HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Sch­wart­zot egye­dül ta­lál­tam a fo­lyo­són. Kér­dez­tem, hova lett Bra­ke.

– A ko­csi­já­ban van. Rá­di­ón ke­res­ték.

El­in­dul­tam a já­ró­be­te­gek ka­pu­ja felé, de Bra­ke már jött is.

– Na, kö­pött a Nor­ris?

– Bő­ven.

– Be is val­lot­ta?

– Azt nem­igen. Ha­nem a val­lo­má­sát meg­te­szi.

– Majd ha rá­érek. Fon­to­sabb dol­gom akadt. Me­gyek sza­lon­na­sü­tés­re a he­gyek­be. – Ko­mo­ran el­mo­so­lyo­dott, és oda­ki­ál­tott a fo­lyo­són tén­fer­gő Sch­wartz­nak: – Vi­gye vissza Nor­rist a zár­ká­já­ba. És Pe­ar­ce-t hív­ja fel a ke­rü­le­ti ügyész iro­dá­já­ba, ha Nor­ris meg akar­ja ten­ni a val­lo­má­sát. Igyek­szek vissza.

– Sza­lon­na­sü­tés? – néz­tem rá.

– Az. – Ki­vá­gó­dott a fe­hér fém­táb­lás len­gő­aj­tón, nem tö­rő­dött vele, hogy a szár­nya en­gem le­gyint po­fon. Men­tem utá­na a ko­csi­já­hoz, és míg bal­ról be­ült, én be­ül­tem jobb­ról.

– Gon­dol­tam, hogy ér­dek­li, Ar­cher. – A ko­csi meg­ug­rott, ke­rék­kö­pe­nyei fü­tyül­ve csi­ko­rog­tak a kór­ház mur­vás par­ko­ló­ján. – Most meg egy pa­sla­got sü­töt­tek meg.

– Kit?

– Még nem de­rült ki. A ko­csi­ja le­buk­fen­ce­zett a Ran­che­ria Canyon ol­da­lán ma reg­gel, és ki­gyul­ladt. Mire meg­ta­lál­ták, az se lát­szott, van-e ben­ne va­la­ki. Hoz­zá se fér­het­tek, amíg egy tűz­ol­tó­ko­csit fel nem vit­tek az ál­lo­más­ról. Ad­dig­ra már a szi­var ak­ko­rá­ra égett, mint egy da­rab sa­lak.

– He­gesz­tő­mun­ka?

– Hall­man arra gya­nak­szik. Ő a bűn­ügyi cso­port ve­ze­tő­je. Elő­ször sze­ren­csét­len­ség­nek gon­dol­ták, az­tán eszük­be ju­tott, hogy meg­né­zik a ko­csi ben­zin­tar­tály­át. Teli volt. Vagy­is az égést más­hon­nét táp­lál­ták ben­zin­nel.

– Mi­fé­le ko­csi?

– 1948-as Bu­ick kupé. A rend­szá­ma fel­is­mer­he­tet­len. A mo­tor szá­má­ból ke­re­sik vissza a rend­szá­mot és a tu­laj­do­nos ne­vét.

A kül­vá­ros vé­gén az utol­só tá­kolt há­za­kat hagy­tuk el ép­pen. A mér­föld­óra tűje egyen­le­te­sen emel­ke­dett öt­ven, hat­van, majd het­ven fölé. Nyolc­van kö­rül el­bi­zony­ta­la­no­dott. Bra­ke rá­kap­csol­ta a szi­ré­nát. Alsó fek­vés­ben kezd­te a só­haj­to­zást.

– Csak nem két­fé­le zöld? – kér­dez­tem, még mi­előtt a han­gom el­nyom­ta vol­na. – Sing­le­ton ko­csi­ja is 1948-as Bu­ick volt. Ez is két­fé­le zöld?

Bra­ke le­ka­nya­rin­tot­ta a ka­lap­ját, és a hát­só ülés­re vág­ta. Re­cés vö­rös csík ma­radt utá­na a hom­lo­kán. – Meg­fe­küd­te ma­gá­nak a gyom­rát ez a Sing­le­ton-his­tó­ria. Nem mond­ták be a ko­csi szí­nét. Hogy ke­rül­ne ide Sing­le­ton?

– Nor­ris­tól hal­lom, hogy meg­öl­ték – har­sog­tam túl a szi­ré­nát.

Bra­ke el­zár­ta. – Nor­ris hon­nét ve­szi?

– Lucy Cham­pi­on­tól.

– Kár, hogy ta­nú­nak nem va­la­mi hasz­nál­ha­tó. Ne hagy­ja ma­gát etet­ni, apám. Mon­da­na az ma­gá­nak akár­mit, csak a kor­mos nya­kát ki­húz­za a hu­rok­ból.

A mér­föld­óra mu­ta­tó­ja el­hagy­ta a nyolc­va­nat. Egy bak­hát meg­ug­rat­ta a ko­csit alat­tunk. Mint­ha a le­ve­gő­be akart vol­na emel­ked­ni. Úgy érez­tem, itt a pil­la­nat, ami­kor a se­bes­ség ki­té­pi Bra­ke gyö­ke­re­it Bel­la City ká­tyús asz­falt­já­ból.

– Nem il­le­ne már el­is­mer­nie, hogy té­ve­dett? Össze­vont szem­öl­dök­kel né­zett rám. A ne­ki­ló­dult ko­csi egy pil­la­nat­ra ki­tért az egye­nes­ből, mi­előtt Bra­ke fi­gyel­me új­ból az útra for­dult. – Mi­kor a ke­zem­ben van a fegy­ve­re, a tu­laj­don kése?

– Lucy ön­vé­del­mi cél­lal kér­te köl­csön tőle. A ké­zi­tás­ká­já­ban hord­ta.

– Mi­vel bi­zo­nyít­ja ezt a gye­rek?

– Bi­zo­nyí­ta­nia ma­gá­nak kell, nem neki.

– Hall­ja, maga úgy be­szél, mint egy tör­vény­csa­va­ró ügy­véd! Utá­lom azo­kat a locs­kos szá­jú tör­vény­csa­va­ró­kat, mert csak az igaz­ság­szol­gál­ta­tás út­ját áll­ják el!

– Mag­vas meg­ál­la­pí­tás.

– Rá­gód­jon raj­ta.

A bi­tu­me­nes me­gyei út a völ­gyet ke­let­nek át­sze­lő ál­la­mi be­to­nút­ba tor­kollt. Bra­ke be­le­haj­tott a pi­ros­ba, és si­kolt­va ka­nya­ro­dott.

– Mit csi­nál­jak ve­lük, ha foly­ton egy­mást sü­tik, ka­szál­ják? Vál­lon ve­re­ges­sem őket, hogy csak így to­vább? Én azt mon­dom: ár­tal­mat­lan­ná ten­ni, sitt­re vág­ni.

– Az oda­va­lót. Eze­ket a gyil­kos­sá­go­kat nem old­ja meg, ha Lu­cyét Alex nya­ká­ba varr­ja, az újab­bat meg va­la­ki má­sé­ba.

– Kény­te­len le­szek vele, ha nincs köz­tük kap­cso­lat.

– Én azt hi­szem, van.

– Lás­suk a bi­zo­nyí­té­kot.

– Nem is le­ve­gőz­ni me­gyek fel ma­gá­val.

Az út ki­szá­radt, agya­gos hor­hó­ban kez­dett emel­ked­ni, min­den­fe­lé sár­ga VI­GYÁ­ZAT, FÖLD­CSU­SZAM­LÁS táb­lá­kat lát­tunk. Bra­ke hi­á­ba ta­pos­ta be tö­vig a gáz­pe­dált, a mér­föld­mu­ta­tó el­akadt het­ven­nél és nem moz­dult odébb. A ke­le­ti lej­tők re­dő­zött kék­sé­ge fél­re­bil­lent a szél­vé­dők ke­re­té­ben, még­is mint­ha ki­nyúl­hat­tam s vé­gig­ta­pint­hat­tam vol­na. Egy perc­cel ké­sőbb, egy mér­föld­del kö­ze­lebb már a messzi­be tűn­tek. Fü­lem pat­to­gá­sán érez­tem a ma­gas­sá­got. Amint újabb lá­tó­szög­be emel­ked­tünk, né­hány fe­hér fel­hő tört ki, mint az érett gya­pot, a csú­csok mö­gül.

Há­tunk mö­gött, messzi lenn, Bel­la City szó­ró­dott szét a me­zők vé­gé­ben, mint az össze­sö­pört sakk-bá­bok a po­ros táb­lán.

Öt mér­föld­del odébb, há­rom­száz mé­ter­rel ma­ga­sab­ban, ka­vi­csos út ága­zott le bal­ra. Ko­csik, egy fecs­ken­dős meg egy vö­rös von­ta­tó vá­ra­koz­tak az el­ága­zás­ban. A kez­dő­dő me­re­dély szé­lé­nél egy cso­port­ban áll­tak az em­be­rek és le­fe­lé néz­tek. Bra­ke a JÁR­ŐR jel­zé­sű új Ford mö­gött állt meg. Szür­ke kordegyen­ru­hás tiszt vált ki a cso­port­ból, és hoz­zánk lé­pett.

– Jó reg­gelt, Bra­ke. Meg­mond­tam a fi­úk­nak, hogy min­dent úgy hagy­ja­nak, ahogy a tűz el­ol­tá­sa után ta­lál­ták. Már ké­pe­ket is ké­szí­tet­tünk ma­gá­nak.

– Kez­de­nek be­le­ta­nul­ni a mes­ter­ség­be. Arany­csil­la­got ra­gasz­ta­nék a hom­lo­kuk­ra. Is­mer­ked­je­nek meg Lew Ar­cher­rel. A házi gon­dol­ko­dónk. Hall­man ka­pi­tány.

A szá­za­dos fur­csál­ko­dón né­zett vé­gig raj­tam, és ke­mé­nyen meg­szo­rí­tot­ta a ke­zem. A hosszú fa­kor­lát felé tar­tot­tunk, az ke­rí­tet­te el a vá­la­szu­tat a sza­ka­dék fe­lől. A szur­dok ol­da­lán vé­gig le­lát­tunk, a mé­lyén fo­lyó, töl­gyek­kel sze­gé­lye­zett kö­ve­cses pa­ta­kig. In­nen a ma­gas­ból he­lyen­ként po­cso­lyá­vá szé­le­se­dő szep­tem­be­ri erecs­ké­nek lát­szott csak. A part­ján he­ve­rő já­ték­au­tó még most is ki­bo­csá­tott egy-egy pá­ra­bod­rot, a nap szí­vo­gat­ta fel. Bu­ick volt, mély­zöld aljú, vi­lá­gos­zöld te­te­jű.

Nyú­zott itt-ott meg­égett bok­rok mu­tat­ták, hol tért le és mer­re gör­gött to­vább a Bu­ick az út­ról. Bra­ke Hall­man-hoz for­dult.

– Mit ta­lál­tak az úton?

– Csak a kö­peny­nyo­ma­to­kat a pad­kán. Mint­ha szép ké­nyel­me­sen gör­dült vol­na le a nyom­ból ítél­ve. Ép­pen ez kel­tet­te fel a gya­nú­mat. Fék­nyom, fa­ro­lás, sem­mi. Va­la­ki föl­gyúj­tot­ta, ki­ol­dot­ta a fé­ket és meg­tol­ta. Akár­ki ön­töz­te meg ben­zin­nel – tet­te hoz­zá mo­soly­ta­la­nul – a gyil­kos­ság­nál több ter­he­li. Ezer sze­ren­cse, hogy er­dő­tü­zet nem oko­zott. Szél­csend van.

– Mi­kor tör­tént?

– Le­he­tett pity­mal­lat előtt, a fény­szó­ró­ja be volt kap­csol­va. Én csak nyolc után kap­tam je­len­tést az eset­ről. Ami­kor ki­sü­töt­tem, hogy gyil­kos­ság lesz, úgy hagy­tam a pa­sast a ko­csi­ban, aho­gyan ta­lál­tuk, le­gyen min ki­okos­kod­nia.

– Még min­dig nem tud­ják, ki az?

– Néz­ze meg előbb. Mint­ha egy ki­sült fa­sír­ton ke­res­né a már­kát. A mo­tor szá­má­ból ha­ma­ro­san ki­de­rül.

– Sing­le­ton ko­csi­ja – mond­tam Bra­ke-nek.

– Iga­za le­het. – Fel­só­haj­tott. – Na mind­egy, ha egy­szer le kell men­nünk, hát le kell men­nünk.

– Pó­ko­sod­nak a lá­bai? – kér­dez­te Hall­man. – Sze­dett ki maga már füs­töst mé­lyebb lyuk­ból is, mint ez. Le­men­nek ma­gá­val, de én már jár­tam lent két­szer. Két fiút hagy­tam lenn őr­nek.

Lát­tam őket. Ott ül­tek egy ván­dor­kö­vön az össze­tört autó mö­gött. A kris­tá­lyo­sán tisz­ta le­ve­gő­ben szin­te a szá­juk­ról ol­vas­hat­tam a be­szél­ge­té­sü­ket.

Bra­ke át­lé­pett a fa­kor­lá­ton, és le­fe­lé in­dult. Utá­na­ered­tem, a lába nyo­mán tá­ma­dó zegzu­gos ös­vé­nyen, és ágak­ba, cse­ne­vész fák­ba ka­pasz­kod­va fé­kez­tem a lej­tőn. Mind a ket­ten zi­hál­va szed­tük a le­ve­gőt, mire le­ér­tünk. A két jár­őr a pa­tak men­té­ben oda vitt min­ket a roncs­hoz.

Az ol­da­lán fe­küdt. A te­te­je, a mo­tor­há­za meg a hű­tő­rá­csa olyan volt, mint­ha kram­pá­cso­lók dol­goz­tak vol­na raj­ta. La­pos volt mind a négy ke­re­ke. Bal ol­da­li aj­ta­ja ki­fe­lé gör­bült.

– Ezt már ron­csá­ron se le­het el­ad­ni – je­gyez­te meg az egyik jár­őr. – Még ha in­nen ki le­het­ne húz­ni, ak­kor se.

– Ej, de kár – for­dult hoz­zá Bra­ke dü­hö­sen. – Pe­dig úgy tet­tem vol­na vele egy kört.

Föl­má­szott a ko­csi ol­da­lá­ra, és föl­tép­te a ki­haj­ló aj­tót. Be­néz­tem a ki­égett, szét­ázott bel­se­jé­be. A föl­dön fek­vő jobb­ol­da­li aj­tó­nak em­be­ri for­ma bo­rult neki, ar­cát rej­tőn össze­göm­bö­lyöd­ve.

Bra­ke be­haj­lott a nyí­lá­son. Egyik ke­zé­vel a kor­mány rúd­já­ra tá­masz­ko­dott, má­sik­kal le­nyúlt az el­fe­ke­te­dett ala­kért. Ru­há­ja leg­na­gyobb részt le­égett róla, de az öve ott lát­szott, a de­re­kán. Ahogy Bra­ke be­le­ka­pasz­ko­dott és meg­emel­te vol­na, a szíj el­pat­tant a ke­zé­ben. Ki­húz­ta, és oda­nyúj­tot­ta ne­kem: Ezüst öv­csat­ján el­fe­ke­te­dett C. A. S. név­je­let lát­tam.