HAR­MA­DIK FE­JE­ZET

– Oko­sab­ban ten­néd, ha nem si­et­nél annyi­ra, kis ka­to­na! – néz­te meg őt a mar­ko­tá­nyos­nő, akit meg­fo­gott Fab­ri­zio sá­padt­sá­ga és szép sze­me. – Nem elég ke­mény még a te ke­zed! Na­gyon erős kard­csa­pá­sok fog­nak ma zu­hog­ni! Ha még pus­kád vol­na… nem mon­dom… te is meg­ereszt­het­nél egy go­lyót, akár a töb­bi!

Fab­ri­zi­ó­nak nem tet­szett a ta­nács, de hi­á­ba no­szo­gat­ta lo­vát, se­hogy sem tud­ta el­hagy­ni a mar­ko­tá­nyos­nő két­ke­re­kű­jét. Időn­ként mint­ha kö­ze­lebb­ről szólt vol­na az ágyú, ilyen­kor nem ér­tet­ték meg egy­mást, mert per­sze Fab­ri­zio új­ra meg új­ra oda­szólt a nő­nek, annyi­ra fe­szí­tet­te az uj­jon­gás és a bol­dog­ság. És a mar­ko­tá­nyos­nő min­den sza­vá­tól csak még job­ban uj­jon­gott, mert a bol­dog­sá­gá­ról be­szél­he­tett ve­le. Csak iga­zi ne­vét hall­gat­ta el, meg szö­ké­sét a bör­tön­ből, kü­lön­ben ap­rán­ként min­dent el­mon­dott az asszony­nak, aki olyan jó­szí­vű­nek lát­szott. A mar­ko­tá­nyos­nő csak bá­mult és egyet­len szót sem ér­tett mind­ab­ból, amit a szép fi­a­tal ka­to­na be­szélt.

– No, most már ér­tem! – ki­ál­tot­ta vég­re di­a­dal­ma­san. – Sze­rel­mes fi­a­tal úr­fi ma­ga, aki be­le­bo­lon­dult a né­gyes hu­szá­rok va­la­me­lyik ka­pi­tá­nyá­nak fe­le­sé­gé­be! A szív­sze­rel­me meg­aján­dé­koz­ta ez­zel a hu­szár­ru­há­val, ma­ga gyor­san be­le­bújt, és utá­na­sza­ladt! Úgy igaz, ahogy Is­ten van az ég­ben, hogy so­ha­sem volt ka­to­na! De bá­tor gye­rek, és ha az ez­red tűz­be ke­rül, ott akar len­ni! Ne mond­has­sák, hogy fél­ti a bő­rét!

Fab­ri­zio min­dent vál­lalt: csak így vár­hat­ta, hogy jó ta­ná­cso­kat kap­jon.

„Nem is­me­rem eze­ket a fran­ci­á­kat! – gon­dol­ta. – Ha nem se­gít va­la­ki, megint si­ke­rül be­csu­kat­nom ma­gam, s a lo­va­mat megint csak el­lop­ják.”

– Elő­ször is valld be, fi­acs­kám, még hu­szon­egy éves sem vagy! – foly­tat­ta a mar­ko­tá­nyos­nő egy­re me­le­geb­ben. – Jó, ha meg­vagy ti­zen­hét!

Ez volt az igaz­ság; Fab­ri­zio ked­ve­sen be­val­lot­ta.

– Szó­val még nem is so­roz­tak, egye­nest a hölgy ked­vé­ért si­etsz da­ra­bok­ra té­pet­ni ma­gad! A fe­ne egye, nincs is rossz gusz­tu­sa! Ha akad még ná­lad azok­ból az ara­nyak­ból, ami­ket tő­le kap­tál, el­sőb­ben is új lo­vat kell ven­ned! Nézd csak, hogy he­gye­zi a fü­lét a gebéd, ha ki­csit kö­ze­lebb­ről buf­fog az ágyú. Pa­raszt­ló ez, ha­lál­ba visz, mi­helyt tűz­be ke­rülsz. Az a fe­hér füst, amit ott látsz, ott lent, a sö­vé­nyen túl, az a raj­vo­nal tü­ze már, ked­ves­kém! Majd meg­tu­dod, mi a félsz, ha go­lyók füttyög­nek kö­rü­löt­ted. És jól ten­néd, ha en­nél va­la­mit, míg van rá időd.

Ezt a ta­ná­csot meg­fo­gad­ta Fab­ri­zio; egy ara­nyat adott a mar­ko­tá­nyos­nő­nek, s kér­te, ve­gye el, ami jár ne­ki.

– Meg­fáj­dul az em­ber szí­ve! – ki­ál­tott az asszony. – Ez a sze­gény gye­rek még azt sem tud­ja, ho­gyan kell a pénz­zel bán­ni! Meg­ér­de­mel­néd, hogy rá­vág­jak Co­cot­te-ra, s mar­kom­ban az ara­nyad­dal el­ro­bog­jak. Vi­gyen el az ör­dög, ha a gebéd utol­ér! Mit csi­nál­nál, te má­lé, ha meg­lóg­nék? Ta­nuld meg, ha az öreg­ágyúk mo­rog­nak, ne mu­to­gasd az ara­nya­i­dat. Ne­sze ti­zen­nyolc frank és öt­ven cen­ti­me, ez vissza­jár; har­minc sout, az ebéd árát, le­fog­tam. Na­gyon ha­mar bő­vi­ben lesz el­adó ló. Ha ki­csi, tíz fran­kot adsz ér­te. De húsz­nál töb­bet sem­mi­kép­pen! Még ak­kor sem, ha a négy Ay­mon fiú lo­va^[21] vol­na.

Fab­ri­zio meg­et­te az ebé­det, a mar­ko­tá­nyos­nő még egy­re du­ru­zsolt, ami­kor egy nő fél­be­sza­kí­tot­ta, egye­ne­sen fe­lé­jük tart­va meg­je­lent az úton.

– Hé! Hé! – ki­ál­to­zott a nő. – Hé, Mar­got! A 6. gya­log­ez­red itt áll jobb­ra!

– Itt kell hagy­ja­lak, kis­fi­am! – for­dult a mar­ko­tá­nyos­nő hő­sünk­höz. – De iga­zán mon­dom, saj­nál­lak. Meg­sze­ret­te­lek, a szent­sé­ge­det! Nem ér­tesz te a vi­lá­gon sem­mi­hez, le­kap­nak a tíz kör­möd­ről, úgy igaz, ahogy Is­ten van az ég­ben. Gye­re ve­lem a ha­to­sok­hoz!

– El­hi­szem, hogy sem­mi­hez nem ér­tek, de ve­re­ked­ni aka­rok, és oda­me­gyek, ah­hoz a fe­hér füst­höz! – fe­lel­te Fab­ri­zio.

– Nézd, hogy he­gye­zi a fü­lét a lo­vad! Ha ott vagy­tok, akár­mi­lyen va­cak ge­be is, nem bírsz ve­le, vág­tat­ni kezd, és is­ten tud­ja, ho­vá ra­gad. Hall­gass rám, amint a ka­to­nák­hoz érsz, sze­rezz ma­gad­nak pus­kát és töl­tény­tás­kát, állj kö­zé­jük, és csi­náld pon­to­san azt, amit ők. Is­te­nem! Bár­mi­be fo­ga­dok, hogy te még töl­te­ni sem tudsz!

Fab­ri­zio mé­lyen meg­sér­tő­dött, de azért be­val­lot­ta új ba­rát­nő­jé­nek, hogy rá­hi­bá­zott az igaz­ság­ra.

– Sze­gény, sze­ren­csét­len gye­rek, rög­tön meg­ölik! Is­ten a ta­núm, hogy nem él so­ká­ig! Ve­lem kell jön­nöd, ér­ted? Ve­lem! – is­mé­tel­get­te pa­ran­cso­lón.

– De én ve­re­ked­ni aka­rok!

– Légy nyu­godt, ve­re­ked­hetsz! A ha­tos ez­red hí­res ez­red, és ma min­den­ki­nek ki­jut!

– De ha­mar el­ér­jük a ma­ga ez­re­dét?

– Ne­gyed­óra sem kell hoz­zá.

„Ha ez a de­rék nő párt­fo­gol – gon­dol­ta Fab­ri­zio –, meg­me­ne­kü­lök at­tól, hogy kém­nek tart­sa­nak a tu­dat­lan­sá­go­mért, és vég­re har­col­ha­tok!”

Eb­ben a pil­la­nat­ban az ágyúk sza­va még erő­sebb lett, egyik dör­gés a má­si­kat kö­vet­te.

– Mint a ró­zsa­fü­zér! – mond­ta Fab­ri­zio.

– Már tisz­tán lát­ni a raj­vo­nal tü­zet! – szó­lalt meg a mar­ko­tá­nyos­nő, és os­tor­ral csa­pott kis lo­vá­ra; lát­szott, hogy a ló egé­szen iz­ga­tott a lö­völ­dö­zés­től.

A mar­ko­tá­nyos­nő jobb­ra for­dult, és to­rony­iránt ne­ki­vá­gott a rét­nek; bo­ká­ig érő sár­ba ju­tot­tak; a kis két­ke­re­kű majd­nem ott­ra­gadt: Fab­ri­zio a ke­re­kek­nek fe­szült. Lo­va két­szer el­esett; az­u­tán az út ös­vénnyé szű­kült, szá­ra­zabb lett. Fab­ri­zio száz lé­pést sem te­he­tett, ami­kor lo­va hir­te­len meg­állt. Egy holt­test fe­küdt ke­reszt­ben az ös­vé­nyen, ló és lo­va­sa meg­bor­zadt.

Fab­ri­zio min­dig sá­padt ar­ca egé­szen zöld­dé vált; a mar­ko­tá­nyos­nő rá­né­zett a ha­lott­ra, s mint­ha csak ma­gá­nak mond­ta vol­na:

– Nem a mi di­ví­zi­ónk­ból va­ló!

Majd hő­sünk­re pil­lan­tott, és na­gyot ne­ve­tett.

– No, ki­csi­kém! – ki­ál­tot­ta. – Íz­lik?

Fab­ri­zio der­medt volt. Leg­mé­lyeb­ben az döb­ben­tet­te meg: mi­lyen pisz­kos a ha­lott lá­ba! Már le­húz­ták ró­la a ba­kan­csot, s a tes­ten csak az ócs­ka, vér­rel át­ita­tott nad­rág ma­radt.

– Gye­re kö­ze­lebb! – szólt rá a mar­ko­tá­nyos­nő. – Szállj le a ló­ról! Ezt meg kell szok­nod. Ej­ha! – ki­ál­tot­ta. – Át­ütöt­te a fe­jét.

A go­lyó a ha­lott or­ra mel­lett fú­ró­dott be, s a túl­só ha­lán­té­kán jött ki – bor­zal­ma­san el­tor­zí­tot­ta az ar­cot; az egyik szem nyit­va ma­radt.

– Szállj már le a ló­ról, kis­fi­am! – szólt rá is­mét a mar­ko­tá­nyos­nő. – Szállj le, és szo­rítsd meg a ke­zét! Lás­suk, vissza­szo­rít­ja-e?

Fab­ri­zio egyet­len pil­la­na­tig sem té­to­vá­zott: le­ug­rott lo­vá­ról; azt hit­te, az iszo­nyo­dás­tól rög­tön meg­hal, de ke­mé­nyen meg­szo­rí­tot­ta a ha­lott ke­zét. Az­u­tán mint­ha meg­sem­mi­sült vol­na – érez­te, nincs ere­je új­ra ló­ra száll­ni. A ha­lott nyi­tott sze­mé­től félt leg­job­ban.

„A mar­ko­tá­nyos­nőm még gyá­vá­nak tart!” – gon­dol­ta ke­se­rű­en. De tud­ta, hogy nem moz­dul­hat: rög­tön össze­es­nék. Ret­te­ne­tes pil­la­nat volt; Fab­ri­zio már-már esz­mé­le­tét vesz­tet­te. Az asszony rá­né­zett, für­gén le­ug­rott kis ko­csi­já­ról – szó nél­kül egy po­hár pá­lin­kát nyúj­tott a fi­ú­nak. Fab­ri­zio egy­szer­re fel­haj­tot­ta; is­mét ló­ra tu­dott ül­ni, egyet­len szó nél­kül ment to­vább. A mar­ko­tá­nyos­nő sze­me sar­ká­ból időn­ként rá­pil­lan­tott.

– Majd hol­nap ve­rek­szel, kis­fi­am! – szó­lalt meg vég­re. – Ma ve­lem ma­radsz! Lát­ha­tod, hogy meg kell ta­nul­nod a ka­to­nás­ko­dást.

– Nem, nem! Azon­nal ve­re­ked­ni aka­rok! – ki­ál­tot­ta hő­sünk sö­té­ten; a mar­ko­tá­nyos­nő ezt jó jel­nek tar­tot­ta.

Az ágyú­dör­gés erő­sö­dött, s mint­ha kö­ze­le­dett vol­na. A lö­vé­sek most már meg­sza­kí­tat­lan basszus­kí­sé­ret­ként hang­zot­tak, pil­la­nat­nyi szü­net nem éke­lő­dött kö­zé­jük, s eb­ből az ál­lan­dó basszus­kí­sé­ret­ből, mely tá­vo­li víz­esés za­já­ra em­lé­kez­te­tett, tisz­tán ki­vált a raj­vo­nal­tűz.

Az út most fák kö­zött tűnt el: a mar­ko­tá­nyos­nő eb­ben a pil­la­nat­ban fran­cia ka­to­ná­kat pil­lan­tott meg, hár­man vagy né­gyen lé­lek­sza­kad­va ro­han­tak fe­lé­jük. Az asszony gyor­san le­ug­rott ko­csi­já­ról, odább­fu­tott, s ti­zen­öt-húsz lé­pés­nyi­re az út­tól el­bújt. Ab­ba a lyuk­ba ku­po­ro­dott, mely egy ki­té­pett nagy fa he­lyén tá­ton­gott. „Most hát meg­tu­dom – gon­dol­ta Fab­ri­zio –, gyá­va va­gyok-e?” Meg­állt az el­ha­gyott kis mar­ko­tá­nyos­ko­csi mel­lett, s ki­húz­ta kard­ját. A ka­to­nák rá sem pil­lan­tot­tak, vé­gig­fu­tot­tak a ki­csi er­dő mel­lett, az út bal ol­da­lán.

– A mi­e­ink! – mond­ta nyu­god­tan a mar­ko­tá­nyos­nő, míg ki­ful­lad­va vissza­tért két­ke­re­kű­jé­hez. – Ha a lo­vad vág­tat­ni tud­na, azt mon­da­nám, menj elő­re, egé­szen az er­dő túl­só szé­lé­ig, s nézd meg, van­nak-e a sík­sá­gon?

Fab­ri­zi­ó­nak nem kel­lett két­szer mon­da­ni; le­tört egy nyár­fa­ágat, le­tép­te le­ve­le­it, s tel­jes ere­jé­vel üt­ni kezd­te a lo­vát. A ge­be egy per­cig vág­ta­tott, majd is­mét a meg­szo­kott ko­co­gás­ba csa­pott át. A mar­ko­tá­nyos­nő vág­tá­ra fog­ta sa­ját lo­vát.

– Állj meg! Állj meg már! – ki­ál­tot­ta Fab­ri­zio után.

Ha­ma­ro­san mind a ket­ten ki­ju­tot­tak az er­dő­ből; a sí­kon ék­te­len zaj fo­gad­ta őket. Ágyú- és pus­ka­tűz min­den ol­dal­ról, jobb­ról, bal­ról, há­tul­ról. Az er­dő, me­lyet ma­guk mö­gött hagy­tak, a sík­ság fö­lé emel­ke­dő, nyolc-tíz láb ma­gas dom­bot bo­rí­tott – így elég jól lát­hat­ták a csa­ta­tér egyik sar­kát; de a fá­kon túl a rét üres volt. Ezt a sík ré­tet ta­lán ezer lé­pés­nyi tá­vol­ban sű­rű fűz­fa­sor zár­ta le; a fűz­fák fö­lött fe­hér füst ter­jen­gett, mely időn­ként az ég fe­lé go­mo­lyo­dott.

– Csak tud­nám, hol az ez­red! – szó­lalt meg za­va­ro­dot­tan az asszony. – Nem lesz jó egye­ne­sen át­vág­ni a ré­ten… Igaz is, hal­lod-e? – for­dult Fab­ri­zi­ó­hoz. – Ha el­len­ség ke­rül eléd, rög­tön bökd meg a kar­dod he­gyé­vel, s ne az­zal töltsd az időt, hogy össze­vissza vag­do­sod.

A mar­ko­tá­nyos­nő most meg­lát­ta az előb­bi négy ka­to­nát, az er­dő­ből buk­kan­tak ki a sík­ra, az út­tól bal­ra. Az egyik lo­von ült.

– No, itt van, amit kí­ván­tál! – for­dult Fab­ri­zi­ó­hoz. – Ho­lá! Hó! – ki­ál­tott a lo­vas­nak. – Gye­re ide, igyál egy po­hár­ral!

A ka­to­nák kö­ze­led­tek.

– Hol van­nak a ha­tos gya­lo­go­sok? – kér­dez­te ki­ált­va az asszony.

– Ar­ra lent, öt­perc­nyi­re in­nen! A csa­tor­na előtt, a fűz­fák mel­lett! Ott esett el ép­pen most Ma­con ez­re­des!

– Akarsz öt fran­kot a lo­va­dért?

– Öt fran­kot? Ne bo­molj, ma­ma! Tisz­ti ló ez! Ne­gyed­óra sem te­lik el, és öt ara­nyat ka­pok ér­te!

– Adj egy ara­nyat! – for­dult a mar­ko­tá­nyos­nő Fab­ri­zi­ó­hoz.

Majd kö­ze­lebb ment a lo­vas ka­to­ná­hoz:

– Ugorj le gyor­san! Itt az ara­nyad!

A ka­to­na le­ug­rott, Fab­ri­zio jó­ked­vű­en nye­reg­be szállt; a mar­ko­tá­nyos­nő le­ol­dot­ta a ge­bé­ről a kis nye­reg­tás­kát.

– Se­gít­se­tek hát! – ki­ál­tott a ka­to­nák­ra. – Hagy­já­tok, hogy a hölgy dol­goz­zon?

De amint a zsák­má­nyolt ló meg­érez­te a nye­reg­tás­kát, ágas­kod­ni kez­dett, s Fab­ri­zio, aki jó lo­vas volt, ere­jét meg­fe­szít­ve tud­ta csak fé­ken tar­ta­ni.

– Jót je­lent! – mond­ta a mar­ko­tá­nyos­nő. – Az ura­ság nem szok­ta meg a nye­reg­tás­ka csik­lan­do­zá­sát.

– Tá­bor­nok lo­va! – ki­ál­tot­ta a ka­to­na, aki el­ad­ta. – Ez a ló úgy meg­éri a tíz ara­nyat, mint sem­mit!

– Ne­sze, húsz frank! – mond­ta Fab­ri­zio, aki majd meg­bo­lon­dult bol­dog­sá­gá­ban, hogy erő­tel­je­sen fi­cán­ko­ló lo­vat ér­zett két comb­ja kö­zött.

Eb­ben a pil­la­nat­ban ágyú­go­lyó tör­te át fer­dén a fűz­fa­sort – és Fab­ri­zio meg­fi­gyel­het­te a kü­lö­nös lát­ványt: sok-sok ap­ró ág rö­pült fel min­den­fe­lől, mint­ha csak le­ka­szál­ták vol­na őket.

– Aha! Kö­ze­le­dik az öreg­ágyú! – for­dult hoz­zá a ka­to­na, míg el­tet­te a húsz frank­ját.

Ek­kor dél­után két óra le­he­tett.

Fab­ri­zio még nem sza­ba­dult a kü­lö­nös lát­vány va­rá­zsá­tól, ami­kor né­hány tá­bor­nok – s nyo­muk­ban vagy húsz hu­szár – vág­tá­ban át­csa­pott a ha­tal­mas rét egyik sar­kán, ar­ra­fe­lé, amer­re ő állt. Fab­ri­zio lo­va fel­nye­rí­tett, ket­tőt-hár­mat ágas­ko­dott, majd he­ve­sen meg­rán­tot­ta a kan­tár­szá­rat, mely vissza­tar­tot­ta. „Hát jó, gye­rünk!” – gon­dol­ta Fab­ri­zio.

A ló, amint sza­bad­já­ra en­ged­ték, szá­guld­va ira­mo­dott a tá­bor­no­kok kí­sé­re­te után. Fab­ri­zio négy dí­szes ka­la­pot szá­molt meg. Ne­gyed­órá­val ké­sőbb a mel­let­te nyar­ga­ló hu­szár el­ej­tett sza­va­i­ból meg­ér­tet­te, hogy a tá­bor­no­kok kö­zül az egyik a hí­res Ney mar­sall. El­mond­ha­tat­la­nul bol­dog lett; de se­hogy sem tud­ta ki­ta­lál­ni: a négy tá­bor­nok kö­zül ugyan me­lyik is Ney mar­sall? Min­de­nét oda­ad­ta vol­na, ha meg­tud­hat­ja; de eszé­be ju­tott: nem sza­bad meg­szó­lal­nia. A kí­sé­ret meg­állt, mert át kel­lett kel­ni­ök egy szé­les ár­kon, mely elő­ző nap tel­je­sen meg­telt eső­víz­zel. Ha­tal­mas fák so­ra­koz­tak itt, s az árok bal fe­lől azt a ré­tet ha­tá­rol­ta, ahol Fab­ri­zio a lo­vát vá­sá­rol­ta, ami­kor ide ki­ért. A leg­több hu­szár le­szállt a ló­ról; me­re­dek és na­gyon csú­szós árok volt, s a víz tük­re jó há­rom-négy láb­nyi­val a rét­nél me­lyeb­ben fe­küdt. Fab­ri­zi­ót tel­je­sen el­fog­lal­ta bol­dog­sá­ga; töb­bet gon­dolt Ney mar­sall­ra s a di­cső­ség­re, mint lo­vá­ra – és a fel­he­vült, iz­ga­tott ló be­ug­rott a csa­tor­ná­ba; a víz ma­gas­ra freccsent. Az egyik tá­bor­nok csu­rom­vi­zes lett a zu­ha­tag­tól, s ká­rom­kod­va fel­ki­ál­tott:

– Az ör­dög vin­né ezt a bü­dös dö­göt!

Fab­ri­zi­ót, mély­sé­ge­sen meg­se­bez­te a sér­tés. „Kér­he­tek ezért ma­gya­rá­za­tot?” – tű­nő­dött. És hogy ad­dig is be­bi­zo­nyít­sa, nem is olyan ügyet­len: meg­kí­sé­rel­te, hogy lo­vá­val meg­mássza az árok túl­só ol­da­lát. De az is me­re­dek volt, s öt-hat láb ma­gas. Ezt a ter­vét el kel­lett ej­te­nie; ek­kor fel­fe­lé in­dult a víz el­le­né­ben, lo­va nya­kig be­le­me­rült, vég­re egy ita­tó­sze­rű hely­re ért; itt, az eny­he lej­tőn, könnye­dén fel­ug­ra­tott a csa­tor­na túl­só ol­da­lán el­te­rü­lő rét­re. A kí­sé­ret­ből ő volt az el­ső ka­to­na, aki át­ért; most büsz­kén lép­delt fel-alá a par­ton. A hu­szá­rok elég­gé ta­nács­ta­la­nul evic­kél­tek az árok mé­lyén, mert a víz több he­lyütt öt láb mély is volt. Két-há­rom ló meg­ijedt és úsz­ni pró­bált, eb­ből ször­nyű lo­cso­gás tá­madt. Az egyik törzs­őr­mes­ter ész­re­vet­te, mi­lyen ügye­sen ju­tott át a rét­re az a tak­nyos kö­lyök, aki pe­dig annyi­ra nem lát­szott ka­to­ná­nak.

– Fel­fe­lé! Fel­fe­lé! A víz el­le­né­ben! Bal­ra ita­tó van! – ki­ál­tot­ta; és las­san-las­san mind át­evic­kél­tek.

Ami­kor Fab­ri­zio a túl­só part­ra ért, egye­dül ta­lál­ta a tá­bor­no­ko­kat; úgy hal­lot­ta, most még erő­seb­ben ágyúz­nak. Alig ér­tet­te meg a tá­bor­no­kot, akit olyan szé­pen el­áz­ta­tott, pe­dig a fü­lé­be or­dí­tot­ta:

– Hol sze­rez­ted ezt a lo­vat?

Fab­ri­zio iz­gal­má­ban ola­szul fe­lelt:

– L'ho comp­ra­to po­co fa! (Ép­pen most vet­tem!)

– Mit mon­dasz? – ki­ál­tot­ta a tá­bor­nok.

De most oly ha­tal­mas ze­ne­bo­na tá­madt, hogy Fab­ri­zio nem tu­dott fe­lel­ni. Be­vall­juk – hő­sünk iga­zán nem volt hős eb­ben a pil­la­nat­ban. Ha­nem azért a fé­le­lem csak má­sod­sor­ban za­var­ta; in­kább a fül­sér­tő zaj há­bo­rí­tot­ta fel. A kí­sé­ret már to­vább­szá­gul­dott; túl­jut­va az ár­kon, nagy, meg­mű­velt föl­dön vág­tak át, a ré­tet itt min­de­nütt holt­tes­tek fed­ték.

– A vö­rös­ka­bá­to­sok! A vö­rös­ka­bá­to­sok! – ki­ál­tot­ták öröm­mel a hu­szá­rok; Fab­ri­zio elő­ször nem ér­tet­te őket. Vé­gül ész­re­vet­te, hogy a leg­több holt­tes­ten – csak­ugyan – vö­rös ka­bát van. Ész­re­vett va­la­mit, és a ré­mü­let­től meg­bor­zon­gott; a sze­ren­csét­len vö­rös­ka­bá­to­sok kö­zül so­kan él­tek még; bi­zo­nyá­ra se­gít­sé­gért es­de­kel­tek, és sen­ki nem állt meg, hogy se­gít­sen raj­tuk. Hő­sünk ér­zé­ke­nyen és em­be­ri­e­sen gon­dol­ko­dó lé­lek volt, s min­dent meg­tett, hogy lo­va rá ne ta­pos­son va­la­me­lyik vö­rös­ka­bá­tos­ra. A kí­sé­ret meg­állt; Fab­ri­zio, aki nem ügyelt elég­gé ka­to­nai kö­te­les­sé­gé­re, to­vább­vág­ta­tott, az egyik sze­ren­csét­len se­be­sült­re me­red­ve.

– Meg­állsz vég­re, te tak­nyos! – ki­ál­tott utá­na a törzs­őr­mes­ter.

Fab­ri­zio most vet­te ész­re, hogy jobb­ról húsz lé­pés­sel meg­előz­te a tá­bor­no­ko­kat, ép­pen azon az ol­da­lon, amer­re táv­csö­ve­i­ket for­dí­tot­ták. Ami­kor vissza­for­dult, hogy be­áll­jon a hu­szá­rok kö­zé, akik né­hány lé­pés­sel hát­ra­ma­rad­tak, meg­hal­lot­ta: a leg­tes­te­sebb tá­bor­nok pa­ran­cso­ló­an, majd­nem rend­re­uta­sí­tón be­szél szom­széd­já­val, egy má­sik tá­bor­nok­kal; ká­rom­ko­dott. Fab­ri­zio nem tud­ta le­gyűr­ni kí­ván­csi­sá­gát – és hi­á­ba ta­ná­csol­ta ba­rát­nő­je, a bör­tön­őr fe­le­sé­ge, hogy hall­gas­son, össze­ál­lí­tott egy fran­ci­ás, ki­fo­gás­ta­lan mon­da­tocs­kát, és szom­széd­já­hoz for­dult:

– Va­jon ki ezen tá­bor­nok, ki meg­pi­ron­gat­ja szom­széd­ját?

– A fe­né­be! Hát a mar­sall!

– Me­lyik mar­sall?

– Hát Ney mar­sall, te bu­ta! No, ez már iga­zán sok! Hol szol­gál­tál ed­dig?

Bár Fab­ri­zio igen ér­zé­keny volt, eszé­be sem ju­tott, hogy a sér­té­sért meg­ha­ra­gud­jék; gye­re­kes lel­ke­se­dés­sel bá­mult Moszk­va hí­res her­ce­g­é­re, aki a bát­rak bát­ra volt.

Hir­te­len se­bes vág­tá­ba csap­tak át. Né­hány perc múl­va Fab­ri­zio is­mét meg­mű­velt föl­det pil­lan­tott meg – egé­szen szo­kat­la­nul szán­tot­ták fel. A ba­ráz­dák mé­lyén víz állt, s a ta­ra­jos, ned­ves föld­ből kis, fe­ke­te gö­rön­gyök re­pül­tek há­rom-négy láb ma­gas­ra. Fab­ri­zio szó­ra­ko­zot­tan vet­te tu­do­má­sul a fur­csa je­len­sé­get; majd gon­do­la­ta­it új­ra a mar­sall di­cső­sé­ge fog­lal­ta el. Szá­raz ki­ál­tást hal­lott ma­ga mel­lett: két hu­szár le­zu­hant, mind­ket­tőt ágyú­go­lyó ér­te. Ami­kor rá­juk pil­lan­tott, a kí­sé­ret már húsz lé­pés­sel el­hagy­ta őket. Ami iszo­nyú­an meg­ráz­ta: egy vér­ző ló volt, ott ver­gő­dött a fel­szán­tott föl­dön, lá­ba­i­val sa­ját ki­ló­gó be­le­i­be akadt; még így is kö­vet­ni akar­ta a töb­bit – vé­re a sár­ba folyt.

„Vég­re tűz­be ke­rül­tem! Lát­tam a csa­tát! – is­mé­tel­get­te Fab­ri­zio elé­ge­det­ten. – Most hát iga­zán ka­to­na va­gyok!”

A kí­sé­ret ek­kor már szá­guld­va ira­mo­dott elő­re, és hő­sünk vég­re meg­ér­tet­te, hogy a rö­gö­ket ágyú­go­lyók re­pí­tik min­den­fe­lől a ma­gas­ba. Hi­á­ba né­zett ar­ra­fe­lé, amer­ről a go­lyók sü­ví­tet­tek, az üteg fe­hér füst­jét vég­te­len messze­ség­ben lát­ta, és az ágyú­lö­vé­sek egyen­le­tes, szün­te­len mo­ra­ja köz­ben úgy tűnt, sok­kal kö­ze­lebb­ről hall sor­tü­ze­ket; az egé­szet nem ér­tet­te.

Most a tá­bor­no­kok cso­port­ja és a kí­sé­ret vi­zes, ki­csi út­ra eresz­ke­dett le, öt láb­bal a sík­ság szint­je alá.

A mar­sall meg­állt, is­mét be­le­né­zett táv­csö­vé­be. Fab­ri­zio ez­út­tal ked­vé­re meg­néz­het­te; úgy lát­ta: na­gyon sző­ke, és kö­vér ar­ca vö­rös. „Ná­lunk, Itá­li­á­ban, nin­cse­nek ilyen ar­cok – gon­dol­ta. – Mi­lyen sá­padt va­gyok én, és a ha­jam gesz­te­nye­szí­nű; so­ha nem le­szek ilyen!” – ál­la­pí­tot­ta meg szo­mo­rú­an. Fab­ri­zi­ó­nak ezek a sza­vak azt je­len­tet­ték: so­ha nem lesz be­lő­lem hős! Meg­néz­te a hu­szá­ro­kat is; egy ki­vé­te­lé­vel a töb­bi­nek sző­ke ba­ju­sza volt. Ha Fab­ri­zio meg­bá­mul­ta a hu­szá­ro­kat, azok is mind őt bá­mul­ták. Te­kin­te­tük­től el­pi­rult, és hogy za­va­rát le­ráz­za, az el­len­ség fe­lé for­dí­tot­ta fe­jét. Hosszan el­nyú­ló vo­na­lak­ban vö­rös ka­bá­tos fér­fi­ak; erő­sen meg­lep­te, hogy a ka­to­nák egé­szen ki­csi­nek lát­szot­tak. Hosszú so­ra­ik ez­re­dek vagy had­osz­tá­lyok le­het­tek, s ő nem lát­ta őket ma­ga­sabb­nak, mint egy sö­vényt. A vö­rös lo­va­sok egyik so­ra üget­ve pró­bált a mé­lyen fek­vő út­hoz kö­ze­led­ni, me­lyen a mar­sall és kí­sé­re­te las­san, cup­pog­va lép­delt a sár­ban. A füst­től nem lát­ták tisz­tán azt a te­rü­le­tet, amer­re men­tek; né­ha vág­ta­tó ka­to­nák vál­tak ki a fe­hér go­moly­gás­ból.

Fab­ri­zio egy­szer­re ész­re­vet­te, hogy az el­len­ség fe­lől négy lo­vas szá­guld­va kö­ze­le­dik fe­lé­jük. „Á, meg­tá­mad­nak!” – gon­dol­ta. Majd lát­ta, hogy ket­ten kö­zü­lük a mar­sal­lal be­szél­nek. A mar­sall tá­bor­no­kai kö­zül az egyik vág­tat­va el­in­dult az el­len­ség fe­lé, utá­na a kí­sé­ret­ből két hu­szár és ve­lük az a négy lo­vas, aki az imént ér­ke­zett. Köz­ben va­la­mennyi­en át­ug­rat­tak egy kis csa­tor­nán; Fab­ri­zio most egy törzs­őr­mes­ter mel­lé ke­rült, aki na­gyon jó­in­du­la­tú­nak lát­szott. „Ezt meg kell szó­lí­ta­nom! – gon­dol­ta. – Ta­lán majd nem bá­mul­nak úgy rám.”

So­ká­ig tű­nő­dött.

– Uram! Most elő­ször va­gyok csa­tá­ban – for­dult vég­re az őr­mes­ter­hez. – De mond­ja, iga­zi csa­ta ez?

– Ha­son­lít hoz­zá. Te meg ki vagy?

– Egy ka­pi­tány fe­le­sé­gé­nek a báty­ja va­gyok.

– Mi a ne­ve a ka­pi­tá­nyod­nak?

Hő­sünk tel­je­sen meg­za­va­ro­dott; er­re a kér­dés­re nem ké­szült fel. Sze­ren­csé­re a mar­sall és kí­sé­re­te is­mét erős iram­ban meg­in­dult. „Mi­lyen fran­cia ne­vet mond­hat­nék?” – gon­dol­ko­zott. Vég­re eszé­be ju­tott a fo­ga­dós ne­ve, aki­nél Pá­rizs­ban meg­szállt; lo­vá­val a törzs­őr­mes­ter lo­vá­hoz kö­ze­lí­tett, és tel­jes ere­jé­ből oda­ki­ál­tot­ta:

– Me­u­ni­er ka­pi­tány!

Az őr­mes­ter az ágyú­dör­gés­ben nem ér­tet­te jól, s ezt vá­la­szol­ta:

– Ó, Te­u­li­er ka­pi­tány? Hát az el­esett!

„Bra­vó! – gon­dol­ta Fab­ri­zio. – Te­u­li­er ka­pi­tány! Úgy kell ten­nem, mint­ha le­súj­tott vol­na a bá­nat.”

– Is­te­nem! – ki­ál­tot­ta si­ral­mas arc­cal.

Ki­ju­tot­tak a mély­út­ból, át­vág­tak egy kis ré­ten, szá­gul­dot­tak, megint fü­tyül­tek a go­lyók, a mar­sall egy lo­vas­had­osz­tály­hoz tar­tott. A kis­éret kö­rül ha­lot­tak és se­be­sül­tek; de a lát­vány nem ren­dí­tet­te meg hő­sün­ket; más­ra gon­dolt.

Mi­alatt a kí­sé­ret meg­állt, ő egy mar­ko­tá­nyos­nő kis ko­csi­ját néz­te – hir­te­len olyan gyön­géd­sé­get ér­zett a tisz­te­let­re mél­tó fegy­ver­nem iránt, hogy min­den­ről meg­fe­led­kez­ve ne­ki­ira­mo­dott: a ko­csi­hoz akart jut­ni.

– Ma­radsz a he­lye­den, te tak­nyos! – ki­ál­tott utá­na az őr­mes­ter.

„Mit te­het itt ve­lem?” – gon­dol­ta Fab­ri­zio, s to­vább­vág­ta­tott a mar­ko­tá­nyos­nő fe­lé. Míg lo­vát sar­kan­tyúz­ta, bi­zony­ta­la­nul ab­ban re­mény­ke­dett: ta­lán reg­ge­li ked­ves jó­aka­ró­ja. A ló és a két­ke­re­kű meg­té­vesz­tő­en em­lé­kez­tet­te ba­rát­nő­je ko­csi­já­ra, de gaz­dá­ja ide­gen volt, és hő­sünk úgy lát­ta: ar­ca rossz­in­du­la­tú. Ami­kor oda­ért, még hal­lot­ta, hogy az asszony ép­pen ezt mond­ja:

– Pe­dig mi­lyen szép szál em­ber!

Ijesz­tő lát­vány fo­gad­ta az újonc har­cost: egy vér­tes­nek a lá­bát vág­tak le a comb­ja ma­gas­sá­gá­ban; öt láb és tíz hü­velyk ma­gas, szép, fi­a­tal fér­fi volt. Fab­ri­zio be­huny­ta sze­mét, és egy­más után négy po­hár pá­lin­kát haj­tott fel.

– De jól kez­ded, te nyá­pic! – ki­ál­tot­ta a mar­ko­tá­nyos­nő.

A pá­lin­ka jut­tat­ta eszé­be: „Meg kel­le­ne nyer­nem eze­ket a hu­szá­ro­kat – baj­tár­sa­im!”

– Ad­ja ide, ami az üveg­ben ma­radt! – for­dult a mar­ko­tá­nyos­nő­höz.

– De ez a ma­ra­dék tíz frank ám, ilyen na­pon, mint a mai!

Vág­tat­va ért vissza a kí­sé­ret­hez.

– No­csak! Tüt­üvel jössz? Hát ezért szök­tél? – fo­gad­ta har­sog­va az őr­mes­ter. – Ide ve­le!

A pa­lack kör­be járt; aki utol­só­nak kap­ta, fel­dob­ta a le­ve­gő­be, de előbb utol­só csep­pig ki­it­ta.

– Kö­szö­nöm, paj­tás! – szólt oda Fab­ri­zi­ó­nak.

Min­den szem jó­in­du­la­tú­an néz­te. Ez a sok te­kin­tet má­zsás súly­tól sza­ba­dí­tot­ta meg Fab­ri­zio szí­vét; azok kö­zé a kü­lö­nö­sen ér­zé­keny em­be­rek kö­zé tar­to­zott, akik­nek szük­sé­gük van rá, hogy tár­sai sze­res­sék. Vég­re nem né­zik sö­tét szem­mel – kap­cso­lat tá­madt kö­zöt­tük! Fab­ri­zio mé­lyet lé­leg­zett, majd fel­sza­ba­dul­tan for­dult a törzs­őr­mes­ter­hez:

– Ha Te­u­li­er ka­pi­tány el­esett, hol ta­lál­hat­nám meg nő­vé­re­met?

Kis Ma­chi­a­vel­li­nek érez­te ma­gát, hogy ügye­sen Te­u­li­er-t mon­dott, s nem Me­u­ni­er-t.

– Ezt majd es­te tu­dod meg! – fe­lel­te az őr­mes­ter.

A kí­sé­ret új­ra meg­in­dult, s a gya­lo­gos­had­osz­tá­lyok­nak vet­te út­ját. Fab­ri­zio úgy érez­te, ré­szeg; na­gyon sok pá­lin­kát ivott, kis­sé rin­gott ve­le a nye­reg; a leg­jobb­kor ju­tott eszé­be any­ja ko­csi­sá­nak sza­va­já­rá­sa: „So­kat it­tál? Csak a lo­vad két fü­lét nézd, és tedd azt, amit a töb­bi.” A mar­sall hosszabb idő­re meg-meg­állt egy-egy lo­vas­csa­pat előtt, ro­ham­ra in­dí­tot­ta őket; de hő­sünk még egy-két órá­ig nem tud­ta, mi tör­té­nik kö­rü­löt­te. Na­gyon fá­radt volt, és ha lo­va vág­tat­ni kez­dett, úgy hullt vissza nyer­gé­be, mint­ha ólom­da­rab vol­na.

Egy­szer­re csak az őr­mes­ter oda­ki­ál­tott az em­be­re­i­nek:

– Te­tű­fész­kek, hát nem lát­já­tok a Csá­szárt?

A hu­szá­rok rög­tön te­li to­rok­kal ki­ál­tot­ták:

– Él­jen a Csá­szár!

El­gon­dol­hat­juk, ho­gyan me­resz­tet­te sze­mét hő­sünk, de csak vág­ta­tó tá­bor­no­ko­kat lá­tott s azok mö­gött is kí­sé­ret do­bo­gott. A dra­go­nyos­kí­sé­ret si­sak­ja­in len­gő, hosszú ló­szőr­dísz kis­sé el­ta­kar­ta az ar­co­kat. „Az az át­ko­zott pá­lin­ka! Mi­at­ta nem lát­tam a Csá­szárt a csa­ta­té­ren!” A gon­do­lat fel­ráz­ta ká­bult­sá­gá­ból.

Le­eresz­ked­tek egy mély­út­ra, mely víz alatt állt – a lo­vak in­ni akar­tak.

– Hát a Csá­szár ment er­re? – kér­dez­te szom­széd­ját.

– Per­sze! A töb­bin hím­zett ru­ha volt, csak raj­ta nem. Hogy le­het, hogy nem lát­tad? – fe­lel­te jó­in­du­la­tú­an baj­tár­sa.

Fab­ri­zi­ó­nak nagy ked­ve lett vol­na a Csá­szár kí­sé­re­te után vág­tat­ni és kö­zé­jük ke­ve­red­ni. Mi­lyen bol­dog­ság len­ne a hős kí­sé­re­té­ben har­col­ni, iga­zán har­col­ni! Ezért jött Fran­cia­or­szág­ba! „Csak raj­tam áll – gon­dol­ta –, hi­szen sem­mi más nem köt ide, csak a lo­vam aka­ra­ta, a lo­vam vág­ta­tott ezek után a tá­bor­no­kok után.”

És Fab­ri­zio még­is azt ha­tá­roz­ta, hogy ma­rad, csu­pán azért, mert új baj­tár­sai, a hu­szá­rok, meg­ked­vel­ték; már-már úgy érez­te, bi­zal­mas ba­rát­ja min­den­ki­nek, aki­vel né­hány órá­ja együtt lo­va­gol. Azt hit­te: Tas­so és Ari­os­to hő­se­i­nek ne­mes ba­rát­sá­ga kö­ti őket össze. Ha a csá­szár kí­sé­re­té­hez csat­la­koz­nék, új is­me­ret­sé­ge­ket kel­le­ne sze­rez­nie: ta­lán nem is lát­nák szí­ve­sen, mert azok a lo­va­sok ott dra­go­nyo­sok, ő meg hu­szár­ru­hát vi­sel, mint a mar­sall kí­sé­re­té­ben min­den­ki. Aho­gyan most bán­tak ve­le, az egé­szen bol­dog­gá tet­te hő­sün­ket; a vi­lá­gon min­dent meg­tett vol­na baj­tár­sa­i­ért, lel­ke és min­den gon­do­la­ta a fel­hők­ben járt. Min­dent más­képp lá­tott, ami­óta ba­rá­tok kö­zé ke­rült – és egy­re kér­de­zős­köd­ni sze­re­tett vol­na! „De még kis­sé ré­szeg va­gyok – gon­dol­ta. – Nem sza­bad meg­fe­led­kez­nem a bör­tön­őr fe­le­sé­gé­nek in­tel­me­i­ről.” Ami­kor a mély­út­ról ki­ér­tek, ész­re­vet­te: a kí­sé­ret már nem Ney mar­sallt kö­ve­ti. Az a tá­bor­nok, aki mö­gött lo­va­gol­tak, ma­gas volt, vé­kony, vo­ná­sai szá­ra­zak, te­kin­te­te fé­lel­mes.

Ez a tá­bor­nok A. gróf volt, 1796. má­jus 15-ének Ro­bert fő­had­na­gya. Mennyi­re meg­örült vol­na, ha meg­is­me­ri Fab­ri­zio del Don­gót!

Fab­ri­zio már jó ide­je nem lát­ta az ágyú­zás­tól fel­freccse­nő fe­ke­te föl­det. Az egyik vér­te­s­ez­red mö­gé ér­tek: tisz­tán hal­lot­ta, ho­gyan ko­pog a kar­tács­tűz a mell­vér­te­ken, s lát­ta, amint so­kan fel­buk­tak.

A nap már na­gyon ala­cso­nyan járt, le­nyu­god­ni ké­szült, ami­kor a hu­szár­kí­sé­ret a mély­út­ról ki­ér­ve fel­ug­ra­tott a há­rom-négy láb ma­gas lej­tő­re, s egy fel­szán­tott föld­re ért. Fab­ri­zio fur­csa, halk zajt hal­lott egé­szen kö­zel­ről: ol­dalt for­dult – mel­let­te négy hu­szár bu­kott fel, lo­vá­val együtt; és ma­ga a tá­bor­nok is le­zu­hant, de ő rög­tön fel­állt, csu­pa vér volt. Fab­ri­zio a négy hu­szárt néz­te a föl­dön: há­rom még gör­csö­sen rán­ga­tó­zott, a ne­gye­dik ezt ki­ál­tot­ta: „Húz­za­tok ki aló­la!” A törzs­őr­mes­ter és két-há­rom ka­to­ná­ja le­ug­rott lo­vá­ról, hogy a tá­bor­no­kot fel­se­gít­se. A tá­bor­nok szárny­se­gédé­re tá­masz­kod­va meg­pró­bált né­hány lé­pést ten­ni – tá­vo­labb akart ke­rül­ni a lo­vá­tól, mely a föld­re te­rül­ve ver­gő­dött, és őr­jöng­ve rug­da­ló­zott.

Az őr­mes­ter Fab­ri­zi­ó­hoz kö­ze­le­dett. Eb­ben a pil­la­nat­ban hő­sünk hal­lot­ta, hogy a há­ta mö­gött, köz­vet­len kö­zel­ről va­la­ki ezt mond­ja:

– Már csak ez az egy tud vág­tat­ni.

Érez­te, hogy meg­ra­gad­ják a lá­bát, ugyan­ak­kor a hó­na alá nyúl­nak, fel­tol­ják a ma­gas­ba, át­eme­lik a ló fa­ra fö­lött, majd le­csúsz­tat­ják a föld­re; a fe­ne­ké­re esett.

A szárny­se­géd meg­fog­ta Fab­ri­zio lo­vá­nak kan­tár­ját, a tá­bor­nok az őr­mes­ter se­gít­sé­gé­vel nye­reg­be szállt, és el­szá­gul­dott; az él­ve ma­radt hat hu­szár vil­lám­gyor­san kö­vet­te őt. Fab­ri­zio dü­höng­ve tá­pász­ko­dott fel, s ki­ál­toz­va fu­tott utá­nuk.

– Lad­ri!… Lad­ri!… (Tol­va­jok! Tol­va­jok!)

Ked­ves volt, amint a csa­ta­tér kel­lős kö­ze­pén tol­va­jok után sza­lad.

A kí­sé­ret és A. gróf, a tá­bor­nok, nem­so­ká­ra el­tűnt egy sor fűz­fa mö­gött. Fab­ri­zio is el­ért a fűz­fák­hoz, szin­te ré­sze­gen a ha­rag­tól; előt­te jó mély csa­tor­na, azon is át­evic­kélt. A túl­só par­ton megint át­ko­zód­ni kez­dett, mert új­ra meg­pil­lan­tot­ta, de már igen messze, a tá­bor­no­kot és kí­sé­re­tét, ép­pen el­tűn­tek a fák kö­zött.

– Tol­va­jok! Tol­va­jok! – ki­ál­tot­ta most fran­ci­á­ul.

Két­ség­be­eset­ten ro­gyott le a csa­tor­na mel­lett; lo­vát el­vet­ték, de ez ke­vés­bé fájt, mint az áru­lás. Fá­radt volt és na­gyon éhes. Ha re­mek lo­vát az el­len­ség ra­gad­ja el, nem is gon­dol rá; de az az őr­mes­ter árul­ta el és lop­ta meg, akit annyi­ra meg­sze­re­tett; és azok a hu­szá­rok, aki­ket test­vé­re­i­nek ér­zett! Ez súj­tot­ta föld­re. Ilyen becs­te­len­sé­get nem le­het el­fe­lej­te­ni! – Há­tát egy fűz­fá­nak tá­masz­tot­ta, és for­ró könnyek­kel zo­ko­gott. Sor­ra meg­ta­gad­ta szép ál­ma­it a lo­va­gi­as és fenn­költ ba­rát­ság­ról, ami­lyen a Meg­sza­ba­dí­tott Je­ru­zsá­lem hő­se­i­nek ba­rát­sá­ga is. Szem­be­néz­ni a ha­lál­lal sem­mi­ség, ha hő­si­es és gyen­géd lel­kek vesz­nek kö­rül, ne­mes ba­rá­tok, akik a ke­ze­det szo­rít­ják, ami­kor utol­sót só­haj­tasz. De le­het-e lel­ke­sed­ni hit­vány lat­rok kö­zött? Fab­ri­zio túl­zott, mint min­den­ki, aki in­du­la­tos. Még ne­gyed­órá­ig ér­zé­keny­ked­he­tett ilyen­kép­pen, ami­kor ész­re­vet­te, hogy az ágyú­go­lyók már-már azo­kat a fá­kat ve­rik, me­lyek­nek ár­nyé­ká­ban ed­dig el­mél­ke­dett. Fel­állt, tá­jé­ko­zód­ni igye­ke­zett. Néz­te az elé­be tá­ru­ló ré­tet, me­lyet szé­les csa­tor­na és sű­rű fűz­fák ha­tá­rol­tak: úgy hit­te, tud­ja, hol van. Ész­re­vett egy gya­lo­gos­had­tes­tet, mely át­kel­ve az ár­kon, a rét­re tért, ta­lán ne­gyed mér­föld­nyi­re őelőt­te. „Majd­nem el­alud­tam! – esz­mélt fel. – Vi­gyáz­nom kell, ne­hogy el­fog­ja­nak!” És igen gyor­san el­in­dult. Aho­gyan előbb­re ju­tott, meg­nyu­go­dott; fel­is­mer­te az egyen­ru­hát: fran­cia ez­re­dek vol­tak; tő­lük ijedt meg, hogy el­zár­hat­ják az út­ját! Fer­dén jobb­ra vá­gott, hogy el­ér­je őket.

A lé­lek fáj­dal­ma után, hogy oly mél­tat­la­nul el­árul­ták és meg­lop­ták, perc­ről perc­re he­ve­seb­ben egy má­sik fáj­da­lom je­lent­ke­zett: iszo­nyú­an éhes volt. Ki­mond­ha­tat­la­nul meg­örült, ami­kor tíz­perc­nyi gya­log­lás, sőt in­kább fu­tás után ész­re­vet­te, hogy a had­test, mely szin­tén igen gyor­san me­ne­telt, meg­áll, mint­ha itt akar­na le­pi­hen­ni. Né­hány perc múl­va már el­ér­te az el­ső ka­to­ná­kat.

– Baj­tár­sak, el­ad­ná­tok ne­kem egy ka­réj ke­nye­ret?

– Néz­zé­tek csak ezt az ala­kot, azt hi­szi, pék­ek kö­zé ke­rült.

A dur­va hang, majd utá­na a han­gos rö­hö­gés mell­be vág­ta Fab­ri­zi­ót. Hát a há­bo­rú már nem a di­cső­sé­gért lo­bo­gó lel­kek ne­mes, kö­zös ro­ha­ma, ami­lyen­nek Na­pó­le­on ki­ált­vá­nyai után kép­zel­te? Le­ült, in­kább le­ro­gyott a gyep­re; egé­szen el­sá­padt. Az a ka­to­na, aki­vel be­szélt, s aki most tíz­lé­pés­nyi­re tő­le pus­ká­ját tisz­to­gat­ta a zseb­ken­dő­jé­vel, hoz­zá­lé­pett, és elé­je do­bott egy da­rab ke­nye­ret; majd ami­kor lát­ta, hogy Fab­ri­zio nem ve­szi fel, egy fa­la­tot a szá­já­ba du­gott. Fab­ri­zio fel­nyi­tot­ta sze­mét, meg­et­te a ke­nye­ret, de oly gyen­ge volt, hogy meg­szó­lal­ni sem tu­dott. Mi­kor vé­gül te­kin­te­te a ka­to­nát ke­res­te, hogy fi­zet­hes­sen, ész­re­vet­te, hogy egye­dül van; száz­lé­pés­nyi­re me­ne­tel­tek már azok is, akik hoz­zá leg­kö­ze­lebb vol­tak. Gé­pi­e­sen fel­állt, és utá­nuk in­dult. Egy er­dő­be ért; már-már össze­esett a fá­radt­ság­tól: kö­rül­né­zett, mer­re ta­lál­hat­na va­la­mi­lyen ké­nyel­me­sebb he­lyet. De mi­lyen bol­do­gan dob­bant a szí­ve, ami­kor fel­is­mer­te elő­ször a lo­vat, az­u­tán a ko­csit, s vé­gül a mar­ko­tá­nyos­nőt, reg­ge­li ba­rát­nő­jét. Az asszony hoz­zá­fu­tott, el­ré­mült, ami­kor rá­né­zett.

– Tartsd még ma­gad, kis­fi­am! – szólt rá. – Hát meg­se­be­sül­tél? És a szép lo­vad­dal mi lett?

Míg így be­szélt, ko­csi­já­hoz ve­zet­te, kar­ját fog­ta és fel­se­gí­tet­te. Alig ke­rült a ko­csi­ba: hő­sünk a fá­radt­ság­tól ki­me­rül­ten mé­lyen el­aludt.