7.7.2.2. Gazdasági fejlődés

 

A 19. század utolsó harmadában számottevően nőtt a francia ipari termelés. Bár létrejött néhány mamutvállalat is – ez utóbbiak közül az egyik legnagyobb a Schneider-Creusot volt, amely vasércbányák, kohók, gépgyárak, hadiüzemek, hajógyárak és villamosipari gyárak fölött rendelkezett –, a francia ipari üzemek nagyobbik része a Harmadik Köztársaság idején is száznál kevesebb munkást foglalkoztatott, tehát a közép- és kisüzemek kategóriájába tartozott. A nehézipar fejlődése elé komoly akadályt gördített a kokszolható szén hiánya és a vasércben gazdag Elzász-Lotaringia elveszítése. Fejlett volt viszont a luxusipar. A francia export jelentős részét luxuscikkek, divatáruk, továbbá élelmiszer-ipari termékek, elsősorban bor és konyak tették, míg a behozatalban a szerszámgépeken kívül elsősorban ipari nyersanyagok, cukor, olajos növények és gabona szerepeltek.

A francia mezőgazdaság kezdett áttérni a belterjes gazdálkodásra. Tért hódított az állattenyésztés, a gyümölcstermesztés és a kertészet. Emelkedett a mezőgazdasági gépek száma is. A fejlettebb technika és a hatékonyabb mezőgazdasági módszerek bevezetését azonban hátráltatta, hogy sok kisparaszti parcella tulajdonosának nem volt elég pénze az új módszerek meghonosításához vagy gépek vásárlásához.

Franciaország súlyát igazán pénzügyi intézményei erősítették meg. A három legnagyobb francia bank – a Crédit Lyonnais, a Comptoir National d'Escompte és Société Générale – a rendelkezése alá tartozó tőkét a 19. század utolsó három évtizedében 427 millió frankról 2300 millióra növelte. A francia tőke jelentősebb részét külföldi kölcsönök formájában értékesítették. Nem utolsósorban ez volt az oka annak, hogy a francia ipar – nagyobb befektetések híján – a világtermelésben korábban elfoglalt második helyről a századfordulón már a negyedikre esett vissza.

A francia tőke jelentős részét fektették állami vagy községi kölcsönökbe, részben vasúti kölcsönként is. Ennek érdekében Franciaországban kölcsönkötvényeket bocsátottak ki, amelyeket kispénzű emberek vásároltak meg. Az ilyen típusú befektetések Franciaországban voltak a legelterjedtebbek, a lakosságnak viszonylag jelentős része jutott jövedelemhez a kötvények kamataiból. A 20. század elejére Franciaország a járadékosok országa lett, akik értékpapírjaik szelvényeinek levagdosásából éltek. Ez a réteg körülbelül a lakosság 10 százalékát jelentette.

Franciaország gazdasági és politikai szerepe azonban nemcsak iparán és bankügyletein, hanem nagy kiterjedésű gyarmatbirodalmán is nyugodott. Tengeren túli birtokainak területe a századfordulón 3,7 millió km², az ott élő lakosság száma pedig 56,4 millió volt, ugyanakkor az anyaország területe 536 ezer km², lakóinak száma pedig 39 millió. Ez az óriási gyarmatbirtok – amely, ha világkereskedelmi jelentősége alatta maradt is a brit gyarmatokénak – számottevő gazdasági hasznot hozott. Franciaország Anglia mögött a második legnagyobb gyarmattartó hatalom volt a világon.

A 20. század elején Franciaország gazdasági élete megélénkült. A vasérctermelés 1903-1913 között megháromszorozódott, de a krónikus szénszegénység miatt az érc jelentős részét nem belföldön, hanem Németországban dolgozták fel. Párizs környékén óriási fejlődésnek indult az autógyártás. A francia gépkocsiipar az Egyesült Államok mögötti második helyet foglalta el a világon. A Schneider-Creusot mamutvállalat az algériai vasérclelőhelyek és Marokkó természeti kincseinek kiaknázása mellett részt vett az oroszországi Putyilov Művek és a Tulai Fegyvergyár fejlesztésében is. A francia ipar azonban továbbra is kis-, sőt esetenként háziipar jellegű maradt. A munkások több mint egyharmada dolgozott a textiliparban, vagy luxus- és divatcikkek előállításával foglalkozott. A mezőgazdaság – bár jelentékenyen nőtt a bérmunka és egyre több gépet alkalmaztak – a földtulajdon elaprózódottsága miatt meglehetősen lassan fejlődött. A terméshozamokat tekintve Franciaország – kedvező éghajlati adottságai ellenére – a világranglistának csak a 11-17. helyén állt. Tovább nőtt a külföldi befektetések összege, amely 1902-ben 27 milliárd, 1914-ben azonban már 45-60 milliárd frankot tett ki. A nagy államkölcsönök nemcsak tisztes profitot, hanem politikai szövetségeseket is szereztek Franciaországnak.

 

 

7.7.2.3. Politikai küzdelmek a frankfurti béke után

 

Az 1871 februárjában megválasztott nemzetgyűlés túlnyomó többsége monarchistákból állott, melyet három csoport alkotott: a legitimisták, az orleanisták és a bonapartisták. Thiers attól tartott, hogy a dinasztikus frakciók közötti harc elmérgesedik, és akaratlanul is új polgárháborúba torkollhat. Ez volt az oka annak, hogy az egyébként orleanista Thiers 1872 novemberében a köztársaság mellett szállt síkra. Véleménye szerint a köztársaság legkonzervatívabb változata az egyetlen olyan politikai keret, amellyel a fennálló ellentétek viszonylag könnyen áthidalhatók. A thiersi "köztársaság republikánusok nélkül" gondolat nem nyerte meg a monarchisták tetszését, s így a nemzetgyűlés királypárti többsége szembefordult az elnökkel. Ellenállás fogadta Thiers külpolitikáját is. Legfontosabb feladatának a francia területek felszabadítását, azaz a német megszállás megszüntetését tekintette. Minthogy ez csak a jóvátétel megfizetésével volt lehetséges, mindent megtett annak határidő előtti kifizetéséért. Tette kétségtelenül főhajtás volt a győztes előtt, s ezt ellenfelei, Bismarckkal szembeni szervilizmussal vádolva fel is rótták neki, de a francia szuverenitás csak így volt helyreállítható. 1873 szeptemberében az utolsó német katona is elhagyta Franciaországot. A Németországgal kapcsolatos politika természetesen egyáltalán nem azt jelentette, hogy Thiers lemondott volna a revánsról, hanem azt, hogy Franciaországot olyan állapotba kívánta hozni, amely lehetőséget ad a sikeres visszavágáshoz. Ezért vitte keresztül 1872. augusztus 12-én az új véderőtörvényt is, amely általános hadkötelezettséget rendelt el öt év tényleges szolgálati idővel.

Thiers a jóvátétel rendezésével és a köztársaság melletti állásfoglalásával olyannyira magára haragította a monarchistákat, hogy 1873 májusában le kellett mondania. A sors iróniája, hogy a párizsi kommün elleni harc irányítóját egy újabb kommün veszélyének felidézésével vádolták, és mint a társadalmi anarchia szálláscsinálóját távolították el az állam éléről.

Eltávolítása után a monarchisták elérkezettnek látták az időt a restaurációhoz. A köztársasági elnöki széket elfoglaló MacMahon az orleanista de Broglie herceget nevezte ki miniszterelnökké. Az új kormány az "erkölcsi rend" védelmének jelszavával alakult meg, és megkezdte a royalista államcsíny előkészítését. A szinte befejezett ténynek tekintett restauráció végül a Bourbonok anakronisztikus makacsságán bukott meg, akik ott kívánták folytatni, ahol elődeik abbahagyták. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy a francia trikolort ismét a liliomos fehér Bourbon zászlóval cseréljék fel.

 

 

7.7.2.4. A Harmadik Köztársaság

 

Az 1874-es választásokon a republikánusok jelentős sikereket értek el, ráadásul az orleanistákkal is megtalálták a közös hangot az államforma kérdésében. Így 1875 júliusában csaknem féléves parlamenti csatározások után megszületett a Harmadik Köztársaság alkotmánya, amely egészen 1940-ig volt érvényben.

Az 1875-ös alkotmány a törvényhozó hatalmat a két házra osztott nemzetgyűlésre ruházta. A képviselőházból és szenátusból álló nemzetgyűlés választotta a köztársasági elnököt, akinek megbízatása hét évre szólt, és újraválasztható volt. A képviselőházat az általános választójog alapján hozták létre. A választójog megszerzéséhez minden francia állampolgárságú férfinak hat hónap egy helyben lakást kellett igazolnia. A szenátus 300 tagjából 225-öt a helyi önkormányzatok kilenc évre, 75-öt pedig a nemzetgyűlés élethosszig választott, tehát közvetett választással kerültek hivatalukba. A köztársasági elnököt széles jogkörrel ruházta fel az alkotmány. Törvényeket kezdeményezhetett, kinevezte a polgári és katonai főhivatalnokokat meg a minisztereket, de azok nem neki, hanem a törvényhozásnak tartoztak felelősséggel, gyakorolta a kegyelmezési jogot, és a szenátus beleegyezésével feloszlathatta a képviselőházat is. Az 1875-ös alkotmány, bár nem jelentett biztosítékot a monarchista restauráció ellen, kétségtelenül progresszív volt.

A royalisták még megkísérelték egy MacMahon vezette diktatúra megteremtését. 1877 májusában az elnök puccsszerűen lemondatta a mérsékelt köztársaságpárti miniszterelnököt, s ismét a monarchista de Broglie herceget bízta meg kormányalakítással. A republikánus törvényhozó és a monarchista végrehajtó hatalom közötti küzdelmet az 1877-es választások, majd az 1879-es pótválasztások azonban a köztársaságpártiak javára döntötték el. MacMahon elnök benyújtotta lemondását. Helyét a mérsékelt köztársaságpárti Jules Grévy foglalta el. A monarchista restauráció lehetősége lezárult. A köztársasági rendszer első intézkedései között szerepelt a kormányzati székhely Versailles-ból Párizsba helyezése s a Marseillaise nemzeti himnusszá nyilvánítása. 1880-tól pedig megünnepelték július 14-e évfordulóját.

A hatalomra jutott republikánusok demokratikus és radikális intézkedéseket ígértek választóiknak. Szerepelt közöttük az állam és az egyház szétválasztása, a szenátus megszüntetése, de progresszív jövedelemadó bevezetése is. Bár a párt balszárnya és annak vezetője, Georges Clemenceau állandóan sürgette a program végrehajtását, a többség Léon Michel Gambetta vezetésével úgy vélekedett, hogy alkalmasabb időre – "pour les temps opportuns" – kell halasztani azt. A francia republikánusok politikájára végül is ez, a jelszavuk után opportunistának nevezett irányzat nyomta rá a bélyegét, amely Gambetta háttérbe szorulásával később még konzervatívabb irányt vett. A 80-as évek elején vezették be az általános és ingyenes világi oktatást elrendelő reformokat, de a közigazgatás szigorú központosítását, amely a belügyminiszter által kinevezett prefektust a megyei önkormányzat feletti teljhatalommal ruházta fel, továbbra is életben tartották.

1883. február 18-án Jules Ferry került a miniszterelnöki bársonyszékbe, aki kijelentette, hogy a köztársaságot többé nem jobbról, hanem balról fenyegeti veszély. Ezzel az opportunisták és a radikálisok útja végképp elvált. A köztársasági pártból már korábban kivált radikálisok parlamenti csoportja ellenzéki álláspontra helyezkedett. A Clemenceau vezette csoport programjába vette az alkotmány revízióját, a sajtó-, a gyülekezési és egyesülési szabadságot, az állandó hadsereg megszüntetését, a közigazgatási decentralizációt, a vámok és a fogyasztási adók megszüntetését, a progresszív tőke- és jövedelemadót, a munkaidő törvényes csökkentését, a tizennégy éven aluli gyermekek bányákban, gyárakban vagy manufaktúrákban való foglalkoztatásának tilalmát, nyugdíjpénztárak felállítását és még több, a szocialisták programjában is szereplő követelést. Ugyanakkor kijelentette, hogy ellentétben áll a régi radikális párttal és Gambetta önkényuralmával. Clemenceau befolyását a munkások körében nemcsak a programja, hanem az a tény is erősítette, hogy 1870-1871-ben ő volt a Montmartre polgármestere, s a kommünnel szemben semleges maradt.

A köztársasági párt két szárnya közötti ellentétek kialakulásában jelentős szerepet játszott a németkérdés és a gyarmati politika. Különösen az előbbi foglalkoztatta a francia közvéleményt, melyet a frankfurti béke után erősen áthatott a nacionalizmus és a reváns szellem. Elzász-Lotaringia visszaszerzésének minden kabinet programjában ott kellett szerepelnie, ha kormányon akart maradni. A francia államférfiak azonban belátták, hogy Németország ellen Franciaország egymagában nem állhat meg, s ezért megkezdték egy szövetségi rendszer kiépítését. Ezt nemcsak a reváns igénye ösztönözte, hanem egy Németország részéről lehetséges támadás is, hiszen francia politikai körökben nyilvánvaló volt, hogy a német vezérkar számol egy Franciaország elleni preventív háborúval. Erről meggyőzte őket az 1875-ös ún. "Krieg in Sicht"-válság, amikor a Bismarck által serkentett háborús hangulatkeltés odáig ment Németországban, hogy a Post, a kormánykörökhöz közel álló berlini újság Ist der Krieg in Sicht (Nyakunkon a háború?) címmel közölt cikket a francia revánstörekvésekről és az elkerülhetetlen német ellenintézkedésekről. A háborús hangulatot akkor csak az angol és az orosz közbelépés csillapította le.

A Harmadik Köztársaság külpolitikai elképzelései sem voltak mentesek az ellentmondásoktól. Az első számú szövetséges a francia diplomácia szerint Ausztria-Magyarország volt, a baloldali republikánusok azonban az Angliával való szövetséget szorgalmazták, míg a jobboldal – főleg a monarchisták – Oroszországgal kívántak egyezségre lépni. Az Angliával való szövetség a gyarmatpolitikában kívánt változtatásokat, Oroszországgal pedig csak a lengyel barátság feladása és Törökország támogatásának megszüntetése árán lehetett egyezményeket kötni. Az elképzelések a realitások felmérésének nem csekély hiányosságairól vallottak, hiszen egy szövetségi rendszerbe kívánták hozni Angliát, a Monarchiát és Oroszországot, holott a Monarchia és Oroszország viszonya a balkáni kérdés miatt, Anglia és a cár kapcsolata pedig a Közel- és Közép-Keleten kiéleződő ellentéteik miatt korántsem volt barátinak mondható. Ugyanakkor a német diplomácia is mindent elkövetett, hogy Franciaországot továbbra is a külpolitikai elszigeteltség állapotában tartsa, s ez az 1890-es évekig sikerült is neki.

A francia politikusok szövetségeseket kerestek, de nem szakítottak a francia külpolitika gyarmati hagyományaival sem. 1881-ben megszállták Tuniszt. Akciójuk sikeréhez nagymértékben hozzájárult, hogy Anglia – félvén, hogy a Szicília szomszédságában, a Földközi-tenger túlsó partján fekvő Tuniszra Olaszország teszi rá a kezét, és ezzel a mediterráneum keleti medencéjét ellenőrzése alá vonja – támogatta a francia aspirációt. Ez esetben Németország is barátságosan fogadta a francia akciót, mert úgy vélte, hogy az majd Németország barátságának keresésére ösztönzi az olasz politikusokat. Tunisz megszállása után a francia gyarmatosítók behatoltak a Niger és a Kongó medencéjébe, majd a Szaharába, és expedíciót küldtek Madagaszkárra is. Az 1884 októberében összeülő berlini konferencián a franciák biztosították maguknak a szabad hajózást a Kongó egész hosszában.

Különösen nagy méreteket öltött a francia terjeszkedés Indokínában. A 19. század elején Gia Long király által egyesített Tonkin (Nam Bo), Annam (Trung Bo) és Kokinkína (Bac Bo) tartományokból létrejött Délország (Vietnam) iránt azért érdeklődtek a francia gyarmatosítók, mert – mint azt egy ifjú tiszt, François Garnier, gúnynevén "Mademoiselle Bonaparte" megfogalmazta – "Annam mögött ott van Kína. Micsoda kilátások a kereskedelem számára, és mennyi természeti kincs." Az 1858-1867 közötti gyarmati háborúban elszakították Annamtól déli tartományait, s létrehozták belőlük Kokinkínát. 1874-ben, Hanoi elfoglalása után egyenlőtlen szerződést kényszerítettek Annam császárára, aki azonban Kína hűbérese volt, s a pekingi kormány nem volt hajlandó lemondani hűbéri jogairól. Ezért 1884-ben háború tört ki Kína és Franciaország között, de Kína és Annam ellenállása rövidesen megtört. 1885-ben a franciák az Annamra, Tonkinra és Kokinkínára osztott Vietnamból és Kambodzsából létrehozták az Indokínai szövetséget, amelyhez később Laoszt is hozzácsatolták. A francia uralmat a Párizs által kinevezett főkormányzó biztosította, s az ásványkincsekben gazdag gyarmat az anyaország legértékesebb nyersanyagbázisa lett.

 

 

7.7.2.5. A boulangerizmus és a Dreyfus-ügy

 

A gyarmatosító külpolitika nem felelt meg minden társadalmi réteg érdekeinek. A frankfurti béke után kialakult nacionalista és soviniszta légkör a reváns híveinek kedvezett, akik Németországon kívántak elégtételt venni, visszaállítva ezzel a francia dicsőséget és nagyságot, mert ettől remélték sorsuk jobbra fordulását. Az irányzat követői kárhoztatták a gyarmati terjeszkedést, mert ez nézetük szerint elvonta az erőt, az energiát és a figyelmet a németek elleni háborútól. Ugyanakkor a jobboldal is elégedetlen volt a köztársasággal, mert tűrhetetlenül forradalminak tartotta néhány szociális és antiklerikális intézkedését. A nacionalista, soviniszta, klerikális és monarchista csoportok végül is az ún. boulangerizmusban egyesültek. Georges Boulanger tábornok egy osztályok feletti mozgalmat hirdetett, amely a pártoskodás helyett a rendet, a nyugalmat és minden francia egyetértését kívánta megvalósítani. 1888-ban kirobbant a Panama-botrány, miután kiderült, hogy a Panama-csatorna építésére alakult, de csődbe ment és így az építésre képtelen részvénytársaság alaptőkéjéből 850 millió frank eltűnt, s nyilvánvalóvá vált az is, hogy az összeg jelentős részét a kormány és a törvényhozás tagjainak megvesztegetésére fordították. "A köztársasági intézmények elzüllesztik az embereket", "a császárság létrehozta Szuezt, a köztársaság megteremtette Panamát" – hangzott el a monarchisták szájából. A boulangeristák véleménye pedig az volt, hogy "a parlamenti rendszer halálra van ítélve". Boulanger tábornok egyre népszerűbb lett, s az általa hirdetett nézet, mely szerint a köztársaságot valamiféle össznemzeti egyetértésen alapuló diktatúrával kell felváltani, egyre több követőre talált. A tábornok az 1889-es párizsi pótválasztásokon 250 ezer szavazatot kapott, s már a napóleoni kalapban feszített, amelyet meglátva Charles Thomas Flouquet miniszterelnök kissé epésen megjegyezte: "Az ön korában, Boulanger tábornok úr, Napóleon már halott volt!" A helyzet komolysága azonban szellemes megjegyzéseknél lényegesen operatívabb lépéseket követelt. A választások után röviddel Jean Antoine Ernest Constans belügyminiszter szándékos indiszkréciója nyomán kiszivárgott, hogy Boulanger-t rövidesen letartóztatják. A hírre a tábornok Brüsszelbe szökött, s nem sokkal később öngyilkos lett. A mozgalom széthullott.

A köztársasági intézmények tekintélyét az ún. Dreyfus-ügy tovább tépázta. Alfred Dreyfus zsidó származású tüzérkapitány a francia vezérkarnál teljesített próbaszolgálatot, amikor 1894. október 15-én kémkedés és hazaárulás vádjával letartóztatták, majd hamis vádak és bizonyítékok alapján életfogytiglani száműzetésre ítélték. A koholt per felszította az antiszemitizmust, s ebbe tevékenyen bekapcsolódott a katolikus papság nagy része is, akik agitációjukban az elmaradott rétegek kapitalistaellenességét is hasznosítani kívánták. A pénztőke és a kereskedelmi tőke túltengése Franciaországban ugyanis lehetőséget nyújtott arra, hogy azt parazitának és egyben zsidónak minősítsék és szembeállítsák az ipari tőkével, valamint a földbirtokokkal, hangsúlyozván a két utóbbi termelő és francia voltát. Időközben a francia kémelhárítás új vezetője fényt derített a Dreyfus-perben használt bizonyítékok hamis voltára. A perújrafelvételért indított harcban a francia közvélemény két táborra szakadt: az igazság és a törvényesség híveire, valamint a rend híveire. Az előbbiek- élükön Émile Zolával, aki J'accuse (Vádolom) címmel nyílt levélben fordult a köztársasági elnökhöz – a hamis vád szerzőinek és támogatóinak felelősségre vonását követelték, az utóbbiak viszont azt állították, hogy Dreyfust mint zsidót, s általában mindazokat, akik idegeneknek tekintendők, nem illetik meg ugyanazok a jogok, mint a franciákat. Az idegenekkel szemben alkalmazott megkülönböztetést, beleértve az igazságtalanságot is, a nemzeti, sőt a faji érdekek tették indokolttá a "rend" híveinek szemében. A küzdelem során fény derült az igazságra. A vizsgálat kiderítette, hogy a Dreyfus elleni bizonyítékokat a francia vezérkar hamisította. A kapitányt parlamenti határozattal visszavették a hadseregbe, őrnagyi rangban a vezérkarhoz kapott beosztást, és kitüntették a becsületrenddel is.

A Dreyfus-ügyben a katolikus egyház állásfoglalása országszerte felháborodást keltett, ezért a René Waldeck-Rousseau-kormány megpróbálta az elégedetlenséget a klérus ellen fordítani. 1900-ban a képviselőház elrendelte a kongregációk működési jogosítványának felülvizsgálatát, és a kongregációk kezében lévő iskolák megszüntetése mellett a világi iskolahálózat bővítését. A végrehajtás azonban már a radikálszocialistákra maradt, akik az 1902-es parlamenti választásokat megnyerték. Émile Combes kormánya 1902-1904 folyamán több szerzetesrendet feloszlatott, és több ezer egyházi iskolát bezáratott. Amikor a pápa tiltakozott, Combes megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Vatikánnal, majd törvényjavaslatot terjesztett be az állam és az egyház szétválasztásáról. Ez utóbbit azonban már csak a Combes-kormányt felváltó Maurice Rouvier-kabinetnek sikerült megvalósítania. A törvény végrehajtása demokratizálta az oktatást, és megerősítette a világi iskolákat. Franciaországban az analfabéták száma a 20. század elejére 2-3 százalékra csökkent.

 

 

7.7.2.6. Politikai küzdelmek a századelőn

 

Az 1906-os választásokat ismét a radikálszocialisták nyerték meg. A kormányfői bársonyszéket elfoglaló Georges Clemenceau-nak egyre erősödő munkásmozgalommal kellett szembenéznie. A megmozdulások ellen a hadsereget vetette be, a dél-franciaországi bortermelők 1907-ben kirobbant mozgalmát pedig kisebb engedményekkel szerelte le. A magát Franciaország első rendőrének nevező Clemenceau politikája azonban túl kemény volt, ezért 1909-ben távoznia kellett. A "tigrist" Aristide Briand megbékélést hirdető kormánya váltotta föl, amelyet 1912-ben Raymond Poincaré kabinetje követett, akinek miniszterelnöksége, majd 1913-tól köztársasági elnöksége már a háborúra készülés jegyében telt. 1913 nyarán a parlament törvénybe iktatta a hároméves katonai szolgálatot, egyidejűleg több intézkedést tett a hadiipar növelésére. 1914-ben a katonai kiadások a költségvetés 38 százalékát tették ki.

A francia diplomácia továbbra is mindent megtett, hogy kitörjön az elszigeteltségből. Felvetődött az angol, az orosz, de még a német szövetség gondolata is. Az angolokkal való együttműködés feltétele a gyarmati térségben való együttműködés volt, ami korántsem ígérkezett egyszerűnek Anglia Egyiptommal kapcsolatos és a fashodai incidens alkalmával tanúsított magatartása miatt. A németekhez való közeledés ára az volt, hogy a francia politikusok szótárából tűnjön el az Elzász-Lotaringia kifejezés, ezt pedig egyetlen francia kormány sem tudta, de nem is akarta megtenni. A legkönnyebben az orosz szövetség látszott megvalósíthatónak. Csak a lengyel emigránsok támogatásával kell felhagyni, meg kell feledkezni az önálló Lengyelországról, és el kell fogadni a tengerszorosokkal kapcsolatos orosz elképzeléseket. Ez megfizethető árnak tetszett.

1891-ben létrejött a francia-orosz egyezmény, amely kölcsönös segítségnyújtást írt elő a magas szerződő feleknek egy harmadik hatalom támadása esetén. A szerződést 1892-ben katonai egyezménnyel is kiegészítették. Ezzel Franciaország végképp kitört abból az elszigeteltségből, amelybe Bismarck a frankfurti béke után szorította. Németország gazdasági erejének ugrásszerű növekedése arra is rábírta a francia külpolitikát, hogy Angliával szövetségre lépjen. Egy évvel a fashodai incidens után angol-francia egyezmény jött létre, amely befolyási övezetekre osztotta Afrikát. Ez az egyezmény készítette elő a további angol-francia közeledést. Az 1902-ben megkötött Barriére-Prinetti-egyezmény már Olaszország semlegességét biztosította Franciaországnak, ha háborúba keverednék, még abban az esetben is, ha ő a támadó fél. 1904-ben megkötötték a már említett entente cordiale-t Angliával, így a marokkói válságok idején (1905-1906; 1911) már Oroszországgal és Angliával a háta mögött szállhatott szembe Franciaország a német követelésekkel, és Marokkóra is sikerült kiterjeszteni a francia protektorátust. 1914-ben tehát egy szilárd szövetség részeseként nézhetett szembe az egyre fenyegetőbben viselkedő Németországgal.

 

 

7.7.3. A Német Császárság

 

1871. január 18-án befejeződött a "felülről végrehajtott forradalom", vagyis a német területek egyesítése. A versailles-i tükörteremben kikiáltott Német Császárság azonban pusztán létrejöttével nem olvaszthatta szerves egésszé a határai közé került kis német államokat. A birodalom összekovácsolásának feladata még hátra volt, Bismarckra és kormányára várt, csakúgy, mint a katonai hatalom és ezáltal a külpolitikai tekintély megteremtése is. Ezeket a törekvéseket nagymértékben segítette az egységessé vált belső piacon felvirágzó hihetetlenül gyors gazdasági fejlődés, amelynek az 1871. december 4-én bevezetett új pénzrendszer – a márka –, valamint a mérték- és súlyrendszer egységesítése is lendületet adott. A teljes egység létrejöttét szolgálta a jogi, a gazdasági-kereskedelmi eljárások egységesítése is, továbbá a közigazgatási reform és a birodalmi sajtótörvény is.

 

 

7.7.3.1. Gazdasági fejlődés

 

A német gazdasági élet felvirágzásához jelentős mértékben hozzájárultak a frankfurti békében szerzett előnyök is. Nemcsak az ötmilliárd hadisarc, amelyet a franciákból kisajtoltak, hanem a két új tartomány, Elzász és Lotaringia természeti kincsei és gazdasági ereje is. A hadisarc a német fegyverkezést és stratégiai jelentőségű vasútvonalak építését szolgálta, amivel a nehézipar fejlődésén lendített, csakúgy, mint a lotaringiai vasérc. A felső-elzászi pamutipar viszont a német textilgyártás kapacitását növelte meg tetemesen.

Az ipari termelés gyors ütemben nőtt. A gépgyártásban már az 1870-es évek elején áttértek a szakosodott üzemekre. A vasúti hálózat kiépülése mozdonygyárakat, személyszállító és tehervagonokat gyártó, valamint huzalozó üzemeket, csavargyárakat, hengerműveket, vasúti javítóüzemeket és műhelyeket hívott életre. Jelentéktelen városkákból ipari centrumok alakultak ki, elsősorban a Ruhr-vidéken, Szászországban és Felső-Sziléziában. Essen, Duisburg, Chemnitz vagy Kattowitz ebben az időben váltak a német ipar központjaivá. Magas technikai színvonal jellemezte az új iparágakat, tehát a kémiai, optikai és elektronikai ipart. A vas- és acélöntödékben formázógépeket és homokfúvókat alkalmaztak, a gőzkalapács átadta a helyét a hidraulikus sajtolónak, az elektromosság és a dízelmotorok pedig fokozatosan háttérbe szorították a gőzgépeket.

A 70-es évek végétől olyan, nagy tőkeerővel rendelkező kombinátok jöttek létre, mint a Rajna-Vesztfáliai Vasszindikátus, a Német Hengermű Egyesülés. A századfordulót követően alakult Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft pedig már nemcsak Németország, hanem a világ egyik leghatalmasabb elektronikai konszernje volt. A német gazdasági életben vezető szerephez jutottak az egész iparágakat ellenőrzésük alatt tartó családok: Bellin, Hansemann, Krupp, Mannesmann, Siemens, Sturm, Thyssen család.

A legfejlettebb agrotechnikai eljárások bevezetésének és a mezőgazdasági gépek alkalmazásának köszönhetően gyors ütemben fejlődött a mezőgazdaság is. Az imponáló eredményeket a parasztság gyors differenciálódása kísérte. A földjüket vesztett parasztok a nagyvárosokban igyekeztek megélhetéshez jutni. A kisparaszti parcellák mellett meglepően sok volt az 5-20 hektár közé eső középbirtok, ezek tették ki az összes megművelt földterület egyharmad részét. A nagybirtokok – a művelésbe vett földek egyötöde – a keleti területeken voltak megtalálhatók. Ezek a feudális eredetű junkerbirtokok is áttértek a tőkés mezőgazdasági termelésre, s bár számos feudális vonást megőriztek, jól felszerelt kapitalista nagybirtokokká alakultak. A nagybirtokok foglalkoztatták az itt élő föld nélküli vagy a megélhetéshez kevés földdel rendelkező parasztokat, akik nagyon nehéz körülmények között voltak kénytelenek a junkergazdaságokban munkát vállalni.

A keleti területek nagybirtokai a porosz junkerek hatalmát erősítették, akik ha a gazdasági hatalom lassan kicsúszott is a kezükből, mereven ragaszkodtak az államélet irányításában betöltött vezető szerepükhöz. Így a német polgárság nem válhatott a társadalom és az államgépezet uralkodó hatalmává, és még ereje teljében is gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon a hagyományos és változatlan súlyú porosz junkerhatalommal. A porosz junker nemcsak politikai-társadalmi hatalmát őrizhette meg, hanem a maga képére formálta a felügyelete alatt felnövekvő polgárságot, amely igyekezett hozzá idomulni, így nem teremtett önálló, új politikai rendszert, hanem a polgárosodott porosz abszolút hatalom híve és kiszolgálója lett.

Németország erejét a gazdasági fejlődés mellett a demográfiai fellendülés alapozta meg. Az 1870-ben 40 millió 805 ezer lakosú birodalomnak 1909-re már 63 millió 886 ezer polgára volt. Ez a hatalmas tömeg nemcsak a szükséges munkaerőt biztosította, hanem egy óriási tömeghadsereg megteremtését is lehetővé tette.

 

 

7.7.3.2. Állami berendezkedés

 

A Német Császárság államrendszerét az 1871 áprilisában elfogadott alkotmány határozta meg, amely az új, egységes Németországon belül a vezető szerepet Poroszországnak biztosította. Németország formálisan szövetségi állammá alakult, amely huszonhárom monarchiából és három szabad városból (Bréma, Hamburg, Lübeck) állott. A törvényhozó hatalom birtokosa a birodalmi parlament (Reichstag) és az egyes német államok küldötteiből álló szövetségi tanács (Bundesrat) lett. Az egyes államok területén meghagyták a régi dinasztiákat és az országgyűléseket (Landtag), melyek bizonyos kérdésekben önállóan dönthettek. A Reichstagot általános, közvetlen és titkos választójog alapján hozták létre, de az alkotmány kizárta a választásokból a 25 éven aluliakat, a nőket és a katonákat. A császár – egyben a mindenkori porosz király – rendkívül széles alkotmányos jogokkal rendelkezett. Jogában állt bármely törvényjavaslat szentesítése vagy elvetése, a Reichstag összehívása vagy feloszlatása, de hadüzenet vagy békekötés kérdésében is rendelkezhetett. Az egyetlen össznémet ügyekben illetékes miniszter a birodalmi kancellár volt, akit a császár nevezett ki, s az csak a császárnak tartozott felelősséggel. Az egyes kormányhivatalokat vezető államtitkárok pedig a birodalmi kancellárnak voltak kötelesek beszámolni munkájukról.

A Német Császárság létrehozása után I. Vilmos császár (1871-1888) Otto von Bismarckot nevezte ki birodalmi kancellárrá, aki ezt a tisztet 1890-ig töltötte be. A birodalom belső egységének megteremtésére és annak állandó erősítésére törekvő Bismarck politikai céljainak elérésében a Nemzeti Liberális Pártra támaszkodott. Kettejük szövetségét a kabinet ipart és szabad kereskedelmet támogató politikája tette lehetővé, sőt kívánatossá. A nemzeti liberálisok támogatása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kormány meg tudta valósítani törekvéseit, hiszen ez a párt a szavazók egyharmadát a háta mögött tudva a 70-es évek egyik legjelentősebb politikai ereje volt. Rajtuk kívül a német politikai küzdőtéren a Haladó Pártot, a Konzervatív Pártot, a Birodalmi Pártot, a Centrum Pártot és a szociáldemokratákat érdemes még megemlíteni.

 

 

7.7.3.3. A "Kulturkampf"

 

A német belpolitikai élet középpontjában az 1870-es években a katolikus egyház hatalma ellen indított ún. "Kulturkampf" (kultúrharc) állt. Bismarcknak nemcsak azért volt fontos a német egység megteremtéséből fakadó protestáns túlsúlyt amúgy is bizalmatlanul szemlélő klérus visszaszorítása, mert az ellenállt az egyházi kérdésekben is állami illetékességet követelő törekvéseinek, hanem azért is, mert a katolikus egyház a birodalom egységét veszélyeztető délnémet szeparatista törekvéseknek is hordozójává vált. Így az állam egységéért folytatott harc részben vallási küzdelem lett.

A "Kulturkampf" 1871 júliusában a porosz kultuszminisztérium katolikus osztályának megszüntetésével vette kezdetét. Az ezt követően hozott törvény börtönbüntetés terhe mellett megtiltotta a szószékről indított államellenes támadásokat. 1872ben Poroszországban megszüntették az iskolák egyházi felügyeletét, majd egész Németországban betiltották a jezsuita rendet. Az 1873-as, ún. májusi törvények szerint a papnövendékeknek állami egyetemeken kellett végezniük tanulmányaikat, az állam beleszólt a papok beiktatásába, és egyházi ügyekben is illetékes királyi bíróságot állított föl. Egy évvel később a betegápoló rendek kivételével minden szerzetesrendet feloszlattak, s végül 1875-ben a Poroszországban már érvényben lévő, polgári házasságra vonatkozó törvény hatályát kiterjesztették az egész birodalomra. A törvények végrehajtása során számos püspököt és papot elmozdítottak hivatalából.

Az óriási izgalmakat kiváltó és a nemzetközi közvélemény által is élénk figyelemmel kísért küzdelem azonban nem hozta meg Bismarcknak a katolikus egyház feletti győzelmet. A klérus vezető pozíciói gyengültek ugyan az oktatásügy és az államigazgatás terén, de ott állt mögöttük a Centrum Párt széles és szilárd tömegbázisa. A kormány intézkedései növelték a katolikus hívők ragaszkodását egyházukhoz és a pártjukhoz, melyekben hitük és érdekeik védelmezőjét látták. A jelentős politikai erőt képviselő pártra Bismarcknak szüksége volt céljai megvalósításához, ezért az 1880-as évekre a polgári házasságról és az iskolák állami felügyeletéről hozott törvények kivételével visszavonta a "Kulturkampf" idején kiadott rendeleteket. Így a 70-es évek végén a szocialista mozgalom ellen erélyesen fellépő Bismarck már élvezhette a tömegbefolyását a szocialistáktól féltő Centrum Párt támogatását.

 

 

7.7.3.4. A szocialistaellenes törvények

 

A"Kulturkampf"-fal egy időben Bismarck a munkásmozgalom ellen is erélyesen fellépett. Az óriásira duzzadt és nagyvárosokba tömörült munkásság ugyanis a szúkős lakáshelyzet, a mértéktelenül hosszú munkaidő (esetenként 16-18 óra), valamint az alacsony munkabérek miatt sztrájkokkal és tüntetésekkel tiltakozott, illetve próbált meg változásokat kiharcolni. 1875-ben Gothában megalakult Németország Szocialista Pártja. A terebélyesedő német munkásmozgalom arra késztette a kormányt, hogy a párt szerveit az ország jelentős részén betiltsa. Célját azonban nem érte el, mert a magát immár szociáldemokratának nevező párt 1877-ben ötszázezer szavazattal tizenkét mandátumot szerzett a Reichstagban.

1878-tól kezdve Bismarck a szocialista mozgalom felszámolását állította politikájának középpontjába. Az I. Vilmos ellen megkísérelt dilettáns merényletek ürügyén a Reichstag elé terjesztette az ún. "kivételes törvényeket", melyeket bár nem kis nehézség árán, de sikerült elfogadtatnia. 1878. október 21-én életbe lépett, a "szociáldemokrácia közveszélyes törekvései ellen" irányuló törvény, amely valamennyi szocialista párt- és szakszervezet, valamint minden szociáldemokrata lap, folyóirat, gyűlés, felvonulás és nyilvános ünnepély betiltását rendelte el. Az üldöztetések ellenére a szociáldemokraták az 1884-es választásokon huszonnégy, az 1890-esen pedig már harmincöt mandátumot szereztek a Reichstagban, s ez utóbbi a szavazók 20 százalékának a támogatását jelentette.

Nyers módszereinek kudarcát látva Bismarck "jogos követeléseik teljesítése árán kívánta megóvni a munkásságot a szociáldemokrata befolyástól". 1881-ben I. Vilmos ún. "novemberi üzenete" szociális reformokat jelentett be. A betegpénztárról, baleset-biztosításról és nyugdíjról szóló törvényeket azonban nem volt egyszerű elfogadtatni a birodalmi parlamenttel, mert a még Bismarckot támogató konzervatívok és nemzeti liberálisok sem voltak hajlandóak a tervbe vett "szociális dőreségeket" támogatni. A kancellárnak csak a szociáldemokraták elleni fellépésben szintén érdekelt Centrum Párt megnyerésével sikerült néhány igen mérsékelt szociális törvényt elfogadtatnia.

 

 

7.7.3.5. Bismarck külpolitikája

 

Bismarck külpolitikai céljai is az egységes birodalom létrehozását szolgálták. Az Elzász-Lotaringia bekebelezésével felgerjesztett francia revánsvágy semlegesítette az évszázados német széttagoltságból fakadó széthúzó erőt, és felkeltette az erőszakkal egy birodalomba terelt német államocskák egymásrautaltsági érzését. A belpolitikában jól hasznosítható francia revánsszándék ellen azonban védekezni kellett, s ezért Bismarck legfőbb külpolitikai célja Franciaország diplomáciai elszigetelése volt, de egy franciaellenes preventív háború gondolata sem hiányzott eszköztárából. Sőt, a kancellár már 1874-re – ekkorra kellett a frankfurti békében előírt jóvátételt kifizetni – francia-német háborús konfliktussal számolt. A veszélyes nyugati szomszéd nemzetközi elszigetelését Bismarck a Francia Köztársaság megszilárdításával és a potenciálisan franciabarát államok Németország érdekkörébe vonásával kívánta elérni, a német hadsereg lázas fejlesztésével pedig a háború esetére kívánt helyzeti előnyt biztosítani.

A köztársaság megerősítésében a nemzetközi elszigeteltség eszközét látni, ez Bismarck konzervatív gondolkodásmódjára vallott. Szerinte a republikánus kormányforma a monarchista Európában eleve elriasztja a szövetségeseket. Ezért intette le a francia restaurációs kísérleteket támogatni kívánó német konzervatívokat a következő szavakkal: "Nem a német diplomácia feladata, hogy Franciaországot a monarchia helyreállításával Németország barátai szemében szövetségre alkalmassá tegye."

Franciaország elszigetelésére a német császár, az orosz cár és az osztrák császár által kötött "három császár szövetségének" kellett a koronát feltennie, melynek létrehozásán Bismarck nagyon sokat fáradozott. Előbb katonai konvenciót kötött Oroszországgal 1873 májusában, majd ugyanezen év októberében életre hívta az I. Vilmos, II. Sándor és Ferenc József közötti hármas egyezményt. Bár a szövetség a szerződő feleket csak konzultációra kötelezte, a Harmadik Köztársaság külpolitikai elszigeteltsége valóra vált. A Monarchia és Oroszország barátsága azonban a keleti kérdés meglehetősen ingatag talaján állt, és ez kétségeket hagyott megbonthatatlansága felől.

Bismarck izolációs politikájának korlátait jól megvilágította az 1875-ös háborús riadalom. A szuverenitását 1873 szeptemberében, a hadisarc határidő előtti kifizetésével visszaállított Franciaország ugyanis hadügyei rendezéséhez fogott: a tisztikar létszámát és a mozgósítható állományt kívánta bővíteni; az utóbbit mintegy 25 százalékkal. A francia lépéseket Németország nagyon érzékenyen fogadta. A kancellár által a Reichstag elé terjesztett "birodalmi katonai törvény" a német hadsereg létszámát békeidőben négyszázezer főre (a porosz-francia háború idején ennyi volt a mozgósított porosz hadsereg létszáma), a háború esetén mozgósítható katonai kontingenst pedig csaknem kétmillióra emelte. Ugyanakkor a katonai kiadásokat hét évre előre megszavaztatta, kivonva ezáltal azokat a Reichstag ellenőrzése alól. Amikor Franciaországban a Verdunért és Sedanért visszavágni buzgó monarchisták kerültek hatalomra MacMahon tábornok vezetésével, a német vezérkar a preventív háborút kezdte sürgetni. Bismarck erre nem látta elérkezettnek az időt, de a francia fenyegetést jól kamatoztathatta a "Kulturkampf"-ban, s ezért célravezetőnek látta a német sajtó útján háborús riadalmat kelteni. A berlini Post már említett Ist der Krieg in Sicht? című cikkét azonban Londonban és Péterváron is komolyan vették, s mind az angol, mind az orosz kormány Franciaország mellett foglalt állást a kérdésben, amit az angol külügyminiszter figyelmeztető jegyzékben, a cár pedig Berlinbe utazva személyesen hozott a németek tudomására. Franciaországnak tehát, ha csak rövid időre is, de sikerült kilépnie elszigeteltségéből. Bismarck természetesen visszavonulót fújt, hiszen nem törekedett tényleges háborúra.

Az 1870-es évek második felében a nagyhatalmak figyelmét a szerb-török, majd rövidesen az orosz-török háborúvá szélesedő hercegovinai felkelés vonta magára. A háborút lezáró berlini kongresszus megfosztotta Oroszországot fegyverrel kivívott nagyarányú győzelmének csaknem minden gyümölcsétől. Ez a tárgyalóasztalnál elszenvedett vereség nemcsak tovább mélyítette az Oroszország és a Monarchia között feszülő ellentétet, hanem az orosz kormány bizalmatlanságát is növelte Németországgal szemben, hiszen az orosz közvélemény a német kormányt is felelőssé tette a kudarcért.

Az orosz bizalmatlanságnak azonban a Berlinben elszenvedett kudarc mellett más oka is volt. Németország ugyanis nem rendelkezvén gyarmatokkal, az egyre öldöklőbbé váló ipari versenyben az európai államok közül elsőnek kényszerült a védővám-politika bevezetésére. A német vámsorompó azonban nemcsak az ipari termékek előtt csukódott le, hanem az ekkortájt megjelenő olcsó amerikai gabona félelmetes konkurenciája miatt a mezőgazdasági termékek előtt is. Ez érzékenyen érintette az orosz földbirtokosokat, hiszen az orosz gabonafölösleg és az élőállat-kivitel az orosz export 30 százalékát felvevő német piacon talált gazdára. Így tehát a kül-, illetve a gazdaságpolitikában bekövetkezett kedvezőtlen változások együttesen tették kétségessé az orosz politikusokban a Németországgal való együttműködés hasznosságát.

Bár Bismarck elsősorban a kontinentális politika híve volt, a gazdasági körülmények szorítása miatt nem térhetett ki a német gyarmati terjeszkedés egyre erősödő követelése elől. Az érdekelt német tőkések türelmetlenségét az 1882-ben megalakult Német Gyarmatosítási Egyesület, majd a két évvel később létrejött Német Gyarmatosítás Társasága is jelezte. A kormány végül engedve a nyomásnak 1884-ben Afrikában (Togó, Kamerun, Német Délnyugat-Afrika és még néhány kelet-afrikai terület), valamint Új-Guineában (Vilmos császár-föld) szerzett gyarmati területeket. 1885 februárjában Berlinben hívták össze azt a nemzetközi konferenciát is, amely a Kongó-medence kérdésében folytatott tárgyalások eredményeképpen – Belgium jogainak elismerése mellett – szabad kereskedelmet és hajózást biztosított a Kongón.

A berlini kongresszus után megromlott orosz-német viszonyt Bismarck a Monarchiával 1879-ben megkötött Kettős Szövetséggel (Zweibund) kívánta ellensúlyozni, ami 1882-ben Olaszországgal kiegészülve Hármas Szövetséggé alakult. A szövetségi rendszer 1883-ban Románia csatlakozásával egészült ki. Ugyanakkor a titokban tartott Hármas Szövetség mellett 1881-ben egy semlegességi szerződés formájában sikerült felújítania, majd 1884-ben meghosszabbítania a három császár egyezményét is, s amikor az 1885-ös bolgár válság következtében kiéleződő orosz-osztrák ellentétek miatt a cár a szövetségben nem volt többé megtartható, az orosz kormánnyal 1887-ben megkötötte az ún. viszontbiztosítási szerződést. Ezzel – ha csak rövid időre is – sikerült megakadályoznia Franciaország és Oroszország egymásra találását. Párizs pénzügyi szerepének gyors növekedése ugyanis Pétervárott megkönnyítette, s egyben elő is készítette a két ország közeledését. Az európai status quo fenntartására irányuló és csupán kontinentális méretekre szabott bismarcki koncepció tehát összeomlóban volt.

Az igazi kudarcok azonban a belpolitikában érték az agg kancellárt, aki 1887-ben csak a Reichstag feloszlatásával és új választások kiírásával tudta hadügyi kérdésekkel kapcsolatos javaslatait keresztülvinni. A választások azonban nemcsak a liberális és a konzervatív erők sikereit hozták, hanem a munkáspárt megerősödését is, s ez, vagyis a bismarcki szocialistaellenes politika kudarca, belpolitikai változásokat érlelő ingerültséget váltott ki liberális és konzervatív körökből egyaránt. Tovább gyengítette Bismarck helyzetét az 1888-ban bekövetkezett uralkodóváltozás is. 1888. március 9-én – néhány nappal 91. születésnapja előtt – elhunyt I. Vilmos, akit immár 57 éves fia, Frigyes Vilmos követett a trónon III. Frigyes néven. A trónra lépésekor már halálos beteg uralkodó nem volt a bismarcki politika híve, ami minden bizonnyal Bismarck kancellárságának végét jelentette volna, ha 1888. június 15-én III. Frigyes is meg nem hal. Az újabb uralkodóváltás azonban csak rövid haladékot adott a vaskancellárnak. A személyi hiúságtól sem mentes 29 éves új uralkodó, II. Vilmos (1888-1918) ugyanis maga akarta kezébe venni az ország ügyeinek irányítását, s ez csak a tekintélyével, tudásával és tapasztalataival mindenki fölött álló Bismarck elmozdításával volt megvalósítható. Ezért az ifjú császár a "hatalomvágyó öregember" bírálóinak egyre növekvő táborához csatlakozott. Tovább fokozta Bismarck elszigetelődését, hogy a német vezérkar élén a kancellár terveinek katonai végrehajtóját, Moltkét, aki csaknem harminc éven át töltötte be a vezérkari főnöki posztot, 1888-ban Waldersee tábornok, a bismarcki politika bírálója váltotta fel.

1889-ben Németországban soha nem látott méreteket öltött a kormány munkáspolitikája, az úgynevezett "császári szocializmus" elleni tiltakozás. A német szociáldemokrácia által vezetett sztrájkmozgalom és tiltakozás eredményeképpen 1890 januárjában a Reichstag elutasította a szocialistaellenes törvények meghosszabbítását. Ez teljesen megváltoztatta a belpolitikai helyzetet. A februári választásokon a szociáldemokrata párt csaknem másfél millió szavazatot kapott, és ez harmincöt képviselői mandátumot jelentett számára. Bismarck, akit az alkotmány értelmében nem köteleztek a választási eredmények, a választójog megszüntetésére és a szociáldemokraták elleni katonai fellépésre tett javaslatot. Ezt azonban az önállóságra törekvő ifjú császár elutasította, s a tömeghangulatot kihasználva 1890. március 20-án elfogadta Bismarck lemondását. A kancellár bukásával egy egész korszak zárult le Németországban. Ezt követően – egészen a császárság bukásáig – nem akadt több Bismarck formátumú politikus a Német Birodalomban.

 

 

7.7.3.6. II. Vilmos politikája

 

Bismarck utódául II. Vilmos Leó Caprara di Montecuculi von Caprivi tábornokot nevezte ki. A felső-itáliai származású porosz hivatalnokcsalád sarja új politikai irányvonal kialakítására törekedett, intézkedéseiben azonban gyakran nehéz volt a tervszerűséget és az átgondoltságot megtalálni. A Caprivi-kormány első fontosabb lépéseit a külpolitikában tette. Ilyen volt az ún. Helgoland-szerződés, melynek értelmében Németország lemondott Uganda, Zanzibár és Remba birtoklásáról Anglia javára cserébe az Északi-tengerben Németország partjai közelében fekvő és stratégiai fontosságú Helgoland-szigetekért. A szerződést felháborodással fogadták a gyarmati terjeszkedés hívei. 1891-ben létrejött a Pángermán Szövetség. A szövetség programja egy olyan német Mitteleurópát hirdetett, amelynek az Adriai-, a Balti-, az Északi- és a Fekete-tenger mosná határait, de Észak-Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában is jelentős gyarmatokat kívánt szerezni. E tervek megvalósításához a szövetség aktív német világpolitikát s az ehhez elengedhetetlen erős német hadiflotta megteremtését látta szükségesnek. A Pángermán Szövetség mögött álló erők azonban az 1890-es évek elején még nem voltak meghatározó alakítói a német politikának. Caprivi idején a belpolitikában inkább a liberális tendenciák domináltak. Megtiltották az iskolaköteles gyermekek gyári foglalkoztatását, napi tizenegy órában maximálták a nők munkanapját, és progresszív jövedelemadót vetettek ki. A császár 22 millió márkás jövedelme is adóköteles lett!

A századforduló szembetűnő jelensége volt Németországban a liberalizmus válsága. A 90-es években a Nemzeti Liberális Párt komolyan visszaesett, a Centrum Párt pedig új utakat keresett tömegbázisának szélesítésére. Megerősödött a vallások korlátait áttörő, az összes keresztényt felölelő mozgalom iránti vágy, 1890-ben jött létre Németország evangélikus munkásegyleteinek össz-szövetsége, 1894-ben a keresztény bányászok szakegyesülete, s ezt más hasonló szakszervezetek alapítása követte. Két évvel később Freidrick Naumann vezetésével megalapították a Nemzeti Szociális Egyesületet. A keresztényszocializmus Németországban is egyre jelentősebb irányzattá vált.

Caprivi katonai költségvetési terve 1893-ban megbukott, s a császár bizalmát vesztett miniszterelnöknek rövidesen le kellett mondania. Helyét 1894 októberében Chlodwig von Hohenlohe-Schillingfürst herceg foglalta el. A Felső-Sziléziában és Vesztfáliában hatalmas birtokokkal rendelkező, meglehetősen idős (75 éves) herceg a kemény kéz politikáját képviselte. A szocialisták elleni rendőri fellépések mellett fokozódott a nemzetiségi elnyomás. Különösen nagy erővel folyt a keleti területek elnémetesítése, melynek előmozdítására 1894-ben létrejött a lengyelek kíméletlen elnyomását propagáló Ostmark-egyesület.

Hohenlohe kancellárságának időszakára esik a német világpolitika hivatalos kormányprogrammá tétele. A századfordulón már Németország volt Anglia mögött Európa második legjelentősebb hatalma, s az 1910-es években az ipari termelés tekintetében világviszonylatban is csak az Egyesült Államok előzte meg. Tekintve, hogy Németország ipara gyorsan fejlődött, s nagymértékben koncentrált és monopolizált volt, egyre nagyobb lehetőség nyílt az erőteljes nemzetközi gazdasági expanzióra. A gyarmatosítás időszaka viszont lezárult, s így a világpolitika valódi értelme és távolabbi célja csak a világ újrafelosztása lehetett. II. Vilmos beszéde a birodalom fennállásának 25. évfordulóján már a világ újrafelosztásának követelését fogalmazta meg.

E politika jegyében lett a Hohenlohe-kabinet tagja 1897 nyarán a flottafejlesztési politikáról híres Alfred Tirpitz. A kormány a védővám-politika kidolgozása és bevezetése mellett a hadseregfejlesztésre fordította a legtöbb figyelmet. 1898 tavaszán sikerült elfogadtatni a német flotta jelentős fejlesztését előirányzó flottatörvényt. 1899-ben felemelték a szárazföldi hadsereg létszámát, megerősítették a tüzérséget, és rendszerbe állították az első gépfegyvereket. A második flottatörvényt már a Hohenlohét 1900-ban felváltó Bernhard von Bülow kancellársága idején fogadta el a Reichstag. A törvény értelmében 1917-ig Németországban 38 csatahajót és 52 páncélos cirkálót kellett építeni. 1913-ban újabb törvényjavaslatot fogadtak el a német hadsereg fejlesztéséről, s a javaslat vitáját kísérő éles franciaellenes hangulat nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt a hadsereget rövidesen mozgósítani is fogják.

A német külpolitika Bismarck távozása után alaposan megváltozott, s a gyarmati térségben fokozott aktivitást mutatott. 1895-ben Németország is részt vett a Japán elleni diplomáciai fellépésben, amely a Kína fölött katonai győzelmet aratott országot kiszorította az elfoglalt területekről. 1896-ban az angol-német viszonyt mérgesítette el II. Vilmos császárnak Krüger elnökhöz intézett, a búrok győzelme alkalmából küldött gratulációs levele. 1897-ben a német hadiflotta megszállta Csiau-csou kínai kikötőt, és kikényszeríttette, hogy a kínai kormány az öblöt és a kikötőt kilencvenkilenc évre bérbe adja. Német csapatok vettek részt 1900-ban a kínai bokszerlázadás vérbefojtásában. Ugyancsak erre az időre tehető a Karolina-, a Marina- és a Palau-szigetcsoport megszerzése.

Gyorsan nőtt Németország befolyása a Közel-Keleten is. Ezt nem utolsósorban a Krupp-művek törökországi fegyverexportja segítette elő. 1898-ban a szent sír meglátogatására tett zarándoklatán a magát Abdul Hamid szultán és 300 millió mohamedán barátjának nevező II. Vilmos elérte, hogy a német vállalatok koncessziót kapjanak a Berlin-Bagdad vasútvonal megépítésére. A megépítendő mintegy 5000 km-es vasútvonal nemcsak óriási gazdasági hasznot jelentett, hanem fontos politikai és stratégiai pozíciókat is. Ugyanakkor a törökországi előretörés összehangoltabb politikát követelt az Osztrák-Magyar Monarchiával, és elmérgesítette a viszonyt Oroszországgal, Angliával, illetve Franciaországgal. A világhatalommá emelkedő Németország, bár még nem fogalmazta meg világosan igényeit, magatartásával már azt bizonyította, hogy külpolitikáját egyetlen hatalom érdekeihez sem kívánja hozzáigazítani.

Az 1905-ös esztendőben a német külpolitika a francia-angol antant felbomlasztását tűzte ki céljául. Rá kívánta döbbenteni Franciaországot, hogy kritikus helyzetben sem Oroszországtól, sem Angliától nem várhatnak segítséget. Ezért 1905 márciusában, marokkói látogatása során II. Vilmos nyilvánosan kijelentette – noha akkor már Marokkó ténylegesen francia gyarmatnak számított –, hogy a marokkói szultánnal mint szuverén uralkodóval kíván kapcsolatot tartani, majd a látogatást követően burkolt fenyegetésektől sem mentes javaslatot tett egy, a marokkói kérdés rendezését célzó nemzetközi konferencia összehívására. Franciaország választhatott a marokkói jogainak korlátozását jelentő konferencia vagy egy Németország elleni háború között. A francia politikusok fogcsikorgatva bár, de a konferenciát választották. A marokkói válság tehát a német diplomácia sikerét hozta, amihez még párosult a björköi szerződés, vagyis a II. Miklós és II. Vilmos által 1905 júliusában aláírt német-orosz kölcsönös segítségnyújtási egyezmény. A győzelem azonban pirruszi volt. Oroszország ugyanis a björköi szerződés ellenére sem kívánta lazítani francia kapcsolatait, az 1906-ban a spanyolországi Algecirasban ülésező nemzetközi konferencia pedig visszautasította a német követeléseket. Az angol-francia és az orosz-francia együttműködés tehát nemhogy gyengült volna, de egyre szilárdabbá vált, s ezt a németeknek az 1911-ben Potsdamban megkötött német-orosz egyezménnyel sem sikerült szétrobbantaniuk.

A Bülowot 1909 nyarán felváltó Theobald Bethmann-Hollweg és kabinetje már kész volt a német hatalmi ambíciókat fegyveres konfliktus vállalásával is kifejezésre juttatni. Az elszántságnak azonban korlátot szabott a felkészültség, mint azt az agadiri válság bizonyította. 1911. július 1-jén ugyanis, amikor a marokkói felkelést leverő francia csapatok már csaknem az egész országot birtokba vették, a Panther (Párduc) nevű német cirkáló horgonyt vetett Agadir kikötőjében, és csak Francia-Kongó átengedése fejében volt hajlandó távozni. A német politika "párducugrása" Németország háborús elszántságáról vallott, de az egységesen fellépő Anglia és Franciaország előtt mégis meg kellett hátrálnia. A párducugrás a német politika új szakaszának nyitányát jelentette, de a nagyhatalmak között meghúzódó frontvonalak tisztázása mellett arra is rávilágított, hogy a diplomaták szerepét rövidesen a fegyverek veszik át.

 

 

7.7.4. Olaszország az egység létrejöttétől a világháború kezdetéig

 

1870-ben befejeződtek az Itália egyesítéséért folyó harcok, s az 1859-ben megindult fegyveres küzdelmek létrehozták az egységes Olaszországot. Az új állam azonban már születései pillanatában jelentős gazdasági gondokkal küzdött, melyek az egység kompromisszumos létrejöttében és a modern iparosítás előfeltételeinek általános hiányában gyökereztek. Hiába jött létre ugyanis az egységes nemzeti piac, a nemzetállam "felülről" való létrehozása nem járt együtt a feudalizmus teljes felszámolásával, s így- különösen a mezőgazdaságban – jelentős feudális maradványok meglétével kellett számolni. Bár Észak-Itáliában az amerikai utas fejlődésnek is tanúi lehetünk, a mezőgazdasági fejlődés a legfontosabb ágazatokban porosz úton haladt.

Dél-Olaszországban megmaradtak a középkori eredetű latifundiumok, ugyanakkor a földbirtokok kapitalizálódása bekebelezte a kisparaszti parcellákat és az esetenként még meglévő földközösségek birtokait, ami a földtelen parasztok, zsellérek, béresek és napszámosok által alkotott ún. braccianti (nincstelen mezőgazdasági munkás) réteg jelentős felduzzadásához vezetett. Általánosan elterjedt volt a feles bérlet rendszere, ami a föld átengedése fejében a bérlő által termelt gabona, valamint az állat- és baromfiállomány felét biztosította a tulajdonosnak. Különösen előnytelen volt, hogy a szerződéseket egy évre kötötték. A feles bérlet mellett alkalmazták még a kötelezett munkásokat is, akik ház, konyhakert, néhány felszerelési tárgy, esetleg jelentéktelen bér fejében voltak kénytelenek a földesúr földjét megművelni.

A gazdasági elnyomás politikai terrorral párosult. A felszabadító harcok során fellendülő parasztmozgalmakat a győzelem után délre vonuló királyi hadsereg – nem egy esetben volt garibaldista tábornokok vezénylete alatt – kegyetlenül leverte. Így az új polgári Olaszország és a parasztság kezdettől fogva ellenségként állt szemben egymással, ami az ösztönös paraszti elégedetlenséget a reakció szövetségesévé téve életre hívta az ún. brigantaggiót, a banditamozgalmat. A banditamozgalom felszámolása többéves fegyveres harcra kényszerítette az államot. Az olasz mezőgazdaság tehát nem került abba a helyzetbe, hogy megteremtse az ipari fellendüléshez szükséges forrásokat.

A modern iparfejlődés jelentős gátja volt az új polgári osztály tőkeszegénysége, melyhez a parasztság nyomorából fakadó szűk belső piac párosult. További akadályt jelentett az alapvető nyersanyagok hiánya. Számottevő iparfejlődés csak Olaszország északi területein volt megfigyelhető, ahol ezt a mezőgazdaság fejlődése és a közeli francia vasérctelepek és német szénlelőhelyek lehetővé tették. Ipari központok jöttek létre a Földközi-tenger partján fekvő városokban is, ahová a nyersanyagot olcsó tengeri úton lehetett szállítani. Az ipar leggyorsabban fejlődő ágazata a textilipar volt. A textiliparban foglalkoztatott munkások száma elérte a félmilliót. Az olasz ipar azonban a külföldi nyersanyagszállításoknak volt kiszolgáltatva, s ez a külföldtől való erős függéshez vezetett. Az olasz kormányok szorgalmazták a gazdaság fejlesztését, amelyet a vasúthálózat kiépítésével is elő kívántak segíteni.

A gazdasági bajok jelentős forrása volt Olaszország eladósodása is. Az új olasz állam ugyanis magára vállalta mindazokat az adósságokat, amelyek az egységesítés előtti kis államokat terhelték, és ezt a mintegy tízmilliárd lírát még a modern államapparátus kiépítésének és a hadsereg fenntartásának költségei is növelték. Mindez oda vezetett, hogy a költségvetés deficitje 1861-1871 között átlagosan négyszázmillió urára rúgott, ami az elviselhetőség határáig emelte az adóterheket. A súlyos adóztatás az 1870-es évekre mérsékelte ugyan az államháztartás hiányát, ám az ebből fakadó igen alacsony életszínvonal nagyarányú kivándorláshoz vezetett. 1881-1910 között hatmillió ember, a lakosság közel 20 százaléka hagyta el az országot.

A széles körű elégedetlenséget kihasználva a liberális ellenzéknek sikerült az 1876-os választásokon többséget szereznie, s így jogot nyert a kormányalakításra. A baloldal kormányának miniszterelnöke Agostino Depretis, Garibaldi egykori híve lett, aki kisebb megszakításokkal 1887-ig maradt hatalmon. Depretis miniszterelnöksége és a baloldal kormánya szemléletesen példázza az ún. transzformizmust, vagyis azt a politikai folyamatot, melynek során a volt köztársaságiak azonosultak a monarchiával. Mindemellett a baloldali kormány és a mögötte álló parlamenti többség több figyelemre méltó intézkedést hozott. 1877-ben törvény született a világi iskolákról, s eltörölték a kötelező vallásoktatást. Még ugyanebben az évben elkobozták az egyház földjeit, melyeket az állam javára kiárusítottak. A földek eladásából származó ötszázmillió líra hozzájárult a fokozatos konszolidációhoz, a földkérdést azonban ezzel sem sikerült megoldaniuk. 1882-ben új választójogi törvény látott napvilágot, amely a vagyoni cenzus évi húsz lírára csökkentésével és az aktív választójog 21 évre való leszállításával a lakosság 8,5 százalékát vonta be a választásokba. A 2 millió 49 ezer választásra jogosult közül azonban csak a 30 éven felülieket lehetett megválasztani.

A kormány protekcionista gazdaságpolitikája magas védővámokkal óvta az olasz ipart, ami vámháborúhoz vezetett a legfőbb ellenféllel, Franciaországgal. A vámháború azonban nemcsak az olasz ipart védte meg a francia konkurenciától, hanem egyben súlyos problémákat okozott a francia piactól függő olasz mezőgazdaságnak, megfosztva azt addigi legfontosabb értékesítési lehetőségeitől. A protekcionista politika tehát nemcsak az ipar fejlődését szolgálta, hanem a belső ellentéteket is tovább mélyítette.

1887-ben az elhunyt Depretist Garibaldi egyik legközelebbi egykori híve, Francesco Crispi követte a miniszterelnöki székben. A Crispi-kormánynak hatalomra kerülésekkor súlyos gazdasági válsággal és az ebből fakadó szinte reménytelen pénzügyi helyzettel kellett megküzdenie. Az államháztartás deficitje csillagászati összegekre rúgott. Az agrárválság következtében parasztmozgalmak lángoltak fel Szicíliában, Pugliában és Lombardiában, amelyeket a kormány kemény kézzel elfojtott. A reménytelen helyzet és a kormány megtorló intézkedései a parasztok – már említett – tömeges kivándorlásához vezettek. A belső válságot gyarmati terjeszkedéssel kívánták orvosolni. Az olasz gyarmatpolitika gazdasági és pénzügyi megalapozottság híján az "antik hagyományok" felújításával igyekezett meggyőzni a parasztokat, hogy boldogulásukat idegenben kell keresniük. Róma hagyománya – hirdették –, hogy katonái meghódítanak messze földeket, majd munkásként megtelepszenek az olasz kéz által termékennyé varázsolt kolóniákban.

Az 1891-1900 közötti időszak "véres tíz év" néven vonult be a történelembe. A mezőgazdasági és ipari sztrájkok mellett felkelésekre is sor került. 1898. május 1-én Milánóban a barikádokon harcoló felkelők öt napon keresztül dacoltak a kormánycsapatokkal. 1900. július 23-án Gaetano Bresci anarchista merénylő meggyilkolta I. Umberto királyt, akit III. Viktor Emánuel (1900-1946) követett a trónon.

A politikai csőd új társadalmi és politikai erők kibontakozását ösztönözte. Ezek azonban már nem pusztán a diktatórikus hatalom ellen harcoltak, hanem az állam struktúrájának gyökeres átalakítására törekedtek. A diktatúrának a szocialisták, a köztársaságiak és a radikálisok összefogása vetett véget 1900-ban, amikor egy hosszú parlamenti obstrukció után a kormány kénytelen volt megadni az amnesztiát a politikai elítélteknek.

Az új politika megvalósítása Giovanni Giolitti nevéhez fűződik. Az 1903-tól rövid megszakításokkal 1914-ig a kormány élén álló, a liberális párt balszárnyához tartozó politikus a modern liberalizmus európai szintű képviselője volt. Általában giolittizmusnak nevezett politikai vonalvezetése a század első évtizedében megteremtette a modern olasz liberális államot. A kompromisszumoknak alapvető fontosságot tulajdonító Giolitti széles körű reformokat vezetett be az állam szociális és politikai bázisának kiterjesztése érdekében. 1902-ben törvénybe iktatták a munkásbiztosítást, munkaközvetítő hivatalokat állítottak föl, és lépéseket tettek a munkástörvényhozás kidolgozására is. Ugyanakkor igyekezett a katolikus politikai és szakszervezeti mozgalom vezetőit és a szocialista párt reformista elemeit megnyerni, akár a kormányba való bevonásuk árán is.

Mindezzel együtt az erőteljes állami támogatás miatt az ipar a századforduló táján az addiginál jóval gyorsabban fejlődött. 1900-1904 között Olaszországban rohamosan növekedett a gazdaság, amelynek színtere elsősorban Észak-Itália, ahol a nagy európai ipari központok és nyersanyagforrások közelsége, valamint a jelentős vízienergia-források és a széles belső piac modern nagyipart hozott létre. Az északolasz nagyvárosok ekkor váltak a korabeli Európa jelentős ipari (pl. Torino), kereskedelmi (pl. Genova) és pénzügyi (pl. Milánó) központjává. Észak fejlődése élessé tette a hagyományos északolasz-délolasz ellentétet. Az észak-olaszországi burzsoázia Dél-Olaszországot csupán nyersanyagforrásnak tekintette, és az ipar fejlesztését e területre nem terjesztette ki. Az észak és dél között fennálló kiáltó ellentét Olaszország belső helyzetének egyik legsúlyosabb problémáját jelentette.

A század utolsó évtizedében, XIII. Leó 1891-ben kibocsátott "Rerum Novarum" kezdetű enciklikájának megjelenésével vette kezdetét az olasz katolikus mozgalom. A IX. Pius politikájával részben szakító XIII. Leó enciklikája elítélte a magántulajdont megszüntetni kívánó és a szegényeket gyűlöletre ingerlő szocialistákat, s a magántulajdont az ember természet adta jogának minősítve arra szólított fel, hogy tőkés és munkás egymás érdekeit figyelembe véve és szem előtt tartva, békében dolgozzon együtt, mert úgysem lehetnek meg egymás nélkül. Ez a pásztorlevél alapozta meg azt a keresztényszocialista mozgalmat, amely az 1890-es években egymás után hozta létre a legtöbbször közvetlenül egyházi vezetés alatt álló munkakamarákat, munkásotthonokat, kulturális egyesületeket, munkaközvetítő és munkás-érdekvédelmi egyesületeket. E mozgalom jeles alakja volt a fiatal pap, Romolo Murri, aki az első katolikus-szociális szervezet létrehozója volt, s a katolikus modernizmus hirdetője lett.

A katolikus modernizmus törekvései azonban nem nyerték el a pápa tetszését, olyannyira, hogy XIII. Leó "Graves de communi" kezdetű enciklikájában el is ítélte azokat, az őt 1903-ban a pápai trónon követő X. Pius pedig még nála is konzervatívabb politikát folytatott. A munkásmozgalom erősödése azonban arra kényszeríttette a pápát, hogy az 1904-es választások idejére módosítsa a "Non expeditet" (nem vezet célra) kezdetű pásztorlevelet, és megengedje a katolikusoknak a politikai életben való aktív részvételt. 1906-ban Firenzében létrehozták az Olasz Katolikus Népegyletet, valamint a Katolikus Választási Egyesületet, mely utóbbi a "katolikus képviselőket a parlamentbe" jelszó meghirdetésével nyíltan szembehelyezkedett a hivatalos pápai irányvonallal.

A század első évtizedében született egy sajátos, kezdetben kultúrnacionalizmusként induló olasz nacionalista irányzat is, melyet elsősorban az idegengyűlölet jellemzett. Hívei tiltakoztak minden ellen, ami külföldi, de sohasem vetemedtek az olasz nép felsőbbrendűségének hirdetésére. Zászlajukra az idegen uralom alatt Trentóban, Triesztben, Nizzában, Máltán és Korzikán élő olaszok felszabadításának jelszavát tűzték, ami a risorgimento folytatásának tűnhetett. Később kristályosodott ki egy még sajátosabb arculatú nacionalizmus, az ún. nemzeti szindikalizmus vagy nemzeti szocializmus. Erre az olasz gazdasági, társadalmi és politikai élet visszásságait keményen bíráló áramlatra – más országok hasonló nevű mozgalmaitól eltérően – nem volt jellemző az antiszemitizmus. Programja jelszavak zavaros egyvelegéből állt. Ostorozta a mozdulatlanságot, a megnyugvást, az emberi kicsinyességet, a gyávaságot, a hétköznapi élet szürkeségét, és dicsőítette az erőt, a vakmerőséget, a lázadást, az erőszakot és a küzdelmet. A nagy ember, a vezetni tudó ember kultuszát hirdette, és javasolta minden régi és elavult lerombolását, mindenekelőtt a "parlament bálványának ledöntését", s a parlamentet a munkások szindikátusaival kívánta helyettesíteni. A háborút "a felsőbbrendű élet grandiózus megvalósulásának", "a hatalom és gazdagság gyors és heroikus forrásának", "egy nemzet legfelsőbb tettének", "a nemzeti inkarnáció szent cselekedetének" tekintették. Az intellektuális áramlatnak induló mozgalom rövidesen a politika porondján is megjelent, amikor 1910 decemberében létrehozták az Olasz Nemzeti Szövetséget. A szövetség programjának kiindulópontja Enrico Corradininek a proletár nemzetről és a nacionalizmusról mint a proletár nemzet szocializmusáról alkotott elképzelése volt. Eszerint az osztályharc csak nemzetek között létezhet. Vannak ugyanis proletár nemzetek, mint például az olasz, és gazdag, burzsoá, plutokrata nemzetek, mint például az angol és a francia. Az utóbbiak kizsákmányolják az előbbieket. A proletariátus és a burzsoázia közötti harc tehát nem más, mint a nincstelen nemzetek és a gazdag nemzetek közötti küzdelem. "A mi szegénységünk megoldását – hirdették – Olaszország határain kívül kell keresnünk."

Az olasz ipar akadályokkal terhes fejlődése hatással volt a munkásság összetételére és a munkásmozgalom fejlődésére is. A dolgozó tömegek túlnyomórészt a paraszti összetétele, az ipar koncentrációjának hiánya, azaz szétszórtsága és a nagyipar fejletlensége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az olasz munkásmozgalom az anarchizmus egyik fellegvára lett. 1872 augusztusában Riminiben Andrea Costa és Carlo Caffiero vezetésével megalakult az I. Internacionálé olasz föderációja, mely Bakunyin nézeteit követte. Az anarchista akciók sikertelensége azonban elfordította az olasz munkásokat a bakunyinista eszméktől. 1895-ben Enrico Ferrivel és Filippo Turatival az élén megalakult az Olasz Szocialista Párt, mely elfogadta a II. Internacionálé határozatait, és ennek alapján dolgozta ki programját, de tudatában volt annak is, hogy közvetlen célja a polgári szabadságjogokért, a polgári demokratikus köztársaság megteremtéséért vívott harc kell legyen, mert Antonio Labriola szavaival élve: "Olaszország szocialista pártja túlságosan gyenge, semhogy a szocializmus közvetlen győzelmében reménykedhetne."

Az olasz gyarmati aktivitást jelentősen korlátozta, hogy nemhogy exportálható tökével nem rendelkezett, de legszorongatóbb belső szükségleteinek kielégítéséhez is külföldi tőkét kellett igénybe vennie. A gyarmatosító nagyhatalmakkal, Angliával és Franciaországgal tehát nem vetélkedhetett, a még szabad területek pedig nagyon távol estek, és megszerzésük hihetetlenül költséges volt. A hátrányt az olasz vezetés a nagyhatalmak ellentéteit kihasználó diplomáciai manőverezéssel és új szövetségek kötésével igyekezett ellensúlyozni. Ezért amikor Franciaország 1881-ben elfoglalta az olaszok számára is kívánatos Tuniszt, a Depretis-kormány szakított a franciabarát politikával, és csatlakozott az 1879-ben megkötött német-osztrák kettős szövetséghez. Így jött létre 1882. május 20-án a hármas szövetség, melynek segítségével Olaszország Kelet-Afrikában kívánt gyarmatokat szerezni.

1882-ben elfoglalták a Vörös-tenger partján fekvő Assab kikötőjét, majd 1885ben Massova kikötővárost is. E területekről kiindulva tettek kísérletet Etiópia megszerzésére, de expedíciós hadseregük 1887. január 26-án a dogali csatában vereséget szenvedett. A Crispi-kormánynak azonban, kihasználva az etióp belháborút, 1889. október 14-én sikerült Etiópiát olasz protektorátus alá helyezni, és 1890-ben az elfoglalt területekből megszervezte az első afrikai olasz gyarmatot, Eritreát. 1893-ban Szomália egy részének elfoglalása után létrehozták Olasz-Szomáliát, ahonnan ismét benyomultak Etiópiába. Az újabb olasz-etióp háború 1896. március 1-jén Aduánál katasztrofális olasz vereséggel végződött. A háborút lezáró addisz-abeba-i békében Olaszország kénytelen volt lemondani az Etiópia feletti protektorátusról és a korábban meghódított etióp területekről.

Az olasz politikusok számára nyilvánvalóvá vált, hogy tervezett földközi-tengeri és észak-afrikai hódításaihoz Németország és a Monarchia szövetsége nem elegendő, ezért, bár Olaszország nyilvánosan továbbra is megmaradt a hármas szövetségben, ismét Franciaországhoz közeledett. Az 1900 decemberében megkötött olasz-francia titkos egyezményben Olaszország a franciák marokkói érdekeltségeinek elismerése fejében jogot nyert Tripolisz és Kürenaika elfoglalására. Az 1906-os algecirasi konferencián Olaszország már nyíltan Franciaországot támogatta. Még ugyanebben az évben kötötték meg az angol-francia-olasz egyezményt, amely elismerte Olaszország etiópiai jogait, 1909. októberében pedig létrejött az orosz-olasz szerződés, melynek értelmében Olaszország elismerte Oroszország érdekeit a Boszporusz és a Dardanellák térségében, cserébe jogot nyert Tripoliszra és Kürenaikára. A diplomáciai előkészítés után következhetett a szóban forgó területek tényleges megszerzése. Erre az 1911-es év hozta meg az alkalmat. Olaszország, kihasználva, hogy a nagyhatalmak figyelmét leköti a második marokkói válság, 1911. szeptember 29-én hadat üzent Törökországnak, és csapatokat küldött a szultán fennhatósága alatt levő Tripoliszba. A gyors katonai sikereket követően, 1911. november 5-én az olasz parlament deklarálta Tripolisz annektálását. Tovább folytatva a hadműveleteket, az olaszok megszerezték az égei-tengeri Dodekanészosz szigeteket is. A háborút az 1912. október 18-án megkötött lausanne-i béke zárta le, amelyben Törökország elismerte Olaszország szuverenitását Tripolisz, Kürenaika, valamint a Dodekanészosz szigetcsoport felett. Olaszország Tripolisz és Kürenaika egyesítésével Líbia néven gyarmatot szervezett.

Bár Olaszország hivatalosan a hármas szövetséghez tartozott, a gyarmati térség eseményei és az Angliával, Franciaországgal és Oroszországgal megkötött egyezmények nem hagytak kétséget afelől, hogy melyik fél mellett lép be a két európai blokk között kirobbanó háborúba.

 

 

7.7.5. Oroszország az imperializmus korában

 

Amikor 1881. március 1-jén Ignatyij Grinyevckij bombáját II. Sándor cárra hajította, végrehajtva ezzel a Népakarat nevű szervezet ítéletét, nem sejthette, hogy pokolgépe nemcsak a cár életét oltja ki, de ezzel együtt csattanós pontot tesz a liberális reformok időszakára is. A meggyilkolt cárt a trónon követő fia, III. Sándor (1881-1894) ugyanis nemcsak a merényletet elkövető szervezetet számolta fel kíméletlenül, de – éppen az apja elleni terrorcselekményre hivatkozva – éles fordulatot hajtott végre a politikában is. Az 1881 áprilisában közzétett cári kiáltvány – amely az uralkodónak az önkényuralom erejébe és igazságosságába vetett hitét hangsúlyozta – kétséget sem hagyott afelől, hogy az új, liberális engedményeket felszámoló, restaurációs jellegű kormányzat autokratikus eszközöket kíván alkalmazni. Revízió alá vették a korábban hozott polgári reformokat, mert, mint azt Pazuhin belügyi államtitkár kifejtette: "Ha az előző cár idején hozott reformokban azt kifogásoltuk leginkább, hogy szétrombolták a rendi szervezetet, akkor a jelenlegi reformoknak csak az lehet a feladatuk, hogy helyreállítsák, amit a rombolás elpusztított."

Ilyen szellemben fogant az 1882-es sajtótörvény és az 1884-es egyetemi szabályzat. 1886-ban egy törvényerejű rendelettel a mezőgazdasági munkásokat teljesen kiszolgáltatták a munkaadó birtokosnak. 1887-ben megtiltották a szegényebb származásúak felvételét a gimnáziumokba. 1887-ben és 1889-ben, szigorú törvényekben szorították korlátok közé az esküdtbíróságok tevékenységét. Ugyancsak 1889-ben jelent meg a közigazgatási főnökökről szóló rendelet, amely a csak és kizárólag nemes-földbirtokos származású közigazgatási felügyelők hatáskörébe helyezte a paraszti önkormányzatokat, a paraszt bíróságot és a megszüntetett polgári jellegű kerületi békebíróságok ügyeinek többségét. 1890-ben a zemsztvók működésének új szabályozásakor a parasztok befolyását teljesen megszüntették, és a zemsztvók választását is korlátok közé szorították. Egy 1892-es rendelet megfosztotta a városi lakosság kevésbé tehetős elemeit az önkormányzati szervek választásában való részvétel jogától, de az ingatlantulajdonosok befolyását megerősítette.

Súlyosbodott a nemzetiségek elnyomása is. Belorussziában és Litvániában megtiltották a nemzeti nyelv használatát, és megkezdődtek a cári udvar hallgatólagos támogatásával a zsidó pogromok.

A diktatúra azonban csak átmenetileg volt képes korlátozni a nem nemes lakosság jogait, hiszen a gazdasági fejlődés az udvarnak is érdekében állt. A protekcionista gazdaságpolitika azonban nemcsak hasznot hajtott a kincstárnak, hanem a cárizmus számára cseppet sem kívánatos társadalmi változásokat is előidézett.

A berlini kongresszus után Oroszország fokozatosan távolodott Németországtól és Ausztria-Magyarországtól, bár az angol-orosz ellentétek a Közel- és a Közép-Keleten 1881. június 18-án még a három császár szövetségének felújítására bírták. E szerződés Ausztria és Németország semlegességéről biztosította Oroszországot egy esetleges orosz-angol vagy egy orosz-török háborúban. A három császár egyezménye jó szolgálatokat tett Oroszországnak az angol-orosz ellentétek, mindenekelőtt az afgán válság idején, de az orosz-osztrák-magyar balkáni konfliktusokon előbb-utóbb hajótörést kellett szenvednie. Ez az 1885-1888. évi bolgár válság idején be is következett. Oroszország és a Monarchia ellentéteiből azonban nem következett automatikusan az orosz-német kapcsolatok megromlása. Ezt az 1887-ben megkötött orosz-német viszontbiztosítási szerződés is igazolja. A Bismarckot követő Caprivi azonban 1890-ben nem hosszabbította meg a szerződést, s így ezt követően Oroszország a Német Birodalmat is potenciális ellenségei közé sorolhatta. A Monarchiával és Angliával élesen szemben álló és Németországtól is távolodó cári diplomácia az elszigetelődés veszélyét egy Franciaországgal kötendő szövetséggel kívánta elhárítani. Az elhatározás persze nem volt könnyű, hiszen az önkényuralmi Oroszországot egy egész történelmi korszak választotta el a köztársasági Franciaországtól. A hatalmi érdekek és a francia bankok hitelei azonban hamarosan áthidalták ezeket a szakadékokat, s az 1891-ben Kronstadtba látogató francia flotta fogadásán III. Sándor, minden oroszok cárja vigyázzállásban hallgatta végig a Marseillaise-t, a Francia Köztársaság himnuszát. Az orosz-francia kapcsolatfelvételt 1891-ben az európai békét veszélyeztető esetekben közös fellépést kilátásba helyező konzultatív paktum, majd 1892-ben katonai szövetség megkötése követte. A szabályos katonai köteléket létrehozó szerződés ratifikációjára azonban csak 1893 decemberében került sor, mert a konzervatív orosz körök valamiféle német biztatásra hajlandók lettek volna elállni a francia szövetségtől. Mint azt Nyikolaj Giers, az orosz külpolitika irányítója kifejtette a pétervári német követnek: sajnálatos tény, hogy Németország Franciaország karjaiba lökte Oroszországot. A német világpolitika tehát megszilárdította az orosz-francia együttműködést, ami alapjául szolgált a későbbi antant szerződéskötéseknek.

Az 1890-es évektől fellendült az ipar Oroszországban, melynek legfőbb előidézője a vasútépítés volt. A közel 25 ezer km hosszúságú új vasútvonalhoz ugyanis óriási mennyiségű sínre és gördülőanyagra volt szükség. A vasútépítésből kiinduló láncreakció egy sor további iparágat is fellendített, és az alkalmazotti létszám növekedése a könnyűipar piacát is növelte. A mindezen folyamatokkal összekapcsolható városiasodás különösen az építő-, építőanyag- és faipar piacát szélesítette ki.

Az orosz bányászat és kohászat ugrásszerű fellendülése átrajzolta az ország gazdaságföldrajzi térképét, de az új iparvidékek kiépítése fejlettebb ipari technológia meghonosításával is együtt járt. Az ország széntermelésének kétharmadát 1900-ban már a Donyec-medence szállította, s erre az évre a vasérc- és vastermelés több mint fele az új, déli kohászati centrumokból származott. Pétervár környékén az orosz nehézipar feldolgozóipara alakult ki, míg Moszkva környéke továbbra is a textilipar centruma maradt.

A belső piac lassú bővülése új területek megszerzésére ösztönözte az orosz tőkét, amely a nagy vasútépítkezések következtében nemcsak Szibéria és a Távol-Kelet nyersanyagforrásaihoz jutott hozzá, hanem a Perzsia, Kína, Törökország és Afganisztán piacaira való betörés lehetőségéhez is. Újabb piacokra azért is szükség volt, mert a lakosság vásárlóképességét a minimálisra csökkentette a feudális maradványokkal intézményesített nyomor. Az orosz iparfejlődést ugyanis nem egy virágzó mezőgazdaság iparcikkek iránt növekvő kereslete hívta életre, hanem főként a kormány által támasztott beruházási javak iránti igény. A falu képtelen volt az átalakulásra, és a súlyos adókkal sújtott parasztság nyomorgott. A századforduló körül már közel ötmillió főre becsülték a föld nélküli parasztok számát. A falut jellemző óriási mezőgazdasági túlnépesedés ösztönözte a munkaalkalmak teremtését, anélkül, hogy jelentősen növelte volna a fizetőképes keresletet.

A III. Sándort halála után felváltó II. Miklós – aki 1894-től 1917-ig ült Oroszország trónján – tovább korlátozta II. Sándor reformjait. Nemcsak a forradalmi mozgalmakat üldözte, hanem elfojtotta a polgárság alkotmányos engedményeket szorgalmazó kísérleteit is. A még a liberális törekvéseket is oktalan álmodozásnak nevező cár megszigorította a cenzúrát, kiterjesztette a falvak élén álló közigazgatási főnökök hatáskörét, és tökélyre fejlesztette a rendőri üldözést. A burzsoázia növekvő befolyását azonban – amely az ipari fejlődés által előidézett nagy társadalmi átalakulás elengedhetetlen velejárója volt – ő sem hagyhatta figyelmen kívül, s ezért gazdasági téren engedményeket tett. Ezeket az engedményeket a kormány gazdaságpolitikáját irányító Szergej Vitte pénzügyminiszteri tevékenysége fémjelezte, aki meghonosította az iparfejlesztési szubvenció rendszerét, és magas védővámjaival gyakorlatilag kiszorította az országból a külföldi iparcikkeket. Nagyszabású pénzügyi reformjával az addig használt ezüstről szilárd aranyvalutára tért át, amelynek fedezetéhez az adóprés megszorításával és a szeszmonopólium bevezetésével is hozzájárult.

 

 

7.7.5.1. Politikai szervezetek Oroszországban

 

A gazdasági fellendülés megnövelte a munkásságot, amely harcot kezdett életkörülményeinek javításáért. 1898 tavaszán Minszkben megalakult az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt. A Pjotr Sztruve vezette ún. legális marxisták a marxizmus és a liberalizmus összebékítésén munkálkodtak a cárizmus adta legális kereteken belül. 1900-ban Svájcban Vlagyimir Lenin szerkesztésében megjelent az orosz marxisták első jelentősebb lapja, az Iszkra. 1903-ban az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt kettészakadt. A Lenint követő bolsevikokra (bolsisztvo, azaz többség) és a Martovval tartó mensevikekre (mensisztvo, azaz kisebbség).

1902-ben egy kispolgári értelmiségi csoport Viktor Csernov vezetésével megalakította a szociálforradalmárok pártját, az eszer pártot. Tagjai szakítottak a liberális narodnyik irányzattal, és visszakanyarodtak a narodnaja volja (népakarat) politikájához, felújítva az egyéni terrorakciók harci formáját. Gyűlölték az önkényuralmat, és agitáltak a cárizmus ellen, ugyanakkor szembehelyezkedtek a marxizmussal is.

A századforduló ipari válsága, melyhez az adókkal sújtott parasztság elégedetlensége is hozzájárult, mozgásba hozta a falut. A kormány a lázongó falvakba katonaságot vezényelt, amely ha kellett, tűzfegyverét is bevetve szétszórta a tömeget, lefogta a "főkolomposokat", tömegkorbácsolásokat rendezett, majd a béke és rend helyreállításával távozott.

A tömegmozgalmak hatása alól a liberálisan gondolkodó földbirtokosok és a városi polgárság sem tudta kivonni magát. Ők a zemsztvók szervezeti kereteit igyekeztek politikai céljaik szolgálatába állítani. A 90-es évek közepétől kezdve mezőgazdasági szakértekezletek és kiállítások címén kongresszusokat rendeztek, ahol programjukat vitatták meg. Céljuk, hogy a művelt társadalom erkölcsi nyomásával és a kormány meggyőzésével felszámolják az önkényuralmat. Miután a liberális eszményeket is veszélyesnek tartó II. Miklós rendőri úton járt el vezetőikkel szemben, ez a mérsékelt polgári ellenzék is illegális szervezkedésbe fogott. 1902-ben külföldön Oszvobozsgyenyije (Felszabadulás) néven saját lapot alapítottak, amelyről a Felszabadulás Szövetsége nevet kapták. Ők alkották a későbbi alkotmányos demokrata (kadet) párt magját.

 

 

7.7.5.2. Távol-keleti terjeszkedés

 

Az oroszországi terjeszkedés Közép-Ázsiában Anglia, a Balkánon pedig a Monarchia érdekeibe ütközött, és ezeket a vetélytársakat korántsem volt egyszerű félreállítani. Sokkal előnyösebbnek tűnt föl a távol-keleti térségben való hódítás, mert a kínai kormány nem volt képes gátat szabni az orosz gazdaság terjeszkedésének. A Távol-Kelet felé fordulás egyik fontos, ha nem is a leglátványosabb jele volt 1891-ben a transzszibériai vasút építésének megkezdése. "E vasút – fejtette ki Vitte pénzügyminiszter a cárhoz írott jelentésében – az orosz hadiflottát minden szükségessel el fogja látni, és szilárd támpontot nyújt majd nekik keleti kikötőinkben. Ezért a hajóhad a vasút megnyitása után jelentékenyen megerősíthető, és az európai, valamint a kelet-ázsiai politikai bonyodalmak esetén igen nagy jelentősége lesz, mert a Csendes-óceán egész nemzetközi kereskedelmi forgalmán fog uralkodni." 1896-ban orosz vállalatok koncessziót kaptak a transzszibériai vonalhoz kapcsolódó mandzsúriai vasút építésére. Az új vonal az észak-kínai területeket kapcsolta az orosz érdekszférához. 1898-ban a cári kormány bérbe vette a Liaotung-félszigetet, ahol felépítette Port Arthur erődjét, és megnyitotta Dalnyij (Talien) kereskedelmi kikötőt.

Az orosz flottának is bázisul szolgáló Port Arthur támaszpont megépítése és a mandzsúriai vasútépítés feszült helyzetet teremtett Japánnal. Japán háborúval akarta Oroszországot pozícióinak feladására kényszeríteni, ezért 1904. február 9-re virradó éjszakán hadüzenet nélkül megtámadta a Port Arthurban horgonyzó orosz flottát. A rajtaütés az orosz hajóhad legütőképesebb egységeit tette harcképtelenné, miközben az orosz tisztikar az admirális feleségének névnapját ünnepelte.

A Port Arthur elleni támadással kirobbant orosz japán háborúban az orosz szárazföldi és tengeri erők vereséget szenvedtek. A mandzsúriai orosz erők sorozatos veresége után 1904. december 20-án Port Arthur kapitulált. Az Afrika megkerülésével a csendes-óceáni hadszíntérre vezényelt balti orosz flotta pedig az 1905. május 27-28. közötti csuzimai tengeri ütközetben megsemmisült. Oroszország belátta, hogy békét kell kérnie. Japán is hajlott a békére, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az orosz szárazföldi fölény előbb-utóbb érvényesülni fog, és ez kimerítené a japán hadsereget és gazdaságot egyaránt. 1905 augusztusában aláírták a portsmouth-i békét, amelyben Oroszország lemondott Japán javára a Liaotung-félszigetről, Port Arthurról és Dalnyijról, átengedte a Kelet-Kínai Vasútvonal déli ágát és Szahalinnak az 50. szélességi foktól délre eső részét. Japán jogot kapott az orosz vizeken való halászatra is.

A háború alaposan szétzilálta az amúgy sem erős lábakon álló gazdaságot, és mozgásba hozta az orosz társadalmat. A fokozódó háborús terhek miatt sztrájkok, tüntetések és parasztmegmozdulások söpörtek végig az országon. Az eszerek sikeres merényletet követtek el a belügyminiszter ellen, finn nacionalisták pedig meggyilkolták Finnország cári diktátorát. A liberális burzsoázia alkotmányos követelésekkel állt elő.

 

 

7.7.5.3. Az 1905-ös forradalom

 

1805. január 22-én (orosz naptár szerint 9-én) nagy tömeg indult a Téli Palota elé, hogy kérelmet adjanak át a cárnak. A könyörgő beadványt a Georgij Gapon pópa által vezetett Orosz Gyári és Üzemi Munkások Gyülekezete állította össze, és a következő szavakkal kezdődött: "Felséges Urunk! Mi, Pétervár munkásai asszonyainkkal, gyermekeinkkel és tehetetlen öreg szüleinkkel együtt eljöttünk hozzád, felséges urunk, igazságot és védelmet keresni." A kérelmet áthatotta a jó cárba vetett hit. A válasz egy közel háromezer halottat és sebesültet követelő sortűz volt, ami alaposan megingatta a munkások jó cárba vetett hitét. A rendőrség és a katonaság támadásaira országszerte fegyveres ellenállással válaszoltak. Az országban polgárháborús állapotok alakultak ki.

1905 júniusában fellázadt a fekete-tengeri flotta egyik páncélosa, a Knyaz Patyomkin. Az Odesszába érkező szárazföldi csapatok elvágták a várostól a páncélost, amely vízkészlete és fűtőanyaga kimerülése miatt Constanţa kikötőjébe hajózott, ahol legénysége átadta a hajót a román hatóságoknak. Október folyamán parancsmegtagadással tiltakoztak a nagyobb balti katonai erődítményekben, majd Szevasztopolban tengerészlázadás tört ki.

Az események hatására a cár október 17-i kiáltványában lelkiismereti, vallási, sajtó- és gyülekezési szabadságot ígért. A kiáltvány rendelkezett egy új testület, az általános választójog alapján összehívott duma felállításáról is, és megígérte, hogy annak hozzájárulása nélkül nem ad ki törvényeket. A liberális burzsoázia, valamint az eszerek és a mensevikek a kiáltvány közzététele után úgy nyilatkoztak, hogy a forradalmat befejezettnek tekintik. A cárizmus azonban a kiáltvány kibocsátásával egy időben gyors szervezőmunkával híveiből fegyveres egységeket állított föl, az úgynevezett "fekete százakat".

A fekete százak pogromjai, vagyis a lakosság más nemzetiségű és vallású része elleni gyilkolással és erőszakoskodással járó fellépései nem tudták a kiszabadult szellemet visszakényszeríteni a palackba. Péterváron megalakult a munkásküldöttek szovjetje, amely már államhatalmi jogokat is a kezébe ragadott. Megvalósította a nyolcórás munkanapot, és engedély nélkül lapot adott ki.

A küzdelem új politikai csoportosulásokat hozott létre. Pavel Miljukov történészprofesszor vezetésével megalakult az Alkotmányos Demokrata Párt (kadet Párt), majd Alekszandr Gucskov és Mihail Rodzjanko irányításával a cárizmushoz közelebb álló Október 17-e Szövetség (oktobrista párt). A kormányhű erők is létrehozták szervezetüket. A magas rangú nemesi bürokrácia, a főnemesség és a nagybirtokosok megalakították az Orosz Nép Szövetségét, amely kapcsolatban állt a fekete százakkal is.

Az 1905-ös polgári demokratikus forradalom Oroszország nemzetiségeit is magával ragadta. Finnországban, Lengyelországban, Ukrajnában, a Kaukázuson túl elszakadási és önrendelkezési mozgalmak indultak.

December 6-án fegyveres felkelés robban ki Moszkvában és több vidéki városban, de a cári csapatok vérbe fojtották valamennyit. A rend helyreállítását tömeges kivégzések kísérték. A hadbíróságok felállításuk első hónapjában négyszáz embert ítéltek halálra. Győzelme után a kormányzat fokozatosan visszavonta a kényszerűen adott engedményeket. A cár 1906. július 8-án feloszlatta a dumát, majd Pjotr Sztolipint, a keménykezű szaratovi kormányzót nevezte ki miniszterelnökké, ami azt jelentette, hogy a kormány elszánta magát az ellenzék teljes felszámolására.

Sztolipin a parasztok elégedetlenségének leszerelésére nagy jelentőségű agrárreformot vezetett be. 1906. augusztus 12-én elrendelte az állami tartalékföldek egy részének eladását, majd megengedte, hogy a parasztok az eddig használatukban lévő közösségi földeket tulajdonukba vehessék, és kiléphessenek az obscsinából. A sztolipini agrárreform meggyorsította a kapitalizmus fejlődését Oroszországban. A keménykezű miniszterelnök politikai pályafutására egy eszer merénylő revolvergolyója tett pontot 1911 szeptemberében a kijevi operában.

 

 

7.7.5.4. A századelő külpolitikája

 

1906 végén az orosz kormányban az angolbarát liberális Alekszandr Izvolszkij került a külügyi tárca élére, aki fontos feladatának tekintette, hogy a távol-keleti probléma rendezése után a Közép-Keleten is tiszta helyzetet teremtsen. Az angolokkal való megegyezést a franciák támogatása mellett az is sürgette, hogy Németország mindkét felet veszélyeztette. Az 1907 augusztusában létrejött angol-orosz megállapodás Perzsiát három övezetre osztotta, s a középső, semleges zónától északra lévő területeket Oroszországnak, a délieket pedig Angliának juttatta. Afganisztán angol érdekterület maradt, Tibetről pedig a magas szerződő felek kijelentették, hogy ott mindenféle beavatkozástól tartózkodni fognak. Bár az angol-orosz egyezmény még számos vitás kérdést nyitva hagyott a szerződő felek között, a legveszélyesebb súrlódási pontokat sikerült kiiktatni. Az angol-orosz szerződéssel befejeződött az antant csoportosulás kialakulása.

A távol- és közép-keleti problémák rendezése után az orosz külpolitika figyelme a Balkán felé fordult. Itt a Monarchia annexiós tervei miatt vált feszültté a helyzet. Izvolszkij ugyan hajlandó lett volna a tengerszorosok státusának felülvizsgálata fejében, nevezetesen, hogy az orosz hajóhad engedély nélkül is áthajózhasson a Boszporuszon és a Dardanellákon, hozzájárulását adni Bosznia-Hercegovina annexiójához, sőt a Monarchia külügyminiszterével meg is állapodott erről, Ferenc József császár 1908-ban mégis viszonosság nélkül jelentette be a szóban forgó területek beolvasztását. Az eljárás kiélezte a Monarchia és Oroszország viszonyát. Németország a bagdadi vasútra kapott koncesszió óta szintén érdekelt volt a Balkánon, s a Monarchia mögé állt, Anglia és Franciaország pedig nem volt hajlandó a balkáni problémában segítséget nyújtani az oroszoknak. A fél évig húzódó annexiós válság súlyos diplomáciai vereséget jelentett Oroszországnak, ami az Angliához és Franciaországhoz való viszonyát is kikezdte. Ezért kerülhetett sor 1910-ben Potsdamban a német-orosz egyezmény megkötésére, amelyben Németország lemondott az észak-perzsiai koncesszióról, cserébe Oroszország hozzájárult a bagdadi vasút építéséhez. Az antantot azonban nem sikerült szétrobbantani, mert a német-orosz ellentétek mindennél erősebbek voltak.

 

 

7.7.6. A Balkán államai a 19. század végén és a 20. század elején

 

7.7.6.1. Románia

 

1877. május 9-én a román képviselőház deklarálta Románia függetlenségét, melyet a san-stefaniói béke és a berlini kongresszus határozatai is megerősítettek. A függetlenné vált fejedelemség a kedvező lehetőségeket kihasználva Károly fejedelmet egy Plevnánál zsákmányolt ágyú acéljából készített koronával királlyá koronázta, és Romániát királysággá alakította.

A függetlenség előmozdította az ország gazdasági növekedését. A nyugati tőke segítségével fejlődni kezdett az ipar. A legfontosabb a cukoripar és az olajkitermelés volt. A szénbányászat 1886-ban indult. 1881-ben és 1882-ben iparpártoló törvényeket hoztak, majd 1885-ben felmondták a Monarchiával kötött kedvezőtlen kereskedelmi szerződést, ami vámháborúhoz vezetett. Javult a közlekedés is. Új vasútvonalakat építettek. 1887-1895 között elkészült a Dunát átívelő cernavodai vasúti híd. 1880-ban hozták létre a Román Nemzeti Bankot, amely az ország legerősebb hitelintézetévé vált.

Az ipar fejlődése ellenére azonban továbbra is a mezőgazdaság játszotta a vezető szerepet a gazdasági életben. 1880 és a századforduló között a gabonaexport majdnem megkétszereződött. A parasztság helyzete nem sokat változott. Továbbra is a nagybirtokosok tartották kezükben a földterület csaknem 50 százalékát, miközben 400 ezer paraszt föld nélkül volt. Elterjedt a feles bérlet rendszere. A bojárok román és zsidó kereskedőknek adták bérletbe földjeik nagyobb részét, akik továbbadták azt a parasztoknak részesbe. A sanyarú helyzet gyakran vezetett parasztfelkelésekhez. A legnagyobb megmozdulásokra 1888-ban és 1907-ben került sor.

Az 1907. február 15-én Észak-Moldáviában kitört parasztfelkelés átterjedt az egész országra. Márciusban már negyvenezer paraszt vonult Iaşi ellen, de délen Galacot is megtámadták. A felkelők haragja a földesurak, nagybérlők és uradalmi intézők ellen fordult, s mivel az intézők között sok volt a zsidó, a felkelésnek erős antiszemita felhangja volt. A parasztokat a vasutasok is támogatták. A kormány ostromállapotot hirdetett, és katonai erővel, a tüzérséget is bevetve, egész falvakat söpört el a föld színéről, míg úrrá tudott lenni a helyzeten.

A román külpolitika az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország barátságát kereste, ami nem volt népszerű az országban. Ezért Románia 1883-as csatlakozását a hármas szövetséghez nem is hozták nyilvánosságra.

 

 

7.7.6.2. Szerbia

 

A berlini kongresszus után 11 ezer km²-rel és az ott lakó háromszázezer fővel gyarapodott az immár független Szerb Fejedelemség. Az 1882-ben királysággá előlépett országban az ipar és a kereskedelem bizonyos fejlődésére utal, hogy a városi lakosság száma 1866-1884 között megkétszereződött, de így is alig érte el az összlakosság 12 százalékát.

Az iparfejlődést 1898-ban újabb törvénnyel is támogatták, az azonban továbbra is kisüzemi és kézműves jellegű maradt. Fellendült a vasútépítés és a folyamhajózás. 1884-ben megépült az első vasútvonal Belgrád és Niš között. A századfordulón azonban már 4000 km volt a vasútvonalak hossza. A fő kiviteli cikkek az élő állatok, az állati termékek és a mezőgazdasági áruk voltak. 1883-ban megalapították a Szerb Nemzeti Bankot, amelyet kerületi takarékpénztárak és egyéb hitelintézetek egész sora követett.

A parasztság birtoklási és gazdálkodási módja a török uralom megszűnése után még hosszú ideig alig változott. Megindult ugyan a szerb családközösségek, az ún. zadrugák felbomlása, de még a 20. század elején sem tűntek el egészen. A zadrugák tulajdona – az uralkodó szokásjog alapján – közös volt, és hagyományosan egymásnak fizetség és ellenszolgáltatás nélkül végeztek munkát. Ez a munkaszervezési és művelési mód akadályozta, feleslegessé, sőt lehetetlenné tette a bérmunka általános elterjedését. A századfordulón a parasztság négyötöde még faekével szántott, miközben helyzetét nehezítették a magas állami adók, amelyek uzsorakölcsönök felvételére kényszerítették. Szerbia lakosságának 77 százaléka, a parasztságnak pedig 85 százaléka volt analfabéta.

A szerbek elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchiába exportáltak – 1892-ben kivitelüknek 86,5 százalékát. Ugyanakkor az osztrák-magyar tőke részt vett a szerbiai vasútépítkezésekben, a bányászatban és a bankok alapításában. A Monarchia és Szerbia együttműködésének az volt a politikai alapja, hogy az utóbbi lemondott Boszniáról és a novipazari szandzsákról, cserébe a Macedónia megszerzéséhez ígért segítségért. Az ausztrofil Milan Obrenović önkényuralmi rendszere ellen a Svetozar Marković, majd Nikola Pasić vezette Radikális Párt és a Milutin Garašanin irányítása alatt álló Haladó Párt vette fel a küzdelmet.

1885-ben Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését a szerb érdekek megsértésének nyilvánítva Milan Obrenović háborút indított Bulgária ellen, de katasztrofális vereséget szenvedett. Az önkényuralom iránti ellenszenv így egy vesztes háborúból fakadó sértett nemzeti büszkeséggel is párosult, és olyan helyzetet teremtett, amelyben az uralkodó kénytelen volt új, demokratikus alkotmányt bevezetni. Milan hatalmát azonban már ez sem mentette meg. 1889 márciusában le kellett mondania. Trónját fia, Sándor foglalta el, de ő sem volt népszerű. 1903. június 24-ére virradóra tiszti összeesküvők meggyilkolták az uralkodót és feleségét. Ezzel az Obrenovićok uralma véget ért. A trónra Petar Karadjordjevićet hívták meg. A trónváltás sok mindent átalakított. A belpolitikában vége lett az önkényuralomnak. Polgári módra szabad választásokat tartottak, amelyeknek eredményeképpen a radikálisok kerültek hatalomra.

A nagyszerb mozgalom a 20. század elején újabb lendületet kapott. Létrehozták a szerb nemzeti egység kivívását hirdető társadalmi szervezetet, a Narodna Odbranát, 1911-ben pedig – az 1903-as fordulatban jelentős szerepet játszó tisztek- megalakították az Egyesülés vagy Halál nevű titkos szervezetet, amely "fekete kéz" néven vált ismertté. A "fekete kéz" Szerbia vezetésével és erőszakos eszközökkel kívánta a délszlávokat egy államba egyesíteni. A szerb kormány, amely diplomáciai eszközökkel kívánta megvalósítani a "nagyszerb eszmét", nem utolsósorban a Monarchia nyomására a Narodna Odbranát kulturális egyesületté alakította, és igyekezett a "fekete kéz" befolyását visszaszorítani.

A gazdasági és politikai erejét növelni kívánó szerb polgárság érdekei összeütköztek a Monarchia törekvéseivel, ami két évig tartó vámháborúhoz vezetett a két ország között. A vámháborúból győztesen kikerülő Szerbia és a Monarchia között elmélyültek az ellentétek, melyeket az 1908-1909 közötti háborúval fenyegető annexiós válság tovább élezett. Bár 1910-ben kereskedelmi egyezmény jött létre a két ország között, a Balkán-háborúk idején a szerb-osztrák viszony végleg megromlott.

 

 

7.7.6.3. Görögország

 

A berlini kongresszusra Görögországot nem hívták meg, bár a tanácskozáson a Hellén Királyságot érintő döntések is születtek. A konferencia résztvevői ugyanis utasították a Fényes Portát, hogy csatolja vissza Görögországhoz Thesszáliát és Epeirosz egy részét, valamint arra is, hogy ismerje el Kréta autonómiáját. A Thesszáliával kiegészült Görögország azonban még távolról sem egyesítette a görögök által lakott területeket, így a török iga alatt sínylődő honfitársak felszabadítása továbbra is központi kérdés maradt. A görög uralkodó körök azonban a görögség felszabadításán túl, magukat a Bizánci Birodalom örökösének is tekintették, nem törődve azzal, hogy az általuk elfogadhatónak ítélt határokkal mélyen belevágnak más nemzetek testébe. A már említett görög "Nagy Eszme" az ország szegénységéért és elmaradottságáért a törököket és a környező balkáni népeket okolta, akik elfoglalták a görögség kincsekben gazdag területeit. Pedig a görög – e "Nagy Eszme" szerint – felsőbbrendű faj, amely fejlett kultúrájánál fogva hivatott a balkáni népek feletti uralomra és a Görög Birodalom megteremtésére. A birodalom létrehozása után majd megszűnik minden nyomorúság, a görögök valamennyien gazdagok lesznek, és "aranykanállal esznek". 1896-ban a krétaiak fellázadtak a török uralom ellen, és deklarálták a sziget csatlakozását Görögországhoz. A felkelés háborút robbantott ki Görögország és Törökország között, amely súlyos görög vereséggel végződött. Az 1897. december 4-én megkötött konstantinápolyi békeszerződés súlyos háborús kártérítéssel sújtotta Görögországot. Kréta a Török Birodalom autonóm területévé alakult a görög király fiának, György hercegnek a kormányzósága alatt, de a sziget nem csatlakozhatott a Hellén Királysághoz. A háborús károk félmilliárd drachmára rúgtak.

A vesztes háború újabb kölcsönök felvételét tette szükségessé, ami tovább fokozta Görögország kiszolgáltatottságát hitelezőinek. 1898-ban Anglia és Franciaország – a két legnagyobb hitelező – Görögországot nemzetközi pénzügyi és gazdasági ellenőrzés alá vonta.

Gazdasági nehézségei ellenére a balkáni államok közül Görögországban fejlődött leggyorsabban a kapitalizmus az I. világháborút megelőző időszakban. A polgárság főleg a virágzó kereskedelmi hajózásnak köszönhette erejét. Az ipar növekedése lassúbb volt. Az ország lakosságának mintegy fele foglalkozott mezőgazdasággal, elsősorban szőlőtermeléssel. A földek és a szőlők nagy részét a parasztok feles bérlet formájában művelték. A 80-as évek végén az iparban a lakosságnak csak 2,5 százaléka dolgozott. Az export 75 százalékát mezőgazdasági termékek, dohány, mazsola, bor tették ki. Görögország tehát a tőkés fejlődés ellenére is agrárország maradt.

A görög parlament befolyása jelentős volt. 1875 óta állandósult az a szokás, hogy a kormánynak a parlamenti többségre kell támaszkodnia. A sok kis párt megléte azonban lehetővé tette az uralkodónak, hogy a pártharcokat kihasználva, az alkotmány formai betartásával érvényesítse akaratát.

1905-ben ismét felkelés tört ki Krétán. A mozgalom élén álló Elefteriosz Venizelosz, az 1908-as ifjútörök forradalmat kihasználva bejelentette Kréta csatlakozását Görögországhoz. Venizelosz és néhány más krétai képviselő bekerült a görög parlamentbe. A görög kormány azonban, tartva a török retorzióktól, elutasította a sziget csatlakozását, és nem ismerte el a krétaiak képviselői mandátumát. Az uralkodó és kormányának politikája óriási felháborodást váltott ki. A hadseregen beül is kormányellenes szervezkedés indult. A titkos katonai bizottság a kormány megdöntésére készült. A katonai puccs – melyet széles tömegek támogattak-1909. augusztus 15-én robban ki az Athén melletti Goudiban, és rövidesen az egész országot hatalmába kerítette. A sikeres puccsot mérsékelt reformok követték. Az 1911-ben életbe lépő új görög alkotmány még világosabban leszögezte az állampolgárok liberális szabadságjogait, ugyanakkor megkezdődött a hadsereg korszerűsítése, az új jövedelemadó bevezetése és a parasztok helyzetének javítása. Az új görög állam megerősödve láthatott hozzá a "Nagy Eszme" további megvalósításához.

 

 

7.7.6.4. Bulgária

 

A berlini kongresszus határozatai értelmében autonóm fejedelemséggé vált Bulgária alkotmányozó parlamentje 1879-ben deklarálta az állam új alkotmányát. A középkori bolgár állam egykori fővárosában, Tirnovóban ülésező testület egy elveiben igen demokratikus konstitúciót alkotott. A belga alkotmány mintájára készült tirnovói alkotmány tartalmazta az általános választójogot és a miniszteri felelősséget is.

A bolgár fejedelemség élére kerülő Battenberg Sándor, ha szükségesnek látta, az alkotmányt is felfüggesztve igyekezett akaratát érvényesíteni. Bulgáriában a cár akaratát képviselő orosz tanácsadók véleményét azonban nem hagyhatta figyelmen kívül, ezért úgy döntött, hazaküldi őket. Elhatározása feszültséget okozott a két állam között.

1886. augusztus 21-én oroszbarát tisztek katonai puccsal lemondásra kényszeríttették. Helyét Coburg Ferdinánd foglalta el. Az új fejedelem megkísérelte a jó viszonyt helyreállítani Oroszországgal. Teljes amnesztiát adott az emigránsoknak, majd 1896-ban a trónörökös áttért a pravoszláv vallásra. Ezután helyreállt a diplomáciai kapcsolat Oroszországgal.

1908. szeptember 22-én válaszul az ifjútörök kormány politikájára Bulgária kikiáltotta függetlenségét. A későbbiekben a nemzetgyűlés a külpolitika irányítását az uralkodó kezébe adta, aki hozzáfogott egy törökellenes szövetség kialakításához.

 

 

7.7.6.5. A Balkán Szövetség kialakulása és a Balkán-háborúk

 

A berlini kongresszus, bár elismerte Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét, még jelentős balkáni területeket hagyott az Oszmán Birodalom kezén. Ezek keresztény lakossága természetesen szintén csatlakozni szeretett volna függetlenné vált anyaországához. A még török kézen lévő balkáni területek megszerzése a függetlenné vált országok kormányainak programjában is hangsúlyozottan szerepelt, sőt mindenütt megtalálható volt az etnikai határokat messze meghaladó nacionalista követelés is. Ezek viszont ellentéteket szültek az éppen csak függetlenné vált országok között.

A legtöbb problémát a legvegyesebb lakosságú terület, a törökök kezén maradt Macedónia jelentette, amelyre minden balkáni állam igényt tartott. A szomszédos országok azonban nemcsak bejelentették igényüket a területre, hanem iskolákat tartottak fenn, tankönyvekkel látták el azokat, és küldötteik útján igyekeztek meggyőzni az embereket arról, hogy egyik vagy másik nemzetiséghez tartoznak. Később a propagandát felváltották a fegyverek, amelyeket aztán nem a törökök, hanem egymás ellen fordítottak.

1893-ban Thesszalonikében Goce Delcsev, Jane Szandanszki és Damjan Gurev vezetésével megalakult a Belső Macedón Forradalmi Szervezet – kezdőbetűi szerint VMRO –, amely Macedónia felszabadítását és autonóm állammá szervezését tűzte zászlajára. A szervezetet katonai elvek alapján hozták létre. Tagjai felesküdtek a VMRO céljainak szolgálatára, és forradalmi törvényszékük elé állították az esküszegőket. A macedón mozgalom rendelkezett titkos fegyverraktárral, pénztárral és nyomdával is. Pravo (Jog) néven lapot is kiadtak. Szervezésükben több mint száz fegyveres összeütközés történt a századfordulón a török megszállókkal.

1894-ben Szófiában bulgáriai macedón emigránsok létrehozták a Legfelső Macedón Bizottságot, melynek célja az volt, hogy Macedóniát Bulgáriához csatolja. Hasonló szervezeteket hoztak létre a görögök és a szerbek is.

A Török Birodalom visszaszorítása a balkáni népek által lakott területekről csak a Balkán országainak együttműködésével volt lehetséges. A Balkán Szövetség létrejötte azonban attól függött, sikerül-e Szerbiának, Bulgáriának és Görögországnak Macedónia felosztásában megállapodni. Végül nem utolsósorban orosz közreműködéssel rendezték a vitás kérdéseket, és 1902. március 13-án aláírták a szerb-bolgár szövetségi szerződést, majd a szerb-bolgár katonai egyezményt is, amelyet a bolgár-görög és a szerb-montenegrói szerződés követett.

1912 nyarán és őszén igen feszültté vált a viszony a balkáni szövetségesek és Törökország között, és bár a Monarchia és Oroszország az európai hatalmak nevében nyilatkozatban szögezték le, hogy a balkáni status quo semmiféle megváltoztatásához nem járulnak hozzá, Montenegró 1912. október 9-én megtámadta Törökországot. Október 17-én hadba lépett Szerbia és Bulgária, majd egy nappal később Görögország is. Kezdetét vette az első Balkán-háború. A négy oldalról megtámadott Törökország nem számíthatott sikeres védekezésre. Ráadásul a bolgár csapatok közvetlenül a török fővárost veszélyeztették, s így minden lehetséges erőt Konstantinápoly védelmére kellett beveti. A reménytelen helyzetbe került török kormány békét kért. Az 1913. május 30-án Londonban megkötött békeszerződés végül csak Törökország határait húzta meg. Az oszmánok birodalma a Midia-Enosz vonalra szorult vissza. A török uralom alól felszabadított területek hovatartozásáról a győzteseknek kellett megegyezniük. Ez különösen nehéz feladat volt, mert sem Szerbia, sem Görögország nem volt hajlandó kiüríteni azokat az általuk megszállt macedón területeket, amelyeket az előzetes megállapodások Bulgáriának juttattak. Az ellentétek rövidesen újabb háborút robbantottak ki.

1913. június 29-én Bulgária váratlanul megtámadta volt szövetségeseit. A bolgár csapatok azonban nem tudtak sikereket elérni, és védekezni kényszerültek. Ráadásul a bolgár erők hátában az eddig semlegesen viselkedő Románia csapatai is hadműveletekbe fogtak, elérkezettnek látva az időt Dél-Dobrudzsa bekebelezésére. Támadó hadműveleteket kezdett a török hadsereg is. Bulgária összeomlott. A második Balkán-háborút lezáró békét 1913. augusztus 10-én írták alá Bukarestben, a béke értelmében Szerbia megkapta csaknem egész Macedóniát, Görögország Dél-Macedónián és Szalonikin kívül megkapta Trákfia nyugati részét. Kelet-Trákia egy részét Drinápollyal együtt visszaadták a Török Birodalomnak. Bulgária tehát nemcsak hódításainak nagyobb részét veszítette el, hanem több régi területét is.

A második Balkán-háború az erők újabb megosztását jelentette. A korábbi egységes Balkán-blokk helyett – amely oroszbarát politikát folytatott – most két csoport alakult: az egyik Szerbia, Görögország és Románia, amely antantbarát politikát folytatott, a másik pedig az egymáshoz közeledő Bulgária és Törökország inkább a központi hatalmak felé hajtott.

 

 

7.7.7. Az Amerikai Egyesült Államok a 19. század végén és a 20. század elején

 

A polgárháború befejezése, az Egyesült Államok egységének megteremtése után addig soha nem tapasztalt gazdasági fellendülés bontakozott ki az észak-amerikai országban. A polgárháború és az azt követő rekonstrukció lehetővé tette, hogy a kontinensnyi ország egyetlen hatalmas, összefüggő tőkés piaccá integrálódjék. A rabszolgamunkán alapuló agrártermelés képviselőinek katonai és politikai veresége, illetve az ipari tőke képviselőinek hatalomra jutása olyan helyzetet teremtett, amelyben a honi ipart megfelelő védővámokkal lehetett támogatni és óvni a külföldi vetélytársaktól. Az amerikai gyapotért, marhahúsért és fáért Európából vásárolt legmodernebb technika szédítő gyorsasággal vitte előre a gazdaságot. A polgárháborút követő három évtized viharos gazdasági, műszaki és tudományos fejlődését jól mutatja, hogy míg a polgárháború előtti években átlagosan csak mintegy ezer szabadalmat jegyeztek be, addig az 1870-es években már évi tizenkétezret, az 1890-es években pedig az utóbbinak is a kétszeresét.

Az új felfedezések és technikai találmányok – mint a telefon, az írógép, a dinamó, a Bessemer-féle acélgyártási eljárás –, valamint Pennsylvania olaja, a Nagy-tavak mellett talált vasérc, az Alabama állambeli szén és mészkő, az északnyugati államok fája és az európai bevándorlók új hullámai példátlan gazdasági fejlődést tettek lehetővé. Az 1875 utáni évtizedben a teljes nemzeti termelés 45 százalékkal nőtt. Az ipari termelés értéke harminc év alatt csaknem megötszöröződött.

Gyorsan fejlődött a vasútépítés. Az Egyesült Államokban 1865-ben már 35 ezer mérföld vasútvonal volt, ami a századfordulóra 200 ezer mérföldre nőtt. A vasút megkönnyítette a betelepülést, szolgálta a termékcserét, és előmozdította a nyugati területek államokká szerveződését, amely – Utah, Arizona és Új-Mexikó kivételével -1889-1890-re fejeződött be. Látványosan nőtt az olajtermelés is, a leggyorsabban azonban az acéltermelés fejlődött.

A mezőgazdaság "amerikai úton" haladt, kis farmergazdaságok létrehozásával. 1862-től, a már említett Homestead törvény elfogadásától 1900-ig mintegy kétszázmillió acre (egy acre 4047 m²) földet osztottak szét a telepesek között. Nyugat nagy, szabad területeinek betelepítése ösztönözte az ipar és a vasutak fejlődését, egyúttal nagy keresletet teremtett a mezőgazdasági gépek iránt. A mezőgazdasági gépeket gyártó ipar főleg a közép-nyugati államokban növekedett gyorsan, elsősorban Chicago városában.

Míg északon és nyugaton a mezőgazdaság gyors kapitalista fejlődésnek indult, addig a déli, volt rabszolgatartó államokban ez a folyamat súlyos akadályokba ütközött. Bár a rabszolgákat felszabadították, a néger lakosság földet nem kapván feles, harmados bérlővé vált, és továbbra is megmaradt gazdasági kizsákmányoltságuk, politikai jogfosztottságuk, társadalmi kirekesztettségük.

A 19. század 70-es éveinek elején a vasútépítési részvénnyel folytatott eszeveszett spekuláció tőzsdekrachhoz vezetett, s a gazdaságban körülbelül öt évig tartott a pangás. De ez a válság bizonyos értelemben rendhagyó volt. A kereskedelmi forgalmat alig vetette vissza, a termelés és a foglalkoztatottság sem károsodott túlságosan. A legtöbb áldozatot a kis magánvállalkozók körében szedte, tömegesen kergette csődbe és tette tönkre a gépeket előállító kézműveseket és kisiparosokat is. A nagyipar viszont rákényszerült, hogy felújítsa állótőkéjét. 1870-1880 között 40 százalékkal nőtt a gőzgépek száma, összkapacitásuk pedig 80 százalékkal emelkedett. 1873-ban megalkották az automata revolver-esztergapadot, két évvel később az univerzális csiszológépet. Az évtized végére kialakult egy nagy teljesítményű, a korabeli körülményekhez képest rendkívül modern szerszámgépipar.

A tömegtermelés sok funkcionális jellegű ipari vállalkozást tett szükségessé, amelyek nem elégedhetek meg azzal, hogy a villamos energia, a szabványosítás, majd a futószalag jóvoltából hatalmas mennyiségben állítsák elő ipari termékeiket, de ezeket el is akarták helyezni, tehát olyan vállalkozásokat hoztak létre, amelyek nemcsak mint ipari termelőegységek működtek, hanem szerepet vállaltak a forgalom és a pénzügyek területén is, eladói és javítóhálózatuk, valamint részletvásárlási apparátusuk révén. Így már a 19. század vége felé kialakultak multifunkcionális vállalkozások a varrógép-, írógép-, pénztárgép-, kerékpár-, jármű-, mezőgazdaságigép-gyártó és legfőképpen az elektromos készülékeket előállító ágazatban. A vállalkozások méretei jóval meghaladták a saját pénzügyi források és a kis magánbankok pénzügyi lehetőségeit, ugyanakkor tekintélyes nagyságú tőkék halmozódtak fel az országos bankok, a takarékpénztárak, biztosítótársaságok és hitelintézetek széfjeiben. A századforduló tájékán a takarékpénztárak 2,3 milliárd dollárra rúgó betétállománya 6 millió 100 ezer betéttulajdonos között oszlott meg. Az egy betéttulajdonosra eső 5400 dolláros átlag általános anyagi jólétről tanúskodhatott volna, ha a bankbetétek megoszlása nem lett volna nagyon egyenlőtlen.

Az 1870-es évek végén jelentek meg az első tőkés egyesülések, az ún. poolok (a termelés volumenére és a piaci árak szabályozására vonatkozó megállapodások). A 90-es években ezeket a társulásokat nagyobb és szorosabb egyesülések, a trösztök váltották fel. 1870-ben John D. Rockefeller megalakította a Standard Oil Companyt, melynek létrejöttét a következőképpen jellemezte: "Hogy az amerikai rózsa igazán csodaszép legyen, amely gyönyörűséggel tölti el szemlélőit, annak vannak feltételei. A termesztésre kiszemelt rózsa körül fel kell áldozni a többi rügyet." A 80-as években Andrew Person létrehozta a United Fruitot, amely rövidesen kiterjesztette fennhatóságát a közép-amerikai köztársaságokra is, s a mai napig jelentős befolyása van az ún. banánköztársaságokban. A híradástechnikai ipar egyeduralkodója a Western Union társaság volt, de alakultak trösztök a mezőgazdasági gépiparban, a cukoriparban és a gazdaság egyéb ágaiban is. Az 1890-es évektől az Egyesült Államokban egy új centralizált forma született, a holding társaság. Ez az új szervezeti forma először az acéliparban jött létre, amikor 1901-ben megalakult az akkori világ legnagyobb gazdasági egysége, a United States Steel Corporation, mögötte az amerikai pénzarisztokrácia koronázatlan fejedelmével, John Pierpont Morgannal.

Az 1899-1919 között eltelt két évtizedben az iparban felhasznált erőgépek kapacitása megháromszorozódott. Sokat elárul az is, hogy az iparban használt gépeknek 1899-ben nem egészen 2 százalékát hajtotta villany, harminc évvel később viszont már több mint 32 százaléka működött elektromos energiával. A gépeket, a lifteket és a közúti járműveket hajtó villany nélkül sem a gyárak nem oldhatták volna el magukat a régi típusú energiahordozók lelőhelyeitől, sem felhőkarcolók nem épülhettek volna, s a nagyvárosok nem nőhettek volna akkorára. 1897-ben Bostonban megnyílt az első földalatti, és a századfordulóra a városi közlekedésből kiszorította a lóvasutat a villamos.

Az Egyesült Államok az I. világháborúig terjedő néhány évtizednyi időszakban, minden ciklikus krízisével és egyéb működési zavarával együtt, nem mutatta jelét annak, hogy életerejének, regenerálódási képességének végére ért volna. A gazdaság hátborzongató szociális és üzemi viszonyok közepette működött, és nemcsak a kétkezi munkások, hanem tulajdonképpen a társadalom egyetlen rétege iránt sem volt kímélet és könyörület. Ebből a társadalmi háttérből egy nagy teljesítőképességű, magas technikai szintű, modern gazdaság lépett elő, amely tulajdonképpen azóta is a világ élvonalában helyezkedik el.

A termelékenység emelkedésével párhuzamosan szinte a felismerhetetlenségig átalakult az ipar struktúrája. A klasszikus iparosítás időszakát jellemző vas-, acél- és hengereltáru-termelés elsőbbségét megtörte a húsfeldolgozó és konzervipar, és 1919-re a semmiből a harmadik helyre tornázta fel magát a személyautó-gyártás.

A polgárháborút követő fél évszázad folyamán nemcsak az amerikai ipar formálódott át, hanem az amerikai társadalom egész szerkezete is. Óriási, eddig soha nem látott vagyonok születtek. A nagyvárosok és a bennük lakók száma megsokszorozódott. Áradt az országba az olcsó európai munkaerő, amely a rohamos népességnövekedésnek egyik meghatározó forrása volt. 1860-1900 között az Egyesült Államok lakossága 31 millióról 76 millióra nőtt. A polgárháborútól a századfordulóig San Francisco népessége az ötszörösére, Clevelandé a hatszorosára, Chicagóé a tízszeresére emelkedett. Ugyanakkor hajmeresztő egyenlőtlenségek mutatkoztak az urbanizációban, hiszen míg például Rhode Island, Massachusetts és New York állam népességének 95, 91, illetve 73 százaléka volt városlakó 1900-ban, addig Idahóban, Észak-Dakotában, Oklahomában, Mississippiben és Arkansasban a lakosságnak több mint 90 százaléka falun élt. Az ország déli felében elsősorban kisvárosok jöttek létre.

A polgárháborút követő mintegy két évtizeden át a republikánus párt volt hatalmon. A választók a haladás, a rabszolga-ellenesség, a rabszolgatartás híveit a polgárháborúban legyőző pártot látták benne, de népszerűségét hamarosan aláásta az elburjánzó korrupció, a spekuláció és a dolgozókat sújtó adópolitika. Így 1884-ben a demokrata Grover Clevelandet választották elnökké, akit 1888-ban ismét republikánus párti elnök követett Benjamin Harrison személyében. Az ő elnöksége idején törvény született a vámtarifák felemeléséről, s a közvélemény nyomására elfogadták a trösztellenes Sherman-törvényt, mely elrendelte minden olyan egyesülés megszüntetését, amely akadályozta a szabad kereskedelmet.

A Sherman-törvény általában a nagy korporációkat vette célba, de gyakorlati eredményeket nem ért el. A megalkotása előtti harminc év alatt ugyanis 24 tröszt jött létre, míg a hatálybalépését követő egy évtizedben 157. E tíz esztendő alatt tizennyolc alkalommal indítottak bírósági eljárást trösztök ellen jelentősebb eredmény nélkül. Hatásos eszköz volt viszont a szakszervezetek ellen, melyeket ipart és kereskedelmet gátló szervezeteknek minősítve a törvény hatálya alá vontak. A New Orleans-i bíróság ilyen értelemben alkalmazta a törvényt 1893-ban a New Orleans-i egyesült szakszervezetek ellen indított perben.

1892-ben ismét a demokratákat képviselő Cleveland került az elnöki székbe. Az ő hivatalba lépése idején foglalta el az Egyesült Államok 1893-ban a Hawaii-szigeteket. Ez a lépés fordulópont az USA történetében, hiszen a száz évvel korábban a gyarmatosítók ellen vívott győztes függetlenségi háborúban megszületett ország maga is gyarmatosítóvá vált.

 

 

7.7.7.1. Munkásszervezetek

 

A gyors kapitalista fejlődés természetes következménye a nagyipari munkásság kialakulása, majd a munkásszervezetek létrejötte. Az első munkásszakszervezetek már a 19. század elején megalakultak, s az 1850-es évek végén az Egyesült Államokban – először a világon – szakszervezeti újságot adtak ki. A szakszervezetek magasabb munkabért és rövidebb munkaidőt követeltek, s több iparágban sikerült is kivívniuk a tízórás munkaidőt, bár a tizenegy-tizennégy órás munkanap továbbra is általánosnak volt mondható.

1869-ben jött létre a Munka Lovagjai nevű, az egész országot átfogó munkásszervezet. Célja az egész munkásosztály megszervezése volt, tehát a segédmunkásokat, a négereket és a nőket egyaránt tagjai közé fogadta. Programja az állam segítségével létesített szövetkezeteket és igazságos munkafeltételeket követelt. 1881-ben hozta létre egy Angliában született dohánygyári munkás a szakszervezeteket egyesítő Amerikai Munkásszövetséget (American Federation of Labor). Samuel Gompers azonban csak a szakmunkásokat kívánta bevonni szervezetébe, s kirekesztette soraiból a négereket és a nőket is. A szövetség harcot indított a nyolcórás munkanap bevezetéséért. A cél elérése érdekében az AFL 1884-ben általános sztrájkról szóló felhívást tett közzé. A legjelentősebb megmozdulásra 1886. május 1-jén került sor, amikor mintegy 350 ezer munkás sztrájkolt a nyolcórás munkaidőért. A leghevesebb megmozdulás Chicagóban volt, ahol a sztrájkolók összecsaptak a rendőrséggel. A több halálos áldozatot is követelő mozgalmat a hatóság fegyverrel elfojtotta, vezetőit letartóztatta, bíróság elé állította, és közülük négyet kötél általi halára ítélt. A sztrájk azonban nem volt eredménytelen, mert az építőipar több területén bevezették a nyolcórás munkaidőt, és más területeken is rövidítették – ha nem is nyolc órára – a munkanapot. Ezt az eseményt örökítette meg a II. Internacionálé alakuló kongresszusának határozata, amely május 1-jét a nyolcórás munkanapért folytatott harc napjának nyilvánította. Az AFL egyébként elutasította a marxizmust. Gompers és követőinek elve az volt, hogy "semmi politika a szakszervezetekben és semmi szakszervezet a politikában". Fő érvük, hogy a munkástörvényhozásért folyó harc elvonja a munkásokat szervezeteik erősítésétől, márpedig csak az erős szervezet csikarhatja ki a napi jellegű követelések teljesítését és tartósíthatja az ilyen vívmányokat, viszont "amit az állam ad, azt ugyanúgy vissza is veheti". Arra is hivatkoztak, hogy az esetleges szociális törvények úgyis csak papíron maradnak, illetőleg a legfelsőbb bíróság alkotmányos óvása következtében hatálytalaníttatnak.

Amerikában a társadalmi ellentétek jellege és formái szembetűnően eltértek az Európában ismertektől. Az egyén önmegvalósításának útjában nem álltak olyan intézményi torlaszok, amelyeknek eltávolítására kizárólag a társadalmi forradalom lett volna alkalmas. Az Egyesült Államok köztársasági államformája ugyanis a létező legdemokratikusabb alakzat. A társadalom szüntelen mozgása, az egyéni előrejutás jól működő rendszere a társadalmi összeütközéseket az egyén versengésévé változtatta a magasabb státusért.

 

 

7.7.7.2. Külpolitika

 

A 19. század utolsó harmadának gazdasági, technikai és demográfiai növekedése olyan előnyhöz juttatta az Egyesült Államokat, amelyet a tőkés világ többé nem tudott behozni. A hatalmas ipari fejlődés a századfordulóra a nemzetgazdaság vérkeringésébe kapcsolta az ország egész területét, s bár a vadnyugat meghódítása még hosszú ideig adott tennivalót, az amerikai kapitalizmus egyre szűkebbnek érezte az országhatárok által meghatározott mozgásteret. A területi annexió azonban az Egyesült Államokban erkölcsi megfontolásokba és anyagi érdekeltségekbe ütközött. A terjeszkedést szorgalmazó irányzatnak tehát sajátos érvényesülési formát kellett keresnie, melyet a befolyási övezetek létrehozásában talált meg. Az amerikai nagyvállalatok különböző koncessziókat szereztek a külországokban, az amerikai bankok pedig nagy összegű kölcsönöket folyósítottak. A hivatalos külpolitika garantálta a vállalkozások sikerét, a kölcsönök folyósítását pedig politikai feltételekhez kötötte. Ezt az eljárást, amely szükség esetén a katonai beavatkozást is igénybe vette, dollárdiplomáciának nevezték. Az érdekszféra létesítésére kiszemelt terepen kezdetben elsősorban Latin-Amerikát értették, ez azonban rövidesen kibővült a karib-tengeri térséggel, majd a csendes-óceáni szigetvilággal s végül Délkelet-Ázsiával is. A külpolitikai vezetés csakhamar elméletileg is megalapozta a jelentkező gazdasági szükségleteket, s a Monroe-elv helyébe a Roosevelt-doktrínát emelte. Az Egyesült Államok külpolitikájában az idejétmúlt elzárkózást az amerikai erkölcsi felsőbbrendűség és világküldetés jelszava váltotta fel, s a megszerzett és szilárdan tartott ipari fölény megfelelő nyomatékot adott e célok megvalósításához.

Az Egyesült Államok 1867-ben megvásárolta Oroszországtól Alaszkát. A 7,2 milliós üzlet kitűnő befektetés volt, mert Alaszka természeti kincsei százszorosan megtérítették a vételárat.

1893-ban amerikai segítséggel megbuktatták a hawaii monarchiát, de a szigetek annektálása belpolitikai nehézségekbe ütközött, mert a kongresszus a be nem avatkozási elv alapján elutasította az annexiót. A demokraták által támogatott döntést a republikánusok élesen támadták, arra alapozva harcukat, hogy "az annexiós politika a végzet rendelte politika, és a végzet mindig győz". Az 1898-ban kitört spanyol-amerikai háború más megvilágításba helyezte a Hawaii-szigeteket, hiszen a csendes-óceáni térségben manőverező amerikai flottának támaszpontokra volt szüksége. Így 1898. július 7-én a kongresszus közös határozattal elfogadta a szigetek csatlakozásáról szóló republikánus javaslatot. Az 1898. augusztus 18-ai ünnepélyes zászlófelvonással Hawaii az Egyesült Államok része lett, és 1900-ban territóriumi kormányzatot kapott.

1895-ben Maximó Gómez vezetésével fegyveres felkelés robbant ki a spanyol uralom ellen Kubában. Az Egyesült Államok közvéleménye – Cleveland elnök semlegességi politikája ellenére – a lázadókkal szimpatizált, és amerikai beavatkozást követelt. Ennek nem elhanyagolható oka volt, hogy az amerikai polgároknak ötvenmillió dollár értékű tulajdonuk volt Kubában, és a szigettel folytatott kereskedelem évi százmillió dollárt hozott. Az amerikai érdekek védelmére Havanna kikötőjében horgonyt vető Maine csatahajó "gondviselésszerű" felrobbanása hiszen a robbanás okát nem sikerült kétséget kizáróan megállapítani – megnyitotta az utat Kuba megszerzéséhez. Visszatérve az 1898-ban kitört spanyol-amerikai háborúhoz: a Theodore Roosevelt haditengerészeti államtitkár által kifejlesztett modern flotta megsemmisítette a spanyol tengeri haderőt. A háborút lezáró párizsi békeszerződést 1898. december 10-én írták alá, melynek értelmében az Egyesült Államok védnöksége alá vonta Kubát, Puerto Ricót és húszmillió dollárért megvásárolta a Fülöp-szigeteket, valamint Guamot. A Fülöp-szigetek birtokbavétele után az amerikai külpolitika a délkelet-ázsiai kérdések alakításában is részt kívánt venni. 1899-ben Hay külügyminiszter meghirdette a nyitott kapuk elvét, és ezzel megvétózta az európai hatalmak Kínával kapcsolatos jogainak kizárólagos érvényét.

Az új lehetőségek által tovább erősödő monopóliumok ellen az 1901-ben elnöki székbe ülő Theodore Rooseveltnek a haladó újságírók által indított ún. muckraker (szennyfelkavaró) mozgalom által is tüzelt közvélemény nyomására trösztellenes intézkedéseket kellett hoznia. Pert indítottak a Morgan érdekeltséghez tartozó Northern Securities Company vasúttársaság ellen, és a legfelsőbb bíróság el is rendelte a tröszt feloszlatását, de az ítéletet formális lépésekkel sikerült kijátszaniuk az érintetteknek, csakúgy, mint a chicagói vágóhíd tröszt, a Standard Oil és más trösztök ellen később indított perekben. A trösztellenes törvények eredményességét Roosevelt maga is egy üstökös ellen hozott pápai bulla hatékonyságához hasonlította.

Roosevelt 1903-ban az általa támogatott és pénzelt felkelők segítségével leszakította Kolumbiától Panama tartományt, és az új államra rákényszerítette a Panama-csatorna megépítésére vonatkozó szerződést. A 350 millió dollár költséggel megépített csatornát 1914. augusztus 15-én adták át a forgalomnak. Roosevelt és az őt követő William Howard Taft elnöksége idején terjesztette ki hatalmát az Egyesült Államok a Dominikai Köztársaságra, Hondurasra és Nicaraguára.

1913-ban, tizenhat évi megszakítás után ismét demokrata párti elnöke lett az Egyesült Államoknak: Wodrow Wilson. Hivatali idejének első éveit a polgári történetírás az "új demokrácia korának" értékelte. 1913-ban életbe léptetett új tarifatörvénye csökkentette az importált áruk vámtételeit, és jövedelemadót vezetett be, az 1914-ben elfogadott ún. Clayton-törvény pedig kivonta a szakszervezeti munkásszövetségeket a Sherman-törvény hatálya alól. Wilson ugyanis a polgárságnak azt a rétegét képviselte, amely reformokkal kívánta a munkásmozgalmat leszerelni. Ugyanakkor a tampicói incidens, Vera Cruz elfoglalása és Haiti teljes bekebelezése nem mutat lényeges módosulást az amerikai külpolitikában.

A történészprofesszor Wilson arra az amerikai tapasztalatra hivatkozva, hogy az Újvilágnak legjobb távol tartania magát az európai nagyhatalmak egymás közötti háborúskodásától, már 1914 augusztusában semlegességre hívta fel honfitársait, és meg is tett mindent, hogy a hadviselő felek elismerjék az Egyesült Államok jogát a semlegességre, ami az USA tartósabb és nagyobb befolyását volt hivatott szolgálni a világban. A német korlátlan tengeralattjáró-háború és nem utolsósorban az Angliának és Franciaországnak nyújtott 2,3 milliárdos kölcsön-szemben a Németországnak folyósított 27 millió dollárral – azonban arra késztette az Egyesült Államokat, hogy az antant oldalán hadba lépjen. A világháborúba való belépéssel az Amerikai Egyesült Államok "hivatalosan" is világhatalommá vált.

 

 

7.7.8. A Távol-Kelet a 19. század végén és a 20. század elején

 

7.7.8.1. Kína

 

Az ópiumháborúk következtében meggyengült és külföldi befolyás alá került Kína mindinkább elvesztette önállóságát. Az idegen befolyás kettős hatással volt az országra. Egyrészt megteremtette a kapitalizmus kialakulásának feltételeit, másrészt gátolta a hazai kapitalizmus fejlődését. A belső iparnak és kereskedelemnek sok akadállyal kellett megküzdenie, így csak a 70-es évektől kezdett kifejlődni a nemzeti ipar. A mandzsu dinasztia és a feudális erőket képviselő kormány az 1870-es években minden mandzsuellenes nemzetiségi mozgalmat vagy idegenellenes törekvést vérbe fojtott. A mindenható császár, a "Menny Fia" szerepét 1861-től Ce Hszi, az özvegy anyacsászárnő töltötte be. Az új császár csak 1889-ben vette kezébe a kormányzást, de Ce Hszi szerepe ezután is igen jelentős maradt. A császár kisebb reformokat tartott szükségesnek, szemben a reformokért korántsem lelkesedő anyacsászárnővel, s az udvar így két táborra szakadt.

A kapitalista viszonyok fejlődésével megkezdődött a kínai nép nemzetté alakulása. Nemzeti öntudatának hordozójává a nemzeti burzsoázia vált. A nemzeti mozgalom vezetői mérsékelt polgári reformokkal kívánták megújítani Kínát. Az 1890-es évek elején hozott reformok okozta változások azonban túl lassúak voltak ahhoz, hogy Kína sikerrel védekezhessen a külföldi, elsősorban a legközelebbi és legagresszívabb japán hódító törekvésekkel szemben. Az 1894-1895-ös japán-kínai háborúban a társadalmilag és gazdaságilag fejlettebb, korszerű hadsereggel rendelkező Japán győzelmet aratott Kína felett.

Az 1890-es évektől kezdve megindult a küzdelem a különböző, elsősorban vasútépítési koncessziókért. Ezek mellett a vetélkedő nagyhatalmak jelentős területeket is bérbe vettek Kínában. A századforduló tájára Oroszország ellenőrzése alá vonta Mongóliát és Mandzsúriát, Németország a Santung-félszigetet és a Huang-ho folyó völgyét. Anglia Közép-Kínát, Franciaország az Indokínával határos délnyugati tartományokat és Hajnan szigetét, Japán pedig Fucsien tartományt és Tajvant. Az Egyesült Államok az 1890-es években Kínáért folyó harcban lemaradt, és ezért az amerikai diplomácia a nyitott kapuk és az egyenlő lehetőségek követelésével lépett fel.

Kína függetlensége a századfordulón szinte teljesen megszűnt. A nemzeti burzsoázia ezt nem tudta elfogadni, így kibontakozóban volt egy, a polgári értelmiség és a nemzeti burzsoázia összefogásából keletkezett forradalmi irányzat Szun Jat-szen (Sun Zhongshan) vezetésével. Az 1866-ban jómódú parasztcsaládból született és angol orvosi diplomát szerzett kínai forradalmár eleinte reformok útján akarta megmenteni hazáját, de a japánoktól elszenvedett vereség láttán forradalmi harcot hirdetett. 1895-ben összeesküvést szervezett, de leleplezték, és emigrálnia kellett.

A reformok elkerülhetetlenségét érzékelő császár 1898-ban megindította a "Száznapos reform" néven ismert átalakulást. Ösztönözték a nemzeti vasútépítést, a kézműipart, a gyáripart és a technika fejlesztését. Rendelkeztek bányászati és mezőgazdasági tanintézetek felállításáról. Kitűzték az alkotmánytervezet megtárgyalására alakított alkotmányozó kamara ülését. Foglalkoztak a hadsereg reformjával és az állami centralizáció erősítésével. Megreformálták az iskolaügyet, Pekingben európai mintájú egyetemet alapítottak, és államilag támogatták a külföldön tanuló kínai fiatalokat. Nagy figyelmet szenteltek a sajtó fejlesztésének is.

Ce Hszi nem értett egyet a reformokkal, és államcsínyt hajtott végre. A császárt fogságba vetették, és az anyacsászárnőt emelték a helyére. Az idegenek és a feudális viszonyok okozta nyomorúság egyre nagyobb elégedetlenséget szült, amely az ún. bokszerlázadásban tetőzött. Az elnevezés a felkelők szimbólumából, az ököl szóból ered, amely után az idegenek a mozgalom résztvevőit megvetően bokszereknek nevezték. A lázadás leverésében Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Japán, Oroszország, Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia vett részt kisebb-nagyobb fegyveres erővel. A csapatok viselkedése nem emelte az európaiak tekintélyét Kínában. Peking elfoglalása után, az 1901-ben aláírt ún. "záró jegyzőkönyv"-ben hatalmas hadisarcot róttak Kínára, s legfontosabb jövedelmeit a győztes nagyhatalmak ellenőrzése alá vonták.

A nyomorúságos életviszonyok és az idegen uralom által szított népmozgalmak arra kényszerítették a dinasztiát, hogy felesküdjön az alkotmányra, vagyis a "Mennyei Birodalmat" alkotmányos monarchiává alakítsa. A forradalmi tartományok küldötteinek 1911. december 29-i nankingi konferenciája azonban nem elégedett meg ezzel, és kikiáltotta a köztársaságot. A Kínai Köztársaság ideiglenes elnökévé Szun Jat-szent választották, Jüan Si-kaj tábornok, a mandzsu dinasztia utolsó miniszterelnöke pedig lemondásra kényszerítette az uralkodót. Szun Jatszen, hogy a frissen alakult köztársaság egységét megőrizze, 1912. február 14-én a nankingi nemzetgyűlésen lemondott az elnökségről Jüan Si-kaj javára.

Az új elnök, Jüan Si-kaj két kézzel ragadta meg a hatalmat, és még politikai gyilkosságtól sem riadt vissza, ha annak megőrzéséről volt szó. A tisztátalan módszerek láttán a Sanghajban tanácskozó Kínai Nemzeti Párt, a Kuomintang Szun Jat-szen javaslatára fegyveres harcot indított ellene. A déli tartományok kikiáltották függetlenségüket, Jüan Si-kaj azonban vérbe fojtotta a mozgalmat. 1913. szeptember 2-án elesett Nanking. Szun Jat-szen Japánba emigrált.

Jüan Si-kajnak sikerült hatalmát az egész országra kiterjeszteni. Feloszlatta a Kuomintangot, majd a nemzetgyűlést is, és szinte uralkodói jogkörrel ruházta fel magát. 1915. december 11-én hivatalosan is bejelentették a monarchia restaurálását. Jüan Si-kaj monarchiája a "Nagy Alkotmányosság" néven lett volna hivatott bevonulni a történelembe. A restaurációt azonban a "harmadik forradalom"-nak nevezett tömegmozgalom meghiúsította. A polgárháborús helyzetet a sikertelenségei láttán gutaütést kapott Jüan Si-kaj halála oldotta meg (1916. június 6.). Az új elnök visszaállította az 1912-es alkotmányt. Az ország egysége azonban csak látszólagos volt, mert rövidesen Kantonban ellenkormány alakult, a központi hatalom meggyengülése pedig növelte a tartományok önállóságát.

 

 

7.7.8.2. Japán

 

Az 1869-es polgári forradalom után a japán ipar gyorsan fejlődött. A fellendülést az állam is segítette, különösen a vasútépítések támogatásával, így a századfordulóra Japán sűrű vasúthálózattal rendelkezett. A textilipar mellett a század végén gyors fejlődésnek indult a nehézipar és a hajóépítő ipar. A szabad kereskedelem útjából elhárultak az akadályok. A kormány külföldi árukat és mintagépeket importált, mérnöki, bányászati és mezőgazdasági főiskolákat alapított, s a külkereskedelem ösztönzésére kereskedelmi irodát létesített. Nem akadályozták a földbirtokszerzést sem.

Az állam gyárak egész sorát; úgynevezett mintavállalatokat létesített, melyeket később magánkézbe adott. A kormány korszerűsítette a hadiipart, saját kezébe vette a bányákat, és úgy kölcsönözte ki a tőkéseknek. A japán iparfejlődés üteme szinte páratlan a világgazdaság történetében.

Az 1870-es években jelentősen nőtt a külkereskedelem. A behozatal elsősorban nyerstermékekből, gyapjúból, a kivitel nyersselyemből, teából, rizsből állott, de megtalálhatóak voltak a hagyományos kézműipar termékei is, az edényfélék, legyezők, bronzáruk.

Az 1881-1882-es években több politikai párt alakult Japánban. Az 1881-ben létrejött Juyutó (Liberális Párt) tagjai elsősorban a földbirtokosok voltak, akik a magas földadót kívánták csökkenteni. Az 1882-ben megalakított Kaishinto (Haladó Párt) a liberális ellenzék polgári szárnyából állt, amely az iparfejlődés ütemének gyorsítását követelte, de programjukban szerepelt az egyenlőtlen szerződések felülvizsgálata, a kivitel serkentése és az aktív külpolitika is. A 80-as években kibontakozó polgári demokratikus mozgalomban – amely a "Hatalom a népjogokért" elnevezést viselte – mindkét párt rész vett, s sikerült elérniük, hogy a császár 1889-ben alkotmányt adományozzon Japánnak.

Az 1889-es alkotmány széles jogkört biztosított a császárnak. Hatáskörébe tartozott a törvények szentesítése és kihirdetése, a parlament összehívása és feloszlatása, valamennyi polgári és katonai tisztségviselő kinevezése és leváltása, a hadüzenet és a békekötés. Ő volt a hadsereg főparancsnoka is. Az alkotmány értelmében a miniszterek kizárólag a császárnak tartoztak felelősséggel. A parlament nem kapott teljes ellenőrzési jogot az állami pénzügyek fölött, s az alkotmányban rögzített polgári szabadságjogokat számos megszorítás korlátozta. A kétkamarás parlament felsőházának tagjait a császár nevezte ki a legmagasabb udvari méltóságok közül, akik jogot nyertek tisztségük örökítésére is. Az alsóházat magas életkori és vagyoni cenzus alapján választották. A meglehetősen mérsékelt alkotmány a korabeli japán viszonyok között a progressziót szolgálta.

A parlament működésének első éveit a liberális ellenzék és a kormány zajos összecsapásai jellemezték. A képviselők éles hangú kirohanásaira rendszerint a császár parlamentet feloszlató határozata volt a válasz.

A japán gazdaság gyors fejlődése egyre sürgetőbb feladattá tette, hogy új piacokat szerezzenek. A japán külpolitika már az 1870-es évektől kezdve igyekezett a gazdaság e terjeszkedő kényszerének megfelelni. 1885. április 18-án Kínára erőltették a tiencsini egyezményt, amely szerény mértékű befolyást biztosított Japánnak Koreában. A japán politikusok azonban az európai államokhoz hasonlóan igyekeztek egyenlőtlen szerződéseket kötni Kínával, ezért a Koreában kirobbant tonhak felkelést ürügyül használva 1894. augusztus 1-jén háborút indítottak ellene. A gyorsan előrenyomuló japán erők egész Dél-Mandzsúriát megszállták. Kína kénytelen volt békét kérni.

Az 1895. áprilisában Shimonosekiben megkötött béke rendkívül súlyos feltételeket rótt a vesztesre. Kínának el kellett ismernie Korea teljes függetlenségét, Japán birtokába kellett adnia Tajvant és a Pescadores-szigeteket, ráadásul még 200 millió tael hadisarcot is fizetnie kellett. A szerződés Japán számára is biztosította azokat a jogokat, amelyekkel az európai hatalmak és az Egyesült Államok rendelkezett Kínában. Japán a szerződés betartásának biztosítékául ideiglenesen megszállta Vejhajvejt.

A Kína által fizetett hadisarc jelentős részét a japán hadsereg fejlesztésére fordították. Az 1895 végén elfogadott fegyverkezési program eredményeképpen Japán 1896-1903 között a hadseregre és a flottára több mint 773 millió jent költött, megháromszorozva ezzel a szárazföldi csapatok létszámát és megnégyszerezve a flotta tonnaűrtartalmát.

Közvetlenül a japán-kínai háború előtt a japán kormánynak sikerült elérnie az egyenlőtlen szerződések részleges felülvizsgálatát, többek között a külföldiek területenkívüliségének megszüntetését Japánban. 1889-es hatállyal eltörölték a japán vámautonómia legterhesebb korlátozásait, de az egyenlőtlen szerződések teljes felszámolását csak 1911-re sikerült elérni. Az 1894-1895-ös háború nagymértékben hozzájárult a nagy cégek, különösen a kormányhoz közel álló Mitsui, Mitsubishi és Sumitomo cégek megerősödéséhez.

Japán abban az időben az első és egyetlen olyan ázsiai ország volt, amely az önálló tőkés fejlődés útjára lépett, s a 20. század elején rendkívül gyorsan a nagyhatalmak közé emelkedett. Bár a japán fejlődést a feudális maradványok súlyos terhe fékezte, és bizonyos értelemben el is torzította, a modern központosított állammá való átalakulás mégis viszonylag gyorsan haladt előre. A gyenge, elmaradott feudális országból erős hatalommá vált Japán példája a gyarmati vagy függő viszonyban maradt ázsiai országokban sok haladó személyiség figyelmét és rokonszenvét felkeltette, amelyet a japán propaganda igyekezett is kihasználni, s a japán expanziót Ázsia felszabadításának feltüntetni. Valójában a japán célok nem sokban különböztek az európai hatalmak és az Egyesült Államok távol-keleti törekvéseitől.

A 20. század elején azonban Japán sikerei ellenére sem volt abban a helyzetben, hogy teljesen önálló külpolitikát folytasson, ezért terveit Anglia támogatásának megszerzésével kívánta megvalósítani. Az angol japán közeledéshez jó alapot szolgáltatott, hogy mindkét ország érdekelt volt Oroszország meggyengítésében. Japán vezető körei tisztában voltak azzal, hogy ha Mandzsúriát meg kívánják szerezni ami pedig szerepelt elképzeléseikben, csakúgy, mint Korea teljes bekebelezése – akkor ezt addig kell megtenni, amíg Oroszország be nem fejezi a szibériai vasútépítkezéseket. 1902. január 30-án létrejött Anglia és Japán szövetsége, majd az Anglia által támogatott Japán 1904-ben megtámadta Port Arthurt, az 1898. óta orosz kézen lévő kínai kikötőt és erődöt. A Japán győzelmével végződött orosz japán háború biztosította a győztesnek a protektorátust Korea felett, Port Arthur erődjét, a keletkínai vasút déli ágát és Dél-Szahalint. 1905-ben Japán szerződést kötött Angliával, 1907-ben pedig Oroszországgal a kínai befolyási övezetek felosztásáról. A kínai piacon kibontakozó japán-angol kereskedelmi versengés megrontotta a két ország viszonyát. 1910-ben és 1912-ben Japán már Oroszországgal szövetségben igyekezett távol-keleti érdekeit megvédeni Anglia és az Egyesült Államok ellenében.

 

 

7.7.8.3. Az Ausztráliai Államszövetség megalakulása

 

A déli kontinensen lévő brit gyarmatok lakói a 19. század második harmadában elérték, hogy eltöröljék a fegyencek Ausztráliába való deportálását, sőt a korlátozott parlamenti közigazgatási jogot is megkapták. Az új-dél-walesi és a victoriai aranymezők felfedezése tömegessé tette a bevándorlást, és segítette a kolóniák fejlődését, az egyes ausztráliai gyarmatok közötti együttműködés azonban minden brit erőfeszítés ellenére kezdetben akadozott. Az iparosodott Victoria például 1869-ben védővámokkal sáncolta el magát a többi, mezőgazdasággal foglalkozó kolóniától. A vasútépítés tekintetében sem jött létre egyetértés, úgyhogy a déli kontinensen napjainkban is három különböző vasúti nyomtáv létezik. Az együttműködés csak az 1880-as éveket követően erősödött meg. Megszerveződtek a politikai pártok is. A legjelentősebbek a Liberális Párt, az Agrárpárt és a Munkáspárt (Labour Party) voltak. A politikai erők 1900. szeptember 17-én elfogadták a brit egyesülési javaslatokat, és így megszülethetett az egyezmény Nagy-Britanniával az Ausztráliai Államszövetség megalakításáról. Az egyezmény értelmében az ausztráliai kolóniákat 1901. január 1-jei hatállyal államokká nyilvánították, s ezek egyesüléséből jött létre Ausztrália, amely önkormányzattal rendelkező domíniumi státust kapott. A szövetségi kormány hatáskörébe tartoztak a külügyek, a honvédelem, a kereskedelemügy és a vámok. Ausztrália maga is gyarmattartóvá vált, amikor Nagy-Britanniától megkapta Pápua-Új-Guineát és néhány egyéb szigetet. A szövetségi parlamentben a pártok országos képviseleteket, frakciókat hoztak létre, s a kormányt a parlament legerősebb pártja vagy pártszövetsége alakította. A Liberális Párt és az Agrárpárt gyakran lépett koalícióra a kormányalakítás érdekében, de alakított kormányt a Munkáspárt is. Az ausztrál szövetségi kormányok mindegyikére jellemző volt a "fehér Ausztrália" politika, amely nem kívánt utat nyitni a nem európaiak bevándorlásának, az őslakosság pedig semmiféle állampolgári joggal nem rendelkezett. Az ausztrál kormányok lojálisak voltak a brit birodalomhoz, amit az is bizonyít, hogy az I. világháborúban több mint hatvanezer halottat hagytak a csatatereken, jelentős részüket Gallipoli poklában.

 

 

7.7.8.4. A mexikói forradalom

 

1876 novemberében Porfirin Díaz tábornok megdöntötte a mexikói kormányt, és 1877. május 2-ától egészen 1911-ig kezében tartotta az elnöki hatalmat. A mixték anyától származó mesztic tábornok, a franciák elleni függetlenségi háború nemzeti hőse kezdetben szabályos úton próbálta elnyerni az elnöki tisztet. Minthogy a választásokon vereséget szenvedett, fegyveres felkelést robbantott ki, s azt követelte, hogy az elnököt ne lehessen újraválasztani. Az elnök és a tisztségviselők újraválasztásának tilalma meglehetősen népszerű volt a mexikói középosztály körében – hiszen így sokkal többen juthattak állami hivatalokhoz –, ezért lelkesen támogatták. Tovább növelte Díaz tekintélyét, hogy keményen ellenállt az USA hódító törekvéseinek. Diktatúrája, az ún. porfiriato a gazdasági fellendülés időszaka volt Mexikóban.

A korábbi zűrzavart követő diktatúra erős központosított államot hozott létre. Megfékezte a banditizmust, a csendőrség (rurales) teljes fegyverhasználati szabadságot kapott, s a Lex Fugo értelmében – "ha menekülni próbál, lődd le" – törvényesen meggyilkolhattak szinte bárkit. A hadsereget nagyobb költségvetéssel és modern fegyverekkel állította maga mögé, az egyháznak ismét lehetővé tette a vagyonszerzést, s megengedte az egyházi iskolák működését, a külföldi tőke kedvezményeket kapott a mexikói befektetésekhez, s a költségvetési deficitet is sikerült fölszámolni. Több színes bőrű polgár előtt nyílt meg az érvényesülés lehetősége, s a városokban terjedt a műveltség. A lakosság háromnegyed része azonban vidéki volt, 80 százaléka írástudatlan, és szinte jobbágysorban élt. A gazdasági fejlődés ellenére modernizáció nem létezett. Ökrökkel szántottak a mezőgazdaságban, és 16. századi technikákat alkalmaztak a bányászatban. A béke és a kiegyensúlyozott költségvetés azonban Mexikót a világ egyik leghitelképesebb országává tette. Az európai kormányok megbecsülésükkel tüntették ki Díazt.

A külkereskedelem tízszeresére nőtt, s 1910-re megépült 23 ezer km vasútvonal. Ez lehetővé tette, hogy Díaz katonái gyorsabban jussanak el a problémát okozó területekre, így a diktátor szigorúbb ellenőrzés alá vonhatta Mexikót, de a vasút mindenekelőtt az országot tette egységesebbé, így a gazdaság soha nem látott fejlődésnek indult, s ennek következtében nőtt a népesség. Főleg az iparosodott északi városokban, Chihuahuában, Durangóban, Montereyben vagy Salina Cruzban. A városokban lakó középosztály megerősödött. Az állami alkalmazottak, tanárok, művészek, értelmiségiek, papok és alacsonyabb rangú katonatisztek száma és jövedelme nőtt. Ezek az alsóbb osztályokból származó rétegek csatornázhatták házaikat, divatosabban öltözködhetek, s asztalukra hetenként többször is kerülhetett hús. A városok operaházainak építéséhez Olaszországból hoztak márványt és építészeket, a felső tízezer gyermekei francia egyetemekre jártak, s a legutolsó francia divat szerint öltözködtek. Az értelmiségiek és a művészek bármivel foglalkozhattak, ha a kormányt nem bírálták; a diktatúra kritikájáért azonban börtön járt.

Az uralkodó eszmeáramlat a pozitivizmus volt. A cientificosnak hívott pozitivisták töltötték be a legmagasabb állami pozíciókat, akik a politika és a társadalom racionalizálása mellett a kreolok és a vezető réteg hatalomhoz való jogát is elvitathatatlanná kívánták tenni. Véleményük szerint Mexikó még nem készült fel a demokráciára, s a bennszülött tömegek soha nem is fognak felkészülni rá, minthogy alsóbbrendűek. Az indiánok csak visszafogják Mexikót a fejlődésben. Nincs mód a felemelésükre, mert oktatásuk nem teszi őket jobb földművelőkké, a béremelés nem javít munkájuk minőségén, jobb lakáskörülmények, táplálkozás, orvosi ellátás nem segít egészségükön. A velük született lustaság szegénységük oka, s nem az alacsony bérek vagy a kevés táplálék. Butaságuk teszi őket műveletlenné, és nem a közoktatás hiánya, s az alkoholizmus okozza korai halálukat, nem az éhezés.

Mexikó területének 85 százalékát a lakosság 2 százaléka birtokolta, és a birtokok 3 százaléka a földterület 58 százalékát foglalta el. 1910-re az indián közösségeknek csupán 10 százaléka rendelkezett földdel, mert a közösségi földeket állami tulajdonnak nyilvánították és kiárusították. A mexikóiak 16 százaléka hajléktalan volt. Közegészségügyi ellátás nem létezett. Egy szappan ára a havi bér egynegyedére rúgott. Az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt napi 12 órát dolgoztak a hét minden napján, tehát vasárnap is. Az átlagéletkor 30 év volt, és ezer csecsemőből 450 nem érte meg egyéves születésnapját. Nem csoda, hogy a parasztfelkelések mindennaposak voltak, de a hatalom könyörtelenül leverte valamennyit.

Díaz "nincs újraválasztás" jelszava a diktátort is kötelezte. Így elnöki periódusa lejártával egy bábjelöltet indított, aki helyett ő gyakorolta a hatalmat. Közben a törvényt is megváltoztatta, s korlátlan újraválasztást engedélyezett minden kormányzati szinten. Minden hivatalnokot maga Díaz jelölt ki. A választásokat a porfiriato alatt mindig megtartották, bár a végeredményt tekintve senkinek sem lehettek kétségei.

1910-ben Díaz bejelentette újraválasztását, de legnagyobb meglepetésére kemény ellenfele támadt Francisco Madero személyében. A Madero vezette liberálisok jelszava: "Igazi választójogot! Semmiféle újraválasztást!" A kirobbanó polgári demokratikus forradalom támogatására Pancho Villa vezetésével fegyvert fogtak észak állattenyésztő agrárproletárjai és a déli paraszttömegek, akiket Emiliano Zapata irányított. 1911. május 25-én Díaz diktatúráját megdöntötték. Az elnökválasztáson Madero győzött. Minthogy az új elnök úgy gondolta, országának nem kenyérre, hanem szabadságra van szüksége, tehát a forradalomnak a szabad választások kivívásával vége, feloszlatta a forradalmi hadsereget. Naivitásáért az életével fizetett. Victoriano Huerta tábornok az Egyesült Államok nagykövetének támogatásával államcsínyt hajtott végre, lemondatta, majd 1913. február 22-én meggyilkoltatta Madero elnököt, és katonai diktatúrát vezetett be. Az államcsíny hírére ismét fegyvert fogtak Pancho Villa és Emiliano Zapata harcosai, és 1914ben elfoglalták a fővárost. Villa és Zapata csapatai mellett Huerta ellen vonult az úgynevezett alkotmányos hadsereg Venustiano Carranza és Álvaro Obregón vezetésével, akiket a munkásságot tömörítő Világ Munkásainak Háza nevű szervezet is támogatott. A népi ellenállás az USA beavatkozását is meghiúsította. Az új elnök Carranza tábornok lett. Az ő hivatali idejében, 1917. február 5-én bocsátotta ki a queretarói kongresszus az új, polgári demokratikus alkotmányt, amely részletesen foglalkozott a földreformmal, megszüntette a víz és az ásványi források fölötti monopóliumot, s ezeket nemzeti tulajdonba vette, feltételhez kötötte a külföldiek tulajdonhoz jutását, megszüntette az adósrabszolgaságot, meghatározta a minimáljövedelmet, heti egy pihenőnapot jelölt ki, korlátozta az egyház befolyását, minden egyházi tulajdont kártérítés nélkül állami tulajdonba vett, feloszlatta a szerzetesrendeket, és deklarálta a vallásszabadságot. A forradalmárok társadalmi követelései törvényerőre emelkedtek. A forradalom megszülte az 1917-es alkotmányt, s ezzel új politikai rendszert teremtett. Megszüntette a kreolok kiváltságait, és létrehozta a mesztic nemzetet. Véget vetett a feudalizmusnak és a jobbágyságnak, és képessé tette a mexikóiakat, hogy ismét büszkén tekintsenek nemzetükre, és nemzeti, mexicanidad kultúrájukra. Az 1920-as években Mexikóban létrejött az Intézményes Forradalmi Párt által meghatározott "egypártrendszerű" parlamentarizmus.

 

Ausgewöhlte Quellen zur deutschen Geschichte der Neuzeit. Quellen zur Geschichte der Wiener Kongress 1814/1815. (Hrsg. Müller, Klaus) Darmstadt, 1986; Bődy Pál – Urbán Aladár (szerk.): Szöveggyűjtemény az Amerikai Egyesült Államok történetéhez. 1620-1980. Bp.-Pécs, 2001; Byron válogatott művei I. Bp. 1975; Clausewitz, Carl von: A háborúról. Bp. 1961; Comte, Auguste: A pozitív szellem. Két értekezés. Bp. 1979; Das Reformministerium Stein. Akten zurVerfassung- und Verwaltungsgeschichte aus den Jahren 1807/1808. (Hrsg. Scheel, Heinrich) Berlin, 1986; Deutsche Geschichtsquellen des 19. Jahrhunderts. Rheinische Briefe und Akten zur Geschichte der politischen Bewegungen 1830-1850. (Hrsg. Hansen, Johann) Bd. 1-2. Essen, 1919, Bonn, 1942; Dilthey, Wilhelm: A világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok. Bp. 1974; Diószegi István (szerk.): Egyetemes történeti szöveggyűjtemény 1789-1914. Bp. 2001; Freud, Sigmund: Esszék. Bp. 1982; Kitusin, A. N.: Olvasókönyv a Szovjetunió története tanulmányozásához 1. (Oroszország története) Bp. 1956; Mill, John Stuart: A szabadságról. – Haszonelvűség. Bp. 1980; Niederhauser Emil (szerk.): Kelet-Európa 1789-1900. Új- és Iegújabbkori történeti szöveggyűjtemény 4. Bp. 1968; Publikationen aus den Preußischen Staatsarchiven. Veranlaßt und unterstützt durch die Archiv-Verwaltung. Bd. 1-94. Leipzig, 1878-1938; Raccolta di concordati su materie ecclesiastiche tra la Santa Sede e 1e autoritá civili. (Dir. Mercati, Angelo) Bd. 1-2. [Rom] 1954; Ricardo, David: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Bp. 1954; Simón Bolívar írásai. Bp. 1976; Smith, Adam: A nemzetek gazdasága. Bp. 1959; Urbán Aladár (szerk.): Nyugat-Európa és Amerika 1789-1918. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. I/1., I/2. Bp. 1970.

 

Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. Bp. 2001 Andor László: Amerika évszázada. Bp. 2002; Balogh László: Románia története. Bp. 2001; Berend T. Iván: Kisiklott történelem. Bp. 2003; Bertaud, Jean-Paul: Histoire de La France contemporaine 1789-1980. 1-3. Milano, 1978-1979; Bertier de Sauvigny, Guillaume de: Metternich Staatsmann und Diplomat im Zeitalter der Restauration. Gernsbach, 1988; Bodley: Franciaország. Bp. 1990; Catalano, Franco – Moscati, Ruggero – Valsecchi, Franco: L'Italia ne1 Risorgimento. Dal 1789 al 1870. (Storia d'ItaIia 8.). Milano, 1964; Czövek István: Hatalom és közvélemény II. Sándor korában. Nyíregyháza, 2001; Csetri Elek – Jenei Dezső (szerk.): Technikatörténeti kronológia. Kolozsvár, 1998; Das Zeitalter der europäischen Revolutionen 1780-1848. (Fischer Weltgeschichte 26.) (Hrsg. Bergeron, Louis – Furet, François – Koseleck, Reinhart) Frankfurt, 1969; Diószegi István: Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika. Bp. 1967; Donoso Cortés, Juan: Essay über den Katholizismus, den Liberalismus und den Socialismus und andere Schriften aus den Jahren 1851 bis 1853. (Herausg. Maschke, Günter) Berlin, 1996; Dupeux, Georges: La Société française 1789-1970 Paris, 19866; Durandin Catherine: A román nép története. Bp. 1998; Egedy Gergely: Nagy-Britannia története. Bp. 1998; Faber, Karl Georg: Deutsche Geschichte im 19. Jahrhundert. Restauration und Revolution. Von 1815 bis 1851. Wiesbaden 1979; Frevert, Ute – Haupt, Heinz-Gerhard (Hrsg.): Der Mensch des 19. Jahrhunderts. Frankfurt-New York, 1999; Fuchs, Konrad – Raab, Heribert: Wörterbuch zur Geschichte. München, 19961; Galántai József: A Habsburg Monarchia alkonya. Bp. 1985; Galeano Eduardo: Latin-Amerika nyitott erei. Bp. 1976; Gallego, Miguel, Artola: La España de Fernando VII. Madrid, 1983; Gash, Norman: Aristocracy and People. Britain 1815-1865. (The New History of England 8.) London, 1979; Godechot, Jacques: Les révolutions (1770-1799). Paris, 19864; Handbuch der Geschichte Rußlands 2/2. (Hrsg. V. Hellmann, Manfred – Schramm-Zernack, Klaus) Stuttgart, 1988; Hardtwig, Wolfgang (Hrsg.) Revolution in Deutschland und Europa. Göttingen, 1998; Hartmann, Peter C.: Die Jesuiten. München, 2001; Hearder, Harry: Europe in the Nineteenth Century. 1830-1880. (A General History of Europe 10.) London, 19882; Hein, Dieter: Die Revolution von 1848/49. München, 1998; Hermann, Carl Hans: Deutsche Militörgeschichte. Eine Einführung. Frankfurt/M, 19793; Hobsbawm, Eric J.: A forradalmak kora (1789-1848). Bp. 1964; Uő: A tőke kora (1848-1875). Bp. 1978; Kann, Robert A.: Geschichte des Habsburgerreiches 1526 bis 1918. Wien-Köln, 1990; Kleinschmidt, Harald: A nemzetközi kapcsolatok története. Bp. 2000; Morison, Samuel Eliot – Commager, Henry Steele – Leuchtenburg, William Edward: A Concise History of the American Republic. New York, 1983; Mózes Mihály: Fegyencteleptől a demokráciáig. Fejezetek Ausztrália történetéből (Cosmos Multimédia Könyvek) Bp. é. n.; Németh István: Németország története. Bp. 2002; Niederhauser Emil: Forrongó félsziget. Bp. 1972; Nietzsche, Friedrich: Werke in drei Bänden. (Hrsg. Toman, Rolf) Köln, 1994; Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Bp. 2003; Palotás Emil: Kelet-Európa története a XX. század első felében Bp. 2003; Pesendorfer, Franz: Ungarn und Österreich. Tausend Jahre Partner oder Gegner. Bécs, 1998; Pipes Richard: Az orosz forradalom története. Bp. 1997; Ponteil, Félix: L'éveil des nationalités et le mouvement libéral (1815-1848). Peuples et civilisations. Historie générale 15. Paris, 1968; Rácz Lajos: Az európai gazdaság-világtól a világgazdaságig. Az európai gazdaság térszerkezetének átalakulása a késő középkor és az újkor idején. Szeged, 2001; Renouvin, Pierre: Le XIX siécle. 1. De 1815 á 1871. L'Europe des nationalités et 1'éveil de nouveaux mondes. (Historie des Relations internationales 5.) Paris, 1954; Réti György: Albánia története. Bp. 2000; Roberts, Martin: Az ipari forradalom és a Liberalizmus kora. Bp. 1992; Schulze, Hagen: Der Weg zum Nationalstaat. Die deutsche Nationalbewegung vom 18. Jahrhundert bis zur Reichsgründung. München, 1985; Szuhay-Havas Ervin: Kék-szürke tragédia. Az amerikai polgárháború története. Bp. 1966; Taylor: Harc a hatalomért. Európa 1848-1918. Bp. 2000; The Economic History of Britain since 1700. 1. 1700-1860. (Ed. Floud, Roderick-McCloscey, A.) Cambridge, 1981; Treue, Wilhelm: Wirtschaftsgeschichte derNeuzeit 1-2. Stuttgart, 19733; Tulard, Jean: Les révolutions de 1789 á 1851. (Histoire de France sous 1a direction de Favier, Jean). Paris, 1985; Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történet 1789-1890. Bp. 2005; Van Doren, Charles: Geschichte des Wissens. München, 2000; Wandycz, Piotr S.: A szabadság ára. Kelet-Közép-Európa története a középkortól máig. Bp. 2004; War and Peace in an Age of Upheaval. 1793-1830. (The New Cambridge History. Vol. 9.) (Ed. Crawley, Charles William) Cambridge, 1965; Woodward, Ernest Llevellyn: The Age of Reform. 1815-1870. Oxford, 1958; Zala Tamás: Az Újvilág próbatétele. Bp. 1975.