HARMADIK FEJEZET

Há­rom­ne­gyed kört tet­tem a tömb kö­rül, a ko­csi­mat le­ál­lí­tot­tam a sa­rok előtt, és a túl­só vé­gé­ről in­dul­tam neki a Ma­son ut­cá­nak gya­log. A fiú még min­dig a For­dot mos­ta a bors­fa alatt. Rám pil­lan­tott, ahogy át­vág­tam az út­tes­ten az­tán ügyet sem ve­tett rám.

Házuk az ötö­dik volt az utca észa­ki ol­da­lán. Be­nyi­tot­tam a har­ma­dik ház fe­hér kert­ka­pu­ján – sá­tor­te­te­jén úgy állt a te­le­ví­zi­ó­an­ten­na, mint a zer­ge­toll a va­dász­ka­lap mel­lett. Be­ko­pog­tam az első szú­nyog­há­lós aj­tón, ke­zem­be vet­tem fe­ke­te jegy­ző­köny­ve­met, és ce­ru­zát húz­tam elő.

A bel­ső aj­tót egy arasz­nyi­ra meg­nyi­tot­ták. Sár­ga bőrű, kö­zép­ko­rú né­ger tol­ta ki kes­keny ar­cát a ré­sen. – Kit ke­res? – Szá­ja rá­zá­rult be­fe­lé tar­tó fo­ga­i­ra.

Jegy­ző­köny­vem fölé emel­tem a ce­ru­zát. – Cé­gem meg­bí­zá­sá­ból or­szá­gos össze­sí­tést vég­zek.

– Sem­mi­re sincs szük­sé­günk. – A rág­csá­ló száj be­zá­rult, s az ajtó is utá­na.

A kö­vet­ke­ző ház aj­ta­ja nyit­va állt. Egye­ne­sen be­lát­tam a nap­pa­li szo­ba régi hí­mes bú­to­rai közé. Ahogy az aj­tó­fél­fát meg­ko­pog­tat­tam, ne­ki­koc­cant a fal­nak.

A fiú fel­né­zett a bors­fa alól. Az üt­kö­zőt dör­göl­te.

– A Má­mi­ka örül a ven­dég­nek. Sé­tál­jon csak be – s hoz­zá­tet­te:– az úr – mint aki meg­gon­dol­ta még egy­szer. Az­tán új­ból a del­tás há­tát for­dí­tot­ta fe­lém.

A ház hang­ja va­la­hon­nét a mé­lyé­ből hal­lat­szott. Öreg volt, fakó, még­is úgy szólt, mint a zsol­tá­ros ének: – Te vagy az, Holly? Nem, de­hogy, még hogy is le­het­nél! Mind­egy, gye­re csak be, akár­ki vagy. Jó em­be­rem le­hetsz, ha meg­ke­re­sel a be­teg­szo­bám­ban, hogy ki­men­ni nem bí­rok. Gye­re csak, gye­re.

Szólt sza­ka­dat­lan, ének­hang­za­ta­it a déli be­széd lágy ívei kap­csol­ták össze. Úgy kö­vet­tem, mint va­la­mi fo­na­lat, át a nap­pa­lin, át egy rö­vid át­já­rón, át a kony­hán a kony­há­ból nyí­ló szo­bá­ba. – A nap­pa­li­ban fo­gad­tam a ven­dé­ge­i­met még nem is olyan ré­gen. Mert nem olyan ré­gen mond­ta meg az or­vos, hogy ma­rad­jon csak az ágy­ban, Mami, oda ne áll­jon főz­ni, majd Holly meg­főz ma­gá­nak. Az­óta is itt fek­szek.

Ko­pár kis szo­ba volt, egyet­len nyi­tott ab­la­kán át kap­ta a le­ve­gőt és a vi­lá­got. A hang az ab­lak alatt álló ágy­ból szólt ki. A ju­har­fa-ágy vé­gé­nek ne­ki­pol­colt, be­esett arcú né­ger asszony ki­mo­soly­gott a pár­nái kö­zül, s a két sze­me, mint a bar­na lám­pás úgy vi­lá­gí­tott. Sze­der­jes szá­ja to­vább gom­bo­lyí­tot­ta a be­szé­det:

– Ad­jak há­lát az is­ten­nek, azt mond­ja ne­kem az or­vos, hogy az ízü­le­te­met göcs­re kö­töt­te az ér­el­me­sze­se­dés, mert más­képp én kint lót­nék-fut­nék és a szív, ké­rem, fel­mon­da­ná a szol­gá­la­tot. Maga en­ge­met úgy meg­vi­gasz­tal, akár Jó­bot a só­go­rai, mon­dom, mert mi­nek ke­tyeg is az em­ber szí­ve, ha nem kel­het fel, és nem főz­het. Azt mond­ja ne­kem erre, hogy még én a régi vi­lág­be­li nya­kas faj­tá­ból va­gyok, én meg csak a sze­me közé ne­vet­tem, hi­á­ba nem il­lik. Fi­a­tal or­vos, jó em­be­rem, mond­hat én­ne­kem akár­mit. Maga is csak nem dok­tor, fiam?

Két nagy sze­me rám ra­gyo­gott, sze­der­jes ajka mo­soly­ra hú­zó­dott. Nem va­gyok ba­rát­ja a ha­zu­do­zás­nak, ami­kor a mun­ká­mat em­be­ri sors ke­resz­te­zi. – A dél-ka­li­for­ni­ai rá­dió­hall­ga­tók­ról ké­szí­tünk össze­sí­tést – ha­zud­tam még­is. – Lá­tom, van rá­di­ó­ja.

Ágya és a fal közt ott állt egy kis ele­fánt­csont-után­za­tú rá­dió.

– Hogy­ne vol­na. – Mint­ha csa­ló­dást hal­lot­tam vol­na a vá­la­szá­ból. Ba­ju­szos fel­ső ajka szür­ke rán­co­kat ve­tett.

– Mű­kö­dik is?

– Hogy­ne mű­köd­ne. – A kér­dés bő­vebb vá­lasz­ra ser­ken­tet­te. – Mi­nek fog­lal­ná itt a he­lyet, ha nem mű­köd­ne? Hall­ga­tom is reg­gel-dél­ben-este. Épp egy pil­la­nat­tal előbb zár­tam el, hogy be­ko­po­gott. Amint el­megy, be­kap­cso­lom megint. Nem azért mon­dom, hogy mind­járt ki­for­dul­jon. Ke­rül­jön in­kább bel­jebb. Sze­re­tek is­mer­ked­ni.

Be­le­ül­tem a szo­ba egyet­len szé­ké­be, a hin­ta­szék­be az ágy lá­bá­nál. On­nét ép­pen lát­tam is a szom­szé­dos fe­hér há­zi­kót, s a ház vé­gé­be nyí­ló kony­ha ab­la­kát.

– Hogy hív­ják, fiam?

– Lew Ar­cher­nek.

– Lew Ar­cher­nek? – kós­tol­gat­ta a ne­ve­met, mint va­la­mi tö­mör ver­set. – Szép neve van, hall­ja, igen szép neve! En­ge­met Jo­nes­nak hív­nak az utol­só fér­jem után. Más­képp Ma­mi­nak szó­lít min­den­ki. Há­rom asszony­lá­nyom és négy fiam él Phi­la­del­phi­á­ban és Chi­ca­gó­ban. Van ti­zen­két uno­kám, hat déd­uno­kám, még út­ban is van­nak egy­pá­ran. Lát­ja a fény­ké­pe­i­met? – A rá­dió fö­lött a fa­lon annyi volt a fel­rajz­szö­ge­zett gyors­fény­kép, mint a légy­pi­szok. – Örül biz­tos, hogy egy ki­csit meg­pi­hen­te­ti a lá­ba­it. Az­tán ez az össze­írá­sos mun­ka jól fi­zet, mond­ja, fiam?

– Nem na­gyon.

– Amúgy szé­pen öl­töz­kö­dik. Biz­to­san örö­mét leli ben­ne.

– Idény­mun­ka. Meg sze­ret­ném kér­dez­ni, van-e a szom­széd­ja­i­nak rá­di­ó­ja? Az in­nen­ső szom­széd­já­ból ugyan nem bír­tam vá­laszt ki­húz­ni.

– Et­től a To­bytól? Bü­työk egy em­ber az. Van ne­kik rá­di­ó­juk is meg te­le­ví­zi­ó­juk is. – Só­ha­ja irigy­ség­ről szólt és be­le­tö­rő­dés­ről. – Bi­zony van ne­kik még egy fél sa­rok­ra való in­gat­lan­juk is a Hi­dal­gó úton.

Va­la­mit fir­kan­tot­tam a jegy­ző­köny­vem­be. – Hát a má­sik szom­széd?

– An­nie Nor­ris­nak? Rá­di­ó­ja? Hova gon­dol? Jár­tam én is a temp­lom­ba ele­get, ami­kor még a lá­ba­im bír­ták, de olyan meg­átal­ko­dott sose vol­tam, mint An­nie. Én nem lát­tam a bűnt egy kis rá­di­ó­mu­zsi­ká­ban. An­nie azt mond­ja, hogy a rá­dió az ör­dög mo­tol­lá­ja. Mond­tam is neki, hogy nem akar ha­lad­ni a kor­ral. Még ezt az egy szem fiát se akar­ja el­en­ged­ni a moz­gó­ba, pe­dig én meg­mond­tam neki, hogy na­gyobb bűn­be is es­he­tik az em­ber. Es­he­tik is, esik is. – Je­len­tő­sen el­hall­ga­tott. Egyik gö­csös keze fel­emel­ke­dett a tér­dét be­bo­rí­tó le­pe­dő­ről. – Ne fesd az ör­dö­göt a fal­ra. Hall­ga csak!

Tel­jes tes­tét meg­emel­te, úgy for­dult el az ab­lak felé. A szom­széd ház fa­lai mö­gül két női hang ve­sze­ke­dé­se hal­lat­szott.

– Az al­bér­lő­jé­ről sze­di le a ke­reszt­vi­zet megint. Hall­ga. Az egyik mély han­got a töm­zsi, fe­ke­te asszony­ság­nak tu­laj­do­ní­tot­tam. Be­szé­dé­nek csu­pán tö­re­dé­ke­it kap­tam el. – Hall­ja… ki­fe­lé a há­zam­ból… az én fi­am­ra sze­met vet­ni… ta­ka­rod­jon… az én fi­a­mat…

A má­sik hang éle­sen csen­gett, fé­le­lem­ről és düh­ről árul­ko­dott. – Én nem… nem, ha­zug­ság… egy hó­nap­ra adta ki a szo­bát…

A sú­lyo­sab­bik hang hul­lám mód­já­ra tört meg: – Pusz­tul­jon! Szed­je össze a cók­mók­ját és in­du­lás! A töb­bi idő­re vissza­kap­ja a pén­zét. Kell ma­gá­nak úgy­is ital­ra, Miss Cham­pi­on.

A szú­nyog­há­lós ajtó megint be­vá­gó­dott, és a fiú hang­ja hal­lat­szott bent­ről: – Mi ez itt? Hagyd bé­ké­ben Lu­cyt, mama!

– Te ne szólj bele. Sem­mi kö­zöd hoz­zá­ja. Miss Cham­pi­on el­hur­col­ko­dik.

– Nem lök­he­ted ki a ház­ból! – A fiú hang­ja sér­tet­ten re­pe­sett. – A hó­nap vé­gé­ig ki­fi­zet­te a lak­bért!

– Ak­kor is el­megy. Te­ne­ked a szo­bád­ban a he­lyed, Alex. Mit szól­na apád, ha azt hal­la­ná, hogy így be­szélsz az anyád­dal?

– Fo­gadj szót anyád­nak – szólt köz­be a lány. – Ilyen gya­nú­sí­tá­sok után úgy­sem ma­rad­nék.

– Gya­nú­sí­tá­sok! – Az asszony­ság gu­nyo­ro­san csa­va­rin­tott a szón. – Én csak ki­mon­dom, ami a bö­gyem­ben van, Miss Cham­pi­on, ha nem is min­dent. Azt a csú­nya­sá­got pél­dá­ul a szám­ra nem ven­ném, amíg Alex itt hall­ga­tó­zik…

– Mi­fé­le csú­nya­sá­got?

– Tud­ja maga azt. Az én szép tisz­ta szo­bá­mat nem arra ad­tam én ki ma­gá­nak, ami­re maga hasz­nál­ta teg­nap este. Azt maga le nem meri ta­gad­ni a sze­mem­be, hogy teg­nap este fér­fi­ven­dé­get fo­ga­dott!

Lucy ta­lán vá­la­szolt, de oly hal­kan, hogy nem hall­hat­tam. Mrs. Nor­ris hir­te­len meg­je­lent a kony­ha­ab­lak­ban, már nem volt időm vissza­hú­zód­ni. A sze­mét rám sem emel­te, der­med­ten szi­go­rú arc­cal le­rán­tot­ta az ab­la­kot, s a re­dőnyt is utá­na.

A Mami elé­ge­det­ten li­heg­ve dőlt vissza pár­ná­i­ra. – Na­hát! An­nie úti­la­put kö­tött az al­bér­lő­je tal­pá­ra! Meg­mond­hat­tam vol­na neki, hogy csú­nya vi­lág lesz, ha ezt a ri­gót ide­ve­szi a ház­ba a föl­nőtt fia mel­lé. – Majd öre­ge­sen, őszin­tén, mint aki­nek vesz­te­ni­va­ló­ja csak az éle­te, hoz­zá­tet­te: – Az is­ko­lá­ját, ha ez el­megy, mit fo­gok én hall­gat­ni mást, mint a rá­di­ót?

Föl­kel­tem, és meg­érin­tet­tem a vé­kony pa­mut­fla­nellt a vál­lán. – Örü­lök, hogy meg­is­mer­het­tem, Mami.

– Én is, fiam. Re­mé­lem, kü­lönb mun­kát ta­lál ma­gá­nak. Tu­dom én, az ilyen te­ker­gés mennyi­re tönk­re­te­szi az em­ber lá­ba­it. Éle­tem­ben nagy há­zak­nál a tűz­hely mel­lett áll­di­gál­tam. Jól vi­gyáz­zon azért a lá­ba­i­ra… – A hang­ja úgy kí­sért ki, mint a vég­te­len­be nyú­ló ökör­nyál.

Vissza­men­tem a ko­csim­hoz, és né­hány lé­pés­sel előbb­re ál­lí­tot­tam, hogy Nor­ri­sék há­zát szem­mel tart­has­sam. Nem­csak te­ker­gős mun­ka volt ez, ko­csis is, de leg­fő­ként ülős és vá­ra­ko­zós. Na­gyon be­fül­lött a ko­csi fe­de­le alatt, még­is jó volt er­nyő­nek. Le­vet­tem a za­kó­mat, az­tán csak ül­tem és vár­tam. A pil­la­na­tok mint a fé­nyes ap­ró­pénz, úgy hal­mo­zód­tak per­cek­ké.

Mű­szer­táb­lám mű­kö­dő órá­ja sze­rint ket­tő­kor sár­ga taxi ka­nya­ro­dott be a Ma­son utca túl­só vé­gén. Las­sí­tott, du­dált egyet Nor­ri­sék háza előtt, föl­haj­tott a Ford fur­gon mögé, az­tán a jár­da­sze­gély mel­lé fa­rolt. Lucy Cham­pi­on ka­lap­do­boz­zal a hóna alatt jött ki­fe­lé a ka­pun, a ka­lap a fe­jén. Alex Nor­ris kö­vet­te, tal­pig fel­öl­töz­ve már, és két ha­son­ló szí­nű szür­ke bő­rön­döt ho­zott. A so­főr hát­ra­tet­te a cso­mag­tar­tó­ba a hol­mit, Lucy pe­dig kel­let­le­nül, ügye­fo­gyot­tan ült be a hát­só ülés­re. Alex Nor­ris utá­na­né­zett az el­tű­nő ta­xi­nak. Az any­ja pe­dig őt néz­te a tor­nác­ról.

A fe­jem fél­re­for­dí­tot­tam, úgy gör­dül­tem el mel­let­tük, és a Hi­dal­gó útig, majd to­vább kö­vet­tem a ta­xit a Fő úton, dél­nek. A vas­út­ál­lo­más eb­ben az irány­ban volt, és szin­te vár­tam, hogy Lucy vo­nat­ra száll. Ta­xi­ja csak­ugyan be is for­dult a jár­da­ka­réj­hoz, és ki­tet­te cso­ma­gos­tul. Lucy be­ment az ál­lo­más­ra. Meg­áll­tam a taxi mö­gött, ki­száll­tam, és a vá­ró­te­rem hát­só aj­ta­ja felé in­dul­tam. Lucy már jött is ki. Ar­cán állt a pú­der, ha­ját ka­lap­ja alá gyö­mö­szöl­te. Rám sem pil­lan­tott, csak ment egye­ne­sen az épü­let túl­só ol­da­lán vesz­teg­lő ta­xi­sor­hoz, és be­ült egy fe­ke­te-fe­hér ko­csi­ba. Amíg a ve­ze­tő a cso­mag­ját he­lyez­te el, meg­for­dul­tam a ko­csim­mal.

A fe­ke­te-fe­hér taxi észak­nak tar­tott a Fő ut­cán, az­tán nyu­ga­ti irány­ba for­dult az or­szág­úton. Két sa­rok­kal odébb las­sí­tott, és nagy ív­ben be­ka­nya­ro­dott bal­ra, két rúd­ra fe­szí­tett vá­szon­hir­de­tés kö­zött: PA­NO­RÁ­MA MO­TEL ÉS LA­KÓ­KO­CSI-TE­LEP. El­ha­lad­tam mel­let­te, vissza­for­dul­tam a kö­vet­ke­ző út­el­ága­zás­nál és ami­re vissza­ér­tem, még lát­tam, hogy a fe­ke­te-fe­hér taxi for­dul ki, hát­só ülé­se üres.

Meg­áll­tam a transz­pa­rens előtt, és át­csusszan­tam a szom­szé­dos ülés­re. A Pa­no­rá­ma Mo­tel és La­kó­ko­csi-Te­lep a leg­rosszabb szom­széd­sá­got vá­lasz­tot­ta or­szág­út és a vas­úti sí­nek kö­zött. Pa­no­rá­má­ból ép­pen annyi ju­tott neki, mint Bel­la City töb­bi há­zá­nak. Fo­nott drót­ke­rí­té­sé­re ked­vet­le­nül ka­pasz­ko­dott a vad­sző­lő, azon át lát­tam vagy húsz-har­minc la­kó­ko­csit. Mint a part­ra ve­tett cá­pák a po­ros te­le­pen. Kö­rü­löt­tük, alat­tuk ku­tyák és gye­re­kek han­cú­roz­tak. A tel­ket fe­lém be­ton­la­pok­ból épült L-ala­kú épü­let re­kesz­tet­te el. Ti­zen­két ab­la­ka és ti­zen­két aj­ta­ja nyí­lott az ud­var­ra. Az első aj­tón IRO­DÁ-t ol­vas­tam. Lucy bő­rönd­jei ott áll­tak az ala­csony ki­lé­pő­jén.

Lucy ki­jött az aj­tón, nyo­má­ban at­lé­ta­in­ges, kö­vér alak. Fel­kap­ta Lucy bő­rönd­je­it, és az L szög­le­té­ben nyí­ló he­te­dik aj­tó­hoz kí­sér­te. Lucy még a tá­vol­ból is fe­szül­ten me­rev­nek lát­szott. A kö­vér alak be­nyi­tot­ta az aj­tót. Be­men­tek.

Be­haj­tot­tam az ud­var­ba és az iro­da előtt áll­tam meg. El­ke­se­rí­tő kis he­lyi­sé­gét fes­tet­len fa­pult vá­lasz­tot­ta ket­té. Vi­har­vert ha­jó­szék ácsor­gott az aj­tó­ban. A pult túl­só ol­da­lán ira­tok­kal du­gig tö­mött re­dő­nyös író­asz­talt lát­tam, ve­tet­len re­ka­mi­ét, meg egy vil­lany ká­vé­fő­zőt, amely­ből a kávé al­ját időt­len idők óta nem ta­ka­rí­tot­ták ki. Sa­va­nyú ká­vé­sz­ag ter­jen­gett. A pult üveg vá­lasz­fa­lán ra­gasz­tó­sza­lag­gal oda­erő­sí­tett kár­tya hir­det­te nyom­ta­tott be­tűk­kel: VEN­DÉ­GE­IN­KET MEG­VÁ­LO­GAT­JUK.