5.

Mint már említettem, a zen-tanítvány alig néhány év – sőt alig néhány hónap – leforgása alatt a tökéletes tanácstalanság állapotába jut mestere mellett. Nem tudja, milyen irányba menjen, igyekszik megfejteni a kóant a relatív szinten, de hiába. Sarokba szorul, ahonnan nincs menekvés. Ebben a pillanatban a mester esetleg így szól hozzá: „Jó is, hogy sarokba szorultál. Eljött az idő, hogy száznyolcvan fokos fordulatot tégy.” Majd így folytatja: „Ne a fejeddel gondolkodj, hanem a gyomroddal, a hasaddal.”

Ez különösnek hangozhatik. A modern tudomány szerint a fej tele van szürke- és fehérállománnyal, ilyen meg olyan módon összekapcsolt sejtekkel és idegrostokkal. Hogyan hagyhatja ezt figyelmen kívül a zen-mester, hogy mondhat olyat, hogy a hasunkkal gondolkodjunk? A zen-mester azonban különös ember. Nem hallgat ránk, nem érdekli, mit mondunk neki az ősi vagy modern tudományról. Ő tapasztalatból érti a dolgát.

Én a magam módján, meglehet, tudománytalanul magyarázom a helyzetet. A test funkcionális szempontból három részre osztható: fejre, hasi részekre és végtagokra. A végtagok mozgásra valók, de a kezek függetlenítették magukat és önállóan fejlődtek tovább. Ma már kreatív munkára valók. A két kéz a maga tíz ujjával mindenféle dolgokat formál, amelyek a test jóllétéhez elengedhetetlenek. Az a megérzésem, hogy előbb fejlődtek ki a kezek, s csak aztán a fej, amely fokozatosan önálló gondolkodó szervvé vált. Amikor a kezeket erre vagy arra használják, el kell válniuk a földtől, el kell különülniük az alsóbbrendű állatokétól. Amikor az emberi kezek ekképpen elszakadnak a földtől, s a mozgást, a haladást a lábakra bízzák, a kezek a maguk módján fejlődhetnek tovább, így a fej tartása egyenes lesz, a szem nagyobb látóhatárt fog át. A szem intellektuális szerv, a fül primitívebb. Ami az orrot illeti, jobb, ha minél távolabb kerül a földtől, hiszen a szem most már szélesebb horizontot lát be, s a látómezőnek ez a kitágulása azt jelenti, hogy az agy egyre inkább elszakad az érzéktárgyaktól, az intellektuális absztrakció és általánosítás szervévé alakul.

A fej tehát az intellektualizálást jelképezi, s a mozgékony izomzatú szem a fej hasznos eszköze. A gyomortájat, ahol a belső részek találhatók, ezzel szemben a vegetatív idegek irányítják, s az emberi test felépítésének fejlődésében a legprimitívebb szakaszt képviseli. A hasi részek vannak a legközelebb a természethez, amelyből származunk s amelybe visszatérünk. Intimebb kapcsolatban állnak tehát a természettel, érzik a természetet, beszélnek vele, „vizsgálják”. Ez a vizsgálat azonban nem intellektuális tevékenység; ha szabad azt mondanom, inkább érzéki, ösztönös. Talán még jobb szó rá az „érzés”, ha a szót az eredeti fundamentális értelmében használjuk.

Az intellektuális jellegű vizsgálat a fej funkciója, ezért amit ebből a forrásból tudunk a természetről, az absztrakció, valamiféle reprezentációja a természetnek s nem a természet maga. A természet a maga igaz valójában nem fedi fel magát az intellektusnak – vagyis a fejnek. A hasi részek azok, amelyek érzik a természetet és megértik valódi milyenségét. Ez a fajta ösztönös vagy akarati megértés a test hasi részei által képviselt személy egész valóját magába foglalja. Amikor a zen-mester azt mondja, a hasunkban tartsuk a kóant, arra gondol, hogy egész lényünkkel foglalkozzunk vele, azonosuljunk vele, és ne intellektuálisan vagy objektíven tekintsünk rá, mint olyasmire, amitől hátrébb lehet lépni, hogy alaposabban szemügyre vegyük.

Egy amerikai tudós egyszer ellátogatott valamelyik primitív néphez, s amikor megmondta neki, hogy a nyugati emberek a fejükkel gondolkodnak, ez a primitív nép arra a következtetésre jutott, hogy az amerikaiak egytől egyig őrültek. Kijelentették: „Mi a hasunkkal gondolkodunk.” A kínaiak és a japánok – az indiaiakat nem ismerem –, ha valami súlyos problémával kerülnek szembe, gyakran mondják: „Gondolkodj a gyomroddal”, vagy egyszerűen: „Kérdezd meg a hasadat.” Vagyis, ha valami létünkkel kapcsolatos kérdés fölmerül, azt a tanácsot kapjuk, hogy „gondolkodjunk” a hasunkkal – és nem a test valamely elkülöníthető részével. A „has” egész valónk totalitását képviseli, a fej pedig, a test legkésőbb kifejlődött része, az intellektust jelenti. Az intellektus alapvetően arra való, hogy tárgyiasítsa a megfontolás tárgyát képező alanyt. Ezért, legfőképp Kínában, az ideális személy meglehetősen korpulens, nagy hasú, így ábrázolják Hoteit (Pu-tai) is, aki az eljövendő Buddha, Maitreja megtestesülése.[25]

A hassal gondolkodni annyit jelent, hogy a rekeszizmot lenyomjuk, mert a mellüregi szerveknek a megfelelő működéshez így áll rendelkezésükre a legtöbb hely, a test így lesz szilárd és felkészült a kóan befogadására. A lényeg az, hogy ne tegyük a kóant intellektualizálás, értelmezés tárgyává, hiszen az intellektus mindig eltávolítja magától a tárgyat, hogy megfelelő „rálátása” legyen, attól pedig egyenesen irtózik, hogy megérintse, hogy a csupasz kezével ragadja és fogja meg. A zen ezzel szemben arra szólít fel, hogy ragadjuk meg a kóant a kezünkkel, a hasunkkal, sőt a legteljesebb mértékben azonosuljunk vele, úgy, hogy ha eszem vagy iszom, ne én, hanem a kóan egyék vagy igyék. Ha erre sor kerül, a kóan maga oldja, fejti meg magát az én közreműködésem nélkül.

A rekeszizom orvosi jelentőségéről az emberi test felépítésében semmit sem tudok, de a józan eszem, bizonyos tapasztalatokra alapozva, azt súgja, hogy a hasi részekkel kapcsolatban álló rekeszizomnak igen sok köze van az ember biztonságérzetéhez, mivel meghitt a viszonya a dolgok talajával, vagyis a végső valósággal. Ennek a kapcsolatnak a megteremtését japánul úgy mondják: kufú szuru. Meglehet, primitív vagy tudomány előtti beszéd ez – hogy kapcsolatot próbálunk létesíteni a rekeszizom és a has meg a végső valóság között. Viszont az sem kétséges, hogy túlságosan is idegesít bennünket a fej és annak jelentősége az intellektuális tevékenységben. Mindenesetre a kóant nem a fejjel kell megoldani, vagyis nem intellektuális, nem filozófiai úton. Akármilyen kívánatosnak vagy lehetségesnek tűnik kezdetben a logikai megközelítés, a kóant végső fokon mindig a hasi részek fejtik meg.

Vegyük például a pálca esetét a mester kezében. A magasba emeli, és kijelenti: „Én ezt nem pálcának nevezem, hát ti minek nevezitek?” Első látásra dialektikus választ vár, hiszen a kijelentés vagy kihívás úgy hangzik, mintha azt mondaná: „Ha A nem A, akkor micsoda?” vagy „Ha Isten nem Isten, akkor kicsoda?” Az azonosság logikai törvényét rúgja fel. Ha egyszer az A-t A-ként határoztuk meg, nem lehet ne-A, B vagy X. Vagy egy másik kijelentést tesz a mester: „A pálca nem pálca és mégis pálca.” Ha a tanítvány logikailag közelít a mesterhez, és a megállapítást értelmetlennek bélyegzi, alapos ütést kap a fejére a szóban forgó pálcával. A tanítvány óhatatlanul zsákutcába szorul, mert a mester nem hajlandó semmiféle intellektuális nyomásának engedni. Bármilyen kufúra kényszerül a tanítvány, az a hasában és nem a fejében kell hogy létrejöjjön. Az intellektus kénytelen átadni a helyét az akaratnak.

Van itt egy másik példa. A hatodik pátriárka arra kíváncsi, „milyen volt az arcod, mielőtt megszülettél”. A dialektika itt mit sem ér. A kérdés megfelel Krisztus kijelentésének: „Vagyok, mielőtt Ábrahám volt.” Bármi légyen is ennek hagyományos keresztény teológiai értelmezése, Krisztus van-ságán kicsorbul az emberi időérzék. Ugyanez a helyzet a pátriárka „arcával”. Bármiféle válasszal kísérletezzék az intellektus, a pátriárka és Krisztus bizonyosan visszautasítja mint érdektelent. A fejnek meg kell hajolnia a rekeszizom, az agynak a lélek előtt. Bekövetkezik a logika és a pszichológia trónfosztása, hátrasöprése mindenféle intellektualizálás mögé.

Hogy tovább folytassuk ezt a szimbolikus beszédet: a fej tudatos, a has tudattalan. Amikor a mester azt mondja tanítványainak, „gondolkodjanak” a test alsó felével, ezt úgy érti, hogy a kóant le kell vinni a tudattalanba, nem szabad otthagyni a tudat tudatos mezején. A kóannak le kell „süllyednie” egész valónkba, nem szabad megállnia a periférián. Ha szó szerint vesszük, ennek nincs semmi értelme. De ha felfogjuk, hogy a tudattalan mélye, ahová a kóan „lesüllyed”, ott van, ahol még az álaja-vidnyána, „a mindent konzerváló tudat”[26] sem tudja megtartani, rájövünk, hogy a kóan többé már nincs az intellektus mezején, tökéletesen azonosult az ember Énjével. A kóan immár túl van a pszichológia minden határán.

Amikor ezeket a határokat meghaladtuk – ami azt jelenti, hogy az úgynevezett kollektív tudattalanon is túljutottunk –, az ember rábukkan arra, amit a buddhizmus ádarsanadnyánának, „tükörtudásnak” nevez. Áttörtünk a tudattalan sötétjén, s éppúgy látunk minden dolgot, ahogy az arcunkat látjuk egy csillogóan tiszta tükörben.