21
TAXIL

Az 1897. április 13-i naplóbejegyzésekből

Simonini nem és nem értette, ki törhetett be hozzá – és Dalla Piccolához. Lassan felderengett neki, hogy a nyolcvanas évek elejétől látogatni kezdte Juliette Adam szalonját (őt a rue de Beaune-i könyvesboltban még úgy mutatták be neki, mint madame Lamessine-t), hogy itt ismerkedett össze Juliana Dimitrijevna Glinkával, s hogy az ő révén került kapcsolatba Racskovszkijjal. Ha valaki betört hozzá (vagy Dalla Piccolához), az vagy az egyiknek, vagy a másiknak kellett, hogy az embere legyen; homályosan emlékezett is már rá, hogy egymással versengtek azok valami kincsvadászatban. Csakhogy tizenöt eseménydús esztendő is eltelt azóta. Mióta tarthatják őt szemmel az oroszok?

Vagy inkább a szabadkőművesek keze van a dologban? Elkövethetett valamit, ami miatt megharagudtak rá, talán terhelő dokumentumokat kutattak nála. Az elmúlt években Osman Bey kedvéért is kereste ő a kapcsolatot a szabadkőművesekkel, és Bergamaschi atya miatt is, aki nem hagyta békén, mivelhogy Rómában frontális támadást szándékoztak intézni a szabadkőművesség (meg a mögötte álló zsidóság) ellen, és nagyon kellett volna már nekik valami friss anyag – hogy mennyire híján voltak az ilyesminek, abból is látszott, hogy a jezsuiták folyóirata, aCiviltà Cattolica kénytelen-kelletlen újraközölte Simonini nagyapa Barruelhez intézett levelét, pedig az három évvel korábban már megjelent egyszer aLe Contemporain-ben.

Akkortájt – rakosgatta össze a múltat – azon tanakodott, vajon valóban érdemes volna-e felvétetnie magát valamelyik páholyba. Alá kell vetnie magát bizonyos szabályoknak, gyűléseken kell részt vennie, nem mondhat nemet, ha szívességet kér tőle valamelyik testvér. Mindez szűkítené a mozgásterét. Továbbá nagyon is elképzelhető volt, hogy ez vagy az a páholy esetleg csak úgy hajlandó felvenni őt, ha előbb kutakodhat egy sort a mostani életében és a múltjában, márpedig ő ebbe nem mehetett bele. Akkor inkább megzsarol egy szabadkőművest, és beszervezi informátornak. Közjegyzőként, aki ilyen sok és szerencsére nem is akármilyen végrendeletet hamisított már, csak belé kellett hogy botoljon valami szabadkőművesnagykutyába.

Egyébként nem is kellett kimondottan megzsarolnia valakit. Néhány éve rájött: az, hogy spicliből nemzetközi kémmé lett, kétségkívül hozott valamit a konyhára, de nem eleget. A kémkedés szinte illegalitásba kényszerítette, ő viszont a korral mindinkább arra vágyott, hogy gazdag és tisztes életet éljen. Így fedezte fel, mi az ő igazi küldetése: nem az, hogy kém legyen, hanem az, hogy nyilvánosan kémnek tartsák, méghozzá olyannak, aki egyszerre többfelé dolgozik, s így sohase lehessen tudni, kinek gyűjt éppen információkat, és mennyit tud.

Kém hírében állnia nagyon hasznosnak bizonyult, mert így mindenki azon volt, hogy felbecsülhetetlen értékűnek vélt titkokat szedjen ki belőle, és nem sajnálták a pénzt egy-egy bizalmas információért. Ám mivel nem akartak színt vallani, a közjegyzői tevékenységét használták ürügyül, a legnagyobb összegekről kiállított számláit is szemrebbenés nélkül kiegyenlítették, és így nem csupán aránytalanul sokat fizettek holmi jelentéktelen közjegyzői munkáért, hanem ráadásul még csak nem is kaptak érte cserébe semmiféle információt. Sebaj, gondolták abban a hiszemben, hogy ezzel megvásárolták őt, és türelmesen várták tovább a híreit.

Az Elbeszélőnek meggyőződése, hogy Simonini megelőzte korát: a szabad sajtó és az új információs rendszerek – így a sürgöny vagy a már nem sokáig késlekedő rádió – elterjedésével mind ritkábbakká váltak a bizalmas hírek, s ez könnyen válságba sodorhatta volna a titkosügynökösködést. Jobb az, ha nincs is titkod, de elhiteted, hogy van. S aztán mint aki járadékot húz, vagy a találmányi szabadalma fiadzik: te csak henyélsz, mások elhencegik, milyen falrengető információkat kaptak tőled, a híred nőttön-nő, és dől a pénz magától.

Kit keressen meg, ki az, aki közvetlen zsarolás nélkül is tarthat tőle, hogy megzsarolják? Az első név, ami az eszébe jutott, Taxil neve volt. Emlékei szerint úgy ismerkedett össze vele, hogy valamiféle leveleket fabrikált neki (ki írta volna őket? kinek?), és Taxil elbüszkélkedte neki akkor, hogy aTemple des amis de l ’honneur françaisnevű páholynak a tagja. Taxil volt-e az ő embere? Nem akart hibázni, és információt kért róla Hébuternetől. Új kapcsolata, Lagrange-tól eltérően, nem váltogatta a találkahelyeket: vele mindig a Notre-Dame főhajójában hátul találkoztak.

Simonini megkérdezte, mit tud Taxilról a titkosszolgálat. Hébuterne elnevette magát:
–Mi szoktuk kérdezgetni önöket, és nem fordítva. Jó, most az egyszer nem bánom. A neve rémlik, de az ilyesmi nem a titkosrendőrségre, hanem a csendőrségre tartozik. Néhány nap múlva értesítem.
A beszámoló még a hét vége előtt megérkezett, és érdekes volt, annyi bizonyos. Megtudhatta belőle, hogy Marie Joseph Gabriel Antoine Jogand-Pagès, más néven Léo Taxil Marseille-ben született 1854-ben, iskoláit a jezsuitáknál végezte, s ennek egyenes következményeképpen már tizennyolc éves kora körül antiklerikális lapok munkatársa lett. Marseille-ben rossz hírű nőszemélyekkel került kapcsolatba, közülük egy prostituáltat a madámja meggyilkolása miatt később tizenkét esztendei kényszermunkára ítéltek, egy másik pedig azért került börtönbe, mert a szeretőjét akarta megölni. Kicsinyes módon talán alkalmi ismeretségeket is felrótt neki a rendőrség, ami furcsa, mert, mint kiderült, Taxil az igazságszolgáltatásnak is dolgozott, az általa látogatott republikánus körökről informálta őket. De lehet, hogy inkább szégyellték őt a rendőrök, egyszer ugyanis egyenesen azért érkezett ellene feljelentés, mert Szeráj néven cukorkának reklámozott valamit, ami valójában szerelmi ajzószernek bizonyult. Szintén Marseille-ben volt még, amikor 1873-ban olvasói leveleket küldött kitalált helyi halászok nevében a helyi lapoknak, azzal a hírrel lármázva fel őket, hogy az öböl telis-teli van cápákkal. Később vallásgyalázás miatt elítélték, s ő Genfbe menekült. Itt elhíresztelte, hogy a Genfi-tó mélyén római város romjaira bukkantak, és ezzel turisták tömegeit csalogatta a helyszínre. Hamis hírek célzatos terjesztése miatt kiutasították Svájcból, mire ő előbb Montpellier-ben, majd Párizsban telepedett le, ahol a rue des Écoles-ban Librairie Anticléricale néven

...roppant szemtelen karikatúrák formájában beszélte el például Jézus életé-t (miféle viszonyban is volt Szűz Mária a Szentlélekkel, és így tovább)... (407. oldal)

könyvesboltot nyitott. Nemrég egy szabadkőművespáholy tagja lett, de méltatlan viselkedés miatt egykettőre kizárták. Az egyházellenességből állítólag nem tudott már olyan jól megélni, mint régebben, és súlyosan eladósodott.

Simonininek szép lassan minden az eszébe jutott erről a Taxilról. Egymás után írta a már nem is csupán egyház, hanem kifejezetten vallásellenes könyveket: roppant szemtelen karikatúrák formájában beszélte el például Jézus életé-t (miféle viszonyban is volt Szűz Mária a Szentlélekkel, és így tovább). Egy rémregényt is írtA jezsuita fiacímmel, és az a könyv is bizonyította, mekkora szélhámos a szerzője; az első oldalon Giuseppe Garibaldinak címzett ajánlás díszlett („akit atyámként szeretek”), ami még hagyján, csakhogy a címlap meg azt hirdette, hogy a „Bevezető”-t Giuseppe Garibaldi írta. Ez a bevezető azAntiklerikális gondolatokcímet viselte, és merő vad kirohanás volt („ha pap kerül a szemem elé, kivált ha jezsuita az illető, ami kvintesszenciája a papságnak, úgy mellbe ver lényének csúfsága, hogy a hátam is beléborsódzik, és elémelyedem tőle”), ám egy szóval sem említette azt a művet, amelyet állítólag bevezetett – világos tehát, hogy ez a ki tudja, honnét kiollózott szöveg valójában nem is Taxil könyvéhez íródott.

Ilyen alakkal Simonini nem akarta kompromittálni magát. Úgy döntött, hogy közjegyzőként, de Fournier néven fog bemutatkozni. Csinos parókát illesztett hát a fejére, s a bizonytalan gesztenyebarnába hajló, oldalválasztékos póthajhoz ugyanilyen színű pakompartot is ragasztott, hogy keskenyítse vele az arcát, melyet megsápasztott valami krémmel. A tükör előtt enyhén eszelős mosolyt igazított az ajkára, két arany metszőfogat is villantva közben – hála egy valóságos kis fogászati remekműnek, melyet az igazi fogaira illeszthetett. Az aprócska protézis ráadásul selypegésre késztette, s így a hangját is elváltoztatta.

És csőpostán petit bleu-t küldött az ő rue des Écoles-i emberének, s abban meghívta őt másnapra a Café Richebe. Jó helyszínt választott a bemutatkozáshoz, ide ugyanis sok híres ember járt, s a Riche módra elkészített nyelvhalnak vagy szalonkának egy hivalkodásra hajlamos parvenü aligha állhatott ellen.

Léo Taxil pufók, zsíros arcán tekintélyes bajusz ékeskedett, magas homloka és kopaszodó feje búbja folytonos izzadságtól fénylett. Kissé erőltetett finomkodással, emelt hangon és elviselhetetlen marseille-i kiejtéssel beszélt.

Nem értette, miért akart ez a Fournier nevű közjegyző találkozni vele, de lassacskán az a jóleső meggyőződése támadt, hogy csakis afféle kíváncsi megfigyelővel, az emberi természet kutatójával lehet dolga, azon sokak egyikével, akiket a regényírók „filozófusnak” neveztek akkortájt, s hogy az ő egyházellenes vitairatai és különleges tapasztalatai kelthették fel az érdeklődését. Ettől Taxil izgalomba jött, s már sorolta is teli szájjal az ifjonti hőstetteit:

– Amikor Marseille-ben azt a cápás történetet elterjesztettem, a Catalans-tól a Pradóig valamennyi fürdőlétesítmény hetekre elnéptelenedett, a polgármester azt mondta, hogy alighanem rothadó füstölt húst dobáltak a tengerbe valamelyik hajóról, annak a nyomában úszhattak fel a cápák Korzikától egészen Marseille-ig, a városi tanács egy századnyi lövész bevetését kérte, és egy vontatóhajón, Espivent tábornok vezetésével meg is érkezett száz ember! No és a Genfitóról költött mese? Oda Európa minden sarkából sereglettek a tudósítók! Lassan úgy szólt a fáma, hogy a víz alatti város aDe bello gallicoidején épült, amikor a tó annyira keskeny volt még, hogy átfolyt rajta a Rhône, s még csak nem is keveredett össze vele a vize. A helyi csónakosok jól megszedték magukat, turistákat vittek be a tó közepére; és olajat is öntöttek a vízre, hogy jobban le lehessen látni... Egy híres lengyel régész azt írta egy hazájabéli lapnak, hogy a tófenéken útkereszteződést látott lovas szoborral! Az embereket elsősorban az jellemzi, hogy bármit készek elhinni. Az egyház például hogyan is állhatna fenn már csaknem kétezer éve e nélkül az egyetemes hiszékenység nélkül?

Simonini ekkor a Temple des amis de l’honneur français- ról kezdte el faggatni.
–Nehéz bekerülni egy páholyba? – kérdezte.
–Csak annyi kell, hogy az embernek legyen miből fizetnie a tagdíjat, és az borsos összeg. Meg hogy engedelmesen alávesse magát a testvériesség szabályainak. Ami az erkölcsöt illeti, arról sok szó esik, de a Rítusok Nagytanácsának szónoka még tavaly is bordélyháztulajdonos volt a chaussé d’Antinen, a párizsi Harminchármak egyik legbefolyásosabb tagja pedig besúgó, azaz egy besúgóhálózat főnöke, ami ugyanaz; őt Hébuternenek hívják.
–De hogyan vétetheti föl magát az ember?
–Arra ott vannak a rítusok! Na, hallja! Nem tudom, valóban hisznek-e a Világegyetem Nagy Építőmesterében, akit folyton emlegetnek, de a liturgiáikat kétségkívül komolyan veszik. Nahát, mi mindent végig kellett csinálnom ahhoz, hogy inas lehessek!
És Taxil mesélni kezdett, egyik hajmeresztő történetet a másik után adta elő.
Simonini nem tudhatta biztosan, hogy vajon Taxil, ez a kényszeres hazudozó, nem beszél-e lyukat a hasába. Megkérdezte, nem tart-e tőle, hogy olyasmit fecseg itt ki neki, amit egy szabadkőművesnek szigorú titokban kellene tartania, s hogy a szertartást úgy, ahogy van, eléggé groteszk színben tünteti fel. Taxil könnyedén felelte:
–Á, tudja, engem már semmi sem kötelez. Kizártak azok a hülyék.
Alkalmasint neki is volt némi köze egy új montpellier-i laphoz, a Le Midi Républicain-hez, amelynek bemutatkozó száma több híres ember, köztük Victor Hugó és Louis Blanc bátorító és támogató üzenetét is lehozta. Igen ám, de más, szabadkőműves hátterű lapok meg nem sokkal később olyan leveleket közöltek mindezen állítólagos támogatók aláírásával, amelyek szerint nekik bizony eszük ágában sem volt köszönteni azt az újságot, és kikérték maguknak azt, hogy egyesek viszszaéltek a nevükkel. A páholyban erre fegyelmi eljárás indult Taxil ellen, aki védekezésül egyrészt bemutatta a szóban forgó levelek eredetijeit, másrészt viszont Hugó viselkedését a hírneves aggastyán szenilitásával magyarázta – előző érvét rögvest agyon is csapva így, ezzel a haza s egyúttal a szabadkőművesség hősét gyalázó, megengedhetetlen sértéssel.
Most jutott csak Simonini eszébe, hogy hiszen Simoniniként a Victor Hugo-levelet és a Louis Blanc-félét is ő maga hamisította. Taxil ezt nyilván el is felejtette már; olyannyira megszokta, hogy még önmagának is hazudik, hogy őszinte meggyőződéstől csillogó szemmel, úgy beszélt azokról a levelekről, mintha valódiak lettek volna. És ha homályosan emlékezett volna is egy Simonini nevű közjegyzőre, a Fournier nevűt semmiképpen sem hozta összefüggésbe vele.
Mindenesetre mélységes gyűlöletet érzett egykori páholytestvérei iránt, és ez volt a lényeg.

Simonini mindjárt látta, hogy ha ügyesen mesélteti Taxilt, gusztusos anyagot állíthat össze Osman Bey számára. De lázasan működő elméjében ott motoszkált már egy másik, bontakozó ötletcsírából szép lassan szinte részletes tervvé érlelődő gondolat is.

Minekutána Taxil már első találkozójukon jó evőnek bizonyult, az álnevű közjegyző legközelebb Clichy szélére hívta meg őt egy kisvendéglőbe, a Père Lathuile-be, amely apoulet sauté-járól és még inkább a caeni módra elkészített pacaljáról volt híres – a pincéjéről már nem is beszélve s aztán a nagy lakmározás közben egyszer csak azt kérdezte tőle, hogy méltó tiszteletdíj fejében nem volna-e hajlandó megírni valamelyik kiadónak a szabadkőművesemlékeit. A tiszteletdíj szó hallatán Taxil azonnal igent mondott. Simonini megbeszélt vele egy újabb találkozót, s azzal már ment is Bergamaschi atyához.

– Ide hallgasson, atyám! – mondta neki. – Itt ez a megátalkodott antiklerikális, akinek az antiklerikális könyveit már nem veszik úgy, ahogy régebben. Másrészt viszont jól ismeri, és ugyanakkor gyűlöli is a szabadkőművességet. Ha Taxil megtérne a katolikus egyház kebelére, ha minden egyházellenes művét megtagadná, és elkezdené kiteregetni a szabadkőművesség titkait, akkor önök, jezsuiták, egy könyörtelen propagandistát nyernének vele.
–Egyik pillanatról a másikra nem tér meg valaki csak úgy, hiába kéred.
–Taxilnál ez szerintem csak pénzkérdés. És elég, ha fölpiszkáljuk a rémhírterjesztés meg a váratlan pálfordulások iránti szenvedélyét, ha kilátásba helyezzük, hogy a lapok címoldalára kerülhet... Mi is volt a neve annak a görögnek, aki felgyújtotta az epheszoszi Artemisz-templomot csak azért, hogy róla beszéljen mindenki?
–Hérosztratosz. No, igen, igen... – töprengett el – Bergamaschi. Majd hozzátette: – Az Úr útjai kifürkészhetetlenek...
–Mennyit tudunk adni neki egy látványos megtérésért?
–Őszintén ugyebár csak önzetlenül,ad majorem Dei gloriamlenne szabad megtérni, így hát nem finnyáskodhatunk. De ötvenezer franknál többet semmiképp se kínálj neki. Ő persze kevesellni fogja, de te figyelmeztesd részint arra, hogy a lelki üdvét nyeri el így, ami többet ér minden pénznél, másrészt pedig arra, hogy ha szabadkőműves-ellenes könyveket ír, számíthat majd a mi terjesztési rendszerünkre, s akkor több százezer példányt is eladhat belőlük.

Simonini még nem érezte egészen nyeregben magát, ezért a biztonság kedvéért Hébuterne-t is felkereste, és előadta neki, hogy értesülése szerint cselt szőnek a jezsuiták: rá akarják venni Taxilt, hogy forduljon szembe a szabadkőművességgel.

– Ha igaz ez – mondta Hébuterne akkor most kivételesen egyetértek a jezsuitákkal. És tudja, Simonini, szabadkőműves tisztségviselő létemre mondom én ezt önnek, merthogy az vagyok, nem is akármilyen rangban: a Nagyoriens tagja, az egyedül igaz, világi, republikánus szabadkőművességé, az pedig egyházellenes ugyan, de nem vallásellenes, mert elismeri a Világegyetem Nagy Építőmesterét, akiről azután ki-ki szabadon eldöntheti, hogy a kereszténység istenét érti-e rajta, vagy valamiféle személytelen kozmikus erőnek gondolja. Még most is kínos nekünk, hogy az a tökkel-ütött Taxil egyáltalán megfordulhatott köztünk, pedig kizártuk már. Mi bizony nem bánnánk, ha egy áruló szörnyűségeket kezdene el terjeszteni a szabadkőművességről, olyasmit, amit már senki sem hisz el. Arra számítunk, hogy a Vatikán nemsokára támadást intéz ellenünk, és úgy képzeljük, hogy a pápa nem fog úriemberként viselkedni. A szabadkőműves világot megfertőzte a rengeteg konfesszió, egy Ragon nevű szerző már évekkel ezelőtt 75-féle szabadkőművességet, 52 rítust, 34 rendet, köztük 26 androgünt, és 1400 rituális fokozatot sorolt fel. És mesélhetnék önnek a templomos és a skót szabadkőművességről, a Heredom-rítusról, a Swedenborgrítusról, a Memphis és Mizraim-rítusról is, amit az a csaló bitang Cagliostro hozott létre, meg aztán a Weishauptféle Ismeretlen Feljebbvalókról, a sátánistákról, luciferistákról, palladistákról vagy kikről, már én is belezavarodom. Főleg a különféle sátánista rítusok keltik nagyon rossz hírünket, s ehhez bizony néhány tiszteletre méltó testvérünk is hozzájárult, ha csak merőben esztétikai megfontolásokból is, nem tudva, mekkora kárt okoz vele. Proudhon ugyan csak rövid ideig volt szabadkőműves, de negyven éve azért így imádkozott Luciferhez: „ Jöszte, Sátán, jer, papok és királyok rágalmazottja, te, jer karjaimba, a szívemhez hadd szorítsalak téged én! ” Az a Rapisardi nevű olasz is írt egy Lucifer-himnuszt, ami persze csak a szokásos Prométheusz-mítoszt mondja fel, és Rapisardi még csak nem is szabadkőműves, Garibaldi viszont nagyon is az volt, márpedig ő Lucifert az egekbe menesztette, és így most már senki le nem mossa rólunk, hogy a szabadkőművesek Lucifer-imádók. IX. Pius fáradhatatlanul fedezte fel a szabadkőművességben újra meg újra az ördög művét, a Carducci nevű kissé republikánus, kissé monarchista, de nagyon nagyszájú és sajnos nagyon is szabadkőműves olasz költő pedig annak idején még a vasút feltalálását is a Sátánnak tulajdonította a neki írt himnuszában. Carducci később azt mondta, hogy a Sátán egy metafora csupán, de addigra már úgy látta mindenki, hogy a Sátán-kultusz a szabadkőművesek legfőbb szórakozása. Elég az hozzá, hogy nem volna ellenünkre, ha egy ilyen rég leszerepelt, a szabadkőművesség soraiból közismerten kitaszított, notórius köpönyegforgató most valami durva pamfletsorozattal akarna lejáratni bennünket. Ez elvenné az élét a Vatikán támadásának, hiszen egy pornográf alakkal fújnának egy követ. Vádoljon meg valakit gyilkossággal, és lehet, hogy hisznek is önnek, de ha azzal vádolja meg az illetőt, hogy kisdedeket ebédel és vacsorázik, mint Gilles de Rais, akkor senki sem fogja már komolyan venni. Ponyvaregényszinten a szabadkőműves-ellenesség már csak afféle híresztelés. Nos, igen, kell nekünk az olyan ember, aki sárba döngöl bennünket.

Ebből is látszik, milyen fényes elme volt Hébuterne, agyafúrtságban még az elődjénél, Lagrange-nál is fényesebb. Pillanatnyilag még nem tudta megmondani, mennyit fektethet be a Nagyoriens ebbe a vállalkozásba, de néhány nap múlva jelentkezett:

–Százezer frank. Hanem aztán tényleg szemét anyag legyen!

A szemétvásárláshoz Simonininek így már százötvenezer frank állt rendelkezésére. Ha jó magas példányszá

...marseille-i emberünk először is megjelentette a Les frères trois-points- t (a három pont a testvérek nevében a harmincharmadik szabadkőművesfokozatra utal) és a Les mystères de la Franc-Maçonnerie-t (sátánidézéseket és hajmeresztő rítusokat ábrázoló illusztrációkkal)... (420. oldal.)

mokkal kecsegtetve Taxilt, csupán hetvenötezer frankot kínál fel neki, Taxil a sanyarú helyzetére való tekintettel bizonyára a markába csap. Hetvenötezer pedig megmarad neki, Simonininek. Ötvenszázaléknyi jutalék igazán nem rossz.

Kicsoda nevében tegyen ajánlatot Taxilnak? A Vatikánéban? Fournier közjegyző úr – gondolta – nem úgy fest, mint egy teljhatalmú pápai megbízott. Ő legfeljebb csak annyit közölhet vele, hogy meg fogja látogatni valaki más, például Bergamaschi atya, elvégre azért vannak a papok, hogy megtérhessen az ember, és legyen kinek meggyónnia a zűrös múltját.

A zűrös múltról ellenben az jutott Simonini eszébe, hogy vajon megbízhat-e Bergamaschi atyában. Nem, nem bízhatta rá Taxilt a jezsuitákra. Volt már olyan ateista író, aki száz példányt jó, ha el tudott adni egy-egy könyvéből, de amikor leborult az oltár elé, és megírta megtérésének igaz történetét, két-háromezer példányig meg sem állt. Végtére is az egyházellenesség csak a városi republikánusok körében dívik, a királyos-papos régi szép időket visszasíró vidéki konzervatívok azonban még az írástudatlanoktól eltekintve is (bár őnekik éppenséggel felolvashat a plébánosuk) rengetegen vannak, légiónyian, mint az ördögök. Inkább kihagyja a dologból Bergamaschi atyát, felajánlja Taxilnak, hogy közreműködik az új könyvsorozatában, és aláírat vele egy magánmegállapodást, amely kimondja, hogy a jövőbeli művek utáni bevétel tíz vagy húsz százaléka a közreműködőt illeti meg.

A legújabb csapást Taxil 1884-ben mérte a jámbor katolikusok érzéseire a néhai pápát gyalázóIX. Pius szerelmei-vel. A regnáló pápa, XIII. Leó még ugyanebben az évben kiadtaHumanum genuskezdetű enciklikáját, mely „a szabadkőművesség filozófiai és erkölcsi relativizmusáról” mondott ítéletet. És ahogy aQuod Apostolici Muneriskezdetű korábbi enciklikájában ugyanez a pápa a szocialisták és kommunisták szörnyű téveszméit „zúztaporrá”, a mostani enciklika a szabadkőművesség elveinek összessége ellen intézett közvetlen támadást, hogy leleplezze ama titkokat, melyek a beavatottakat rabszolgává és bármi gaztettre kaphatóvá teszik, mivelhogy „színlelni és homályban lappangani, az embereket anélkül, hogy őket tájékoztatnák, miről van szó, mint rabszolgákat a legszorosabb hitre lekötni, őket idegen önkénynek alávetve minden gonosztettre felhasználni, a bűn büntetlenségének örve alatt kezükbe gyilkot nyújtani, mindez oly gonoszság, mely a természetes rendbe ütközik”. Hogy tanaik naturalizmusáról és relativizmusáról, melyek szerint egyedül az emberi ész hivatott bármit is megítélni, már szó se essék persze. És mindeme törekvéseknek bizony látni valóak a következményei: megfosztották világi hatalmától a pápát, pusztító támadást intéztek az egyház ellen, a házasságból egyszerű polgárjogi szerződést csináltak, az ifjúság nevelését az egyházi kezekből kivéve, világi tanítókra bízták, és azt hirdetik, „hogy az emberek mind egyenjogúak, és semmiben sem különböznek egymástól, természeténél fogva mindenki egyenlően szabad, senkinek sem áll jogában másnak parancsolni, és erőszakot követ el az emberi nemen az, ki a tekintélyt máshonnan származtatja, mint az emberektől”. A szabadkőművesek szerint tehát „minden polgári jognak és kötelességnek kútforrása és alapja a nép és az államhatalom”, az állam pedig csakis ateista lehet.

Napnál világosabb, hogy „eltűnvén az Isten és törvényeinek félelme, az emberek megvetik a fejedelmek tekintélyét, és ha megengedjük a zendüléseket, s minden vágy szabadon kielégíthető, akkor csak a büntetés félelme fogja fékezni az embereket, s ez szükségképpen a fönnálló társadalmi rend gyökeres felforgatását fogja maga után vonni. Sőt csakugyan ezt akarják, s ezen törik fejüket a jelen társadalom megrontásán fáradozó kommunisták és szocialisták egyesült seregei. Ne mondja a szabadkőművesség, hogy ezeknek a szándékai idegenek tőle. ”

Ütött az óra, most kellett „robbannia” Taxil megtérésének.

Simonini naplója itt összekuszálódik. Mintha elfelejtette volna az írója, hogy ki és hogyan késztette megtérésre Taxilt. Mintha kihagyna a memóriája, és csak azt engedné felidézni, hogy Taxil néhány év múlva már a szabadkőműves-ellenesség katolikus hőse volt. Minekutánaurbi et orbiközhírré tette, hogy visszatér az egyház kebelére, marseille-i emberünk először is megjelentette a Les frères trois-points-t (a három pont a testvérek nevében a harmincharmadik szabadkőműves-fokozatra utal) és a Les mystères de la Franc-Maçonnerie-t (sátánidézéseket és hajmeresztő rítusokat ábrázoló illusztrációkkal), valamint mindjárt utána aLes soeurs maçonnes-t, mely az addig ismeretlen szabadkőműves nővérekről szólt; egy évvel később pedig aLa Franc-Maçonnerie dévoilée-t, majd aLa France Maçonnique-et.

Ezeket a könyveket Taxil úgy írta meg, hogy már egy beavatási szertartás olvastán végigfusson az ember hátán a hideg. Taxilnak este nyolckor kellett megjelennie a szabadkőművesházban, ahol egy portástestvér fogadta. Fél kilenckor bezárták az Elmélyülés Szobájának nevezett sötétkamrába, melynek feketére festett falain lábszárcsontos halálfejek és effajta feliratok komorlottak: „Ha csak kíváncsiság hozott, távozz innen!” Aztán hirtelen megremegett a gázláng, rejtett sínen elmozdult és megnyílt egy darabon a fal, s a beavatandó a nyíláson át egy sírlámpák fényében derengő, föld alatti termet pillanthatott meg. Abban pedig, véres lepedőre helyezett rönkön, egy frissen levágott emberfejet, és miközben Taxil elborzadva hőkölt hátra, kiáltás harsant mintegy a falból, és azt kiáltotta a hang:

– Reszkess, ó, Avatandó! Ez itt egy hitszegő testvér feje, kifecsegte a titkainkat!...
–Természetesen – jegyezte meg Taxil – nyilvánvaló, hogy trükk volt ez csupán: hogy a rönk üreges belsejéből dugta ki valaki a fejét; a lámpákban pedig durva konyhasóval kevert kámforszeszes kóc, vagyis a vásári mutatványosok „pokoli szecskája” égett, annak a zöldes fényében rémlett olyan hullaszínűnek az ál-lenyakazott arca. Más beavatások kapcsán azonban hallott ő már olyat is, hogy homályosított tükörből voltak a falak, és mihelyt ellobbant az a zöldes láng, holmi laterna magica izgő-mozgó kísérteteket meg álarcos alakokat jelenített meg, akik egy leláncolt embert vettek körül, és szurkáltak meg tőrrel. Merthogy ilyen nemtelen eszközökkel igyekezett a páholy megfélemlíteni a befolyásolható tagjelölteket.

Ezután egy úgynevezett Rettenetes Testvér vette kezelésbe az avatandót, elvette tőle a kalapját, a felöltőjét és a jobb cipőjét, a jobb lábán térdig feltűrte a nadrágot, lecsupaszította a bal karját és szív fölött a mellkasát, bekötötte a szemét, néhányszor megforgatta önmaga tengelye körül, majd megindult vele, és lépcsőkön föl, lépcsőkön le végül is az Elveszett Léptek Termébe vitte. Ajtó nyílt, miközben egy Szakértő Testvér valamiféle nagy rugós eszközzel olyan hangot keltett, mintha súlyos lánc csörögne. A jelentkező most egy másik szobába vitetett, ahol a Szakértő a csupasz mellének szögezte kardja hegyét, a Nagymester pedig ezt a kérdést tette fel neki:

– Avatandó, mit érzel a melleden? Mi van a szemeden?
A jelentkezőnek erre azt kellett válaszolnia:
–A szememet vastag kötés fedi, a mellemen pedig kardhegyet érzek.
Mire a Nagymester:
–E hitszegők ellen mindenkor kivont penge ama megbánásnak a jelképe, uram, mely szívedbe hasítana, ha szerencsétlenségedre árulójává lennél azoknak, akik közé most bebocsáttatást kérsz; a szemedet elfedő kötés pedig azt jelképezi, hogy vakon él az ember, amíg szenvedélyeinek rabjaként, tudatlanságba és babonaságba süppedve él.
Majd ismét megforgatta valaki a jelöltet, és amikor az szédülni kezdett, egy erős papírívekből feszített paraván elé tolta valahogy úgy, ahogy cirkuszi lovat szoktak ugratáskor a karika elé vezetni. S a parancsszóra, hogy vettessék a barlangba, teljes erőből a paravánnak lökték a szerencsétlent, a papír meg persze átszakadt, s a próbatevő egy túloldalon leterített matracra zuhant.
De várt rá aztán még avégtelen lépcsőis, mely valójában afféle páternoszter, nória volt, s aki bekötött szemmel rálépett, hiába hágott a szakadatlanul sülylyedő lépcsőfokokra, nem és nem jutott följebb.
Még azt is eljátszották, hogy vérét veszik a jelöltnek, és tüzes billogot sütnek rá. A vérvétel úgy történt, hogy egy Felcser Testvér megragadta a jelölt karját, s egy fogpiszkáló hegyével jó erősen megszurkálta, miközben egy másik testvér langyos vizet csurgatott rá hajszálvékony sugárban, hogy a saját kibuggyanó vérének higgye azt az avatandó. A tüzesbillog-próba pedig úgy zajlott, hogy az egyik Szakértő egy darab száraz ronggyal megdörzsölte valahol a testét, és odanyomtak egy darab jeget, esetleg egy éppen eloltott gyertya meleg csonkját, vagy egy égő papírral felforrósított likőröspohár talpát.
Végezetül a Nagymester ismertette a jelölttel mindama titkos jeleket és jelszavakat, amelyek útján a testvérek egymásra ismerhetnek.

Taxilnak ezekre a műveire Simonini mármost nem mint sugalmazójuk, hanem mint olvasójuk emlékezett vissza. Mindazonáltal eszébe jutott lassan, hogy még mielőtt megjelent volna egy-egy újabb Taxil-könyv, ő (mert addigra eszerint tudta már, mi van benne) elment Osman Beyhez, és úgy mesélte el neki a tartalmukat, mintha szenzációs dolgokról rántaná le a leplet. Osman Bey legközelebb megjegyezte ugyan, hogy mindaz, amit az előző alkalommal elmondott neki, megjelent utóbb egy Taxil-könyvben is, de Simonini léleknyugalommal válaszolhatta neki azt, hogy persze, hiszen Taxil volt az informátora, és arról ő igazán nem tehet, hogy a szabadkőműves-titkokból, miután őneki elárulta, Taxil az anyagi haszon reményében még könyvet is ír. Pénzt éppenséggel – mondta Simonini – azért is föl lehetne ajánlani Taxilnak, hogy ne írja meg az élményeit; és ahogy mondta, beszédes pillantást vetett Osman Beyre. Osman Bey azonban úgy vélekedett, hogy hallgatáspénzt fizetni egy fecsegőnek merő pocsékolás volna. Ugyan miért hallgatna Taxil éppen azokról a titkokról, amelyeket nemrég leplezett le? És jogos bizalmatlanságában Osman Bey ettől fogva semmit sem mondott már el abból, amit az Alliance Israélite-ről megtudott.

Így aztán Simonini sem informálta őt tovább. Igen ám, tanakodott Simonini írás közben, de akkor miért csak arra emlékszem, hogy Taxiltól származó értesülésekkel traktáltam Osman Beyt, és arra miért nem, hogy miként tartottam a kapcsolatot Taxillal?

Jó kis kérdés. Ha mindenre emlékezett volna, akkor nem írja-írja, amit rekonstruál lassanként.Quelle histoire!

Eme bölcs megjegyzés után Simonini nyugovóra tért, és csupán – mint hitte – másnap reggel ébredt fel verejtékben úszva, mint akit egész éjjel rémálmok és gyomorbántalmak gyötörtek. Hanem amikor az íróasztalához ült, rá kellett jönnie, hogy nem másnap, hanem a rá következő napon ébredt fel. Hogy miközben ő nem egy, hanem két éjszakán át forgolódott az ágyában, a lerázhatatlan Dalla Piccola abbé, nem érve be azzal, hogy hullákkal rakja tele Simonini különlejáratú kloákáját, már megint magához ragadta a szót, és ismét beszámolt erről-arról, amit Simonini nyilvánvalóan nem tudott.