ostrom során. A központ elestét követően a Középső-Eufrátesz vidékén az egyik asszír tábornok Harrán központtal asszír utódállamot hozott létre. Bár II. Assur-uballit (a név jelentése: Assur istenség életre kelt, hasonló nevet viselt a középasszír államot megalapító király is) államát az ekkor már ismét nagyhatalomnak számító Egyiptom is támogatta, Kr. e. 609-re elsöpörték a babiloni király nyugati hadjáratai.

 

 

2.1.10.5. Az újbabiloni kor (Kr. e. 626-539)

 

Babilónia története a Kr. e. I. évezred során zavarosan alakult. Elámi és asszír királyok, káld törzsfők, illetve babiloni nemesek váltogatták egymást Babilon trónján. Az újasszír időszak folyamán Babilónia Asszíria, a nagy szomszéd hol erősödő, hol gyengülő befolyása alatt állt. A II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba babilóniai országlását jellemző háborús időszakot Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli békés, építkező korszaka váltotta fel. Az utóbbi két asszír király Babilon-politikája alapozta meg a Babiloni Királyság gazdasági fejlődését, ami a későbbi nagyhatalmi pozíció alapjául szolgált. A babiloni függetlenség bajnokainak már az évezred kezdetétől a kéld törzsek számítottak, míg a nagyvárosok lakossága inkább asszírbarátnak tekinthető. Babilon újabb nagyhatalmi korszaka az arámi káld törzsek babiloni térhódításával függ össze. A babiloni trónt Kr. e. 626-ban megszerző Nabu-apla-uszur – a korábbi Marduk-apla-iddinához hasonlóan – törzsi vezetőből vált Babilon királyává, és legalább tíz évbe telt, mire meg tudta szilárdítani a hatalmát. Babilon sikerének kovácsai a nyugat-iráni méd törzsek voltak, akiknek szállásterületei jóval közelebb estek az asszír fővárosokhoz.

Asszíria bukásából elsősorban Babilónia húzott hasznot, hiszen megszerezte Asszíria nyugati tartományait. Babilon szíriai térhódítását a későn ébredő Egyiptom már nem tudta megakadályozni. A Kr. e. 605-ben Karkemis mellett vívott ütközet eldöntötte, hogy ki lép Asszíria örökébe. A babiloni trónörökös, Nabu-kudurri-uszur irányítása alatt álló babiloni csapatok győzelmet arattak az egyiptomiak felett. Még ugyanabban az évben meghalt a dinasztiaalapító Nabu-apla-uszur, helyébe II. Nabu-kudurri-uszur (Kr. e. 604-562) lépett. Az új uralkodó a Kr. e. 600-as években elfoglalta Szíria és Palesztina területét, és Kr. e. 601-ben megtámadta Egyiptomot is. Az egyiptomi hadjárat ugyan sikertelen volt, de a nyugati hadjáratok eredményeképpen Babilónia átvette Asszíria nyugati örökségét. Ezt követően Nabu-kudurri-uszurnak az időről időre kiújuló felkelésekkel kellett megbirkóznia.

A tartományok adóit Nabu-kudurri-uszur fővárosának, Babilonnak a kiépítésére fordította. Ennek során újjáépíttette a város fő istenének, Marduknak a szentélyét, az Észagilát és toronytemplomát, az Étemenankit. Kibővíttette és felújíttatta a királyi palotát, illetve új védőfalakat épített a város köré. Ekkor készült el Babilon egyik leghíresebb útvonala, az újévi ünnepek során használt Felvonulási út, amely Marduk isten szentélyét kötötte össze a város falain kívül található ún. akitu (az újévi ünnepségek során használt) szentéllyel. A Marduk-templom és az akitu templom volt a színtere a babiloni királyok számára kulcsfontosságú újévi ünnepségeknek. Az ünnepen való részvétel, illetve "Bél (azaz Marduk) isten kezének megragadása" a szertartás során, a babiloni király legitimációjának és az új esztendő kezdetének is feltételéül szolgált.

Nabu-kudurri-uszur a zsidóság ún. "babiloni fogsága" kapcsán a legismertebb mezopotámiai uralkodók közé tartozik. A korábban asszír vazallusi státusban lévő Júda a babiloni király nyugati hadjáratainak eredményképpen vált babiloni birtokká, Kr. e. 601-ben azonban a kis királyság elszakadt. Három évvel később Nabu-kudurri-uszur bevette Jeruzsálemet, és a fellázadt Jehójákin királyt Babilonba hurcolta, a lakosság egy részét pedig áttelepítette. A júdai trónra a Babilon-barát Cidkiját ültette, aki azonban – egyiptomi ösztönzésre – néhány évvel később szintén fellázadt. A lázadást babiloni hadjárat követte, amelynek során Kr. e. 687-ben vagy 686-ban a támadók bevették Jeruzsálemet. Az ostrom során a város nagy része – közte Jahve szentélye is – elpusztult. Ez alkalommal is sor került a lakosság egy részének áttelepítésére. Nabu-kudurri-uszur helytartót nevezett ki Júda élére, de további felkelések törtek ki, amelyeket a babiloniak minden alkalommal megtoroltak. Kr. e. 582-581 közt újabb áttelepítésekről tudunk. Később Júda önállóságát megszüntetve az országot Szamaria tartományhoz csatolták.

A Biblia révén sokat tudunk Júda újbabiloni kori történetéről, viszont alig van adatunk a többi vazallus királyság, illetve tartomány életéről. Nabu-kudurri-uszur fenntartotta a méd szövetséget, és Hérodotosz szerint jó viszonyt ápolt Alüattész lüd uralkodóval is. A király halálát követően két évig fia, Amél-Marduk, majd három éven át sógora, Nergál-sar-uszur uralkodott, akinek azonban a trónra lépő fiát, Lábási-Mardukot kéthavi uralkodás után meggyilkolták. Az összeesküvők egyike Nabu-naid néven lett Babilon királya. Az említett három király meglehetősen rövid uralkodása mögött az uralkodócsaládon belüli hatalmi harcok, valamint a dinasztiát leváltani szándékozó összeesküvő csoport ténykedése állt. A gyakori hatalomváltás ellenére a Babiloni Birodalom szilárdnak tűnt.

Nabu-naid (Kr. e. 555-539) az észak-mezopotámiai Harrán városából származott. Uralkodása alatt a babiloni Marduk-kultusszal szemben inkább szülővárosa, a harráni Szín kultuszát pártfogolta. A harráni istenségen kívül Babilónia legfontosabb Szín-szentélyét, az uri Nanna szentélykörzetét is újjáépítette, lányát pedig – az uri királyok hagyományát felélesztve – Szín entu-papnőjévé nevezte ki. A király valláspolitikáját valószínűleg az akkor már nyilvánvalóan politikai hatalommal is rendelkező babiloni Marduk-papság befolyásának visszaszorítása indokolta. Nabu-naid uralkodásának elején Babilon nagyhatalmi státusa kikezdhetetlennek tűnt. A rendkívül gyorsan megerősödő Perzsia azonban átrajzolta a közel-keleti erőviszonyokat. A lüd-perzsa háború még elodázta az összeütközést, Lüdia elestét követően azonban a perzsák figyelme Babilon felé fordul. Nabu-naid helyzetét nehezítette a Marduk-papsággal kialakult feszült viszony, valamint a király taémai utazása. Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy Nabu-naid ebben a feszült helyzetben miért töltött el 10 évet az északnyugat-arábiai Taéma-oázisban. Egyesek úgy vélik, hogy a király a babiloni újévi ünnepségektől való távolmaradásával igyekezett megtörni a Marduk-papság befolyását, más vélemények szerint az arab törzsekkel szövetkezve akart szembeszállni a terjeszkedő Perzsiával. Távollétében fia, Bél-sar-uszur kormányozta az országot. A király Kr. e. 544-540 között tért vissza Babilonba, 539-ben pedig a perzsa Kürosz lerohanta Babilóniát. A babiloni csapatok Opisznál vereséget szenvedtek, majd a két legnagyobb babilóniai város, Szippar és Babilon harc nélkül megadta magát, Nabu-naid a perzsa király foglyaként halt meg.

Babilon a Perzsa Birodalom részévé vált, a perzsa királyok címeik közt viselték a babiloni királyi méltóságot. A források alapján úgy tűnik, hogy Kürosz ideje alatt Babilónia zökkenőmentesen illeszkedett be a Perzsa Birodalomba. Bár később több felkelésre is sor került, az ország többé már nem nyerte vissza függetlenségét, és az egymást követő iráni birodalmak része maradt egészen az arab hódításig. Annak ellenére, hogy Babilónia előbb a Nagy Sándor által kialakított Makedón Birodalom, majd a makedón hódító halála után a mezopotámiai és az iráni területeket magában foglaló Szeleukida állam részévé vált, a hellén hatások az országot csak nagyon felületesen érintették. Egyiptommal és a Közel-Kelet más régióival ellentétben Babilónia sohasem vált a hellén világ részévé.

 

 

2.1.10.6. A méd állam története (Kr. e. 850-550)

 

A médek történetét a közelmúltig Hérodotosz és más görög szerzők által hagyományozott tradíció alapján tárgyalták. Az ékírásos források és az újabb régészeti feltárások tükrében azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a görög hagyomány nem közvetítette a méd állam hiteles történetét. A görög történetírás által hagyományozott kép, amely a méd államot a Perzsa Birodalom elődjének, azaz az Asszír Birodalom és az Óperzsa Birodalom közötti folyamatos birodalmi hagyomány fenntartójának vélte, teljesen hamis.

A III. Sulmánu-asarídu és Assur-ah-iddina uralkodása közti időszak (Kr. e. 850-670) asszír forrásai a méd törzseket Északnyugat-Iránban, a Zagrosz-hegységben említik. Ezek a források a médeket a többi zagroszi, illetve nyugat-iráni törzshöz hasonlóan politikai egységet nélkülöző, egymás közötti együttműködést nem mutató törzsi szervezetben élő népként mutatták be, akiket az asszírok a madayu terminussal jelöltek. A méd törzsek szállásterületén erődített települések találhatók, amelyek a helyi törzsi vezetők központjaiként szolgáltak. A méd népesség zöme azonban kisebb falvakban, illetve a nomád állattartó életmódból fakadóan sátortáborban élt. Az asszír zsákmánylistákból világosan kiderül, hogy a méd területek vezető gazdasági ágazata az állattartás volt, az erődített központok gazdagsága azonban nem ebből származott. Az újasszír időszakban a térségből adó gyanánt beszolgáltatott lovak az asszír lovasság számára kulcsfontosságúak voltak. II. Sarrukín Urartu ellen vezetett hadjáratainak hátterében a régió feletti befolyás biztosítása állt. A méd elit gazdagsága a törzsek szállásterületének kedvező stratégiai elhelyezkedésében rejlett. Ők tartották ellenőrzésük alatt a Közép-Ázsiát Mezopotámiával összekötő ún. Horaszán út egyik szakaszát. Nem véletlen, hogy az ebben a térségben fekvő Ekbatana (a mai Hammadán) fontos regionális központ volt. Az útvonal minél nagyobb szakasza feletti ellenőrzés az iráni államok elsődleges törekvései közé tartozott. II. Sarrukín uralkodása idején ezt a régiót az asszírok tartották befolyásuk alatt, és az asszír király asszír városok alapításával és az asszír igazgatási rendszer bevezetésével igyekezett a térséget biztosítani. Ezek mintaként szolgáltak a méd elit számára az igazgatási és politikai szervezet kialakításához, és ún. másodlagos államokat hoztak létre. Erre II. Sarrukín halálát követően került sor, amikor lazábbá vált a méd törzsek Asszíriától való függése. A létrejövő méd államok azonban továbbra sem alkottak egységet, egy részük asszírszövetséges, más részük asszírellenes volt, illetve gyakran egymás ellen is háborúkat vívtak.

A görög hagyomány a méd törzsek egyesítését egyetlen uralkodó, Küaxarész tevékenységéhez kötötte. A folyamat ennél jóval hosszabb lehetett, a méd államiság kialakulására a Kr. e. 670-610-es évek között kerülhetett sor. A folyamatban fontos lépés volt Kr. e. 672-ben az északnyugat-iráni vazallus fejedelmek Assurah-iddina asszír királynak tett hűségesküje. A méd egyesítést a görög történetírók Assur-bán-apli uralkodásának idejére teszik, Hérodotosz Kr. e. 625-re Küaxarész trónra lépését. Az egyesített Méd Királyság megalakulását azonban sem az asszír, sem a babiloni források nem említették. Mivel Asszíria ebben az időszakban fennhatósága alatt tartotta Északnyugat-Irán nagy részét, képtelenség, hogy tudtán kívül ment volna végbe a folyamat. A méd egyesülés tényét az erődített településeken végzett ásatások anyaga is kétségbe vonja.

A görög és az ékírásos szöveghagyomány egyaránt jelentős szerepet tulajdonított a médeknek Asszíria összeomlásában. Az Assur és Ninive ostromára érkező méd seregek közös parancsnok, Küaxarész (a babiloni forrásokban: Umakistar) irányítása alatt álltak. A hagyományos elképzelés szerint a méd és a babiloni uralkodó felosztotta egymás között az Asszír Birodalom területét, majd a görög hagyomány jelentős méd terjeszkedésről, birodalomépítésről tesz említést. Ennek sorába tartozott például a Lüdia ellen vezetett hadjárat, amely egy napfogyatkozás miatt szakadt félbe. Ezen hagyomány szerint Média ekkortájt határos volt a Közép-Anatóliában lévő Lüd állammal, a két állam közt a kelet-anatóliai Halüsz folyónál húzódott a határ. A Kr. e. 610-550 között feltételezett "méd birodalmi" elméletnek azonban szögesen ellentmond, hogy a babiloni forrásanyag nem említi sem a Méd Birodalmat, sem pedig annak terjeszkedését, illetve a két fél közötti felosztásról sincs tudomása. A babiloni források arról számolnak be, hogy a méd csapatok Assur, illetve Ninive elfoglalását, majd kifosztását követően hazavonultak. Velük ellentétben a valóban nagyhatalmi törekvéseit szem előtt tartó Babilon folytatta az offenzívát, és birtokba vette Asszíria közel-keleti örökségét. A méd szerepvállalás célja tehát elsősorban a gyűlölt nagyhatalom megsemmisítése és a zsákmányszerzés volt, nem pedig a birodalomépítés. Az Asszíria elleni harcokat követően a babiloni források a médekről nem tesznek említést, csupán a perzsa hatalomátvételről tudósítanak. Az eseményt Hérodotosz is lejegyezte. A görög szerző a méd és perzsa törzsek közti rokonságot hozta fel annak magyarázatára, hogy a méd és a perzsa csapatok nem harcoltak egymás ellen. A méd király, Asztüagész bukása kapcsán a kortárs babiloni forrás arról tudósít, hogy a méd király összegyűjtötte a seregét a perzsák ellen vezetett hadjáratára, az azonban még a csata előtt szétszéledt. A méd király tehát erőteljesen függött csapatainak és azok helyi vezetőinek döntésétől, azaz a méd sereget nem egy központi hatalom által irányított birodalmi seregnek, hanem egy-egy vállalkozásra számos kisebb-nagyobb helyi vezető által felvonultatott alkalmi seregnek kell elképzelni. Mindez a méd állam törzsi alapokon nyugvó rendszerét igazolja. Hasonlót sejthetünk tehát a méd király lüdiai vállalkozása mögött is.

A görög források tehát egy birodalmi modellt igyekeztek ráhúzni a Méd Királyságra abból a célból, hogy igazolják a méd-perzsa birodalmi folytonosságot. Az egykorú régészeti és ékírásos források tükrében azonban a méd államot inkább egy törzsi alapokon nyugvó, decentralizált fejedelemségnek tarthatjuk, amelyben a méd fejedelem ugyan vezető, de nem kizárólagos szerepet játszott.

 

 

2.1.10.7. Az óperzsa állam története