TIZENHATODIK FEJEZET

Olivarés herceg őexcellenciája

A gondviselésnek is beillő véletlen - mint annyiszor már - megint Dubois kezébe adta a régens és Franciaország jövőjét: ezen elmélkedett és álmélkodott a miniszter, miután a lovagtól elvált. Az ivóban ott találta Szemfülest, élénk beszélgetésbe merülve Botossal; intett neki, hogy kövesse. Mint tudjuk, Szemfüles feladata volt az igazi La Jonquiére kapitányt eltüntetni. Az utcán Dubois sürgősen megérdeklődte tőle, mi történt a vitézlő kapitánnyal? Megkötözve, felpeckelt szájjal a vincennes-i bástyatoronyba szállították, hogy ne zavarja többé a kormány köreit. A bűnmegelőzés ekkoriban dívó módszerei hallatlanul megkönnyítették a miniszterek dolgát.

Miután ezt a fontos kérdést tisztázta, Dubois hazafelé indult, gondolataiba mélyedve. A munka felét elvégezte, de hátra volt még a neheze: rábírni a régenst, hogy főszerepet vállaljon egy olyan természetű ügyben, amelynek a gondolatától is borzadt: politikai ellenfele tőrbe csalásában.

Dubois, a palotába érve, mindenekelőtt megtudakolta, hol van a régens és mit csinál.

A herceg dolgozószobájában tartózkodott - nem az államügyeknek, hanem a magánkedvteléseinek fenntartott helyiségben -, s éppen egy rézkarcot fejezett be, amelyet házi vegyésze, Humbert készített elő számára. Humbert a szomszéd asztalon egy ibiszt balzsamozott, az egyiptomiak módján; ő legalább azt állította, hogy sikerült e módszert felkutatnia. Közben egy titkár hangosan olvasta a herceg rejtjeles levelezését - a sifre kulcsát egyedül a régens ismerte. Hirtelen felpattant az ajtó, az ajtónálló érces hangon jelentette La Jonquiére kapitányt, a herceg nagy meglepetésére - a dolgozószoba sérthetetlen menedéke volt. A régens hátrafordult:

- La Jonquiére kapitány? - kérdezte. - Ki az?

Humbert és a titkár összenézett; őket is megdöbbentette, hogy egy idegen bebocsátást nyer a régens szentélyébe.

Ebben a pillanatban egy hosszúkás, hegyes - leginkább menyétre emlékeztető - fej jelent meg az ajtó résében. A régens előbb meg sem ismerte álöltözetében Dubois-t, de végül is elárulta hegyes orra, melynek talán az egész országban nem akadt párja.

A herceg arcán a kezdeti meglepetés kifejezését a legféktelenebb vidámság váltotta fel.

- Micsoda? Ez te vagy, abbé? - őfensége hangosan felnevetett. - Mi ez a maskara már megint?

- Új bőrbe bújtam, nagyuram: rókából oroszlánná változtam. És most vegyész úr, titkár, legyenek szívesek másutt folytatni a madárkitömést, a levelek olvasgatását.

- De miért? - kérdezte a régens.

- Mert fontos ügyekről kell fenségeddel tárgyalnom.

- Eredj a pokolba az ügyeiddel! Vége a munkaidőnek, gyere holnap - fortyant fel a régens.

- Uram, csak nem akar kitenni annak, hogy holnapig ebben a rút maskarában járjak? Istenuccse, belehalnék időnap előtt, s e veszteséget soha nem heverném ki.

- Csinálj amit akarsz, úgy határoztam, hogy a nap hátralévő óráit mulatsággal töltöm.

- Minden a legszebben egybevág, úgyis arra akartam kérni fenségedet, hogy öltsön jelmezt.

- Én, jelmezt? Hogy érted ezt, Dubois? - kérdezte a régens, azt hívén, hogy egyik kedvenc szórakozásáról, jelmezbálról lesz szó.

- Á, összefutott a nyál a szájában, Alain úr?

- Bökd már ki, mit akarsz!

- Előbb küldje el fenséged a vegyészét meg a titkárát.

- Ragaszkodsz hozzá?

- Feltétlenül.

- No, ha mindenáron így kívánod...

A régens barátságos biccentéssel elbocsátotta Humbert-t, s egy intéssel kiparancsolta a titkárt. Humbert és a titkár távozott.

- No, halljam, mit akarsz? - fordult a régens Dubois-hoz.

- Bemutatni fenségednek egy fiatalembert, aki egyenesen Bretagne-ból érkezett Párizsba, s akit figyelmembe ajánlottak. Rokonszenves fiú.

- Hogy hívják?

- Gaston de Chanlay lovag.

- De Chanlay - ismételte meg a nevet a régens, emlékezetében kutatva -, valahogy ismerős a név.

- Csakugyan?

- Nem, mégse. Mintha már hallottam volna, de nem emlékszem, hol és mikor. És mit keres Párizsban a védenced?

- Nagy jó uram, nem szeretném a felfedezés örömétől megfosztani. Majd ő maga elmondja fenségednek, mit keres Párizsban.

- Személyesen nekem?

- Igenis. Azazhogy Olivarés herceg őexcellenciájának, akinek a szerepét fenséged lesz kegyes vállalni. Ó, védencem páratlanul titoktartó összeesküvő, s mondhatom, nagy hasznát láttam, hogy rendőrségem - ugyanaz a rendőrség, nagyuram, mely fenségedet is nyomon követte Rambouillet-ba -, nagy hasznát láttam tehát, hogy rendőrségem időben értesült mindenről. A fiatalembert egy bizonyos La Jonquiére kapitányhoz irányították megbízói, a kapitány mutatta volna be Olivarés hercegnek. Érti már, fenséged?

- Egy szót sem, megvallom.

- Nos, én voltam La Jonquiére kapitány, de nem lehetek egyidejűleg La Jonquiére kapitány és őexcellenciája.

- S ezt a szerepet szántad...

- Fenségednek.

- Köszönöm szépen! Csak nem képzeled, hogy álnéven kihallgatom mások titkait...

- Ellenségei titkait - vágott közbe Dubois. - Teringettét! Nagy bűn, mondhatom, és nagy fáradság: ruhát és nevet cserélni. Mintha nem fürkészett volna ki fenséged hasonló módszerek alkalmazásával különb dolgokat is, mint e fiatalember titka! Ne feledje, uram: minthogy az ég kalandos természettel ajándékozta meg fenségedet, a kettőnk élete, bizonyos értelemben, szakadatlan jelmezbál. Az ördögbe is! Ha fenséged hívathatta magát Alain úrnak, majd Jean mesternek, úgy hiszem, nyugodtan hívathatja magát Olivarés hercegnek is, anélkül, hogy csorbát ejtene méltóságán.

- Kedves abbém, örömest jelmezbe öltözöm egy jó kis mulatság kedvéért, de...

- De azért maskarát ölteni - kapott a szón Dubois -, hogy megőrizzük Franciaország belső békéjét, hogy meghiúsítsuk a cselszövők szándékait, akik a királyság ellen törnek, hogy megóvjuk fenségedet gyilkosai tőrétől, úgylehet! ez, ugyebár, méltatlan fenségedhez. Értem én, értem. Bezzeg, ha arról lenne szó, hogy elcsábítsa a Pont Neuf mellett lakó kis szatócsnét vagy a rue Saint-Augustin-i csinos, ifjú özvegyet, az, a manóba is, mindjárt megérné a fáradságot, ugye?

- De lássuk csak, mi sül ki abból, ha, mint szoktam, engedek a rábeszélésnek?

- Az, hogy a végén fenséged is belátja majd: nem rémlátomások gyötörnek, és eltűri, hogy vigyázzunk fenséges személyére, ha önmaga nem hajlandó rá vigyázni.

- Ha az derülne ki, hogy az ügy szóra sem érdemes, egyszer s mindenkorra békén hagysz a rögeszméiddel?

- Esküszöm a becsületemre: igen.

- Abbé, ha nem veszed rossz néven, megkérnélek: esküdj másra.

- A nemjóját! Fenséged túl sokat követel, az ember arra esküszik, amire tud.

- Meg vagyon írva: az utolsó szó mindig az övé.

- Fenséged beleegyezik?

- Már megint ezzel az unalmas históriával zaklatsz?

- Mennydörgette! Majd meglátja fenséged, unalmas-e.

- Isten bűnömül ne vegye, de olykor már azt hiszem: magad szervezed az összeesküvéseket, hogy rám ijesszél.

- No, akkor ezt jól szerveztem. Majd meglátja fenséged, milyen helyre kis összeesküvés ez.

- Tetszik neked?

- Kellemes kis komplott.

- Ha nem rémít meg, jaj neked!

- Nagyságod lehetetlent kíván.

- Hízelegsz, Dubois, nem vagy biztos a dolgodban.

- Nohát, esküszöm, nagyuram, hogy egy kissé bele fog borsódzni a háta, és örül majd, hogy őexcellenciája képében beszélhet.

Dubois meghajolt és távozott, nehogy a régens megmásítsa ingatag elhatározását.

Pár perc múltán egy futár dobbant be a régens előszobájába. Levelet hozott. A levelet átnyújtotta egy apródnak, az apród kiküldte a futárt, és besietett a régenshez. A régens meglepetten nyúlt a levél után, amint a címzést megpillantotta.

- Desroches asszonyság írt! - mondta. - Lássuk csak, mi újság.

Sietve feltörte a pecsétet, és olvasta, amint következik.

„Fenség,    
a gondjaimra bízott ifjú hölgy, úgy hiszem, nincs itt biztonságban.”

- Ugyan! - vont vállat a régens.

Majd ismét a levél fölé hajolt:

„Százszor jobb lenne Párizsban laknunk - bár fenséged ezt aggályosnak tartotta -, mint itt, a magányban. Attól tartok, nem lesz erőm úgy megóvni a fiatal teremtést, akit fenséged volt kegyes rám bízni, ahogy szeretném, illetve ahogy a kötelesség parancsolja.”

- Ejha, úgy látszik, bonyolódik a helyzet - mondta a régens.

„Egy fiatalember már a tegnapi napon, valamivel fenséged érkezése előtt, levelet küldött Héléne-nek. Ma reggel ugyanő megjelent a pavilonban. El akartam utasítani, de a kisasszony rám parancsolt, hogy engedelmeskedjem, és vonuljak vissza; s zokon ne vegye királyi fenséged, én nem állhattam ellent; az a villámló tekintet, az a királynői kézmozdulat uralkodó vérre vallott.”

- Igen, igen - mondta a régens, önkéntelenül elmosolyodva -, az én lányom ő!

Majd hozzátette:

- De ki lehet e fiatalember? Egy tejfölösszájú ifjonc, aki Héléne-t a kolostor fogadótermében meglátta. Ha legalább a nevét közölné ez a bolondos Desroches asszony! - És olvasott tovább:

„Úgy hiszem, fenség, hogy a kisasszony és a fiatalember régebbről ismeri egymást. Hallgatóztam, fenséged érdekeinek védelmében, s bár két ajtó választott el tőlük, egyszer, amikor a fiatalember felemelte a hangját, ezt hallottam: »Találkozhatunk, mint eddig.«

Királyi fenséged kegyeskedjék megóvni a veszedelemtől, mely felügyeletemet fenyegeti. Könyörögve kérem, adjon határozott, sőt, írásos parancsot, mely megoltalmaz a kisasszony haragja ellen.”

- Az ördögbe is! A helyzet bonyolódik - dünnyögte a régens. - Szerelmes lenne! Máris! Nem, ez lehetetlen. Szigorú felügyelet alatt, a világtól elzárva nevelkedett, Franciaország egyetlen kolostorában, melynek küszöbét férfi jóformán soha át nem lépi, s egy olyan tartományban, amely híres tiszta erkölcseiről. Nem, itt nyilván valami másról van szó; de ezt Desroches asszony nem érheti fel ésszel, úgy beleszokott az udvari cselszövények légkörébe, s mert örökös izgalomban tartják másik két lányom csínytevései. De lássuk csak, mit ír még?

„P. s. Tudakozódtam a „Királytigris”-szállóban: a fiatalember tegnap este, hét órakor érkezett, háromnegyed órával a kisasszony előtt, Bretagne-ból, tehát ugyanazon az útvonalon jött. Livry lovag néven utazik.”

- Hm, a dolog egyre riasztóbb - vélte a régens. - Nagyon is úgy fest, mintha összebeszéltek volna. Istenemre, Dubois jót nevetne, ha ezt elmondanám neki, s rögtön a fejemre olvasná nagyhangú kijelentéseimet a Versailles-tól és Párizstól távol nevelkedett fiatal lányok tiszta erkölcseiről. Reméljük, erről nem tud a vén róka, rendőrsége ellenére... Ide, apród!

Belépett az apród, aki a levelet hozta.

A herceg sietve papírra vetett néhány sort.

- Hol a rambouillet-i küldönc? - kérdezte aztán.

- Kint vár a válaszra, fenség - felelte az apród.

- Jól van. Add át neki levelemet, s indítsd azonnal útnak. De siessen!

Egy perc sem telt belé, és hangos patkócsattogás verte fel az udvart: a futár elindult Rambouillet-ba.

Dubois közben Gaston és az álherceg találkozását készítette elő, ilyeténképpen okoskodva:

- A régenst a markomban tartom, a lánya révén. Két eset van: vagy komoly az ifjú hölgy vonzalma, vagy komolytalan. Ha komolytalan, egyszerűen végét vetem, s úgy teszek, mintha komoly lett volna; ha komoly, valóságos és nagy érdememül szolgál majd a régens szemében, hogy idejében felfedeztem. De ne kapjunk két dologba egyszerre. Bis repetita placent. No tessék, már megint egy latin idézet. Hát sosem szoksz már le róla, vén magiszter? Ergo: mentsük meg előbb a régenst, azután a lányát, és zsebeljünk be két jutalmat. Lássuk csak: ez a helyes sorrend? Előbb következzék a régens? Igen. Ha a lány bukik el, az egyedül az ő baja, ha a régens, jaj az országnak: Kezdjük rajta.

S Dubois, miután így meghányta-vetette a dolgot, lóhalálában küldöncöt menesztett Montaran úrhoz, Nantes-ba.

Mint már említettük: Montaran úr volt nemrég még Bretagne kormányzója.

Gaston pirult a gondolatára is, hogy ilyen La Jonquiére-féle rongyemberrel paktáljon, s ráadásul félig-meddig alárendelt helyzetben; és örült, hogy ezentúl az összeesküvés vezetésére méltó vagy méltóbb emberrel tárgyalhat; azt pedig szilárdan eltökélte, hogy ha a herceg is olyan aljasnak, megvesztegethetőnek mutatkozna, mint a kapitány, azonnal visszatér Bretagne-ba, barátainak jelenteni a tapasztaltakat, és megkérdezni: mitévő legyen.

Héléne-t illetően nem voltak többé kétségei. Ismerte megingathatatlan bátorságát, szerelmét, őszinteségét. Kétséget kizáróan tudta, hogy Héléne inkább meghalna, semhogy akaratlanul is pirulni legyen kénytelen legdrágább barátja előtt. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Héléne odaadó szerelmét hajszálnyira sem csorbította új keletű boldogsága - édesapja megtalálása -; jelenbeli szerencséje nem feledtette vele a múltat. Másrészt folytonos aggodalomban élt a titokzatos apa miatt, mióta Héléne-től elvált. Mert - lett légyen bár maga a király -, mi más gátolhatná abban, hogy lányát - egy ilyen lányt! - nyíltan vállalja, mint valami szégyenteljes titok?

Gaston nagy gonddal válogatta össze ruházatát. Nemcsak a mulatságnak, a veszélynek is megvan a maga kacérsága. Gaston fiatal volt, deli és szép mozgású, s úgy kicsípte magát, ahogy csak lehet: a korabeli, előnyös viselet pompásan érvényre juttatta szép fekete haj keretezte, férfias metszésű arcát, karcsú, izmos lábára feszesen simult a selyemharisnya, kirajzolva formáit, vállára, mellkasára jólesően borult a bársonymellény, s a kalpagján díszelgő nagy fehér toll ívben meghajolva jobb vállát verdeste. Gaston önkéntelenül elmosolyodott, amint a tükörbe pillantott, és megállapította, hogy határozottan jóképű összeesküvő.

A régens, Dubois tanácsára, fekete bársonyruhát öltött. A felálló, finom csipkegallér félig elrejtette arcát, nehogy a fiatalember valamelyik arcképe után felismerje; e korban közkézen forgott a régens számos portréja. A találkozás helyéül a faubourg Saint-Germain egyik kis házát szemelték ki, ahol a régens egyik barátnője lakott; ez időre kiköltözött, a régens felszólítására. Az épület két főszárnya között volt egy magányos, ablaktalan és dúsan kárpitozott kis pavilon. Ide hajtatott a régens csukott hintón, miután lopva elhagyta a hátsó kijáraton át a Palais Royalt öt óra tájban, azaz sötétedéskor.