8

James Edwards a Battery Park egyik padján ült K ügynök mellett – akinek még mindig csak ezt a nevét tudta. Próbált magyarázatot keresni a látottakra, de az agya sehogyan sem akarta befogadni. Földönkívüliek. Rohadt kis földönkívüliek. Kis zöld emberkék ki tudja, honnan. Szörnyű.

K ügynök megszólalt. – Általában körülbelül ezerötszáz földönkívüli található a bolygónkon – legtöbbjük itt, ebben a városban, de néhányan szétszóródva élnek a világ többi részén. És majdnem mindegyikük teljesen beilleszkedett, próbál megállni a saját lábán és jó állampolgár lenni.

Edwards kezdte érteni a dolgot. – Taxisofőrök!

K ügynök – kávéval teli szájjal – elmosolyodott. – Nem annyian, mint gondolnád – és rámutatott egy járókelőre. Magas, csinos nő volt joggingban, fejpánttal és fejhallgatóval felszerelkezve. Kitűnő edzőcipői legalább százötven dollárba kerülhettek.

– Nézd azt a nőt...

– Nemigen érdekel – válaszolt Edwards. Aztán belegondolt. – Mi??? Na ne mondja! Ő is földönkívüli?

– Nem. Ő ember. És nyilván nagyra tartja magát; tudja, miképp működnek a dolgok, de fogalma sincs róla, hogy idegen lények mászkálnak körülötte a városban. És ami a legfontosabb: nem is akar tudomást venni róla.

K ügynök mások felé intett fejével. – Az az öreg fickó a kutyával, az a két gyerekkocsit toló nő – ők sem tudják. Az egész világképük összedőlne, ha tudomást szereznének róla. A legtöbb ember nem képes kezelni a meztelen igazságot.

– Az emberek okosak, biztosan felfognák.

– Rossz meglátás. Egy valaki lehet okos, de az emberek buták. Eressz csak össze néhány embert – egyből más lesz a véleményed. A tömeg csak annyira okos, mint a benne lévő legbutább ember.

Ezzel Edwardsra nézett. – De azokkal nem kell törődni, akik nem ismerik a mi kis titkunkat. Az a helyzet, hogy ha belépsz hozzánk, akkor elveszted a külső életed. Nincs feleség, nincs gyerek, semmi. Mindenkivel szakítanod kell, aki kívül él a Sötét Zsaruk világán. A te esetedben ez nem lenne túl nehéz. És mit kapsz cserébe? Hosszú, unalmas órákat, veszélyes napokat és ismeretlenséget. Még kedvenc inged sem lehet – kivéve, ha szereted a fehér színt.

Edwards ránézett a férfire. – Épeszű ember hogy mehet bele ilyen alkuba?

– Épeszű ember nem menne bele. De az egyetlen élmény a munkád során az, hogy egyike leszel azon keveseknek, akik ezt csinálhatják.

K ügynök előhúzott egy újabb fényképet és odaadta Edwardsnak. A fiatal férfi volt rajta a virágokkal. Kétségkívül K ügynök lehetett, sokkal fiatalabb kiadásban. Vele szemben, jó másfél méterre állt egy földönkívüli, a virágok azonban szanaszét hevertek előtte a földön.

– Itt a lényeg – folytatta Mr. K. – Én nem önkéntesen álltam be, engem kénytelen-kelletlen elvittek. Te viszont választhatsz.

Edwards megcsóválta a fejét. – Nem tudom.

– Okos. Az egyik legokosabb dolog, amit mondhattál. Úgy ötszáz évvel ezelőttig mindenki azt gondolta ezen a világon, hogy a Föld lapos. Hogy ha elég messzire hajóznának a szárazföldtől, akkor egyszer csak leesnének Isten tudja, hova. De nem volt igazuk.

Négyszáz évvel ezelőtt aki kicsit is okosabb volt társainál, mind azt hitte, hogy a Föld a világ közepe. Kétségkívül a Nap kering körülöttünk – de ők is tévedtek.

Kétszáz évvel ezelőtt minden európai orvos úgy gondolta, hogy a betegségek az éterből, a rossz éjszakai levegőből származnak és ha zárt ablak mellett alszunk, akkor semmi bajunk nem lehet.

Ötven évvel ezelőtt úgy vélték, a legegészségesebb reggeli szalonnából, tojásból, kenyérből, tejből, kávéból és talán némi tejszínes, jól megcukrozott müzliből áll. Minden hozzáértő azt mondta, hogy ha ezt eszik, akár száz évig is elélhetnek.

– Mi a lényeg? – kérdezett rá Edwards.

– Oké. Száz év múlva valószínűleg mindenki nevetségesnek tartja majd mindazt, amiben most szentül hiszünk. De mi nem a jövőben, hanem nagyon is a mában élünk. Most pedig, az az igazság, hogy földönkívüliek járkálnak közöttünk. Csak néhányan tudhatják ezt és pillanatnyilag te is ezek közé az emberek közé tartozol. Te most olyan vagy, mint az a fickó, aki már akkor is tudta, hogy a Föld gömbölyű, amikor a többiek még laposnak hitték. Vagy az a fickó, aki tudta, hogy a betegségeket baktériumok okozzák, vagy az, aki tudta, hogy nem a Föld a világmindenség középpontja. Te belelátsz olyasmibe, amibe mások nem láthatnak bele. Az igazság nem mindig népszerű és nem is mindig túl szép, de hát az igazság akkor is igazság marad.

Edwards a park felé bámult. – És azt akarja, hogy feladjam az életem, hogy senki máshoz, csak – már elnézést – magához meg a többi fekete ruháshoz legyen közöm? Hogy ezzel fizessek az igazságért?

K ügynök felállt és bólintott. – Ez az alku tárgya. Nem úgy néz ki, mintha megérné, mi? De csak ezt ajánlhatjuk.

Edwards ránézett. K ügynök előhúzott valamit a zsebéből, ami olyan volt, mint egy mini diktafon. Beletette a tenyerébe. – Megmondom, mi az ábra. Holnapig kapsz haladékot, hogy dönts.

– És ha úgy döntök, hogy nem? Akkor mi tarthat vissza attól, hogy mindenkinek elmondjam, amit most itt hallottam? Vagy hogy ne adjak fel hirdetést az újságban?

– És akkor mi lenne? Szerintem a legközelebbi elmegyógyintézet falai között tölthetnéd el hátralévő napjaidat. Gondolod, hogy valaki is hinne neked?

Edwards megcsóválta a fejét. – Érti a lényeget.

– De úgysem mondhatnád el.

– Ebben nem lehet biztos.

– De azt hiszem, igen – és ránézett a diktafonra, majd visszatette azt a zsebébe. – Legyél itt az épület előtt holnap reggel, hogy elmondd, milyen döntésre jutottál.

 

Edwards a lakása – pontosabban albérlete – körüli utcákat rótta és a jövőjéről morfondírozott. Tulajdonképpen nem is volt ez olyan rossz környék; csak nagyritkán ébredt lövések zajára, a szirénák hangjához meg már amúgy is hozzászokott. A házban élő szomszédok néha-néha biccentettek neki, ha találkozott velük az utcán vagy a lépcsőházban – ez persze biztosan csak azért következett be, mert tudták, hogy zsaru. Még a főbérlője is szokott kedveskedni neki csak azért, mert ez volt a hivatása – nem árt, ha jóban vagyunk New York egyik legjobb zsarujával, mert előfordul, hogy a bérlők nem akarnak fizetni vagy hogy egy szemtelen kölyök focizás közben betöri az ablakot. Az egyenruhás Edwards látványa nem elhanyagolható tényező volt.

Egy rozoga bódé állt nem messze a házától; egész jó szendvicseket lehetett ott kapni. Amikor nem volt kedve főzőcskézni – és ez legtöbbször így volt – mindig számíthatott rá, hogy itt majd kap enni és a minőségre sem lehetett semmi panasza.

Ráadásul a lakásának bérletét is ellenőrizték a hatóságok. Kell ennél több?

Egy öreg bevándorló jött vele szemben az ajtón. Vizeletszagú volt és nyilvánvalóan legalább két hete nem fürdött már. De tényleg bevándorló volt? Nem lehet, hogy a Béta Alfa Vll-ről vagy valamelyik más csillagról érkezett? Mind a mai napig ennek a lehetőségére nem is gondolt. Ezek a sci-fi-marhaságok persze jól elszórakoztatták az embert, de arra soha nem gondolt volna, hogy a mindennapi életben is történhet ilyesmi.

Kiderült, hogy tévedett. És ez nem tetszett neki: nem szerette, ha téved. Ha leteperte volna az öreget, vajon nála is lett volna egy abból a robbanó pisztolyból? Vagy valami futurisztikus varázsszer, amit a Hold sötét oldaláról hozott? Vagy karja helyett csápjai lettek volna?

Ez zaklatta. Végül is egész jó élete volt. Igaz, a munkája tele volt halott fickókkal, meg olyanokkal, akiket sokkal szívesebben látott volna mondjuk pénztárablakok mögött ülni, semmint rosszfiúkat üldözni – de hát ez nem az ő gondja volt. Előbb vagy utóbb úgyis nyomozó lenne belőle, megkapná az aranyjelvényt és övé lenne a világ. Előbb vagy utóbb úgyis felfedeznék a sártengerrel körülvett gyémántot.

Persze csak akkor, ha nem borítja el minduntalan a tenger árjával együtt örökösen duzzadó sár. A protekció mindig is a New York-i bürokrácia részét képezte, a zsaruk meg legalább annyira bürokratikusak voltak, mint bármely más intézmény. A kapitányi rangon felül állók mindig gyanúsak voltak és ezt nem egyszer tapasztalta már saját bőrén is. Lehet, hogy még hosszú ideig elnyomják, de ő majd megtanul alkalmazkodni a rendszerhez. Az egész egy nagy játék volt, ő pedig soha sem veszít a játékokban.

Tehát jól meg tud maradni a munkájában és ha leszáll a magas lóról meg néha kinyal egy-két segget, biztosan előreléphet. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja: elég okos ahhoz, hogy ezt megtegye.

Közben pedig szüntelenül az utcán lesz, kurvák után szaglászik, kábítószer neppereket üldöz, zsebeseket, bolti szarkákat meg piti tolvajokat fülel le, akik piszkos ügyleteikkel be merik mocskolni az emberi civilizáció hírnevét. Valakinek ezt is meg kell csinálni. És megéri csinálni, semmi kétség. Őszintén szólva, a legtöbbször még élvezi is.

Edwards úgy érezte, egy háló szorításában dolgozik, amelyet néha a víz fenekére engednek, hogy ő kinyúlhasson belőle és elfogja az eszén túljárni akaró halakat. Semmi rossz nem volt ebben – hacsak néha-napján fel nem nézett és meg nem látta a fölötte köröző cápákat. De hogyan koncentrálhatna a kis halakra, ha közben tudja, hogy a feje fölött sokkal nagyobb játék folyik?

Ez volt itt a kérdés: Maradjon, csinálja, amihez ért és érjen el jó eredményeket vagy dobja sutba az egészet és álljon be valami öltözködni sem tudó titkos szervezethez, hogy földönkívüliekkel bajlódhasson és az űrből jött csempészek kedvéért hagyjon fel a harmadik világból érkezett potyautasok üldözésével?

Mit teszel most, James?

 

Edgar végre talált megfelelő rejtekhelyet az űrhajójának: egy nagyjából üres építményt, mely milliárdnyi hat– és nyolclábú, ismerősnek tűnő teremtménynek adott otthont. Távoli rokonok lehetnek – gondolta. Talán ük-üknagyanyja is így nézhetett ki.

Edgar az építmény mögött vesződött űrhajójával, amit megpróbált bevonszolni a mesterséges barlangba, amikor egy földi jármű közeledő hangjára lett figyelmes. Körbesétált az épületen és látta, hogy egy földlakó kinyitja az építmény hatalmas ajtaját és jókora mennyiségű napsugárzást enged a barlang belsejébe. A földlakó valami egyenruhafélében volt. A teremtmény mellkasán ez a – minden bizonnyal a személyazonosságára utaló – felirat állt: Zap-em. Fordítógépe azonban nem tudta megadni a felirat jelentését. A Zap-em földlakó egy fémből készült tartályt cipelt.

A földlakó nyilvánvalóan nem látta őt, de azt látta, hogy a temérdek piciny lény hogyan menekül a hirtelen támadt hatalmas fény elől.

– Na oké, menjetek csak! – szólalt meg, majd letette a tartályt és kibontotta a tetejére csavart rugalmas csövet. Aztán az arcát eltakarta egy lélegzőmaszknak látszó szerkezettel és megnyitott egy szelepet a tartályon. A cső végén lévő szűkítőnyílásból permetszerű folyadék kezdett kiáramlani. A földlakó, kezében a tartállyal kezdte körüljárni az épületet. Edgar beleszippantott a kiáramló gázba. Nem túl rossz illat – egészen feldobta az unalmas nitrogénből, oxigénből és néhány szennyező anyagból álló keverék után. A gáz azonban pusztító hatást fejtett ki az izgő-mozgó kis teremtményekre, akik sorra kezdtek kábulni, majd mozdulatlanul elnyúlni. Valami toxikus anyag lehet? Valami méreg?

– Mit gondol, mit csinál maga? – kérdezte Edgar.

A földlakó ekkor feléje fordult. – Ó, csak megoldom az átkozott problémádat – és tovább áramoltatta a gázt a szerencsétlen kis ízeltlábúak felé. – Néhány percen belül történelemmé válnak!

Ez már tényleg sok volt. Ez az alak öldökölte a rokonait! Edgar megszólalt. – Átkozott probléma. Igen, észrevettem. Ez a bolygó tele van kifejletlen, megtervezetlen, gyilkos szándékú csőcselékkel, akik azt gondolják, hogy az életük jelent valamit.

A Zap-em-földlakó válaszolt. – Hát igen. Nem akarsz megszabadulni tőlük?

– De igen. A legrosszabb módszerrel. – Ezzel lerántotta a földlakó lélegzőmaszkját, félredobta, majd a rémült fickó szájnyílásába dugta a tartályból kivezető csövet.

A Zap-em-földlakó fuldokolni kezdett, öklendezett, majd a talajra esett. Néhányszor még megvonaglott, átfordult vízszintes tengelye körül, és egy nagy rándulással meghalt. Miközben haldoklott, a kezéből kiesett egy kicsiny, fémből készült gyűrű, rajta szintén fémből készült vékony, furcsa alakú hasábokkal.

Edgar a tolmácsgépet hívta segítségül. Kulcsok. Arra valók, hogy zárakat nyissanak ki velük. Például házakét és járművekét. Aha.

Edgar ránézett a járműre, amellyel a földlakó érkezett – egész jó méretű volt. A hátsó része elég nagy volt ahhoz, hogy az űrhajója odahelyezésével ne terhelje túl. Megvan! Itt a megoldás a járgány szállítására! Miért hagyná itt, amikor magával is viheti?

Biztosan lenni kell itt valaminek, amit rámpaként használhat. Besétált a barlangba, hátha ott talál ilyesmit. Közben odabiccentett kicsiny rokonai felé. – Megbosszultam a halálotokat. Ez a földlakó többet már nem árthat a fajtátoknak.

 

Edwards megpillantotta a tegnapi biztonsági őrt, aki ugyanúgy ült székén és szemmel láthatóan ugyanazt a képregényt olvasta. Vagy más volt, mint akinek kinéz?

A fickó felnézett és bólintott. Egy másodperccel később kinyílt a lift ajtaja és K ügynök lépett ki belőle, Edwards felé tekintve, felhúzott szemöldökkel.

Edwards mély lélegzetet vett, egy részét kifújta és bólintott. – Benne vagyok! – mondta ünnepélyes hangnemben.

K ügynök elvigyorodott. Edwards látta, hogy kis diktafonját zsebre teszi. – Erre! – szólalt meg.

Edwards odalépett a lifthez és kíváncsian leste, hogy a biztonsági őr vajon hogyan reagál K ügynök megjelenésére.

A lift, miután megnyomták a gombot, ezúttal ereszkedni kezdett.

– Csak egyvalamit – kezdte Edwards. – Azért mentem bele, mert nem akarok én is egyike lenni a többi birkának, aki csak a mezőn legelészik és lehajtott fejjel megy előre. De mielőtt felvisz az anyahajóra, egy-két dolgot tisztázni kell. A tehetségem miatt esett rám a választás, de akkor itt és most abbahagyja a fiamozást, a kölyöknek szólítást és a gúnyolódást, oké?

– Oké, frankó! – válaszolt K ügynök. – Ami pedig a képességeidet illeti...

Ekkor megállt a lift és félrecsusszant az ajtaja.

–...szóval azok nem is jelentenek olyan túl sokat.

Edwards viszont nem hallotta szavait. Csak állt és bámult, hiszen a lift ajtaján túl egy hatalmas, többszintes átrium tárult elé, amelyet alakjáról ítélve a hatvanas években tervezhettek; az egész hely nagyon előkelő, nagyon makulátlan volt és mindenfelé emberek meg földönkívüliek szaladgáltak. Tőlük jobbra, az épületen kívül egy hatalmas antennaszerű szerkezet fordult az űr mélységei felé. Lenyűgöző.

Egy földönkívüli, amilyet addig még soha nem látott, haladt el mellettük. A mennyezeten. Erre hogyan képes?

A földönkívüli függőleges sétája közben K ügynök felé biccentett, majd olyan hangot hallatott, ami leginkább egy törpepapagáj rikácsolásának és egy szamár bőgésének keverékéhez volt hasonlatos. K ügynök odaintett neki. – Igen, ő az újonc. Majd később bemutatom. Gyere, fiú... vagyis...

K ügynök végigvezette őt egy csigalépcsőn. Elmentek egy pult előtt, ami pont olyan volt, mint a vámosok asztala a Kennedy repülőtéren. Egy férfi ült a pultnál és egy sor földönkívüli – egy egész hosszú sor földönkívüli – állt mellette, várva, hogy túl legyenek az ellenőrzésen. Hatalmas humanoid állt a sor legelején és bár eléggé valószínűtlen volt, Edwardsnak mégis úgy tűnt, mintha pisilt volna. Lassított, hogy meggyőződjön róla, tényleg hihet-e a szemének.

A pult mögött ülő férfi ránézett a földönkívülitől kapott kis könyvecskére. Nyilván útlevél lehetett.

– Isten hozta a Földön, uram! – szólalt meg a fickó.

– Utazásának célja?

A földönkívüli válaszolt. – Diplomáciai küldetés.

– Tartózkodásának várható ideje?

– Itt ebédelek.

– Van elvámolnivalója? Van önnél zöldség vagy gyümölcs?

K ügynök megragadta Edwardsot és tovább tessékelte. – Gyerünk már! Ez az Arquillról jött és nagyon házsártos tud lenni, ha fáradt. Egy tizenhét fényévnyi utazás utáni sorban állás bárkit kikészít, de az Arquillról érkezettek mindig kieresztik magukból a fáradt gőzt – és hadd mondjam meg: nem valami jó érzés, ha részesedik belőle az ember!

Edwards ránézett.

– Megesett már, hogy pillanatragasztó került az ujjadra?

– Igen.

– Most képzeld el, hogy a fél arcodat borítja be.

– Fúj! Gyerünk tovább.

K ügynök elvitte a most érkezettek mellől.

– Most, hogy már itt vagyok, elárulhatná, melyik kormányhivatalnak tartoznak elszámolni!

– Valójában egyiknek se. A kormány időközben túl sok kérdést kezdett feltenni. Így hát elintéztük, hogy az ő szemükben ne létezzünk többé.

– Ki pénzeli mindezt? – és a hatalmas központ felé mutatott.

– Hát tulajdonképpen mi magunk. Szabadalmaztatunk egy-két szerkentyűt, amit kénytelenek vagyunk elkobozni a csempészektől. Például a mikrohullámú sütő, a tamagocsi, meg ilyesmi. – mosolyodott el. – Erre megyünk tovább!

És odavezette Edwardsot egy zárt ajtóhoz. Fénypászta futott végig K ügynökön, majd kinyílt az ajtó. – Testleolvasó – magyarázta.

A szoba tele volt magas technikai színvonalról árulkodó ketyerékkel. K ügynök egyik kezével végigmutatott rajtuk. – Elképesztő, hogy egyesek mit be nem próbálnak csempészni. Nézd csak ezt! – és kezébe vett egy lekerekített gyufaskatulyához hasonlatos krómszínű valamit. – Magnó. Olyasmi kazetta kell bele, ami mintha fémből készült márványból lenne. Tízszer jobb hangot ad, mint a CD. Most majd újból meg kell venni az összes albumot... Vagy itt van például ez.

Felemelt egy fémcsövet és egy kicsiny csíptetőt, ami úgy nézett ki, mint egy nyakkendőtű. – Univerzális tolmácsgép. Bármilyen földi vagy földönkívüli nyelvet lefordít bármilyen másik nyelvre. Ha valaki kínaiul, arabul vagy hottentottául kezd makogni, csak felteszed ezt és egyből angolul hallod a dumát, néhány mikroszekundumos eltéréssel. Hasznos lehet, amíg meg nem tanulsz néhány nyelvet.

Edwards egyre csak fejét rázta.

– Ezt már csak azért is ajánlatos használni, mert a nálunk fejlettebb fajok fertőzőképesnek tartják a mi primitív beszédünket meg gondolatainkat, és féltve óvják gyerekeiket attól, hogy fordítás nélkül kommunikáljanak velünk. Erre alkalomadtán még büszkék is lehetünk, mi?

Edwards felvett egy kis sárga labdát. – Ez mi?

– Hozzá ne érj!!! – de már késő volt.

A labda kicsúszott a kezéből és a hatalmas csarnokba röppent.

– A francba! – K ügynök a labda után eredt és Edwards is rögtön utána iramodott.

A kis sárga labda ugrándozni kezdett mindenfelé és úgy cikázott a falak között, hogy azt emberi szemmel követni szinte lehetetlenség volt. Emberek és földönkívüliek egyaránt megálltak és némelyek nagy szitkozódások közepette figyelték az eseményeket.

K ügynök a kezére húzott egy különös kinézetű fémkesztyűt és a levegőbe emelte karját. A labda most feléjük tartott. Edwards félreugrott, K ügynök viszont feltartott kezével elkapta a kis mitugrászt.

– Elnézést! – kiáltotta és visszament a raktárba, ahol óvatos mozdulattal a polcra tette a labdát. – Emlékszel a hetvenhetes ködösítésre? Akkor még gyerek voltál – és a labdára mutatott. – Praktikus kis móka a Nagy Poéngyárostól. Azt hitte, pokolian mulatságos.

Edwards rámeresztette a szemét. – Maga így akarja közölni, hogy sok tanulnivalóm van még?

– Hát, okosabb vagy, mint hittem volna. Persze, hogy kell még tanulnod. Na gyere!

És megindultak.