6.2.4.1. A portugálok kezdték...

 

A portugálok már a 15. század elején eljutottak Gibraltárig, és 1415-ben elfoglalták az afrikai oldalon lévő Ceuta arab erődjét is. Ettől kezdve fokozatosan "kitapogatták" Afrika nyugati partvidékét (1420: Madeira, 1432: Azori-, 1435: Kanári-, 1456: Zöldfoki-szigetek újrafelfedezése), majd 1471-ben túljutottak az Egyenlítőn, sőt 1484-ben mélyen felhajóztak a Kongó folyón. Ekkorra az is kiderült, hogy az európainál nagyobb, de dél felé valószínűleg megkerülhető kontinensről van szó. Bartolomeu Diaz – igaz, tudta nélkül – már 1487-ben megkerülte Afrika déli csücskét, a Jóreménység fokát, de még jó tíz évet kellett várni a nagy cél, India elérésére. Ezt a tettet Vasco da Gama hajtotta végre, aki 1497-ben indult, és 1499-ben hajósai kevesebb mint egyharmadával tért vissza Lisszabonba. Ekkor már Kolumbusz harmadik útján járt – bár nem tudta – Amerikában.

 

 

6.2.4.2. ...a spanyolok folytatták

 

Amikor Bartolomeu Diaz elérte Afrika déli részét, akkor vágott neki a flamand Ferdinand van Olmen a végtelen óceánnak Indiát keresve. A bátor tengerész és két hajója azonban minden bizonnyal odaveszett, mert többé nem lehetett hírét venni. Nem kellett azonban már sokat várni a sikerre.

Cristoforo Colombo (Kolumbusz Kristóf) az itáliai Genovában született 1451 körül. Hasonlóan más genovai fiúgyermekekhez, ő is tengerész lett. Huszonöt éves korában Portugália partjainál hajótörést szenvedett. Élete ettől kezdve az Ibériai-félszigethez kötötte. Lisszabonban házasodott meg, itt tanulta a térképkészítő mesterséget. Azon tervét, hogy nyugat felé hajózva keressen utat Ázsia felé, a portugál uralkodó elutasította. Láthattuk, a portugálok ekkoriban olyan utat kerestek, mely végighaladt Afrika partvonala mentén.

Ezt követően a spanyol királyi párhoz, Ferdinándhoz, Aragónia és Izabellához, Kasztília uralkodójához fordult. Az indiai út (a középkori ember Indián Japánt [Marco Polo Zipanguját], Kínát, Indonéziát és Délkelet-Ázsiát egyaránt értette) tervét egy papokból, asztrológusokból és tudósokból álló bizottság elvetette. Végül annak örömére, hogy 1492-ben kiűzték a mórokat (észak-afrikai arab muzulmánok) Granadából, illetve a busás haszon reményében Ferdinánd és Izabella hozzájárult a kalandos vállalkozáshoz.

Kolumbusz 1492. augusztus 3-án indult Palos kikötőjéből három hajóval, fedélzetükön mintegy kilencven tengerésszel. A Kanári-szigetek érintésével október 12-én szállt partra meztelen bennszülöttek gyűrőjében, teljes díszben a Bahama-szigetcsoporthoz tartozó Guanahani-szigetén, amelyet a Megváltóról San Salvadornak nevezett el.

Útját még háromszor megismételte (1493-1496-ban, 1498-1500-ban és 1502-1504-ben), de végig abban a hitben, hogy Indiában (azaz Ázsiában) jár. Az új földrészt ezért 1507-től (Kolumbusz ekkor már nem élt) nem róla, hanem annak első ismertetőjéről, Amerigo Vespucciról nevezték el (Amerika, azaz Amerigo földje). A Kolumbusz nevet így is tucatnyi földrajzi név őrzi az Újvilágban.

A másik legjelentősebb vállalkozást egy portugál, Ferdinand Magellan vezette, de spanyol megbízásból. Nem kevesebbre vállalkozott, mint a Föld körülhajózására. Ennek során végérvényesen beigazolódott, hogy a Föld valóban gömb alakú, 1519-ben öt hajóval és több mint 230 tengerésszel vágott útnak. A Fülöp-szigeteknél ő maga is életét vesztette. Egy hajója tért vissza, alig kéttucatnyi tengerésszel 1522-ben.

A vállalkozást csak 1577-1580 között, tehát jó fél évszázad múlva tudta megismételni Francis Drake, Anglia legünnepeltebb tengerjárója. Addig azonban Spanyolország és Portugália uralta az akkori világot, amit az 1494-ben megkötött tordesillasi szerződés, illetve annak a másik félgömbre való kiterjesztését tartalmazó 1529-es zaragozai egyezmény biztosított. Ez volt a világ első felosztása a kor nagyhatalmai között.

 

 

6.2.4.3. Más felfedezők

 

A spanyolok és portugálok kötötte egyezmény jól mutatta fölényüket a többi ország hasonló vállalkozóival szemben, ugyanakkor nem zárta ki, hogy mások is kipróbálják magukat, sőt esetleges sikereket érjenek el. 1497-ben például az angol szolgálatban hajózó John Cabot (Giovanni Cabotto) itáliai hajós Észak-Amerikában (Új-Fundland partjainál) kötött ki. Azt hitte ugyanis, hogy minél északabbra jut el, annál rövidebbé válik a Távol-Keletre vezető utazás, a Föld görbülete következtében. 1500-ban a portugál Pedro Cabral annyira nyugat felé sodródott Afrika megkerülése során, hogy a mai Brazíliában kötött ki. 1513-ban a spanyol Ponce de León felfedezte a Golf-áramlatot, ami ezt követően jelentősen megkönnyítette a visszafelé vezető utat. Ugyanebben az évben Vasco de Balboa – áthaladva a Panama-földszoroson – megpillantotta a Csendes-óceánt. A hőn áhított Fűszer-szigeteket már Indiából indulva érték el a portugálok 1511-1512-ben, majd egy évtizeddel később Macaun (azaz Makaón) a kínai császárral is kereskedelmi kapcsolatba léptek.

A francia Jean Cartier az észak-nyugati átjárót kutatva 1534-1537 között a Szent Lőrinc-öböl és -folyó vidékét térképezte fel, bár az eredeti feladata az volt, hogy értékes fémlelőhelyekre bukkanjon. A spanyol Hernando de Soto felfedezőútja során 1539-1542 között bejárta a mai Egyesült Államok belsejének déli részét, és rábukkant a Mississippi fontos vízi útjára. Ez az expedíció segített a kontinens pontos alakjának a feltérképezésében, és biztosította a későbbi spanyol uralmat a Mississippitől a Csendes-óceánig.

Az északnyugati átjárót főként angolok kutatták. Martin Frobisher 1576-1578ban, Humphrey Gilbert 1583-ban, John Davis pedig 1585-ben, majd 1587-ben próbálkozott. Részeredményeket elértek: felfedezték Grönlandot és környékét, valamint feltérképezték a Hudson-öböl vidékét. Walter Raleigh 1584-ben megalapította az első észak-amerikai angol gyarmatot, Virginiát, de az felmorzsolódott az indiánokkal vívott küzdelemben.

Ugyanilyen komoly feladat volt az északkeleti átjáró keresése, ez azonban már a 16. században eredménnyel járt. Két angol hajós, Hugh Willoughby és Richard Chancellor 1553-1554 telén Murmanszk környékén a jég fogságába került (Willoughby jó néhány társával együtt meg is fagyott), majd Chancellor kapcsolatba jutott IV. Iván orosz uralkodóval, és 1555-ben létrehozták az egyik első kereskedelmi társaságként a Moszkvai Társaságot.

 

 

6.2.4.4. Alkirályok és konkvisztádorok

 

Az első felfedezőutak gazdaságilag nem mindig voltak sikeresek, de vitathatatlanul új távlatokat nyitottak. A portugálok technikai fölényüket kihasználva elzárták a vetélytárs arabokat az Indiai-óceántól. Első indiai alkirályuk, Almeida megsemmisítette az egyiptomi flottát, 1505-től pedig kereskedelmi telepek és erődök (ún. faktorátusok) sorát hozta létre a térségben. A második alkirály, Albuquerque elfoglalta és milliós lélekszámú gyarmati központtá alakította Goát, majd 1515-ben bevette a Perzsa-öböl bejáratánál levő Hormuz erődjét. A kelet-afrikai Mozambik szigetétől Indiáig terjedő óriási térség szűk száz évre a portugálok "vadászterületévé" lett.

A portugálok azonban nem hoztak létre egységes gyarmatbirodalmat, hanem egyezségre jutottak az ázsiai kereskedőpartnerekkel. Indiában 1526 óta a muzulmán (Nagy)mogul Birodalom egyébként is útját állta a terjeszkedésnek. Gyarmatszervezés tekintetében kivételt jelentett a tordesillasi szerződésben Portugáliának juttatott Brazília, különösen, miután a 16. század végén az angolok és a hollandok megtörték a portugálok tengeri uralmát, ezért csökkent az ázsiai kereskedelem jövedelmezősége. 1580-ban Portugália gyarmataival együtt hatvan évre – dinasztikus okokból – kényszerűen beleolvadt a spanyol államba.

Spanyolország kezdettől konkvisztádorok hadával igyekezett elfoglalni és megszervezni nagy területű közép- és dél-amerikai gyarmatait, melyek közigazgatása rabszolga- vagy kényszermunkával biztosította az ültetvények és a bányák működtetését. V. Károly az "Új törvények"-ben 1542-ben megtiltotta, hogy az indiánokat rabszolgává tegyék, és földjüket elvegyék. A helyi társadalmakat azonban – igaz, különböző mértékben, de – szétzúzták. A hiányzó munkaerőt és a háborúk meg a különböző behurcolt betegségek által kipusztított őslakosokat – főként az először meghódított karibi szigetvilágban – afrikai rabszolgákkal pótolták.

Ezt megelőzően a spanyol hódítók különösen a két legvirágzóbb amerikai civilizáció, az azték és az inka elpusztításában voltak kegyetlenek. Hernán Cortez 1520-1521-ben alig hatszáz katonájával csellel és ellenfeleit megosztva előbb ágságba ejtette az aztékok uralkodóját, II. Montezumát, majd megölette őt. Ezt követően megostromolta a fővárost, Tenochtitlánt, és annak romjain új fővárost építtetett, Mexikóvárost. A meghódított országot Új-Spanyolországnak nevezte el, és alkirályként kormányozta az 1540-es évekig. Az Inka Birodalmat Francisco Pizzaro 1532-1533-ban számolta fel. Ebben kezére játszott az is, hogy a dél-amerikai országban éppen belháború dúlt. A két rivalizáló trónörökös egyikét, Athahualpát Quitóban – csellel – fogságba vetette, a másikat, Huascart Cuzcóban megölette. Persze Athahualpa sorsa is a halál lett. Pizzaro 1535-ben új fővárost alapított, Limát. 1541-re befejeződött az Inka Birodalom meghódítása, de a konkvisztádor is elérte a sorsa: cselszövés áldozata lett. Harcostársa, Almagro fia gyilkolta meg,

 

 

6.2.5. A felfedezések következményei

 

6.2.5.1. A tengerentúli terjeszkedés visszahatása

 

Láthattuk, hogy a 16. század szinte kizárólag a spanyoloké és a portugáloké volt. Ugyanakkor az egész európai – legalábbis a nyugati – civilizáció horizontja hihetetlenül kitágult. A Földközi-tenger vidékének, valamint Nyugat- és Észak-Európának a zárt középkori kapcsolatrendszerét egy- a világ távolabbi vidékeit, más földrészeit is bekapcsoló – új, kapitalista világgazdasági rendszer váltotta fel. Mindez azonban nem történt egyik napról a másikra. Ráadásul ebben a folyamatban már az öreg kontinens más országainak jutott a vezető szerep.

A Földközi-tenger kereskedelme már a 15. század közepétől fokozatosan elvesztette központi szerepét, ráadásul Itália a század végétől állandó hadszíntérré vált. Új kereskedelmi központok alakultak ki az Atlanti-óceán partján: előbb Lisszabon, Sevilla, később Antwerpen (itt nyílt 1531-ben az első árubörze), majd a 16. század végén Amszterdam, a 17. században pedig London. A legfontosabb kereskedelmi útvonalak áthelyeződtek az Atlanti-óceánra, kialakult egy virágzó, Amerika, Európa és Afrika közötti "háromszög kereskedelem". Amerikából főként ezüstöt, aranyat, halat, szőrmét, sót, gyapotot, indigót, dohányt, gyümölcsöket, keményfát, melaszt, cukrot és kakaót szállítottak Európába. Az Óvilágból ipari termékeket, fegyvereket, szeszes italokat (utóbbit elsősorban Afrikába) juttattak a fekete földrészre és Amerikába, míg Afrikából került az aranypor és a sok rabszolga Amerikába.

Az itáliai és délnémet bankházak megőrizték jelentőségüket, elsősorban azért, mert a kölcsönügyletek mellett vállalkozással is kezdtek foglalkozni. Leghíresebbek az augsburgi Fuggerek voltak. A Fuggerek a nagypolitikába is "beleártották" magukat azzal, hogy 1519-ben félmillió arannyal támogatták a Habsburg V. Károly német-római császárrá választását. Elmondhatjuk, hogy egyetlen cégnek sem volt szinte soha olyan befolyása Európa és a világ gazdasági életére, mint amikor "Gazdag" Jakob Fugger (1459-1525) tartotta kézben a hatalmat. Napjainkra vetítve: Németország jelenlegi, képzeletben egyesített száz legnagyobb vállalatán is nagyobb volt a gazdasági befolyása. Egy időben ötvenszer voltak nagyobbak a második akkori legerősebb német vállalatnál, az ugyancsak augsburgi Welsereknél. Ők voltak a birodalom legnagyobb birtokosai, a világ legjelentősebb bankárai, a legelső kereskedőház tulajdonosai, a legtekintélyesebb bányavállalkozók, a kézműipar legfontosabb munkáltatói, fegyvergyárosok, pénzverők. Így lettek elsőrendű fontosságú politikai nagyhatalommá is. Pedig a nemesek Európájában ők "csak" sváb üzletemberek voltak.

 

 

6.2.5.2. Az árrobbanás és következményei

 

Az árrobbanás vagy árforradalom azt jelentette, hogy eltolódott az Európába áramló nemesfémek értéke és ára közötti arány. Ezt csak részben magyarázza, hogy az Amerikából érkező hihetetlen mennyiségű nemesfém (főleg ezüst) inflációs folyamatot indított el, amihez hozzájárult az is, hogy az újonnan feltárt svédországi ezüstbányák hozamát megnövelte az amalgámozás új módszere, mellyel több nemesfémet tudtak kivonni az ércből.

Fontosabb volt, hogy a már említett demográfiai hullám miatt egyre több gabonára és élőállatra volt szükség, ami felverte a mezőgazdasági cikkek, azon belül az alapvető élelmiszerek árát. Igaz, nőtt a fizetőképes kereslet is.

A lakosság növekedése miatt egyre több élelmet igénylő Nyugat-Európában kénytelenek voltak az átlagosnál rosszabb minőségű földeket is művelésbe vonni, még akkor is, ha a termelés így drágább lett. Ugyanakkor az Európán belüli munkamegosztás is egyértelműbb lett: az Elbán túli országok élelemtermelővé és -szállítóvá váltak (főleg a Lengyel és Magyar Királyság), míg Európa nyugatibb része egyre jellemzőbben az iparcikkek előállítója lett. Ezeket a termékeket azonban nem elsősorban Kelet-Közép-Európában értékesítették, hanem más kontinenseken.

Bár kezdetben Spanyolországban és Portugáliában halmozódott fel a legtöbb nemesfém, itt azonban az uralkodók és az államok voltak a kereskedelem fő haszonélvezői, nem a gazdaság. Németalföldön és Angliában viszont a polgárság irányította a forgalmat az ún. szabadalmazott társaságok (pl. az angol Moszkvai Társaság) révén, amelyek célja a kereskedelem előmozdítása volt, ami maga után vonta az egész gazdaság fejlődését. A leghíresebb az Angol Kelet-indiai (1600) és a Holland Kelet-indiai Társaság (1602) volt, amelyek azonban már inkább részvénytársaságoknak számítottak.

 

 

6.2.5.3. Az ipar és a mezőgazdaság változásai

 

A nagykereskedelemben létrejött – immár kapitalista jellegű – tőkét az iparban lehetett kamatoztatni. Az ún. eredeti tőkefelhalmozás korai formája a kereskedelem hasznának ipari befektetését jelentette. Ennek során – mivel az árforradalom idején az iparcikkek árai nőttek szerényebben – az olcsó tömegtermékek előállítása vagy a biztos állami megrendelések megszerzése (pl. hadiipar) volt a cél. Az olcsó munkaerőt úgy lehetett biztosítani, hogy megkerülték a céhes kereteket. Ezt jelentették a manufaktúrák.

Az elszegényedő, falusi, háziiparral foglalkozó emberek voltak erre a legalkalmasabbak, akik termékeik értékesítését rendszerint kereskedőkre bízták. A kapcsolat szervezetté vált, mihelyt a kereskedők előbb a nyersanyagot, majd az eszközöket is biztosították a munkához. Ezek voltak a szétszórt manufaktúrák, melyekben a korábban önálló iparosok bérmunkásokká váltak. A korszak legkorszerűbb termelőüzeme a központosított manufaktúra volt, de míg az előbbi szervezeti forma sok ezer családot érintett, az utóbbi alig néhány ezer embert.

A legjobban a céhes hagyományok nélküli iparágak alakultak át. Ezek a bányászat és a fémfeldolgozás, melyek a hadseregek növekvő igényeinek köszönhették fellendülésüket. A magas tőkeigény miatt a kisvállalkozások amúgy sem törhettek be ezekre a területekre. Új iparág volt a könyvnyomtatás és az üvegkészítés. Utóbbi fejlődését a tömegigény (pl. az ablaküveg elterjedése) és az új optikai eszközök (távcső, mikroszkóp) készítése is siettette. A vezető iparág azonban a tömeg- és luxusigényeket egyaránt kielégíteni hivatott textilipar volt, mely számos – egymástól elkülöníthető – munkafázisból állott: fonás, szövés, finomítás, festés. Különösen Anglia példája szemléletes, ahol a 16. századtól "rájöttek", a hazai nyersanyag otthoni feldolgozását követően a késztermék értékesítése kifizetődőbb, mint a nyers gyapjú eladása. (Az ellenpélda Spanyolország, ahol a gyapjútermelők szervezete, a Mesta megakadályozta hazai textilipar születését, ami igencsak hozzájárult az országnak a 16. században meginduló gazdasági hanyatlásához.)

A mezőgazdasági termelés szervezeti keretei Nyugaton és Keleten alapvető különbözőségeket mutattak. Ott a kisparaszti gazdaságok, míg térségünkben a robotoltató földesúri majorságok a jellemzőek. Angliában a leglátványosabb a tőkés viszonyok elfogadása. Az ún. bekerítések a birtoktestek egyesítését, a közföldek legelőinek elvételét, majd a bérlők földről való elűzését jelentették, többnyire erőszakos eszközökkel. A 16. században terjedt ki a folyamat, mely főként a juhtenyésztés igényeinek a kielégítését szolgálta.

Ettől gyökeresen eltérő földkisajátítási gyakorlat alakult ki az Elba vonalától keletre, a Dunától északra, beleértve Oroszországot is. Itt az erős személyi vagy jobbágyi függőség a jellemző, mely Oroszország és Lengyelország egyes részein heti 5-6 napi robotot jelentett. Az ok kézenfekvő, hisz főként olyan területekről van szó, ahonnan mezőgazdasági cikkeket (leginkább gabonát) exportáltak Nyugat-Európába. A primitív mezőgazdasági technika és technológia (két- és háromnyomásos gazdálkodás) több munkaerőt igényelt, egy alacsony népsűrűségű és lélekszámú régióban.

 

 

6.2.6. Birodalomépítés Nyugaton és Keleten

 

6.2.6.1. A régiók Európája

 

Európa _ egy szellemes felosztás szerint- szerencsés és kevésbé szerencsés régiókra tagolható. Ez nagyrészt attól függ, hogy milyen siker-, illetve katasztrófadátumok kapcsolhatók az egyes térségek, országok történetéhez. A mórok kiűzése az Ibériai-félszigetről és Amerika felfedezése – 1492 – egyértelműen Spanyolország sikere, de Bécs 1529-es törökkel szembeni megvédése, sőt a török hajóhad legyőzése 1571-ben Lepantónál szintén az. Ilyen sikerdátumnak minősíthetik a franciák az angolokkal vívott százéves háború eredményes befejezését 1453-ban, az angolok pedig a "rózsák háború"-jának a lezárását 1485-ben. Persze van ilyen keleten is: a Habsburgok, a lengyelek, az oroszok (a moszkvai nagyfejedelmek) folyamatos területgyarapodásai ("orosz földek begyűjtése"), vagy másutt: például a svéd függetlenség 1523-as kivívása.

Persze, ami az egyik oldalon siker, az a másikon kudarc. Nekünk, magyaroknak például 1526, a mohácsi katasztrófa nemzeti tragédia, de ugyanezt fél tucat balkáni állam (1393: Bulgária; 1453: Bizánc; 1459: Szerbia; 1463: Bosznia; 1482: Hercegovina; 1528: Montenegró) is elmondhatja magáról. Különösen Bizánc eleste rázta meg Európát, persze annyira nem, hogy az európai hatalmak – félretéve ellentéteiket- egyetlen percre is egyesítették volna erőiket a törökkel szemben.

Mint említettük, történeti munkák beszélnek a kora újkorban az Észak-Itáliától és a délnémet területektől Amszterdamig nyúló ún. "boldogabb Európáról", mely térség (más néven "fennsík", centrum) a Németalföldet, Angliát és Franciaországot foglalta magában. Ehhez a Skandináviát, a Német-római Birodalom nagyobb részét, Közép-Kelet-Európát (Lengyel-, Cseh- és Magyarország), Közép- és bél-Itáliát, valamint az Ibériai-félszigetet jelentő félperiféria társul. A harmadik térség a "maradék" kelet, illetve az európai periféria, legfőképpen Oroszországgal, Litvániával és a Török Birodalommal.

 

 

6.2.6.2. Egységesülő országok, formálódó birodalmak

 

Az egységes Spanyolország tulajdonképpen 1479-ben jött létre, amikor Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai (Katolikus) Izabella trónra lépésével a két ország egyesült, bár mindketten megtartották külön uralkodói "státusukat", s a két rendi gyűlés, a cortez is megmaradt. Az igazi egység további állomásai: a Granadai Emírség (1492) és Navarra legyőzése (1515). Ferdinánd a külföld szemében hosszú uralkodása (1479-1516) utolsó évében lett ténylegesen Spanyolország királya.

Franciaország uralkodói a százéves háborút követően fokozatosan terjesztették ki hatalmukat az addig nagy önállósággal rendelkező tartományokra. Az utol. só állomás Bretagne volt, melynek örökösnőjével 1491-ben házasságot kötött VIII. Károly király. Így már csak az angolok által uralt – egyébként Bretagne-hoz tartozó – Calais francia koronához való csatlakozása váratott magára, egészen 1558-ig.

Anglia egységét a Tudor-ház 1485-ös trónra kerülése teremtette meg.

A legsikeresebbek azonban a Habsburgok voltak. "Háborúzzanak mások, te, boldog Ausztria, csak házasodj!" – hangzott az egyik jelmondatuk. Nem véletlen, hogy a Burgundiáért folytatott 1477-es leánykérési "csatát" a francia Valois-dinasztia jelöltjével szemben ők nyerték meg. Egészen pontosan a család nagyhatalmi alapjainak a megteremtője, a német-római császári trónon "gyökeret eresztő", több mint fél évszázadig "terpeszkedő" III. Frigyes, aki tizenhét éves fiának, Miksának a tízéves francia trónörökös Károllyal szemben elnyerte a tizennyolc éves Burgundi Mária kezét. Ráadásul Mária 1482-ben – miután fiúgyermekkel ajándékozta meg férjét, Miksát – meghalt. Az ezt követő harcok során a nyugati, az eredeti hercegi rész Franciaországé lett ugyan, a grófi részt azonban – Németalfölddel együtt (!) – a fiú, Szép Fülöp örökölte, ami már vonzóvá tette őt a spanyol királyi pár lányával, Őrült Johannával kötött házasságához. Az ő fiuknak, Károlynak a spanyol trónra kerüléséhez persze némi "szerencsére" is szüksége volt. (Ferdinánd és Izabella fiának és elsőszülött lányának, valamint ez utóbbi fiának a korai halálára.) Az már viszont korántsem szerencse volt, hogy I. (Habsburg) Károly, 1516-tól spanyol király, a Fuggerek anyagi támogatásával megnyerte I. Ferenc francia és VIII. Henrik angol királlyal szemben a német-római császárválasztást is 1519-ben. A Habsburgok- Károly öccse, Ferdinánd révén -1526-ban elnyerték a magyar és cseh trónt is.

Oroszországban eközben folyt a Moszkvával rivális nagyfejedelemségek legyőzése, az "orosz földek gyűjtése": Novgorod (1478), Tverj és Pszkov (1485), Szmolenszk (1514), Rjazany (1520), Kazanyi Kánság (1552), Asztrahányi Kánság (1556).

Svédország 1523-ban Dániával szemben kivívta függetlenségét. A svéd expanzió azonban ezzel nem ért véget. Előbb a Baltikumban terjeszkedtek (1561: Észtország meghódítása), majd a svéd Wasa-dinasztia megszerezte a lengyel trónt is, igaz a svéd-lengyel perszonálunió elég rövidre sikeredett (1592-1599).

 

 

6.2.6.3. Európa "vesztesei"

 

Minden nemzeti önsajnálat nélkül mondhatjuk, hogy a kor nagy vesztese a Magyar Királyság volt, melynek nagy része (hódoltsági terület) 1541-től több mint 140 éves török rabságba került, más része pedig (Királyi Magyarország) a Habsburg Birodalmon belüli különállását igyekezett több-kevesebb sikerrel elérni.

De még inkább a vesztesek közé sorolhatók a korábbi balkáni államok, melyek évszázadokra, lényegében a 20. századig a deformáló oszmán-török hatás alá kerültek.

Két másik térséget is meg kell említenünk, a Német-római Császárságot és Itáliát. A Szent Római Birodalomban I. Miksa császár (1493-1519) egységesítő reformkísérlettel próbálkozott, mely azonban megbukott a tartományi fejedelmek (hét választófejedelem, mintegy háromszáz fejedelem és több mint ötven birodalmi város) ellenállásán. Ezeket a különállási törekvéseket csak megerősítette a reformáció, a 17. századi harmincéves háború pedig végképp megpecsételte a birodalom egyesítésének sorsát. Itália széttagoltságának még közvetlenebb következményei voltak, hiszen ebben a térségben, ezért a térségért robbant ki a kora újkor első nagy európai háborúja, ami a két és fél évszázados Habsburg-francia ellentét bevezetőjévé is vált.

Itália megosztottsága elsősorban a félszigeten létező sok államból fakadt, de az egyes államokat belső harcok is gyengítették. Milánóban a Viscontiak és a Sforzák vetélkedtek a hatalomért, Firenzében a Mediciek uralmát éppen a háborúk idején, 1494-1530 között szakítja meg néhány köztársasági periódus. A Földközi-tenger keleti medencéjétől Keletre vezető karavánutakat ellenőrző Velence végig az arisztokraták köztársasága volt, élén a dózséval. Bár a városállam a portugál felfedezések nagy vesztese lett, Napóleon megjelenéséig mégis fontos maradt. A Nápolyi Királyságban az Anjou-házat követően – V. (Aragóniai) Alfonz (Aragóniai Ferdinánd apja) révén még 1442-ben – a spanyol királyi család szerezte meg a trónt, s hozzá 1479-ben Szicíliát is. Az Egyházi Állam egyesítési kísérletei, melyek főleg VI. Sándor pápa és fia, Cesare Borgia nevéhez fűződtek, hamar kudarcba fulladtak.

 

 

6.2.6.4. Harcok Itáliáért – az itáliai háborúk (1491-1559)

 

A hetedfél évtizedig tartó itáliai harcok 1494-ben robbantak ki. VIII. Károly francia király a nápolyi Anjou-ellenzék hívására csapataival végiggázolt Itálián, és elfoglalta Nápolyt. I. Miksa császár és Ferdinánd spanyol király – támaszkodva a megrettent itáliai államok egy részére – hamarosan kiszorította azonban a franciákat. XII. Lajos, az új francia király négy évvel később – örökösödési jogaira hivatkozva, Velencével szövetségben – Milánót rohanta le. Ezt követően összekülönböztek a szövetségesek, és a franciák ezúttal a spanyolokkal (ismét Aragóniai Ferdinánddal) egyeztek meg, ismét Dél-Itália (Nápoly és Szicília) felosztásáról. Ebbe meg I. Miksa császár szólt bele oly módon, hogy Velence szárazföldi terjeszkedését kívánta korlátozni az itáliai félszigeten. Létrehozta a cambrai-i ligát, melyben a francián kívül a pápa és minden itáliai középállam részt vett, egyszer és mindenkorra megállítva a köztársaság szárazföldi terjeszkedését. Ezt követően II. Gyula pápa a "barbár" francia hódítók ellen életre hívta a Szent Ligát (1511), mire azok elvesztették Milánót, hogy aztán 1515-ben a következő francia uralkodó, I. Ferenc a marignanói csatában ismét visszaszerezze azt.

V. Károly német-római császárrá választásával világossá váltak az erőviszonyok. Most már egyértelműen Habsburg-francia küzdelem folyt, nem csupán Itáliáért, hanem francia szempontból a szinte teljes Habsburg bekerítés veszélye ellen is, ami a spanyol és német-római trón egy kézbe kerülését követően a gallokat valóban fenyegette. 1521-1559 között öt itáliai háború volt. Az első, ún. burgundi háború döntő csatája, a paviai ütközet (1525) hadtörténeti jelentőségű, amennyiben a franciák veresége a lovagi hadviselés alkonyát is jelentette. A mohácsi csata évében francia vezetéssel kötött Habsburg-ellenes (a pápa – és az itáliai államok részvétele miatt szentnek is nevezett) cognaci liga végképp megosztotta Európát, és elindította a francia-török közeledést, melynek tíz év múlva szövetség lett az eredménye. Közben a császári zsoldosok feldúlták Rómát az újabb szent liga megtorlásaként (1527: Sacco di Roma), és a franciák – a Savoyából "kihasított" Piemont kivételével – kiszorultak Itáliából. Igaz, egy ízben (1538-ban), a török szövetség "gyümölcseként" elfoglalták Savoyát, de a még két évtizedig "csörgedező" itáliai háborúk teljes francia vereséggel zárultak. A félsziget államaiban-Velence és az Egyházi Állam kivételével – a különböző mértékű spanyol befolyás érvényesült. A franciák csupán az 1552-ben a császártól váratlanul elragadott három elzászi erődítményt őrizhették meg, Metz, Toul és Verdun várát.

 

 

6.3. Reformáció és katolikus megújulás

 

A vallás központi szerepet játszott Európában a kora újkorban, melynek kezdetén a római katolikus és görögkeleti egyház határvonala a lengyel-litván állam közepén húzódott déli irányban, és Raguzónál érte el az Adriai-tengert. Ezen kívül csak a zsidók, a lollardok (az angol disszenterek csekély számú és szétszórt csoportjai), az Ibériai-félszigeten a mórok és – jellemzően a cseh-morva területeken – a husziták voltak más vallásúak, és persze ezért többnyire üldözöttek. Mondhatjuk, hogy a középkor századaira jellemző eretnekség 1500 táján eltűnt, a katolikus egyház önelégült lett. Egyre több pap élt az egyházközösségétől távol, tudatlanságukkal és erkölcstelenségükkel rontották az egyház tekintélyét. Ez a magyarázata, hogy alig több mint ötven év alatt Európa katolikus lakóinak 40 százaléka reformált lett.

 

 

6.3.1. A reneszánsz pápák (1447-1521)

 

Itália a 14-15. században teljesen széttagolt volt. Gazdaságilag legfejlettebb területei a félsziget északi részén helyezkedtek el. Genovában és Velencében a kereskedő arisztokrácia kezében volt a hatalom, utóbbit a választott dózse (herceg) és az arisztokratákból, valamint polgárokból álló tanács irányította. Milánóban és Firenzében a Visconti-, illetve a Medici-család uralkodott. A Viscontiak a nemesség, a gazdag bankár Mediciek a polgárság képviselői voltak. A spanyol kézben lévő Nápolyi Királyság és az Egyházi Állam viszont – az európai monarchiákhoz hasonlóan – feudális berendezkedésű volt.

A reneszánsz pápák korának közös jellemzője volt, hogy az egyházfők – világi fejedelmek módjára – lelkesen támogatták az új kulturális irányzatnak a művészeteket, tudományokat fejlesztő törekvéseit, annak érdekében, hogy ezzel is növeljék az egyház fényét, tekintélyét. Jellemző volt az is, hogy tevékenyen részt vettek Itália politikai ügyeiben, a fejedelmi udvartartás kiépítésében, és nem állt távol tőlük a rokonpártolás, a nepotizmus, valamint a hivatalvásárlás, a szimónia sem. E negatív vonások különösen a késő reneszánsz pápák időszakát határozták meg. Megtoldhatjuk még ezeket a túlzott fényűzés kedvelésével, az elvilágiasodással (a pápáknak vér szerinti gyermekeik voltak, akiket ráadásul különleges körülmények között neveltek), az égetően szükséges reformok elhanyagolásával is. Mindezek oka – és nem magyarázata – az Egyházi Állam biztonságának megteremtése volt, melyben a pápák alapérdeke az itáliai politikai egyensúly biztosítása kellett legyen. Ezért az egyházfők inkább e világi, hatalompolitikai ügyekkel foglalkoztak, fényes fejedelmi udvartartást vezettek, hatalmas építkezésekbe kezdtek. Mindehhez szükségük volt rokonaik (pl. fiaik és lányaik) és családjaik (pl. Borgia, Rovere, Medici) támogatására is.

A kora reneszánsz papák (1447-1471) közül az első V. Miklós volt, aki a tudományok és művészetek támogatásán kívül még egyházfői hivatásának is igyekezett megfelelni. Az ekkor még a vezető itáliai városokhoz képest – némi túlzással – "porfészeknek" számító Róma és templomai helyreállításához Európa minden tájáról művészeket és építőmestereket hívott. A görög irodalom remekeit latinra fordíttatta, szenvedélyes könyv- és kéziratgyűjtő lévén megteremtette a vatikáni könyvtár alapjait. Borgia III. Calixtus – bár nem sok eredménnyel – a török ellen mozgósított. Ő volt azonban a nepotizmus elindítója is két unokaöccsének bíborossá tételével. A katalánok" hatalmaskodása elégedetlenséget szült Rómában. A humanista II. Pius reformterveinek megvalósítását korai halála akadályozta meg. Ő is sokat és eredménytelenül foglalkozott a törökkérdéssel. II. Pál unokaöccse volt IV. Jenő pápának. Éppen ezért csak feltételekkel, bizonyos választási fitokkal (kapitulációkkal) választották meg, melyeket később megtagadott.

A késő reneszánsz pápák (1471-1521) működése kétségkívül a mélypontját jelentette a pápaság történetének. A Rovere-családból származó IV. Sixtust mértéktelen nepotizmusa tette hírhedtté. Támogatta az inkvizíciót, s ő nevezte ki az egyik – később leggyűlöltebbé váló – spanyol főinkvizítort, Torquemadát is. Ugyanakkor a vatikáni könyvtárat nemcsak megnagyobbította, de nyilvánossá is tette. Nevét a róla elnevezett híres Sixtus-kápolna őrizte meg. A genovai származású VIII. Ince idején a pápai kúriában uralkodó állapotok tovább romlottak, főleg ami a rokonpártolást illeti. Pappá szentelése előtt házas volt, fiát a Medici-család lányával házasította össze, hálából egyik fiukat kinevezte bíborosnak. Leghírhedtebb rendelkezése az ún. boszorkánybulla, amely újra nagy boszorkányüldözésekhez vezetett.

A legsötétebb időszak a spanyol Borgia-családból származó VI. Sándor uralkodása (1492-1503) volt. Bár tehetséges pap, ügyes diplomata, tapasztalt államférfi és megnyerő modorú ember, de világiassága, ravaszsága, féktelen érzékisége miatt a pápaság történetének legnagyobb szégyenfoltja lett. Különösen az ítélhető el, ahogyan a Firenzében 1494-1497 között szinte korlátlan befolyásra szert tett, a pápa és a pápaság bűneit ostorozó Savonarolával szemben fellépett. Négy törvénytelen gyermeke volt, köztük a "méregkeverő" Lukrécia és a reneszánsz uralkodók legelvetemültebb típusát képviselő Cesare Borgia. A Rovere-családból származó II. Gyula inkább hadvezérnek vagy világi fejedelemnek született, mint egyházfőnek. Előbb Cesare Borgia hatalmát akarta megtörni, majd Velence, később a franciák kiszorítása érdekében tevékenykedett. Lobbanékony természete, hajlíthatatlansága miatt kortársaitól "méltán" kapta az il Terribile, azaz "a rettenetes" jelzőt, ami különösen nem vet jó fényt Krisztus földi helytartójára. Nevét azonban kora leghíresebb építkezésének, a Szent Péter-bazilikának megkezdése, valamint a két reneszánsz művészóriás, Michelangelo és Raffaello foglalkoztatása is halhatatlanná tette. Az utolsó reneszánsz pápa, a konklávén Bakócz Tamást legyőző Medici X. Leó szelíd, békés természetű ember volt, és az egyház átalakításával nem sokat törődött. Pedig ekkor már – főleg a reformáció terjedése miatt- nagy szükség lett volna arra. Nem csoda, hogy őt már a reformpápák hosszú sora követte.

 

 

6.3.2. A reformáció és főbb irányzatai

 

6.3.2.1. Előzmények

 

A Német-római Császárság területén – a központi hatalom hiányát kihasználva – a pápaság igencsak "megkopasztotta" a hívőket. Sokféle címen szedtek pénzt: pápa tized, papi tisztségek áruba bocsátása, de a legjövedelmezőbb a búcsúcédulák árusítása volt. Mindezek együtt egyre komolyabb ellenérzést keltettek – és nem csupán a Habsburgok uralta területen. Itt azonban az egyházi reform gondolata régtől fogva társult a birodalmi reforméval. A világi centralizáció gondolata mellett a pápai központosított egyházkormányzatot is sérelmezte a fejedelmek jelentős része.

Ráadásul az egyház valósággal a szentek érdemeinek kincstartója lett. Kölnben – jó pénzért – naponta tízezernél több alapítvány-misét mondtak. Wittenberg 5005 relikviát őrzött, egyenként átlag száznapos búcsú értékben. A mainzi érsek 8933 relikviát s 42 szent egész testét "szedte össze" negyvenmillió év szenvedéseinek a megváltására. Valóságos ártaksák alakultak ki egyes bűnökről, a tettes vagyoni képességeihez igazodva.

 

 

6.3.2.2. A reformáció kezdete: Luther fellépése

 

"Egyedül Isten igéje és Krisztus" – így határozta meg Martin Luther a 16. század, de talán a kora újkor legnagyobb felismerését. Korszakos fellépése új távlatokat nyitott.

Martin Luther (Luther Márton, 1483-1546) türingiai bányászcsaládból származott. Apja különböző kézműves vállalkozásokban is részt vett. Keményen dolgozott, hogy nagy családját eltarthassa. Luther szülei szigorával magyarázta, hogy Ágoston-rendi szerzetessé lett. 1510-1511-ben Rómában maga is térden csúszott fel a "szent lépcsőn" a bűnbocsánatot kereső zarándokokkal együtt. Hamar átlátott azonban a pápai udvar pénzügyi üzelmein.

1517. október 31-én – ekkor már mint a wittenbergi egyetem teológiaprofesszora – tette közzé 95 pontból álló téziseit, melyekben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen. Szerényen húzódott meg a tételek között az alapgondolat: "A bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg." A szűk körű teológiai vita alapjának tekintett röpirat a nyomtatásnak és az általános elégedetlenségnek köszönhetően két hét alatt bejárta az országot.

Luther tételeit csak teológiai vitának szánta, a búcsúcédulák németországi terjesztője, Johann Tetzel dominikánus szerzetes ellenében. Johann Eckkel folytatott lipcsei disputáján (hitvitáján) azonban már minden egyházi tekintélyt elvetett (a zsinatokét is), közeledve a husziták felfogásához. Amikor erre X. Leó pápa kiátkozó bullát küldött, akkor Luther, a wittenbergi diákság ünneplése közepette, nyilvánosan elégette azt. Ez már nyílt szakítás volt az egyházzal, az egyházfővel. Az új császárnak, V. Károlynak 1521-ben még sikerült a wormsi birodalmi gyűlést is rávenni a birodalmi átok kimondására, de ekkor Bölcs Frigyes szász választófejedelem Wartburg várában látszatfogságba vetette Luthert, aki ezzel nem csupán megmenekült, de békén dolgozhatott a Biblia németre fordításán. Az Újszövetség, majd később az Ószövetség átültetése révén megszületett a német irodalmi nyelv.

Luther fellépése úgy hatott ekkor, "mint a villám a puskaporos hordóra": hitviták, felkelések, parasztháborúk követték; a Német-római Császárság még széttagoltabb lett, a fejedelmek hatalma megerősödött. A legfontosabb azonban a hit forradalma volt. Megszűnt a katolicizmus monopóliuma. Ezzel azonban a hitszakadás csak megkezdődött.

Az elesett szegények komolyan hittek Luther harcában. A mühlhauseni Thomas Münzer – korábban Luther híve – az őskeresztény egyenlőségeszme jegyében vagyonközösséget vezetett be. Hívei az anabaptisták (újrakeresztelők) voltak, akik a felnőttkori keresztelés, azaz a hit tudatos vállalása mellett foglaltak állást. A német parasztháború (1524-1525) bukását s Münzer halálát követően Münsterbe húzódtak vissza, majd szektává "törpültek". A parasztháború kapcsán Luther először az urakat intette emberiességre, de később – látva az elszabadult indulatokat – a fejedelmeket szólította fel a rend kíméletlen helyreállítására.

1526-ban és 1529-ben Speyerben volt birodalmi gyűlés. Az első a fejedelmekre bízta a vallás ügyét, a második a tényleges helyzetet elismerve tiltotta a reformáció további terjesztését, újabb katolikus papok eltávolítását. A reform rendjei tiltakoztak, "protestáltak" – innen lett a protestáns elnevezés. Az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen a rendek elutasították Luther és harcostársa – az utókor által a "Németország tanítója" megtisztelő címmel felruházott – Philip Melanchton által megfogalmazott augsburgi (korabeli magyarul: ágostai) hitvallást, ami egy új felekezet, a ma evangélikusnak nevezett egyház születését jelentette.

Luther fokozatosan kibontott teológiai elveit a következőkben foglalhatjuk össze: egyedül Krisztus (solus Christus), vagyis elveti a szentek tiszteletét; egyedül a hit (solafide), "Az igaz ember hitből él," azaz az üdvösség elnyerése nem lehetséges jócselekedetekkel; egyedül a kegyelem (sola gratia), melynek elnyerése szükséges a hit mellé az üdvözüléshez; egyedül az írás (sola scriptura), azaz "Az igaz ember (...) csakis a Szentírásban való hite által üdvözül", vagyis elveti az egyházi szájhagyományt. Ezenkívül fontos volt, hogy bevezették a nemzeti nyelvű igehirdetést.

A protestáns rendek Schmalkaldenben szövetségre léptek, de az 1546/47-es schmalkaldeni háborúban János Frigyes (Bölcs Frigyes utóda) szász választófejedelem vezetésével vereséget szenvedtek a császártól. V. Károly a vele szövetséges vetélytársra, Szász Móricra ruházta a választói címet, aki 1552-ig ügyesen áltatta a császárt szövetségével, de ekkor Innsbruckban váratlanul hátba támadta. Nem maradt más, mint a megegyezés, az augsburgi vallásbéke – ebben a csalódott császár már nem vett részt-, mely kimondta a cuius regio eius religio (akié a föld, azé a vallás) elvet. Ez azt jelentette, hogy a birodalmi rendek, a fejedelmek és a városok szabadon választhatták meg a vallásukat, de ez nem foglalta magában a kálvinizmust és a különböző kisebb szektákat (pl. anabaptista). Az is szerepelt a megegyezésben, hogy ha az érsek, püspök, prelátus a régi vallást, azaz a katolikust elhagyná, birtokait veszítse el.

A lutheranizmus főleg német nyelvterületen (Porosz Hercegség, Szász és Brandenburgi Választófejedelemség, lengyel- és magyarországi városok német ajkú lakossága), valamint Skandináviában (Svédország és Dánia) terjedt el.

 

 

6.3.2.3. Kálvin és a kálvinizmus

 

A kicsiny Svájc a szabadság szigetének számított a kora újkori Európában. Nem véletlen, hogy az itt lévő városokban korán termékeny talajra találtak a protestantizmus eszméi. Ezek azonban már eltértek Luther tanításaitól, új lendületet adva a reformációnak.

A kezdeményező – még az 1510-es évek legvégén – egy zürichi lelkész, Ulrich Zwingli volt, aki eltörölte a papi nőtlenséget, semmisnek nyilvánította a misét, a toplomokból eltávolíttatta az ereklyéket és a szentképeket. Amíg azonban Luther csupán azzal szállt szembe, ami a Bibliával ellentétes, addig a svájci reformáció társadalomszervezővé is kívánt válni azzal, hogy a bibliai őskeresztény társadalmat szerette volna megvalósítani. Zwingli nem csupán radikálisabb felfogásában különbözött Luthertől, de az 1529-es marburgi hitvitán az úrvacsora kérdésében sem tudtak megegyezni. (Zwingli elvetette, hogy Krisztus valóságosan jelen van az úrvacsorában, melyet ő a gyülekezet emlékező lakomájának tartott.) Míg Zwingli valóságos reformátor volt, aki meg kívánta tisztítani, egyszerűsíteni akarta a vallási szerveket – akár az állam, a városi önkormányzat segítségével is –, addig Luther afféle prófétaként "csak" a vallási üzenettel foglalkozott, kevésbé érdekelték az intézmények.

Svájcban a városi kantonok gyorsan csatlakoztak Zwingli tanaihoz, de az őskantonok paraszti lakossága élesen szembeszegült ezekkel. Belháború kezdődött, és a nagy hatású zürichi lelkész az 1531-es kappeli csatában a zászló mellett esett el. Ezt követően olyan megegyezés született, hogy minden kanton maga határozhatta meg a vallását, de ez javarészt a katolicizmus visszaállítását jelentette.

A jelképesen elejtett zászlót egy picardiai francia, Jean Calvin (Kálvin János) emelte fel. Kalandos úton került Bázelbe, ahol 1536-ban jelentette meg a Tanítás a keresztyén vallásra (Insritutio Religionis Chrisrianae) című művét. A megvalósítás színhelyévé 1541-től Genf vált. A Genf Egyházának vallásos rendje 1543-tól a köztársaság alkotmánya lett, benne a négy fő hivatással. A tanítók (doktorok) feladata az volt, hogy "a híveket az egészséges tanításra oktassák, hogy az evangélium tisztasága ne romoljék meg a tudatlanság vagy hamis nézetek miatt". A lelkipásztorok dolga az evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgálása, az egyházi fegyelem gyakorlása lett. A presbiterek (vének) őrködtek a polgárok viselkedése felett, vigyáztak a jó erkölcsre, a diakónusok feladata pedig a szegények és betegek segítése, az egyházi javak kezelése volt.

Kálvin létrehozta a konzisztóriumot is, mely hat lelkipásztorból és tizenkét presbiterből állott a város negyedeinek az arányában, igen nagy fegyelmi jogkörrel. (A magánéletet is ellenőrizték, a mindennapos templomba járás kötelező volt, fényűzés, színház, tánc, részegség üldözött dolog volt.) A lelkipásztorokból és tanítókból álló testület a választásokért és a polgárok neveléséért volt felelős. Új, közösségi alapon működő egyházszervezetet hozott létre, elutasítva mindenféle hierarchiát, alá-fölé rendeltséget, világiakat is bevonva az egyház működésébe.

A kálvini reformáció Isten megismerésének szükségességét hirdette. Kálvin a hitet nem az Istenbe vetett bizalomnak, hanem feltétlen engedelmességnek tekintette. Ennek érdekében – ellentétben a lutheri irányzattal – tartósan és eredményesen törekedett a társadalom átformálására és megváltoztatására. Az új vallás nem csupán a hitéletet, hanem annak a mindennapi élet valamennyi területére való kiterjesztésével a nyilvános és magánélet szinte minden területét áthatotta.

Kálvin tanításának a középpontjában az eleve elrendelés (a predestináció) tana állt, melynek értelmében – bár a születés pillanatában meghatározott az ember sorsa"úgy kell élni, mintha Isten kiválasztottságra teremtett volna" bennünket. Az egyszerű, puritán ember, ha szorgalmas, takarékos, sikeres vállalkozó, és Istennek tetsző tiszta életet él, biztos lehet abban, hogy a mennyországba kerül. Az ókori zsarnokölés-elmélet felújítása a közösség – és nem az egyének- képviselőinek a jogát fejezte ki, hogy végső megoldásként így szabaduljanak meg a zsarnok uralkodóktól.

A korai kálvinizmust szigorúság és türelmetlenség jellemezte. A közösséget irányító konzisztórium keményen büntette a tiltott szórakozásokat (táncot, éneklést), a játékokat és a különféle erkölcstelenségeket, sőt a kötelező templomlátogatás elmulasztóit is. E vétségek miatt 1542-1546 között ötven embert végeztek ki, és hetvenhatot száműztek Genfből. A leghírhedtebb ügy Miguel Serveto (Szervét Mihály) spanyol orvos kivégeztetése volt, akinek a bűnéül hitét rótták fel, azt, hogy következetes egyistenhitében kétségbe vonta Krisztus istenségét és a Szentlélek létét. Ezért 1553-ban máglyahalállal kellett lakolnia. Hívei, az antitrinitáriusok (Szentháromság-tagadók) Magyarországon (Erdélyben) találtak menedéket, immár unitáriusokként.

Maga a kálvinizmus létrehozója halálát követően is folytatta diadalútját Nyugat- és Kelet-Közép-Európában: Svájc más városaiban, a Német-római Császárságban (pl. Pfalzi Választófejedelemség), Dél-Franciaországban (hugenották), Észak-Németalföldön (Hollandia), Skóciában (John Knox presbiteriánus egyháza), illetve Lengyelország és Magyarország földjén.

 

 

6.3.2.4. Egyházreform Angliában

 

Az angliai reformáció VIII. Henrik Tudor uralkodó nevéhez fűződik. Pedig Henrik kezdetben jó kapcsolatokat ápolt a pápával. A Lutherrel perlekedő 1521-es vitairatáért X. Leó pápa a Defensor Fidei (hitvédő) címmel tüntette ki. Nem sokkal később – 1529-ben – viszont azt követelte az angol király VII. Kelemen pápától, hogy érvénytelenítse Aragóniai Katalinnal több mint 25 éve kötött házasságát. Miután ez nem történt meg, 1534-ben olyan parlamenti határozatot hozatott, mely őt tette meg az angol egyház fejének. A törvény megtiltotta a pápa szó puszta használatát is. "Isten azt akarja, hogy a királynak, ne pedig Róma püspökének engedelmeskedjetek."

Mindez nem minden előzmény nélkül történt, s az események valódi oka sem az, hogy a pápa megtagadta a válást. Hódító Vilmos, II. Henrik és Becket Tamás óta évszázadokon át lappangó ellentét volt a pápaság és Anglia között. John Wyclif már a 14. században azt fejtegette, hogy a királyi hatalom független a pápáétól, illetve hogy minden tulajdon az uralkodóé, beleértve az egyház javait is. Dogmatikai szempontból pedig tagadta, hogy az oltáriszentség tartalmazza Jézus vérét és testét. William Tyndale jó másfél évszázaddal később, 1528-ban Keresztény ember engedelmessége címmel könyvet jelentetett meg, melyben azt fejtegette, hogy minden tekintetben passzív engedelmességgel tartozunk feljebbvalóinknak – így a királyoknak –, kivéve az Isten elleni vétség kényszerét. Szerinte a főbűn, az Isten elleni vétség a katolicizmus. "Ez a könyv való nekem és az összes többi királynak" jelentette ki VIII. Henrik, de az általa indított anglikán reformáció kevésbé kapcsolható vallási elvekhez.

Az angol egyház helyzete mindig is különleges volt. Az alsóházban nem volt képviselete, és nem volt – vagy csak csekély mértékben – kapcsolata a nemzettel. A főpapokat viszont szoros kötelék fűzte az uralkodóhoz, és laza a pápához – már csak a szigetország földrajzi helyzete és a távolság miatt is. A vagyonos egyház bírálata és a különféle szekularizációs javaslatok Wyclif óta napirenden voltak. Ekkor váltak azonban igazán időszerűvé, az uralkodó anyagi és erkölcsi csődje miatt.

Míg a lutheri (evangélikus) és a kálvini (református) egyház átlépte az országhatárokat, addig a VIII. Henrik által felülről irányított egyházreform eredményeképpen létrejövő anglikán egyház egy ideig csak a szigetországban terjedt el, hogy aztán a brit gyarmatbirodalom révén világegyházzá legyen, az Egyesült Államoktól Indián át Ausztráliáig. Egyfajta kompromisszum volt ez a katolicizmus és a protestantizmus között. Az új egyház feje az uralkodó lett, aki – azonkívül, hogy elvette a kolostori birtokokat – nem sokat tett a katolikus rítusok megváltoztatásáért. Ugyanakkor Wyclif régi álma, a nemzeti nyelvű igehirdetés és a papi házasság engedélyezése észrevehetővé tette a római egyháztól való eltávolodást.

Az anglikán hitvallást VIII. Henrik halála után, VI. Edward uralkodása végén, 1553-ban – Thomas Cranmer érsek megfogalmazásában – vezették be. Tudor (Katolikus vagy Véres, angolul "Bloody" Mary) Mária uralkodása idején felfüggesztették a cikkelyek hatályát, majd I. Erzsébet idején újra bevezették, és 1571-ben kanonizálták. Ebben a harminckilenc cikkelyben katolikus mintára megtartották a püspökök hatalmát, a papok és a diakónusok rendjét és azok felszentelését. De elvetették a katolikus szentségek zömét (csak a keresztség és az úrvacsora maradt meg a hétből), elutasították az átlényegülésről szóló katolikus tanítást, a misét, a tisztítótűz dogmáját, a szentek és az ereklyék tiszteletét.

Az angliai kálvinisták, a puritánok (a purus jelentése: tiszta) elégedetlenek voltak, és az anglikán egyházat belülről akarták megtisztítani, kiiktatni belőle minden olyan elemet, amelyet a katolicizmus örökségének tartottak: így a püspöki szervezetet, melynek léte a Biblia alapján nem igazolható, vagy a palástviselést és az úrvacsora közbeni letérdelést. Szigorúbb erkölcsi normákat akartak követni, melyek ellenőrzését – a kálvini egyházhoz hasonlóan – a vénekre és a zsinatra bízták volna.

A puritanizmusnak két irányzata volt: a presbiteriánus és az independens (kongregacionalista). Az előbbi, mely Skóciában lett államvallás 1560-tól, lényegében a kálvini egyházalkotmány és hitvallás elfogadását jelentette. A kongregacionalisták viszont teljesen független (independens) egyházközösségeket akartak, melyek maguk szabják meg hitelveiket, választják papjaikat. Eltörölték a presbitérium és a zsinat intézményét is. A közös ügyeket a Londonban ülésező kongregáció vitatta meg, melyben minden közösséget egy-egy követ képviselt.

Az I. Erzsébet idején nagy befolyással rendelkező puritánok hajlíthatatlanságuk miatt szembekerültek a hatalommal, és a Stuart-időszakban üldözötté váltak. Sokan kényszerültek száműzetésbe; az észak-amerikai angol gyarmatok egy részének alapítói is ők voltak.

 

 

6.3.3. A katolikus megújulás és a vallásháborúk kora

 

6.3.3.1. Általános jellemzők

 

A 16. század derekáig a legtöbb ember még hitt abban, hogy a különböző vallásos felfogásokat valamiképpen ki lehet békíteni egymással. Nehéz is volt – különösen a katolikus egyháznak és híveinek – megemészteni, hogy röpke félszáz év alatt az európaiak mintegy 40 százaléka "megreformált" lett. Ugyanakkor a katolikus egyház, legfőképpen a reformáció által nem érintett földközi-tengeri térségben (Ibériai-félsziget, Itália), jelentős tartalékokkal rendelkezett. Egy évszázad sem kellett hozzá, és a protestánsok aránya 20 százalékra esett vissza.

Ennek a folyamatnak a leírásaként hagyományosan ellenreformációról vagy katolikus megújulásról beszélhetünk. Az előbbi kifejezést inkább a protestáns történészek használják, míg az utóbbit a katolikus történetírók. Az "ellenreformáció" hívei azzal érvelnek, hogy a katolicizmus újjáéledése csupán a reformációra adott válasz, a "katolikus megújulás" kifejezést használók viszont azzal, hogy az egyház megújulása szükségszerűen folytatása volt a már korábban megindult változtatni akaró törekvéseknek. Talán többet nyom a latban, ha felekezetsemleges történészek azon álláspontját idézzük, hogy azért nem elegendő csupán ellenreformációról beszélni, mert egy teljesen megújult katolicizmus, szinte egy új egyház született a 16. század közepére. Ez azonban már – a korábbi egyetemessel szemben – csak egy felekezeti egyház lett. Igaz, továbbra is a legnagyobb.

Mi jellemezte a katolikus megújulást? Először is a korábbinál lényegesen nagyobb szerepet szántak a nevelésnek. Nem csupán az ún. klerikus utánpótlás színvonalas képzésére ügyeltek, hanem létrehoztak egy új, a katolikus egyháznak elkötelezett világi elitet is. Békés és erőszakos módszereket egyaránt alkalmaztak, ami a türelmes vallási térítést éppúgy magában foglalta (pl. a távol-keleti térségben) mint az eretneknek kikiáltott protestánsok súlyos megtorlását (pl. gályarab prédikátorok), sőt fizikai megsemmisítését (pl. Szent Bertalan éjszakája). Volt, ahol háborúba torkollott a katolikus térítés (pl. Franciaországban), míg másutt békés úton ment végbe (pl. Lengyelország). E helyütt csupán utalunk a művészetek szerepére. A barokk ugyanis a katolikus megújulás valóságos propagandaeszköze lett.

 

 

6.3.3.2. Jezsuiták és más szerzetesrendek

 

Már Luther korából tudunk olyan betegápoló, prédikátor és tanító szerzetesrendekről, melyek önkéntes tagjai saját közösségükben és személyes példamutatással bizonyították a katolikus egyház alkalmasságát a hívek szolgálatára. Ezek szinte kivétel nélkül a reformációtól nem érintett Itáliában és Spanyolországban jöttek létre. Ilyen volt a későbbi IV. Pál pápa által alapított theatinusok rendje, a ferencesekből kiváló kapucinusok, a milánói barnabiták, a női szerzetesrend orsolyiták, később a kizárólag tanítórend piaristák, a Néri Szent Fülöp által alapított oratorianusok, az irgalmasok, majd a Ward Mária által alapított angolkisasszonyok és a Páli Szent Vince által létrehozott irgalmas nővérek. Világi személyek és egyháziak egyaránt részt vettek a munkában, feladatuk a vallás buzgó gyakorlása mellett a szegénygondozás, a betegápolás és a nevelés volt. Kiemelkedő szerepet játszott ebben a folyamatban a jezsuita rend, melyet Loyolai Ignác spanyol nemes alapított, s III. Pál pápa hagyott jóvá 1540-ben. Bár az ún. "reformpápák" időszakát 1521-től számítjuk, valójában ennek a pápának az idején győzedelmeskedett a reformgondolat Rómában.

Loyolai (Szent) Ignác (1491-1556) katonaként súlyos sebesülést szenvedett, s a lábadozása idején olvasottak és látomásai hatására határozta el, hogy vallásos társaságot alapít. A Jézus Társasága (jezsuita rend) egy erősen központosított, katonás fegyelemmel irányított, a pápának feltétlen engedelmességgel tartozó szerzetesrend lett. A humanizmus gondolatai és módszerei mellett épített a reformáció átültethető hagyományaira is (pl. iskolarendszer), ugyanakkor politikai és hittérítői feladatokat is vállalt Dél-Amerikától (redukciók alapítása) Japánig (Xavéri Szent Ferenc útjai) egyaránt. A fő feladat természetesen a reformáció visszaszorítása, esetleg megsemmisítése volt. Bár ezt nem érte el, de Loyolai Ignácot halála után jó fél évszázaddal szentté avatták.

A jezsuita rend legfőbb célja az volt, hogy a pápa fősége alatt újraegyesítse a világot, vagyis visszaállítsa a katolikus egyház egyetemességét. Ezt tükrözte, hogy a rend tagjai a hármas szerzetesi fogadalom (tisztaság, szegénység, engedelmesség) mellett a pápa iránti engedelmességre is esküt tettek. A rend élén az élethosszig választott rendfőnök (generális) állt, akit csak az egyes tartományok képviselőiből álló általános rendi gyűlés válthatott le. A tartományok főnökeit (a provinciálisokat), a rendházfőnököket és más tisztségviselőket mind a generális nevezte ki, de meghatározott időre (3-6 év). Ez a szigorúan hierarchikus felépítés a rend tagjaitól szinte katonás fegyelmet és teljes engedelmességet kívánt. A rend tagja csak kétéves kemény próbaidő után lehetett valaki. Ezután hétévi tanulás, közben négy-öt évi próbaszolgálat következett. A jezsuiták önmaguk képzésén túl igen nagy gondot fordítottak az ifjúság nevelésére. Már Loyolai Ignác is alapított kollégiumokat, majd közép- és főiskolák egész hálózatát hozták létre egységes szabályzattal (Ratio studiorum), mely 1599-ben nyerte el végleges alakját.

 

 

6.3.3.3. Tridenti zsinat

 

III. Pál pápa 1545-ben még abban a reményben hívta össze az észak-itáliai Trento (németesen Trient, latinosan Trident) városában az egyetemes zsinatot, hogy helyreállíthatja a keresztény világ egységét. 1563-ban, a zsinat zárásakor azonban azt kellett megállapítani, hogy a különböző keresztény felekezeteket nem lehet a Róma által irányított egyetlen egyházba újraegyesíteni.

Ennek ellenére igen jelentős volt ez a zsinat. Egyházszervezeti kérdésekben átvették a reformátoroktól azt, hogy a lelkek gondozását, a szolgálatot nyilvánították a papi hivatás fő feladatának. Erősödött az egyházfegyelem is. Egy püspök nem irányíthatott már több egyházmegyét, s kötelezték a főpapokat, hogy a szolgálati helyükön tartózkodjanak. Szemináriumokat (papneveldéket) hoztak létre, hogy biztosítsák a megfelelő színvonalú utánpótlást. Minden egyházmegyét köteleztek a feladatra, és meghatározott tanulmányi rendet írtak elő 14 éves kortól a pappá szentelésig.

A legfontosabb dogmatikai döntések közül kiemelhető, hogy az eredeti bűnről szóló határozat leszögezte: Ádám bűne minden emberre átszállt, tehát az egész emberi nem megváltásra szorul. Ezt Krisztus hozta el, az ő kegyelme révén képes az ember a megigazulásra, amihez szükséges a szabad akarat működése és a jó cselekedetek gyakorlása. A zsinat megerősítette a hét szentséget, közülük az oltáriszentséggel külön is foglalkozott. Az átlényegülésben Krisztus keresztáldozatának a megújítását látta. A katolikus dogmák közül megerősítették a purgatóriumról szóló tanítást, a szentek, ereklyék és szentképek tiszteletét, különösképpen a Mária-tiszteletet. Megerősítették a búcsúk szerepét, és az egyház ezzel kapcsolatos jogait is. Eltörölték ugyanakkor a búcsúcédulák árulását, és szabályozták a búcsúhirdetés rendjét, melyeket csak püspökök hirdethettek. A katolikus dogmák egyszer s mindenkorra elkülönültek a protestánsoktól, s ezzel az újabb egyházszakadás véglegesült.

A legtöbb reformrendelkezés a papság életmódját szabályozta. Ilyen volt például a papi ruhaviselés (reverenda vagy taláris), a plébánosoknak a minden vasár- és ünnepnapi prédikáció és hitoktatás megtartása a templomban. A szerzetesektől is szigorúan megkövetelték a fogadalmak betartását, és megerősítették a kolostorok zártságát. A zsinat a papságot a kapzsiságnak és a szimóniának még a gyanújától is meg akarta tisztítani.

A zsinat egészét értékelve megállapíthatjuk, hogy az egyház – ami a szervezeti egységet és a tanítást illeti – megszilárdult, de igen nagy jelentőségű volt a jövő szempontjából az egyházfegyelem megteremtése is. Nem sikerült viszont a kereszténység egyetemességét (egységét) helyreállítani. A hívek továbbra sem szólhattak bele az egyház belső ügyeibe, s a templomokban továbbra sem anyanyelven miséztek. A zsinat az egyház jogi szabályait és intézményeit alig korszerűsítette.

A tridenti zsinat határozatait 255 püspök írta alá, és IV. Pius pápa 1564-ben bullával erősítette meg. Elkészítették a tridenti hitvallást, mely a zsinat összes határozatát tartalmazta. Ezek alapján született egy katekizmus, mely összefoglalta a katolikus tanítást és erkölcsi elveket. Korábban – 1559-ben – összeállították a tiltott könyvek jegyzékét, az Indexet, és új inkvizíciót állítottak fel.

Ami a zsinati határozatok megvalósulását illeti, fontos kérdés volt, hogy az egyes államok kihirdetik-e azokat, vagy hallgatólagosan bár, de alkalmazzák, esetleg megtagadják. Feltétel nélkül csak a kis itáliai államok, Portugália, a Habsburg örökös tartományok és Lengyelország fogadták el a tridenti zsinat döntéseit. Spanyolország és Velence már azzal a megszorítással, hogy az állam jogait fenntartották. A Magyar Királyság és a katolikus német fejedelemségek nem tettek hivatalos nyilatkozatot ebben a témában, de ténylegesen alkalmazták a rendelkezéseket. Egyedül a vallásháború előtt álló Franciaország tagadta meg kereken a kihirdetést, no meg – természetesen – a nem katolikus országok (Svédország, Dánia, Anglia, a svájci föderáció, a protestáns német fejedelemségek), hogy Európa ortodox és iszlám feléről most ne is beszéljünk.

 

 

6.3.3.4. A vallásháborúk kora

 

Európa történetében nehezen találhatnánk vallásilag türelmetlenebb időszakot, mint amilyen a 16. század és a 17. század első fele volt. Ez időben több nagy vallásháború söpört végig az öreg kontinensen. A már említett Ulrich Zwingli hitújító a városi kantonok élén csatában esett el a falusi, katolikus kantonokkal vívott harcban. V. Károly 1546-1547-ben az ún. schmalkaldeni háborúban kísérletet tett az evangélikus rendek leverésére, de a német vallásháború az 1555-ös augsburgi vallásbékével zárult.

Az angliai egyházreform következményeképp katolikus és protestáns érzelmű emberek ezreit végezték ki. Skóciában a katolikus Stuart Mária királynőnek (1542-1567) a trónjába került a kálvinizmus (presbiterianizmus) bevezetése után a régi és az új hit küzdelmét követő harc.

A legnagyobb és legvéresebb a franciaországi vallásháború (1562-1598) volt, mely a kálvini irányt követő (tehát a lutherinél radikálisabb) hugenották és a katoikusok között folyt. Ennek a leghírhedtebb eseménye az 1572. augusztus 23-24-i Szent Bertalan-éji vérengzés volt Párizsban és szerte Franciaországban. Ekkor a Guise-ek vezette katolikusok – a gyenge király, IX. Károly beleegyezésével – legyilkolták a protestáns Bourbon Henrik és Valois Margit esküvőjére gyülekező hugenottákat, mintegy kétezer embert. A vérengzés országos méretűvé terebélyesedett, s harmincezer körüli áldozatot követelt. Henrik azzal úszta meg, hogy színleg áttért a katolikus vallásra. Ez a gyászos esemény azonban nem a katolikusok győzelmét, hanem a harc folytatását jelentette. Az időközben trónra került IV. (Bourbon) Henrik (1589-1610) kötötte meg a hugenottákkal a háborút lezáró kompromisszumos békét (1598), és kiadta a nantes-i edictumot.

A nantes-i edictum az európai vallásmozgalmaknak egyik határköve lett. A korlátozott vallási türelem dokumentuma volt, mely- katolikus oldalról – megengedte, hogy a hugenották megyénként két helyen (a külvárosban kijelölt épületben) szabadon gyakorolják vallásukat, hivatalt viseljenek, papjaikat részben az állami költségvetésből fizessék. A parlamentekben – paritásos alapon – külön kamarát szerveztek a vallásügyi viszályok rendezésére. Ráadásul ötvenegy protestáns erődöt állítottak fel, melyek az "állam az államban" szerephez jutottak. Tilos maradt viszont a református vallásgyakorlás Párizsban és ötórányi körzetében, a legtöbb nagyvárosban, az udvar tartózkodási helyén és a hadseregnél.

A háború mérlege elborzasztó. Körülbelül százezer áldozat, több mint húszezer protestáns áttelepülése Angliába, Svájcba, német földre, a skandináv országokba, Hollandiába. Ehhez hozzájárult az általános elszegényedés, melynek következményeként kisebb-nagyobb parasztfelkelések törtek ki. Bourbon Henriket egyébként csak azután koronázta királlyá a pápa, hogy végleg áttért a katolikus hitre ("Párizs megér egy misét").

A németalföldiek szabadságharca (1566-1609), majd a kor legpusztítóbb háborújának, a harmincéves háborúnak legalább az első fele (1618-1630), de részben Bocskai és I. Rákóczi György Habsburg-ellenes hadjáratai is vallási jellegűek voltak. Nem véletlen, hogy Bocskai szobra ott látható a genfi protestáns emlékművön, I. Rákóczi György hadmozdulatai pedig a harmincéves háborúba illeszthetők.

 

 

6.4. A modern állam kezdetei: az abszolutizmus létrejötte Európában

 

6.4.1. Az abszolutizmus fogalma és jellemzői

 

6.4.1.1. Társadalmi előfeltételek

 

A kor szinte megkérdőjelezhetetlen államformája a monarchia volt, mely azonban jelentősen átalakult. A létrejövő modern állam egyre jobban "kiforgatta" ősi (középkori) jogaiból a nemesi társadalmat és a középkori "szabadság kis köreinek" tekinthető városokat is. Az új típusú monarchia jóval több katona, hivatalnok és adó felett rendelkezhetett, mint a korábbi rendi állam. Az uralkodónak a nagyságát igazoló hódításokhoz egyre duzzadóbb létszámú hadseregre, a rendi gyűlést egyre jellemzőbben mellőzve nagyobb létszámú bürokráciára és – többek között a kettő fedezéséhez – növekvő adókra van szüksége, ami elsősorban az idáig földesurai alá rendelt parasztság elérését jelentette. Míg a középkori király fő feladata inkább az igazságszolgáltatás volt- rendezve a különböző társadalmi csoportok, a tartományok, a városok és a falvak népe közötti ellentéteket –, addig a modern állam fő feladata a kormányzás lett. Az igazságszolgáltató királyságot fokozatosan felváltotta a kormányzó-adóztató, a társadalom valamennyi rétegének mindennapi életébe egyre jobban beleszóló monarchia.

"A nemességért, de a nemesség nélkül" – hangzott a szállóigévé vált jelmondat, ami a nemesség társadalmi szerepének megőrzését jelentette. Ugyanakkor a politikai életben csak az a nemes kaphatott szerepet, aki a központi hatalom hűséges szolgálója, királya támasza volt. Az olyan hivatalnok tehát, aki egzisztenciálisan nem feltétlenül függött a hatalomtól, nem mindenkinek volt elfogadható. Ráadásul a nemesi társadalom időnként fellázadt az uralkodói túlhatatom ellen. (Angliában sikerrel, Franciaországban a kora újkorban lényegében eredménytelenül.) Ez azt mutatja, hogy a nyugati társadalomfejlődésben a politikailag legyőzött nemesség megőrizte egzisztenciális önállását. Ellentétben a keleti abszolutizmussal (pl. Oroszország, Poroszország), ahol a "földig görnyedt" nemességet teljesen "bedarálta" a mindenható államot jelképező uralkodó.

Fontos változás volt – elsősorban nyugaton – a polgárság létszámának, vagyonának és nemzeti jövedelemből való részesedésének növekedése is. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a réteg szinte mindenütt az egyszerű nép és a nemesség közötti átmenetnek tekintette magát, és a célja nem a nemesség uralmának megdöntése, hanem az annak soraiba való bekerülés volt. Ezt többnyire hivatalszerzéssel (ez lehetett hivatalvásárlás is) vagy valamilyen jelentős szolgálattal lehetett elérni. A születés előkelősége még meghatározó, de kezd átalakulni a tulajdon előkelőségévé.

 

 

6.4.1.2. Korlátlan vagy korlátozott monarchia?

 

Kialakult tehát nyugaton és keleten is az abszolutizmus, amely azonban korántsem jelentette az uralkodó "abszolút", azaz kötöttségek nélküli hatalmát. Ugyanaltkor a kora újkor Európában csaknem mindenütt az állam felemelkedésének a kora. Ebben a három évszázadban teremtődtek meg a modern állam alapjai. A központi és a helyi hatalmasságok alkudozásából jött létre, tehát szinte mindenütt kompromisszumot tükröz. Ráadásul az uralkodó hatalmát számtalan tényező korlátozta: az államvallás előírásai, az alaptörvények, a társadalmi kiváltságok, az erőforrások behatárolt volta, a kommunikáció lassúsága. Ennek ellenére nem jogosulatlan az "abszolút" jelző a kor meghatározó uralkodói esetében, mert nagyobb és kiterjedtebb volt a hatalmuk, befolyásuk, mint a középkor folyamán bármikor.

Egy régi meghatározás szerint "az abszolutizmus a politikai hatalom olyan rendszere, amelynél az állami hatalmat az ország egész területén lényegileg és ténylegesen az uralkodó gyakorolja a tőle függő katona-hivatalnoki szervezet útján". Van azonban az abszolutista államnak néhány olyan ismérve is, melyek némiképp túlnőnek a fenti meghatározás tartalmán. Ezek: az állandó hadsereg és hivatalnokszervezet mellett az egységes adórendszer és gazdaságpolitika, valamint a diplomácia.

A kora újkor az állandó hadseregek születésének ideje. A Török Birodalom Európában lévő, de alapvetően ázsiai haderejét leszámítva a 16. század második felében II. Fülöp spanyol király hatvanezer fős hadserege kivételes nagyságúnak számított. Ez semmi azonban ahhoz képest, hogy száz évvel később XIV. Lajos francia király hadserege 200-300 ezer főt számlált, sőt a 18. század elején, a spanyol örökösödési háború idején négyszázezer katonával is veszteni tudott. Tehát az itáliai háborúk néhány ezres hadseregeitől a harmincéves háború tízezres hadain át egyenes út vezetett a 18. század százezres ármádiájáig. Nem véletlenül! A kor uralkodóinak sikerességét a hódítás, területfoglalás nagysága jelentette, és ez csak nagy létszámú, egységes irányítású hadsereggel volt lehetséges. A korábban önálló zsoldosvezérek, nemesi alakulatok betagozódnak a királyi seregekbe, melyek összetétele így rendkívül vegyes volt.

A háború a királyok ügye volt ebben a korban, a társadalom azon tagjai vettek részt benne, akik a termelőmunkában nem kaptak szerepet. (Például másod-, harmadszülött nemesek, zsoldos katonák.) Egy-egy "nemzeti" hadsereg olyan sokba került, hogy sosem tették kockára őket. Sok háborút vívtak, de korlátozott célokkal és eszközökkel. Ebből következett, hogy sosem az ellenség teljes megsemmisítése volt a cél, hanem csupán legyőzése. Az újabb területek elhódítása, valamint a hegszerzettek biztosítása érdekében a defenzív hadviselést részesítették előnyben. A"nemzeti" érdekekért folyó és a "totális" háború teljesen ismeretlen volt. A háborúk típusait tekintve megkülönböztetünk dinasztikus-területszerző (örökösödési) háborút, vallásháborút, kereskedelmi érdekháborút, és megkezdődtek korszakunkban a gyarmati háborúk is.

Az uralkodótól függő állandó hivatalszervezet is fokozatosan jött létre. A 16. században már kialakult a kiterjedt adminisztrációs hálózat, de az akkor még többnyire önálló területi bázissal és fegyveres erővel rendelkező mágnásokkal az élen. A 17, századra megszűnt az arisztokrácia és főpapság regionális és katonai háttere, kezdett érvényesülni a szigorú respekt az uralkodó és az állam iránt. A hivatalok megszerzése lehetőséget adott arra, hogy a nemesség betagozódjék a központi államszervezetbe, a hivatalok megvásárolhatósága pedig utat nyitott a tehetős polgárságnak a társadalmi felemelkedésre és gyümölcsöző befektetések megszerzésére.

Az állam számára a hivatalok áruba bocsátása az egyre nélkülözhetetlenebb bevételek egy csekély részét jelentették csupán. Bár Európában nem ritka a nemesség megadóztatása sem, a bevételek döntő részét mégis a legszámosabb társadalmi réteg, a parasztság adófillérjei tették ki. A modern állam első királyi adói a hadsereg igényeit szolgálták: a 16. század derekán az említett spanyol hadsereg az állam bevételeinek a négyötöd részét emésztette fel, s XIV. Lajos százezres ármádiájára is a francia állami bevételek kb. 40 százalékát költötték. A parasztság az egyre fokozódó adóterheket nem mindenütt viselte egyformán. Az 1620/30-as években és a 18. század elején Franciaországban, az 1640/50-es évtizedek során Itáliában és Katalóniában paraszti lázadások voltak. (Jellemző az egyik franciaországi felkelés jelmondata: "Éljen a király, de sóadó nélkül!)

Először jött létre a modern abszolutista államokban egységes gazdaságpolitika, egymással szervesen összefüggő elmélettel és gyakorlattal. Ez a merkantilizmus, melynek gazdaságfilozófiai alapját az jelentette, hogy egy ország gazdasága az aktív külkereskedelmi mérleg útján gyarapítható. Ez kétféleképpen volt biztosítható: a behozatal korlátozásával, illetve a kivitel ösztönzésével. Az előbbi defenzívebb jellegű, és inkább Franciaországra volt jellemző, az utóbbi offenzívebb, és az angol gazdaságpolitikát határozta meg inkább. Az is fontos kérdés volt, hogy a keletkezett bevételt arany formájában halmozták fel a kincstárban, és főleg ipari, kereskedelmi beruházásokra fordították. Vagyis nem más ez, mint az állam folyamatos ellenőrzése és beavatkozása a hatalom és gazdaság együttes növelése érdekében.

Ha valamivel jellemezhetjük a kora újkori Európát, akkor a kora újkorban a "háborúk kontinenseként" is emlegethetnénk. (A 16. században huszonöt, a 17. században alig hét év telt el háború nélkül, de szám szerint a legtöbb háborút a 18. század hozta.) Mégis fontos változás, hogy ekkor jelent meg, kezdett elterjedtté válni az országok vagy inkább királyi, fejedelmi udvarok békés érintkezésének az intézményrendszere, s a követek révén kialakul a modern diplomácia. Oka ennek az is, hogy az örökölt, középkori Európát államhatárok helyett különböző fennhatóságok sokrétű földrajzi egybefonódásai jellemezték. A modern országhatárok megrajzolásához kevés volt a puszta királyi akarat, olykor még a hadsereg sikeres tevékenysége is, egyre fontosabb volt a nemzetközi elfogadtatás. Ráadásul a királyi dinasztiák hamar felismerték, hogy a házasságkötések még mindig olcsóbbak, mint a háborúk, még ha többnyire ezek vezettek az örökösödési háborúkhoz (melyek leginkább a 18. századra voltak jellemzőek). Így megindultak a külföldi követcserék, a kormányzatban a külügyeknek önálló felelősei, hivatalai lettek, s bonyolult diplomáciai tárgyalások eredményeként létrejött a harmincéves háborút követően a modern európai államrendszer.

 

 

6.4.2.3. Az abszolutizmus változatai

 

A közös ismérvek mellett számtalan eltérő vonás is jellemezte a kora újkor modern államát. Mintául leginkább Franciaország szolgált IV. Henrik, majd XIV. Lajos királysága idején. Itt alakul ki a legbejáratottabb gépezet, amely már a Napkirály idején, de leginkább az őt a 18. században követő "árnyékuralkodók" idején működött. Teljesen háttérbe szorult az egyéni kezdeményezés, illetve ha volt, az többet ártott, mint használt. Létrejött a szerzett, ún. taláros nemesség (noblesse de robe, azaz a ruha nemessége), amely a született, ún. vér nemességével (noblesse d'épée, azaz a kard nemessége) szemben a gazdag polgári elemeket olvasztotta magába.

Ezzel szemben Angliában, amely a klasszikus abszolutizmus másik példája, tovább élt a képviseleti rendszer, többé-kevésbé működött a parlament, de a rózsák háborújában megfogyatkozott főnemesség nem volt igazán vetélytársa a központi hatalomnak.

Legkorábban Spanyolországban jött létre abszolutista állam. Ennek folyamatát a területi egység megszületése indította meg a 15. század végén, mely az országrészeket uraló arisztokraták hatalmát erőteljesen megnyirbálta. De a társadalom egésze is jobban alárendelődött az erősödő államnak, mint Nyugat-Európában bárhol. Ennek oka főleg az volt, hogy a felfedezések nyomán szinte korlátlan mennyiségben beáramló nemesfém anyagilag is függetlenítette a királyi hatalmat, melyet a 16. század második felében létrejövő hadsereg és hajóhad alkalmassá tett az európai vezető szerepre. Komoly fegyver volt a királyi hatalom kezében az inkvizíció is.

Sajátos abszolutizmus jött létre a Német-római Császárság területén, ezt – jobb híján – fejedelminek mondhatjuk. Itt ugyanis az I. Miksa császár által a 16. század elején kezdeményezett birodalmi reform, mely a császári hatalom ténylegessé tételét, a központosítást szolgálta volna, kudarcba fulladt. Éppen ezért kisállami, fejedelmi szinten ment végbe a centralizáció. A német aranybullából (1356) következően az önálló belpolitikával rendelkező helyi uralkodók ráadásul a központi hatalom elleni harcukhoz a reformációban vallási megerősítést kaptak (augsburgi vallásbéke). A folyamat betetőzője a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke volt, mely – bizonyos megszorításokkal – az önálló külpolitizálás jogát is megadta a fejedelmeknek, akik a maguk udvarában teremtették meg az abszolutista államot, annak inkább külsődleges formáival, semmint lényegével.

Hasonló volt a helyzet Itáliában is, ahol a pápaság, az Egyházi Állam volt az az országok feletti, univerzális hatalom – hasonlóan a császársághoz –, mely a politikai szintű centralizációt akadályozta. Ez társult azzal az észak-itáliai sajátossággal, hogy az erős városi polgárság nem volt érdekelt az állam központosításában. Ráadásul az egyesítési kísérletek az itáliai háborúkkal kudarcba fulladtak.

Ettől eltérően alakult a keleti peremvidék sorsa, bár itt is tapasztalhatóak voltak a nyugati abszolutizmusra emlékeztető folyamatok. Főleg Oroszországban, és főleg a külsődleges jelekben. Itt nem csupán a hadsereg és a hivatalszervezet nőtt, hanem az egyház is a politika szolgálatába kényszerült. Miután ebben a térségben a társadalom nyugaton megfigyelhető autonóm mozgása teljesen ismeretlen volt, ezért az egyház mellett a nemességnek és a városoknak is szolgai szerep jutott. Inkább emlékeztetett ez a fajta központosítás a keleti despotizmusra, mint a nyugati abszolutizmusra, ezért hívják az abszolutizmus despotikus változatának is. Tisztán despotikus államalakulatnak mondható a Török Birodalom, melyben még inkább a korlátlan uralkodói akarat érvényesült.

A kora újkor eleji középhatalomnak, Lengyelországnak a történetéből szinte teljesen kimaradt az abszolutizmus. Itt a 16. századtól fokozatosan a rendek kerekedtek felül, létrejött a "nemesi köztársaság". Részben az erős központosított állam hiánya vezetett az ország 18. század végi teljes felosztásához.

 

 

6.4.2.4. Az abszolutista állam

 

Az országegyesítésekkel, hódításokkal párhuzamosan folyt az államhatalom belső megerősödése. Az abszolút monarchia kialakulása Nyugat-Európában egy időben zajlott a világgazdasági rendszer kialakulásával, hisz a belső béke elengedhetetlen volt az új gazdasági rend megszilárdulásához. Szünetelt a rendi gyűlés (pl. Franciaországban 1484-1560, valamint 1614-1789 között), a rendeletekkel való kormányzás miatt a lex rex (a király a törvény) volt érvényben. Ezzel párhuzamosan szaporodtak a központi intézmények, főleg a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Az új típusú hivatalok szakértő hivatalnokokat igényeltek, jelentős számban polgári származású embereket is. Megnőtt az állam befolyása az egyre nagyobb létszámú hadsereg felett. Mindehhez rengeteg pénz, újfajta központi adórendszer kellett. Az egységes gazdaságpolitikát a merkantilizmus jelentette mely az egyesített országban szinte nemzeti piacot teremtett. Királyi manufaktúrák és államilag szabadalmazott kereskedőtársaságok jöttek létre.

Az államhatalom megerősödése során az egyház fokozatosan alárendelődött az államnak. A továbbra is túlnyomóan paraszti társadalom élén a nemesség állt. Többségük társadalmilag hasznos és nélkülözhetetlen tevékenységet végzett a termelésben és az állam szolgálatában egyaránt. A polgárság létszáma, vagyona és nemzeti jövedelemből való részesedése nőtt, de a hatalom alapja továbbra is a földbirtok maradt.

 

 

6.4.2. Nyugat-Európa jelentősebb államai

 

6.4.2.1. Spanyolország hatalmának csúcsán (1479-1598)

 

Ez az időszak Spanyolország történetének legfényesebb fejezete. Egy uralkodópár és két nagy király nevével fémjelezhető a korszak: Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai (Katolikus) Izabella, V. Károly, II. Fülöp. Mindegyikük külön lapot követel a világtörténelemben. Ferdinánd és Izabella az ország egyesítői voltak. Amikor 1469-ben összeházasodtak, még öt állam létezett az Ibériai-félszigeten. 1479-től viszont már Aragónia és Kasztília uralkodóiként gyakorlatilag az egységes Spanyolország létrehozói voltak. I. (V.) Károly már olyan birodalom élén állt, amelyben "soha nem nyugodott le a nap". És amikor II. Fülöp 1580-ban elfoglalta Portugália trónját, már csak egy országból állt a félsziget.

Az országegyesítés döntő állomása volt 1492, Granada elfoglalása. Ekkorra már az aragón korona Hispánián kívüli területeket is szerzett: Nápolyt, Szicíliát, Szardíniát, Mallorcát és Minorcát. Az egységnek mintegy feltétele volt a Spanyolországban már erősen lecsökkent létszámú, de még így is néhány százezres zsidó, majd a mór lakosság száműzése, mely az abszolutizmus szolgálatában álló inkvizíció fő műve volt, Torquemada főinkvizítor vezetésével. Mindez olyan iparral és kereskedelemmel, öntözéses rendszerű földműveléssel, kertgazdálkodással foglalkozó rétegeket érintett, melyeket – szakértelem híján – soha nem tudtak a spanyolok pótolni, s így például az öntözőberendezések tönkrementek.

Amennyire sikeres volt a spanyol királyi pár az országegyesítésben, annyira szerencsétlen gyermekei sorsát illetően. Fiaik meghaltak, sőt Ferdinándnak Izabella halála után kötött újabb házasságából sem maradt élő gyermeke. Egyetlen életben maradt lányuk "Őrült" Johanna volt, aki egy Habsburg, a burgundiai herceg, Szép Fülöp felesége lett. Így semmi akadálya nem volt annak, hogy Ferdinánd halálát követően fiuk, I. Károly spanyol király legyen. Károlyt 1519-ben V. Károly néven a választófejedelmek német-római császárrá választották. Így a világtörténelem talán legnagyobb birodalma jött létre, mely a császárságon kívül magában foglalta az osztrák családi birtokokat, Németalföldet, az előbb említett földközi-tengeri és itáliai területeket, valamint a tengerentúli Újvilágot. Paradoxon, de ez a birodalom I. (V.) Károly 1556-os lemondásáig azért maradhatott egy kézben, mert a császár és király soha nem akarta valódi egységbe kovácsolni. (El volt foglalva a német vallásháborúval és az itáliai háborúkkal, no meg a Földközi-tengeren a török terjeszkedéssel.)

Nem így II. Fülöp. Amikor az augsburgi vallásbékét megkötötték, V. Károly már részt sem vett az előkészítő munkában. 1556-ban – eléggé példátlan módon lemondott. A spanyol trónt, Németalföldet, az itáliai területeket és az "Indiákat" fiára, Fülöpre, a német-római császári koronát pedig öccsére, Ferdinándra hagyta, Amit V. Károly nem tudott megvalósítani a német-római császári trónon, azt Fülöpnek sikerült a birodalom spanyol felében. Ehhez persze szükség volt arra, hogy V. Károly idején a kasztíliai rendek és a király közötti küzdelem (1519-1521: communeros, a városi közösségek communa elnevezéséből) az uralkodó győzelmével ért véget. Ezt követően Gattinara kancellár megkezdte a tanácsrendszer kiépítését, amit Fülöp már szinte teljesen készen vehetett át. Kasztília mintájára a nehezebben "megregulázható" Aragónia is sorra került. Gattinara utódai, Cobos és a két Granvella alatt már szakszerű hivatalnokrendszer működött, megfelelő pénzügyi apparátussal, adórendszerrel (pl. alcabala, azaz forgalmi adó).

Míg V. Károly tisztában volt a fejedelmi hatalom korlátaival, addig II. Fülöp (1556-1598) az abszolút királyi hatalmat szinte korlátlanul használta. A korabeli mondás szerint a mosolyától a tőre hegyéig igen kicsi volt a távolság. Az egyik első olyan abszolutista uralkodó, aki hivatásszerű munkának fogta fel a kormányzást. Az állandóan utazó apjával ellentétben egy központból, az Escoriálból irányította a birodalmat. Ő tette Madridot is – az addigi néhány ezres kistelepülést – fővárossá. Rengeteget dolgozott, mindent személyesen és írásban intézett, így hát mindenről tudott. Ezt még mintegy húszezer besúgó segítette, akik révén könnyen kerülhetett valaki a tomboló inkvizíció hálójába. Nem is gyökeresedett meg egyetlen protestáns vallási irányzat sem, sőt tovább folytatódott a zsidók és a mórok, sőt a moriszkók (átkeresztelkedett mórok) üldözése is. Ebből következően hanyatlott az ipar és a kereskedelem. A nehézségeken adminisztratív eszközökkel segíteni kívánó uralkodó csak drágulást és a csempészet növekedését tudta elérni. Ismert fogalom lett uralkodása idején az államcsőd (pl. 1575-ben és 1596-ban). Pedig az újvilági nemesfémszállítmányoknak köszönhetően Európa leggazdagabb uralkodója volt. (A forgalom 1500-1550 között a nyolcszorosára, a század második felében további háromszorosára nőtt.) Sevilla volt ennek a kereskedelemnek (amely akkoriban a világkereskedelmet is jelentette) a központja. és a nemesfém 40 százaléka a kincstáré lett. Nem csoda, hogy Európa uralkodói fényűzése miatt a spanyol etikettet követték.

Fülöp hadserege a legnagyobb volt Európában. Ugyanakkor vetélytársak is azonnal akadtak. Hol a Földközi-tenger medencéjében a törökkel (Lepantó, 1571), hol a németalföldi szabadságharcosokkal (Hollandia elvesztése, 1581), hol az új gyarmatosító vetélytárs angolokkal kell megvívnia (1588, 1596), de Lepantó kivételével nem sok sikerrel.

II. Fülöp uralkodásának első évtizedeit a török elleni küzdelmek foglalták le. p török flottát – II. Bajezid óta – a hűbéres kalózfejedelmek alkották. Miután I. Szulejmán 1522-ben Rodosz szigetéről elűzte a johanniták lovagrendjét, azok 1530-tól – az észak-afrikai Tripolisszal együtt – Málta szigetét kapták meg a német-római császártól. A török egyre beljebb nyomult a Földközi-tenger medencéjében, s immár nemcsak itáliai, hanem spanyol városokat is ostrom alá vett. 1565-ben – hogy bebiztosítsák állandó hódítási területüket – hatalmas török flotta támadta meg Málta szigetét, amelyet a lovagrend ősz vezére, La Valette védett több hónapon keresztül, míg a felmentő spanyol hajóhad meg nem érkezett. Chiosz és Naxosz szigete viszont elesett. Amikor a török véres ostrommal Ciprus szigetét is elragadta Velencétől, akkor szent liga alakult a pápa, a spanyolok, Velence, Genova és Málta részvételével. Ennek a ligának a flottája aratott döntő tengeri győzelmet Lepantónál a török felett. A győzelem erkölcsi hatása óriási volt, mert szétoszlatta a török legyőzhetetlenség mítoszát. A liga seregének fővezére, Don Juan de Austria (V. Károly regensburgi polgári származású anyától született fia, II. Fülöp féltestvére, akit a spanyol király elismert testvérének) a népek hőse lett.

A kor másik emlékezetes tengeri csatája viszont spanyol kudarccal végződött. 1588-ban a La Manche bejáratánál II. Fülöp százhúsz hajóból álló "győzhetetlen Armadá"-ja vereséget szenvedett az angol kalózok és a tengeri vihar csapásai következtében. A spanyol támadások okai között szerepelt, hogy Fülöpnek régóta célja volt Anglia meghódítása. 1554-1558 között, amikor Tudor Mária férje volt, ez nem volt még időszerű, és hatalma sem volt hozzá. Ezt követően azonban I. Erzsébet Spanyolországtól óvatosan távolodó politikát folytatott, s a burkoltan uralkodói támogatást élvező angol kalózok egyre jobban zaklatták az atlanti-óceáni spanyol nemesfémszállítmányokat, sőt Drake 1587-ben Cadízt is feldúlta. Ugyanebben az évben végezték ki a katolikus Stuart Máriát, ami szintén kihívást jelentett a buzgó katolikus Fülöpnek. Végezetül azt is meg kívánta torolni a spanyol király, hogy Erzsébet királynő támogatta a németalföldi felkelőket. A csendben gyarapodó és erősödő Anglia azonban meg tudta védeni magát a spanyol nagyhatalommal szemben, mely ugyan nem tört meg teljesen még az 1596-os második vereséget követően sem, de az újabb Fülöpök (III. és IV. Fülöp) birodalma megindult a hanyatlás útján.

 

 

6.4.2.2. Anglia felemelkedése a Tudor-korban (1485-1603)

 

Anglia a felfedezések hajnalán egy Európa peremén lévő kis ország, mely semmiképpen sem sorolható a nagyhatalmak közé. Területe a korabeli Magyarországénak mintegy fele, lélekszáma viszont nagyjából azonos volt hazánk akkori népességének agyságával. (Ebből következően népsűrűsége magasabb: Anglia 27 fő/km², Magyarország: 17 fő/km².) A városiasodás is elég alacsony szintű, a lakosság mint. egy 20 százaléka élt városokban, melyek nagyságában óriási különbségek voltak, A százezres Londont tíz-húszezer lakosú városok követték: Bristol, Southampton, Manchester, Coventry. Cambridge vidékén kiterjedt lápvidék húzódott, víziszárnyasokkal, a szigeteken legeltetett tehenekkel. Takarmány nem lévén, a legenyhébb tél is megtizedelte az állatállományt, a háromnyomásos önellátó gazdálkodással az elvetett magvak csupán mintegy négy-ötszörösét tudták betakarítani.

Mindehhez egy elég bizonytalan politikai helyzet is párosult, bár 1485-ben befejeződött a polgárháború (rózsák háborúja), s ennek eredményeként az egymással vetélkedő York- és Lancester-ház vetélkedéséből – afféle nevető harmadikként- az utóbbiak oldalági rokonai, a Tudorok kerültek a trónra, s Richmond korábban száműzött earlje, VII. Henrik (1485-1509) lett az uralkodó, aki rövidesen az angliai abszolutizmus megalapozója lett. Intézkedései mind a királyi hatalmat és annak gazdasági és társadalmi alapjait erősítették. Legfőbb kormányzati szerve a Titkos (Állam)tanács (Privy Council) volt, mely a főkancellár, főkincstárnok, főpecsétőr, főkamarás, admirális mellett tanácsosokból állt, és 1530-ra (VIII. Henrik uralkodása idején) alakult ki teljes egészében. A Csillagkamara (Star Chamber) 1487-ben keletkezett, és az Északi (a Trent folyótól északra lévő területeket irányító), valamint a Walesi Tanáccsal együtt olyan, hivatásos jogászokból álló, és főbenjáró ügyekben intézkedő bizottságok voltak, melyek a kialakuló abszolutizmus fő pillérei lettek, az egyházi ügyekben illetékes Magas Bizottsággal (High Commission) együtt. Halálos ítéletet sohasem hoztak, és a kínvallatás is tilos volt mint eljárást gyorsító intézkedés. Ennek ellenére ezen testületek alkalmasak voltak a királlyal valamilyen módon szembeszegülő – akár főúri – személyek s a rendek "megregulázására". Igaz, a rózsák háborújában a szemben álló felek "eredményesen" irtották egymást, mert a világi főrendek száma hetvenháromról harminchatra csökkent. A fenti testületek a hasonló belvillongások megelőzésére is alkalmasak voltak.

Az államigazgatás is jelentősen átalakult. A korábbi Államtanács (Graet Council) szerepét a Titkos (Állam)tanács vette át, a király személyes akaratát képviselve. Maga az Államtanács felsőházzá (House of Lords, azaz Lordok Háza) alakult, és az eddig a parlament "függelékeként" működő alsóházzal (House of Commons, azaz Közrendűek Háza) együtt kezdett tevékenykedni, de csak 1547-ben, VIII. Henrik halála évében jutott számukra állandó üléshely a Westminster-palotában.

Mindez sok pénzbe került, bár Angliában voltak a legrosszabbul fizetett hivatalnokok. (Nem is "ácsingóztak" a főrendek túlzottan ilyen állások után.) VII. Henrik lordkancellárja, Canterbury akkori érseke, Morton olyan adóprést talált ki, melyben mindenki fennakadt a szűrőn. Ezt hívták "Morton villájá"-nak. A 16. századtól a gazdaság is fejlődni kezdett. Hosszú tétovázás után a Tudor-uralkodók döntöttek a posztóipar hazai megszilárdítása mellett, és ezzel lényegében megszűnt a gyapjú kivitele Flandriába.

Ahogy akkoriban mondták, a gyapjú "arannyá vált", természetesen a szó átvitt értelmében. A fejlett posztóipar nyomán fellendült a kereskedelem, de volt ennek a folyamatnak árnyoldala is. A virágzó "gyapjúüzlet" megindította a közföldek legelővé elkerítését (enclosure, azaz bekerítések), melyek nyomán egyre többen váltak földönfutóvá ("csavargók"), hiszen nem minden felszabaduló munkaerőt "szívtak fel" a létesülő textilmanufaktúrák. Nem véletlen, hogy a Tudor-korszakban született a legtöbb csavargók elleni törvény, rendelkezés.

Mindezek fényében érthető, hogy VII. Henrik teli kincstárat hagyott utódjára, másodszülött fiára, VIII. Henrikre (1509-1547). Az új király az angol történelem egyik legellentmondásosabb és leghíresebb uralkodója lett. Hamar elherdálta a rendelkezésre álló pénzt, s hogy népszerűségét növelje, a gyűlölt adószedőket kivégeztette, elvágva ezzel biztos anyagi forrásai jelentős részét. Legfontosabb intézkedése az anglikán egyház létrehozása volt (1534: szupremáciatörvény). Hírhedtté vált nősüléseiről (hat felesége volt, ebből kettőt ő maga végeztetett ki), és uralkodása alatt 72 ezer halálos ítéletet hoztak.

Alacsony sorból emelt maga mellé magas hivatalokba embereket, így például Thomas Wolsey Canterbury érseket, aki egy mészáros pappá szentelt fia volt, vagy a jogi végzettségű Thomas Cromwellt, egy szegkovács fiát, aki főkancellár, tehát gyakorlatilag a király helyettese volt. Jellemző, hogy Woolsey börtönben halt meg, Cromwellt pedig kivégeztette, némi túlzással azért, mert – Anna, a clèves-i herceg lánya személyében – Henriknek nem tetsző feleséget hozott a házhoz. Az a király, akiről halála táján senki sem tudta megmondani, hogy milyen valláson van.

VIII. Henriket fia, a kilencéves VI. Edward (1547-1553) követte a trónon, aki helyett Thomas Cranmer érsek és a gyermek király anyjának, Jeanne Seymournak a bátyja, Somerset hercege kormányzott, majd az őt megbuktató John Dudley. Először is a VIII. Henrik által hátrahagyott vallási anarchiát kellett felszámolni: lefektették az új, protestáns liturgia alapjait. Ez a folyamat szakadt meg VIII. Henrik és Aragóniai Katalin lánya, Tudor Mária (1553-1558) idején, mely az említett erőszakos rekatolizáció időszaka volt. Bár Mária vérengzései messze elmaradtak az inkvizíció németalföldi vagy a Szent Bertalan-éji pusztításaitól, de időarányosan még VIII. Henrikétől is, az angol közvélemény mégis teljesen elfordult tőle. Ebben jelentős szerepet játszott a szigetországiak idegengyűlölete, ami Mária férje, II. Fülöp (1556-tól spanyol király) ellen irányult, mögötte minden "pápista" (a Pápa, a franciák és a főleg a spanyolok) nem is titkolt utálatával.

A Tudor-kori Anglia legjelentősebb uralkodója I. (Angliai) Erzsébet (1558-1603), VIII. Henrik és Boleyn Anna lánya volt. Trónra kerülésekor mindössze huszonöt éves, de mivel megkegyelmezett a máglyahalálra ítélt protestáns "eretnekeknek", azonnal Anglia legnépszerűbb embere lett. Kétségbeejtő bel- és külpolitikai helyzetet örökölt féltestvérétől. (Például teljes volt a vallási zűrzavar, és ekkor veszett el Calais Anglia utolsó franciaországi birtoka is.) Erzsébet kiváló titkárt és főminisztert választott maga mellé William Cecil személyében, aki haláláig (1598-ig) okosan és hűségesen szolgálta úrnőjét. Látványos anglikán koronázást követően visszahelyezte jogaiba a protestantizmust, megszüntette a katolikus misét, de azt is elhatározta, hogy senkit sem fog máglyára küldeni vallási meggyőződése miatt.

Ennek fényében is nagy gondot jelentett számára unokatestvérének, a katolikus skót királynőnek, Stuart Máriának, IV. Jakab skót király és Margit (VIII. Henrik testvére) unokájának Angliába menekülése. 1567-es trónvesztését követően egy évvel került ide. Nem adta föl trónigényét, sőt összeesküvésbe keveredett. A katolicizmus és a protestantizmus olyan erőpróbája volt ez, ami az egész művelt európai közvéleményt érdekelte. Csaknem húszéves tétovázást követően 1587-ben Máriát kivégezték, állítólag Erzsébet személyes és írásos kivégzési parancsára, de – szintén állítólag – ezt a királynő tudta nélkül juttatták el a fogság helyszínére. (Jellemző, hogy Erzsébet a kivégzést követően a végrehajtást elrendelő titkosszolgálat főnökét első felháborodásában börtönbe záratta, majd két év múlva – óvadék ellenében – kiengedte.) Egyébként ez a kivégzés a pápa által felhatalmazott II. Fülöp számára casus belli volt, s ezt követően indult meg Anglia ellen a legyőzhetetlennek hitt Armada, a spanyol flotta támadása.

Ezúttal csak utalunk rá, hogy a két ország között ekkor már régóta dúlt a kereskedelmi háború. Az angol kalózok (Francis Drake, John Hawkins, Frosbisher, Cavendish és mások) – egyébként a királynő tudtával és hozzájárulásával – buzgón fosztogatták a spanyol arany- és ezüstszállítmányokat. Mindezt a protestáns hit jegyében tették, amit Európa megreformált fele boldogan ünnepelt. Az utolsó csepp volt a pohárban, amikor Drake a Cadízban állomásozó spanyol flottát gyújtotta fel. Az 1588-ban – tehát többszörös megtorlásként – támadó spanyol flotta azonban kudarcot vallott, s nemcsak hogy nem tudtak Angliában partra szállni, de a viharos tengernek és a fürge kis angol hajóknak "köszönhetően" az Armada nagyrészt megsemmisült. Bár ez még nem jelentette a spanyol hegemónia végét és az angol kezdetét, de jelezte, hogy Anglia a lehető legjobb úton halad afelé, hogy a tengerek ura legyen. Ezt mutatta az első észak-amerikai angol gyarmat, Virginia Walter Raleigh általi megalapítása (1584) is (bár ez a siker rövid életű volt). A jólét jelképeként az angolok ekkor már buzgón dohányoztak, kereskedőik bejárták a világtengereket (nem véletlenül hívták a Földet másodjára megkerülő Drake-et "hét tenger ördögének"), s kellően tőkeerősek is voltak. Ennek szervezeti formájául kereskedőtársaságok alakultak (pl. a Moszkvai Társaság, a Levantei Társaság, az Angol Kelet-indiai Társaság), és 1571-ben létrejött a londoni tőzsde. Erzsébet uralkodásának a végére Anglia vezető protestáns hatalommá lett.

 

 

6.4.2.3. Franciaország az utolsó Valois-k és az első Bourbon idején {1491-1610)

 

Az angolokkal vívott százéves háború okozta nyomorúság miatt szükség volt egy erős, rendet teremteni képes államra. XI. Lajos (1461-1483), VIII. Károly (1483-1498) és XII. Lajos (1498-1515) uralkodását sokan az abszolutista állam felé vezető politikai újjászervezés nagy korszakának tartják. Az élénkülő gazdaság növekvő adóbevételeket jelentett, ami tízezres nagyságú állandó hadsereg fegyverben tartását tette lehetővé még békeidőben is. A hadsereg vezetői ekkor már támogatták a hivatalnokokat, s velük együtt 1515-ben a tizenhat milliós lakosság 4 százalékát tették ki, ami kb. hatszázezer embert jelentett. A francia uralkodó ismét "császár lett a maga királyságában", ami hatalma újjáéledését mutatta. Mint már említettük, 1491-ben Bretagne-i Anna és VIII. Károly házasságával lezárult az országegyesítés évszázados folyamata, és szinte azonnal megkezdődött a terjeszkedés is, VIII. Károly és XII. Lajos itáliai hadjárataival.

I. Ferenc (1515-1547) tette újra székvárossá Párizst s kötelezővé a francia nyelvhasználatot az addigi latin helyett. Igazán azonban az itáliai háborúkba süppedt bele, ráadásul nem sok eredménnyel. Az európai hegemónia ábrándját üldözte, és rivalizált a – némi túlzással – fél világ urának számító V. Károllyal. Nem is tudott, de nem is akart foglalkozni a korban meghatározó szerepet játszó vallási ügyekkel. Mondják róla, hogy e kérdésekben szkeptikus volt, de azt is állítják, hogy – a kor legtöbb uralkodójához hasonlóan – ő is hajlott a protestáns eszmék felé. Egy biztos, nem küzdött ellenük. Nem úgy a Sorbonne és a párizsi parlament, melyek bűntettnek nyilvánították az eretnekséget, s az 1520-as évektől újra fellobbantak a máglyák, az elítélt valdens eretnekekkel együtt.

II. Henrik (1547-1559) hívő emberként már foglalkozott a vallással, s kíméletlenül üldözte a protestáns hitújítókat, a hugenottákat. Antoine Bourbon, Navarra ura azonban csatlakozott hozzájuk, és 1559-ben Párizsban nemzeti zsinatot tartottak, ahol megfogalmazták a francia kálvinisták, vagyis a hugenották hitvallását.

II. Henrik felesége, Medici Katalin árnyékában három fiuk követte egymást a francia trónon: II. Ferenc (1559-1560), IX. Károly (1560-1574) és III. Henrik (1574-1589), utóbbiak belesodródtak a franciaországi vallásháborúba, melynek végén Bourbon (Navarrai) Henrik ölébe hullott a királyi cím, és IV. Henrikként (1589-1610) nem csak dinasztiaalapító lett, hanem a francia abszolutizmus megalapozója is.

Voltaire csaknem másfél évszázaddal később Henriade címmel nagy poémában állított emléket az erőskezű, de gáláns kalandjairól is híres uralkodónak, aki életében többször is katolizált. Utoljára 1594-ben, s ezzel kivívta a pápa elismerését is. Hogy a kényes vallási egyensúlyt biztosítsa, hivatalnokai között katolikus (Villeroy) és protestáns (Laffemas) egyaránt volt. A vallási kérdés rendezését követően (1598: nantes-i edictum) a pénzügyek rendbetételéhez látott hozzá. Ebben nagyszerű kivitelezőre talált az első tanácsos Sully személyében, aki különböző takarékossági intézkedésekkel és a parasztokat terhelő fejadó (taille) időleges csökkentésével rendezni tudta az udvar zilált anyagi helyzetét. Ő fogadtatta el a hivatalvásárlás rendszerét is, s ezzel példát mutatott Európának. Az 1604-ben bevezetett paulette lényege az volt, hogy a hivatalvásárlást követően azok tulajdonosai évenkénti adót is fizessenek a koronának. Ennek fejében a "vásárló" eladhatta, örökíthette hivatalát, vagyis szabadon rendelkezhetett vele. Előnyös volt ez abból a szempontból is, hogy így a különböző pénz-, közigazgatási és bíráskodási ügyekben egyre több lett a szakember. Voltak azonban olyan magas tisztségek, melyek nem voltak megvásárolhatók, a kinevezésekről a király döntött (pl. államtitkári, államminiszteri, kancellári és első miniszteri kinevezés). Más helyeken a képviselők rögtön született nemesi jogot kaphattak (pl. államtanácsos, pénzügyi tanácsos stb.), normális esetben azonban taláros nemes lehetett a polgári származású hivatalnok.

A szilárd gazdaság és állam megteremtéséhez a pénzügyek és hivatalok rendezése önmagában kevés volt. Fontos volt, hogy leküzdjék a földínséget (pl. mocsárlecsapolásokkal újabb termőföldeket teremtsenek), hogy létrehozzák a szabad gabonakereskedelmet, sőt hogy (az abszolutista uralkodóknál jellemző) parasztvédő intézkedéseket vezessenek be (pl. a földesúri vadászati jog korlátozása aratás előtt). A Sully által szorgalmazott merkantilista gazdaságpolitika lényege volt az ipar és a kereskedelem fejlesztése. Laffemas új iparágakat, manufaktúrákat létesített (pl. szövet, selyem, bőr, üveg, illatszer és luxustermékek előállítására). Támogatták a tengerentúli kereskedelmet, létrehozták a Francia Kelet-indiai Társaságot. (Samuel de Champlain Kanada első kormányzójaként 1603-tól birtokba vette Új-Fundlandot, Új-Skóciát és Québeckel a középpontban Új-Franciaországot.) Az állam egyre jobban "rátelepedett" a gazdaságra. Kereskedelmi kamarát hoztak létre Marseille-ben, támogatták az exportot, védték a hazai árut és a belső nyersanyagforrásokat.

IV. Henrik katolikus merénylő áldozata lett, de egy olyan – természetesen még tovább tökéletesíthető – államapparátust hagyott maga után, mely- Hajnal István szellemes kifejezését idézve – "akár az ütődött királyok alatt is működőképes". Nos, az utód, XIII. Lajos (1610-1643), ha nem is volt "ütődött", de uralkodói alkatnak sem volt nevezhető. Akadt azonban ekkor is az államnak igazi vezetője, a – Dumas regényeiből jól ismert – bíboros, Richelieu.

 

 

6.4.3. Közép- és Kelet-Európa fontosabb országai

 

6.4.3.1. A Habsburgok birodalma (1493-1618)

 

A kora újkor elején a Habsburgok szinte "berobbantak" az európai vezető dinasztiák sorába. Kezdetben csak örökös tartományaikkal rendelkeztek (Alsó- és Felső-Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, majd 1490-től Tirol). A német-római császári cím elnyerésével (II. Albert, 1438-1439), majd folyamatos megtartásával (először III. Frigyes, 1440-1493), Burgundia megszerzésével (1477), majd – éppen ebből következően – a spanyol trón elfoglalásával, 1526-tól pedig a cseh és magyar korona biztosításával Európa vezető hatalmává váltak, ha nem is egységes birodalom élén, melynek a létrejöttét a korábban vázolt európai viszonyok nem tették lehetővé. Kivéve talán V. (I.) Károly évtizedeit (1516/19-1556), amikor a történelem egyik legnagyobb birodalma jött létre, ha – históriai léptékkel mérve percekre is.

A németországi vallásháborút és az itáliai háborúkat követően a császári trónon a katolikus megújulás Habsburg uralkodói nagyon eltérő karakterűek voltak. I. Ferdinánd (1556-1564) túl későn került a német-római császári trónra, és egyébként is (főleg magyar királyként) a törökkel volt elfoglalva. Ennek megfelelően a birodalom, a birodalmi gyűlés anyagi támogatását igyekezett megszerezni az ügynek, inkább kevesebb, mint több sikerrel. II. Miksa (1564-1576) a drinápolyi békét (1568) követően már kevésbé volt lekötve ezzel a problémával, egyébként engedékeny szellemű, protestantizmusra hajló személyiség volt. II. Rudolf (1576-1612) sem volt cselekvő embere a katolikus megújulásnak, vallási kérdésben bizonytalan lévén, miközben szenvedélyesen érdeklődött a mágia, a babona minden fajtája iránt. Alkimisták serege dolgozott nála a "bölcsek kövén", ugyanakkor olyan asztrológusok is a prágai udvar lakói voltak, mint a már említett Tycho Brahe vagy Johannes Kepler. Mátyás (1612-1619) fő célja a készülő háború kirobbanásának a megakadályozása volt, de meg kellett érnie ebbéli kudarcát. II. Ferdinánd (1619-1637) már a türelmetlen katolicizmus embere, és ezért a háborút is vállaló uralkodó volt, míg fia és utóda, III. Ferdinánd (1637-1657) pesszimizmusra és melankóliára is hajló, a béke érdekében még a vallási kérdésekben is engedményekre hajlandó császárként került a történelemkönyvek lapjaira.

A tridenti zsinatot követően a vallási ügy volt a fő kérdés a Német-római Császárság területén is. 1577-ben ötvenegy lutheránus fejedelem és harmincöt város tömörült egységbe, a brandenburgin kívül a szász választó is lutheránus, a pfalzi kálvinista vallású lett, de még az egyházi választófejedelemségek nagyobbik részében (Köln, Trier) és más egyházi fejedelemségekben (Aachen) is tevékenykedtek protestánsok, sót az utóbbiban hatalomra is törtek. A jezsuiták fellépése után változott meg a helyzet, és a katolikus megújulás élére 1563-tól a bajor fejedelmek (ekkor még nem választók!) álltak. A módszer a protestánsok kiszorítása volt a köztisztségekből, illetve a prédikátorok elűzése. A bajor példát követte a trieri és mainzi választó, majd amikor a kölni érsek 1582-ben protestánssá szeretett volna lenni, akkor a bajor herceg megszerezte az érseki (majd ezzel a választófejedelmi) címet is. 1590-ben először sikerült egy protestáns fejedelmet (a badenit) visszatéríteni a katolikus hitre.

II. Rudolf idején szabad lett az útja a katolikus ellentámadásnak, s ez egyre súlyosabb atrocitásokhoz vezetett. Előbb a protestánsok - Tirol kivételével – kizárták a rendi tisztségekből a katolikusokat. Sőt 1578-ban Bécsben a katolikus úrnapi körmenetet – melyen a császár maga is részt vett – a protestáns tömeg megtámadta és szétverte. Az ellenreformhoz immár egy Habsburg főherceg is csatlakozott (Károly, a későbbi II. Ferdinánd császár apja). 1596-tól Ferdinánd főherceg brutális eszközökkel irtotta a protestánsokat az osztrák örökös tartományok egy részében (Stájerország, Karinda, Krajna). 1599-ben bezáratták a grazi protestáns templomot, sőt halálbüntetés terhe mellett megtiltották az istentiszteletet. 1607-ben Donauwört birodalmi városban a protestánsok ismét szétvertek egy körmenetet, mire a császár birodalmi átokkal sújtotta a várost (akárcsak Luthert 1521-ben), majd I. (Bajor) Miksa (1597-1623: fejedelem, 1623-1651: választófejedelem) csapataival bevonult a városba, és erőszakkal rekatolizálta azt. Ez a vallásbéke nyílt megsértése volt, ami a Protestáns Unió (1608, vezetője: V. Pfalzi Frigyes), majd a Katolikus Liga (1609, vezetője: I. Bajor Miksa) megalakulásához vezetett. (Birodalmi önállóságuk megvédésére a császárt kizárták ez utóbbi szövetségből.)

Ettől kezdve a két vallási-katonai szövetség háborúskodássá bővítette a helyi vitákat. Ezt a jülich-klève-i fejedelemségért folyó örökösödési harc bizonyította 1609-1614 között. Ennek a kis, Németalfölddel határos és a nagy katolikus egyházfejedelemségek közé ékelt területnek az örökségére Pfalz és Brandenburg egyaránt pályázott, de a császár a szász választó igényeit pártolta. Az egyik fél mögé a Protestáns Unió sorakozott fel, a hollandok és a franciák támogatásával, a másik megsegítését a Katolikus Liga vállalta, a spanyolok és a császáriak (Lipót főherceg) közreműködésével. Végül sikerült megállapodást kötni (Pfalz és Brandenburg osztozott a kis fejedelemségen), így ezúttal még háború nélkül le tudták zárni az ügyet. Ezelőtt Rudolf 1609-es szabadságlevelében kénytelen volt engedélyezni a szabad vallásgyakorlatot (templomépítés joga, rendi "defenzorok" állítása a protestáns érdekek védelmében), majd Mátyás trónra kerülésével a rendiség diadala teljesnek látszott. A harmincéves háború kirobbanása és a jezsuita neveltetésű II. Ferdinánd trónra kerülése azonban alapvetően megváltoztatta a helyzetet a Német-római Birodalomban, sőt némiképp Európában is.

 

 

6.4.3.2. Lengyelország aranykora, a hanyatlás kezdete (1492-1648)

 

A 16. századot a lengyel-litván állam történetében "aranykorként" jegyzik a történészek. Egyrészt nagy és viszonylag – legalábbis térségünkben – sűrűn lakott ország volt. Területe az 1569-es lublini uniót (a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség tényleges egyesülését) követően több mint 800 ezer km² (Oroszország után ekkor Európa második legnagyobb országa), lakóinak száma a század elején 7-8, a végén 8-10 millió volt, ebből 3-4 millió a Litván Nagyfejedelemség területén élt. Másrészt folytatódott a középkor utolsó századaiban jellemző politikai, gazdasági és kulturális felvirágzása. Az eredményekben azonban ott lappangtak azok az ellentmondások is, amelyek miatt a kora újkor végére e virágzó ország önálló állami léte is elenyészett.

Egyelőre azonban még fejlődött a gazdaság, a tudomány és a kultúra. A Hanza-város Gdańskba a németalföldi és más nyugati kereskedelmi hajók luxustermékeket hoztak, és sok-sok gabonát vittek a Balti- és Északi-tengeren. A Visztula és más mellékfolyók már a tengerig szállíthatták a lengyel erdők és bányák termékeit, kincseit is. Különösen a gabonatermelés vált kifizetődővé.

Lengyelország az európai reneszánsz egyik központja volt. Olyan nevek fémjelzik ezt, mint a krakkói egyetem csillagásza, Kopernikusz, vagy Európa egyik legjobb korabeli költője, a lengyel irodalmi nyelv megteremtője, Jan Kochanowski, Balassi Bálint kortársa. Kontinensünknek ezen a részén a lengyel volt a diplomácia nyelve, a lengyel földön megtelepült antitrinitáriusok (ariánusok) filozófiája hatással volt a korai felvilágosodásra is.

A 15. század végére itt is kialakult – akárcsak a térség többi részén (Csehországban és Magyarországon) – a rendi monarchia, melynek élén a kétkamarás országgyűlés állt. A rendi országgyűlés (szejm) egyik táblája a képviselőház volt, mely a köznemesség tartományi küldötteiből, illetve Krakkó képviselőiből állt, míg a másik tábla a hajdani királyi tanácsból létrejött szenátus, főrendi tagokkal. Külön intézmény volt a "király az országgyűlésben". A lublini unió után az országgyűlésnek százhetven tagja volt (negyvennyolc Litvániából), akiket hetven tartománygyűlésen (szejmikek) választottak, melyeken valamennyi nemes részt vehetett. (Ne feledjük, Lengyelországban volt a legnagyobb Európában a nemesség aránya, a lakosság 8-10 százaléka!)

A 16. század első felét a négy utolsó Jagelló király nevével fémjelezhetjük. A két rövid életű királyt, a magyar trónra is törekvő János Albertet (1492-1501) és Sándort (1501-1506) I. Zsigmond (1506-1548) – akit később "Öregnek" (Stary) neveztek-, majd II. Zsigmond Ágost (1548-1572) követte. Uralkodásuk alatt jelentősen megváltozott a lengyel-litván állam politikai élete. Először is az 1466-os toruńi békét követően létrejött lengyelellenes koalíciót kellett megszüntetni. Az 1515-ös bécsi családi szerződésben (Jagelló Lajos magyar trónörökös házassága Habsburg Máriával, Jagelló Anna frigye Habsburg Ferdinánddal) a Jagellók megállapodtak a Habsburgokkal, aminek következménye az utóbbiak magyar- és csehországi térnyerése lett. 1525-ben pedig a Német Lovagrend nagymestere, Hohenzollern (más néven Brandenburgi) Albert Porosz Hercegség néven létrehozta világi államát, mely az első lutheránus államvallású ország lett Európában. Ezt követően Krakkó piacterén hűségesküt tett a lengyel koronának, vagyis a lengyel király hűbérese lett. Ezekkel a megállapodásokkal tehát a Habsburgokat és a lovagrendet sikerült kikapcsolni az ellenfelek közül.

A belpolitika még ennél is többet változott. A két utolsó Jagelló uralkodása alatt erősödött meg a lengyel "nemesi köztársaság" (Rzeczpospolita szlachecka, melyből a szlachta az egységes nemesség elnevezése). Ez némiképp hasonlított a Cseh- és Magyarországon kialakult jogrendhez, de a tragikus végkifejlet, a liberum veto alkalmazását és következményeit tekintve teljesen egyedi volt. Az 1505-ös radomi országgyűlés kimondta a szenátus és a szejm egyenjogúságát, valamint megalkotta a nihil novi (semmi újat nélkülünk) törvényt, mely kétségkívül erősen korlátozta az uralkodó jogait. I. Zsigmond megpróbált szembeszegülni ezzel a döntéssel, mire az 1537-es rokosz (a magyar rákos szó átvétele, jelentése: az országgyűlésen megjelenő egész nemesség felkelése a király ellen) nyomására ő is kiadott egy nyilatkozatot a nihil novi elfogadására. Az 1562-1563-as országgyűlés is úgy végződött, hogy a király engedett a köznemesség követeléseinek, mert például az 1504 után eladományozott királyi birtokokat vissza kellett venni a mágnásoktól. Kiéleződött a harc a nagybirtokos mágnások és a köznemesség között is, az utóbbiak előretörésével, hiszen ugyanezen az országgyűlésen kimondták azt is, hogy két tisztséget nem lehet egy kézben tartani.

A 16. század elején – mint Hohenzollern Albert lutheránus hitre való áttérése kapcsán láthattuk – megjelent a térségben a protestantizmus. A lutheri irányzat elsősorban a zömmel német ajkúak lakta városokban terjedt el, a lengyel nemesség idegenkedett tőle, német vallásnak tekintette. A kálvinizmus viszont jó eszközül szolgálhatott ugyanennek a nemességnek az egyházi birtokok megszerzésére. Mint említettük, Miguel Serveto (Szervét Mihály) antitrinitáriusai is megjelentek ebben a térségben (Magyarországon főleg Erdélyben), és gondolkodásukkal létszámuknál sokkal erősebben hatottak. De voltak itt holland anabaptisták és cseh protestáns menekültek is. 1563-tól megindult a katolicizmus ellentámadása, melyben a jezsuita rend egyre hathatósabb szerepet játszott. II. Zsigmond Ágost is a katolikusok mellé állt, és ezt követően alig egy évszázad alatt a reformáció szinte teljesen kiszorult az országból. (Az eredményt jól jelzi, hogy az 1570-es években ötszázhatvan, az 1650-es években pedig már csak kétszáznegyven protestáns templom volt Lengyelországban.)

1572-ben meghalt az utolsó Jagelló király. A nemesség – szabad királyválasztó jogát gyakorolva – olyan erőskezű uralkodót kívánt, aki nem tör abszolút hatalomra. végül a hosszú alkudozások eredményeképpen Valois Henrik francia herceg mellett döntöttek. Komolyak voltak azonban a feltételek. A pacta conventa néven ismert választási feltételek szerint az új király kötelezte magát, hogy kifizeti elődje adósságait, és saját költségén flottát építtet. Az articuli Henriciani részben pedig elismerte a nemesség szabadságát és privilégiumait, közte a királyválasztás joga mellett a vallásszabadságot, valamint a képviselőház beleegyezési jogát a nemesi felkelés összehívásához, a szenátusét pedig a hadüzenethez. Ráadásul a király egy tizenhat tagú, szenátorokból álló tanáccsal együtt kormányozhatott, volna... Mert Henrik, alighogy elnyerte a lengyel koronát, visszaszökött a hazájába átvenni időközben elhalt bátyja örökségét. Többet utazott oda-vissza, mint ameddig lengyel király volt.

Végül Báthori István (1575-1586) erdélyi fejedelem mellett döntöttek a lengyel rendek, pontosabban a megerősödött köznemesség. Vetélytársa nem kisebb személyiség volt, mint II. Miksa német-római császár. Az új király legfőbb támasza Jan Zamojski, a köznemesek vezére lett, aki meggazdagodva egyre inkább a mágnások érdekeit képviselte. A fő feladat az 1558 óta zajló livóniai háború eredményes befejezése volt. Az oroszok célja pedig az, hogy balti-tengeri kijáratot szerezzenek, ez a törekvés persze sértette a közvetlenül a Porosz Hercegség létrejöttekor önállósult livóniai lovagrend (kardtestvérek rendje) érdekeit. A kezdeti orosz sikerek után a lovagrend vezetői a lengyelektől és a litvánoktól kértek segítséget, s ennek érdekében itt is megtörtént – a Porosz Hercegséghez hasonlóan – a szekularizáció, és 1561-ben az újonnan létrejött Kurlandi Hercegség is elismerte hűbéri függését a lengyel államtól. Az orosz katonai sikerek láttán a litván főnemesség is kénytelen volt a lengyelekhez fordulni. Így született meg a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség teljes egységét biztosító lublini unió 1569-ben, melyben a litvánok már alárendelt szerepet játszottak. Lengyelország így viszont Oroszország közvetlen szomszédja lett. Ebben a helyzetben kellett Báthorinak átszerveznie a hadsereget, nagyobb szerephez juttatva a gyalogságot és a tüzérséget. Végül 1582-ben lengyel sikerekkel zárult a háború, Báthori Erdély és Magyarország érdekében tervezett törökellenes hadjárata azonban nem valósulhatott meg.

Újabb feszültségektől terhelt uralkodó-, sőt dinasztiaváltás következett a lengyel trónon. A svéd király fia, a Vasa-dinasztiából származó III. Zsigmond (1587-1632) lett az uralkodó. (Neki szintén egy Habsburggal, Miksa főherceggel kellett megküzdenie, aki még lengyel fogságba is került.) Ez már azonban – az előző korszakkal összehasonlítva – az ún. ezüstkor kezdete, bár a lengyel állam az 1648-as kozák felkelésig erőtől duzzadó ország benyomását keltette. III. Zsigmond bigottan katolikus volt, így regnálása idején a jezsuiták uralma köszöntött az országra. Bár 1592-1599 között svéd király is volt, türelmetlen katolicizmusa miatt azonban nagybátyja, Károly győzelmet aratott felette, és megszerezte a svéd trónt. Az innen kezdve 1660-ig csaknem folyamatosan tartó svéd-lengyel küzdelem már nem a lengyelek sikerével zárult. Pedig a lengyelek az orosz "zavaros időszak" eseményei közepette még Moszkvát is elfoglalták, de onnan a felkelők 1612-ben kiűzték őket. A nem is olyan titkon remélt lengyel-orosz perszonálunióból semmi sem lett.

III. Zsigmond, majd fia, IV. Ulászló (1632-1648) is királyi birtokok és hivatalok adományozásával próbálta erősíteni a katolikus főurak pozícióit. Bár az új király vallási szempontból türelmesebb volt apjánál, mégis az ő uralkodása idején zárták be a nagy hírű antitrinitárius központot, Rakowot, és számolták fel az ott működő akadémiát és nyomdát. A vallásüldözés azonban mégsem öltött európai méreteket Lengyelországban. Ez a lengyel nemesi köztársaság létével magyarázható, azzal, hogy hiányzott az erős központi hatalom. A Lengyel Királyság volt az egyetlen olyan jelentős európai állam, ahol az abszolutizmus egyetlen formája sem valósult meg.