17

Edgar egy mechanikus jeladószerkezetet talált a hullaházban lévő pult tetején. Ráhelyezte kezét a fémből készült félgömbből kiálló kicsiny rúdra és a szerkezet éles, csengő hangot adott. Többször is megismételte ezt a műveletet.

Miközben a csengőt működtette, észrevette, hogy álruhájának felső nyúlványa – a keze – hatalmas változáson ment át; hosszú ideig már bizonyára nem használhatja rendeltetésszerűen. A bőr szürkés színt vett fel és itt-ott kisebb darabokban kezdett leválni az alatta lévő húsrétegről.

Ha nem tudja elég gyorsan nyélbe ütni a dolgot, új álruhát kell öltenie. Már csak emiatt is megéri sietni.

Egy földlakó lépett ki a kis biztonsági kabinból. Kezében egy kompakt, papírra nyomtatott olvasnivalót – könyvet – tartott, melynek címét Edgar nem láthatta, de nem is igen érdekelte. Nyilván a halottakról, illetve azok hasznosításáról lehetett benne valamiféle értekezés. Egy szerkezet is volt nála, aminek a funkciójára nem tudott azonnal rájönni. Vékony, karhosszúságú, rugalmas botnak látszott, melynek végéhez egy nyolcszögletű műanyaglapka volt erősítve. Ez is valami jelzést adó szerkezet?

A földlakó mellkasán egy azonosítótábla volt, rajta felirattal: Tony.

A Tony megszólalt. – Köszönöm, hogy ilyen kedves volt és emlékeztetett rá, hogy a csengő működőképes!

Egy kis repülő rovar kezdett Edgar körül körözni, amelyet kétségkívül a bomlófélben lévő álruha vonzott magához. A szárnyas ízeltlábú leszállt a pultra, egyenesen a földlakó elé. Edgar rámosolyodott.

A földlakó gyors mozdulattal fogta a jeladó szerkezetet és rácsapott vele a védtelen ízeltlábúra. Ennek eredményeképpen az apró bogár elterült a pulton és – nyilván félelmében – megszabadult testnedveitől.

– Megvan! – kiáltott fel a földlakó. A lapítószerkezet élével piszkálni kezdte a kis ízeltlábút és úgy intézte, hogy az leessen a pultról.

– Mit tehetek önért, John farmer? – fordult Edgarhoz. – Attól eltekintve, hogy adjak némi szappant? Gondok vannak a higiéniával, barátom! – és kezével az orrához nyúlt.

Más esetben büntetést rótt volna ki a Tonyra, de most – mint arra számtalanszor emlékeztette magát – sietnie kellett. – Nemrég idejött egy ember. Egy halott ember.

A földlakó mozgatni kezdte visszataszító szemeit a maga csontos keretében. – Most képzelje! Egy halott a hullaházban! És ehhez nekem mi közöm?

Edgar mosolyt erőltetett arcára, ami nem volt könnyű. – Az a halott férfi jóbarátom volt. Volt vele egy állat, egy... csacska. Nem! Macska. Én adtam neki ajándékba és most, hogy meghalt, szeretném visszavenni.

– Hát igen... Meg tudom érteni. Semmi gond. Viszont kellene valamilyen arcképes igazolvány, írásos dokumentum a macska tulajdonjogáról, vagy bizonyítvány a halotthoz fűződő rokonsági viszonyáról.

A földlakó ekkor ismét használta a lapítószerkezetet, ismét ráütött egy hasonló ízeltlábúra, amelyik nem messze telepedett le attól a helytől, ahová fajtestvére az előbb leszállt.

– Ezt ne csinálja! – szólalt meg Edgar, igyekezve nem elveszíteni a földlakóra tett jó benyomását.

– Mit? – kérdezte az, miközben megölt egy újabb ízeltlábút. – Maga vegetáriánus vagy mi?

Edgar rátette kezét a pultra. A ruhája alatt rejtőzködő nagyobb bogarak ezt a mozdulatot arra használták, hogy új rejtekhelyet keressenek.

– A francba! Magán csótányok mászkálnak!

A hullaházi földlakó a pult alá bújt és előhúzott egy magas fémhengert. A henger falán egy haldokló rovar volt látható, alatta meg nagy, színes betűkkel ez állt: Raid.

Edgar abbahagyta a mosolygást és szemöldökráncolásra váltott.

A Tony a kistestvérek felé fordította a fémhengert és a tetején lévő műanyagból készült szerkezetre helyezte egyik ujját.

– Nem hinném – mondta fenyegetően Edgar.

 

K ügynök leparkolt; ugyanebben a pillanatban megszólalt J ügynök. – Mi lenne, ha ezt most én intézném el? Maga meg itt várna rám?

K ügynök rámeresztette szemeit. – Hogy micsoda? Miért tennék ilyet?

– Mert csak a macska kell. Én is be tudok menni és meg tudom fogni. Öt perc múlva itt leszek. Ha maga megy be, akkor megint villogtat a doktornő előtt, kimossa az agyát és lehet, hogy leukémiát vagy ilyesmit okoz neki. Az a nő orvos, semmi szükség rá, hogy tudományának a felét elveszítse egy macska miatt.

K ügynök mosolyra fakadt. – Tetszik neked, mi? Na jó. Öt perc.

J ügynök bólintott.

 

Edgar felkapta a nőstény földlakót és keresztül-lendítette a helyiségen. A nőstény a falnál állt meg és meglepetésében a padlóra került, Edgar odament és fölé hajolt.

– Hol van? Az állat.

A nőstény megrázta a fejét. – Mondtam, hogy nem tudom. Biztos bebújt valamelyik asztal alá vagy tudom is én!!!

– Akkor találja meg! – ezzel megragadta, felemelte és arrafelé cipelte, amerre mutatott.

A nőstény beszélni kezdett. – Gyere, gyere ide, Orion! Cicus!

– Orion?

– A név a nyakörvön. Cicc! Cicus!

Egy alig látható valami elsuhant mellettük – túl gyors lett volna egy emlősállattól. Átfutott a helyiségen, ráugrott egy tárolórekeszre, ahonnan átmászott egy még nagyobb tárolórekeszre és eltűnt.

Edgar ordított és futni kezdett arrafelé.

A bejáratnál megszólalt a csengő.

– Halló! – kiáltotta egy földlakó. – Van itt valaki?

Edgar felismerte a hangszínt. Az egyik határőr, aki tüzet nyitott rá az ékszerüzletnél. Kétségkívül fegyvere van és őt keresi!

Ránézett a nőstényre. – Szeretne életben maradni?

– Igen.

– Akkor tegye pontosan azt, amit mondok!

Laurel azt hitte, a legszokatlanabb dolog, amit életében látott, a tizenhét golyóval átlyuggatott fickó volt, ez az alak azonban elvitte a pálmát. Ha csak orra fel nem mondta a szolgálatot, olyan szaga volt, mint egy halottnak. És ha egy gyors pillantást vetett rá valaki, akkor sem kellett bőrgyógyásznak lenni ahhoz, hogy megállapíthassa: nyilván súlyos bőrbetegségben szenved. Bőre löttyedt volt, szürke és úgy hámlott, mint az óvatlan nyaralóknak, akik fél napig süttetik magukat augusztusban, naptej nélkül. Emellé olyan volt, mint egy lomha elefánt: ráncos volt a nyaka és a keze – utóbbi helyen száz ember közül egy ha ráncosodik ebben az életkorban.

De akárki volt is, olyan erős volt, mint egy hímgorilla és legalább olyan veszélyes is. Laurelnek semmi kedve nem volt hozzá, hogy a saját asztalára kerüljön. Remélte, hogy az épp most érkezett látogató ki tudja őt húzni a csávából.

Egy jóképű fekete fickó lépett a boncterembe, aki bár ismerősnek tűnt, mégsem tudta, hol láthatta már.

J ügynök észrevette, hogy a biztonsági őr fülkéjének ajtaja nyitva áll, így egyből megindult befelé.

Belépett a vizsgálószobába és megpillantotta Laurelt. Egy boncasztal mellett állt, amelyen senki sem feküdt, csak le volt takarva egy padlóig érő lepellel. A nő csak állt ott, mintha azt is elfelejtette volna, hogy fiú-e vagy lány. Lehet, hogy az az átkozott agytörlő csinált vele valamit?

A másik asztalon egy középkorú fehér férfi feküdt. Úgy tűnt, jól ellátták a baját valahol egy lőtéren.

– Helló! – köszönt J ügynök a nőnek.

– Helló! – felelt az. A hangja elég mulatságos volt. Ha ezen túl lesznek, majd beszél K ügynökkel, hogy vizsgáltassa meg, nem károsodott-e az agya.

De emlékeznie kellett rá, hogy a nő nem emlékszik rá. Tiszta lappal indul. Nos. Megjátszhatná, hogy zsaru.

Használhatná a saját nevét, de semmi értelme, hogy tovább zavarja a már amúgy is elég zavaros vizeket. Tehát megszólalt. – Ö... Preston őrmester vagyok a huszonhetes parancsnokságtól. Behoztak ide egy macskát egy holttesttel. A macska nyakörvén minden bizonnyal az a felirat volt, hogy Orion.

– Igen. Így van. Nagyon népszerű a macska.

– Igen. Szóval, a macska... tanúja volt egy gyilkosságnak. El kell vinnem magammal.

– Hát nem is tudom, pillanatnyilag merre van a cicus – és megrántotta a vállát.

– Nem tudja?

– Nem – és suttogni kezdett. – Nem vihetne el inkább engem a macska helyett?

– Hogy mondja?

– Azt mondtam: Nem vihetne el inkább engem a macska helyett?

J ügynök elvigyorodott. Ez gyorsan megy!

A nő arca azonban elkomorodott és újra suttogni kezdett, de ezt már tényleg alig lehetett érteni. – Figyeljen. Nagyon szeretnék elmenni innen, de most azonnal!

J ügynök tovább vigyorgott. Hé! Új a ruha, új a név, de ő a régi! A vonzerőnek semmi sem áll útjába!

* * *

Ó, Istenem! Ez a kelekótya azt hiszi, rá akarok mászni! Ha zsaru, biztosan van pisztoly a szörnyű fekete öltönye alatt, nekem meg valahogy észhez kell térítenem!

De anélkül, hogy elárulnám, mit teszek. Csak finoman. Nagyon finoman.

 

K ügynök kiszállt a kocsiból, bekapcsolta a riasztót és elindult az épület felé. A kölyök jót akar, de nem várhatnak napestig. Főleg akkor nem, amikor a Föld – nem is: egy egész galaxis – sorsa forog kockán. Ilyenkor nincs idő kamatyolni!

K ügynök lassan odaért a pulthoz. Senkit nem látott – az őr biztosan hátrament telefonálni vagy a mosdóban van. Na jó, kap még pár percet a kölyök. Ami azt illeti, nagyon szeretett volna rágyújtani. Kivett egy cigit és nekidőlt a pultnak, végigtapogatva magát, hogy hova is tehette a gyufát. Végtére is ha felrobban a Föld, akkor ez az utolsó szál már oly mindegy...

 

– Nagyon szeretnék elmenni magával! – folytatta Laurel.

– Igen? Miért? – vigyorgott J ügynök.

A nő azonban nem viszonozta a mosolyt. – Mehetünk? – Ekkor lenézett a derekára. – Mutatni szeretnék magának valamit.

J ügynök felhúzta a szemöldökét. – Nyugi, szivi! Mire ez a nagy sietség? Nem kell így rohanni. Itt vagyok.

Laurel a fiú felé hajolt és már szinte csak tátogott. Az arca feszült volt. Ekkora vágy emészti? Már egészen a fülénél volt, mikor ezt mondta. – Nem érted. Ezt tényleg látnod kell.

J ügynök bólintott. – De értem. És már alig várom, hidd el! De tisztázzunk valamit: nem akarom játszani a macsót vagy ilyesmi, de szeretem, ha én kezdeményezhetek, oké?

Hogyan is gondolhatott olyasmire, hogy ez a fickó vonzó? Ostoba tökfilkó, semmi több. Mit csináljon? Rajzolja le neki? Rúgja bokán? Mind azt gondolják, hogy ők a teremtés koronái, hogy a nők fölött állnak – mind egytől-egyig!

Meg kell neki mondani, de most azonnal. Nincs idő lacafacázni. Véget kell vetni ennek a lagymatag dumának! Végtére is zsaru; tudja, hogy kell bánni a rosszfiúkkal, nem?

 

K ügynök talált gyufát a pulton. Végighúzta a doboz oldalán, de egy másodperc múlva elaludt. Rosszallóan nézett rá és egy másik után nyúlt.

 

Laurel rávicsorította fogait a fiúra, de ez semmiképpen nem mosoly volt. – Figyelj, te bikák bikája! Tudom, hogy most nincs helyén az eszed, de segítened kell valamiben! – és az asztal alá kezdett mutogatni.

J ügynök elvigyorodott. Itt és most? Itt, az asztalon?

Hülye! – gondolta Laurel. – Idióta! Barom! Mamlasz!... Zsaru!

Már azon volt, hogy felpofozza.

De sehogyan sem tudta lerázni magáról az érzést, hogy ismeri. És ez nagyon furcsa volt. Lehet, hogy különös tehetség lapul benne. Csak ez lehet mögötte.

– A-vaz a-vasz-ta-val a-va-la-vatt!

J ügynök mindig is bírta az ilyen dumát. Szóval alatt... De mi alatt? AZ ASZTAL ALATT?

Megvan! Szóval nem rá akart mászni! Figyelmeztetni akarta valamire!

Na végre! Rájött!

De – mi az a kis pisztoly a kezében? Laurel összeráncolta a szemöldökét. A legjobb tudomása szerint a rendőrség...

 

A második gyufa is kialudt. K ügynök csak ekkor vette észre, hogy valami ráragadt a gyufákra. De honnan kerülhetett oda?

Felnézett.

Egy halott férfi volt a mennyezetre tapasztva – nyúlós, csöpögő, ragasztószerű folyadékkal. Egyik kezében rovarirtót tartott, az arcán meg nagy meglepetés nyoma tükröződött.

A rohadt életbe! Nem kellett meteorológusnak lennie ahhoz, hogy kitalálja, honnan fúj a szél. Edgar! Már járt itt!

Előhúzta négyes sorozatú fegyverét és berohant az ajtón.

 

A boncasztalról lerepült a lepel és Edgar pattant ki alóla. J ügynök kezébe kapta pisztolyát és körbefordult vele, miközben Edgar megragadta Laurelt és az álla alá dugta a gyorsítófegyver csövét. K ügynök éppen ekkor rohant be a terembe a deatomizálójával.

– Ne mozdulj, te büdös bogár! – kiáltott rá. Edgarra célzott fegyverével, amelyet szorosan tartott rezzenéstelen kezeiben.

– Ne lőjön! Ne lőjön! – ordított rá J ügynök, aki szintén Edgarra célzott, de tudta, hogy nem lenne képes pontosan eltalálni még ilyen közelről sem. Azt sem tudta, hogy Krikettje milyen hatást fejtene ki ekkora távolságról.

– Jézus, magának ilyen lassú a felfogása? – kérdezte Laurel a srácra pillantva.

– Honnan tudhattam volna?

– Mit kellett volna tennem? Talán szerenádot kellett volna adnom, hogy egy pszichopata lapul az asztal alatt???

– Talán ha nem úgy próbálkozott volna, mint egy utolsó utcai kurva...

– Tipikus férfi! Csak mutasson a nő egy kis függetlenséget és egyből nem tudják, mihez kezdjenek! El sem tudom hinni, hogy azt gondoltam magáról, mennyire frankó fickó!

– Maga frankónak tartott?

– Elnézést, hogy félbe kell szakítanom a párzási rituáléjukat, de dobják el a fegyvereiket! – kiáltott Edgar.

– Szó sem lehet róla, Ízeltlábúkám! – szólt K ügynök. – Te dobd el a tiédet!

Edgar hátrálni kezdett, magával vonszolva Laurelt.

– Engedd őt el! – ordított rá K ügynök.

– Mit akar azzal a deatomizátorral? Úgysem lőhet le, mert akkor ennek a nősténynek is annyi.

Edgar egyre csak hátrált. Átment a hallba, majd a folyosó vége felé tartott, ahol egy vékony drót akadályozta meg a szabadba jutást.

A két ügynök követte őket a hallba.

– Álljanak meg! – mondta Edgar. – Különben megölöm.

– Ha megteszed, akkor mi is végzünk veled – felelt K ügynök. – Tudod, hogy nem engedhetlek el, még akkor sem, ha ez polgári áldozattal jár.

– Polgári áldozat? Itt rólam lenne szó? – kérdezte meglepődötten és felháborodottan Laurel.

– Semmi gond, Laurel! – vágta rá J ügynök.

– Tényleg? Ezt hogy érted, te kecskepásztor? – ekkor Edgarra nézett, majd a puskára.

– Minden rendben lesz. Kitalálunk valamit.

– Dehogy találtok ki semmit, húsgombolyagok! – kiáltott fel Edgar.

– Ez lesz az utolsó esélyed. Engedd el a nőt, te szarevő! – figyelmeztette K ügynök a szarevőt és felemelte fegyverét.

– Trágya. Nem szar, hanem trágya. És idefigyelj, majomember, lehet, hogy a világ másik végéből jöttem, de akkor is magasabb evolúciós szinten állok, mint te, szóval jó lenne, ha befejeznéd ezt az üres locsogást!

Ebben a pillanatban Orion úgy döntött, hogy akcióba lép. Hirtelen előmászott a semmiből, Edgarra vetetette magát és hatalmas fújások kíséretében repülni kezdett feléje. A fején landolt és éles körmével felsértette a bőrt. Edgar az egyik kezével elengedte Laurelt, másik kezével meg a fejéhez nyúlt és megragadta a macskát. A nyakörve láttán elvigyorodott. K ügynöknek igaza volt – mégsem olyan hülye.

Edgar ekkor megragadta a nyakörvön lógó kicsiny csengettyűt, leszakította és egy mozdulattal eldobta a macskát, ám másik kezével még mindig szorosan tartotta Laurelt és az álla alá szegezett puskát. Szájába tette a csengettyűt, lenyelte, majd elvigyorodott.

– Hogy az a... – kezdett átkozódni K ügynök. – Bocsánat, asszonyom, de nincs más választásom – és maga elé emelte fegyverét. J ügynök felkiáltott. – K ügynök, ne...!

Edgar és Laurel hatalmas sebességgel megindultak az ablak felé. A pillanat törtrésze alatt áttörték a falat, ami azonban lehet, hogy már ott sem volt a félelmetes erejű lövedék jóvoltából. Egy hatalmas robbanás kíséretében a folyosó egész vége eltűnt. Amikor a por és a füst eloszlott, J ügynök odafutott, ahol az előbb még a fal volt. A lyuk mögött egy szellőzőcsatorna húzódott; áthajolt a falon és mindkét irányban végigtekintett rajta, de semmit sem látott. Semmi jele se bogárnak, se Laurelnek.

K ügynökre nézett, majd a fegyverére. – Ez az izé... Ők már...?

K ügynök behajolt a szellőzőbe. – Nem. Elvétettem. Gyerünk!

A két férfi megindult a bejárat felé. Rosszul alakulnak a dolgok. Nagyon rosszul.