TIZENKETTEDIK FEJEZET

Megint Rambouillet-ban

Gaston a megbeszélt időben beállított Héléne-hez, de, bár égett a türelmetlenségtől, várni kényszerült; Desroches asszony nem nézte jó szemmel a látogatást. Héléne azonban a sarkára állt, és kereken kijelentette, hogy van annyira illetékes megítélni, mi illik, mi nem, mint akárki más, és igenis ragaszkodik hozzá, hogy fogadja földijét, Livry urat, aki búcsúzni jött. Olvasóink bizonyára emlékeznek még rá, hogy Gaston egész úton Livry úrnak tituláltatta magát, s továbbra is e néven kívánt a világ előtt szerepelni, leszámítva néhány embert, azokat, akikkel az összeesküvés ügyében kellett Párizsban kapcsolatba lépnie.

Desroches asszony kénytelen-kelletlen visszavonult saját szobájába, meglehetős rosszkedvűen. Próbált volna hallgatódzni, de Héléne élt a gyanúperrel; saját kezűleg csukta be a folyosóra vezető ajtót, sőt, el is reteszelte.

- Végre itt, kedves barátom! - mondta aztán. - Nehezen vártam, a szemem se hunytam le egész éjszaka.

- Én sem, Héléne. De hadd csodálom meg előbb új kincseit. - Héléne elmosolyodott. - Illetve mindenekelőtt kegyedet: lám, selyemruha, új hajviselet... Milyen szép így, Héléne!

- Úgy látszik, nem örül neki túlságosan, Gaston!

Gaston elengedte füle mellett a megjegyzést, s folytatta a szemlét.

- A kárpit drága kelméből készült, a falakon nagy értékű képek, a párkányzat ezüstből, aranyból van. Pártfogói a jelek szerint gazdag emberek, Héléne.

- Úgy hiszem, csakugyan gazdagok - mosolygott Héléne. - Mert nekem azt mondták, hogy ez a kárpit, ez a sok aranyozás, amit én is éppúgy megcsodáltam, mint ön, már ócska, kiment a divatból, tehát nemsokára felújítják.

- Látom már, hogy Héléne-em egykettőre előkelő és hatalmas dáma lesz - mondta Gaston, erőltetett mosollyal. - Máris megvárakoztatott.

- Drága barátom, hát ön nem várakoztatott meg engem, a kis tó partján? Sokszor órákig vártam a csónakra.

- Héléne, kegyed akkor a kolostor lakója volt, s én kénytelen-kelletlen a főnökasszony szeszélyeihez igazodtam.

- Ugye, ez szent cím?

- Az, az.

- Ugye, biztonságot ad, tiszteletet parancsol, engedelmességre késztet?

- Igen.

- Nos, gondolja el, barátom, micsoda szerencse ért; itt felleltem ugyanazt az oltalmat, szeretetet, csak ez még erősebb, tartósabb, biztosabb.

- Hogyan? - kérdezte meglepetten Gaston.

- Megtaláltam...

- Beszéljen, Héléne, az ég szerelmére!

- Apámat!...

- Apját! Ó, drága Héléne-em, szívből osztozom örömében. Micsoda boldogság!... Lesz már, aki az én barátnőmnek, az én kis feleségemnek gondját viselje!

- Igen, gondomat viseli... a távolból.

- Hogyan? Hát ismét megválik öntől?

- Ó, jaj, a világ választ el bennünket.

- Miért? Vagy ez titok?

- Számomra is az. Mert gondolhatja, Gaston: ellenkező esetben ön már tudna mindent, ön előtt nincs titkom.

- Születési hiba? Családját üldözik? Vagy más, múló akadályról van szó?

- Nem tudom.

- Látom már, csakugyan titok. De - tette hozzá Gaston, mosolyogva - bízom kegyedben; azt sem vehetném rossz néven, ha apja utasítására egyet-mást elhallgatna előlem. Ha nincs ellenére, feltennék még néhány kérdést.

- Kérdezzen.

- Boldog, Héléne? Apja olyan ember, akire büszke lehet?

- Azt hiszem. Jószívűnek, nemes lelkűnek vélem, hangja is szelíd és kedves.

- A hangja?... de... hasonlít önre?

- Nem tudom. Nem láthattam.

- Nem látta?

- Nem, persze... sötét volt.

- S ő nem akarta látni tulajdon lányát? Kegyedet, aki olyan szép!... Ó, ijesztő közöny!

- Dehogy közöny, kedves barátom. Jól ismer ő engem, nála van az arcképem; tudja, Gaston, az a portré, ami miatt féltékenykedett is múlt tavasszal.

- Hiába, nem értem.

- Mondom, hogy sötét volt.

- Sötétben meg szokás gyújtani a csillárt - mondta Gaston hideg mosollyal.

- Igen, ha az ember azt akarja, hogy lássák, de ha jó oka van rejtőzködni...

- Miket beszél, Héléne? - mondta Gaston elgondolkodva. - Lehet-e egy apának oka rá, hogy lánya elől elrejtőzzék?

- Alapos oka van rá, úgy hiszem, s önnek, férfi létére, ezt igazán meg kellene értenie. Lám, én nem csodálkoztam...

- Mit nem mond, drága Héléne! - Gaston arca elkomorult. - Egészen elrémít.

- S ön rám ijeszt, a rémüldözésével.

- Mondja csak, Héléne, miről beszélt kegyeddel az apja?

- Arról, hogy születésem óta forrón szeret.

Gaston arca megrándult.

- Esküdözött, hogy boldoggá tesz, hogy sorsom gyökeresen megváltozik, hogy ezentúl félreveti mindazokat a meggondolásokat, amelyek eddig arra kényszerítették, hogy megtagadjon.

- Szavak... szavak! De adta-e kézzelfogható bizonyságát szeretetének?... Bocsássa meg őrült kérdéseimet, Héléne; iszonyú szerencsétlenségtől tartok. Már-már azt kívánnám, hogy angyali ártatlansága, melyre oly büszke vagyok, egyetlen pillanatra a sátán pokoli ravaszságának adjon helyt, akkor egyszeriben megértené, mitől tartok, s nem kellene kegyedet e méltatlan, de jövendőbeli boldogságunk miatt elkerülhetetlen vallatásnak alávetnem.

- Nem értem a kérdést, Gaston, Ha érteném, válaszolnék rá.

- Gyengéd volt kegyedhez?

- Nagyon gyengéd, igen.

- De mit mondott, hogy közeledett kegyedhez - a sötétben?

- Megszorította remegő kezemet - s keze az enyémnél is jobban remegett.

Gaston - ugyancsak remegő - keze dühében önkéntelenül ökölbe szorult.

- Meg is csókolta, ugye? atyaian?

- Egy csókot nyomott a homlokomra... egyetlenegyet... s én térden állva fogadtam e csókot.

- Héléne! - hördült fel Gaston. - Héléne! Balsejtelmeim igazolódnak! Visszaélnek ártatlanságával, pokoli csapdát állítottak kegyednek! Héléne, az a férfi, aki elrejti arcát, aki fél a világosságtól, aki kegyedet lányának nevezi, az a férfi nem apja kegyednek!

- Ne, Gaston, megszakad a szívem!

- Héléne, ártatlan szívét a mennybéli angyalok is megirigyelhetnék, de itt ezen a sártekén mindennel visszaélnek, az emberek megszentségtelenítik, besározzák az angyalokat is. Én azonban megtudom, meg én, ki ez a férfi! Előkerítem a föld alól is, és erővel rákényszeríteni, hogy megvallja titkát lányának, aki oly tiszta szívvel szereti és becsüli őt, s majd elválik akkor, aljas gazember-e, vagy sem, apámnak nevezhetem-e én is, vagy megölöm a csirkefogóját!

- Gaston, térjen észhez, miket beszél! Hogy gyanúsíthatja őt ilyen rút árulással? De mert szavai felkeltették az én gyanakvásomat is, mert az emberi szív legaljasabb rejtelmeibe világított be a gyanú fáklyájával, melybe mind e percig óvakodtam betekinteni, én is oly nyersen szókimondó leszek, mint ön. Hát nem voltam testestől-lelkestől e férfi hatalmában? Nem övé-e a ház, ahol vagyunk? Nem az ő parancsainak engedelmeskednek-e mindazok, akik bennünket körülvesznek?... Gaston, ön rosszat gondolt apámról! Ha szeret, megkövet érte.

Gaston elkeseredetten belevetette magát egy karosszékbe.

- Barátom, ne keserítse meg tiszta örömömet, melyhez hasonlót alig éreztem életemben - folytatta Héléne -, ne mérgezze meg boldogságomat; hisz eleget keseregtem már azon, hogy árva vagyok, elhagyatott, hogy nem ismerhettem másfajta szerelmet, mint azt, amellyel, az ég akaratából, fukaron kell bánnunk. Hadd lelek végre kárpótlást a tiszta gyermeki szeretetben sok lelkifurdalásomért amiatt, hogy önt kárhozatos szenvedéllyel szeretem.

- Bocsásson meg, Héléne - szólt felindultan Gaston. - Igaza van, igen, igaza van: beszennyezem alantas gyanúmmal tiszta örömét, s tán édesapja nemes szeretetét is, de drága barátnőm, Isten nevére kérem, akinek képmása e festményről tekint alá ránk, hallgasson szerelmem, élettapasztalatom intő szózatára. Nem először történik meg, hogy a bűnös szenvedély az ártatlanok hiszékenységére építi terveit. Érvei nem győztek meg, Héléne: oly balfogás lett volna elhamarkodva kimutatni a vétkes szerelmet, amitől egy ügyes csábító óvakodik. Lassan, észrevétlen megrontani a kegyed tiszta szívét, szemkápráztató pompával, sosem látott fényűzéssel eltántorítani, újfajta gyönyörökhöz és új és új élvezetekhez szoktatni testét-lelkét, egyszóval: elkábítani, elcsábítani - ó, ez sokkalta édesebb győzelemmel kecsegtet, mint az erőszak. Drága Héléne, hallgasson huszonöt évem tapasztalatára, elővigyázatára! Elővigyázatot mondok, mert szavaimat a legtisztább szerelem sugallja, s majd meglátja, Héléne, mire képes e szerelem; nem lesz nálam odaadóbb, igazabb híve apjának - mihelyt bebizonyosodik, hogy igazán az, akinek mondja magát.

Héléne némán lehorgasztotta a fejét.

- Könyörögve kérem, Héléne - folytatta Gaston -, ne határozzon elhamarkodva, és főleg: járjon nyitott szemmel! Ha illatszerekkel, aranyló borokkal, édes álommal kínálják, ne kérjen belőle. Vigyázzon magára, Héléne, vigyázzon, hisz kegyed a becsületem, a boldogságom, az életem!

- Azt teszem, amit parancsol, barátom. De higgye meg, apámat nem fogom kevésbé szeretni, mint ahogy máris szeretem.

- Imádja bátran, ha tévedtem, drága Héléne.

- Ön igaz barátom, Gaston... Mindent megbeszéltünk, ugye?

- Ha a legcsekélyebb gyanúja támad, írjon nekem.

- Írjak! Hát elhagy?

- Párizsba kell mennem, a már említett, családi ügyben... Az „Ámor hordójához” címzett fogadóban szállok meg, a rue des Bourdonnais-n, írja fel a címet, drága barátnőm, de ne mutassa meg senkinek.

- Mire jó ez a nagy elővigyázat?

Gaston habozott.

- Mert ha amazok megtudnák, hogy kegyednek akadt személyemben egy hűséges védelmezője, könnyen keresztezhetnék terveimet - feltéve persze, hogy szándékaik tisztességtelenek.

- Ej, ej, kedves Gastonom, ön percről percre rejtélyesebb. Van egy apám, aki elrejtőzik előlem, és van egy... egy szeretőm, ó, de nehéz volt kimondani... aki most készül elrejtőzni előlem...

- De ennek ismeri a szándékait - nevetett Gaston kényszeredetten, hogy zavarát palástolja, miközben fülig pirult.

- Hallga, Desroches asszony közeleg... már a külső ajtó kilincsét próbálgatja, hosszallja beszélgetésünket, barátom. Hiába, felügyelet alatt állok... akárcsak a kolostorban.

Gaston búcsúzóul egy csókot nyomott Héléne kis kezére. Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Desroches asszony. Héléne szertartásos bókot vágott ki Gaston felé, aki azt hasonló, illemtudó meghajlással viszonozta. E némajelenet alatt Desroches asszony állhatatosan Gastonra függesztette a tekintetét: nincs az a kopó, aki pontosabb személyleírást adna a megfigyelt, gyanús személyről, mint ő ad majd Gastonról.

A lovag rögtön indult Párizsba. Oven már türelmetlenül várta. Aranyait bevarrta lovaglónadrágja bélésébe, nehogy csörgésükkel elárulják, vagy tán hogy a lehető legközelebb tudja őket magához. Három óra leforgása alatt befutottak Párizsba. Ezúttal Oven sem vádolhatta gazdáját túlzott lassúsággal: mire a városkapuhoz értek, tetőtől talpig kiverte a hab a lovakat is, lovasaikat is.