HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Fél tíz­kor rnár az iro­dám­ban vol­tunk. Föl­hív­tam az üze­net­köz­ve­tí­tő­met. Úgy tá­jé­koz­ta­tott, hogy va­la­mi Mr. Éli­ás McB­rat­ney ke­re­sett két­szer Be­verly Hillsből, szom­ba­ton és hét­főn is­mét hív­ni fog. Raj­ta kí­vül a Spi­no­za Strand­ru­hák Tár­sa­ság­tól ke­re­sett az if­jabb Ja­mes Spi­no­za, és kér, hogy a hi­á­nya­i­val kap­cso­la­to­san hív­jam fel, amint te­he­tem. Egy ma­gát meg­ne­vez­ni nem aka­ró hölgy négy­szer pró­bál­ko­zott nyolc óra tíz és ki­lenc húsz kö­zött. Meg­kö­szön­tem a tá­jé­koz­ta­tást, és úgy uta­sí­tot­tam a te­le­fo­nost, hogy most egy ide­ig ma­gam ve­szem át a hí­vá­so­kat.

Ki­kap­csol­tam az író­asz­tal­lám­pát. Bel­ső iro­dám­ba fe­hér fény­ha­sáb ha­tolt csak be a kül­ső szo­bá­ból, az üveg­aj­tó egy­fé­le át­lát­ha­tó táb­lá­ján. A su­gár­úti vil­ló­zás kö­rül­raj­zol­ta a lány ár­nyé­kát az ab­lak­nál.

– Mennyi fény, fel a hegy lá­bá­ig! – ál­mél­ko­dott. – Nem lát­tam még ezt a vá­rost éj­sza­ka. Olyan új, olyan tö­rek­vő!

– Új­nak új.

Mö­gé­je áll­va fi­gyel­tem az úton el­ro­bo­gó ko­csi­kat. Bi­zal­mas volt ez a ket­tes Syl­vi­á­val a fél­ho­mály­ban, de az óra ke­tye­gett ben­nem. Fény­szó­rók tűn­tek fel és hal­vá­nyul­tak el, sö­tét­ből a sö­tét­be, akár a pil­la­na­tok fé­nyes lán­co­la­ta.

– Egy szép nap majd föl­szed­jük, és múl­tat ra­kunk alá­ja.

– Ne­kem így is tet­szik – fe­lel­te. – New Eng­land csu­pa múlt, sem­mi egyéb. Kit ér­de­kel a múlt?

– Pél­dá­ul ma­gát.

Meg­for­dult, s a vál­la úgy ért, mint­ha maga a sö­tét­ség si­mo­ga­tott vol­na meg ba­rát­sá­go­san. – En­gem ér­de­kel, igaz. De maga is ala­poz va­la­mi­re, Ar­cher.

– Nem mond­hat­nám. Én bú­gó­csi­ga mód­ra élek. Fé­lek ab­ba­hagy­ni a pör­gést.

– Még ta­lán jobb is a szi­lárd ala­po­zás­nál. Egyéb­ként nem hi­szem, hogy maga akár­mi­től fél­ne.

– No­csak. – Ku­jon nagy­bá­csi ka­ca­jo­mat eresz­tet­tem meg, s jó­ízű ne­ve­tés lett be­lő­le. Syl­via nem ne­ve­tett ve­lem.

Író­asz­ta­lo­mon meg­csör­rent a te­le­fon. Fel­emel­tem a kagy­lót, és be­le­szól­tam: – Hal­ló.

Sem­mi vá­lasz. Csak a vil­la­nyos zi­ze­gést hal­lot­tam, hu­zal cir­pe­lé­sét a messzi­ség­ben. Kat­tant, az­tán vo­na­lat adott.

Le­tet­tem a kagy­lót. – Sen­ki.

– Ta­lán a nő volt az. Bess. – Syl­via arca fe­hér volt a be­eső fény­ben, s a sze­me óri­á­si­ra nőtt.

– Nem hi­szem. Nem is sejt­he­ti, hogy ez az én cí­mem.

– El­jön, mit gon­dol?

– El. A szö­kés­hez pénz­re van szük­sé­ge. – Meg­ta­pin­tot­tam bank­je­gyek­kel ki­pár­ná­zott bel­ső zse­be­met.

– A szö­kés­hez – vissz­han­goz­ta Syl­via, ahogy a tu­ris­ta is­mer­ke­dik va­la­mi szo­kat­lan hang­zá­sú szó­val. – Mi­lyen ke­ser­ves éle­te le­he­tett s van ta­lán máig! Na­gyon re­mé­lem, hogy el­jön.

– Olyan fon­tos?

– Meg kell tud­nom Char­les fe­lől az igaz­sá­got, akár­hogy fáj. – Majd fél­han­go­san hoz­zá­tet­te. – Őt is lát­ni sze­ret­ném.

– Lesz mód­ja. – Meg­mu­tat­tam neki az egy­fe­lé át­lát­ha­tó üve­get az aj­tón és a mik­ro­fon­hoz kap­csolt füll­hall­ga­tót a kül­ső szo­bá­ban. – Maga itt ma­rad majd, és jegy­ze­te­ket ké­szít. Én a má­sik szo­bá­ban fo­ga­dom. Baj nem­igen le­het.

– Nem fé­lek. Annyi min­den­től fél­te­ni, és oly so­ká­ig! Egy­szer­re el­múlt.

Nyolc perc­cel tíz előtt kék Chev­ro­let kupé gör­dült el las­san az út túl­só ol­da­lán Los An­ge­les irá­nyá­ba. Női ve­ze­tő­je ar­cát egy pil­la­nat­ra meg­vi­lá­gí­tot­ta a szem­ből jövő au­tók fény­szó­ró­ja.

– Bess az. Ma­rad­jon itt, ne moz­dul­jon. Áll­jon hát­rébb az ab­lak­tól.

– He­lyes.

Be­csap­tam az aj­tó­kat ma­gam mö­gött, és le­sza­lad­tam az ut­cá­ra. Két perc­cel tíz előtt a Chev­ro­let vissza­ka­nya­ro­dott, és pon­to­san a kapu előtt állt meg a jár­da­sze­gély­nél. Há­rom lé­pés­sel át­ug­rot­tam a jár­dán, ki­nyi­tot­tam a ko­csi aj­ta­ját, és pisz­to­lyom a nő ol­da­lá­ba nyom­tam. Ki­ol­dot­ta a ké­zi­fé­ket, és föl­pör­get­te a mo­tort. Én a slussz­kul­csot gyom­lál­tam ki a mű­szer­táb­lá­ból. Meg­pró­bál­ta vé­gig­kar­mol­ni az ar­com. El­kap­tam a ke­zét.

– Nyu­god­jon meg, Bess. Csap­dá­ban van.

– Mi­kor nem vol­tam? – Na­gyot só­haj­tott. – Könnyeb­ben sza­ba­dul­tam, igaz, mi­előtt meg­is­mer­ked­tünk. Nos, mi lesz ve­lünk, em­ber­ke?

– Sem­mi kü­lö­nös. Majd me­sél ne­kem.

– Mi­ért?

– Öt ron­gyért.

– Hát el­hoz­ta a pén­ze­met?

– A ma­gáé, ha meg­szol­gál­ja.

– Az­tán el­ereszt?

– Ha elég tisz­tá­nak lá­tom. Nem er­kölcs­ren­dé­sze­ti ér­te­lem­ben.

Oda­ha­jolt, és a sze­mem­be né­zett, mint­ha a jö­vő­jét akar­ná kém­lel­ni ben­ne. El­kap­tam a fe­jem.

– Lás­suk a pénzt.

– Fenn az iro­dám­ban.

– Ak­kor mire vá­runk?

Ki­szállt a ko­csi­ból, és meg­mu­tat­ta szé­dí­tő alak­ját a sár­ga jer­sey ru­há­já­ban, arany gom­bok vo­nu­la­tá­val a tel­jes hosszán. A lép­cső­ház­ban le­ta­po­gat­tam. Fegy­vert nem ta­lál­tam nála, csak a ke­ze­met per­zsel­tem meg egy ki­csit. Ha­nem fönn a szo­bá­ban ész­re­vet­tem, hogy so­kat ve­szí­tett a von­zá­sá­ból. A múlt­ja úgy üt­kö­zött ki az ar­cán, mint­ha vegy­tin­tá­val ír­ták vol­na rá. Na­rancs és ham­vas szí­nű pú­der­ja és rú­zsa pe­reg­ni kez­dett a fény­ben. Ko­rom te­le­pe­dett orr­cim­pá­ja köré és nyak­re­dő­i­be. Mint­ha a bom­lás ma dél­előtt át­ra­gadt vol­na rá a fér­jé­ről, és gyor­san ha­ladt vol­na pusz­tí­tó mun­ká­já­val.

Meg­érez­het­te vizs­ga pil­lan­tá­so­mat, mert ön­kén­te­le­nül iga­zí­tott a ha­ján. Zöld­be ját­szó sző­ké­re fes­tet­te, de a fe­ke­te csak ki­üt­kö­zött. El­gon­dol­tam, mit mű­köd­he­tett raj­ta hid­ro­gén­nal va­la­mi ol­csó szál­ló tük­ré­ben egész dél­után, hogy régi fé­nyét vissza­ál­lít­sa. És el­gon­dol­tam, mit gon­dol­hat Syl­via az üveg­aj­tó mö­gött.

– Ne néz­zen rám – mond­ta Bess. – Rossz na­pom volt.

Az aj­tó­nál ült le, a fény­től oly tá­vol, amennyi­re csak le­he­tett, és ke­reszt­be ve­tet­te a lá­bát. A lába bi­zo­nyult a leg­időt­ál­lóbb­nak.

– Rá­szol­gált – fe­lel­tem. – Most pe­dig be­szél­jen.

– A kö­teg­nek leg­alább a sar­kát meg­mu­tat­ja? Le­ül­tem szem­be, és ki­tet­tem öt bar­na pa­pír­cso­ma­got az asz­tal­ra kö­zénk. A mik­ro­fon az asz­ta­li lám­pá­ban volt. Be­kap­csol­tam.

– Szó­val öt rongy?

– Be­csü­le­tes em­be­rek­kel bo­csát­ko­zott al­ku­ba. Ne­kem el­hi­he­ti.

– Mennyit kö­hög­jek?

– Az egé­szet. Amit csak tud.

– Évek­be tel­ne.

– Hát­ha van rö­vi­debb vál­to­zat. Kezd­jük va­la­mi egy­sze­rű­vel. Ki ölte meg Sing­le­tont?

– Leo Du­ra­no nyír­ta ki. – Kö­dös kék te­kin­te­te vissza­tért a pénz­cso­ma­gok­ra. – Most biz­tos azt akar­ná meg­tud­ni, ki az a Leo Du­ra­no.

– Volt sze­ren­csénk. A pri­u­szát is tu­dom.

Besst már nem lep­het­tem meg. – Annyi­ra nem is­mer­he­ti, mint én. Bár a sze­ren­csém ne ho­zott vol­na össze vele!

– Tíz év­vel ez­előtt if­jú­ság el­len el­kö­ve­tett bűn­tet­tért kap­ták el. Maga volt az if­jú­ság?

– Uhum. Mond­tam már ma­gá­nak azt a ha­lat, ame­lyik be­szer­zett a klub ru­ha­tá­rá­ba. Na­hát, éj­jel buk­tunk le, és rög­tön ki­szúr­ták, hogy egy szál­lo­dai szo­bá­ban is la­kunk. Ol­csón meg­úsz­ta. A bí­ró­sá­gi or­vos be­vág­ta, hogy buggyant, bár én is meg­mond­hat­tam vol­na ne­kik. El­tet­ték té­li­re a di­li­ház­ba, amíg Una ki nem csik­lan­doz­ta. Már gyer­mek­ko­ra óta ő csik­lan­doz­za ki min­den­fé­le zű­rök­ből.

– Eb­ből nem fog­ja – ígér­tem. – Lás­suk Sing­le­tont.

– En­ge­met meg Char­lie-t?

– Ma­gát meg Char­lie-t.

– Ő volt az éle­tem nagy sze­rel­me – mond­ták re­pe­de­zett aj­kai. Hid­ro­gén­tól pál­lott keze vé­gig­si­mí­tott jer­sey ru­há­já­nak sima de­re­kán. El­tö­röl­ni vagy elő­dör­zsöl­ni akar­ta-e az em­lé­ke­ket, nem tu­dom. – Ké­sőn ta­lál­koz­tam vele. Ad­dig­ra már Sam fe­le­sé­ge vol­tam. Ar­royo Beach­ben él­tünk Sam­mel. Sam csak dol­go­zott, mint a nyom­ta­tó ló, já­té­kos kedv nem ma­radt ben­ne, ne­kem ez se­hogy nem fe­lelt meg. Char­lie egy bár­ban sze­dett fel. Klasszis, szép­ség, min­den meg­volt ben­ne, ami kel­lett. És pi­ló­ta­tisz­ti egyen­ru­há­ban járt. A klasszi­sa, az fo­gott meg a leg­job­ban. Első éj­jel el­men­tem vele, és óri­á­si volt. Nem is tud­tam, mi az élet, amíg Char­lie rá nem ve­ze­tett. Leo meg Sam alatt úgy szól­tam, mint a fa­ko­lomp. Char­lie-nak az­tán vissza kel­lett men­ni Ha­mil­ton Fi­eldbe, de hét­vé­gen­ként ha­za­re­pült. Hogy vár­tam én azo­kat a hét­vé­ge­ket! Sam ha­jó­ra szállt megint, és én el is fe­lej­tet­tem, mi­lyen volt. Most se em­lék­szek rája. Egész más volt, ami­kor Char­lie ment el vég­leg. Le­vit­ték Gu­am­ba. On­nét nem le­he­tett csak úgy ha­za­re­pül­ni hét­vé­gé­re. Sok lett a vá­ra­ko­zás­ból. Nem is írt. Sam, az íro­ga­tott. Ő is jött haza elő­ször. Meg­pró­bál­tam, min­dent be­le­ad­tam a rossz bu­li­ba. A fe­le­sé­ge vol­tam, hi­á­ba. Bel­la City­ben te­le­ped­tünk le, meg­főz­tem neki a kis ebéd­jét, és il­le­del­me­sen cse­veg­tem a le­rob­bant be­te­ge­i­vel, akik hoz­zá­ja for­dul­tak. Char­lie-t sose em­lí­tet­tem neki, de ki­ta­lál­hat­ta olyas­mik­ből is, ami­ket nem mond­tam. Kín­ló­dás volt az­tán, hogy Char­lie is ha­za­jött. Egy évig ki­húz­tam, les­tem a hí­re­ket róla az ar­royói új­ság tár­sas­ro­va­tá­ban, és a nap­tá­ron egy­más után pi­pál­tam ki a na­po­kat. Egy évig min­den ál­dott na­pot. Ko­rán kel­tem, ki­pi­pál­tam, az­tán vissza­fe­küd­tem. Egyik szom­ba­ton nem bír­tam vissza­fe­küd­ni. Busz­ra kap­tam, ki­men­tem Ar­royo Beach­be és fel­hív­tam Char­lie-t. Új­ra­kezd­tük. Majd min­den hét­vé­gén ta­lál­koz­tunk. Ez negy­ven­hat nya­rán volt, ha jól em­lék­szek. Nem tar­tott so­ká­ig. Szep­tem­ber­ben vissza­ment a Har­vard­ra jo­got ta­nul­ni. Azt a te­let megint Sam mel­lett kín­lód­tam vé­gig. Hosszú egy tél volt. A nyár, ha még­is el­jött, nem bil­len­tett hely­re, mert egy pil­la­nat volt. Min­dig egy pil­la­nat volt csak. Jövő év­ben, ami­kor az esők meg­jöt­tek, és azt a zöl­dü­lést lát­tam a völgy ol­da­lá­ban, már nem bír­tam. Meg se hal­lot­tam, ami­ket Sam be­szélt. Azon a fü­le­men jött ki, ame­lyi­ken be­ment. Föl­száll­tam a New York-i vo­nat­ra. On­nan men­tem le Bos­ton­ba. Char­lie-nak sa­ját la­ká­sa volt Bel­mont­ban. Az­zal együtt nem örült, hogy elő­ke­rül­tem. Azt mond­ta, a ka­li­for­ni­ai nya­ra­i­nak va­gyok a szí­ne, a bos­to­ni éle­té­be nem fé­rek bele. És hogy kop­jak le. Én is el­küld­tem őtet, és az­tán, úgy ahogy vol­tam, egy szál ru­há­ban, men­tem ki a tél­be. Már­ci­us volt, de ott még ha­va­zott. Neki akar­tam men­ni a fo­lyó­nak, mi­vel Char­les Ri­ver volt a neve, hogy majd at­tól ész­re tér. Ilye­ne­ket re­mél­tem. Néz­tem a fo­lyót, ahogy hul­la­nak bele a hó­pely­hek, és gon­dol­tam egy má­sat. Be­ku­tya­gol­tam a föld­alat­ti vég­ál­lo­má­sá­hoz, és be­men­tem a bel­vá­ros­ba. De ne­kem nem volt olyan hal, ame­lyik­től hi­deg ne ma­radt vol­na a lá­bom. Hosszú ide­ig a Scol­leay Squa­re-en ta­nyáz­tam, on­nét pisz­kál­gat­tam Char­lie-t. Egy­szer is meg­te­le­fo­nál­tam neki, mi­vel fog­lal­ko­zok. Le­tet­te a kagy­lót. Azon éj­jel már a föld alat­ti vá­gá­nyá­val kezd­tem sze­mez­get­ni. Ott áll­tam egy órát, de se be­ug­ra­ni nem bír­tam, se ha­za­men­ni. Egy ke­mény ing­mel­les ürge ki­fi­gyel­te, mi­ben sán­ti­ká­lok, és föl­sze­dett. Meg­tud­tam róla, hogy ál­lás­ta­lan par­kett­tán­cos Mont­re­al­ból, Paul The­u­ri­et. Ab­ban az év­ben már én tar­tot­tam ki, és pró­bál­tunk ki­dol­goz­ni egy szá­mot együtt. Hal­lott már a mont­re­a­li La­gau­che­ti­ere Street­ről?

– Soha.

– Ci­kis hely. A szá­munk is ci­kis volt. Paul biz­ta­tott, hogy le­het­ne tán­cost ne­vel­ni be­lő­lem. Pró­bál­tam is, amit em­be­ri­leg le­he­tett. De ügyet­len volt a lá­bom, vagy én nem is tu­dom. Köz­be ő volt az öreg, a re­u­ma már ki­kezd­te. Egy­pár lep­ra klub­ba még­is be­po­fát­lan­kod­tunk Ni­a­ga­ra Fallsban, Buf­fa­ló­ban, To­le­dó­ban. Az­tán Det­ro­it­ban meg­fe­nek­let­tünk. Sö­rö­ző­ben szol­gál­tam föl, pró­bál­tam össze­ka­par­ni pénzt a csúz­li­lá­bú­nak, hogy tánc­is­ko­lát bír­jon nyit­ni, de nem lé­te­zett öt­ről hat­ra jut­ni. Meg­pró­bál­koz­tunk sze­rel­mi mű­bal­hék­kal is egy­pár­szor. Paul a vé­gén meg­un­ta a ba­nánt, és meg­pat­tant, át Ka­na­dá­ba. Ket­ten ma­rad­tunk, én meg a bá­nat. Ak­kor je­lent meg újra Leo az éle­tem­ben.

– Leg­főbb ide­je.

– Maga akar­ta hal­la­ni – mo­soly­gott rám el­szán­tan. Ez már az ő re­gé­nye volt. Ennyi ma­radt az éle­té­ből. Rá kel­lett hagy­nom a szer­kesz­tést.

– Le­o­nak a fü­lé­be ju­tott, hogy Det­ro­it­ban ülök pénz-ki­csa­lá­sért. Neki már megint jól ment ak­kor, a mi­chi­ga­ni lut­ri-lánc­ban volt ki­sebb fe­jes. A de­ká­sok meg vol­tak faggyúz­va, úgy­hogy ki­szip­pan­tott en­gem on­nét. Annyi év után vissza­köl­töz­tem Leo­hoz meg a hú­gá­hoz. Klasszis, az al­ma­lé, vi­szont a lé­nyeg meg­volt. A kor­pá­tól nem lát­tak.

– Kész volt a bol­dog­ság. Csak azt nem ér­tem, hogy ke­rül még­is ide.

– Azt ne higgye, hogy szó­ra­koz­tat – tor­kolt le. – Leo ak­kor kez­dett be­go­lyó­sod­ni. Annyi­ra ment, hogy már pénzt küld­tem Sam­nek élet­biz­to­sí­tás­ra, ha tör­tén­ni ta­lál­na ve­lem va­la­mi. Ha min­den ma­dzag el­sza­kad, gon­dol­tam, leg­föl­jebb ha­za­me­gyek Sa­met bol­do­gí­ta­ni. Mert Sam­ről nem tud­tak.

– Nem tud­tak?

– Leo meg a húga. Una ke­zel­te a pénzt, ami­kor már Le­o­nak az em­lé­ke­ze­te kez­dett ki­ha­gyo­gat­ni. Az­tán a múlt év vé­gé­re tel­je­sen be­gő­zölt. Min­den ok nél­kül le akar­ta lőni az egyik ze­ne­kar­nak a ve­ze­tő­jét. El­vit­tük or­vos­hoz, az mond­ta, hogy már húsz­éves nya­va­lya, és az agy­lá­gyu­lás­nak a vég­ső ál­lo­má­sá­nál tart. Nem is le­he­tett már ez­u­tán Mi­chi­gan­ben tar­ta­ni. Sok volt az el­len­sé­ge a szin­di­ká­tus­ban, a csá­szá­rok is meg a ka­szá­sok is el­le­ne for­dul­tak. Leo sose biz­to­sí­tot­ta a ge­rezd­jét a bank­ja­ik­ban. Csak a fe­ne­gye­rek híre volt, meg az össze­köt­te­té­sei. Ha meg­tud­ták vol­na, hogy be­csa­va­ro­dott, vagy ki­vág­ják az üz­let­ből, vagy ki­nyír­ják. Ezért az­tán el­jöt­tünk Ka­li­for­ni­á­ba. Ar­royo Beachet én etet­tem meg Uná­val. Én­ne­kem, ami­óta Char­lie Sing­le­ton Bos­ton­ban ki­rú­gott, egy­azon do­log mo­tosz­kált min­dig az agyam­ban. Hogy most biz­tos azt hi­szi, en­ge­met a nyo­mor him­bál, de nem szá­mít, ha majd le­te­lep­szek Ar­royo Beach­ben csá­szár­nak, ak­kor meg­szo­ron­ga­tom a mo­gyo­ró­it. El­me­gyek mel­let­te az ut­cán, és ke­resz­tül­né­zek raj­ta, így ter­vez­tem. De mi­kor ta­lál­koz­tam vele, nem bír­tam tak­ti­ká­val, és ott vol­tam megint, ahol a part sza­kad, szom­ba­ton éj­sza­kán­ként a mű­ter­mé­ben. Nem is tö­rőd­tem, hogy mit mű­velt ve­lem. Az egyet­len volt, aki­vel sze­ret­tem len­ni. Min­den ment is szé­pen, az­tán két hete egy­szer csak be­csú­szott a ma­dzag. Ami­kor Leo rá­jött, hogy mi az ábra. – El­hall­ga­tott, s a kék­acél sze­me el­bo­rult.

– Lu­cy­tól tud­ta meg?

– Nem lé­te­zik! Lucy volt az egyet­len meg­bíz­ha­tó ba­rá­tom ab­ban a ház­ban. Az­tán meg, hogy be­teg­ápo­ló nő­vér… a lel­ki­ba­jos gya­kor­la­tá­val… az ilyen ép­pen nem pisz­kál­ná föl a be­te­gét. In­kább még ő dró­to­zott, hogy Leo el­sza­ba­dult. Egy ló­hosszal előbb föl­ért a hegy­re, mint Leo.

– Ki sza­ba­dí­tot­ta el?

– Una. Leg­alább­is így okos­kod­tam ki. Lucy vitt el ko­csi­val a szál­lo­dá­hoz, mert ott volt a ran­di meg­be­szél­ve Char­lie-val. Ami­kor Lucy ha­za­ért, Una elő­vet­te, fag­gat­ta, hol va­gyok, és ki­vel va­gyok. Lucy nem akart köp­ni rám, úgy­hogy Una ki­rúg­ta. Gon­do­lom, Una már úgy­is lát­ta, mi a hely­zet. De ak­kor fog­ta Leot, és a nya­kunk­ra uszí­tot­ta. Ta­lán a go­lyó­so­dás ná­luk csa­lá­di ha­gyo­mány, nem tu­dom, de az is szép ha­la­dás, hogy oda­ad­ja Le­o­nak a ke­zé­be a töl­tött pisz­tolyt, és uszít­ja. Nem is ér­tet­tem ak­kor mind­járt. Benn vol­tam a mű­te­rem­ben Lu­cy­val, ami­kor tör­tént. Né­zek ki az ab­la­kon és lá­tom Leot a kom­bi­ban Uná­val, és hogy Char­lie megy elé­bük, nem is sej­ti a ve­szélyt. Oda­ment a kom­bi­hoz, és Leo be­le­lőtt. Char­lie el­esett, de föl­kelt megint. Una ak­kor el­vet­te Le­o­tól a pisz­tolyt. Ad­dig­ra köz­be­lép­tünk, és le­fog­tuk, ahá­nyan vol­tunk. Una meg­ját­szot­ta ma­gát, hogy Leo kény­sze­rí­tet­te ide föl. Ab­ban a pil­la­nat­ban hit­tem is neki. Nem lát­tam a maj­ré­tól. Uná­tól min­dig maj­réz­tam. Azt mond­ta ak­kor is, vagy el­ge­reb­lyézzük az ügyet, vagy csú­nya vi­lág lesz. Kór­ház­ba nem le­het vin­ni Char­lie-t, csak te­gyem be a ko­csi­ba. Nem mer­tem én vi­tat­koz­ni Uná­val. Lu­cy­val át­men­tem a he­gyen Bel­la City­be. Sam Ben­ning­gel ta­lál­koz­gat­tam egy­pár­szor a ta­va­szon meg a nyá­ron, ha még­is ne­tán szük­sé­gem ta­lál­na len­ni raja. Azt hit­te, Los An­ge­les­ben va­gyok va­la­hol mo­dell. Amúgy elég jóba vol­tunk ak­kor, de az iga­zat nem mond­hat­tam meg neki, hogy az egyik kra­pe­kom meg­lőt­te a má­si­kat, és Sam most le­gyen szí­ves te­gyen ren­det. Az­zal együtt nem si­rán­koz­tam Sam-nek. Mond­tam neki, hogy Char­lie pi­masz­ko­dott ve­lem, én meg be­le­eresz­tet­tem egyet. Lucy is alám ját­szott. Char­lie már ad­dig­ra nem bírt szól­ni. Sam be­vet­te a me­sét. Meg­ígér­tet­te ve­lem, hogy­ha ki­fol­toz­za Char­lie-t, meg­ma­ra­dok vele Bel­la City­ben, és jó fe­le­sé­ge le­szek. Meg­ígér­tem, mert most az egy­szer meg­fo­gott. Le­het, hogy a seb ve­szé­lye­sebb volt, mint ami­lyen­nek elő­ször lát­szott, de az is le­het, hogy Sam nem ért a se­bé­szet­hez. Utá­na már Lu­cyt okol­ta, azt mond­ta, hogy ő szúr­ta el a mű­té­tet a se­géd­ke­zé­sé­vel. Sam-nek szo­ká­sa, hogy min­dig más­ra tol­ja a fe­le­lős­sé­get. Elég az elég­hez, hogy Char­lie még azon éj­jel meg­halt, ott a vizs­gá­ló­asz­ta­lon, mi­előtt az éter ha­tá­sa el­ment vol­na.

– Ki al­tat­ta?

– Nem tu­dom. Nem vol­tam ott. Nem bír­tam néz­ni, ahogy vér­zik.

– Fura egy nő maga, Bess.

– Nincs én­raj­tam sem­mi fura. Hogy néz­tem vol­na, ami­kor Sam be­le­eresz­ti a kést? Sze­ret­tem Char­lie-t! – Az­tán némi hall­ga­tás után hoz­zá­fűz­te: – Meg­mon­dom én, mi a fura. Az, hogy nem az olya­nok sze­re­tik az em­bert, aki­ket az em­ber sze­ret. Az olya­nok, akik úgy sze­ret­tek, ahogy Sam, azo­kat nem lé­te­zik sze­ret­ni. Sam az első pil­la­nat­tól kezd­ve, ahogy csak meg­is­mer­tem, jól bánt ve­lem. Csak őrül­tül be­lém volt esve. Azért nem bír­tam sze­ret­ni. Hü­lyé­nek meg nem annyi­ra hü­lye, hogy át le­hes­sen ráz­ni, így az­tán tönk­re­tet­tem. Sam azon a va­sár­nap reg­ge­len bor­zal­mas egy dol­got mű­velt. Char­lie ott fe­küdt hal­va a ház­ban, és Sam azt hit­te, én lőt­tem le. Már ak­kor késő lett vol­na más­hogy for­gat­ni a tör­té­ne­tet. Sam félt, hogy megint el­ve­szít, az vet­te el az eszét. Föl­ap­rí­tot­ta Char­lie-t, és ki­cson­toz­ta, mint a hen­tes. A pin­ce­aj­tót be­zár­ta, en­gem le nem eresz­tett. Csak a za­jok­ból ér­tet­tem meg, mit csi­nál. Volt ott lenn egy nagy mo­só­dé­zsa meg egy régi gáz­kály­ha, amit még az any­já­tól örö­költ, av­val mű­kö­dött. Mi­kor kész lett, csak a csont­jai ma­rad­tak. Há­rom éj­sza­ka dol­go­zott az­tán, föl­fűz­te drót­ra. Sam min­dig ügyes kezű em­ber volt. Mi­kor szé­pen föl­fűz­te, le­lak­koz­ta, ki­szá­rí­tot­ta, rá­csa­va­ro­zott egy cím­két va­la­mi or­vos­el­lá­tó gyár­tól és be­akasz­tot­ta a mű­vét a szek­rény­be. Azt mond­ta, ez lesz a ket­re­cem. Ha meg­pró­bá­lom fe­sze­get­ni, ak­kor… – A mu­ta­tó­uj­ja kör­mét át­húz­ta a tor­kán. Foj­tott ki­ál­tást hal­lot­tam a bel­ső szo­bá­ból.

– Egyéb bi­zo­nyí­té­ka van? – kér­dez­tem emelt han­gon.

– Elég, hogy a csont­vá­zat ott ta­lál­ja a vizs­gá­ló­ból nyí­ló nagy­szek­rény­ben. Ha ugyan már meg nem ta­lál­ta.

– És mit csi­nált a fér­je Char­lie ko­csi­já­val?

– El­dug­ta a fé­szer­ben, régi min­den­fé­le desz­kák-pal­lók alá. Én se­gí­tet­tem neki.

– Max Heis­st is se­gí­tett el­éget­ni, ami­kor Max meg­ta­lál­ta a ko­csit?

Bess nem hal­lot­ta a kér­dést. A bel­ső szo­bá­ból ki­hal­lat­szó szag­ga­tott zo­ko­gás­ra fi­gyelt. Ösz­tö­vér ar­cán meg­eresz­ke­dett a hús. Mint­ha va­la­mi vas­vá­zon agyag folyt vol­na vé­gig.

– Maga en­gem át­vert, hall­ja!

Va­la­mi be­lül­ről ne­ki­dőlt az üveg­aj­tó­nak. Oda­lép­tem. Az ajtó ne­he­zen nyílt, Syl­via oda­ájult elé­be. A ré­sen be­nyúl­tam, és a há­tá­ra hen­ge­rí­tet­tem. A fül­hall­ga­tó acélab­ron­csa be­le­vá­gott az élet­te­len fe­hér ar­cá­ba. Az­tán ki­nyílt a sze­me.

– Bo­csás­son meg. Sza­már va­gyok.

A hű­tő­szek­rény­hez in­dul­tam vol­na. Bess már a kül­ső aj­tó­nál állt, a csap­pa­nó re­teszt pró­bál­gat­ta. A pénz­cso­ma­gok el­tűn­tek az asz­tal­ról.

– Ül­jön le – szól­tam oda, mint­egy az eről­kö­dő sár­ga há­tá­nak. – Még nem vé­gez­tünk.

Nem fe­lelt. Ma­ra­dék ere­jét be­le­ad­ta a me­ne­kü­lés­be. A re­tesz csap­pant. Az ajtó be­fe­lé nyílt, Una ta­szí­tot­ta be kí­vül­ről.

Nyál csor­dult a szá­ja sar­kán. A sze­mét az a sö­tét­ség bo­rí­tot­ta, amit a báty­ja sze­mén is lát­tam. És nem a já­ték pisz­toly volt a ke­zé­ben.

– Gon­dol­tam, hogy itt tal­ál­lak vele! Ez a kö­hö­gök és áru­lók fi­ze­té­se, Wi­o­nows­ki!

– Ne lőj! – Bess egyen­sú­lyát veszt­ve dőlt a nyí­ló aj­tó­nak, me­ne­kü­lő­ben még min­dig. A fal men­té­ben sik­lot­tam, és elő­kap­tam a pisz­to­lyo­mat, de ké­sőn. Bess meg­ro­gyott az első lö­vés üté­sé­től. A má­so­dik le­te­rí­tet­te. A két dör­re­nés mint­ha cson­tot re­pesz­tett vol­na a fe­jem­ben.

Öl­nöm kel­lett. Una lá­bon halt meg, a ha­lán­té­kán ütöt­tem lyu­kat, el­zu­hant a pad­lón. Syl­via ke­zét fog­nom kel­lett, amíg a rend­őr­ség meg nem ér­ke­zett. Elő­ször jég­hi­deg volt. Az­tán, ahogy me­le­ge­dett, érez­tem vére lük­te­té­sét.