V. A ZEN-BUDDHIZMUS ELVEI

Az előző oldalakon röviden vázoltam a freudi pszichoanalízist és folytatását a humanista pszichoanalízisben. Taglaltam az emberi létet és a kérdést, amit fölvet; az elidegenedés és elkülönültség leküzdéseként definiált lelki egészség természetét; azt a sajátos módszert, amellyel a pszichoanalízis a célját megvalósítani igyekszik, nevezetesen a tudattalan feltárását. Foglalkoztam a tudattalan és a tudat természetének kérdésével, és azzal, hogy mit jelent a „tudás” és a „tudatosság” a pszichoanalízisben; végül elemeztem az analitikus helyzetét a folyamatban.

Most nyilván módszeresen be kellene mutatnom a zen-buddhizmust, hogy előkészítsem a talajt a pszichoanalízis és a zen kapcsolatának tárgyalásához. Erre a vállalkozásra azonban szerencsére nincs szükség, mivel dr. Suzuki előadásai ebben a könyvben (csakúgy, mint egyéb írásai) pontosan azt a célt szolgálják, hogy megértessék a zen-buddhizmus természetét, amennyire az egyáltalán szavakba foglalható. Mindazonáltal beszélnem kell a zennek azokról az alapelveiről, amelyeknek közvetlen jelentőségük van a pszichoanalízis szempontjából.

A zen lényege a megvilágosodás (szatori). Aki ezt nem élte át, az sohasem fogja teljesen megérteni a zent. Én nem éltem át a szatorit, tehát csak hozzávetőlegesen beszélhetek a zenről, nem úgy, ahogy kellene: az élmény teljessége alapján. De ez nem azért van, mint C. G. Jung állította, mert a szatori „olyan művészetet és megvilágosodásmódot jellemez, amely az európai ember számára gyakorlatilag felfoghatatlan”.[55] Igazából a zen semmivel sem nehezebb az európai embernek, mint Hérakleitosz, Eckhart Mester vagy Heidegger. A nehézség abban van, hogy a szatorit csak irtózatos erőfeszítéssel lehet megszerezni; ekkora erőfeszítésre csak kevés ember hajlandó – ezért, hogy a szatori még Japánban is ritka. Mindamellett, ha nincs is valódi jogcímem rá, hogy a zenről beszéljek, volt szerencsém olvasni dr. Suzuki könyveit, hallani néhány előadását, és elolvastam minden mást is, ami csak a zen-buddhizmusról számomra hozzáférhető volt, így nagyjából mégiscsak tisztában vagyok vele, hogy miből áll a zen, és bízom benne, hogy ennek alapján megkísérelhetem a zen-buddhizmus és a pszichoanalízis egybevetését.

Mi a zen alapvető célja? Ahogy Suzuki mondja: „A zen lényegében annak a művészete, hogy az ember tisztába jöjjön létének természetével, és kijelöli a szolgaságból a szabadságba vezető utat... Azt mondhatjuk, hogy a zen felszabadítja a valamennyiünkben természettől fogva gondosan elraktározott önenergiák összességét, amelyek rendes körülmények közt úgy össze vannak préselve és ki vannak ficamodva, hogy nem tudnak megfelelően működésbe jönni... A zennek tehát az a célja, hogy megmentsen bennünket a megbolondulástól és a megrokkanástól. Ezt értem én szabadságon: szabadon működtetni a szívünkben eredendően benne rejlő valamennyi teremtő és jótékony hajlandóságot. Általában nem ismerjük fel, hogy minden szükséges képességünk megvan hozzá, hogy boldogok legyünk és szeressük egymást.”[56]

Ebben a meghatározásban a zennek több olyan lényegi vonását megtaláljuk, amelyet én hangsúlyozni szeretnék: a zen annak a művészete, hogy az ember tisztába jöjjön létének természetével; út a szolgaságból a szabadságba; felszabadítja természetes energiáinkat; megóv minket a megbolondulástól és a megrokkanástól; és arra ösztönöz, hogy kinyilvánítsuk a boldogságra és a szeretetre való képességünket.

A zen végső célja a szatorinak nevezett megvilágosodás-élmény. Dr. Suzuki ezekben az előadásokban és már írásaiban leírta annyira, amennyire egyáltalán leírható. Ezekben a megjegyzésekben néhány olyan vonását szeretném kiemelni, amelyek különösképpen fontosak a nyugati olvasó és kivált a pszichológus számára. A szatori nem abnormális lelki állapot; nem révület, amelyben a valóság eltűnik. Nem nárcisztikus lelki állapot, mint egynémely vallásos megnyilatkozás sejteti. „Ha valami, ez aztán tökéletesen normális lelki állapot...” Mint Dzsósú [Cao-csou] mondotta, „a zen az, amire naponta gondolsz – hogy az ajtó kifelé vagy befelé nyílik, az csakis attól függ, hogy a sarokvas hogy van felszerelve”.[57] A szatori különleges hatással van arra, aki átéli. „Minden szellemi tevékenységed más színezetet kap, és ez kielégítőbb, megnyugtatóbb, örömtelibb lesz, mint bármi, amit azelőtt átéltél. Megváltozik az élet tónusa. A zen birtoklása megfiatalít. A tavaszi virág szebbnek látszik, és a hegyi patak hűvösebben és áttetszőbben csobog.”[58]

Nyilvánvaló, hogy a szatori annak a lelki egészségnek az igazi beteljesülése, amelyet dr. Suzuki az imént idézett részletben jellemez. Ha a megvilágosodást a pszichológia nyelvén akarnánk kifejezni, azt mondhatnám, hogy olyan állapot, amelyben az egyén teljes összhangban van a kívüle és a benne levő valósággal, olyan állapot, amelyben teljesen tudatában van ennek a valóságnak, és szellemileg teljesen birtokolja. Ő van a tudatában – vagyis nem az agya, és nem is szervezetének bármely egyéb része, hanem ő, a teljes ember. A valóságnak van tudatában; nem mint egy elvont tárgynak, amit az eszével felfog, hanem a virágnak, a kutyának, az embernek a maga teljes valóságában. Nyitottan és fogékonyan ébred rá a világra, és azért tud nyitott és fogékony lenni, mert fölhagyott vele, hogy úgy kapaszkodjon önmagába, mint egy dologba, most tehát üres és befogadásra kész. A megvilágosodás: „a személyiség egészének teljes ráébredése a valóságra”.

Nagyon fontos, hogy megértsük: a megvilágosodás állapota nem tudathasadásos állapot vagy révület, amelyben valaki azt hiszi, hogy felébredt, holott valójában mélyen alszik. A nyugati pszichológus persze hajlamos azt hinni, hogy a szatori csupán szubjektív állapot, öngerjesztésű révületféleség; ezt a hibát még a zennel olyannyira rokonszenvező pszichológus, dr. Jung sem tudta elkerülni. Azt írja: „A képzelődés maga is pszichikai esemény, épp ezért teljesen lényegtelen, hogy a megvilágosodást valóságosnak nevezzük-e vagy képzeletbelinek. Akinek megvilágosodásban van része, és aki csak állítja ugyanezt, egyaránt azt hiszi, hogy megvilágosodott... Még ha hazudna is: a hazugsága is lelki tény.”[59] Ez persze egyenesen következik Jungnak a vallásos élmény „igazságát” illető egész relativisztikus beállítottságából. Én, vele ellentétben, úgy vélem, hogy a hazugság sohasem „lelki tény”, és mellesleg semmilyen más tény sem, csakis és kizárólag hazugság. De bárhogy legyen is, az biztos, hogy a zen-buddhisták nem osztják Jung álláspontját. Ellenkezőleg, döntően fontosnak tekintik, hogy megkülönböztessék a hiteles szatori-élményt, amikor az új nézőpont kiküzdése valóságos, tehát igaz, a hisztérikus vagy pszichotikus jellegű álélménytől, amikor a zen-tanítvány meg van róla győződve, hogy elérte a szatorit, de a zen-mester kénytelen felvilágosítani, hogy téved. A zen-mesternek éppen ez az egyik funkciója: éberen ügyelni, nehogy tanítványa összekeverje a valódi megvilágosodást a képzeletbelivel.

A teljes ráébredés a valóságra azt jelenti, megint csak a pszichológia nyelvén szólva, hogy az ember teljességgel „produktív beállítottságra” tesz szert. Ez annyit tesz, hogy nem befogadó, kizsákmányoló, harácsoló módon vagy üzleti alapon viszonyul a világhoz, hanem alkotó, cselekvő módon (a spinozai értelemben). A teljes produktivitás állapotában semmilyen fátyol nem választja el az ént a „nem-én”-től. A tárgy nem tárgy többé; nem velem szemben áll, hanem velem van. A rózsa, amit látok, nem abban az értelemben tárgya a gondolkodásomnak, hogy amikor azt mondom, „látok egy rózsát”, ezzel csupán azt állítom, hogy a tárgy – egy rózsa – a „rózsa” kategóriájába sorozandó, hanem abban az értelemben, hogy „a rózsa az rózsa”. A produktivitás állapota egyszersmind a legnagyobb fokú objektivitás állapota; a tárgyat kapzsiságom és félelmem torzításai nélkül látom. Olyannak látom, amilyen, és nem olyannak, amilyennek szeretném. Ebben az észlelésmódban nincsenek mellérendelt torzulások. Teljes elevenség van, és szubjektivitás-objektivitás szintézise. Én intenzíven élem át – de a tárgy azért megmarad annak, ami. Létrehozom – és létrehoz. A szatori csak annak az embernek a szemében rejtély, aki nem tudja, hogy a világot milyen mértékben észleli csupán mentálisan, mellérendelőleg. Aki ezt tudja, az ismer egy másfajta tudatosságot is, azt, amelyet merőben realisztikusnak is nevezhetünk. Akinek csak pillanatokra derengett föl, az is elképzelheti, hogy miről van szó. A zongorázni tanuló kisgyerek nem úgy játszik, mint a nagy művész. A művész játéka mindamellett egy csöppet sem rejtélyes; csak éppen a tökély állapotában mutatja azt, ami a gyereknél még kezdetleges.

A zen megismerésének lényegi eleme a valóság torzítatlan és nem absztrakt-intellektuális észlelése – ez világosan kifejeződik két zen-anekdotában. Az egyikben a mester beszélget egy szerzetessel:

– Szoktál azon fáradozni, hogy ráneveld magad az igazságra?

– Igen, szoktam.

– És milyen gyakorlatokat folytatsz?

– Amikor éhes vagyok, eszem; amikor fáradt vagyok, alszom.

– Mindenki ezt csinálja! Netalán ők is ugyanígy gyakorlatoznak, mint te?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert mikor esznek, nem esznek, hanem különféle más dolgokra gondolnak, ami csak zavarja őket; mikor pedig alszanak, nem alszanak, hanem ezerféle dologról álmodnak. Ezért nem olyanok, mint én.[60]

A történet jelentése kézenfekvő. A bizonytalanságtól, mohóságtól, félelemtől vezérelt átlagember fantáziavilágban él (noha nem okvetlenül tud róla): olyan tulajdonságokkal ruházza fel a világot, amelyek nincsenek benne, amelyeket ő vetít ki rá. Így volt ez már abban az időben is, amikor ez a párbeszéd lezajlott; hát még mennyire így van manapság, amikor szinte mindenki csak gondolatban lát, hall, tapint és ízlel, ahelyett hogy azokat a belső erőit venné igénybe, amelyek látni, hallani, tapintani és ízlelni hivatottak.

A másik példa ugyanilyen revelatív. Egy zen-mester ezt mondta: „Megvilágosodásom előtt a folyók folyók voltak, és a hegyek hegyek. Mikor kezdtem megvilágosulni, a folyók nem voltak többé folyók, és a hegyek nem voltak hegyek. Most, hogy megvilágosultam, a folyók megint folyók, és a hegyek hegyek.” Megint csak a valóság új megközelítését láthatjuk. Az átlagember olyan, mint a Platón barlangjában ülő: csak az árnyakat látja, és összetéveszti őket a valóságos dolgokkal. Mikor rájön erre a tévedésére, csak annyit tud, hogy az árnyak nem a valóságos dolgok. Mikor azonban megvilágosul, otthagyja a barlangot, és a sötétséget fölcseréli a fénnyel: most már a valóságos dolgokat látja és nem az árnyakat. Ébren van. Amíg a sötétben volt, nem értette meg a fényt. (Ahogy a Biblia mondja: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadja be azt.”) Mihelyt kijutott a sötétségből, megérti a különbséget aközött, hogy a világot árnyakként látta, és aközött, ahogy most látja mint valóságot.

A zen arra való, hogy az ember tisztába jöjjön a saját természetével. Célja az „ismerd meg magadat”. Ez az ismeret azonban nem a modern pszichológus „tudományos” ismerete, nem az intellektus önmagát tárgyként ismerő tudása; az önismeret a zenben olyan tudás, amely nem intellektuális, nem elidegenedett, hanem totális élmény, amelyben tudó és tudott eggyé válik. Suzukival szólva: „A zen alapeszméje az ember belsejében zajló működések megtapasztalása, mégpedig a lehető legközvetlenebbül, minden külső segítség igénybevétele nélkül.”[61]

Ez a betekintés az ember saját természetébe nem intellektuális, hanem tapasztalati, nem a kívülállóé, hanem mintegy a belül levőé. Intellektuális és tapasztalati tudásnak ez a különbsége központi jelentőségű a zen számára, egyúttal pedig az egyik alapvető nehézség, amellyel a nyugati tudós szembekerül, ha meg akarja ismerni a zent. A Nyugat kétezer éven át (és csak kevés olyan kivétellel, mintamisztikusok) meg volt róla győződve, hogy a lét kérdésére a végső választ a gondolkodás adhatja meg; a vallásban és a filozófiában a „helyes válasz” a legfontosabb. Ez a szemlélet nyitott utat a természettudományok felvirágzásának. Itt a szabados gondolkodás, ha a lét kérdésére nem ad is végső választ, módszertani követelmény, és elengedhetetlen feltétele a gondolkodás gyakorlati, azaz technikai alkalmazhatóságának. A zen viszont azon az előfeltevésen alapul, hogy az élet kérdésére a gondolkodás nem adhatja meg a végső választ. „Az igennel és nemmel operáló intellektuális rutin jól beválik, amíg a dolgok a megszokott kerékvágásban haladnak; mihelyt azonban az élet végső kérdése merül fel, az intellektus felmondja a szolgálatot.”[62] Éppen ezért a szatori élményéhez sohasem lehet eljutni intellektuálisan. „Olyan élmény ez, amelyet semennyi magyarázat és okfejtés nem tud megértetni azzal, aki maga is nem élte meg. Ha a szatori enged az elemzésnek, vagyis elemzéssel tökéletesen világossá tehető olyasvalaki számára, aki még sosem élte át, akkor az már nem szatori. Mert a fogalmi nyelvre lefordított szatori kivetkőzik önmagából, és oda a zen-élmény.”[63]

Nemcsak arról van szó, hogy nem lehet intellektuálisan megfogalmazni a választ az élet végső kérdésére; aki el akar jutni a megvilágosodásig, annak el kell takarítania az útból azt a sok elmeszüleményt, ami megakadályozza a valódi megismerést. „A zen szabadnak és gáttalannak akarja tudni a lelket; még az egyetlenség és egyetemesség eszméje is botlasztó akadályként és fojtogató hurokként fenyegeti a szellem eredendő szabadságát.”[64] Ebből az is következik, hogy a zen-gondolkodás számára elfogadhatatlan a részvétel vagy empátia fogalma, amelyet a nyugati pszichológusok annyira hangsúlyoznak. „A részvétel vagy empátia eszméje intellektuálisan értelmezi az elsődleges élményt, márpedig az élményt illetően nincs helye semmiféle dichotómiának. Az intellektus azonban előtérbe tolakszik, és felbontja az élményt, hogy intellektuálisan feldolgozhatóvá tegye, ami megosztást és szétválasztást jelent. Ezzel elvész az eredeti egységérzés, és az intellektus most már a maga szokott módján kedvére föltrancsírozhatja a valóságot. A részvétel vagy empátia az intellektualizáció eredménye. Az a filozófus hajlamos rá, aki híjával van az eredeti élménynek.”

Az élmény spontaneitását nemcsak az intellektus korlátozza, hanem minden tekintélyt parancsoló elv vagy személyiség is, ezért a zen „nem tulajdonít jelentőséget sem a szent szútráknak, sem a bölcsek és tudósok hozzájuk fűzött magyarázatainak. A személyes élmény keményen ellenáll a tekintélynek és az objektív kinyilatkoztatásnak...”[65] Istent nem tagadják a zenben, de nem is ragaszkodnak hozzá. „A zen teljes szabadságot akar, még Istentől sem akar függeni.”[66] Ugyanígy, még Buddhától sem. Innen a zen-mondás: „Ha a Buddha szót kimondod, tisztítsd meg a szádat utána.”

Az intellektuális megismeréssel szembeni magatartásának megfelelően a zen-tanítás céljául nem a logikus gondolkodás szüntelen finomítását tűzi ki, mint Nyugaton szokás, hanem azt a módszert alkalmazza, hogy „olyan dilemma elé állítja az embert, amelyben a logika csődöt mond, és csak magasabb rendű ésszel vághatja ki magát.”[67] Ennek megfelelően a tanító sem a nyugati értelemben vett tanító, hanem mester: ura és mestere a tulajdon lelkének, és ezért képes a tanítványnak átadni az egyetlen dolgot, ami átadható: a létét. „Tehet a mester akármit, csakis akkor érheti el, hogy a tanítvány felfogja a dolgot, ha ez utóbbi teljesen kész rá... Felfogni a végső valóságot, ezt az ember csakis önmaga végezheti el.”[68]

A modern nyugati olvasót elképeszti, ahogy a zen-mester bánik a tanítványával, mert nem tud más alternatívát elképzelni, mint vagy az irracionális tekintélyt, amely korlátozza a szabadságot és tárgyát kizsigereli, vagy a tekintélyt teljesen mellőző laissez-faire-t. A zen a tekintélynek egy másik formáját, a „racionális tekintélyt” képviseli. A mester nem hívja a tanítványt, nem akar tőle semmit, még azt sem, hogy megvilágosuljon; a tanítvány a saját jószántából jön, és a saját jószántából megy. De ha tanulni akar a mestertől, akkor ki kell derülnie annak a ténynek, hogy a mester mester, vagyis hogy a mester tudja azt, amit a tanítvány tudni akar, de még nem tud. A mester „semmit nem akar szavakkal megmagyarázni, semmit nem akar szent tanként kinyilatkoztatni. Harminc botütés annak, aki állít, harminc botütés annak, aki tagad. Ne maradj csöndben, de ne is légy beszédes”.[69] A zen-mester egyszerre jellemzi az irracionális tekintély teljes hiánya és annak az igénytelen tekintélynek az ugyanilyen erős jelenléte, amelynek forrása a hiteles élmény.

A zent csakis akkor lehet megérteni, ha tekintetbe vesszük azt az eszmét, hogy az igazi önismeret megszerzése eltéphetetlenül összefonódik a jellem megváltozásával. Itt gyökerezik a zen a buddhista gondolkodásban, amely szerint a jellem átalakulása nélkül nincs megváltás. Le kell mondani a bírvágyról és minden egyéb mohóságról, az önteltségről és öntömjénezésről. A múlt iránt a hála, a jelen iránt a szolgálat, a jövő iránt a felelősség a helyes magatartás. Élni a zenben „annyit tesz, mint a legnagyobb megbecsüléssel és tisztelettel bánni önmagunkkal és a világgal”: ez a magatartás az alapja „a titkos erénynek, amely a zen-tanítás nagyon jellegzetes vonása. Azt jelenti, hogy nem vesztegethetjük el a természetes forrásokat, azt jelenti, hogy gazdaságilag és morálisan egyaránt kiaknázunk mindent, ami az utunkba kerül”.

A zen pozitív, etikai célja „a teljes biztonság és félelemnélküliség”, a szolgaság fölcserélése a szabadsággal. „A zen nem intellektus, hanem jelem dolga, ami azt jelenti, hogy a zen táptalaja az akarat mint az élet első számú alapelve.”[70]