16

K ügynök a képernyőt nézte és menet közben is meg tudta figyelni azokat az egyforma villogó pontokat, amelyek a legfényesebbek voltak. J ügynökkel együtt Z ügynök irodájába tartottak.

Mikor odaértek, Z ügynök felnézett rájuk és megrázta a fejét. – Nem lehet őket visszatartani. Olyan iramban távoznak, hogy szinte minden űrhajót megtöltenek.

– Ennyire nem lehet rossz a helyzet – vágott közbe J ügynök. – Vagy mégis?

Z ügynök felállt, odament az ajtóhoz és a lent elterülő szintre mutatott. – Már az itt dolgozók is pakolnak.

K ügynök is odanézett és meglátta a három, bőröndökkel felszerelkezett vermarit. – A piszkok. Nem tudom elhinni, hogy lggy is itthagy bennünket. Azt hittem, rá legalább lehet számítani.

Ekkor futott át az agyán, hogy a srác ebből most biztosan valami poént készül gyártani. De úgy látszik, elengedte a füle mellett.

– Több bogárral volt dolguk, mint nekünk – folytatta Z ügynök. – Olyan ez, mint egy hatalmas családi ebéd egy előkelő étteremben. Senki sem akar legtovább maradni, hogy ő fizesse a számlát.

– És az arquilliak? – kérdezte K ügynök.

– Úgy tűnik, még mindig gondja van a fordítógépnek a nyelvükkel. Az üzenetnek csak az egyik részét sikerült rögzítenünk, ami így szól: Adják ide a galaxist.

– Óriási. Csodálatos. Senki sem tudja, mi a fene folyik itt.

– Látják? – kérdezte J ügynök. – Én mondtam, hogy köze van a galaxishoz! Lehet, hogy egy Ford kell nekik – egy Ford Galaxy.

K ügynök kelletlen pillantással jutalmazta az ötletet. A srác elmosolyodott. Úgyis hülyeség, amit mond.

– Egyre jobb lesz – folytatta Z ügynök és odaszólt az ikreknek. – A távolsági képet kérném, ha lehetséges. – Remélte, hogy ők még nem mentek el.

Megjelent a kért kép. Z ügynök magyarázni kezdett.

– Újabb versenyző tűnt fel a színen...

– Haj-jaj – sóhajtott K ügynök.

A képre nézett és egy másik csatahajót pillantott meg, csupán néhány ezer mérföldre az arquillitól.

– Hadd találjam ki – szólt bele J ügynök. – A kis zöld fickó családja. Ők is felbőszültek, mi?

– Balti romboló, ez az. Adjon neki egy szivart.

– Azt akarja, hogy tüdőrákom legyen?

– Nem lesz ideje kifejlődni. De lehet, hogy még elszívni sem lesz időd, ha nem csipkedjük magunkat és csinálunk valamit.

– És mit tudunk csinálni?

– Jobban meg kellene érteni a galaktikus politikát. Valami történik a baltiak és az arquillik között, amiről mi nem tudunk. Utána kéne járni.

– Nincs mondjuk valami enciklopédia? Csillagközi internet, vagy ilyesmi?

– Ez a gond a fiatalokkal: azt hiszik, hogy a számítógépekből meg a videojátékokból mindent meg lehet tanulni. Nem, egy szakértőre lenne szükségünk.. De én ismerek valakit! – ha ugyan még le nem lépett a Planétánkról.

– Magával megyek, főnök! Nyomás!

– Menjenek! – adott engedélyt Z ügynök. – Rohamosan fogy az idő.

K ügynök bólintott. – Hallottad. Mozgás!

És leléptek.

 

Edgar megállította a járművet, kiszállt és szitkozódni kezdett, amint ellépdelt tőle. A földi rendőrségnek és katonaságnak nincsenek ilyen fegyverei, mint amilyeneket az ékszerüzletben használtak ellene. Ez azt jelenti, hogy a helyi határőrség tudomást szerzett az érkezéséről. Már biztosan keresik ezt a járművet. És ami rosszabb: meglátták az űrhajóját is.

Most mit tegyen? Meg kell oldani a problémát! Meg kell találnia, amit keres és lehetőleg minél előbb! Egyébként legkevésbé az űrhajó érdekli. Nem hagyja el ezt a keringő kősziklát anélkül, amiért jött. Mostanára a baltiak vagy az arquilliak – vagy mindkettő – ideküldtek egy űrhajót. Ha hírt kapnak követeik haláláról, nekilendülnek és akkor nagyon kellemetlenek tudnak lenni. Ebben a tekintetben a terv menetrend szerint halad, de egyébként minden a feje tetejére állt.

Vagyis nem teljesen. Biztos volt benne, hogy kinél találhatja meg, amit keres – bár pontosan nem tudta, hol van. De megtalálhatja, ha hozzájut némi információhoz. Vissza kell mennie ahhoz a táplálkozóhelyhez, ahol megölte a két követet és ha utánanéz az elszállított holttesteknek, rátalál arra, amiért jött.

Elindult és rövidesen egy kicsiny építményhez ért, melyen nyomtatott információt hordozó papírkötegek helyezkedtek el. Újságosstand, ahogy errefelé nevezik. A pult mögött ülő földlakó rábámult.

Edgar átgondolta a szituációt. Na jó. Ez egy információs bódé, ugyebár? Közelebb lépett és megragadta a földlakó ruházatának felső részét, felemelte a felszínről és megkérdezte. – Hol tartják a halottakat?

– Nekünk nekünk... nincsenek is halottaink! – hebegte az.

Edgar megrázta a földlakó testét és hallotta, amint a szájnyílásában lévő, kemény rágószerkezet egyes kinövései egymásnak ütköztek. Valami mintha zörgött volna. Nyilván az apró agya a mészalapú vázon belül.

– Próbálkozz még egyszer, hústömeg! Hol tartják a halottakat?

– Nemtom! Hullaház?

Edgar ezzel elengedte a földlakót és némi lendületet adott neki, aminek következtében az információs bódé hátsó falának repült. Elindult, de ekkor meglátta, hogy egy állványon háromszög alakú papírképek sorakoznak, rajtuk különböző épületekkel. New York látképei, darabja 1 $ – állt fölötte a felirat. Az egyik képre nagyon felfigyelt. Aha! Megfogta a lapot, elvette és elindult.

– Jössz egy dolcsival, haver! – hallatszott a háta mögül az árus meglehetősen erőtlen hangja.

Edgar oda se figyelt rá. De hogy találja meg a hullaházat?

 

K ügynök vezetési stílusa mellett egy száguldozó taxis reumás öregembernek tűnt volna, aki éppen aktuális vasárnapi sétáját végzi a parkban. Állandóan a dudán tartotta kezét, áttért a szembejövő sávokba és még a járdára is fel-felhajtott; az sem érdekelte, ha egy-két öregasszonyt felborít.

– Nyugi, főnök!

– Erre most nincs idő! – és gyorsított.

Végül hatalmas csikorgással megálltak egy újságosbódé előtt. Orchard Street – azonosította J ügynök. Egy kutyás fickó épp bezárni igyekezett a boltot. Piszkos kardigán volt rajta, simléderes sapka, ujjatlan kesztyű és vastag nadrág. Arca tele volt ragyával és kiütésekkel.

– Szörnyű egy álca – szólt J ügynök, ahogy kiszálltak a kocsiból. – Bármelyik hülye észreveszi, hogy nem a Földön született.

– Hé, ha nem tetszik, nyugodtan megcsókolhatod a szőrös seggem! – de a hang nem a fickótól jött.

A kutyától.

J ügynök lenézett.

– Ő Bunyós Frank – mutatta be K ügynök. – Hogy ityeg, Frank?

– Bocs, K ügynök, de nem mondhatok semmit, mennem kell. Indul a gépem. Amilyen gyorsan tudok, megyek.

K ügynök lehajolt és megragadta a kutyát, ami vinnyogni kezdett, mint... mint egy kutya. – Hé! Eressz el!

– Nem tehetem, Frank! Szükségem van némi információra!

– Ez illegális! – vakkantotta a Bunyós.

– Tölts ki egy panaszcédulát a nagykövetednél – ha megtalálod. De fogadok, hogy már ő is elment.

– Na, K ügynök, engedj! Ezt nem teheted!

– Hozd a ketrecet, J ügynök! Bezárunk pár napra! Majd melléd tesszük Fidót, hogy elszórakoztasson egy kicsit!

– Ezt nem tehetik! Vedd le rólam a koszos mancsod!

Néhány járókelő lassított, hogy jobban szemügyre vehessék K ügynököt. Bárki nyugodtan kirabolhat egy apácát a Fifth Avenue-n fényes nappal és senki sem siet a segítségére; de ha egy kutyát bántalmaznak, akkor mindig akad valaki, aki a védelmére kel. J ügynök emlékezett, hogy nem is olyan rég látott egy híradót, amiben egy közép– vagy dél-amerikai földrengés képeit mutatták. Öreg mamák, fiatal férfiak és csecsemők ültek összedőlt házaik előtt az esőben, élelem nélkül és a háttérben egy kicsinyeit szoptató kutya húzta meg magát. A tévéállomás később rengeteg levelet kapott, amikben több ezren ajánlották fel segítségüket.

A legtöbb levélben a kutyákon akartak segíteni.

Végül is meg tudta érteni. Minél többet tudott meg az emberekről, annál jobb szemmel nézett a kutyákra. Nekik is volt kutyájuk, amikor még a szüleinél lakott és ha összetűzésbe került valamelyik családtagjával, őrá mindig számíthatott: az mindig boldog volt, ha meglátta őt feltűnni az ajtóban. Lógott a suliból? Nem vágta le a füvet? Megkarcolta a kocsit? Lénát ez mind nem érdekelte. Ha csak kiment, hogy behozza az újságot, visszatértekor Léna mindig az ölébe ugrott és megnyalta a kézfejét. Szinte hallani lehetett, hogy örült: Visszajött! Visszajött! Hurrá! Mulatunk! A macskát soha nem érdekelte, hogy meddig volt távol, ha időben megkapta a kajáját; a kutya azonban őt szerette. Volt valami abban a ragaszkodásban.

A Frank-kutya vicsorított és félelmetesen acsarkodott. Bizonyára tudta, hogy az emberek hogy viszonyulnak hozzájuk. Mindenki lassított. Valaki mintha ezt mondta volna. – Miért nem hozza a pórázt?

J ügynök magyarázkodni kezdett. – Semmi gond, emberek! A kutya... segít minket a nyomozásban!

– Arquilliak és baltiak – mondta K ügynök. – Mit tudsz róluk?

– K ügynök, erre igazán nincs időm!

– Minél hamarabb mondod meg, annál hamarabb engedlek el.

– Na oké, oké. Más-más galaxisból származnak és amióta a világ világ, harcolnak egymás ellen. Legfőképpen egy harmadik galaxis feletti uralom miatt. Valahol a városban tartottak egy béketárgyalást, miszerint az arquilliak átadják a galaxist a baltiaknak vagy fordítva, nemtom. És aláírtak egy szerződést. A bogarak viszont mást akarnak. Tudod, milyenek.

K ügynök társára nézett, aki nem értette. – Azt tudtam, hogy a rovarok kolóniája már évszázadok óta hasznot húz bizonyos harcokból.

J ügynök megszólalt. – És az öv?

– Ja igen. Rosenberg mondott valamit az Orion-övről, mielőtt jobblétre szenderült – magyarázta K ügynök a kutyának. – Ezen mit értett?

Valaki megállt mögöttük és figyelmeztető hangon megszólalt. – Hogy bánnak azzal a kutyával, fiúk?

J ügynök ránézett a fickóra, aki pont úgy nézett ki, mint egy orosz súlyemelő, a szupernehézsúlyúak közül.

– Ó, nem, semmi probléma! A kutyusnak állatorvos bácsihoz kell mennie. Beleköltözött valami féreg.

A súlyemelő kételkedően nézett rá, de továbbállt.

Bunyós Frank folytatta. – Meglep. Én is úgy hallottam, hogy a galaxis itt van a Földön.

– Itt??? – meredt rá kérdőn K ügynök.

– Több millió meg milliárd csillag és bolygó és fekete lyuk meg ilyen? Itt? Nem értem! – ámult el J ügynök.

A kutya sóhajtott egyet. – Ti, emberek, ti általában semmit sem értettek. Mikor tanuljátok már meg, hogy nem a méret számít? Csak azért, mert valami fontos, még nem kell nagynak lennie! A kérdéses galaxis az itteni mércével mérve elég kicsi. Nagyon kicsi.

– Milyen kicsi?

– Pontosan nemtom. Talán akkora, mint egy pingponglabda. Vagy egy ékkő.

– Jézus! – kiáltott fel J ügynök.

– Na oké, K ügynök, ennyi, többet nem tudok mondani. Ha most lenne szíves és letenne, talán még elérném a gépemet.

K ügynök letette a kutyát, aki még odavetette neki. – Sok szerencsét, K ügynök! Nem hiszem, hogy hinnél az imákban, de elmondok egyet érted. Megérdemled.

A kutya és gazdája – aki egy csöppet sem lepődött meg azon, hogy kis kedvence emberi hangon szólalt meg – ezzel odébbálltak.

J ügynök szólalt meg elsőként. – Lehet, hogy nem pontosan azt akarta mondani, hogy öv.

K ügynök kérdőn meredt rá. – Mi?

– A kis zöld marslakó. Nem valami jól beszélt angolul, folyton kereste a szavakat. Lehet, hogy mást akart mondani, mint öv. Lehet, hogy valami mást értett rajta...

– Micsoda-a-a?

Körülbelül egyszerre esett le a tantusz mindkettőjüknek.

– A kocsiba! – kiáltotta K ügynök, de J ügynök akkor már az ajtónál tartott.

Menet közben J ügynök beszélni kezdett. – Oké, lássuk, hogy mindent értek-e. Az arquillok az egyik galaxisban laknak, a baltiak a másikban és egy harmadik galaxis miatt harcolnak, ami akkora lehet, mint egy gyémánt.

– Úgy tűnik, ez a helyzet.

– Oké. A bogarak meg azt akarják, hogy tovább harcoljanak, tehát ez a rohadt Edgar-bogár azért van itt, hogy felrúgja a békeszerződést.

– Amit eddig egész sikeresen meg is tett, igen.

J ügynök rémülten meredt egy gyalogosra, aki át akart menni előttük; K ügynök ráreflektorozott és kis híján el is ütötte, de a fickó az utolsó pillanatban szerencsére félreugrott a kocsi elől. K ügynök ennek ellenére tartotta a tempót.

J ügynök kifújta a levegőt és folytatta. – Valamit még mindig nem értek. Z ügynök miért nem küld egy üzenetet az arquilliaknak is meg a baltiaknak is, és mondja meg, hogy itt a bogár? Hiszen ők már jól ismerik a rohadékot, nem?

– Nyomós oka van rá – felelt K ügynök, aki ekkor balra rántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy fiatal anyukát, aki épp babakocsiját tolta keresztül a zebrán. Tíz centi volt a szoknyája és a kocsi oldala között. – Az a helyzet, hogy ezek a földönkívüliek egyáltalán nem bíznak az emberekben. Volt már egy-két kellemetlen élményük idelent.

J ügynök kérdőn bámult rá. – Kellemetlen élményük?

– Hát igen. Emlékszem, amikor az első látogatók megérkeztek, a leghiszékenyebbekre több száz alkalommal is rásózták az Eiffel tornyot meg a Brooklyn Bridge-t. Meg több ezer hektárnyi átkozott mocsarat Floridában.

– Nem!

– De igen. Néhány évvel ezelőtt kis híján háború robbant ki, amikor egy vulvari üzletember haza akarta vinni a ki tudja, mennyiért megvásárolt Chrysler Buildinget.

– Ne mondja!

– De mondom. Így hát nemigen gondolják, hogy olyanok vagyunk, mint a galaktikus cserkészek, akikben minden körülménynek között meg lehet bízni, akik segítőkészek, hűek az elveikhez meg ilyesmi. És akkor nem is beszéltem a zsebesekről, az autótolvajokról, a prostituáltakról, az utcai árusokról, akik rendre becsapják a mit sem sejtő turistákat. Nyugodtan megmondhatnánk, hogy egy rohadt bogár a felelős a nagyköveteik haláláért, de csak kiröhögnének és annál hamarabb használnák ellenünk a fegyvereiket.

– Ismerős.

– Hogy mondod?

– Ismerős. Mások is csinálnak ilyesmit. Sokszor hallottam a zsaruknál is: Bocs, haver, de én nem lehettem, én akkor Detroitban voltam!

– Hát ez a gond.

– Aha. Szóval el kell kapni a bogarat, meg kell kaparintani a galaxist és gyorsan közölni kell velük.

– Ha egyáltalán Edgarnál van a galaxis.

– Hogy?

K ügynök kinézett oldalra és majdnem elgázolt egy közlekedési rendőrt. A zsaru belefújt sípjába és felírta a rendszámot. J ügynök tudta, hogy működik a dolog: nem tesz feljelentést, de a nyilvántartásból kikeresi a tulajdonos lakcímét és hétvégén vagy a szabadnapján felkeresi, hogy leeressze a gumikat vagy otthagyja névjegyét a festésen. Bár ennek a kocsinak az esetében ez nemigen fog működni.

K ügynök megszólalt. – Miért érdekes, hogy ott volt az ékszerésznél? Szerinted eljegyzési gyűrűt keresett?

J ügynök rábólintott. – Értem, mire céloz. Ha már megkaparintotta volna a galaxist, rég nem itt lenne. Lehet, hogy nem jött rá, amire mi rájöttünk. Lehet, hogy sejtelme sincs, hol lehet.

K ügynök heves fejcsóválásba kezdett. – Nem valószínű! Ő hamarabb ott volt az üzletben és látta, amit mi is láttunk. A bogarak nem hülyék. Csak abban reménykedhetünk, hogy legyőzzük.

– De akkor mi ez a cammogás? Miért nem tapos bele?

K ügynök bólintott és beletaposott.

 

Laurel Weaver, New York városának első számú kórboncnoka a Central Park egyik vízelvezető árkából előásott fickó holtteste mellett állt. A fej–, arc– és mellkaslövések által elcsúfított testet két, pórázáról elszabadult játékkutyus fedezte fel. Mire gazdájuk, egy hetven körüli nénike odaért, az ölebek egészen a karig ástak és hozzákezdtek az ujjak rágcsálásához A férfinél nem volt semmilyen igazolvány, ám a test friss volt, talán egy vagy másfél napos lehetett, az ujjlenyomatok alapján pedig egy bizonyos Arnold A. Cohennel, egy menő üzletemberrel azonosították, aki több millió dollár veszteséget okozott ügyfeleinek, amikor az általa felvásárolt kötvények árfolyama meredek zuhanásba kezdett.

Eljárást indítottak ellene, de a tárgyalás előtti napon eltűnt.

Laurel eddig tizenhat lövedéket távolított el és amennyire meg tudta ítélni, azok négy különböző kalibert képviseltek: 0,38; 0,22; 0,45 és 9 mm-est. Talán nem elhamarkodott az a kijelentés, hogy Mr. Cohen befektetői bosszút álltak. De elképzelhető, hogy egy fegyvergyűjtő ölte meg, aki passzióból lövöldözött, hogy kedvenc műtárgyainak valami hasznát is vegye.

Vagy olyan valaki végzett vele, akinek öt különböző rokona veszített rengeteg pénzt Mr. Cohen miatt és mindtől kölcsönkért egy fegyvert, hogy kimutassa a foga fehérjét. Ez Sarah néni miatt! Ez Joe bácsi miatt! Ezt Klein nagymama küldte!

Összeráncolta a szemöldökét. Micsoda bizarr gondolatok. Ma mintha nem lenne teljesen magánál. Teljesen átlagos nap volt, minden normálisnak tűnt, ő azonban egyre csak szédült, mintha látomások gyötörték volna. Olyasmik jutottak eszébe, amik még gyerekként történtek vele. Agya mintha nem működött volna kellőképpen. Gondolatai ide-oda cikáztak, mint a tű egy ócska bakelit-lemezen.

Nos. Mostanában elég sokat dolgozik. Talán szabadságra kéne mennie.

De ismét Mr. Cohenre próbált koncentrálni. Ekkor felfedezett egy újabb lövedéket – ez 0,25-ösnek tűnt. Még egy fegyver.

Öt különböző ember lőtt volna bele?

Mint egy Agatha Christie regényben...