TIZENHETEDIK FEJEZET

Fel­men­tem Ben­ning dok­to­rék lép­cső­jén, és meg­nyom­tam a csen­gőt. A lyuk a dí­szüveg­ke­ret sar­ká­ban teg­nap óta ra­gasz­tó­sza­lag­gal meg­erő­sí­tett kar­ton­fol­tot ka­pott. Ben­ning dok­tor ing­ujj­ban nyi­tott aj­tót, nad­rág­tar­tó­ját a föl­dön húz­ta. Fé­sü­let­len haja szá­ra­dó gaz volt ko­po­nyá­ja tar si­va­ta­gá­nak szé­lén. Meg­tört öreg­em­ber­nek lát­szott, amíg meg nem szó­lalt. De be­szé­de in­ge­rül­ten tár­gyi­la­gos volt.

– Mi­vel szol­gál­ha­tok? Nem ön ült a vá­ró­szo­bám­ban teg­nap dél­után?

– Nem pa­nasszal jö­vök, dok­tor úr.

– Hát ak­kor mit akar? Most kel­tem fel.

– A rend­őr­ség még nem ke­res­te?

– Nem. Ta­lán rend­őr?

– Ma­gán­nyo­mo­zó, de a rend­őr­ség­nek dol­go­zom. – Fel­mu­tat­tam az iga­zol­vá­nyo­mat. – Egy Lucy Cham­pi­on nevű né­ger le­ány meg­gyil­ko­lá­sá­nak ügyé­ben nyo­mozunk. Teg­nap dél­után itt járt ön­nél a ren­de­lő­ben.

– Maga pe­dig kö­vet­te?

– Úgy van.

– Nem mon­da­ná meg, mi­ért? – A har­sány reg­ge­li fény­ben vér­eres­nek lát­szott a sze­me.

– Meg­fi­zet­tek érte.

– S most, íme, egy­szer­re meg­halt.

– El­vesz­tet­tem a nyo­mát. Mire késő dél­után rá­ta­lál­tam, a tor­kát már el­met­szet­ték.

– Fur­csa, hogy nem előbb ke­re­sett meg. Ré­szint, mert az én be­te­gem volt, ré­szint, mert én­utá­nam már nem so­kan lát­ták élve.

– Ke­res­tem teg­nap este. A fe­le­sé­ge nem mond­ta?

– Ma reg­gel nem volt al­kal­mam be­szél­ni vele. Nincs jól. Nem jön­ne be még­is egy pil­la­nat­ra? Ha meg­vár­ja, amíg fel­öl­tö­zöm, szí­ve­sen ál­lok ren­del­ke­zé­sé­re.

Be­ve­ze­tett a vá­ró­szo­bá­já­ba. Hal­lot­tam, ahogy a pa­pu­csa hal­ku­ló kaf­fo­gá­sa fel­ér az eme­let­re. Né­hány perc­cel ké­sőbb fris­sen bo­rot­vál­va, gyű­rött, kék kés­zöl­töny­ben jött le. Ne­ki­dőlt a fel­vé­te­li asz­tal­nak, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és en­gem is meg­kí­nált.

– Kö­szö­nöm, reg­ge­li előtt va­gyok.

– Ne­kem sem jött még meg az eszem. Min­dig in­tem pe­dig a be­te­ge­i­met, hogy éh­gyo­mor­ra ne do­há­nyoz­za­nak. Hi­á­ba, az or­vo­sok ilye­nek. Nap­ja­ink jel­sza­va a meg­elő­ző gyó­gyá­szat, mi pe­dig idő­nek előt­te mú­lunk ki vég­ki­me­rü­lés­ben. Or­vos, gyó­gyítsd ma­gad. – öl­tö­nyé­vel szak­mai mo­do­rát is fel­öl­töt­te.

– Ha már a ko­rai ha­lál­ról van szó… – ve­tet­tem köz­be.

– So­kat fe­cse­gek. – Fel­vil­la­nó mo­so­lya meg­őr­zött va­la­mit ka­ma­szos bá­já­ból. – Ezt a rossz szo­ká­so­mat újab­ban szed­tem fel. A meg­ér­tés út­ját fe­cse­gés­sel egyen­ge­tem be­te­ge­im­hez. S hogy most erre a be­teg­re, Miss Cham­pi­on­ra tér­jek… el­met­szett to­rok­kal ta­lál­ta, Mr… Ar­chert mon­dott?

– El­met­szett to­rok­kal és Ar­cher.

– Pon­to­san mi­fé­le tá­jé­koz­ta­tást vár tő­lem?

– Sze­mé­lyes és or­vo­si meg­fi­gye­lé­se­it. Teg­nap járt itt Lucy elő­ször a ren­de­lő­jé­ben?

– Úgy em­lék­szem, har­mad­szor. Fel­jegy­zé­se­im saj­ná­la­to­san fog­hí­ja­sak. Az utób­bi idő­ben nem tar­tot­tam ír­no­kot. Meg az­tán sok a futó be­teg. Ilyen az ál­ta­lá­nos gya­kor­lat a… mit mond­jak… sze­gény sor­sú be­te­gek kö­ré­ben.

Tel­jes fel­jegy­zé­se­ket leg­föl­jebb az adó­köny­vem­ben ta­lál. De arra em­lék­szem, hogy Miss Cham­pi­on meg­for­dult ná­lam már vagy két­szer, egy­szer a múlt hét kö­ze­pén, egy­szer két hete.

– Ki aján­lot­ta ide?

– A há­zi­asszo­nya, Mrs. Nor­ris.

– Is­me­ri Mrs. Nor­rist?

– Hogy­ne. Asszisz­ten­sem volt egy ide­ig. Anna Nor­ris vé­le­mé­nyem sze­rint dí­szé­re vá­lik a faj­tá­já­nak. Ahogy ő mon­da­ná, a sö­té­tebb szí­ne­ze­tű­ek­nek.

– Fiát gya­nú­sít­ják a gyil­kos­ság­gal.

– Ale­xet? – Ide­ge­sen meg­emel­te egyik lá­bát. Sar­ka az író­asz­tal ol­da­lán dön­dült. – Mi­ért ép­pen őt?

– A hely­szí­nen volt. Majd ami­kor őri­zet­be vet­ték, ré­mü­le­té­ben meg­szö­kött. Ha még el nem fog­ták, szö­kés­ben van.

– Nem meg­ala­po­zat­lan a gya­nú így is?

– Sze­rin­tem az. Bra­ke had­nagy sze­rint nem. Alex tud­ni­il­lik bi­zal­mas vi­szony­ban volt a lánnyal. Fe­le­sé­gül akar­ta ven­ni.

– Nem volt Miss Cham­pi­on jó­val idő­sebb nála?

– Mi­ért, mennyi idős volt?

– Mond­juk, hu­szon­öt. Mű­kö­dé­si en­ge­délyt szer­zett ápo­ló­nő, jó né­hány éves ta­pasz­ta­lat mö­göt­te.

– S a baja mi volt?

El­fe­lej­tett ci­ga­ret­tá­já­ról nagy da­rab hamu vált le. Szó­ra­ko­zot­tan be­le­ta­pos­ta a sző­nyeg­be ko­pott ci­pő­jé­vel. – A baja?

– Mi­vel ke­zel­te?

– Baj­nak alig ne­vez­he­tő – fe­lel­te némi hall­ga­tás után. – Hasi pa­na­szok­kal je­lent­ke­zett, ame­lye­ket a vas­tag­bél gör­csös ál­la­po­tá­nak tu­laj­do­ní­tot­tam. Sze­ren­csét­len­sé­gé­re tu­dá­ko­san te­kin­tett a be­teg­sé­gé­re. Apró tü­ne­te­ket rossz­in­du­la­tú baj­já na­gyí­tott. Én csu­pán eny­he pszi­cho­szo­ma­ti­kus je­le­ket ész­lel­tem. Kö­vet­he­tő, amit mon­dok?

– Nagy­já­ból. Az ide­ge­i­vel volt baja, ugye?

– Ide­ge­ket ép­pen nem mon­da­nék. – Ben­nin­get át­ha­tot­ta a fen­sőbb tu­do­mány szel­le­me. – A pszi­cho­szo­ma­ti­kus tü­ne­tek ki­ala­kí­tá­sá­ban ré­szes a tel­jes sze­mé­lyi­ség. Tár­sa­dal­munk­ban a né­ge­rek kö­zött, kü­lö­nös­kép­pen a Miss Cham­pi­on­hoz ha­son­ló­an kép­zett né­ger nők kö­zött, nem rit­ka a fruszt­rá­ció, amely ne­u­ró­zis­ba tor­kol­lik. Ha­tá­ro­zott sze­mé­lyi­ség a kü­szö­bön álló ne­u­ró­zist oly­kor tes­ti tü­ne­tek­re vált­ja. Dur­va kö­ze­lí­tés la­i­kus szá­má­ra, Miss Cham­pi­on baja még­is így jel­le­mez­he­tő a leg­job­ban. Szo­rult hely­zet­be ke­rült, hogy úgy mond­jam, és fruszt­rá­ci­ó­ja vas­tag­bél­szo­ru­lás­ban ma­ni­fesz­tá­ló­dott. – Meg­állt lé­leg­ze­tért.

– Mit akart Bel­la City­ben?

– Ma­gam is tud­ni sze­ret­ném. Ál­lást ke­re­sett, ál­lí­tó­lag, de a mű­kö­dé­si en­ge­dé­lye nem Ka­li­for­ni­á­ra szólt. A tár­sa­dal­mi hát­te­rét tü­ze­te­seb­ben meg­vizs­gál­nám.

– Det­ro­it­ból ke­rült ide. Csa­lád­ja sze­gény és elég­gé tu­dat­lan. Hasz­nál­ha­tó a kór­is­mé­hez?

– A lel­ki éle­té­be nem va­la­mi mé­lyen vi­lá­gít bele.

– Mit tud­nánk meg a lel­ki éle­té­ből?

– Ki­de­rül­het­ne, hogy a be­teg­ség­től való fé­le­lem nem az egyet­len fó­bi­á­ja volt. Mé­lyeb­ben fész­ke­lő és messzibb­re ter­je­dő szo­ron­gá­sa több­fé­le­kép­pen nyil­vá­nult. Meg­pró­bál­tam némi be­lá­tás­hoz se­gí­te­ni, de nem érte fel ésszel, amit mond­tam. Meg­tört s el­sír­ta bá­na­tát. Ak­kor vi­szont fény de­rült egyéb szo­ron­gá­sa­i­ra is.

– Mi­ért szo­ron­gott?

Ta­ná­ro­san szét­tár­ta a kar­ját. – Ne­héz meg­mon­da­nom. Nem va­gyok pszi­chi­á­ter, bár igyek­szem lé­pést tar­ta­ni nap­ja­ink iro­dal­má­val. – Kö­rül­né­zett nyo­mo­rú­sá­gos vá­ró­szo­bá­já­ban, s va­la­mi ért­he­tet­len ok­ból hoz­zá­tet­te: – Bár több kol­lé­gám ha­son­ló igye­ke­ze­tét is ta­nú­sít­hat­nám eb­ben a sze­ren­csét­len vá­ros­ban.

– Va­ló­sá­gos vagy kép­zelt fé­lel­mek gyö­tör­ték?

– Ép­pen erre a kér­dés­re nem tu­dok fe­lel­ni, mi­vel nem is­mer­tem elég­gé. – Sze­me tű­nő­dő­vé vált. – Sze­mé­lyes szem­pont­ból vizs­gá­lan­dó, va­jon a kö­rül­mé­nyek meg­ma­gya­ráz­zák-e. A kér­dés­re eb­ben az eset­ben igen­nel vá­la­szol­ha­tunk. Miss Cham­pi­on úgy érez­te, hogy ül­dö­zik, és az éle­té­re tör­nek.

– Rész­le­tek­be nem bo­csát­ko­zott?

– Nem. Időm sem volt, hogy a bi­zal­mát meg­nyer­jem. Fé­lel­mei fe­lől is mind a leg­utol­só lá­to­ga­tá­sá­ig hall­ga­tott, pon­to­san teg­na­pig. Ön be­le­te­kin­tett éle­te s ha­lá­la kö­rül­mé­nye­i­be, Mr. Ar­cher. Va­ló­ban ül­döz­te va­la­ki? S vé­gül utol is érte?

– Nem tu­dom. Egy da­ra­bon ma­gam is nyo­mon kö­vet­tem, még­hoz­zá olyan ügye­fo­gyot­tan, hogy ész­re­vet­te. Ha egyéb­ként is szo­ron­gott, én le­het­tem az a csepp, ami­től a po­hár ki­csor­dult. – Majd fel­tet­tem azt a kér­dést, amit pe­dig nem akar­tam: – El­kép­zel­he­tő, hogy ré­mü­le­té­ben ön­gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el?

Ben­ning dok­tor ki­járt ös­vényt kez­dett róni a sző­nye­gen, egyik aj­tó­tól a má­si­kig. Mi­kor meg­állt, szem­ben ve­lem, kel­let­len­ség tük­rö­ző­dött az ar­cán. – Őszin­te le­szek. Ép­pen et­től tar­tot­tam ma­gam is, s pró­bál­tam a szo­ron­gá­sán eny­hí­te­ni.

– Ön­gyil­kos­sá­gi haj­la­mot ta­pasz­talt ben­ne?

– Fi­gye­lem­be kel­lett ven­nem, mint le­he­tő­sé­get. Töb­bet nem mond­ha­tok. Nem va­gyok pszi­chi­á­ter. – Te­he­tet­len­sé­gé­ben ki­fe­lé for­dí­tot­ta te­nye­rét. – Se­bé­ből le­het ön­gyil­kos­ság­ra kö­vet­kez­tet­ni?

– Ah­hoz mély­nek lát­szott. Azon­ban Bra­ke vagy az or­vos­szak­ér­tő meg­ala­po­zot­tabb vá­laszt ad­hat. Bra­ke kü­lön­ben is jegy­könyv­be sze­ret­né fog­lal­ni a dok­tor úr val­lo­má­sát.

– Akár el is me­he­tünk a rend­őr­ség­re, ha maga is oda tart.

Rá­mond­tam, hogy oda. Ben­ning ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra és vet­te a ka­lap­ját. Sok­kal fi­a­ta­labb­nak lát­szott, ami­kor a tar ko­po­nyá­ját be­föd­te, de azért olyan szem­re­va­ló­nak vagy mó­dos kül­se­jű­nek nem mond­tam vol­na, hogy a fe­le­sé­gé­re rá­szol­gál­jon.

Mi­előtt el­men­tünk vol­na, fel­szólt a lép­csőn: – El­me­gyek, Bess! Hoz­zak va­la­mit?

Nem ér­ke­zett vá­lasz.