10.DALLA PICCOLA ZAVARBA JÖN

1897. április 3.

Kedves Simonini kapitány!
Ma reggel elnehezült fejjel és furcsa szájízzel ébredtem. Uram-bocsá: abszint! Biztosíthatom önt, hogy ekkor még nem olvastam el tegnapi feljegyzéseit. Honnan tudhattam, mit ivott, hacsak nem én magam ittam azt a valamit? És honnan ismerhetne rá egy pap valamely tilos, tehát számára ismeretlen italnak az ízére? Azazhogy nem, azt sem tudom már, hol áll a fejem: megírom most, hogy milyen szájízzel ébredtem, de mire megírom, már elolvastam az ön irományát, s az hatott rám. Márpedig honnan is tudhatnám, hogy abszint ízét érzem a számban, ha abszintot én soha életemben nem ittam? Alighanem valami másnak az ízét vélem én az ön naplója miatt abszintnak.
Istenem, no, tény mindenesetre, hogy a saját ágyamban ébredtem, és semmi különöset nem láttam ebben, mintha így történt volna ez az egész elmúlt hónapban. Csak éppen tudtam, hogy át kell jönnöm az ön lakásába. Ott, vagyis hát itt pedig elolvastam naplójának eddig még nem olvasott lapjait. A Boullan név olvastán felrémlett bennem valami, de csak ködösen és bizonytalanul.
Fennhangon kimondtam ezt a nevet, s ahogy többször is elismételtem, hirtelen nyilallást éreztem az agyamban, mintha az ön két doktora, Bourru és Burot mágnesezné valahol fémmel a testemet, vagy – mondjuk – Charcot doktor a felemelt ujját, a kulcsát, a nyitott tenyerét a szemem előtt megmozgatva, lucidus szomnambul állapotba hozott volna.
Valami pap képe rémlett, ahogy egy megszállott nő szájába köp.

11.JOLY

Az 1897. április 3-án éjszaka kelt naplóbejegyzésekből

Dalla Piccola naplóbejegyzése egyszer csak abbamarad. Talán zajt hallott, ajtó nyílhatott odalenn, és ő eliszkolt. Engedelmükkel, az Elbeszélő is zavarban van. Dalla Piccola ugyanis mintha mindig csak olyankor ébredne fel, amikor Simonininek éppen jól jön, ha hallatja hangját a lelkiismeret, fejére olvassa a kisiklásait, és észhez téríti, de máskülönben öntudatlan állapotban szenderegne. Ha nem volna színigaz e feljegyzések minden egyes szava, őszintén szólva olyan látszat kerekedhetnék, mintha az Elbeszélő váltogatná művészkedő kénye szerint rosszkedvű ráébredésekkel az amnéziás eufóriát.

1865 tavaszán egyik délelőtt Lagrange a Luxembourgkert egyik padján várta Simoninit, és egy sárgás borítóval ellátott, szamárfüles könyvet mutatott neki. A könyvet az impresszuma szerint 1864 októberében, Brüsszelben nyomtatták, a szerzője nevét nem tüntették fel, a címe pedig a következő volt:Dialogue aux enfers entre Machiavel et Montesquieu ou la politique de Machiavel au XIX^esiècle, par un contemporain.

– Nézze csak – mondta ezt a könyvet egy bizonyos Maurice Joly írta. Most már tudjuk, hogy ki ő, fáradságos munkával jöttünk rá, hogy ő hozza be külföldről Franciaországba és terjeszti illegálisan a saját művét. Azazhogy fáradozni fáradoztunk, de persze nem volt túl nehéz dolgunk, mert hát azok közül, akik politikai anyagot csempésznek be az országba, sokan a mi ügynökeink. Tudnia kell, hogy a felforgató szektákat csak úgy vonhatjuk ellenőrzésünk alá, ha átvesszük felettük az irányítást, vagy legalábbis ha mi pénzeljük a főkolomposokat. Nem isteni megvilágosodás útján derül ám fény az állam ellenségeinek tervére. Valaki azt állította, bár túlzott talán, hogy bármely titkos társaság tíz tagjából három a mimouchard-unk, vagyis spiclink, már megbocsásson a kifejezésért, de hát így mondja a nép; hatan lelkes hülyék, és egyvalaki veszélyes. De térjünk a tárgyra. Joly most börtönben ül, a SaintePélagie-ban, és bent is fogjuk tartani, ameddig csak lehet. Tudnunk kell viszont, hogy honnan vette az információit.
–Miért, miről szól ez a könyv?
–Bevallom, hogy én magam nem olvastam, több mint ötszáz oldal, ami nagy hiba: a jó pamfletet fél óra alatt el lehet olvasni. Van egy ilyesmire specializált ügynökünk, Lacroix-nak hívják, tőle kaptunk egy összefoglalót. De maradt még egyetlenegy példány, azt magának adom. Mint látni fogja, a szöveg azon az elképzelésen alapszik, hogy Machiavelli és Montesquieu a pokolban beszélgetnek, Machiavelli a cinikus hatalomszemlélet teoretikusa, és jogosnak mond egy sor olyan lépést, amely a sajtó- és szólásszabadság, a törvényhozó gyűlés és a többi republikánus vívmány ellen irányul. És mindezt olyan részletekbe menően, napjainkra vonatkoztatható módon teszi, hogy a legegyügyűbb olvasó számára is világos lesz: ez a gúnyirat a mi császárunkat vádolja azzal, hogy semlegesíteni akarja a parlament hatalmát, népszavazás útján meg akarja hosszabbíttatni az elnöki hatalmat, császárságot akar csinálni a köztársaságból...
–Bocsásson meg, Lagrange úr, de hát, ugye, köztünk marad, és ön jól tudja, milyen odaadó híve vagyok a kormánynak... Annak alapján, amit mond, kénytelen vagyok rámutatni, hogy ez a Joly csupa olyasmire céloz, amit a császár valóban véghezvitt, tehát nem értem, miért kérdés az, hogy honnan informálódott az illető...
–Joly nem pusztán azon élcelődik, amit már megtett a kormány, hanem szándékokat is tulajdonít neki, mintha bizonyos dolgokat ő nem kívülről, hanem belülről látna. Nézze, mindig minden minisztériumban, minden kormányhivatalban van egy-egy beépített ember, egy sous-marin, aki híreket szivárogtat ki. Általában nem bántjuk, mert a segítségével hamis híreket is ki lehet szivárogtatni, olyasmit, amit a minisztériumnak érdekében áll terjeszteni, de néha veszélyessé is válhat az ilyen ember. Ki kell deríteni, hogy ki informálta vagy pláne instruálta Jolyt.

Simonini arra gondolt, hogy a despotikus kormányokat mindig ugyanaz a logika működteti, s hogy elég az igazi Machiavellit olvasni, abból is kiderül, mit miért művelt utóbb III. Napóleon; e gondolat viszont egyszeriben tudatosította, mi motoszkált benne, amíg Lagrange összefoglalóját hallgatta: hogy ez a Joly csaknem ugyanazt mondatja Machiavelli-Napóleonnal, amit ő a jezsuitákkal a piemonti titkosszolgálatok számára készített dokumentumában. Nyilvánvaló volt tehát, hogy Joly ugyanazt a forrást használta, amelyből ő is merített: Rodin atya Roothaan atyához írott levelét Eugène Sue regényéből,A nép rejtelmei-ből.

– Elég az hozzá – folytatta Lagrange hogy be fogjuk vitetni magát a Sainte-Pélagie-ba mint mazziniánus menekültet, aki a gyanú szerint francia republikánus körökkel szűrte össze a levet. Van odabent egy Gaviali nevű olasz elítélt, az Orsini-féle merénylethez volt némi köze. Maga természetesen, mint garibaldista, karbonáró és még a jó ég tudja, micsoda, megpróbál kapcsolatba kerülni vele. Gaviali révén pedig Jolyval is össze fog ismerkedni. A sok csibész közt a politikai foglyok magukra maradnak, és hamar szót értenek egymással. Bírja őt szóra, a börtönben mindenki unatkozik.
–És meddig leszek én abban a börtönben? – kérdezte Simonini, és aggodalmasan gondolt a kosztra.
–Az magától függ. Minél hamarabb megtud valamit, annál hamarabb szabadul. Jön majd akkor a hír, hogy a vizsgálóbíró minden vád alól felmentette, mert ügyes volt a védőügyvédje.

Simonininek már csak a börtöntapasztalat hiányzott. Kellemessé éppen nem tették az élményt az izzadság- és vizeletszagú, moslékízű levestől bűzlő kipárolgások. Simonini azonban, más tehetősebb foglyokkal együtt, szerencsére mindennap hozathatott magának egy ehető elemózsiával teli kosarat.

Az udvarról egy nagy hodályba lépett be az ember, a közepén kályha, a falak mentén padok. Többnyire itt étkeztek azok, akik kintről kaptak ellátást. Voltak, akik kosaruk fölé hajoltak, s a tartalmát két kézzel takargatták, nehogy meglássa más, hogy mit esznek; és voltak, akik barátot vagy akár véletlen szomszédot is nagylelkűen kínálgattak. Simonini rájött, hogy a legnagylelkűbbek egyrészt a magukfajtával mindig szolidáris köztörvényesek, másrészt a politikai elítéltek közül kerülnek ki.

Torinói éveiben, szicíliai küldetése idején és a legpiszkosabb sikátorokban töltött első párizsi esztendei során Simonini bőven szert tett annyi tapasztalatra, hogy fel tudja ismerni a született bűnözőket. Nem értett egyet azokkal az akkortájt terjedni kezdő elképzelésekkel, amelyek szerint minden bűnöző angolkóros, púpos, nyúlszájú vagy görvélyes, avagy – mint a híres Vidocq állította, márpedig a bűnözőket (ha másért nem, hát mert maga is közülük való volt) ő igencsak ismerte – hogy mindig görbe, úgymond, a lábuk; ám kétségtelennek tetszett, hogy számos tulajdonságuk a színes fajokat is jellemzi, úgymint: gyér testszőrzet, szűk agytérfogat, csapott homlok és jókora homlokeresz, túlfejlett állkapocs és pofacsont, prognatizmus, ferde szem, sötétebb bőr, sűrű, göndör haj, húsos fül, kusza fogsor, továbbá érzelemszegénység, a testi örömök és a bor élvezetének hajszolása, csekély fájdalomérzet, az erkölcsi érzék hiánya, lustaság, lobbanékonyság, meggondolatlanság, fokozott hiúság, játékszenvedély, babonaság.

És volt, akire csak rá kellett nézni, mint például az a mély sebhelyekkel szabdalt arcú alak, aki Simonini kosarát látva naponta a nyakába akaszkodott valami jó falat reményében: az ajka vitrioltól duzzadt, a cimpátlan orra két formátlan lyuk, a karja hosszú, a keze tömzsi, és szőrösek még az ujjai is... Csakhogy Simonini hamarosan felül kellett, hogy vizsgálja a bűnözői stigmákról szóló nézeteit, ez az Oreste nevű illető ugyanis roppant szelíd embernek bizonyult, s miután Simonini egyszer végre adott neki az elemózsiájából, kutyahűséggel melléje szegődött.

Nem volt bonyolult a története: nem viszonozta egy lány a szerelmét, ő pedig megfojtotta, s most az ítéletére várt.

– Nem tudom, miért volt olyan komisz – mondta –, hiszen én feleségül akartam venni. Ő meg kinevetett. Mint valami szörnyeteget. Nagyon elszomorít, hogy nincs többé, de hát férfiember, ha ad magára, mi mást is tehetne ilyenkor? Egyébként ússzam csak meg a nyaktilót, a fegyház nem is olyan rossz hely. Azt mondják, bőséges a koszt.

Egyik nap rámutatott valakire, és azt mondta:

– Az ott bezzeg igazi rossz ember. Meg akarta ölni a császárt.
Így talált rá Simonini Gavialira, és össze is ismerkedett vele.
–Önök azért hódíthatták meg Szicíliát, mert mi feláldoztuk magunkat – magyarázta később Gaviali. Majd helyesbített: – Én nem. Rám semmit sem sikerült bizo-nyítaniuk, csak azt, hogy ismertem Orsinit. Orsinit és Pierit le is nyakazták, Di Rudio az Ördög-szigeten van, én viszont, ha minden jól megy, nemsokára szabadulok.
Orsini történetét mindenki ismerte. Olasz hazafi volt, Londonba ment, és készíttetett hat higany-fulminátos bombát. 1858. január 14-én este Orsini és két társa három bombát dobott a színházba tartó III. Napóleonra, de siralmas lett az eredmény: százötvenhét embert megsebesítettek ugyan, és nyolcan közülük meg is haltak aztán, de az uralkodópár sértetlen maradt.
Mielőtt a vesztőhelyre kísérték volna, Orsini írt a császárnak egy könnyfakasztó levelet, arra kérve őt benne, hogy legyen az egységes Olaszország védnöke, és ez a levél sokak szerint valamelyest hatott is III. Napóleon későbbi döntéseire.
–Először úgy volt, hogy én készítem el a bombákat – mondta Gaviali – egypár barátom segítségével, akikről túlzás nélkül állíthatom, hogy boszorkányosan bánnak a robbanószerekkel. De aztán Orsini mégsem bízott meg bennünk. Merthogy a külföldiek, ugye, mindig jobbak, mint mi. Egészen beléhabarodott egy angolba, az pedig a higany-fulminátba habarodott belé. Higany-fulminátot Londonban a patikákban is kapni lehetett, a dagerrotípiakészítéshez használták, itt, Franciaországban pedig a „kínai cukorka” papírját itatták át vele, hogy amikor kibontogatta az ember, nagyot pukkanjon, és mindenki nevethessen. Igen ám, de a durranóhiganyos bomba csak akkor hatásos, ha közvetlenül a célponthoz ütődve robban.
Egy puskaporos bombából tízméteres körben pusztító, jókora fémrepeszek szakadtak volna ki, a higanyfulminátos viszont azonnal szétdurran, és csak akkor öl meg, ha éppen rád esik. Ennél a pisztolygolyó is jobb, az ha talál, talál, ha nem, nem.
–Miért ne lehetne még egyszer megpróbálni? – kockáztatta meg Simonini. Majd hozzátette: – Vannak olyan ismerőseim, akiknek talán szükségük lehet egy jó tűzszerészcsapatra.

Az Elbeszélőnek sejtelme sincs, miért vetette ki Simonini ezt a csalit. Járt valami a fejében, vagy csak úgy, hajlamból, megszokásból, előrelátóan, a biztonság kedvéért próbálkozott? Gaviali mindenesetre jól reagált.

– Térjünk vissza rá – válaszolta. – Ön azt mondta, hamar kiengedik, és én is erre számítok. Keressen meg majd az Huchette utcai Père Laurette-ben. Majdnem minden este ott jövünk össze a barátaimmal. Csendőrt sose látni, hisz a vendégeket mindig azonnal vihetnék

...Így talált rá Simonini Gavialira, és össze is ismerkedett vele... (248. oldal)

is mind a börtönbe, ami sok vesződséggel jár, ráadásul, olyan hely az, hogy nem tudhatja a csendőr, vajon kijön-e valaha, ha egyszer bement.

– Jó kis hely – derült Simonini –, el fogok menni. Hanem hallja-e, úgy tudom, idebent van egy bizonyos Joly, aki mindenféle rosszakat írt a császárról.
–A fellegekben jár – mondta Gaviali –, és a szó nem öl. De állítólag derék fickó. Bemutatom.

Joly még tiszta ruhát viselt, és szemlátomást borotválkozni is módja volt. Rendszerint a kályhás hodályban ücsörgött magányosan, de ha megjelentek elemózsiás kosaraikkal a kiváltságosok, ő többnyire távozott, hogy ne kelljen szenvednie a mások szerencséje láttán. Nagyjából egyidős lehetett Simoninivel, látnokian lobogó, mégis szomorúság fátyolozta tekintete ellentmondásokkal teli emberre vallott.

– Üljön ide mellém – szólította meg Simonini hadd kínáljam meg a kosaramból, egymagamnak sok is, ami benne van. Azonnal láttam magán, hogy kirí ebből a csőcselékből.

Joly szótlan mosollyal mondott köszönetét, egy darabka húst meg egy karéj kenyeret el is fogadott, de csak nem akart megoldódni a nyelve. Azt mondta akkor Simonini:

– Szerencse, hogy gondol rám a nővérem. Nem valami gazdag, de azért jóltart.
–Jó magának – mondta erre Joly –, énnekem senkim sincs...

Megtört a jég. A garibaldisták hősi tetteire meg a franciák lelkes együttérzésére terelődött a szó. Simonini célzott rá, hogy előbb a piemonti, majd a francia kormányzattal is meggyűlt a baja, s hogy most államellenes összeesküvés vádjával vár a perére. Joly megjegyezte, hogy ő viszont még csak nem is összeesküvés, hanem a puszta szószátyársága miatt ül börtönben.

– Ha azt képzeljük magunkról mi, kifinomult írástudók, hogy fontos részei vagyunk a világegyetemnek, semmivel sem vagyunk jobbak a babonás írástudatlanoknál. Eszmékkel nem lehet megváltoztatni a világot. Az üresfejű ember kevésbé hajlik a tévedésre, azt teszi, amit mások is tesznek, nem zavar senkit, és viszi is valamire, megszedi magát, lesz valaki, képviselő, érdem-rend-tulajdonos, híres író, akadémikus, zsurnaliszta lesz. Lehet-e ostoba az, akinek ilyen jól mennek a dolgai? Az ostoba én vagyok, amiért szélmalmokkal akartam megküzdeni.

Mivel Joly még a harmadik étkezéskor sem vallott színt, Simonini egy kicsit közelebb húzódott hozzá, és megkérdezte, hogy voltaképpen miféle veszedelmes könyvet is írt ő. S akkor Joly előrukkolt végre a maga pokolbéli párbeszédével, és ahogy mondta-mondta, mind haragosabban idézte fel az általa megírt gazságokat, és már-már ékesebb szavakkal ismertette és elemezte őket, mint az irományában.

– Érti? Ez ám a siker: általános választások útján hozni létre zsarnoki rendszert! Úgy hajtott végre önkényuralmi puccsot a nyomorult, hogy közben a birka népre hivatkozhatott! Láthatjuk, milyen jövő vár a demokráciára.

Úgy van, gondolta Simonini, ez a Bonaparte a mi korunk embere, rájött, hogyan lehet megzabolázni egy olyan népet, amely alig hetven éve még a király lenyakazhatóságáért lelkesült. Lagrange hadd higgye, hogy Jolyt felbujtották, de világos, hogy ő csak mindenki számára nyilvánvaló tényeket elemzett, és ezeknek az alapján jelezte előre, hogy mi várható még a diktátortól. Inkább azt lenne jó tudni, hogy valójában milyen mintát követett.

Tett hát Simonini egy burkolt célzást Eugène Sue-re és Rodin atya levelére, Joly pedig azonnal elmosolyodott, hogy szinte belepirult, mondván, hogy igen, hogy a Napóleon-féle baljós tervek ecseteléséhez Sue-től merített ihletet, csak éppen ő jobbnak látta, ha a jezsuita inspirációt a klasszikus machiavellizmusból származtatja.

– Amikor elolvastam a Sue-regénynek ezt a részét, arra gondoltam, hogy no, megvan a nyitja az új könyvemnek, hogy olyat írok ebből, hogy az egész ország beleremeg. Bolond gondolat volt, hiszen a könyveket elkobozzák, elégetik, és volt-nincs, mintha nem is írt volna semmit az ember. Az pedig eszembe sem jutott, hogy Sue ennél jóval kevesebbért is száműzetésbe kényszerült.

Simonini úgy érezte, mintha meglopták volna. Ténynek tény, hogy a maga jezsuitaszónoklatát ő is Sueből merítette, de erről senki sem tudott, s tervezte, hogy más célokra is alkalmazni fogja még a saját egyetemes összeesküvés-modelljét. Erre meg tessék: ez a Joly elveszi tőle, és úgyszólván közprédává teszi.

Ám aztán lecsillapodott. Joly könyvét elkobozták, alig néhány példánya maradt, abból is övé az egyik, Jolyra börtönévek várnak, s ő addig akár le is másolhatja az egész szövegét töviről hegyire, Cavour vagy – ha úgy tetszik – a porosz kormányzat nyakába varrva az összeesküvést, a kutya sem figyelne fel rá, még Lagrange sem, ő legfeljebb annyit venne észre, hogy az új dokumentum valamivel hihetőbb. A titkosszolgálatok a világon mindenütt csak azt hiszik el, amiről már hallottak valahol, az igazán új értesüléseket megbízhatatlannak minősítik és elvetik. Simonini tehát nyugodt lehetett, hiszen azt, amit Joly elárult, csak ő tudhatta, és senki más. Kivéve azt a Lacroix-t, akiről Lagrange említést tett, az egyetlen embert, akinek volt mersze elolvasni az egészPárbeszéd-et. Csak el kellett tehát tüntetni Lacroix-t, és kész.

Eljött a szabadulás napja. Simonini testvériesen köszönt el Jolytól, aki meghatottan búcsúzkodott, majd azt mondta még:

– Hadd kérjem meg egy szívességre! Van énnekem egy Guédon nevű barátom, talán nem is tudja, hol vagyok, de igazán küldhetne néha egy-egy kosárnyi, embernek való élelmet. Ezektől a gyalázatos levesektől gyomorégést és hasmenést kapok.

Elmagyarázta, hol találja meg Simonini ezt a Guédont: egy rue de Beaune-i könyvesboltban, Beuque kisasszony boltjában, a fourier-isták találkozóhelyén. Simonini annyit tudott a fourier-istákról, hogy olyan szocialisták, akik meg akarják ugyan újítani az egész emberiséget, de forradalomról nem beszélnek, s ezért a kommunisták is meg a konzervatívok is megvetik őket. Beuque kisasszony könyvesboltjába azonban a jelek szerint szabad bejárása volt a császárság ilyen-olyan republikánus ellenfeleinek, itt nyugodtan találkozgathattak, hiszen a rendőrség úgy vélte, a fourier-isták a légynek sem ártanak.

A börtönt elhagyva, Simonini első útja Lagrange-hoz vezetett, hogy jelentést tegyen neki. Semmi érdeke nem fűződött hozzá, hogy Jolyt befeketítse, inkább még sajnálta is azt a szegény don Quijotét. Azt mondta:

– Csak egy naiv lélek az, Lagrange úr, kérem, egy pillanatra fel szerette volna hívni magára a figyelmet, de pórul járt. Az volt a benyomásom, hogy eszébe sem jut ilyen könyvet írni, ha nem piszkálja föl valaki az önök környezetéből. És sajnos meg kell mondanom, hogy éppen az a Lacroix volt a forrása, aki az ön tudomása szerint azért olvasta el a könyvet, hogy aztán összefoglalót készítsen róla. Hát alighanem akkor elolvasta ő azt már, hogy úgy mondjam, amikor még meg sem volt írva. Az is lehet, hogy a kinyomtatását is ő maga intézte Brüsszelben. Hogy miért, azt ne tőlem kérdje.
–Valamelyik külföldi titkosszolgálat bízhatta meg vele, talán a poroszok, hogy nyugtalanságot szítsanak Franciaországban. Nem lep meg.
–Porosz ügynök az önök hivatalában? Hihetetlen.
–Stieber, a porosz kémfőnök, kilencmillió tallért kapott rá, hogy árassza el egész Franciaországot spionokkal. Azt beszélik, ötezer porosz gazdát, kilencezer cselédlányt küldött Franciaországba, hogy a kávéházakban, éttermekben, a befolyásos családoknál, mindenütt ott legyenek az ügynökei. Ám ez nem igaz. A kémek túlnyomó többsége nem porosz, és még csak nem is elzászi, hiszen az ilyet, ha másról nem, a kiejtéséről mindenképp föl lehetne ismerni, hanem tősgyökeres francia, aki pénzért kémkedik.
–És nem tudják leleplezni, letartóztatni ezeket a hazaárulókat?
–Nem érdekünk, mert akkor ők is letartóztatnák a mieinket. A kémeket nem úgy kell semlegesíteni, hogy megöljük őket, hanem úgy, hogy hamis információkat adunk nekik. Ehhez pedig szükségünk van azokra, akik kettős játékot űznek. Ezzel együtt új nekem az, amit erről a Lacroix-ról mondott. Uramisten, micsoda világban élünk, senkiben sem bízhat már meg az ember... Azonnal meg kell szabadulni tőle.
–Ha bíróság elé állítják, tagadni fog mindent, akárcsak Joly.
–Aki egyszer nekünk dolgozott, az sohasem jelenhet már meg egy tárgyalóteremben, és ne is haragudjék, de ki kell mondanom, mert elvi kérdés: ez bizony akár magára is vonatkozhat, sőt vonatkozik is. Lacroix baleset áldozata lesz. Az özvegye méltányos nyugdíjat fog kapni.

Guédonról és a rue de Beaune-i könyvesboltról Simonini nem beszélt. Előbb tudni akarta, lesz-e haszna abból, hogy odajár. És hát meg is viselte az a SaintePélagie-ban töltött néhány nap.

Késlekedés nélkül a Grands-Augustins rakparti Laperouse-ba hajtatott, s ott nem ám a földszinten foglalt helyet, ahol hagyományos osztrigát és entrecôte-ot szervíroztak, hanem egy emeleticabinet particulier-be, aholbarbue sauce hollandaise-t,casserole de riz à la Toulouse- t,aspics de filets de laperaux en chaud-froid-t,truffes au champagne-t,pudding d’abricots à la Vénitienne-t,corbeille de fruits frais-t vagycompotes de pêches et d’ananas-t lehetett rendelni.

Ördög vigye a börtöntöltelékeket, ha idealisták, ha gyilkosok, a leveseikkel együtt. Börtönök végtére is azért vannak, hogy a tisztességes ember nyugodtan ehessen a vendéglőjében.

Simonini visszaemlékezései itt szokás szerint kuszává válnak, összefüggéstelen mondatok ékelődnek a naplójába. Az Elbeszélő kénytelen hát Dalla Piccola abbé közbeszólásaiból is meríteni. Látni valóan működik már a munkamegosztás, jól összeszokott ez a páros...

Elég az hozzá, hogy Simonini megérezte: ha azt akarja, hogy jó szemmel nézze őt a császári titkosszolgálat, valami pluszt kell nyújtania Lagrange-nak. Hogyan válhat igazán megbízhatóvá egy rendőrségi besúgó? Leplezzen le egy összeesküvést. Szerveznie kellett tehát egyet, hogy aztán leleplezhesse.

Gaviali tett bogarat a fülébe. Megérdeklődte, mikor szabadul a Sainte-Pélagie-ból. Azt már tudta, hogy hol találja meg: az Huchette utcai Père Laurette mulatóban.

Az utca végén álló épületbe szűk résen át lehetett bejutni, melynél már csak az ugyanebből az utcából nyíló rue du Chat-qui-Pêche, a Halászó Macska utcája volt szűkebb: oda szinte csak hasat behúzva férhetni be, szinte nem is érthető, mi végre nyitották. Lépcsőn föl, nyirkos falú folyosók hosszán, kényelmetlenül alacsony ajtók mellett vezetett az út. A második emeleten egy valamivel emberibb méretű ajtón át tágas terembe jutott az ember, két-három hajdani lakást nyithattak itt egybe: ez volt hát a Père Laurette-féle intézmény, annak a Laurette apónak a szalonja, szálája vagy mulatója, akiről amúgy senki sem tudta, hogy kicsoda, akár meg is halhatott sok éve már.

Mindenütt asztalok, az asztaloknál pipafüstöt eregető, kártyázó férfiak és korai ráncoktól petyhüdt, sápadt arcú lányok, megannyi szegény kisgyermek hajasbabája, csak azt leste mind, van-e vendég, akinek nem ürült még ki a pohara, s akitől kunyerálni lehet egy-egy kortyot.

Aznap este, hogy Simonini odalátogatott, nagy volt az izgalom: megkéseltek valakit a környéken, s a vér szagától, úgy látszik, mindenki ideges lett. Egy eszement vendég hirtelen bicskát bökött az egyik lányba, a lány segítségére siető kocsmárosnét a földre lökte, őrülten ütlegelni kezdett mindenkit, aki megfékezte volna, s csak úgy sikerült végül ártalmatlanná tennie őt egy pincérnek, hogy kupán vágta egy kancsóval. Akkor aztán helyreállt a rend, és ki-ki ott folytatott mindent, ahol abbahagyta.

Simonini rá is talált Gavialira az egyik asztalnál, a cimborái – majdnem mind olasz emigránsok, és majdnem mind robbanóanyag-szakértők vagy legalábbis rajongók
– szemlátomást osztoztak az ő királygyilkos elveiben. A kellő alkoholszintet elérve, a társaság a múltbeli nagy merénylők tévedéseit kezdte taglalni. Hogy Cadoudal pokolgépe, amelynek annak idején, még első konzul korában, az első Napóleont kellett volna meggyilkolnia, salétrom és vastörmelék keverékéből állt, s a régi főváros szűk utcácskáiban akár még működhetett is, ámde manapság teljességgel hatástalannak bizonyulna (habár az igazat megvallva, hatástalan volt az már akkor is). Hogy Fieschi egy egyszerre tizennyolc csövön át tüzelő szerkezettel akarta kioltani Lajos Fülöp életét, és meg is ölt ugyan tizennyolc embert, csak éppen a királyt nem.

– Az a kérdés – fejtegette Gaviali hogy miből tevődik össze a robbanószer. Vegyük a kálium-kloridot: abból eleinte kén és szén hozzáadásával akartak lőport előállítani, de csak a gyártóműhelyt sikerült levegőbe röpíteni vele. Jó, gondolták, akkor legalább gyufa legyen belőle, de ahhoz meg kénsavba kellett volna mártogatni a klorátos-kénes gyufafejet. Kényelmes megoldás, mondhatom. Végül aztán jó harminc éve feltalálták Németországban a foszforos gyufát, ami dörzsölésre gyullad.
–A pikrinsavról – mondta valaki más – már ne is beszéljünk. Amikor kiderült, hogy robban, ha káliumklorid jelenlétében hevítik, elkezdtek belőle mindenféle porokat keverni, egyik robbanékonyabb volt, mint a másik. Bele is halt egypár kísérletező, úgyhogy ezt az ötletet is elvetették. Akkor már jobb a nitrocellulóz...
–No hiszen!
–Hallgatni kéne a régi idők alkimistáira. Ők fölfedezték, hogy ha salétromsavhoz terpentinolajat tesznek, a keverék egy kis idő múlva magától meggyullad. Száz éve pedig arra jöttek rá, hogy ha a salétromsavhoz kénsavat kevernek, ami vizet szív magába, szinte mindig bekövetkezik az öngyulladás.
–Én a xilidint venném komolyabban. Tégy salétromsavba keményítőt vagy farostot...
–Biztosan most olvastad annak a Vernének a regényét, aki xilidin segítségével lő fel egy járművet a Holdba. Manapság inkább a nitrobenzolt és a nitronaftalint emlegetik. Vagy áztass a salétromsavba kartonpapírt, és kész a nitramidin, az is olyan, mint a xilidin.
–Ezek mind instabil produktumok. Ma legfeljebb már csak a lőgyapotot veszik komolyan, annak a robbanóereje azonos súly esetén hatszorosa a puskaporénak.
–Csakhogy az megbízhatatlan.

És így tovább, órákon át, és mindig oda lyukadtak ki, hogy mégiscsak a jó öreg puskapor a legjobb, Simonini pedig úgy érezte, mintha Ninuzzóval venné fel ismét a szicíliai beszélgetések fonalát.

Fizetett nekik pár kancsó bort, és egykettőre sikerült is feltüzelnie a díszes társaságot III. Napóleon ellen, aki, úgymond, nyilván ellene fog szegülni a savoyaiak immár várható római bevonulásának. Az olasz egység ügye követelte meg a diktátor halálát. Ámbátor Simonininak meggyőződése volt, hogy e borgőzös fejűeket nem is annyira az olasz egység izgatja, mint inkább az, hogy bombákat robbantgathassanak. Ami azt illeti, éppen ilyen megszállottakra volt őneki szüksége.

– Az Orsini-féle merénylet – magyarázta Simonini nem Orsini ügyetlensége miatt hiúsult meg, hanem azért, mert rosszak voltak a bombái. Olyan emberünk most is van, aki halált megvető bátorsággal akkor hajítja el a bombát, amikor kell, de nem igazán tudjuk még, hogy milyen robbanószert alkalmazzunk. A Gaviali barátommal folytatott beszélgetések meggyőztek róla, hogy az önök csoportja segíthetne nekünk.
–„Nekünk”? Kinek? – kérdezte az egyik hazafi.

Simonini némi színlelt habozás után nekidurálta magát, és bevetette mindama kellékeket, amelyekkel a torinói diákok bizalmába is sikerült beférkőznie: hogy az Alta Venditá-t képviseli, hogy a fantomszerű Nubius egyik helyettese ő, s hogy többet nem szabad kérdezni tőle, mert a karbonárók úgy szervezkednek, hogy ki-ki csak a közvetlen felettesét ismerheti. Az a baj, mondta, hogy bizonyosan hatásos bombát nem lehet csak úgy hirtelen előállítani, ahhoz előbb sok-sok kísérletre van szükség, szinte úgy kell kiókumlálniuk, melyik a megfelelő összetétel, mint az alkimistáknak, s aztán ki is kell próbálniuk valahol a szabadban. Ő fel tud nekik ajánlani egy nyugodt helyet, épp itt, a rue de la Huchetteben, meg pénzt is, amennyi csak kell a költségekre. Ha elkészültek a bombák, a merénylet véghezvitelével nekik már nem lesz dolguk, a műhelyben viszont náluk lesznek a Napóleon halálát bejelentő s a merénylők céljait magyarázó röpcédulák. Mihelyt meghal a császár, a csoport dolga lesz, hogy vigyék szét a röplapokat a városban, és a nagy hírlapok portáján is helyezzenek el belőlük egypárat.

– Nincs mitől tartaniuk, mert a legfelsőbb körökben is van valaki, aki üdvözölné ezt a merényletet. Van egy emberünk a prefektúrán, Lacroix-nak hívják. De nem vagyok biztos benne, hogy egészen meg lehet-e bízni benne, ezért tehát ne keressék a kapcsolatot vele; ha színt vallanának, ő képes lenne feladni önöket, hogy előléptessék. Tudják, milyenek az effajta kettős ügynökök...

Lelkesen a markába csaptak, Gavialinak csillogott a szeme. Simonini átadta nekik a helyiség kulcsát, meg egy csinos summát, hogy legyen miből bevásárolniuk. Pár nap múlva meglátogatta az összeesküvőket, úgy látta, jól haladnak, ott hagyott náluk néhány száz röplapot, amit egy szolgálatkész nyomdász készített, majd újabb összeget adva át nekik a további kiadásokra, annyit mondott még: – Éljen az egységes Olaszország! Róma vagy halál! – s azzal távozott.

Ám aznap este az immár elnéptelenedett rue SaintSéverinen lépteket vélt hallani maga mögött, ha pedig megtorpant, a léptek is abbamaradtak. Megszaporázta, de a léptek zaja mind közelebbről hallatszott, míg nyilvánvaló nem lett, hogy nem is követi, hanem éppenséggel üldözi őt valaki. S aztán hirtelen már a tarkójában is érezte a lihegését, és vadul megragadta ez a valaki, s éppen a rue du Chat-qui-Pêche-nél is szűkebb impasse de la Salembrière sarkára érve, belökte őt oda, azt sejtetve ezzel, hogy nagyon is jól kiismeri magát ezen a környéken, és előre kitervelte, melyik pillanatban és hol esik majd neki. S a falnak szorított Simonini csak egy villanást látott, meg egy késpengét közvetlen közelről. Támadója arcát nem láthatta a sötétben, de szemernyi kételye sem maradt, amikor megszólalt az illető, és szicíliai akcentussal azt sziszegte:

– A tisztelendő úr! Hat esztendőmbe került, de most megvan végre!
Ninuzzo mester hangja volt ez, azé az emberé, akiről szentül hitte Simonini, hogy kétarasznyi mélyre döfött késsel a hasában, holtan maradt ott a bagheriai lőporraktárnál.
–Élek, mert egy jótét lélek nem sokkal maga után arra járt, és megmentett. Három hónapig élet és halál között lebegtem, és akkora seb van a hasamon, hogy szinte kettőbe vág... De mihelyt lábra álltam, nyomozni kezdtem. Ki látott egy ilyen és ilyen papot... Palermóban aztán akadt is valaki: kávézni látta őt Musumeci közjegyző úrral, és úgy rémlett neki, hogy nagyon hasonlít az egyik piemonti garibaldistához, Nievo ezredes barátjához... Megtudtam, hogy ez a Nievo úgy eltűnt a tengeren, mintha hajóstul elfüstölgött volna, s én már értettem is, hogyan, miért és kinek köszönhetően füstölgött ő el. Nievótól könnyű volt eljutnom a piemonti hadseregig, onnan pedig Torinóig, és aztán egy egész éven át kérdezősködtem abban a jéghideg városban. Végül is megtudtam, hogy a garibaldistát Simonininek hívják, közjegyzői irodája volt, de felszámolta, és az utódjának elkottyintotta, hogy Párizsba megy. Ne kérdje, hogyan csináltam, mert egy árva vasam se volt, de Párizsba jöttem hát én is, csak azt nem sejtettem, hogy mekkora nagy város ez. Lejártam a lábam, mire a nyomára leltem. Közben pedig abból éltem, hogy ha egyegy jól öltözött uraság efféle utcákba tévedt, hát kést szegeztem a torkának. Naponta egy ilyenből már meg lehet élni. És mindig errefelé ténferegtem. Úgy képzeltem, hogy a magafajta nem a jobb helyekre, hanem az itteni lebujokba jár. Tetszett volna szép fekete szakállat növeszteni, akkor nem ismertem volna fel ilyen könnyen...
Ettől fogva lett Simoniniből szakállas burzsuj, de mostani szorult helyzetében még be kellett látnia, hogy eddig bizony nemigen igyekezett a nyomok eltüntetésével.
–Egy szó, mint száz – összegezte Ninuzzo –, nem tartozom én magának beszámolóval, elég nekem, ha ugyanúgy felmetszem most én is a maga hasát, ahogy maga metszette fel az enyémet, csak én alaposabb mun

...cimborái – majdnem mind olasz emigránsok, és majdnem mind robbanóanyag-szakértők vagy legalábbis rajongók... (259. oldal)

kát végzek. Éjjelente itt senki se jár, akárcsak a bagheriai lőporraktárnál.

Előbukkant a hold, és Simonini megpillantotta Ninuzzo lapos orrát és gonoszan csillogó szemét.
–Ide hallgasson, Ninuzzo – vágta ki ekkor nagy merészen –, maga nem tudja, hogy azért tettem én akkor, amit tettem, mert parancsot teljesítettem, olyan parancsot méghozzá, ami nagyon magas helyről és olyan szent fensőbbségtől érkezett, hogy énnekem muszáj volt cselekednem, nem hallgathattam a személyes érzelmeimre. És ugyanilyen parancsnak engedelmeskedve vagyok most itt, hogy további akciókat készítsek elő a trón és az oltár védelmében.
El-elfúlt a hangja, de közben látta, hogy a tőr hegye alig észrevehetően visszább húzódik.
–Magának, aki a királyára tette fel az életét – folytatta Simonini –, meg kell értenie, hogy bizonyos... hadd mondjam úgy: szent célok érdekében olyasmit is jogosan követ el az ember, ami más körülmények között gazságnak minősülne. Ért engem?
Ninuzzo mester még nem értette, de jelét adta, hogy már nem csupán a bosszú érdekli:
–Túl sokat éheztem én már az elmúlt néhány évben, és attól nem lakom jól, hogy maga meghal. Elegem van abból, hogy sötétben élek. Amióta a nyomára bukkantam, látom, hogy maga finom úri éttermekbe is jár. Mondjuk tehát, hogy az életéért cserébe fizessen nekem havonta annyit, amennyiből ugyanúgy, sőt még úgyabbul ehetem és alhatom, ahogyan maga.
–Ninuzzo mester, én többet ígérek magának, mint holmi apanázs. Merényletet készítek elő a francia császár ellen, márpedig maga nyilván emlékszik rá, hogy a maguk királya azért veszítette el a trónját, mert Napóleon titkon segítséget nyújtott Garibaldinak. Maga mindent tud a puskaporokról, találkoznia kellene hát azokkal a bátor emberekkel, akik az Huchette utcában szoktak maroknyian összegyűlni, és olyasmit akarnak előállítani, ami joggal illethető majd a pokolgép elnevezéssel. Ha csatlakozik hozzájuk, nem csupán egy történelmi akció részese lehet, nemcsak bizonyságot adhat a különleges tűzszerészi tehetségéről, hanem, mivel ezt a merényletet egészen magas rangú személyiségek bátorítják, az érte járó fizetség magára eső részéből gazdag ember lesz élete végéig.
Ninuzzónak már a puskapor puszta említésére elszállt minden haragja, ami azóta a bagheriai este óta gyűltgyülemlett benne, és Simonini érezte már, hogy a markában van, amikor föltette Ninuzzo a kérdést:
–Mi volna hát a dolgom?
–Egyszerű: holnapután este hat körül elmegy erre a címre, bekopog, bemegy, és azt mondja, hogy Lacroix küldi. A barátaim már várni fogják. De tűzzön egy szál szegfűt a gomblyukába, hogy felismerjék. Hét körül én is megérkezem. A pénzzel együtt.
–Ott leszek – mondta Ninuzzo, de ha be akar csapni, ne feledje, hogy azt is tudom már, hol lakik.

Másnap reggel Simonini megint elment Gavialihoz, és figyelmeztette, hogy itt az idő. Másnap délután hatkor legyenek mind együtt. Először egy szicíliai tűzszerész jön majd, ő maga küldi, hogy ellenőrizze, hogyan állnak a munkálatok, majd nem sokkal később ő, Simonini is megérkezik, végül pedig Lacroix úr, hogy személyesen biztosítson mindenkit a támogatásáról.

Ennek utána Lagrange-hoz ment, és közölte vele, hogy tudomására jutott egy összeesküvés, a császár életére törnek. Megtudta, úgymond, hogy az összeesküvők másnap este hatkor gyülekeznek az Huchette utcában, hogy átadják megbízóiknak a bombákat.

– De vigyázat! – mondta. – Önök mondták nekem egyszer, hogy tíz titkos társasági tagból három a mi besúgónk, hat ember hülye, és egyvalaki veszélyes. Nos hát, besúgóból itt most csak egy lesz, vagyis én, hülyéből pedig nyolc, a tizedik ember viszont valóban nagyon veszélyes, neki szegfű lesz a gomblyukában. És mivel ő énrám nézve is veszélyes, jó lenne, ha némi zűrzavar törne ki, és az illetőt letartóztatás helyett azonmód agyonlőnék. Higgyék el, csak így kerülhető el a feltűnés. Ne beszélhessen az illető senkinek semmiről, maguk közül valónak sem.
–Bízom magában, Simonini – mondta de Lagrange úr.

– Elintézzük azt az embert.

Ninuzzo pontban hatkor ott volt a rue de la Huchetteben a szolid szegfűjével, Gaviali és a többiek büszkén meg is mutogatták neki a bombáikat, Simonini fél órával később érkezett meg azzal, hogy Lacroix is mindjárt jön, háromnegyed hétkor pedig betört a karhatalom, Simonini árulást kiáltva pisztolyt rántott, s a zsandárokra szegezte ugyan a fegyvert, de a levegőbe lőtt vele, a zsandárok meg azzal viszonozták a tüzet, hogy mellbe lőtték Ninuzzót, mindazonáltal a tiszta munka kedvéért egy másik összeesküvőt is agyonlőttek. Ninuzzo a földre zuhant, és sűrű szicíliai káromkodások közepette vonaglott még egypárat, míg Simonini, megint úgy téve, mintha a zsandárokra lőne, meg nem adta neki a kegyelemlövést.

Lagrange emberei rajtakapták hát Gavialit és a többieket: nemcsak a szinte kész bombák első példányait találták meg náluk, hanem készítésük magyarázataképpen mindjárt egy halom röpcédulát is. Az azonnali kihallgatások során Gaviali és társai néven nevezték a titokzatos Lacroix-t, azt az embert, aki (mint hitték) elárulta őket. Egy okkal több, hogy Lagrange a likvidálása mellett döntsön. A rendőrségi jegyzőkönyvek tanúsága szerint Lacroix részt vett az összeesküvők letartóztatásán, és az egyik nyomorultnak a golyója végzett vele. Emléke örökké élni fog.

Ami az összeesküvőket illeti, túl látványos pert kár lett volna indítani ellenük. Azokban az években rengeteget pusmogtak mindenféle császárellenes merényletekről, és
– Simonini okfejtése szerint – a szóbeszéd egy része vélelmezhetően nem magától kapott lábra, hanem republikánus ügynökök gerjesztették, hátha sikerül hasonló tettekre sarkallni néhány forrófejűt. Minek verjék nagydobra, hogy divat lett III. Napóleon életére törni? Az összeesküvőket végül is Guyanába deportálták hát, végezzen velük a malária.

Megéri megmenteni a császár életét. Már a Jolyval való foglalkozásért is tízezer frank ütötte Simonini markát, ám az összeesküvők leleplezéséért egyenesen harmincezret kapott. A helyiség kibérlése és a bombagyártáshoz szükséges hozzávalók beszerzése ötezer frankjába került, így hát tisztán harmincötezer frankja maradt meg, ami a tervbe vett háromszázezres tőkének máris több mint egytizedére rúgott.

Ninuzzóról úgy gondolta, hogy azt kapta, amit érdemelt, Gavialit azonban sajnálta egy kicsit, hisz végtére is derék fickó volt, és úgy megbízott benne. Aki összeesküvő akar lenni, az persze legyen tisztában a kockázatokkal, és ne bízzék meg senkiben.

Lacroix, szegény, egy ujjal sem bántotta soha. Az özvegye viszont szép nyugdíjat fog kapni.