6
A SZOLGÁLATOK SZOLGÁLATÁBAN

1897. március 28.

Abbé úr!
Különös, ha egy naplónak szánt szöveg (melyet csupán az olvashat, aki írta) egyszer csak üzengetésnek adja át a helyét. Nos, én akkor meg levelet írok önnek, és szinte bizonyos vagyok benne, hogy előbb-utóbb el is fogja olvasni, ha erre jár.
Túl sokat tud ön rólam. Ön fölöttébb kellemetlen tanú. És túlságosan szigorú is.
Jó, azt elismerem, hogy karbanárójelölt diáktársaimmal és Rebaudengóval nem annak az erkölcsnek megfelelően jártam el, amelyről ön papolni szokott. De valljuk meg az igazat: Rebaudengo gazember volt, s én az összes későbbi cselekedeteimet is számba véve, úgy vélem, hogy gazemberségeket csakis gazemberek rovására követtem el. A fiúk viszont hőzöngtek, márpedig a világot a hőzöngők viszik romlásba, hiszen nekik és az őket hőzöngésre késztető nagyságos elveknek köszönhetjük a háborúkat és a forradalmakat. S minekutána tudomásul vettem, hogy a hőzöngők számát, amíg világ a világ, úgysem csökkentheti senki, úgy döntöttem, hogy akkor inkább hasznot húzok a hőzöngésükből.
És most folytatnám a saját emlékeimmel, ha nem haragszik. Látom magamat a néhai Rebaudengo irodájának vezetőjeként, és nem lep meg, hogy már Rebaudengóval is közokiratokat hamisítottunk ott, hiszen pontosan ugyanezt teszem mind a mai napig itt, Párizsban is.
Most már Bianco lovagra is jól emlékszem. Azt mondta egyik nap:
–Nézze, ügyvéd úr, a jezsuitákat elűzték ugyan a Szárd-Piemonti Királyságból, de mindenki tudja, hogy ilyen-olyan álca alatt tovább tevékenykednek és toboroznak. Minden olyan országban így van ez, ahonnan kitiltották őket, láttam is erről egy mulatságos karikatúrát valamelyik külföldi lapban: jezsuitákat ábrázol, akik évről évre úgy tesznek, mintha vissza akarnának térni a származási helyükre (és persze nem jutnak át a határon), nehogy kiderüljön, hogy a testvéreik rég ott vannak az illető országban, szabadlábon élnek és virulnak, csak épp egy másik rend ruháját viselik. Vagyis változatlanul jelen vannak ők mindenütt, nekünk pedig tudnunk kell, hogy hol. Tudomásunk van róla mármost, hogy a Római Köztársaság napjai óta egyikük-másikuk az ön nagyapja ura házába is bejáratos volt. Nemigen hinnénk, hogy ön ne ápolná azóta is a kapcsolatot némelyikükkel, így tehát arra kérjük, hogy fürkéssze ki, milyen köztük a hangulat, és mik a szándékaik, ugyanis azt gyanítjuk, hogy Franciaországban ismét megnőtt a rend hatalma, és hát ami Franciaországban történik, az akár Torinóban is történhetne.
Én magam ugyan semmiféle kapcsolatot nem ápoltam már a derék atyákkal, de biztos forrásból rengeteg értesülést szerezhettem a jezsuitákról. Eugène Sue azokban az években jelentette meg utolsó nagy művét,A nép rejtelmei-t; éppen hogy sikerült még befejeznie, mielőtt meghalt volna a savoyai Annecyben, éspedig emigránsként, merthogy már jó ideje együttműködött a szocialistákkal, és szenvedélyesen ellenezte LouisNapoléon hatalomra kerülését és a császárság kihirdetését. Mivel a Riancey-féle törvénymódosítás miatt nem jelenhettek meg többéfeuilleton-regények, Suenek ez az utolsó műve füzetek formájában látott napvilágot, s e füzetek mindegyike sok szigorú cenzor kezén kellett, hogy átmenjen, köztük a piemontién is, így hát bajosan sikerülhetett valakinek mindet elolvasnia. Emlékszem, hogy halálra untam ezt az összevissza kuszált kettős, gall, illetve frank családtörténetet, mely az őskortól III. Napóleonig ível, és amelyben a gonosz urak mindig a frankok közül kerülnek ki, a gallok pedig mintha Vercingetorix korától kezdve mindig is szocialisták volnának, ami nem csoda, hiszen Sue-t, mint afféle idealistát, teljesen hatalmába kerítette a rögeszméje.
Nyilvánvaló, hogy műve utolsó részeit már az emigrációban írta, miközben Louis-Napoléon hatalomra került, és császárrá nyilváníttatta magát. A terveit Sue egy zseniális ötlettel tüntette fel gyűlöletes színben: mivel a republikánus Franciaország másik nagy ellensége a forradalom óta a jezsuita rend volt, mindössze úgy kellett beállítania, hogy Louis-Napoléon hatalomra jutását a jezsuiták inspirálták és irányították. Az igaz ugyan, hogy a jezsuitákat az 1830-as júliusi forradalomkor Franciaországból is kitiltották, de valójában ott maradtak, és titkon folytatták tevékenységüket, kivált attól kezdve, hogy Louis-Napoléon megkezdte útját a hatalom felé, és a pápához fűződő jó viszony kedvéért elnéző lett velük szemben.
Így került a könyvbe az a hosszú levél, amelyet Rodin atya (ő márA bolygó zsidó-ban is szerepelt) a jezsuiták generálisának, Roothaan atyának ír, és amely töviről hegyire beszámol az összeesküvésről. A regényben a végső fejleményekre az államcsínnyel szembeni szocialista és republikánus utóvédharcok közben kerül sor, a levél pedig úgy van megfogalmazva, hogy LouisNapoléon későbbi valóságos cselekedetei még csak mint tervek említődjenek. Az, hogy mindez meg is történt már, mire az olvasó szeme elé kerül, csak még hatásosabbá teszi a jóslatot.
Természetesen eszembe jutott DumasJoseph Balsamó- jának a kezdete: arra gondoltam, hogy csak a helyszínt kellene kicserélnem, és a Mennydörgő-hegy helyett valami paposabb környezetben, mondjuk, egy régi kolostor kriptájában hoznom össze, no nem a szabadkőműveseket, hanem a Loyolai mindenünnen egybesereglett fiait; ha pedig ráadásul Rodin atya beszél Balsamo helyett, akkor a Dumas-féle régi világösszeesküvés-mintát már hozzá is igazítottam a jelenhez.
Így támadt az az ötletem, hogy Biancónak nem csupán holmi szedett-vedett pletykát, hanem egy jezsuitáktól szerzett teljes dokumentumot is eladhatnék. Természetesen úgy, hogy ezt-azt megváltoztatok, eltüntetem például Rodin atyát, akiben sokan felismerhetnék a regényalakot, és bevonom a játékba Bergamaschi pátert: ő tudj’ isten, merre járhatott, de bizonyára akadtak olyanok Torinóban, akik hallottak már róla. Továbbá, amikor Sue a regényét írta, még Roothaan atya volt a rend generálisa, most viszont már az a hír járta, hogy egy bizonyos Beckx atya lépett a helyébe.
A dokumentumnak azt a látszatot kellett keltenie, hogy egy megbízható informátortól szerzett értesülést rögzít többé-kevésbé szó szerint, az informátor viszont nem tűnhetett fel olyan színben, mintha besúgó volna (tudni való ugyanis, hogy a jezsuiták sohasem árulják el a Társaságot), tehát azt kellett inkább mondanom, hogy egy öreg barátja avatta be nagyapámat ezekbe a titkokba, hogy bizonyítsa velük, milyen nagy és legyőzhetetlen is az ő rendje.
Szívesen belevettem volna ebbe a históriába – nagyapám emlékére – a zsidókat is, de Sue őróluk egy szót sem szólt, nekem pedig nem sikerült összeboronálnom őket a jezsuitákkal; meg hát a zsidók az idő tájt különben sem nagyon érdekeltek senkit Piemontéban. A kormány ügynökeinek ne nagyon tömje tele az ember túl sok tudnivalóval a fejét, ők a világos és egyszerű gondolatokat szeretik: ez fekete, az fehér, ez jó, az rossz, és a rossz mindig csak egyvalaki lehet.
A zsidókról mégsem akartam egészen lemondani, így hát a helyszínt hoztam összefüggésbe velük. Azt, hogy a zsidók gyanús népség, ily módon is sugallhattam Biancónak.
Úgy okoskodtam, hogy egy olyan eseményt, amelynek, úgymond, Párizs vagy pláne Torino a helyszíne, könnyen ellenőrizni lehet. Nekem olyan helyen kellett gyűléseztetnem a jezsuitáimat, ahová a piemonti titkosszolgálatok sem jutnak el egykönnyen, és amelyről nekik is csak mesés értesüléseik vannak. A jezsuiták, e Jóisten polipjai, bezzeg mindenhol ott vannak, az ő csápjaik még a protestáns országokat is elérik.
Aki dokumentumokat hamisít, az nem lehet meg dokumentumok nélkül, ezért lettem könyvtárlátogató. Könyvtárban lenni jó: néha úgy érzi magát ott az ember, mint valami pályaudvaron, s ha egzotikus tájakról olvas, mintha vonat röpítené távoli partok felé. Így figyeltem fel lapozgatás közben néhány szép metszetre, mely a prágai zsidó temetőt ábrázolta. Csaknem tizenkétezer sírkő zsúfolódott össze ebben a ma már elhagyott sírkertben, de a sírok száma jóval nagyobb lehet, mert az évszázadok során több réteg is egymás fölé került. A temető bezárása után valaki feltáratott jó néhány régebbi sírt, s ez eredményezhette az ide-oda ferdülő sírkövek szabálytalan rengetegét. (Bár lehet, hogy a közismerten minden szépérzék és rendszeretet híján való zsidók eleve összevissza rakták a sírköveiket.)
Kapóra jött nekem ez az elhagyatott hely, már csak a szokatlansága miatt is: vajon miféle agyafúrt megfontolásból dönthettek úgy a jezsuiták, hogy egy zsidók számára szent helyen adjanak egymásnak találkozót? És mi közük lehetett ehhez a mindenkitől elfeledett és talán el is zárt temetőhöz? Csupa megválaszolatlan kérdés, ami viszont hihetőbbé teszi a történetet, Biancónak ugyanis – és ebben biztos voltam – nyilvánvalóan szilárd meggyőződése, hogy ha a tények egytől egyig megmagyarázhatónak és valószerűnek látszanak, akkor a történet csak hamis lehet.
Jó Dumas-olvasóként nem bántam volna, ha komor és ijesztő képet festhetek arról az éjszakáról és arról az összejövetelről, sápkóros hold sarlójának halavány fényében derengő sírkerttel, félkört alkotó jezsuitákkal, akik felülről nézvést a széles karimájú fekete kalapjaik miatt megannyi svábbogár gyanánt látszanak bozsogni odalenn – vagy ha ecsetelhetem, milyen ördögi vigyorral adja elő Beckx atya az emberi nem ellenségeinek sötét terveit (hadd örvendjen apám szelleme ott fenn a mennyben, vagy mit is beszélek, lenn a pokol fenekén, hisz a mazziniánusokat és a republikánusokat nyilván oda taszítja le az Úr), aztán pedig megírhatom, miként rajzanak szét a gaz hírnökök, hogy értesítsék nagyvilágszerte tevékenykedő testvéreiket a világhódítás új és ördögi tervéről, nagy, fekete madarak rajaként rebbenve fel a boszorkányéjnek véget vető hajnali derengésben.
Ámde tömören és velősen kellett fogalmaznom, úgy, ahogyan egy titkos jelentésben illik, hisz a rendőrügynökök köztudomásúlag nem irodalmárok, és két-három oldalnál többel aligha birkóznak meg.
Állítólagos informátorom végül is elmondja tehát, hogy azon a bizonyos éjszakán a Társaság mindenféle országokbeli képviselői Prágába gyűltek, hogy meghallgassák Beckx atyát, ő pedig a jelenlévőknek bemutatta Bergamaschi atyát, aki egy sor fatális fejleménynek hála, Louis-Napoléon tanácsadójává vált.
Bergamaschi atya ezek után arról számol be, hogy Louis-Napoléon Bonaparte szemlátomást engedelmesen végre óhajtja hajtani a Társaság parancsait.
–Elismerésre méltó – mondja Bergamaschi –, hogy mily ravaszul túljárt Bonaparte a forradalmárok eszén, amikor úgy tett, mintha helyeselné az elveiket, hogy mily ügyesen konspirált Lajos Fülöp ellen, elősegítve így amaz istentelen kormányzat bukását, s hogy mily hűségesen követte a mi tanácsainkat, amidőn 1848-ban Őszinte republikánusként ajánlotta magát a választók bizalmába, hogy ily módon köztársasági elnökké választhassák. Azt sem felejtjük el neki, mily nagyban hozzájárult a Mazzini-féle Római Köztársaság szétveréséhez, és ahhoz, hogy a szentatya ismét elfoglalhassa trónját.
Louis-Napoléon elhatározta – így Bergamaschi –, hogy a szocialistákra, a forradalmárokra, a filozófusokra, az ateistákra meg a nemzeti szuverenitást, szabad bibliamagyarázatot, vallási, politikai és társadalmi szabadságot hirdető valamennyi aljas racionalistára mérendő végső csapásképpen feloszlatja a nemzetgyűlést, összeesküvés vádjával letartóztatja a nép képviselőit, rendkívüli állapotot hirdet ki Párizsban,

...vagy ha ecsetelhetem, milyen ördögi vigyorral adja elő Beckx atya az emberi nem ellenségeinek sötét terveit (hadd örvendjen atyám szelleme ott
fenn a mennyben, vagy mit is beszélek, lenn a pokol fenekén, hisz a mazziniánusokat és a republikánusokat nyilván oda taszítja le az Úr)... (150. oldal)

a fegyveres barikád-harcosokat a helyszínen agyonlöveti, a legveszélyesebb egyéneket Guyanába deportáltatja, megszünteti a sajtó- és gyülekezési szabadságot, visszavonja a hadsereget az erődökbe, és azokból löveti a fővárost, hogy porig égjen, és kő kövön ne maradjon, következésképpen diadalmaskodhassék a modern Bábel romjain a római katolikus és apostoli anyaszentegyház. Azután népszavazást ír ki elnöki hatalmának tízéves meghosszabbításáról, majd a császárság restaurációjáról is, mert a demokráciának a népszavazás az egyedüli ellenszere, hiszen abban a falvak népe is részt vesz, az pedig még hallgat a plébánosok szavára.

A legérdekesebb dolgokat Bergamaschi atya a beszéd végén, a Piemontéban követendő politikáról mondja. Itt a Társaság olyan terveiről beszéltettem őt, amelyek időközben már teljességgel meg is valósultak.

– Az a teszetosza Viktor Emánuel Olasz Királyságról álmodozik, a minisztere, Cavour meg hergeli, és azt tervezik mindketten, hogy nem csupán Ausztriát kergetik el az Appennini-félszigetről, hanem a szentatya világi hatalmát is megdöntik. Ők Franciaországtól remélnek támogatást, könnyű lesz tehát belerángatni őket egy Oroszország elleni háborúba azzal az ígérettel, hogy Ausztria ellen majd ők kapnak segítséget, feltéve, hogy cserébe lemondanak Savoyáról és Nizzáról. Ezután a császár színleg oda is áll a piemontiak mellé, ám néhány jelentéktelen helyi győzelem után az ő megkérdezésük nélkül békét köt az osztrákokkal, és egy pápai vezetés alatt álló olasz konföderáció létrehozását szorgalmazza, melyhez itáliai birtokainak maradékát megőrizve, Ausztria is csatlakozik. Így aztán Piemont, a félsziget egyetlen liberális berendezkedésű országa, mind Franciaország, mind pedig Róma alárendeltje marad, és a Rómát megszálló, illetve a Savoyában állomásoztatott francia csapatok fogják ellenőrizni.

Elkészült, íme. Nem tudtam, mennyire fog tetszeni a piemonti kormánynak III. Napóleon denunciálása, mely szerint a császár a Szárd-Piemonti Királyság ellensége, de sejteni már sejtettem azt, amit később a tapasztalatom is igazolt, hogy ugyanis a szolgálatok embereinek mindig jól jön – ha másért nem, tartaléknak – minden olyan dokumentum, amellyel alkalomadtán kormánytagokat lehet zsarolni, zavart vagy felfordulást lehet kelteni.

Bianco figyelmesen végig is olvasta a jelentést, majd felnézett a papírokból, tekintetét mélyen a szemembe fúrta, és kijelentette, hogy rendkívüli jelentőségű anyag ez. Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy egy spionnak, ha valami hallatlan dologgal házal, csakis olyan történetet szabad elmesélnie, amit a használt könyves pultokon bárki megtalálhat.

Bianco az irodalomban csakugyan nem volt valami jártas, de rólam annál többet tudott; alamuszi képpel hozzátette hát:

– Természetesen ön találta ki ezt az egészet.
–De kérem! – méltatlankodtam. Ő azonban leintett:
–Hagyja, ügyvéd úr. Még ha az ön műve volna is ez,

nekem és a főnökeimnek úgy jó, ha mint hiteles dokumentumot prezentáljuk a központban. Ön nyilván tudja, hiszen széltében-hosszában beszélik már, hogy a miniszterelnökünk, Cavour, szentül hitte, hogy III. Napóleon a markában van, mivelhogy sikerült rátukmálnia Castiglione grófnét, aki szép nő, szó se róla, a francia pedig nem kérette magát a bájai láttán. Csak hát kiderült, hogy Napóleon nem kapható mindenre, amit Cavour szeretne, úgyhogy pocsékba mentek a grófné istenáldotta bájai, és bár ő éppenséggel akár élvezhette is a dolgot, államügyeket mi mégsem bízhatunk egy könnyű erkölcsű hölgy szeszélyeire. Nagyon fontos, hogy a mi uralkodónk őfelsége ne bízzék Bonapartéban. Nemsokára, és ez most már várható, vagy Garibaldi, vagy Mazzini, vagy ez is, az is, hadjáratot fog szervezni a Nápolyi Királyság ellen. Ha netán sikerrel járna ez a vállalkozás, Piemont kénytelen lesz közbeavatkozni, nehogy eszement republikánusok kaparintsák meg azt a vidéket, oda viszont csak a pápai államon keresztül juthatni le. Célunk elérése szempontjából elengedhetetlen lesz tehát, hogy uralkodónk bizalmatlanságot és haragot tápláljon a pápa iránt, és ne vegye túl komolyan III. Napóleon intelmeit. Ebből is láthatja, kedves ügyvéd úr, hogy a politikáról gyakran mi, az állam legalázatosabb szolgái döntünk, és nem azok, akiket a nép kormányozni lát...

Ez a jelentés volt az én első valóban komoly munkám, most először fordult elő, hogy már nem akárki magánszemélynek fabrikáltam végrendeletet, hanem egy politikailag bonyolult szöveget hoztam létre, olyat, amellyel talán a Szárd-Piemonti Királyság politikáját is befolyásolni tudtam. Emlékszem, milyen büszke voltam rá.

Közben beköszöntött a végzetes 1860-as esztendő. Végzetes persze az országnak volt, nem nekem, én akkor még csak messziről követtem az eseményeket, kávéházi naplopók fecsegésébe fülelgettem. Éreztem, hogy egyre többet fogok foglalkozni politikával, és úgy véltem, leginkább olyan álhíreket lesz érdemes gyártanom majd, amelyekre a naplopók számítanak, mert a hírlapcsinálók állítólagos tényeit ők bizony nem sokra tartják.

Így értesültem róla, hogy a Toscanai Nagyhercegség, a Modenai Hercegség és a Parmai Hercegség népei elűzték uralkodóikat; hogy Emília és Romagna úgynevezett pápai legációi kivonták magukat a pápa ellenőrzése alól; hogy valamennyien bejelentették, hogy csatlakozni kívánnak a Szárd-Piemonti Királysághoz; hogy 1860-ban lázongások törtek ki Palermóban; hogy Mazzini azt írta a felkelés vezetőinek, hogy Garibaldi a segítségükre siet; hogy azt beszélik, Garibaldi embert, pénzt és fegyvert gyűjt a hadjáratához, s hogy a Bourbonok hadiflottája már a szicíliai vizeken cirkálva igyekszik útját állni az ellenséges inváziónak.

–Tudja maga, hogy Cavour egy saját embere, La Farina segítségével igyekszik megzabolázni Garibaldit?

–Miket beszél? A miniszterelnök éppen hogy gyűjtést indíttatott a garibaldisták javára, tizenkétezer puskát szánt nekik.
–Jó-jó, de a kiosztást leállították. És ki állította le? A királyi csendőrség!
–Ugyan, kérem. Cavour nem leállította, hanem segítette a kiosztást.
–No, persze, csak épp Garibaldi nem a beígért szép új Enfield-puskákat kapja, hanem ócskavasat, amivel legföljebb ha pacsirtára vadászgathat az a vitéz ember!
–Palotabeli illetőktől tudom, nevet hadd ne mondjak, hogy La Farina nyolcezer lírát és ezer puskát juttatott Garibaldinak.
–Igen, de eredetileg háromezerről volt szó, kétezret megtartott magának a genovai kormányzó.
–Hogy jön ide Genova?
–Úgy, hogy öszvérháton csak nem mehet Garibaldi Szicíliába! Szerződést írt alá két hajó megvételéről,
Genovából vagy a környékéről indul majd el velük. És tudja, ki kezeskedik a hitelért? A szabadkőművesek, pontosabban egy genovai páholy.
–Páholy? No hiszen! A szabadkőművességet a jezsuiták találták ki!
–Maga csak hallgasson, mindenki tudja, hogy maga is szabadkőműves!
–Na, ne mondja. Biztos forrásból tudom, hogy a szerződés aláírásakor jelen volt – s a beszélő hangja itt suttogásba fúlt – Riccardi ügyvéd úr és Negri di Saint Front tábornok...
–Hát őkelmék meg kicsodák?
–Nem tudja? – halkult el ismét a hang. – Ők vezetik a Különleges Ügyosztályt, vagyis a Politikai Főfelügyeletet, ami tulajdonképpen nem más, mint a miniszterelnök hírszerző szolgálata... Nagykutyák, a miniszterelnöknél
is fontosabb emberek, azám! Még hogy szabadkőművesek!
–Gondolja? Szerintem attól, hogy valaki a Különleges Ügyosztály tagja, még nagyon is lehet szabadkőműves, sőt.

Május 5-én híre kelt, hogy Garibaldi ezer önkéntessel hajóra szállt, és Szicília felé tart. Piemonti egy tucatnyi, ha volt köztük, de voltak külföldiek is, és rengeteg ügyvéd, orvos, patikus, mérnök és földesúr. Népfiakból nem sok akadt.

Május 11-én Garibaldi hajói befutottak Marsala kikötőjébe. Hát a Bourbon-flotta merre bámult közben? Ha igaz, két brit hajótól ijedtek meg, amelyek hivatalosan a csemegeborokkal üzletelő honfitársak javait vigyázták ott. Avagy tán Garibaldinak segítettek az angolok?

Elég az hozzá, hogy a Garibaldi-féle Ezrek (máris így nevezte őket a köznyelv) Calatafiminél tönkreverték a Bourbonokat, helyi önkéntesek csatlakoztak hozzájuk, és a számuk nőttön-nőtt, Garibaldi II. Viktor Emánuel nevében Szicília diktátorává nevezte ki magát, s a hónap végére az övé lett Palermo.

Hát Franciaország? Mit szóltak mindehhez a franciák? Ők alkalmasint megmaradtak óvatos megfigyelőnek, de egyikük, a még Garibaldinál is híresebb Alexandre Dumas, a nagy regényíró, azonmód Emma nevű magánhajójára szállt, hogy úgyszintén pénzt és fegyvert szállítva nekik, személyesen csatlakozzék a felszabadítókhoz.

Nápolyban a Két Szicília szegény királya, II. Ferenc, aki rémülten látta, hogy sok helyütt már azért győznek a garibaldisták, mert cserbenhagyják őt a tábornokai, sietve amnesztiát hirdetett a politikai foglyoknak, és helyreállította az eltörölt 1848-as alkotmányt, de elkésett vele, a nép már a fővárosban is forrongott.

S éppen ekkor, június első napjaiban vettem kézhez Bianco lovag üzenőkártyáját, mely felszólított, hogy aznap éjfélkor legyek az irodám bejárata előtt, mert kocsi jön értem. Fura találka az ilyen, de érdekes üzletet szimatoltam, és pontban éjfélkor lent álltam az utcán a Torinót is napok óta izzasztó kánikulában. Elfüggönyzött ablakú, zárt fiáker érkezett, benne egy ismeretlen úrral. Nem tudom, hová vitetett – a központtól aligha túl messzire, sőt felmerült bennem, hogy akár kétszer-háromszor is végigmehettünk ugyanazon a néhány utcán.

A fiáker egy régi bérház kidőlt-bedőlt korlátokkal szabdalt, romos udvarán állt meg. Innen egy kis ajtóról nyíló hosszú folyosón mentünk végig, majd onnan egy újabb ajtón át egy másik, már egészen más minőségű palota előcsarnokába értünk, ahonnan tágas lépcsőház nyílt. De nem azon, hanem az előcsarnok végén kezdődő

… – Páholy? No hiszen! A szabadkőművességet a jezsuiták találták ki!
– Maga csak hallgasson, mindenki tudja, hogy maga is szabadkőműves!...(157. oldal)

különlépcsőn mentünk föl, s végül egy damasztselyem tapétás terembe jutottunk: a szemközti falon óriás királyportré, az asztalon zöld terítő, körülötte négy férfi, s az egyikük Bianco lovag volt, ő mutatott be a többieknek. Kezet egyikük sem nyújtott, csupán biccentettek.

– Foglaljon helyet, ügyvéd úr. A jobbján Negri di Saint Front tábornok, a balján Riccardi doktor, szemben önnel pedig Boggio professzor, a Valenza Pó-i választó-körzet képviselője.

Az előbbi kettőben a kávéházi szóbeszédek alapján a Politikai Főfelügyelet vezetőire ismertem, akik (vox populi) állítólag segítették a garibaldistákat a két nevezetes hajó megvásárlásában. Ami a harmadik személyt illeti, névről őt is ismertem: újságíró volt, harmincévesen már jogot tanított, képviselő lett, és mindig ott volt Cavour közvetlen közelében. Pirospozsgás arcán bajusz ékeskedett, pohártalp nagyságú monoklit viselt, s a világ legártalmatlanabb emberének látszott. A három asztaltárs beszédesen mély tisztelete azonban jól mutatta, mekkora hatalma lehet kormányzati körökben.

Negri di Saint Front kezdte:
–Kedves ügyvéd úr, mivel értesültünk róla, milyen hatékonyan tud információkat gyűjteni, és milyen óvatosan és bizalmasan tudja kezelni őket, egy renkdívül kényes feladattal a Garibaldi tábornok által frissen meghódított területekre szeretnénk küldeni önt. Ne vágjon olyan gondterhelt képet, nem az a szándékunk, hogy vörösingeseket vezényeljen rohamra. Arról van szó, hogy híreket szerezzen nekünk. Hogy azonban tudja, milyen információkra van a kormánynak szüksége, kénytelenek vagyunk megosztani önnel ezt-azt, amit én bizony nem haboznék államtitoknak nevezni, ön pedig nyilván belátja, mekkora körültekintésről kell ma éjszakától fogva a küldetése végéig, sőt azon is túl, tanúbizonyságot tennie. Már csak, hogy úgy mondjam, az ön saját testi épsége érdekében is, ami egyébként szívügyünk.
Ennél diplomatikusabban ki sem fejezhette volna magát. Saint Frontnak szívügye volt az egészségem, s ezért figyelmeztetett, hogy ha bárkinek kikotyognám, amit most hallani fogok, akkor komoly kockázatnak tenném ki ezt az egészséget. Az előhang azonban azt is sejteni engedte, hogy munkadíjam mértéke meg fog felelni a küldetés fontosságának. Tisztelettudó bólintással bátorítottam hát, hogy folytassa.
–Jobb helyzetelemzést senkitől sem kaphatna, mint Boggio képviselő úrtól, már csak azért is, mert az értesüléseit és az elvárásait ő egészen fentről, hozzá ugyanakkor nagyon közeli forrásból származtatja. Parancsoljon, professzor úr...
–Nézze, kérem – kezdte Boggio –, nincs Piemontban, aki nálam nagyobb csodálattal adózna Garibaldi tábornoknak, ennek a talpig becsületes és nemes lelkű embernek. Amit Szicíliában egy maroknyi vitéz élén Európa egyik legjobban felszerelt hadserege ellen véghezvitt, az egyenesen bámulatos.
Ennyiből máris tudtam, hogy Boggio csakis ádáz ellensége lehet Garibaldinak, de hallgattam, hadd beszéljen.
–Mindazonáltal – folytatta Boggio –, igaz ugyan, hogy Garibaldi a királyunk, II. Viktor Emánuel nevében lett a meghódított területek diktátora, ámde az, aki mögötte áll, egy csöppet sem ért ebben egyet vele. Mazzini arra sarkallja, hogy ne nyugodjék, amíg a nagy déli lázadás a köztársaság kikiáltásához nem vezet. És tudjuk jól, milyen meggyőző tud lenni ez a Mazzini, aki külföldön annyi meggondolatlan embert vett már rá, hogy a vesztébe rohanjon. A tábornok legközvetlenebb munkatársai között ott van Crispi és Nicotera is: ők tőrőlmetszett mazziniánusok, és rossz hatással vannak az olyanokra, mint Garibaldi, aki észre sem veszi a mások gonoszságát. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a tábornok előbb-utóbb eléri a Messinai-szorost, és Calabriában folytatja. Kiváló stratéga az az ember, az önkéntesei lelkesek, rengeteg szigetlakó is csatlakozott hozzájuk hazaszeretetből vagy éppen opportunizmusból, és sok Bourbon-tábornok oly nagyfokú parancsnoki tehetetlenségről tett már bizonyságot, hogy katonai erényeik lanyhulása mögött akár titkos adományokat is sejthetnénk. Hadd ne áruljuk el önnek, hogy miszerintünk ki az adományozó. Nyilván nem a saját kormányunk. Nos, Szicília már Garibaldi kezén van, s ha Calabria és Nápoly környéke is a kezére jutna, a Mazziniféle republikánusok támogatását élvező tábornok egy kilencmilliós királyság erőforrásai fölött rendelkezne, és mivel mindent elsöprő népszerűségnek örvend, uralkodónknál is erősebb lenne már. Ezt a csapást a mi uralkodónk csak úgy kerülheti el, ha seregeinket megindítja délnek, s a pápai államon aligha akadálytalanul keresztülhatolva, meg sem áll Nápolyig, hogy Garibaldit megelőzze. Világos?
–Világos. Csak azt nem értem, hogy én ebben...
–Várjon. A Garibaldi-féle vállalkozást a hazaszeretet hatja át, de mi csak úgy zabolázhatjuk meg, jobban mondva csak úgy semlegesíthetjük, ha megfelelően irányított szóbeszéd és újságcikkek útján be tudjuk bizonyítani, hogy kétes és romlott alakok fertőzték meg, s hogy Piemontnak ezért közbe kellett avatkoznia.
–Egy szó, mint száz – szólalt meg Riccardi doktor is –, a Garibaldi-hadjárat hitelét kár lenne kikezdenünk, de a belőle kibontakozó forradalmi közigazgatásét mindenképp gyengítenünk kell. Cavour gróf Szicíliába küldi La Farinát. Nagy szicíliai hazafiként neki az emigránssorsból is kijutott, s ezért alighanem élvezi Garibaldi bizalmát, ugyanakkor már évek óta lelkesen együttműködik a mi kormányunkkal, és alapított is egy Olasz Nemzeti Társaság nevű szervezetet, mely a Két Szicíliának az egységes Olaszországhoz való csatlakoztatásáért küzd. La Farina azt a feladatot kapta, hogy derítse ki, mi igaz néhány rendkívül aggasztó hírből, ami tudomásunkra jutott. Garibaldi a jóhiszeműsége és a hozzá nem értése miatt állítólag olyan kormányzást készül odalent bevezetni, ami minden, csak nem kormányzás. A tábornok természetesen nem láthat át mindent, az ő becsületességéhez nem fér kétség, no de kiket bíz meg ő a közügyek kezelésével? Cavour átfogó jelentést kér La Farinától, és minden esetleges visszaélésről tudni akar, a mazziniánusok viszont azon lesznek, hogy elszigeteljék La Farinát a néptől, vagyis a lakosság azon rétegeitől, amelyekben a legkönnyebben lehet napi értesülést szerezni a botrányokról.
–Ügyosztályunk La Farina iránti bizalmának mindazonáltal persze megvannak a maga határai – tette hozzá Boggio. – Isten ments, hogy bíráljam őt, no de hát azért csak szicíliai ő is, a szicíliaiak pedig lehet, hogy derék népek, de mégiscsak mások, mint mi, ugyebár. Ajánlólevelet fogunk küldeni önnel La Farinának, és támaszkodjék is majd nyugodtan őrá, de szabad kezet kap, nem kell ragaszkodnia a dokumentált tényekhez, bátran elő is állíthat ilyeneket, ahogy máskor is tette már, ha a szükség úgy hozza.
–No és hogyan és mint kicsoda mennék én le oda?
–Szokásunk szerint mindenre gondoltunk – mosolyodott el Bianco. – Dumas úr, akiről ön nyilván tudja, hogy híres regényíró, Garibaldihoz készül Palermóba az Emmanevű magánhajóján. Nem világos, mit tervez, lehet, hogy egyszerűen csak írni akar valami szépet a Garibaldi-hadjáratról, lehet, hogy merő hiúságból a hős barátjaként óhajt tetszelegni. Az viszont bizonyos, hogy körülbelül két nap múlva ki fog kötni Szardínia szigetén, az Arzachena-öbölben, vagyis a mi területünkön. Ön holnapután hajnalban Genovába indul, ahonnan az egyik hajónk Szardíniára viszi, ott pedig megkeresi Dumas-t, és átad neki egy ajánlólevelet; olyasvalaki írta, akiben Dumas megbízik, mert sokat köszönhet neki. Ön Boggio professzor úr lapjának a tudósítójaként fog bemutatkozni, aki azért megy Szicíliába, hogy Dumas és Garibaldi vitézi tetteit is megénekelje. Így aztán ön is tagja lesz az író úrentourage-ának, és Palermóban már együtt száll vele partra. Ezzel pedig akkora tekintélyre és feddhetetlenségre fog szert tenni, amekkorára nem számíthatna akkor, ha egyedül érkezik. A helyszínen aztán elvegyülhet az önkéntesek közt, ugyanakkor pedig a helybeli lakosokkal is érintkezhet. Egy másik, szintén ismert és köztiszteletben álló személy levele egy fiatal garibaldista tiszthez, Ippolito Nievóhoz fogja beajánlani, akit Garibaldi, időközben, ha igaz, általános hadbiztoshelyettesének nevezett ki. Képzelje el, hogy már a Garibaldiékat Marsalába szállító két hajó, a Lombardoés aPiemonteindulásakor az ő kezelésébe került 14 000 líra a hadjárat költségeire szánt 90 000-ből. Nem tudjuk, hogy adminisztratív teendőkkel miért éppen ezt a Nievót bízták meg, aki állítólag irodalmárféle ember, de makulátlan jellem hírében áll. Boldog lesz, ha olyasvalakivel társalkodhat, aki újságokba ír, és a híresneves Dumas barátjaként prezentálja magát.
Az éjszaka további része az út technikai részleteinek megbeszélésével és a díjazásom tisztázásával telt. Másnap bizonytalan időre bezártam az irodámat, és becsomagoltam a legszükségesebbeket. Valamiféle sugallatra Bergamaschi reverendáját is magamhoz vettem, melyet nagyapám házában hagyott az atya, úgy kellett megmentenem, még mielőtt mindent elvittek volna a hitelezők.