TI­ZEN­NE­GYE­DIK FE­JE­ZET

„A gró­fot rosszul szol­gál­ják ké­mei! – gon­dol­ta. – Még ma dél­előtt is azt hit­te: leg­fel­jebb egy hét múl­va vár­ha­tó az íté­let. És ta­lán nem is bosszan­ta­ná túl­sá­go­san, ha az én fi­a­tal vi­ká­ri­u­som el­ke­rül­ne Pár­má­ból. De vissza­jön még! Lesz ő még a mi ér­se­künk!” – foly­tat­ta dú­dol­gat­va.

Csen­ge­tett.

– Hívd össze a sze­mély­ze­tet a vá­ró­te­rem­be! – ren­del­ke­zett ina­sá­nak. – A sza­ká­csok is jöj­je­nek! És a vá­ros­pa­rancs­nok­tól sze­rezz en­ge­délyt, hogy négy pos­ta­lo­vat kap­jak. Fél­óra múl­va fo­gasd be őket a hin­tóm elé.

A pa­lo­ta tel­jes női sze­mély­ze­te cso­ma­golt; a her­ceg­né gyor­san úti­ru­hát öl­tött – mind­er­ről egyet­len szó­val sem ér­te­sí­tet­ték Mos­ca gró­fot. A her­ceg­né szin­te uj­jong­va gon­dolt rá, hogy ez egy­szer sem­mi­be ve­szi a gró­fot.

– Ba­rá­ta­im! – for­dult az össze­gyűlt sze­mély­zet­hez. – Meg­tud­tam, hogy sze­gény uno­ka­öcsé­met tá­vol­lé­té­ben el­ítél­ték, mert olyan vak­me­rő volt, hogy vé­de­ni mer­te éle­tét egy őr­jön­gő el­len. Tud­no­tok kell: Gi­let­ti akar­ta őt meg­öl­ni. Ti mind­nyá­jan lát­hat­tá­tok, mi­lyen sze­líd és ár­tat­lan a mi Fab­ri­zi­ónk. Jog­gal fel­há­bo­rít a ke­gyet­len sér­tés, s azt ha­tá­roz­tam: Fi­ren­zé­be köl­tö­zöm. Min­den­ki meg­kap­ja a tíz­évi fi­ze­té­sét, s ha baj­ba ke­rül­tök, csak ír­ja­tok ne­kem: amíg lesz egy zecchi­nóm,^[54] nek­tek is jut be­lő­le!

A her­ceg­né ko­mo­lyan is gon­dol­ta, amit mon­dott: utol­só sza­va­i­ra a sze­mély­zet sír­ni kez­dett, s az ő sze­me is könny­be lá­badt. Meg­in­dul­tan hoz­zá­tet­te még:

– Imád­koz­za­tok ér­tem és mon­si­gno­re Fab­ri­zio del Don­gó­ért, az egy­ház­me­gye el­ső ér­se­ki hely­nö­ké­ért, akit hol­nap reg­gel gá­lya­rab­ság­ra vagy ha­lál­ra ítél­nek; s a ha­lál még a ki­seb­bik ke­gyet­len­ség!

Szol­gá­lói egy­re job­ban sír­tak, zo­ko­gá­suk már-már lá­za­dó ki­ál­to­zás­ba csa­pott át. A her­ceg­né fel­szállt kis ko­csi­já­ra, és a fe­je­del­mi pa­lo­tá­hoz vi­tet­te ma­gát. Bár szo­kat­lan órá­ban ér­ke­zett, Fon­ta­na tá­bor­nok, szol­gá­lat­te­vő szárny­se­géd út­ján ki­hall­ga­tást kért; nem vi­selt nagy, ud­va­ri to­a­let­tet, s a szárny­se­gé­det ez a sza­bály­ta­lan­ság mély­sé­ge­sen meg­döb­ben­tet­te. A fe­je­de­lem azon­ban nem cso­dál­ko­zott, s egy­ál­ta­lá­ban nem bosszan­ko­dott, hogy San­se­ve­ri­na her­ceg­né ki­hall­ga­tást kér. „Most lát­ni fog­juk hát azo­kat a szép sze­me­ket sír­ni! – A ke­zét dör­zsöl­te. – Ke­gye­le­mért fog kö­nyö­rög­ni! Vég­re meg­aláz­ko­dik a büsz­ke szép­ség! Könnyed füg­get­len­sé­ge iga­zán tűr­he­tet­len volt már! Ha va­la­mi bosszan­tot­ta, akár­mi­lyen ki­csi­ség, be­szé­des sze­me mint­ha rög­tön ezt mond­ta vol­na: »Mennyi­vel kel­le­me­sebb vol­na Ná­poly­ban vagy Mi­lá­nó­ban él­ni, mint a ma­ga kis Pár­má­já­ban!« Igaz, igaz, nem va­gyok Ná­poly fe­je­del­me, sem Mi­lá­nóé; de ez a nagy dá­ma most vég­re olyas­mit fog kér­ni, amit csak én ad­ha­tok meg, s amit ő min­den­áron meg akar kap­ni! Min­dig gon­dol­tam, hogy ez a kis öcs­kös még hasz­nom­ra lesz!”

Mi­alatt a fe­je­de­lem mind­ezt mo­so­lyog­va vé­gig­gon­dol­ta, s elő­re él­vez­te a kel­le­mes foly­ta­tást, fel és alá jár­kált dol­go­zó­szo­bá­já­ban, mely­nek aj­ta­já­ban Fon­ta­na tá­bor­nok oly me­re­ven állt, mint bár­me­lyik tisz­tel­gő ka­to­na. Lát­ta a fe­je­de­lem csil­lo­gó sze­mét, s lát­ta a her­ceg­né úti­ru­há­ját, már-már ar­ra gon­dolt: vé­ge a mo­nar­chi­á­nak. S még job­ban meg­rö­kö­nyö­dött, ami­kor a fe­je­de­lem uta­sí­tá­sát hal­lot­ta:

– Kér­je meg a her­ceg­nét, vár­jon egy ne­gyed­órács­kát.

A tá­bor­nok-szárny­se­géd ka­to­ná­san for­dult, mint­ha csak dísz­szem­lén lett vol­na. A fe­je­de­lem is­mét el­mo­so­lyo­dott; ar­ra gon­dolt: „Fon­ta­na nem szok­hat­ta meg, hogy a büsz­ke her­ceg­né oda­kint elő­szo­bá­zik. Olyan el­ké­ped­ten fog­ja kö­zöl­ni ve­le a ne­gyed­órács­kát, hogy mind­járt elő­ké­szí­ti a meg­in­dí­tó könnyek­re, me­lye­ket majd itt kezd on­ta­ni, a dol­go­zó­szo­bám­ban.” Gyö­nyö­rű­sé­ges ne­gyed­óra kö­vet­ke­zett; ke­mény, egyen­le­tes lép­tek­kel jár­kált to­vább, ural­ko­dó volt. „Na­gyon fon­tos, hogy min­den sza­vam ki­fo­gás­ta­lan le­gyen. Bár­mit ér­zek, nem sza­bad el­fe­lej­te­nem, hogy a her­ceg­né ud­va­rom leg­elő­ke­lőbb höl­gyei kö­zé tar­to­zik. Ho­gyan is be­szélt XIV. La­jos a lá­nya­i­val, a her­ceg­nők­kel, ha elé­ge­det­len volt ve­lük?” S te­kin­te­te meg­pi­hent a nagy ki­rály kép­má­sán.

Ne hagy­juk meg­em­lí­tet­le­nül azt a mu­lat­sá­gos rész­le­tet, hogy a fe­je­de­lem fel sem tet­te ma­gá­ban a kér­dést: meg­ke­gyel­mez-e Fab­ri­zi­ó­nak, s ha igen, mi lesz ez a ke­gye­lem? Vég­re, húsz perc el­tel­té­vel, a hű Fon­ta­na is­mét meg­je­lent az aj­tó­ban, szót­la­nul meg­állt.

– San­se­ve­ri­na her­ceg­né be­lép­het! – mond­ta a fe­je­de­lem han­go­san, szí­nész­ked­ve, „És most meg­in­dul­nak a könnyek!” – s mint­ha csak er­re a lát­vá­nyos­ság­ra ké­szül­ne, elő­vet­te zseb­ken­dő­jét.

A her­ceg­né még so­ha nem lé­pett be ilyen fris­sen és csi­no­san; hu­szon­öt éves­nek sem lát­szott. Könnyű, gyors lá­ba alig érin­tet­te a sző­nye­get; sze­gény szárny­se­gé­dünk csak néz­te, és már-már szé­dült.

– Sok min­de­nért kell fel­sé­ged bo­csá­na­tát kér­nem – kezd­te a her­ceg­né könnye­dén, vi­dá­man. – Nem egé­szen il­len­dő ru­há­ban je­len­tem meg fel­sé­ged előtt, leg­elő­ször is ezért; de fel­sé­ged ed­dig annyi­ra el­ké­nyez­te­tett jó­sá­gá­val, hogy re­mél­ni me­ré­sze­lem: ke­gye­sen el­né­zi ezt az il­let­len­sé­get is.

A her­ceg­né elég las­san be­szélt, hogy köz­ben él­vez­hes­se a fe­je­de­lem ar­cát; őszin­te gyö­nyö­rű­ség­gel fi­gyel­te őt, a mély meg­le­pő­dést s a fosz­la­do­zó fel­sé­ges mél­tó­sá­got, amit már csak fe­jé­nek és kar­ja­i­nak be­ál­lí­tá­sa őr­zött. Mint­ha vil­lám súj­tot­ta vol­na a fe­je­del­met; ke­ser­nyé­sen, za­var­tan időn­ként meg­szó­lalt:

– He­lyes! He­lyes!

Alig le­he­tett meg­ér­te­ni.

Ami­kor a her­ceg­né vég­zett a bó­ko­lás­sal, el­hall­ga­tott, mint­ha tisz­te­let­ből ten­né, hogy a fe­je­de­lem­nek ide­je le­gyen vá­la­szol­ni; csak ez­u­tán foly­tat­ta:

– Re­mél­ni me­rem, hogy fel­sé­ged ke­gye­sen meg­bo­csát­ja sza­bály­ta­lan to­a­let­te­met! – de amíg ezt mond­ta, gú­nyo­ló­dó sze­me oly ele­ve­nen csil­lo­gott, hogy a fe­je­de­lem nem áll­ta te­kin­te­tét, fel­né­zett a mennye­zet­re; csak ak­kor vi­sel­ke­dett így, ha na­gyon za­vart volt.

– He­lyes! He­lyes! – mond­ta is­mét. Majd sze­ren­csé­jé­re eszé­be ju­tott egy egész mon­dat is: – Ül­jön hát le, her­ceg­né!

Ma­ga tol­ta elő­re a ka­ros­szé­ket, elég tet­sze­tős moz­du­lat­tal. A her­ceg­né nem fo­gad­ta ér­zé­ket­le­nül ud­va­ri­as­sá­gát, s kis­sé tom­pí­tot­ta ki­hí­vó te­kin­te­tét.

– He­lyes! He­lyes! – is­mé­tel­get­te a fe­je­de­lem. Úgy iz­gett-moz­gott ka­ros­szé­ké­ben, mint­ha at­tól fél­ne, hogy rög­tön fel­bil­len.

– Úgy gon­dol­tam, leg­he­lye­sebb, ha az éj­sza­ka hű­vös­sé­gé­ben ülök pos­ta­ko­csi­ra – mond­ta to­vább a her­ceg­né. – S mert tá­vol­lé­tem bi­zo­nyá­ra hosszabb­ra nyú­lik, nem akar­tam úgy tá­voz­ni fel­sé­ged bi­ro­dal­má­ból, hogy meg ne kö­szön­jem fel­sé­ged jó­sá­gát, mellyel öt éven át oly ke­gye­sen ki­tün­te­tett.

A fe­je­de­lem vég­re meg­ér­tet­te, mi­ről van szó. El­sá­padt; az az em­ber volt, aki ak­kor kín­ló­dik leg­job­ban, ha sej­tel­mei meg­csal­ják. Majd a nagy­ság vo­ná­sa­it kény­sze­rí­tet­te ma­gá­ra, s most vég­re mél­tó volt XIV. La­jos szem­közt füg­gő kép­má­sá­hoz. „Jól van! – vil­lant rá a her­ceg­né. – Íme, a fér­fi!”

– S mi az oka hir­te­len tá­vo­zá­sá­nak? – kér­dez­te a fe­je­de­lem elég ke­mé­nyen.

– Már rég­óta ter­vez­tem – fe­lel­te a her­ceg­né. – És el­uta­zá­so­mat si­et­te­ti egy kis sér­tés, ami mon­si­gno­re del Don­gót éri: hol­nap ha­lál­ra vagy gá­lya­rab­ság­ra íté­lik.

– És me­lyik vá­ros­ba uta­zik?

– Azt hi­szem, Ná­poly­ba. – Fel­állt, s még hoz­zá­tet­te: – Már csak fel­sé­ged­től kell el­bú­csúz­nom, és alá­za­to­san meg­kö­szön­nöm egy­ko­ri jó­sá­gát.

És olyan ke­mény arc­cal in­dult ki­fe­lé, hogy a fe­je­de­lem meg­ér­tet­te: még két perc, s min­den­nek vé­ge. Ha a bot­rá­nyos el­uta­zás meg­tör­tént, sem­mi­vel nem te­he­ti jó­vá – ezt tud­ta. Ez nem olyan asszony, aki vissza­for­dul. Utá­na­si­e­tett.

– De hi­szen jól tud­ja, her­ceg­né – s meg­fog­ta a ké­zét –, jól tud­ja, hogy min­dig sze­ret­tem ma­gát, és csak ma­gán múlt, hogy ba­rát­sá­gom­nak más ne­vet is ad­has­son. Gyil­kos­ság tör­tént, ezt nem ta­gad­hat­juk. Leg­jobb bí­rá­im­ra bíz­tam a vizs­gá­la­tot és a pert…

Ezek­re a sza­vak­ra a her­ceg­né me­re­ven ki­egye­ne­se­dett; a tisz­te­let s még az ud­va­ri­as­ság lát­sza­ta is le­fosz­lott ró­la egyet­len pil­la­nat alatt: fél­re­ért­he­tet­le­nül a meg­sér­tett asszony állt ott, s a meg­sér­tett asszony olyas­va­la­ki­nek vá­la­szolt, akit rossz­hi­sze­mű­nek tar­tott. Min­den sza­vát kü­lön hang­sú­lyoz­ta, lo­bo­gó ha­rag­gal és meg­ve­tés­sel:

– Örök­re el­ha­gyom fel­sé­ged ál­la­mát, hogy so­ha töb­bé ne hall­jak Ras­si ál­lam­ügyész­ről, s a töb­bi al­jas gyil­kos­ról sem, akik ha­lál­ra ítél­ték uno­ka­öcsé­met, s raj­ta kí­vül hány em­bert még! Ha fel­sé­ged nem kí­ván­ja, hogy ke­se­rű­ség ke­ve­red­jék ezek­be az utol­só per­cek­be, me­lye­ket a fe­je­de­lem tár­sa­sá­gá­ban töl­tök, aki ud­va­ri­as és szel­le­mes fér­fi, ami­kor ép­pen nem té­vesz­tik meg, ha nem kí­ván­ja ezt: alá­za­to­san ké­rem, ne jut­tas­sa eszem­be al­jas bí­rá­it, akik ezer tal­lé­rért vagy egy ér­dem­ren­dért el­ad­ják ma­gu­kat.

A fe­je­del­met meg­re­meg­tet­te a cso­dá­la­tos és na­gyon őszin­te hang, aho­gyan ezt vé­gig­mond­ta; egy pil­la­na­tig at­tól tar­tott, még nyíl­tabb vád is sért­he­ti mél­tó­sá­gát, de vé­gül is azt érez­te: gyö­nyör­kö­dik; gyö­nyör­kö­dött a her­ceg­né­ben; eb­ben a pil­la­nat­ban az egész asszony fen­ség­gé és szép­ség­gé ne­me­se­dett. „Is­te­nem, de szép! – gon­dol­ta a fe­je­de­lem. – Ilyen pá­rat­lan nő­nek meg kell bo­csá­ta­ni! Egész Itá­li­á­ban nem ta­lá­lok még egy ilyen nőt!… Igen, igen! Csak ügye­sen kell po­li­ti­zál­ni, s ta­lán még el­ér­he­tem, hogy egy­szer a sze­re­tőm lesz! Az a kis Bal­bi-ba­ba a nyo­má­ba sem ér! S ez a Bal­bi még lop­ja is sze­gény alatt­va­ló­in­kat, éven­te leg­alább há­rom­száz­ezer frank­kal lop­ja meg őket!… De jól hal­lot­tam-e? – vil­lant át raj­ta hir­te­len. – Azt mond­ta: ha­lál­ra ítél­ték uno­ka­öcsé­met, s raj­ta kí­vül hány em­bert még!” Már megint ha­rag­ja ke­re­ke­dett felül, hall­ga­tott, majd a leg­fel­sőbb sze­mély­hez mél­tó gőg­gel kér­dez­te:

– És mit kel­le­ne ten­nünk, hogy a her­ceg­né ne utaz­zék el?

– Olyas­va­la­mit, ami­hez ön gyen­ge! – vág­ta rá a her­ceg­né a leg­ke­se­rűbb gúnnyal, nem lep­lez­ve meg­ve­té­sét.

A fe­je­del­met el­ön­töt­te a ha­rag, de az is­ten ke­gyel­mé­ből va­ló ural­ko­dás mű­vé­sze­te meg­ta­ní­tot­ta rá, hogy elég erős le­gyen el­nyom­ni az el­ső in­du­la­tát. „Meg kell kap­nom ezt az asszonyt! – gon­dol­ta. – Ez­zel tar­to­zom ma­gam­nak! Meg­kap­ni, az­u­tán meg­vet­ni és el­dob­ni!… De ha most ki­lép a dol­go­zó­szo­bám­ból, so­ha töb­bé nem lá­tom!” Eb­ben a pil­la­nat­ban szin­te el­ká­bí­tot­ta a ha­rag és a gyű­lö­let; ho­gyan ta­lál­ja meg a szót, mellyel ön­ma­gá­nak tar­to­zik, s ugyan­ak­kor rá­ve­szi a her­ceg­nét, hogy ne hagy­ja el rög­tön ud­va­rát. „Amit már ki­mond­tunk, azt nem sza­bad sem is­mé­tel­get­ni, sem ne­vet­sé­ges­sé ten­ni!” S oda­állt a her­ceg­né és dol­go­zó­szo­bá­ja aj­ta­ja kö­zé. Na­gyon halk ko­pog­ta­tást hal­lott az aj­tón.

– Ki az a tök­fil­kó? – ki­ál­tot­ta in­ge­rül­ten, han­go­san. – Ki az a tök­fil­kó, aki most za­var?

A sze­ren­csét­len Fon­ta­na tá­bor­nok be­dug­ta sá­padt, fel­dúlt ar­cát; a ha­lál­tu­sát ví­vó em­ber alig ért­he­tő sza­va­i­val mo­tyog­ta:

– Őke­gyel­mes­sé­ge, Mos­ca gróf alá­za­to­san ké­ri be­bo­csá­tá­sát.

– Jöj­jön be! – or­dí­tot­ta a fe­je­de­lem.

Mos­ca meg­ha­jolt.

– Nos – for­dult hoz­zá a fe­je­de­lem –, hát itt áll előt­tünk San­se­ve­ri­na her­ceg­né, aki tüs­tént el akar­ja hagy­ni Pár­mát! Ná­poly­ba köl­tö­zik. De mind­ez nem elég! Még tisz­te­let­le­nül is be­szél ve­lem!

– Nem ér­tem, fel­ség! – sá­padt el Mos­ca.

– Mi? Ma­ga ta­lán nem tud­ta, hogy el akar utaz­ni?

– Egyet­len szó­val sem mond­ta. Hat óra­kor vál­tam el a her­ceg­né­től, jó­ked­vű volt és elé­ge­dett.

Ez a fe­le­let tel­je­sen meg­döb­ben­tet­te a fe­je­del­met. Elő­ször Mos­cát néz­te; egy­re mé­lyebb sá­padt­sá­ga el­árul­ta, hogy iga­zat mond: a her­ceg­né nem avat­ta őt be vak­me­rő el­ha­tá­ro­zá­sá­ba. „Ha pe­dig ez a hely­zet, örök­re el­vesz­tem; gyö­nyör és bosszú egy­szer­re röp­pen el. Ná­poly­ban él majd az öcs­kös­sel, és gú­nyos öt­le­te­ket ter­jesz­te­nek a tör­pe pár­mai fe­je­de­lem óri­ás ha­rag­já­ról.” Most a her­ceg­né­re pil­lan­tott: há­bor­gó meg­ve­tés és ha­rag vi­as­ko­dott az asszony­ban; San­se­ve­ri­na her­ceg­né eb­ben a pil­la­nat­ban ép­pen Mos­cát néz­te – szép aj­ká­nak fi­nom vo­na­la te­le volt ke­se­rű meg­ve­tés­sel. „Hit­vány ud­va­ronc!” – mond­ta egész ar­ca. „Hát er­ről is le kell mon­da­nom, így sem hív­ha­tom vissza! – gon­dol­ta a fe­je­de­lem, míg a her­ceg­nét fi­gyel­te. – Amint ki­lép dol­go­zó­szo­bám­ból, ab­ban a pil­la­nat­ban el­ve­szí­tet­tem őt; Is­ten tud­ja, mi­ket mond majd Ná­poly­ban a bí­rá­im­ról… Olyan eszes, és az ég olyan is­te­ni meg­győ­ző erő­vel ál­dot­ta meg, hogy min­den­ki hin­ni fog ne­ki. Szá­nal­mas zsar­nok hí­re­met kel­ti; el­mond­ja, hogy éj­je­len­te fel­ke­lek, és az ágyam alá né­zek…” Ek­kor a fe­je­de­lem ügyes moz­du­lat­tal, mint­ha nyug­ta­lan­sá­gát csil­la­pít­va csak jár­kál­ni akar­na, is­mét a dol­go­zó­szo­ba aj­ta­já­hoz ke­rült; a gróf jobb­ra állt tő­le, ta­lán há­rom­lé­pés­nyi­re, sá­padt volt, dúlt, és annyi­ra re­me­gett, hogy meg kel­lett fo­góz­nia an­nak a ka­ros­szék­nek a tám­lá­já­ban, mely­ben a ki­hall­ga­tás ele­jén a her­ceg­né ült; a szé­ket ké­sőbb a fe­je­de­lem in­du­la­to­san messzi­re ta­szí­tot­ta. A gróf sze­rel­mes volt. „Ha a her­ceg­né el­megy, utá­na­me­gyek! De meg­en­ge­di-e, hogy ve­le tart­sak? Ezt nem tu­dom.”

A fe­je­de­lem bal­ján állt a her­ceg­né, ke­reszt­be font, mel­lé­re szo­rí­tott kar­ral: el­ra­ga­dó szem­te­len­ség­gel néz­te őt. Ha­lá­los sá­padt­ság öm­lött szét előbb még élén­ken tü­ze­lő, fen­sé­ges ar­cán.

A két sá­padt arc kö­zött a fe­je­de­lem ki­vö­rö­sö­dött volt és nyug­ta­lan; bal ke­ze gör­csö­sen ját­szott nagy rend­sza­lag­já­nak ke­reszt­jé­vel, me­lyet ka­bát­ja alatt vi­selt; jobb ke­zé­vel ál­lát si­mo­gat­ta.

– Hát mit te­gyünk? – for­dult a gróf­hoz. Ma­ga sem igen tud­ta, mit mond; meg­szok­ta, hogy min­den­ben a ta­ná­csát ké­ri.

– Iga­zán nem tu­dom, mit mond­jak, fel­ség! – fe­lel­te a gróf, s ar­ca olyan volt, akár a hal­dok­ló­ké. Eze­ket a sza­va­kat is alig tud­ta ki­ej­te­ni. Ami­óta a ki­hall­ga­tás tar­tott, Mos­ca el­ha­ló hang­ja vi­gasz­tal­ta meg elő­ször a sér­tett, gő­gös fe­je­del­met; és ez a kis öröm olyan sza­vak­ra ih­let­te, me­lyek ki­elé­gí­tet­ték hi­ú­sá­gát:

– Nos – kezd­te –, hár­munk kö­zül én va­gyok a leg­jó­za­nabb. Most tel­je­sen el aka­rok fe­led­kez­ni vi­lá­gi hely­ze­tem­ről. Úgy be­szé­lek, mint a jó ba­rát. – És XIV. La­jos bol­dog ko­rát jól után­zó, kel­le­me­sen le­eresz­ke­dő mo­sollyal hoz­zá­tet­te: – Mint jó ba­rát a ba­rá­ta­i­hoz. Her­ceg­né, mit kell ten­nünk, hogy meg­fe­led­kez­zék idő­sze­rűt­len el­ha­tá­ro­zá­sá­ról?

– Iga­zán nem tu­dom! – A her­ceg­né mé­lyet só­haj­tott: – Iga­zán nem tu­dom; annyi­ra ir­tó­zom Pár­má­tól!…

Sza­vá­ba le­he­let­nyi gúny sem csep­pent; érez­het­ték, hogy őszin­tén be­szél.

Mos­ca gróf hir­te­len fe­lé­je for­dult; az ud­va­ri em­ber meg­bot­rán­ko­zott. Kö­nyö­rög­ve né­zett a fe­je­de­lem­re. IV. Ra­nuc­cio Er­nes­to nagy mél­tó­ság­gal és ön­ura­lom­mal várt egy pil­la­na­tig, majd a gróf­hoz for­dult:

– Úgy lá­tom, hogy bá­jos ba­rát­nő­je egé­szen el­vesz­tet­te a fe­jét. Iga­zán ért­he­tő. Imád­ja uno­ka­öccsét.

És a her­ceg­né­re pil­lant­va a leg­tisz­te­let­tel­je­sebb te­kin­tet­tel, de még­is olyan ki­fe­je­zés­sel, mint­ha egy víg­já­ték­ból idéz­ne, hoz­zá­tet­te:

– Mit te­gyünk, hogy ezek­nek a szép sze­mek­nek tet­szé­sét meg­nyer­jük?

A her­ceg­né­nek volt ide­je, hogy gon­dol­koz­zék; ha­tá­ro­zot­tan és las­san fe­lelt, mint­ha ul­ti­má­tu­mot dik­tált vol­na:

– Fel­sé­ged ke­gye­sen egy le­ve­let ír ne­kem, ilyen ke­gyes le­ve­lek­hez olyan jól ért; köz­li ve­lem, hogy tá­vol­ról sincs meg­győz­ve Fab­ri­zio del Don­go, el­ső ér­se­ki hely­nö­künk bű­nös­sé­gé­ről, s nem ír­ja alá az íté­le­tet, amit fel­sé­ged elé ter­jesz­te­nek majd; és köz­li ve­lem azt is, hogy en­nek az igaz­ság­ta­lan pe­res el­já­rás­nak a jö­vő­ben nem lesz sem­mi­lyen foly­ta­tá­sa.

– Igaz­ság­ta­lan? – ki­ál­tott fel a fe­je­de­lem; sze­me fe­hér­jé­ig el­vö­rö­sö­dött, is­mét el­ön­töt­te a ha­rag.

– Még nem fe­jez­tem be! – foly­tat­ta a her­ceg­né ró­mai büsz­ke­ség­gel. – Még ma es­te, és már ne­gyed ti­zen­ket­tő van – tet­te hoz­zá az órá­ra pil­lant­va –, még ma es­te meg­üze­ni fel­sé­ged Ra­ver­si már­ki­né­nak: jól ten­né, ha vi­dék­re köl­töz­nék, hogy ki­pi­hen­je fá­ra­dal­ma­it, amik­kel bi­zo­nyos per jár­ha­tott, az a per, mely­ről ma es­te a sza­lon­já­ban nyi­lat­ko­zott.

A fe­je­de­lem in­du­la­to­san jár­kált dol­go­zó­szo­bá­já­ban.

– Hát mer­né ezt más asszony meg­ten­ni? – ki­ál­tot­ta egy­szer­re. – Tisz­te­let­len ve­lem!

A her­ceg­né el­ra­ga­dó ked­ves­ség­gel fe­lelt:

– So­ha eszem­be se ju­tott, hogy tisz­te­let­len le­gyek fel­sé­ged­del. Fel­sé­ged mond­ta vég­te­len le­eresz­ke­dé­sé­ben: mint jó ba­rát szól a ba­rá­ta­i­hoz. Kü­lön­ben – tet­te még hoz­zá – iga­zán nem sze­ret­nék Pár­má­ban ma­rad­ni! – s meg­ve­tő­en pil­lan­tott a gróf­ra.

A fe­je­de­lem ed­dig ha­tá­ro­zat­lan volt, s ez a te­kin­tet vég­re el­ha­tá­ro­zás­ra bír­ta; amit mon­da­ni ké­szült, ab­ban bi­zo­nyos ígé­ret rej­tő­zött, de tö­rő­dött is a sza­vak­kal!

Még vál­tot­tak né­hány mon­da­tot, s vé­gül is meg­pa­ran­csol­ta Mos­ca gróf­nak, ír­ja meg a ke­gyes so­ro­kat, me­lye­ket a her­ceg­né kí­vánt. A gróf írt, és el­ha­gyott egy mon­da­tot: és az igaz­ság­ta­lan pe­res el­já­rás­nak a jö­vő­ben nem lesz sem­mi­lyen foly­ta­tá­sa. „Iga­zán ele­gen­dő – gon­dol­ta Mos­ca –, ha a fe­je­de­lem meg­ígé­ri: nem ír­ja alá az elé­je ter­jesz­tett íté­le­tet.” A fe­je­de­lem alá­ír­ta a le­ve­let, s köz­ben egy pil­lan­tás­sal kö­szö­ne­tet mon­dott a gróf­nak.

Vall­juk be: Mos­ca gróf nagy hi­bát kö­ve­tett el; a fe­je­de­lem fá­radt volt, min­dent alá­írt vol­na. Úgy érez­te, elé­ge­dett le­het; az egész ügy­ben csak egyet tar­tott fon­tos­nak: „Ha a her­ceg­né el­uta­zik, egy hét múl­va az ud­va­rom­ban min­dent un­ni fo­gok!” Mos­ca gróf ész­re­vet­te: a fe­je­de­lem ki­ja­ví­tot­ta a kel­te­zést, a hol­na­pi na­pot ír­ta a le­vél alá. Az órá­ra pil­lan­tott, majd­nem éj­fél volt. A gróf azt hit­te: a meg­vál­toz­ta­tott kel­te­zés csu­pán ab­ból a hi­ú­ság­ból fa­kad, hogy be­bi­zo­nyít­sa, ő, a fe­je­de­lem mi­lyen pon­tos és jó kor­mány­zó. Ra­ver­si már­ki­né szám­űzé­sé­re egyet­len arc­iz­ma sem rán­dult; a fe­je­de­lem kü­lö­nös öröm­mel szám­űz­te alatt­va­ló­it.

Kis­sé ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­ki­ál­tott:

– Fon­ta­na tá­bor­nok!…

A tá­bor­nok ar­cán olyan cso­dál­ko­zás és kí­ván­csi­ság ült, hogy a her­ceg­né és a gróf te­kin­te­te jó­ked­vű­en össze­vil­lant, ez­zel a pil­lan­tás­sal ki­bé­kül­tek.

– Fon­ta­na tá­bor­nok!… – mond­ta a fe­je­de­lem. – Ül­jön be ko­csim­ba, mely az osz­lop­sor­ban vá­ra­ko­zik; el­megy Ra­ver­si már­ki­né­hoz, be­je­len­te­ti ma­gát; ha a már­ki­né már le­fe­küdt, köz­li, hogy én küld­tem; és ha be­ve­zet­ték szo­bá­já­ba, pon­to­san ezt mond­ja, sem­mit nem vál­toz­tat­hat: „Őfel­sé­ge ké­ri Ra­ver­si már­ki­nét, hol­nap reg­gel, még nyolc előtt, utaz­zék el vel­le­jai kas­té­lyá­ba. Őfel­sé­ge majd tu­dat­ja, mi­kor tér­het vissza Pár­má­ba.”

A fe­je­de­lem te­kin­te­te a her­ceg­né sze­mét ke­res­te, de San­se­ve­ri­na her­ceg­né a várt kö­szö­net he­lyett kü­lön­le­ges tisz­te­let­tel meg­ha­jolt, és ki­si­e­tett.

– Cso­dá­la­tos asszony! – for­dult a fe­je­de­lem Mos­ca gróf­hoz.

A gróf bol­do­gan fo­gad­ta Ra­ver­si már­ki­né szám­űzé­sét: hi­va­ta­li mun­ká­ja így sok­kal könnyeb­bé vált; ez­zel a bol­dog­ság­gal el­tel­ve jó fél­órát be­szélt a fe­je­de­lem­mel, az ügyes ud­va­ri em­ber hang­ján; en­gesz­tel­ni akar­ta hiú ural­ko­dó­ját, s csak ak­kor bú­csú­zott el, ami­kor lát­ta, hogy si­ke­rült meg­győz­nie őt; a XIV. La­jos­ról fel­jegy­zett tör­té­net­kék­ben nin­csen olyan szép tör­té­net, mint ami­lyet ő szol­gál­ta­tott ma a jö­vő tör­té­net­író­i­nak.

Ami­kor a her­ceg­né ha­za­ért, be­zár­ta aj­ta­ját; meg­hagy­ta, hogy sen­kit nem fo­gad, még a gró­fot sem. Ma­gá­ban kí­vánt len­ni: tisz­táz­ni, mit gon­dol­jon ar­ról a je­le­net­ről, ami most zaj­lott le. Vak­tá­ban tet­te, amit tett, és csak azért, hogy a pil­la­na­tot él­vez­ze; de bár­mer­re hagy­ta is ma­gát so­dor­ni, most már ki­tar­tott vol­na mel­let­te. Le­hig­gad­tan nem ítél­te el ma­gát, és nem bánt meg sem­mit: ilyen volt ez a lé­lek, s en­nek kö­szön­het­te, hogy har­minc­hat éve­sen is az ud­var leg­szebb asszo­nya ma­radt.

Ezek­ben a per­cek­ben Pár­ma kel­le­mes­sé­ge­i­re gon­dolt. Mint­ha csak hosszú uta­zás­ról tért vol­na vissza; mert ki­lenc­től ti­zen­egyig már tel­je­sen át­él­te, hogy örök­re itt­hagy­ja a fe­je­de­lem­sé­get.

„Mi­lyen szá­nal­mas volt sze­gény Mos­ca gró­fom, ami­kor Ra­nuc­cio Er­nes­to je­len­lé­té­ben tud­ta meg, hogy el­uta­zom… Na­gyon ked­ves em­ber, ke­ve­sen tud­nak így sze­ret­ni! Itt­hagy­ta vol­na mi­nisz­ter­sé­ge­it, hogy kö­ves­sen… De öt hosszú év alatt ne­kem sem volt sem­mi ti­los örö­mem. Hány fér­jes asszony mond­hat­ja ezt el az urá­nak és pa­ran­cso­ló­já­nak, asszo­nyok, akik pe­dig ol­tár előtt es­küd­tek! El kell is­mer­nem, iga­zán nem fon­tos­ko­dó fér­fi, nem ki­csi­nyes, nem in­ge­rel ar­ra, hogy meg­csal­ják; s előt­tem mint­ha örök­ké szé­gyell­né a ha­tal­mát… Mu­lat­sá­go­san vi­sel­ke­dett ura és pa­ran­cso­ló­ja előtt; ha most itt vol­na, meg­csó­kol­nám… De a vi­lá­gért sem vál­lal­nám, hogy egy bu­kott mi­nisz­tert szó­ra­koz­tas­sak; ezt a be­teg­sé­get, a bu­kást, csak a ha­lál gyó­gyít­hat­ja meg – és va­ló­ban ha­lá­los be­teg­ség. Mi­lyen csa­pás le­het, ha va­la­ki fi­a­ta­lon lesz mi­nisz­ter! Ezt meg kell ír­nom ne­ki; az ilyes­mit hi­va­ta­lo­san is tud­nia kell, mi­előtt sza­kí­ta­na fe­je­del­mé­vel… De egé­szen meg­fe­led­kez­tem hű sze­mély­ze­tem­ről!”

A her­ceg­né csen­ge­tett. Szo­ba­lá­nyai még min­dig cso­ma­gol­tak, a ko­csi már a ka­pu alatt állt, és rak­ták rá a poggyászt; akik­nek nem akadt dol­guk, könnyes szem­mel kö­rül­áll­ták a ko­csit. Cecchi­na volt az egyet­len, aki bár­mi­kor be­me­he­tett a her­ceg­né­hez – ő mond­ta el rész­le­te­sen, mi tör­té­nik oda­kint.

– Küldd fel őket! – uta­sí­tot­ta a her­ceg­né.

Egy perc múl­va át­ment a vá­ró­te­rem­be.

– Meg­ígér­ték ne­kem – for­dult hoz­zá­juk –, hogy az uno­ka­öcsém el­len ho­zott íté­le­tet az ural­ko­dó nem ír­ja alá (így be­szél­nek Itá­li­á­ban!). El­uta­zá­so­mat füg­gő­ben tar­tom. Meg­lát­juk, mi­lyen erő­sek az el­len­sé­ge­im, meg tud­ják-e vál­toz­tat­ni ezt az el­ha­tá­ro­zást?

Né­hány pil­la­nat­nyi csend tá­madt, majd a sze­mély­zet fel­ki­ál­tott:

– Él­jen a her­ceg­né!

És szen­ve­dé­lye­sen él­tet­ték őt. A her­ceg­né, aki már a szom­széd te­rem­ben volt, új­ra meg­je­lent, akár egy ki­tap­solt mű­vész­nő: ke­cse­sen meg­ha­jolt szol­gái és szo­ba­lá­nyai előtt:

– Kö­szö­nöm, kö­szö­nöm nek­tek, ba­rá­ta­im!

Ha egyet­len szó­val kí­ván­ja: eb­ben a pil­la­nat­ban mind el­in­dul­nak, hogy meg­tá­mad­ják a fe­je­del­mi pa­lo­tát. In­tett az egyik ko­csis­nak, aki az­előtt csem­pész volt, most na­gyon hű em­be­re; az ve­le ment.

– Jó­mó­dú pa­raszt­nak öl­tö­zöl; ügye­sen ki­sur­ransz Pár­má­ból, bér­elsz egy se­dio­lát, s a le­he­tő leg­gyor­sab­ban Bo­lo­gná­ba vág­tatsz. A fi­ren­zei ka­pun lépsz be Bo­lo­gná­ba, mint­ha csak sé­tál­nál, és a Pel­leg­ri­nó­ban át­adod Fab­ri­zio öcsém­nek azt a cso­ma­got, me­lyet Cecchi­na ké­szít ne­ked. Fab­ri­zio buj­kál, és Gi­u­sep­pe Bos­si a ne­ve; ne­hogy meg­gon­do­lat­la­nul el­áruld őt! Ne lás­sák raj­tad, hogy is­me­red; le­het, hogy el­len­sé­ge­im ké­me­ket eresz­te­nek nyo­mod­ba. Fab­ri­zio né­hány óra vagy né­hány nap múl­va vissza­küld: kü­lö­nö­sen vissza­jö­vet kell óva­tos­nak len­ned, ne­hogy el­árul­jad.

– Per­sze, Ra­ver­si már­ki­né em­be­rei! – ki­ál­tott fel a ko­csis. – Már vár­juk őket! És ha a her­ceg­né kí­ván­ja, egy­ket­tő­re ki­te­ker­jük a nya­ku­kat!

– Ta­lán… majd egy­szer!… De vi­gyáz­za­tok a fe­je­tek­re, pa­ran­csom nél­kül sem­mit nem te­het­tek!

A her­ceg­né a fe­je­del­mi le­vél má­so­la­tát akar­ta el­kül­de­ni Fab­ri­zi­ó­nak; nem tu­dott le­mon­da­ni a gyö­nyö­rű­ség­ről, hogy szó­ra­koz­tas­sa őt, s még né­hány sort is hoz­zá­fű­zött, mi­lyen je­le­net előz­te meg a le­ve­let. A né­hány sor tí­zol­da­las le­vél­lé bő­vült. Is­mét hí­vat­ta a ko­csist.

– Nem in­dul­hatsz ko­ráb­ban, csak négy­kor; amint nyit­ják a vá­ros ka­pu­it.

– Azt gon­dol­tam, hogy a csa­tor­nán sur­ra­nok ki. Szá­ja­mig ér­ne a víz, de én ki­sur­ran­nék.

– Nem! – mond­ta a her­ceg­né. – Nem en­ge­dem, hogy egy hű szol­gám meg­hűl­jön. Is­mersz va­la­kit az ér­sek úr őke­gyel­mes­sé­ge em­be­rei kö­zül?

– A má­so­dik ko­csis a ba­rá­tom.

– Itt ez a le­vél, a szent ér­sek­nek szól! Óva­kodj be a pa­lo­tá­ba, az ina­sát ke­resd; nem aka­rom, hogy őke­gyel­mes­sé­gét fel­kelt­sék. Ha már be­zár­kó­zott szo­bá­já­ba, éj­sza­ká­ra ma­radj a pa­lo­tá­ban; ott az a szo­kás, hogy ko­ra haj­nal­ban kel­nek; hol­nap négy óra­kor je­lentsd be ma­gad az én ne­vem­ben, kérd a szent ér­sek úr ál­dá­sát, add át ne­ki ezt a bo­rí­té­kot, s vedd ma­gad­hoz a le­ve­le­ket, me­lye­ket ta­lán Bo­lo­gná­ba küld.

A her­ceg­né a fe­je­del­mi le­vél ere­de­ti­jét küld­te el az ér­sek­nek; mi­után ez a le­vél el­ső ér­se­ki hely­nö­ké­vel fog­lal­ko­zott, ar­ra kér­te, he­lyez­ze el az ér­sek­ség le­vél­tá­rá­ban, s meg­ír­ta: re­mé­li, hogy az ér­se­ki hely­nö­kök és ka­no­no­kok, uno­ka­öccse egy­há­zi tár­sai, meg­is­mer­ked­nek tar­tal­má­val; ter­mé­sze­te­sen mély ti­tok­tar­tást kell fo­gad­ni­ok.

A her­ceg­né a leg­bi­zal­ma­sabb han­gon írt mon­si­gno­re Land­ri­a­ni­nak, hogy el­bű­völ­je a jó pol­gárt; de az alá­írás há­rom sor volt; a me­leg ba­rá­ti le­ve­let így fe­jez­te be: An­ge­l­i­na-Cor­ne­lia-Iso­ta Val­ser­ra del Don­go, San­se­ve­ri­na her­ceg­né.

„Azt hi­szem, ezt így nem ír­tam le a sze­gény her­ceg­gel kö­tött há­zas­sá­gi szer­ző­dé­sem óta! – ne­ve­tett ma­gá­ban. – De így kell bán­ni az ilyen em­ber­rel; a pol­gá­rok a túl­zást tart­ják szép­nek.” S nem tud­ta vol­na a na­pot be­fe­jez­ni, hogy ne ír­jon sze­gény Mos­ca gróf­nak egy gú­nyo­ló­dó le­ve­let. Hi­va­ta­lo­san kö­zöl­te ve­le: tel­je­sen al­kal­mat­lan­nak ér­zi ma­gát ar­ra, hogy kegy­vesz­tett mi­nisz­te­re­ket szó­ra­koz­tas­son; s ezt csak azért ír­ja, hogy a gróf min­den­kor tud­ja, ho­gyan kell ko­ro­nás fők előtt vi­sel­ked­nie. „Ma­ga fél a fe­je­de­lem­től; mi lesz, ha nem lát­hat­ja töb­bé? Én le­gyek az, aki­től fél­nie kell?” A le­ve­let nyom­ban el­küld­te.

A fe­je­de­lem más­nap reg­gel hét óra­kor ma­gá­hoz ren­del­te Zur­la gró­fot, a bel­ügy­mi­nisz­tert.

– Ad­ja ki új­ból a leg­szi­go­rúbb pa­ran­csot va­la­mennyi po­des­tánk­nak: tar­tóz­tas­sák le Fab­ri­zio del Don­go urat. Olyan hírt kap­tunk, hogy is­mét ide­me­rész­ke­dik or­szá­gunk­ba. Mi­vel a szö­ke­vény Bo­lo­gná­ban tar­tóz­ko­dik, s ott, úgy lát­szik, mit sem tö­rő­dik az­zal, hogy bí­ró­sá­ga­ink per­be fog­ták, a kö­vet­ke­ző he­lyek­re küld­jön ki tit­kos­rend­őrö­ket, csu­pa olyan em­bert, akik sze­mé­lye­sen is­me­rik: 1. a Bo­lo­gná­ból Pár­má­ba ve­ze­tő or­szág­út­ra, a fal­vak­ba; 2. San­se­ve­ri­na her­ceg­né sac­cai kas­té­lya és cas­tel­nu­o­vói há­za kö­ze­lé­be; 3. és fi­gyel­tes­se Mos­ca gróf kas­té­lyát is. Ön oly bölcs, gróf úr, hogy re­mé­lem, ural­ko­dó­já­nak pa­ran­csa ti­tok ma­rad az éles sze­mű Mos­ca gróf előtt is. Azt aka­rom, hogy Fab­ri­zio del Don­gót el­fog­ják!

Amint a mi­nisz­ter tá­vo­zott, egy tit­kos aj­tón be­lé­pett a fe­je­de­lem­hez Ras­si fő­ügyész, alá­za­to­san meg­gör­nyed­ve kö­ze­le­dett, min­den lé­pés­nél új­ra és új­ra bó­kolt. Port­re­tis­ta ecset­jé­re kí­ván­ko­zott ez a sö­tét bri­gan­ti; ar­ca rög­tön iga­zol­ta sze­re­pé­nek al­jas­sá­gát; s míg sze­mé­nek gyors, egyet­len pil­lo­gá­sa el­árul­ta, jól tud­ja, mik az ő ér­de­mei, aj­ká­nak gő­gös, fin­tor­gó ön­hitt­sé­ge ar­ról val­lott, hogy szem­be­néz a meg­ve­tés­sel.

Ez az em­ber elég fon­tos sze­re­pet ját­szik majd Fab­ri­zio éle­té­ben, il­lő hát, hogy rö­vi­den be­mu­tas­suk. Ma­gas volt, sze­me szép és na­gyon ér­tel­mes, ar­cát azon­ban el­rú­tí­tot­ta a him­lő; nem pa­nasz­kod­ha­tott: iga­zán eszes volt, na­gyon eszes és na­gyon ra­vasz; min­den­ki el­is­mer­te, hogy re­mek jo­gász, de leg­fő­ként ra­gyo­gó öt­le­tei vol­tak. Bár­mi­lyen ügy ke­rült elé­je, könnye­dén, né­hány perc alatt meg­ta­lál­ta a szi­lárd jo­gi ala­pot – mind­egy volt: el­ítél­nie vagy fel­men­te­nie kell-e va­la­kit; fe­lül­múl­ha­tat­lan mes­te­re volt az ügyé­szi csap­dák­nak.

S en­nek az em­ber­nek, akit a leg­na­gyobb mo­nar­chák is iri­gyel­het­tek vol­na Pár­ma fe­je­del­mé­től, csak egyet­len szen­ve­dé­lyét is­mer­ték: sze­re­tett bi­zal­ma­san tár­sa­log­ni a leg­elő­ke­lőbb urak­kal, és min­den­fé­le bo­hóc­ko­dá­sok­kal szó­ra­koz­tat­ni őket. Nem bán­ta, hogy a ha­tal­mas úr azon ne­vet-e, amit mond, vagy őt ma­gát ne­ve­ti, vagy sér­tő­en gú­nyo­ló­dik Ras­si­né asszo­nyon; ha az elő­ke­lő­ség ne­ve­tett, s bi­zal­ma­san bánt ve­le, ő elé­ge­dett volt. A fe­je­de­lem né­ha már nem tud­ta, ho­gyan aláz­za meg leg­főbb ügyé­szé­nek em­be­ri mél­tó­sá­gát – ilyen­kor be­le­rú­gott. Ha a rú­gás fájt, sír­va fa­kadt. De a bo­hóc­ko­dás vá­gya olyan erő­sen élt ben­ne, hogy min­dig szí­ve­seb­ben ült egy mi­nisz­ter sza­lon­já­ban, még ha az a mi­nisz­ter gú­nyol­ta is, mint a sa­ját sza­lon­já­ban, ahol zsar­nok­ként ural­ko­dott az or­szág min­den fe­ke­te ta­lár­ján. Ras­si egé­szen kü­lön­le­ges hely­ze­tet te­rem­tett ma­gá­nak: a leg­ar­cát­la­nabb ne­mes sem aláz­hat­ta meg. A nap­köz­ben le­nyelt sér­té­se­kért úgy vi­gasz­ta­ló­dott, hogy min­dent el­mon­dott a fe­je­de­lem­nek, aki meg­en­ged­te ne­ki, hogy min­den­ről be­szél­het; igaz, a fe­le­let gyak­ran egy-egy jól irány­zott po­fon volt, s a po­fon saj­gott; de ő még­sem sér­tő­dött meg. Ami­kor a fe­je­de­lem rossz­ked­vű volt, a nagy jo­gász je­len­lé­te szó­ra­koz­tat­ta: jól­esett, hogy sér­te­get­he­ti. Az ol­va­só ezek után tisz­tán lát­hat­ja: Ras­si kö­rül­be­lül a tö­ké­le­tes ud­va­ri em­ber volt; nem is­mer­te sem a be­csü­le­tet, sem a rossz­ked­vet.

– Leg­elő­ször is hall­gat­nia kell! – ki­ál­tott rá a fe­je­de­lem, anél­kül, hogy üd­vö­zöl­te vol­na; min­den­ki­vel ud­va­ri­as volt, Ras­si­val go­rom­ba.

– Mi­lyen kel­te­zést írt az íté­let alá?

– A teg­nap reg­ge­lit, fel­ség.

– Hány bí­ró ír­ta alá?

– Mind az öt.

– A bün­te­tés?

– Húsz­évi vár­fog­ság, aho­gyan fel­sé­ged meg­hagy­ta.

– Ha ha­lál­ra ítél­te­tem, felzú­dul­tak vol­na… Kár! – A fe­je­de­lem in­kább ön­ma­gá­nak mond­ta. – Pe­dig hogy fel­kor­bá­csol­ta vol­na ezt az asszonyt! De hát még­is… egy del Don­go… Ezt a ne­vet tisz­te­lik Pár­má­ban; há­rom ér­se­kük is del Don­go volt, majd­nem egy­más után kö­vet­kez­tek… Azt mond­ta: húsz­évi vár­fog­ság?

– Annyi, fel­ség! – fe­lel­te Ras­si fő­ügyész; még min­dig meg­gör­nyed­ve. – És elő­ző­en nyil­vá­nos bo­csá­nat­ké­rés fel­sé­ged kép­má­sa előtt; azon­kí­vül min­den pén­te­ken és a nagy ün­ne­pe­ket meg­elő­ző na­pon szi­go­rú böjt ke­nyé­ren és ví­zen, mert a vád­lott köz­is­mer­ten val­lás­ta­lan. Ezt a jö­vő­re va­ló te­kin­tet­tel, hogy egy­há­zi pá­lyá­ját le­he­tet­len­né te­gyük.

– Ír­ja! – szólt rá a fe­je­de­lem. – „Őfel­sé­ge ke­gyes­ke­dett jó­sá­go­san meg­hall­gat­ni a bű­nös any­já­nak, del Don­go már­ki­né­nak, és nagy­nén­jé­nek, San­se­ve­ri­na her­ceg­né­nek alá­za­tos kö­nyör­gé­sét, akik elő­ad­ták, hogy a bűn el­kö­ve­té­se­kor fi­uk, il­let­ve uno­ka­öccsük na­gyon fi­a­tal volt, és meg­za­var­ta a sze­ren­csét­len Gi­let­ti asszo­nya iránt ér­zett őrült sze­re­lem, és őfel­sé­ge – bár iszo­nyo­dik az ilyen gyil­kos­ság­tól – Fab­ri­zio del Don­go bün­te­té­sét ke­gye­sen ti­zen­két évi vár­fog­ság­ra mér­sé­kel­te.”

– Ad­ja ide, hadd ír­jam alá!

A fe­je­de­lem oda­ír­ta ne­vét, s az elő­ző nap­ról kel­tez­te. Majd át­nyújt­va az íté­le­tet Ras­si­nak, ezt mond­ta:

– Ír­ja rög­tön a ne­vem alá: „Mi­vel San­se­ve­ri­na her­ceg­né új­ból őfel­sé­ge lá­bá­hoz bo­rult, a fe­je­de­lem meg­en­ged­te, hogy az el­ítélt min­den csü­tör­tö­kön egy órát sé­tál­has­son a négy­szög­le­tű to­rony, az úgy­ne­ve­zett Far­ne­se-to­rony la­pos te­te­jén.”

– Ír­ja ezt alá, és bár­mit be­szél­nek a vá­ros­ban, ma­ga tart­sa a szá­ját. Mond­ja meg de Ca­pi­ta­ni ta­ná­csos­nak, aki két­évi vár­fog­ság­ra sza­va­zott, és még szó­nok­lat­tal is tá­mo­gat­ta szá­nal­mas öt­le­tét: ta­ná­cso­lom ne­ki, ol­vas­sa el új­ra tör­vé­nye­in­ket és ren­de­le­te­in­ket. És még egy­szer: hall­ga­tás! Jó éj­sza­kát.

Ras­si ál­lam­ügyész kö­rül­mé­nye­sen há­rom­szor mé­lyen bó­kolt – de a fe­je­de­lem rá sem pil­lan­tott.

Ez reg­gel hét óra­kor tör­tént. Né­hány óra múl­va a vá­ros­ban és a ká­vé­há­zak­ban el­ter­jedt Ra­ver­si már­ki­né szám­űzé­sé­nek hí­re, min­den­ki a nagy ese­mény­ről be­szélt. A már­ki­né szám­űzé­se le­győz­te egy idő­re Pár­má­ban a kis­vá­ro­sok és kis fe­je­de­lem­sé­gek kö­nyör­te­len el­len­sé­gét: az unal­mat. Fa­bio Con­ti tá­bor­nok, aki már mi­nisz­ter­nek hit­te ma­gát, kösz­vény­ro­ha­mot em­le­get­ve, több na­pig nem moz­dult ki a fel­leg­vár­ból. A pol­gár­ság, s így a kis­em­be­rek, úgy ma­gya­ráz­ták a tör­tén­te­ket: a fe­je­de­lem nyil­ván­va­ló­an dön­tött, s a pár­mai ér­sek­sé­get mon­si­gno­re del Don­gó­nak kí­ván­ja jut­tat­ni. A ra­vasz ká­vé­há­zi po­li­ti­ku­sok nem elé­ged­tek meg ennyi­vel, azt hí­resz­tel­ték, hogy Land­ri­a­ni atyát, a je­len­le­gi ér­se­ket fel­szó­lí­tot­ták, hi­vat­koz­zék va­la­mi­lyen be­teg­ség­re, és nyújt­sa be le­mon­dá­sát; azt is biz­tos­ra vet­ték, hogy te­kin­té­lyes já­ra­dé­kot kap majd a bér­be adott do­hány­adók­ból. Ez a szó­be­széd az ér­sek­hez is el­ju­tott, s na­gyon meg­ijesz­tet­te; né­hány nap­ra erő­sen lan­kadt hő­sün­ket tá­mo­ga­tó buz­gal­ma. Két hó­nap­pal ké­sőbb ez a ked­ves hír meg­je­lent a pá­ri­zsi na­pi­la­pok ha­sáb­ja­in is, az­zal a cse­kély vál­toz­ta­tás­sal, hogy Mos­ca gróf lett San­se­ve­ri­na her­ceg­né uno­ka­öccse, őt tet­ték meg a pár­mai ér­sek utód­já­nak is.

Ra­ver­si már­ki­né tom­bolt vel­le­jai kas­té­lyá­ban; de nem tar­to­zott azok kö­zé az os­to­ba nők kö­zé, akik azt hi­szik, már bosszút is áll­tak, ha pisz­kol­ják el­len­sé­gü­ket. Kegy­vesz­tett­sé­gét kö­ve­tő na­pon pa­ran­csá­ra Ris­ca­ra lo­vag s há­rom ba­rát­ja je­lent­ke­zett a fe­je­de­lem­nél, és en­ge­délyt kér­tek, hogy meg­lá­to­gat­has­sák a szám­űzött már­ki­nét. Őfel­sé­ge a leg­ke­gyel­me­seb­ben fo­gad­ta az ura­kat; Vel­le­já­ba ér­ke­zé­sük na­gyon meg­vi­gasz­tal­ta Ra­ver­si már­ki­nét. Még két hét sem telt el, s már har­min­can él­tek kö­rü­löt­te, csu­pa olyan fér­fi, aki­re a li­be­rá­lis kor­mány­zat­ban sze­rep várt. A már­ki­né es­tén­ként a leg­ko­mo­lyabb ta­nács­ko­zás­ra ült össze tá­jé­ko­zott ba­rá­ta­i­val. Egyik nap, ami­kor sok le­ve­let ka­pott Pár­má­ból és Bo­lo­gná­ból, ko­rán vissza­vo­nult: ezen az es­tén ked­venc ko­mor­ná­ja elő­ször leg­újabb sze­re­tő­jét, Bal­di gró­fot bo­csá­tot­ta be hoz­zá, ezt a cso­dá­la­to­san szép és na­gyon je­len­ték­te­len fi­a­tal­em­bert; ké­sőbb Bal­di előd­jét, Ris­ca­ra lo­va­got. A lo­vag kí­vül-be­lül sö­tét, ala­csony fér­fi volt; pá­lyá­ját az­zal kezd­te, hogy a pár­mai ne­me­si kol­lé­gi­um ta­nu­ló­it geo­met­ri­á­ra ok­tat­ta, most már ál­lam­ta­ná­csos volt, és több lo­vag­rend tag­ja.

– Meg­van az a jó szo­ká­som – mond­ta a már­ki­né a két fér­fi­nak –, hogy so­ha sem­mi írást nem té­pek el, s ez a sze­ren­csém. Itt ez a ki­lenc le­vél, a San­se­ve­ri­na ír­ta ne­kem, kü­lön­bö­ző idők­ben. Ma­guk most mind a ket­ten el­utaz­nak Ge­no­vá­ba, a gá­lya­ra­bok kö­zött meg­ke­res­nek egy Bu­ra­ti ne­vű jegy­zőt. Bu­ra­ti^[55] mint a nagy ve­len­cei köl­tő; de le­het, hogy Du­ra­ti a ne­ve. Bal­di gróf, ül­jön az író­asz­ta­lom­hoz, és ír­ja, amit toll­ba mon­dok.

– Tö­ké­le­te­sen; de a ge­no­vai uta­zás fö­lös­le­ges fény­űzés. Is­me­rek va­la­kit Pár­má­ban, igaz, még nem gá­lya­rab, de fel­tét­le­nül oda­jut. Ki­tű­nő­en fog­ja ha­mi­sí­ta­ni a San­se­ve­ri­na írá­sát.

Ezek­re a sza­vak­ra Bal­di gróf tág­ra nyi­tot­ta szép sze­mét; ő csak most ér­tett meg va­la­mit.

– Ha te is­me­red Pár­má­nak tisz­te­let­re mél­tó dí­szét, aki­nek elő­lé­pé­sé­ben annyi­ra bi­za­kodsz – fe­lel­te a már­ki­né Ris­cará­nak –, nyil­ván ő is is­mer té­ged. Le­het, hogy a sze­re­tő­jét, a gyón­ta­tó­ját, a ba­rát­ját San­se­ve­ri­na fi­ze­ti. In­kább el­ha­lasz­tom, né­hány nap­pal ezt a kis tré­fát, de nem szol­gál­ta­tom ki ma­gam a vé­let­len­nek. Csak utaz­za­tok el két óra múl­va, kis bá­rány­ká­im; Ge­no­vá­ban ne áll­ja­tok szó­ba sen­ki más­sal, és gyer­tek vissza mi­nél gyor­sab­ban!

Ris­ca­ra lo­vag ne­vet­ve ki­sur­rant, or­ra alatt dünnyög­te, dú­dol­ta, akár Pul­cin­el­la:^[56] „Cso­ma­gol­ni, cso­ma­gol­ni!”, s tánc­lé­pés­ben el­si­e­tett. Ket­tes­ben akar­ta hagy­ni Bal­dit a hölggyel. Öt nap múl­va Ris­ca­ra egé­szen nyú­zot­tan szál­lí­tot­ta vissza a már­ki­né­hoz a gró­fot. Hat mér­föld­del rö­vi­dí­te­ni akar­ták az utat, s ezért ösz­vér­re száll­tak, ami­kor fel­ka­pasz­kod­tak az egyik hegy­re; Bal­di es­kü­dö­zött, hogy töb­bé nem vál­lal­ko­zik sem­mi­lyen nagy uta­zás­ra. Bal­di há­rom pél­dány­ban ad­ta vissza a már­ki­né­nak a toll­ba mon­dott le­ve­let; s még öt-hat má­sik le­ve­let, ugyan­az­zal az írás­sal, eze­ket Ris­ca­ra fo­gal­maz­ta – ké­sőbb ta­lán még eze­ket is fel­hasz­nál­hat­ják. Az egyik le­vél mu­lat­sá­go­san ecse­tel­te, mennyi­re fél a fe­je­de­lem éj­sza­ka, s mi­lyen si­ral­ma­san so­vány a sze­re­tő­je, Bal­bi már­ki­né; azt be­szé­lik ró­la, ha egy perc­re pár­nás ka­ros­szék­be ül – olyan nyom ma­rad utá­na a pár­ná­ban, mint­ha egy pisz­ka­vas fe­küdt vol­na ott. Bár­ki meg­es­küd­he­tett: San­se­ve­ri­na her­ceg­né ír­ta eze­ket a le­ve­le­ket, meg­té­vesz­tő­en az ő írá­sa volt.

– Most már egé­szen biz­to­san tu­dom – mond­ta a már­ki­né –, hogy a szív­sze­re­lem, ez a Fab­ri­zio, Bo­lo­gná­ban él vagy Bo­lo­gna kör­nyé­kén.

– Én egé­szen be­teg va­gyok! – ki­ál­tott köz­be Bal­di gróf. – Ke­gyes fel­men­tést ké­rek a má­so­dik út alól, vagy leg­alább né­hány na­pi pi­he­nőt, hogy össze­szed­jem ma­gam.

– Én párt­fo­go­lom a ké­rést! – szó­lalt meg Ris­ca­ra.

Fel­állt, és hal­kan sut­to­gott a már­ki­né­val.

– Rend­ben van, be­le­egye­zem – fe­lel­te az asszony mo­so­lyog­va. – Nyu­god­jék meg, nem kell el­utaz­nia! – for­dult Bal­di­hoz elég meg­ve­tő pil­lan­tás­sal.

– Kö­szö­nöm! – ki­ál­tott a gróf őszin­te há­lá­val.

S Ris­ca­ra va­ló­ban egy­ma­ga szállt pos­ta­ko­csi­ra. Alig tar­tóz­ko­dott két na­pig Bo­lo­gná­ban, ami­kor egy hin­tó­ban meg­lát­ta Fab­ri­zi­ót és a kis Ma­ri­et­tát. „Ej­ha! – gon­dol­ta. – Úgy lá­tom, jö­ven­dő ér­se­künk nem za­var­tat­ja ma­gát. Ezt meg kell súg­ni a her­ceg­né­nek, el­bű­vö­lő hír!” Ris­cará­nak ép­pen csak kö­vet­nie kel­lett Fab­ri­zi­ót, hogy meg­tud­ja, hol la­kik: más­nap egy fu­tár át­ad­ta ne­ki a Ge­no­vá­ban ké­szült le­ve­let; kis­sé rö­vid­nek tar­tot­ta, de nem gya­na­ko­dott. Egé­szen bol­dog­gá tet­te a gon­do­lat, hogy vi­szont­lát­ja a her­ceg­nét és a gró­fot; hi­á­ba in­tet­te Lo­do­vi­co: ő lo­vat bé­relt a pos­ta­ál­lo­má­son és el­vág­ta­tott. Nem sej­tet­te, hogy Ris­ca­ra lo­vag kis tá­vol­ság­ban kö­ve­ti. A Cas­tel­nu­o­vo előt­ti pos­ta­ál­lo­má­son, hat­mér­föld­nyi­re Pár­má­tól, a bol­dog Ris­ca­ra né­pes cso­por­to­su­lást pil­lan­tott meg a bör­tön előtt, a té­ren. Ép­pen ak­kor ve­zet­te oda hő­sün­ket két tit­kos­rend­őr, aki­ket Zur­la gróf vá­lasz­tott ki, és ál­lí­tott az út­ra: a pos­ta­ál­lo­má­son is­mer­ték fel Fab­ri­zi­ót, ami­kor ép­pen lo­vat vál­tott.

Ris­ca­ra ap­ró sze­me csil­lo­gott az öröm­től; pél­dás tü­re­lem­mel gyűj­töt­te az ada­to­kat mind­ar­ról, ami eb­ben a kis fa­lu­ban tör­tént; majd fu­tárt me­nesz­tett Ra­ver­si már­ki­né­hoz. Az­u­tán ide-oda jár­kált az ut­cá­kon, mint aki meg akar­ja te­kin­te­ni a na­gyon ér­de­kes temp­lo­mot, s ke­re­si Par­me­gia­ni­no fest­mé­nyét, mely­ről úgy hal­lot­ta, itt van va­la­hol; s vé­gül be­le­üt­kö­zött a po­des­tá­ba,^[57] aki buz­gó tisz­te­let­tel kö­szön­töt­te az ál­lam­ta­ná­csost. Ris­ca­ra cso­dál­koz­va vet­te tu­do­má­sul, hogy a po­des­ta még nem in­dí­tot­ta el a pár­mai fel­leg­vár­ba az össze­es­kü­vőt, akit oly sze­ren­csé­sen el­csí­pett.

– At­tól tart­ha­tunk – tet­te hoz­zá Ris­ca­ra hi­de­gen –, hogy ba­rá­tai, akik teg­nap­előtt ér­te jöt­tek, mert át akar­ják se­gí­te­ni fel­sé­ges urunk ál­la­mán, még ta­lál­koz­nak a csend­őrök­kel. Ezek a lá­za­dók tí­zen-ti­zen­ket­ten le­het­nek, s mind­egyik­nek lo­va van.

– In­tel­li­gen­ti pa­u­ca!^[58] – hu­nyo­rí­tott a po­des­ta ra­va­szul.