TIZENHETEDIK FEJEZET
Felmentem Benning doktorék lépcsőjén, és megnyomtam a csengőt. A lyuk a díszüvegkeret sarkában tegnap óta ragasztószalaggal megerősített kartonfoltot kapott. Benning doktor ingujjban nyitott ajtót, nadrágtartóját a földön húzta. Fésületlen haja száradó gaz volt koponyája tar sivatagának szélén. Megtört öregembernek látszott, amíg meg nem szólalt. De beszéde ingerülten tárgyilagos volt.
– Mivel szolgálhatok? Nem ön ült a várószobámban tegnap délután?
– Nem panasszal jövök, doktor úr.
– Hát akkor mit akar? Most keltem fel.
– A rendőrség még nem kereste?
– Nem. Talán rendőr?
– Magánnyomozó, de a rendőrségnek dolgozom. – Felmutattam az igazolványomat. – Egy Lucy Champion nevű néger leány meggyilkolásának ügyében nyomozunk. Tegnap délután itt járt önnél a rendelőben.
– Maga pedig követte?
– Úgy van.
– Nem mondaná meg, miért? – A harsány reggeli fényben véreresnek látszott a szeme.
– Megfizettek érte.
– S most, íme, egyszerre meghalt.
– Elvesztettem a nyomát. Mire késő délután rátaláltam, a torkát már elmetszették.
– Furcsa, hogy nem előbb keresett meg. Részint, mert az én betegem volt, részint, mert énutánam már nem sokan látták élve.
– Kerestem tegnap este. A felesége nem mondta?
– Ma reggel nem volt alkalmam beszélni vele. Nincs jól. Nem jönne be mégis egy pillanatra? Ha megvárja, amíg felöltözöm, szívesen állok rendelkezésére.
Bevezetett a várószobájába. Hallottam, ahogy a papucsa halkuló kaffogása felér az emeletre. Néhány perccel később frissen borotválva, gyűrött, kék készöltönyben jött le. Nekidőlt a felvételi asztalnak, cigarettára gyújtott, és engem is megkínált.
– Köszönöm, reggeli előtt vagyok.
– Nekem sem jött még meg az eszem. Mindig intem pedig a betegeimet, hogy éhgyomorra ne dohányozzanak. Hiába, az orvosok ilyenek. Napjaink jelszava a megelőző gyógyászat, mi pedig időnek előtte múlunk ki végkimerülésben. Orvos, gyógyítsd magad. – öltönyével szakmai modorát is felöltötte.
– Ha már a korai halálról van szó… – vetettem közbe.
– Sokat fecsegek. – Felvillanó mosolya megőrzött valamit kamaszos bájából. – Ezt a rossz szokásomat újabban szedtem fel. A megértés útját fecsegéssel egyengetem betegeimhez. S hogy most erre a betegre, Miss Championra térjek… elmetszett torokkal találta, Mr… Archert mondott?
– Elmetszett torokkal és Archer.
– Pontosan miféle tájékoztatást vár tőlem?
– Személyes és orvosi megfigyeléseit. Tegnap járt itt Lucy először a rendelőjében?
– Úgy emlékszem, harmadszor. Feljegyzéseim sajnálatosan foghíjasak. Az utóbbi időben nem tartottam írnokot. Meg aztán sok a futó beteg. Ilyen az általános gyakorlat a… mit mondjak… szegény sorsú betegek körében.
Teljes feljegyzéseket legföljebb az adókönyvemben talál. De arra emlékszem, hogy Miss Champion megfordult nálam már vagy kétszer, egyszer a múlt hét közepén, egyszer két hete.
– Ki ajánlotta ide?
– A háziasszonya, Mrs. Norris.
– Ismeri Mrs. Norrist?
– Hogyne. Asszisztensem volt egy ideig. Anna Norris véleményem szerint díszére válik a fajtájának. Ahogy ő mondaná, a sötétebb színezetűeknek.
– Fiát gyanúsítják a gyilkossággal.
– Alexet? – Idegesen megemelte egyik lábát. Sarka az íróasztal oldalán döndült. – Miért éppen őt?
– A helyszínen volt. Majd amikor őrizetbe vették, rémületében megszökött. Ha még el nem fogták, szökésben van.
– Nem megalapozatlan a gyanú így is?
– Szerintem az. Brake hadnagy szerint nem. Alex tudniillik bizalmas viszonyban volt a lánnyal. Feleségül akarta venni.
– Nem volt Miss Champion jóval idősebb nála?
– Miért, mennyi idős volt?
– Mondjuk, huszonöt. Működési engedélyt szerzett ápolónő, jó néhány éves tapasztalat mögötte.
– S a baja mi volt?
Elfelejtett cigarettájáról nagy darab hamu vált le. Szórakozottan beletaposta a szőnyegbe kopott cipőjével. – A baja?
– Mivel kezelte?
– Bajnak alig nevezhető – felelte némi hallgatás után. – Hasi panaszokkal jelentkezett, amelyeket a vastagbél görcsös állapotának tulajdonítottam. Szerencsétlenségére tudákosan tekintett a betegségére. Apró tüneteket rosszindulatú bajjá nagyított. Én csupán enyhe pszichoszomatikus jeleket észleltem. Követhető, amit mondok?
– Nagyjából. Az idegeivel volt baja, ugye?
– Idegeket éppen nem mondanék. – Benninget áthatotta a fensőbb tudomány szelleme. – A pszichoszomatikus tünetek kialakításában részes a teljes személyiség. Társadalmunkban a négerek között, különösképpen a Miss Championhoz hasonlóan képzett néger nők között, nem ritka a frusztráció, amely neurózisba torkollik. Határozott személyiség a küszöbön álló neurózist olykor testi tünetekre váltja. Durva közelítés laikus számára, Miss Champion baja mégis így jellemezhető a legjobban. Szorult helyzetbe került, hogy úgy mondjam, és frusztrációja vastagbélszorulásban manifesztálódott. – Megállt lélegzetért.
– Mit akart Bella Cityben?
– Magam is tudni szeretném. Állást keresett, állítólag, de a működési engedélye nem Kaliforniára szólt. A társadalmi hátterét tüzetesebben megvizsgálnám.
– Detroitból került ide. Családja szegény és eléggé tudatlan. Használható a kórisméhez?
– A lelki életébe nem valami mélyen világít bele.
– Mit tudnánk meg a lelki életéből?
– Kiderülhetne, hogy a betegségtől való félelem nem az egyetlen fóbiája volt. Mélyebben fészkelő és messzibbre terjedő szorongása többféleképpen nyilvánult. Megpróbáltam némi belátáshoz segíteni, de nem érte fel ésszel, amit mondtam. Megtört s elsírta bánatát. Akkor viszont fény derült egyéb szorongásaira is.
– Miért szorongott?
Tanárosan széttárta a karját. – Nehéz megmondanom. Nem vagyok pszichiáter, bár igyekszem lépést tartani napjaink irodalmával. – Körülnézett nyomorúságos várószobájában, s valami érthetetlen okból hozzátette: – Bár több kollégám hasonló igyekezetét is tanúsíthatnám ebben a szerencsétlen városban.
– Valóságos vagy képzelt félelmek gyötörték?
– Éppen erre a kérdésre nem tudok felelni, mivel nem ismertem eléggé. – Szeme tűnődővé vált. – Személyes szempontból vizsgálandó, vajon a körülmények megmagyarázzák-e. A kérdésre ebben az esetben igennel válaszolhatunk. Miss Champion úgy érezte, hogy üldözik, és az életére törnek.
– Részletekbe nem bocsátkozott?
– Nem. Időm sem volt, hogy a bizalmát megnyerjem. Félelmei felől is mind a legutolsó látogatásáig hallgatott, pontosan tegnapig. Ön beletekintett élete s halála körülményeibe, Mr. Archer. Valóban üldözte valaki? S végül utol is érte?
– Nem tudom. Egy darabon magam is nyomon követtem, méghozzá olyan ügyefogyottan, hogy észrevette. Ha egyébként is szorongott, én lehettem az a csepp, amitől a pohár kicsordult. – Majd feltettem azt a kérdést, amit pedig nem akartam: – Elképzelhető, hogy rémületében öngyilkosságot követett el?
Benning doktor kijárt ösvényt kezdett róni a szőnyegen, egyik ajtótól a másikig. Mikor megállt, szemben velem, kelletlenség tükröződött az arcán. – Őszinte leszek. Éppen ettől tartottam magam is, s próbáltam a szorongásán enyhíteni.
– Öngyilkossági hajlamot tapasztalt benne?
– Figyelembe kellett vennem, mint lehetőséget. Többet nem mondhatok. Nem vagyok pszichiáter. – Tehetetlenségében kifelé fordította tenyerét. – Sebéből lehet öngyilkosságra következtetni?
– Ahhoz mélynek látszott. Azonban Brake vagy az orvosszakértő megalapozottabb választ adhat. Brake különben is jegykönyvbe szeretné foglalni a doktor úr vallomását.
– Akár el is mehetünk a rendőrségre, ha maga is oda tart.
Rámondtam, hogy oda. Benning kilépett a folyosóra és vette a kalapját. Sokkal fiatalabbnak látszott, amikor a tar koponyáját befödte, de azért olyan szemrevalónak vagy módos külsejűnek nem mondtam volna, hogy a feleségére rászolgáljon.
Mielőtt elmentünk volna, felszólt a lépcsőn: – Elmegyek, Bess! Hozzak valamit?
Nem érkezett válasz.