HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Monceaux

Gaston ezalatt Monceaux felé robogott.

A kocsiban csakugyan egy dominó és egy álarc várta, a herceg ígéretéhez híven. Lila selyemdominó és fekete bársonyálarc. Gaston arcára illesztette a maszkot, belebújt a köpenybe s csak ekkor döbbent rá, hogy nincs nála fegyver.

Az imént, a Bastille-ból jövet, egyenesen a rue du Bacba sietett; régi szállására, az „Ámor hordójá”-ba amúgy sem mert volna visszatérni, joggal tarthatott tőle, hogy felismerik és letartóztatják. Hasonló meggondolásokból nem akart egy késművest álmából felverni, nehogy gyanút keltsen a tőrvásárlással.

Eh, csak érjek Monceaux-ba, ott bizonyára kerül majd fegyver - gondolta.

De minél közelebb jutott céljához, annál keservesebben érezte - nem a fegyver, hanem a bátorság hiányát. Iszonyú küzdelem dúlt a lelkében. Emberiessége csatára kelt önérzetével, s ő kétségbeesetten idézte fel újra meg újra bebörtönzött, elítélt, kegyetlen és megbélyegző halálra szánt barátai képét, hogy erőnek erejével elhallgattassa kételyeit, kitartson eredeti elhatározása mellett, s ne forduljon vissza. S amikor a hintó végül begördült a monceaux-i kastély udvarára, és megállt a fényesen kivilágított épület előtt, Gaston érezte, hogy bár csontig hat a hideg, bár hó lepi a tavasszal vidáman pompázó s illatozó, ám most a télben bánatosan kornyadozó orgonabokrok ágait, homlokát kiveri a maszk alatt a verejték. Önkéntelenül felsóhajtott:

- Máris!

De nem volt mit tenni: a hintó megállt, kinyitották az ajtaját, ki kellett szállni. A cselédhad felismerte a herceg kocsisát s titkos kirándulásain használt hintaját; mind ahányan voltak, a kocsi köré sereglettek, s fegyelmezett csendben várták az úr parancsait.

Gaston mindebből semmit sem vett észre. Lelépkedett, aránylag szilárdan, a kocsi hágcsóján, bár múló szédülés fogta el, és felmutatta meghívóját.

De a lakájok tisztelettudóan utat nyitottak előtte, mintegy jelezve, hogy a meghívó felmutatása fölösleges formalitás.

Akkoriban nemcsak a nők viseltek álarcot efféle összejöveteleken, de a férfiak is, sőt, mai szokásainkkal ellentétben inkább a nőkkel esett meg, hogy födetlen arccal jelentek meg a jelmezbálon, semmint a férfiakkal. E kor lányai nemcsak fesztelenül beszéltek, de jól is. Nem volt szükségük álarcra, hogy jelentéktelenségüket eltakarják: a XVIII. században minden nő szellemes társalgó volt. És arra sem kellett az álarc, hogy a rang hiányát elleplezze; a XVIII. században könnyen emelkedett magasra, aki szép volt. Bizonyság rá Chateauroux hercegnő vagy Dubarry grófnő esete.

Gaston egy lelket sem ismert, de ösztöne megsúgta, hogy a kor társadalmának színe-virága gyűlt itt egybe. A férfivendégek egytől egyig olyan fényes neveket viseltek, mint: Noailles, Branca, Broglie, Saint-Simon, Nocé, Canilhac, Biron. A hölgykoszorú tán vegyesebb volt származására nézve, de eleganciára, szellemességre a legkevésbé sem maradt el a férfiak mögött. A francia arisztokrácia szinte hiánytalanul tömörült a királyi család legderekabb és legnépszerűbb tagja köré, leszámítva egy-két Sceaux-ban vagy Saint-Cyrben, Maine hercegné vagy Maintenon asszony mellett duzzogó, nagynevű képviselőjét. Mintha az előző, nagy század támadt volna fel itt Monceaux-ban; a kép teljességéhez nem hiányzott más, mint XIV. Lajos fattyai és egy király.

Mert senki a világon nem értett úgy estélyek rendezéséhez, mint a régens - ezt ellenségei is kénytelenek voltak elismerni. Jó ízléssel párosult pompa, a termeket balzsamos illattal betöltő virágözön, a tükrök megsokszorozta, pazar kivilágítás s a fényes vendégsereg - hercegek, nagykövetek, tündökletesen szép, elbűvölően vidám asszonyok - mindez nem téveszthette el hatását a vidéki nemesúrfira, aki idáig csak a bitorlót látta Orléans-i Fülöpben, s most tapasztalnia kellett, hogy nagy hatalmú, szellemes, vidám, szeretetreméltó, szeretett és főleg: népszerű, nemzeti uralkodó.

Gaston érezte, hogy a pompa, jó illat a fejébe száll, és megrészegíti. Tüzes tőrként járták át a maszkok mögül elő-előcsillanó pillantások. Tekintete a tömeget pásztázta, hogy meglássa azt, akit leszúrni készült, ám ahányszor egy fekete dominót megpillantott, a szívverése is elállt rémületében. Keresztül, törtetett a hullámzó sokaságon, ide-oda csapódva, mint egy vitorláját s evezőit vesztett csónak, melyet vadul kavargó, komor s vidám gondolatok fergetege hány-vet ég és pokol közt.

Ha nem fedte volna arcát maszk, ha nem takarta volna el jótékonyan a rá szegződő tekintetek elől el-eltorzuló vonásait, két lépést se tehetett volna úgy, hogy fel ne kiáltson valaki, ujjal rámutatva:

- Ez az ember gyilkos!

Mert csakugyan volt valami aljas és szégyenletes abban, hogy vendégként lopakodjék be a herceghez ő, aki azért jött, hogy az ünnepi kivilágítást ravatali fénnyé változtassa, hogy vérrel szennyezze be e káprázatos szőnyegeket, s vak riadalmat támasszon e vígan zsongó báli gyülekezetben; s ezt Gaston jobban tudta, mint akárki, úgyhogy e gondolatra végleg cserbenhagyta bátorsága, s önkéntelenül megindult visszafelé, az ajtó irányában.

- Kint ölöm meg, nem itt - mondta magában.

De máris eszébe ötlött a herceg utasítása, s a meghívó, mely megnyitja előtte az utat a néptelen télikertbe, és felnyögött:

- Lám, tehát a herceg tudta, hogy visszariadok a sokaságtól, sejtette, hogy gyáva vagyok!

Az ajtó, amely felé elindult, egy tágas folyosófélére nyílt. Itt sorakoztak a tálalóasztalok, a vendégek idejöttek enni-inni.

Gaston odalépett egy tálalóasztalhoz. Nem mintha éhes vagy szomjas lett volna, de, mint említettük, nem volt nála fegyver.

Kiválasztott egy hosszú, hegyes kést, s miután gyors oldalpillantással meggyőződött róla, hogy senki nem figyeli, a kést gyászos mosollyal dominója alá rejtette.

- Kés - mormolta -, kés! Hajszálra, mint Ravaillac. Igaz, hiszen a régens IV. Henrik unokája.

Még végig sem gondolta, amikor megindult felé egy álarcos, kék bársonydominót viselő férfi. Az illetőt ketten követték: egy nő és egy férfi, ugyancsak álarcban. A kék dominós maszk észrevette, hogy követik, odafordult az álarcos párhoz, s valamit mondott parancsoló hangon a férfinak, aki tiszteletteljesen igent bólintott. A kék dominó erre visszatért Chanlay-hoz.

- Habozni látszik! - mondta.

Gaston összerezzent a jól ismert hangra, majd félrevonta, s széttárta mellén a dominót, s odamutatta a hercegnek a fényben megvillanó kést.

- Látom, hogy a kés csillog, de azt is látom, hogy a kést tartó kéz remeg.

- Mi tagadás, excellenciás uram, remegtem, haboztam, már-már visszafordultam - felelte Gaston -, de ön idejében megérkezett, istennek hála.

- Úgy! S mivé lett híres bátorsága? - kérdezte a herceg, csúfondárosan.

- Nem szállt inamba, excellenciás uram!

- Hát hol tartogatja?

- Nagyságos uram, hisz itt vagyok, a hercegnél!

- De nem a télikertben!

- Nem mutatná meg a herceget, excellenciás uram, hogy megszokjam látását, s a gyűlölet tettre sarkalljon? Nem tudom, hol keressem őt ebben a tömegben.

- Az imént súrolta.

Gaston megborzongott.

- Olyan közel volt hozzám? - kérdezte.

- Olyan közel, mint most én - felelte a herceg, nagy nyomatékkal.

- Máris indulok a télikertbe, nagyságos uram.

- Rajta!

- Mindjárt, egy perc múlva, excellenciás uram! Bátorságot gyűjtök.

- Jó. A télikertet ott találja a keresztfolyosó végén. Látja? az ajtaja most zárva van.

- Azt mondta, ugye, excellenciás uram, hogy ha a meghívót felmutatom, az inasok bebocsátanak a télikertbe?

- Igen, de még célszerűbb lenne, ha maga nyitna be. Az inasoknak esetleg eszükbe juthat önt az ajtó előtt megvárni. Ha ön már most ilyen izgatott, a merénylet előtt, utána még sokkal izgatottabb lesz; de meg az is megeshet, hogy a régens védekezni próbál, hogy segítségért kiált, mielőtt elesne. Az inasok berontanának, letartóztatnák, s ön végleg búcsút mondhatna az életének. Gondoljon Héléne-re, aki szívrepesve várja vissza!

Szó el nem mondhatja, toll le nem írhatja, mi játszódott le Gaston lelkében, mialatt a herceget hallgatta. A herceg figyelmét nem kerülte el a fiatalember egyetlen arcrándulása, szívének egyetlen dobbanása sem.

- Mit tegyek? - kérdezte Gaston elfúló hangon. - Mit tanácsol nagyságod?

- Odamegy a télikert ajtajához - a bal oldali folyosó végéből nyílik, látja?

- Látom.

- Nos, a kulcslyuk alatt egy cizellált gombot talál, azt nyomja meg, s az ajtó magától kinyílik, hacsak nem zárták belülről kulcsra. De ez nem valószínű, a régens nem sejt semmit; jómagam hússzor is jártam már így a télikertben, bizalmas kihallgatáson. Ha mégsem találná ott, várja be. Könnyen felismeri majd fekete dominójáról s az arany méhről.

- Igen, igen, tudom, excellenciás uram - felelte Gaston gépiesen, azt sem tudva, mit mond.

- Ma este aligha fog jeleskedni - mondta a herceg.

- Értse meg, nagyságos uram: közel a pillanat, mely elszakít egész elmúlt életemtől, s belevet a kétes jövőbe, ahol talán a gyalázat les rám, s minden bizonnyal a bűnvád.

- Bűnvád? - kérdezte a herceg. - Aki hite szerint igazságot tesz, aki azt cselekszi, amit a lelkiismerete diktál, az nem érezhet bűnvádat. Megingott volna hite ügye igazságában?

- Nem, nagyságos uram. De könnyű annak, aki tervez, s nehéz annak, aki végez: ön csupán az agy, a kéz én vagyok. Higgye meg, uram - tette hozzá Gaston tompán, fojtott kétségbeeséssel -, iszonyú dolog embert ölni, s úgy ölni, hogy a mit sem sejtő áldozat rámosolyog gyilkosára. Lám, azt hittem: bátor vagyok és erős - de nyílván így jár minden összeesküvő, aki arra vállalkozik, amire én vállalkoztam. Az ember kimondja a végzetes esküszót, első fellángolásában, lelkesültségében, az önérzet vagy a gyűlölet sugallatára: a kitűzött időpont még messze van, egy örökkévalóság választja el áldozatától. Aztán, amint az eskü elhangzott, lelohad a láz, alábbhagy a lelkesedés, elillan a mámor, kihűl a gyűlölet. S a látóhatár peremén feltűnik az, aki felé mennünk kell, s aki minden nappal közelebb jut hozzánk. S mi megremegünk: ekkor értjük meg, mire vállalkoztunk. Ám az idő feltartóztathatatlan, könyörtelenül múlik, rémülten látjuk, hogy az áldozat minden órában lép egyet felénk, míg végül eljön a végső pillanat, s ott állunk, szemtől szembe egymással. Ó, akkor a legbátrabbak is remegnek, higgye meg, uram, mert a gyilkosság minden körülmények között gyilkosság marad. S az ember rádöbben, hogy nem azt cselekszi immár, amit a lelkiismerete diktál, hanem azt, amire esküje kényszeríti. Emelt fővel indult, mondván: „Kiválasztott vagyok!” és görnyedten ér útja végére, mondván: „Kárhozott vagyok!”

- Még visszaléphet, uram - mondta mohón a herceg.

- Nem, nem, nagyságod tudja, hogy a végzet kényszerít végigjárni utamat. Amit vállaltam, végbeviszem, akármilyen iszonyú is. Szívem remeghet, de a kezem nem. Pedig én mondom önnek: ha nem volnának a barátaim, akik e tőrdöféstől várják menekvésüket, ha nem volna Héléne, akit halálommal örökös gyászba vagy tán a halálba taszítanék, örömest lépnék máris a vérpadra, mert a vérpad és minden tartozéka, akár gyalázata is, megváltás lenne számomra, nem büntetés.

- Jól van - mondta a herceg. - Látom már, hogy irtózata ellenére cselekedni fog.

- Ne kételkedjék benne, nagyságos uram. Inkább imádkozzon értem: félóra múlva minden elvégeztetett.

A herceg arca önkéntelenül megrándult, sietve igent bólintott, majd a tömeg közé vegyült.

Gaston egy nyitott erkélyajtó előtt találta magát. Kilépett az erkélyre, s egy darabig fel-alá sétált, hogy a hideg lehűtse az ereiben lüktető lázat, visszaszorítsa az agyát elborító vérhullámot, mely megvakította. Hiába, az a belső tűz csak nem akart csillapulni. Visszatért a folyosóra, és megindult a télikert irányába. Néhány lépés után megtorpant, visszafordult, majd újra nekidurálta magát, az ajtóhoz lépett, kezét a cizellált gombra helyezte; hanem ekkor ügy rémlett neki, hogy az a néhány vendég, aki tőle nem messze egy csoportban álldogált, mind őt nézi. Sarkon fordult, és meg sem állt az erkélyig. A szomszédos templom órája éppen akkor ütötte el az egy órát.

- Itt az idő - mondta halkan Gaston. - Nem halogathatom tovább. Istenem, atyám! teneked ajánlom lelkemet. Isten veled, Héléne, isten veled.

Lassú, de szilárd léptekkel áthatolt a tömegen. Egyenesen a télikertnek tartott, megnyomta a gombot, s az ajtó nesztelenül feltárult. Gaston megszédült: úgy érezte, hirtelen egy másik világba került. A zene távoli, bűvös hangzattá alakult, a drága parfümök mesterséges jó szaga helyett andalító virágillat lengte körül, száz meg száz gyertya vakító fénye helyett kellemes félhomály, a lombok közé rejtett alabástrom lámpások szelíd sugárzása. S a buján tenyésző, trópusi növények indái közt felködlött a télikert üvegfalán túl elterülő táj képe: komor, csupasz fák, és ameddig a szem ellát, hó, mely úgy borította be a földet, mint a szemfödél.

Minden más volt itt, még a hőmérséklet is. Gaston azon vette észre magát, hogy a hideg futkározik ereiben. Azt hitte, a szédítően magas mennyezet miatt, mely alatt virágba borult narancsfák pompáztak bársonykelyhű magnóliák, rózsás jávorfák és dárdalevelű aloék társaságában, míg a padozatba ágyazott medencékben széles levelű vízinövények szunnyadoztak a kristálytiszta vízben, mely mélyfeketének látszott mindenütt, ahol nem rezgett egy-egy ezüstös fénysugár.

Gaston néhány lépés után önkéntelenül megállt. Megdöbbentő volt az ellentét a szalonok arany pompája s e növényerdő üde zöldje között. E bűvös, ámbár mesterséges paradicsomban még képtelenebbnek tetszett a gyilkosság gondolata, mint odakünt. Lába alá süppedő homok terült, a legpuhább szőnyegnél is puhább fövény, lépteit szökőkutak egyhangú, panaszos éneke kísérte, a legmagasabb fák csúcsáig lövellő s onnan aláhulló víz folytonos csobogása.

Gaston egy fasorszerű utat követett, mely szeszélyesen kanyargott a sűrűben, mint az angol kertek ösvényei. Homályosan látott, mintha szemére hályog borult volna - talán, mert nem akart látni. Félve fürkészte a facsoportokat, nem bukkan-e valahol elő egy emberalak. Olykor riadtan visszafordult, a bejárat irányába, ha a háta mögött halk nesszel letört egy levél, s kerengve földre szállt: máris látni vélte a méltóságteljes, fekete alakot, akivel e lidérces álomban végzetszerűen találkoznia kell. De nem jött senki, és Gaston ment tovább.

Egyszerre megpillantotta a kísérteties, fekete árnyat: mohaágyon ült, háttal az érkezőnek, egy nagy levelű szivarfa alatt. A fa törzsét buján virágzó rhododendron tövek fogták közre, mögöttük ezer meg ezer rózsa nyílt, kábító illatot árasztva.

Gaston szíve nagyot dobbant, minden vére a fejébe tolult, arca égett, halántéka zúgott, ajkai remegtek, keze nyirkos lett, önkéntelenül támaszt keresett, de hiába. A fekete dominó nem mozdult.

Gaston akaratlanul hátrahőkölt, keze elernyedt a késmarkolaton, úgyhogy az leesett volna, ha nem szorítja bal könyökével a testéhez. Kétségbeesett nekiszánással próbált erőt venni önmagán; konokul ellenszegülő lábát, melyet mintha lebéklyóztak volna, menni parancsolta, dermedt ujjai ismét ráfonódtak a kés markolatára, s megindult a régens felé, alig fojthatva el feltörő nyöszörgését.

E pillanatban megmoccant a régens; bal karján nem is felragyogott, de szinte fellángolt az arany méh. Gaston úgy érezte, mintha eleven tűzbe, mintha egyenesen a napgolyóba bámulna.

A fekete dominó lassan hátrafordult. Gaston dermedten nézte, iszonyú sejtelem szorította el a szívét, fogai összekoccantak, szája szögletét kiverte a hab. Hirtelen hangosan feljajdult. A dominó felállt. Arcát nem fedte maszk. S ez az arc - Olivarés herceg arca volt.

Gaston halálsápadtan, némán állt előtte, mint akit villám sújtott. A régens! Mert kétség sem férhetett immár hozzá: a régens és a herceg egy személy. A régens nyugodt volt és méltóságteljes, mint mindig. Szeme a kést markoló kézre szegződött, s a kés a földre hullt. Ekkor Gastonra emelte tekintetét, szelíd, mélabús mosollyal, s Gaston úgy zuhant térdre előtte, mint a kidöntött fa.

Mindeddig egy szó nem hangzott el. Csupán a lovag mellkasából feltörő, tompa nyögés hallatszott, s egy közeli szökőkút egyhangú csobogása.