TIZENHETEDIK FEJEZET

Uram, bretonok vagyunk!

Gaston nem mozdult ki a földszinti szobából, és mint mondtuk, gondosan átöltözött. Ezalatt Botos mester szorgalmasan és eredményesen tanulgatta a kocsmárosmesterséget. Mire beesteledett, olyan szakavatottan mérte ki a bort, hogy elődje sem különbül, sőt, még nála is fukarabbul mért, mert rájött, hogy a Bourguignon mesternek fizetendő kártérítés összegében szerepelni fog az eltékozolt bor is, minél kevesebbet tékozol tehát el ő, Botos, annál többet kereshet az üzleten. Következésképp a reggeli vendég este jóval kevésbé előzékeny kiszolgálásban részesült, és elégedetlenül távozott.

Gaston, miután végzett az öltözködéssel, közelebbről szemügyre vette La Jonquiére kapitány könyvtárát, hogy jellemképét kiegészítse. Háromfajta könyvet talált: sikamlós könyveket, aritmetikakönyveket és katonai könyveket. Ezek közül kitűnt a Tökéletes Főtörzsőrmester szokatlan kötésével; meglátszott rajta, hogy tulajdonosa sokat forgatta. Előkerült a kapitány jegyzőfüzete is, mondanunk sem kell, hogy kizárólag pénzkiadásait jegyezte fel napról napra, egy ezredtárnokmester rendszerességével. És micsoda haszontalanságokra fecsérelte a pénzét! Gaston azt gondolta, a kapitány úgy tesz, mint Fiesco: álarcot visel, valóságos, összeesküvő-arcát elleplezendő.

Mialatt Gaston lelkiismeretesen átböngészte fenti céllal a könyvtárt, egy férfi toppant be Botos kíséretében a szobába. Botos jelentette a látogatót, majd tapintatosan visszavonult. Mihelyt bezárult mögötte az ajtó, a látogató Gastonhoz fordult, és közölte, hogy La Jonquiére kapitány, akadályoztatva lévén, őt küldte maga helyett. Gaston igazolást kért. Az ismeretlen elővette a kapitány levelét, mely szóról szóra megegyezett a Gaston birtokában levő mintapéldánnyal, és láthatóan ugyanattól a kéztől származott, majd a levél után felmutatta a félbe tört aranyat is. Gaston megnyugodott a küldönc kilétét illetően, s készséggel követte. Kint egy zárt hintó várta őket, ebben sem volt semmi meglepő, tekintve az út célját. Gaston megfigyelte, hogy a hintó a Pont Neufön haladt át, majd a rakpart mentén, végül bekanyarodott a rue du Bacba, de azon túl nem volt mit megfigyelnie, mert behajtottak egy udvarra, s a hintó megállt egy kis ház kapuja előtt. Gaston útitársa e percben előmutatta külön felszólítás nélkül a sajátos alakúra nyírt papírszeletet, a lovag nevével, maradék kétségeit is eloszlatva, ha egyáltalán voltak még kétségei.

A hintó ajtaját kinyitották, Gaston és kísérője kiszállt. Felmentek a bejárati lépcsőn, s egy széles körfolyosón találták magukat: innen nyílt a pavilon egyetlen, kör alakú szobája. Mielőtt félrevonta volna az egyik ajtó kárpitját, hogy a terembe lépjen. Gaston hátrafordult kísérőjéhez, de az nyomtalanul eltűnt.

A lovag magára maradt.

Szíve hevesen dobogott: nem akárki, akivel tárgyalni fog. Nem az összeesküvés alantas eszközét, hanem eszméjét láthatja mindjárt szemtől szembe, a lázadás megtestesült princípiumát, egy király képviselőjét, akivel szemben ő Franciaország képviselője; Spanyolországgal válthat személyesen szót, a külföldnek ajánlva fel az összeesküvők szövetségét egy hazájuk ellen vívandó háborúban; egy ország sorsát vetheti kockára, egy másik országgal közösen.

Csengettyűszó hallatszott a szobából. Gaston megborzongott. Megnézte magát egy tükörben: arca sápadt volt; a falnak támaszkodott: alig állt a lábán, agyában soha el nem gondolt gondolatok örvénylettek, szegény fiú keservesebben érezte magát, mint valaha. Nyílt az ajtó, s egy férfi jelent meg a küszöbön, akiben Gaston La Jonquiére kapitányra ismert.

- Megint ő! - mormolta megvetően Gaston.

De a kapitány figyelmét, úgy látszik, elkerülte a lovag kedvetlensége, bár tekintete most is fürkészen, elevenen villogott.

- Lépjen be, lovag - mondta -, már várják.

Gaston tőle telhetően szilárd léptekkel megindult befele, mintegy a rá hárult feladat fontosságának tudatából merítve új bátorságot. A vastag szőnyeg felfogta léptei neszét. Úgy érezte szinte, mintha árnyékká váltan egy másik árnyék előtt készülne megjelenni.

A szobában ugyanis némán és mozdulatlanul ült háttal az ajtónak, egy hatalmas karosszékbe süppedve, egy férfialak; csak keresztbe vetett lába látszott tisztán az egy szál gyertya fényében, mely egy asztalkán, aranyozott ezüst gyertyatartóban égett, selyemernyő alatt, úgyhogy csak a férfi alsótestét világíthatta be; feje és válla, melyre egy paraván szeszélyes árnyéka borult, a homályba veszett. Gastonnak úgy rémlett, hogy az ismeretlen arca méltóságteljes, vonásai markánsak. Mint vérbeli nemes, rögtön felismerte a nemes vért, első pillantásra tudta, hogy ezt a férfit nem a La Jonquiére kapitányok fájából faragták. Az ismeretlen szája jóindulatra vallott, szeme nagy volt, tekintete merész és mozdulatlan, mint a királyok és a nagy ragadozó madarak tekintete: homlokáról Gaston magasztos gondolatokat vélt leolvasni, finom rajzú álláról megfontoltságot és határozottságot, amennyire a sötétben s a felálló csipkegallér ellenére arca körvonalát kivehette.

Ez legalább sas - gondolta a lovag. - A másik holló vagy legfeljebb keselyű.

La Jonquiére kapitány tisztelettudó tartásban megállt, csípőjét kidüllesztve, hogy katonásabbnak lássék. Az ismeretlen figyelmesen nézte egy darabig Gastont, aki néma főhajtással köszöntötte, legalább olyan figyelmesen, mint Gaston őt, majd felállt, roppant méltóságteljesen biccentett, és odalépve a kandallóhoz, hátát nekivetette.

- Ez az úr az, akit voltam bátor excellenciás uramnak említeni - mondta La Jonquiére kapitány. - A neve: Gaston de Chanlay lovag.

Az ismeretlen másodszor is biccentett, de nem szólalt meg.

- Mennydörgette! Ha fenséged nem szólítja meg a lovagot, meg se fog mukkanni - súgta Dubois a régens fülébe.

- Uraságod Bretagne-ból érkezett, ha jól tudom? - kérdezte a herceg kimérten.

- Igenis, excellenciás uram. De megbocsásson: La Jonquiére kapitány megmondta excellenciádnak a nevemet, nekem ellenben nem volt szerencsém uraságod nevét hallani. Ne vegye zokon, kérem, tapintatlan követelődzésemet; de nem én beszélek, hanem az, aki ide küldött: az ország.

- Igaza van, uram - vágott közbe sietve La Jonquiére, s az asztalra odakészített irattárcából elővett egy okmányt, amelyen nagy betűkkel rótt aláírás díszelgett, a spanyol király pecsétje fölött. - Íme, a kért név - mondta.

- Olivarés herceg - olvasta fennhangon Gaston.

Majd az így bemutatott férfi felé fordult, s mélyen meghajolt előtte. Nem vette észre, hogy az ismeretlen arcát enyhe pír futja be.

- Nos, uram - szólt az ismeretlen -, remélem, nincs többé akadálya annak, hogy beszéljen?

- Úgy hittem, előbb hallgatnom kell, s csak aztán beszélnem - felelte Gaston, továbbra is tartózkodón.

- Igaz, de ne feledje, uram: párbeszédbe fogtunk, felváltva illik és kell beszélnünk.

- Excellenciás uram megtisztel. Hadd adjam tehát bizalmam tanújelét...

- Hallgatom, uram.

- A breton rendek...

- A breton békétlenek - vágott közbe mosolyogva a régens, bár Dubois félelmes fintorral intette óvatosságra.

- A békétlenek oly sokan vannak, hogy méltán tekinthetjük őket az egész tartomány képviselőinek - folytatta Gaston -, de kész örömest elfogadom excellenciád szóhasználatát. Tehát: a breton békétlenek küldtek excellenciádhoz, hogy Spanyolország álláspontját megismerjék.

- Halljuk mindenekelőtt Bretagne álláspontját - mondta a régens.

- Excellenciás uram, Spanyolország számíthat ránk. Szavunkat adtuk, s a breton hűség közmondásos.

- De mire adták a szavukat a bretonok?

- Hogy tőlünk telhetően támogatjuk a francia nemesség törekvéseit.

- Hát önök nem franciák?

- Uram, mi bretonok vagyunk. Bretagne-t csupán egy szerződés fűzi Franciaországhoz, s azonnal visszanyeri önállóságát, mihelyt Franciaország megsérti e szerződésben biztosított jogait.

- Tudom, tudom, Anne de Bretagne szerződése. Régi história az, uram, sok minden történt, mióta azt aláírták.

Az ál La Jonquiére dühödten oldalba bökte a régenst.

- Nem tesz semmit - felelte Gaston. - Mind ahányan vagyunk, szóról szóra tudjuk ma is azt a szerződést.