TI­ZEN­HA­TO­DIK FE­JE­ZET

Ne­künk azon­ban Fab­ri­zi­ót e pil­la­nat­ban ott kell hagy­nunk bör­tö­né­ben, a pár­mai fel­leg­vár te­te­jén; jól vi­gyáz­nak rá, s itt fog­juk vi­szont­lát­ni is, ta­lán kis­sé meg­vál­toz­va. Most leg­fő­kép­pen a fe­je­del­mi ud­var­ra kell fi­gyel­nünk; bo­nyo­lult csel­szö­vé­sek és egy sze­ren­csét­len asszony szen­ve­dé­lyes ér­zel­mei for­mál­ják majd sor­sát. Ami­kor Fab­ri­zio a kor­mány­zó sze­me lát­tá­ra el­in­dult a há­rom­száz­ki­lenc­ven lép­csőn bör­tö­né­be, a Far­ne­se-to­rony­ba, egy­szer­re csak ar­ra esz­mélt: eb­ben a ret­te­gett pil­la­nat­ban eszé­be sincs sze­ren­csét­len­sé­gé­vel fog­lal­koz­ni.

A her­ceg­né Zur­la gróf es­té­lye után ott­hon egyet­len kéz­moz­du­lat­tal el­bo­csá­tot­ta ko­mor­ná­it; majd ru­hás­tul ágyá­ra zu­hant.

– Fab­ri­zio el­len­sé­gei ha­tal­má­ban! – ki­ál­tot­ta han­go­san. – És mi­at­tam ta­lán meg is mér­ge­zik!

Ez volt a be­ve­ze­tés; s ne­héz el­mon­da­nunk, mi­lyen két­ség­be­esés tá­madt most rá; a her­ceg­né­ből annyi­ra hi­ány­zott min­den meg­fon­to­lás, min­dig a pil­la­nat rab­ja volt, s ma­gá­nak sem val­lot­ta be so­ha: őrül­ten sze­ret­te a fi­a­tal ra­bot. Ért­he­tet­len sza­va­kat ki­ál­tott, esz­te­len düh ro­han­ta meg, gör­csö­sen össze­rán­dult – de egyet­len könnye sem hullt. El­küld­te ko­mor­ná­it, hogy ne lás­sák sír­ni: azt hit­te – mi­helyt egye­dül ma­rad –, ki­tör be­lő­le a zo­ko­gás. De a nagy, a leg­na­gyobb fáj­dal­mat csil­la­pí­tó könnyek el­ma­rad­tak. Gő­gös lel­ké­ben csak ha­rag, csak fel­há­bo­ro­dás volt, s a fel­is­me­rés, hogy alul­ma­radt a fe­je­de­lem­mel szem­ben.

„Most az­tán meg­aláz­tak! – ki­ál­toz­ta mind­un­ta­lan. – Sér­te­get­nek; s még ez sem elég, Fab­ri­zio éle­té­vel ját­sza­nak! S én nem tu­dok bosszút áll­ni! De vár­junk csak, fe­je­del­mem! En­gem el­pusz­tít­hat, tes­sék, meg­te­he­ti; de ma­ga is be­le­pusz­tul! De jaj, Fab­ri­zio drá­gám, ne­ked mit hasz­nál mind­ez? Mi­lyen más volt az a nap, ami­kor el­ha­tá­roz­tam, hogy itt­ha­gyom Pár­mát! Pe­dig ak­kor sze­ren­csét­len­nek hit­tem ma­gam… Mi­lyen vak vol­tam! Már-már le­mond­tam a meg­szo­kott, kel­le­mes élet­ről, s nem tud­tam, hogy olyan for­du­ló­hoz ér­tem, ahol egész éle­tem el­dőlt! Ha a gróf ak­kor nem en­ged az al­jas meg­szo­kás­nak, s hí­zel­gő haj­bó­ko­lás­sal nem tör­li az igaz­ság­ta­lan pe­res el­já­rás mon­da­tot ab­ból a vég­ze­tes le­vél­ből, me­lyet a hiú fe­je­de­lem­től ki­csi­kar­tam – meg­me­ne­kül­tünk vol­na! Tu­dom, nem is vol­tam olyan okos, in­kább sze­ren­csém volt, ami­kor imá­dott Pár­má­ját em­lít­ve hi­ú­sá­gát dob­tam be a já­ték­ba. Ak­kor még fe­nye­ge­tőz­tem az­zal, hogy el­me­gyek; ak­kor sza­bad vol­tam! És most, is­te­nem, most az­tán rab­szol­ga va­gyok! Ide­sze­gez­tek, nem hagy­ha­tom el a fer­tel­mes po­cso­lyát, és Fab­ri­zio lánc­ra ver­ve a fel­leg­vár­ban, mely annyi ki­vá­ló em­ber­nek volt már a ha­lál elő­szo­bá­ja. S ezt a vad­ál­la­tot töb­bé nem tart­ja vissza a fé­le­lem, hogy itt­ha­gyom bar­lang­ját!”

„Elég okos; tud­ja, hogy so­ha nem hagy­nám itt a gya­lá­za­tos tor­nyot, mely­hez a sze­re­lem lán­col. A sér­tett hi­ú­ság a leg­va­dabb gon­do­la­tok­hoz ve­zet­he­ti ezt a fér­fit; bá­mu­la­tos hi­ú­sá­gát csak ser­ken­te­ni fog­ják a ke­gyet­len, bi­zarr öt­le­tek. Ha ízet­len ost­rom­mal is­mét ne­kem tá­mad, ha azt mond­ja: fo­gad­ja el rab­szol­gá­ja hó­do­la­tát, vagy Fab­ri­zio meg­hal – ak­kor… ak­kor meg­is­mét­lő­dik Ju­dit ré­gi tör­té­ne­te… Ön­gyil­kos­ság lesz; de ez­zel az ön­gyil­kos­ság­gal meg­ölöm Fab­ri­zi­ót is. Fe­je­del­mi her­ce­günk, az az os­to­ba trón­örö­kös, s a gya­lá­za­tos hó­hér, Ras­si, azt fog­ják mon­da­ni, hogy Fab­ri­zio bűn­tár­sam volt, s fel­akasz­tat­ják…”

A her­ceg­né han­go­san si­kol­to­zott: sze­ren­csét­len, el­gyö­tört szí­ve nem lát­ta, mer­re me­ne­kül­het­ne! Za­va­ros, dúlt gon­do­la­ta­i­ban nem me­rült fel más le­he­tő­ség. Tíz per­cig úgy do­bál­ta ma­gát, mint aki meg­őrült; vé­gül a bor­zal­mas szen­ve­dés­ből né­hány pil­la­nat­ra a ha­lá­los fá­radt­ság ál­má­ba zu­hant, ere­je el­fo­gyott. De ha­ma­ro­san ri­ad­tan fel­éb­redt, az ágyán ült; a rém­kép­pel vi­as­ko­dott: a fe­je­de­lem itt, előt­te akar­ja le­vá­gat­ni Fab­ri­zio fe­jét. A her­ceg­né té­bo­lyo­dot­tan kö­rül­né­zett. Ami­kor vég­re meg­győ­ző­dött ró­la, hogy sem a fe­je­de­lem, sem Fab­ri­zio nin­csen a szo­bá­ban, vissza­zu­hant ágyá­ra, s majd­nem el­ájult. Tes­te egé­szen gyön­ge lett, ar­ra sem ma­radt már ere­je, hogy moz­dul­jon. „Is­te­nem, csak meg­hal­hat­nék!… De hi­szen ez gyá­va­ság! Sze­ren­csét­len­sé­gé­ben itt hagy­nám Fab­ri­zi­ót? Nem va­gyok jó­zan!… Hadd for­dul­jak vissza a va­ló­ság­hoz: hadd vizs­gál­jam meg hi­de­gen a gya­lá­za­tos hely­ze­tet, amit szin­te aka­rat­tal idéz­tem fel. Mi­lyen vég­ze­tes könnyel­mű­ség volt! El­jön­ni egy is­ten ke­gyel­mé­ből ural­ko­dó fe­je­de­lem ud­va­rá­ba, a zsar­nok­hoz, aki min­den ál­do­za­tát is­me­ri! Azt hi­szi, min­den te­kin­tet az ő ha­tal­má­val akar da­col­ni. Jaj, ezt sem a gróf, sem én nem lát­tuk, ami­kor Mi­lá­nót el­hagy­tam. Én csak a von­zó ud­va­ri élet kel­le­mes­sé­ge­i­re gon­dol­tam: igaz, va­la­mi ala­cso­nyabb­ra, de még­is olyas­mi­re, ami­lyen Eugè­ne her­ceg szép kor­sza­ka volt.”

„Nem gon­dol­tuk vé­gig a gróf­fal, mit je­lent egy olyan zsar­nok ha­tal­ma, aki sze­mé­lye­sen is­me­ri mind­egyik alatt­va­ló­ját. A zsar­no­ki ura­lom kül­ső for­má­i­ban ugyan­olyan, mint min­den más kor­mány­zat: pél­dá­ul bí­rái is van­nak, de ezek a bí­rák Ras­sik! Ez a ször­nye­teg egé­szen ter­mé­sze­tes­nek érez­né, hogy fel­akasz­tat­ja ap­ját, ha fe­je­del­me ezt pa­ran­csol­ja!… »A kö­te­les­sé­gem!« – mon­da­ná… Ras­sit kel­le­ne el­hó­dí­ta­nom? Ó, én sze­ren­csét­len! Ho­gyan te­het­ném, mit ajánl­ha­tok én ne­ki? Ta­lán száz­ezer fran­kot… Azt be­szé­lik, hogy ami­kor leg­utóbb egy me­rény­lő le akar­ta szúr­ni a gaz­em­bert, s Ras­sit csak az men­tet­te meg, hogy Is­ten na­gyon ha­rag­szik a mi sze­ren­csét­len or­szá­gunk­ra – a fe­je­de­lem tíz­ezer arany zecchi­nót kül­dött ne­ki egy lá­di­ká­ban. Hát mennyi pénz­zel le­het­ne őt el­hó­dí­ta­ni? Ez a mocs­kos lé­lek, aki az em­be­rek te­kin­te­té­ből min­dig csak meg­ve­tést ol­vas­ha­tott ki, most meg­ér­te, hogy fé­lel­met, sőt tisz­te­le­tet lát a sze­mek­ben; le­het, hogy rend­őr­mi­nisz­ter lesz, s mi­ért ne? Ak­kor a há­rom­ne­gyed fe­je­de­lem­ség ud­va­rol­ni fog ne­ki, s ép­pen olyan szol­ga­i­an resz­ket­nek majd előt­te, aho­gyan ő resz­ket a fe­je­de­lem előtt.”

„Ha nem me­ne­kül­he­tek er­ről a gyű­lö­le­tes föld­ről, úgy kell él­nem, hogy Fab­ri­zi­ó­nak hasz­nál­has­sak; mert ha egye­dül, ma­gá­nyo­san, két­ség­be­eset­ten élek, mit te­he­tek ér­te? Kelj fel, in­dulj el, te sze­ren­csét­len nő! Menj tár­sa­ság­ba, vi­sel­kedj úgy, mint­ha nem gon­dol­nál már Fab­ri­zi­ó­ra… Drá­ga an­gya­lom, úgy kell él­nem, mint­ha el­fe­lej­tet­te­lek vol­na!”

Most ki­buggyan­tak könnyei: vég­re sír­ni tu­dott; en­ge­dett az em­be­ri gyön­ge­ség­nek. Egy óra telt el, s utá­na kis­sé meg­vi­gasz­ta­lód­va érez­te: gon­do­la­tai már tisz­táb­bak. „Ha va­rázs­sző­nye­gem vol­na, ki­szök­tet­het­ném Fab­ri­zi­ót a fel­leg­vár­ból, s el­me­ne­kül­het­nénk va­la­mi­lyen bol­dog táj­ra, ahol már nem ül­döz­het­nek… pél­dá­ul Pá­rizs­ba. Ott elő­ször is ab­ból az ezer­két­száz frank­ból él­nénk, me­lyet ap­ja jó­szág­kor­mány­zó­ja olyan ne­vet­sé­ges pon­tos­ság­gal jut­tat hoz­zám. Száz­ezer fran­kot biz­to­san össze­ka­par­hat­nék va­gyo­nom rom­ja­i­ból!” A her­ceg­né kép­ze­le­te ki­mond­ha­tat­lan gyö­nyö­rű­ség­gel dol­go­zott ki min­den rész­le­tet: ho­gyan él­ne Pár­má­tól há­rom­száz mér­föld­re… „Fab­ri­zio ott ál­ne­vén be­lép­het­ne a had­se­reg­be! – gon­dol­ta to­vább. – A bá­tor fran­ci­ák va­la­me­lyik ez­re­dé­ben ha­ma­ro­san tisz­tel­nék a fi­a­tal Val­ser­rát; vég­re bol­dog len­ne!”

A bol­dog­ság ké­pei má­sod­szor is elő­csal­ták könnye­it; de ezek már édes könnyek vol­tak. „Te­hát va­la­hol még van bol­dog­ság!” Ez a me­ren­gés so­ká­ig tar­tott; a sze­ren­csét­len asszony ir­tó­zott at­tól, hogy vissza­tér­jen a va­ló­ság­ba, és szem­be­néz­zen min­den ször­nyű­ség­gel. Vé­gül – ami­kor a haj­nal vé­kony vo­na­lak­kal már ki­raj­zol­ta kert­jé­nek fá­it – le­gyűr­te gyen­ge­sé­gét. „Né­hány óra múl­va csa­ta­té­ren va­gyok, az én csa­ta­te­re­men; s ott cse­le­ked­nem kell; és ha olyas­mi ér, ami fel­iz­gat, ha a fe­je­de­lem ar­ra ve­te­me­dik, hogy Fab­ri­zi­ó­ról be­szél, nem biz­tos még, hogy ural­kod­ni tu­dok ma­ga­mon. Te­hát most, rög­tön ha­tá­roz­nom kell!”

„Ha meg­ál­la­pí­ta­nák, hogy vé­tet­tem az ál­lam rend­je el­len, Ras­si min­dent le­fog­lal­tat, amit pa­lo­tám­ban ta­lál. El­se­jén – ahogy meg­szok­tuk – min­dent el­éget­tünk a gróf­fal, min­den olyan ira­tot, me­lyet a rend­őr­ség fel­hasz­nál­hat­na; és ő, a rend­őr­mi­nisz­ter, ez iga­zán ked­ves! Van há­rom gyé­mán­tom, ne­kem sem­mit nem je­len­te­nek: Ful­gen­zi­ót, ré­gi gri­an­tai csó­na­ko­so­mat hol­nap át­kül­döm Genf­be, s biz­ton­ság­ba he­lyez­te­tem a gyé­mán­to­kat. Ha Fab­ri­zio va­la­ha ki­sza­ba­dul (Is­te­nem, kö­nyö­rülj raj­tam! – és a her­ceg­né ke­resz­tet ve­tett), a gyá­va, a min­den­ki­nél gyá­vább del Don­go már­ki úgy ér­zi majd: akit tör­vé­nyes ural­ko­dó ül­döz, olyan em­ber­nek bűn pénzt kül­de­ni; s ak­kor Fab­ri­zio hoz­zá­jut­hat a gyé­mánt­ja­im­hoz – és lesz ke­nye­re.”

„A gróf­fal sza­kí­ta­nom kell… Ket­tes­ben ma­rad­ni ve­le, az­u­tán, ami most tör­tént – nem, eh­hez nincs erőm! Sze­gény! Nem rossz em­ber; iga­zán nem rossz! Csak gyen­ge. Köz­na­pi lé­lek, nem ér fel hoz­zánk. Sze­gény Fab­ri­zio, mi­ért is nem le­hetsz itt egy perc­re ná­lam, hogy meg­be­szél­jük, mi­lyen ve­sze­del­mek fe­nye­get­nek ben­nün­ket!”

„A gróf ag­gá­lyos­ko­dó meg­fon­tolt­sá­ga csak za­var­ná min­den ter­ve­met, s kü­lön­ben sem sza­bad őt ma­gam­mal rán­ta­nom a baj­ba… Mi­ért is ne vet­ne bör­tön­be az a hiú zsar­nok? Össze­es­kü­vő va­gyok. Mi sem könnyebb, mint ezt be­bi­zo­nyí­ta­ni. Ha a fel­leg­vár­ba zá­rat­na, és ara­nya­im meg­nyit­nák előt­tem Fab­ri­zio zár­ká­já­nak aj­ta­ját, s be­szél­ni tud­nék ve­le, akár egy perc­re is: mi­lyen bát­ran men­nénk együtt a ha­lál­ba! De elég eb­ből a sok őrült­ség­ből; az ő Ras­si­ja azt fog­ja ta­ná­csol­ni, hogy mé­reg­gel vé­gez­ze­nek ve­lem; ha ta­li­gá­ba ül­tet­ve vé­gig­vin­né­nek az ut­cán, ez még fel­ka­var­hat­ná ked­ves pár­mai alatt­va­lói ér­zé­keny lel­két… Ó, már megint re­gé­nyes va­gyok! De jaj, jaj! Meg kell bo­csá­ta­ni eze­ket az őrült­sé­ge­ket, egy sze­ren­csét­len, szo­mo­rú éle­tű asszony őrült­sé­ge­it! Eb­ből csak annyi igaz, hogy a fe­je­de­lem nem fog­ja a ha­lá­lo­mat kí­ván­ni; de mi sem könnyebb, mint hogy bör­tön­be zár­jon, és ott tart­son. Majd in­téz­ke­dik, hogy gya­nús ira­to­kat csem­péssze­nek a pa­lo­tám­ba, s el­rejt­sék őket va­la­hol, mint sze­gény L.-lel tet­ték. S ak­kor elég há­rom bí­ró, akik nem is a leg­na­gyobb gaz­em­be­rek, meg ti­zen­két ha­mis ta­nú; és fel­mu­tat­ják, amit kel­lő bi­zo­nyí­ték­nak ne­vez­nek. Te­hát rám fog­hat­ják: össze­es­kü­vő va­gyok, s ha­lál­ra ítél­het­nek. És a fe­je­de­lem vég­te­le­nül ke­gyel­mes lesz: ar­ra va­ló te­kin­tet­tel, hogy ed­dig ud­va­rá­hoz tar­toz­tam, bün­te­té­se­met tíz­évi vár­fog­ság­ra eny­hí­ti. De én nem oko­zok csa­ló­dást Ra­ver­si már­ki­né­nak s töb­bi el­len­sé­gem­nek: annyi os­to­ba­sá­got össze­fe­cseg­tek in­du­la­tos­sá­gom­ról – bá­tor ma­ra­dok, és meg­mér­ge­zem ma­gam! Leg­alább­is az em­be­rek jó­hi­sze­mű­en ezt fog­ják gon­dol­ni; de bár­ki­vel fo­gad­nék: Ras­si meg­je­le­nik cel­lám­ban, és a fe­je­de­lem ne­vé­ben lo­va­gi­a­san át­nyújt egy kis üveg sztrich­nint vagy pe­ru­gi­ai ópi­u­mot.”

„Igen, tün­te­tő­en sza­kí­ta­nom kell a gróf­fal, nem aka­rom őt ma­gam­mal rán­ta­ni bu­ká­som­ba, gya­lá­za­tos­ság vol­na! Sze­gény, olyan tisz­ta szív­vel sze­re­tett! De nagy os­to­ba­ság volt, hogy el tud­tam hin­ni: egy iga­zi ud­va­ronc­ban érin­tet­len ma­rad­hat a lé­lek, s őszin­tén, mé­lyen sze­ret­het! A fe­je­de­lem va­ló­szí­nű­leg ta­lál va­la­mi­lyen ürü­gyet, hogy bör­tön­be zár­jon; tart­hat tő­le, hogy Fab­ri­zio ügyé­ben még meg­for­dí­tom a köz­vé­le­ményt. A gróf na­gyon tisz­tes­sé­ges; ab­ban a pil­la­nat­ban meg­te­szi, amit a mély­sé­ge­sen cso­dál­ko­zó, üres ud­va­ri bá­bok őrült­ség­nek mon­da­nak majd: ott­hagy­ja az ud­vart. Azon a le­ve­let dik­tá­ló es­tén én szem­be­száll­tam a fe­je­de­lem te­kin­té­lyé­vel; a hi­ú­sá­gát sér­tet­tem meg, s most a leg­rosszab­bat vár­ha­tom. Aki fe­je­de­lem­nek szü­le­tett, el­fe­lejt­he­ti-e va­la­ha is, mi tör­tént ve­le azon az es­tén? Kü­lön­ben, ha sza­kí­tot­tam a gróf­fal, ő a leg­ked­ve­zőbb hely­zet­be ke­rül, és se­gít­het Fab­ri­zi­ón! S ha a két­ség­be­esett gróf – mert sza­kí­tot­tam ve­le – bosszút akar áll­ni?… Nem, nem! Ez so­ha nem jut­na eszé­be; ben­ne nincs meg az a ve­le szü­le­tett al­jas­ság, mint a fe­je­de­lem­ben: ő alá­ír­hat nyög­ve egy gya­lá­za­tos pa­ran­csot, de tud­ja, mi a be­csü­let! Meg az­u­tán mi­ért is áll­na bosszút? Azért ta­lán, mert öt évig sze­ret­tem, sze­rel­mét so­ha meg nem sér­tet­tem, s most azt mon­dom ne­ki: »Ked­ves gróf, jó volt ma­gát sze­ret­ni, ez a láng azon­ban ki­aludt, már nem sze­re­tem; de is­me­rem ma­gát, egé­szen is­me­rem, s min­dig vég­te­le­nül be­csül­ni fo­gom, és min­dig ma­ga ma­rad a leg­jobb ba­rá­tom!« Mit fe­lel­het egy lo­va­gi­as fér­fi er­re a köz­lés­re?”

„Új sze­re­tőt ke­re­sek; vagy leg­alább­is a vi­lág azt fog­ja hin­ni, új sze­re­tőm van. És a sze­re­tőm­nek ezt mon­dom: »A fe­je­de­lem­nek tu­laj­don­kép­pen iga­za van, ha sze­les­sé­gé­ért meg­bün­te­ti Fab­ri­zi­ót; de ke­gyes fe­je­del­münk a szü­le­tés­nap­ján bi­zo­nyá­ra ke­gyel­met ad a fi­ú­nak, s vissza­ad­ja sza­bad­sá­gát.« – Így hat hó­na­pot nye­rek. Új sze­re­tő­met meg­fon­tol­tan vá­lasz­tom, s ta­lán ez a Ras­si lesz a sze­re­tőm, a meg­vá­sá­rol­ha­tó bí­ró, az al­jas hó­hér!… Azt fog­ja érez­ni: ne­mes­sé ütöt­ték; s én csak­ugyan meg­nyi­tom előt­te a jó tár­sa­ság sza­lon­ja­it. De bo­csáss meg, ked­ves Fab­ri­zio; eh­hez még nincs erőm! Ez az em­ber ször­nye­teg; P. és D. gróf vé­re szá­rad raj­ta! Ha meg­fog­na, el­ájul­nék az ir­tó­zat­tól; vagy ta­lán fel­kap­nék egy kést, és be­le­döf­ném al­jas szí­vé­be. Nem, ne kérj tő­lem le­he­tet­lent!”

„Igen, igen, leg­fon­to­sabb, hogy Fab­ri­zi­ót el­fe­lejt­sem! És a fe­je­de­lem a ha­rag ár­nyé­kát se lás­sa raj­tam; jó­ked­vű­nek kell len­nem, aho­gyan meg­szok­ták; s vi­dám­sá­gom most még job­ban fog tet­sze­ni ezek­nek a pisz­ko­sok­nak! El­ső­sor­ban azért, mert azt hi­he­tik: en­ge­del­me­sen meg­haj­lok fe­je­del­mük előtt; má­sod­sor­ban, mert nem­hogy gú­nyo­lód­nék ve­lük, el­len­ke­ző­leg: nagy igye­ke­zet­tel le­gyez­get­ni fo­gom szá­nal­mas kis hi­ú­sá­ga­i­kat, pél­dá­ul bó­ko­lok Zur­la gróf­nak, mi­lyen gyö­nyö­rű ka­lap­ján a fe­hér toll, me­lyet most ho­za­tott fu­tár­ral Ly­on­ból, s amely­re olyan büsz­ke.”

„A Ra­ver­si-párt­ban kell sze­re­tőt ke­res­nem… Ha a gróf le­mond, kö­zü­lük vá­laszt­ják ki a mi­nisz­te­re­ket, övék lesz a ha­ta­lom. Ra­ver­si már­ki­né va­la­me­lyik ba­rát­ja pa­ran­csol majd a fel­leg­vár­ban, mert Fa­bio Con­ti mi­nisz­ter lesz. De ho­gyan tud majd tár­gyal­ni a fe­je­de­lem, aki vé­gül is fi­nom és szel­le­mes em­ber, s meg­szok­ta a gróf mun­ká­já­nak meg­nye­rő stí­lu­sát, ho­gyan tud majd tár­gyal­ni ez­zel az ökör­rel, ez­zel a tün­dök­lő­en bu­ta alak­kal, aki egész éle­té­ben azon a ha­lá­lo­san fon­tos kér­dé­sen rá­gó­dott: hét gom­bot vi­sel­je­nek-e őfel­sé­ge ka­to­nái a zub­bo­nyon, vagy ki­len­cet? Ó, drá­ga Fab­ri­zio, ezek a vad­ál­la­tok na­gyon fél­té­ke­nyek rám, ők a leg­ve­szé­lye­seb­bek! És ezek a vad­ál­la­tok dön­te­nek a sor­som­ról, s a ti­ed­ről is! Te­hát nem fo­gad­ha­tom el, hogy a gróf le­mond­jon. Ma­rad­nia kell, még ha meg­aláz­zák is! Ő min­dig azt hi­szi, hogy egy mi­nisz­ter­el­nök nem hoz­hat na­gyobb ál­do­za­tot a le­mon­dá­sá­nál; és ahány­szor tük­re el­árul­ja ne­ki, hogy öreg­szik, fel­ajánl­ja ne­kem ezt az ál­do­za­tot: te­hát tel­jes sza­kí­tás! Úgy van; s csak ak­kor bé­kül­he­tek ve­le, ha más­ként nem tu­dom meg­aka­dá­lyoz­ni tá­vo­zá­sát. Min­den­eset­re a leg­szebb, leg­me­le­gebb ba­rát­ság­gal bú­csú­zom tő­le. De ér­zem: az­u­tán, hogy iga­zi ud­va­ronc mód­ján el­hagy­ta a fe­je­de­lem le­ve­lé­ből az igaz­ság­ta­lan pe­res el­já­rás mon­da­tot, né­hány hó­na­pig nem sza­bad őt lát­nom, kü­lön­ben meg­gyű­löl­ném. Azon a vég­ze­tes es­tén nem volt szük­sé­gem az eszé­re; csak le kel­lett vol­na ír­nia, amit én mond­tam toll­ba, csak pa­pír­ra kel­lett vol­na vet­nie az ígé­re­tet, amit én ér­tem el, a sa­ját erőm­ből – de a hit­vány la­káj­meg­szo­kás erő­sebb volt! Más­nap azt mond­ta ne­kem: le­he­tet­len­sé­get nem írat­ha­tott alá fe­je­del­mé­vel, ke­gyel­mi vég­zés­re lett vol­na szük­ség. Ej, Is­te­nem, ilyen em­be­rek­kel, a hi­ú­ság és bosszú Far­ne­se név­re hall­ga­tó ször­nye­te­ge­i­vel azt te­szi az em­ber, amit tud.”

Er­re a gon­do­lat­ra a her­ceg­né ha­rag­ja is­mét fel­lán­golt.

„A fe­je­de­lem meg­csalt; és mi­lyen gyá­ván csalt meg!… Nincs ment­sé­ge; szel­le­mes em­ber, ra­vasz, jó­za­nul, vi­lá­go­san gon­dol­ko­dik; csak a szen­ve­dé­lyei al­ja­sak! A gróf­fal hússzor is meg­ál­la­pí­tot­tuk: csak ak­kor vá­lik kö­zön­sé­ges­sé, ha azt hi­szi, meg akar­ták sér­te­ni. Amit Fab­ri­zio tett, an­nak sem­mi kö­ze a po­li­ti­ká­hoz; je­len­ték­te­len gyil­kos­ság, ami­lyen száz is akad egy év­ben az ő bol­dog Pár­má­já­ban; és a gróf meg­es­kü­dött ne­kem: össze­gyűj­töt­te a leg­pon­to­sabb ada­to­kat – Fab­ri­zio ár­tat­lan! Az a Gi­let­ti nem is volt gyá­va; két­lé­pés­nyi­re a ha­tár­tól egy­szer­re el­fog­ta a kí­sér­tés: meg­sza­ba­dul­ni a sze­ren­csés ve­tély­társ­tól!”

A her­ceg­né itt meg­tor­pant, s el­gon­dol­ko­dott: bű­nös-e Fab­ri­zio? Nem mint­ha nagy bűn­nek tar­tot­ta vol­na, hogy egy olyan elő­ke­lő fér­fi, mint az uno­ka­öccse, le­rá­zott ma­gá­ról egy szem­te­len ko­mé­di­ást; de két­ség­be­esé­sé­ben ho­má­lyo­san meg­érez­te: ko­mo­lyan meg kell majd küz­de­nie, hogy be­bi­zo­nyít­has­sa Fab­ri­zio ár­tat­lan­sá­gát. „Nem bű­nös! – gon­dol­ta vé­gül. – Dön­tő bi­zo­nyí­té­kom van; Fab­ri­zio olyan fér­fi, ami­lyen sze­gény Pi­et­rane­ra volt: min­den zse­bét ál­lan­dó­an te­le­töm­kö­di pisz­to­lyok­kal, s azon a na­pon egyet­len ócs­ka, egy­lö­ve­tű pus­ka volt csak ná­la, s még azt is va­la­me­lyik mun­kás­tól kér­te köl­csön.”

„Gyű­lö­löm a fe­je­del­met, mert meg­csalt, a leg­gyá­vább mó­don meg­csalt! Meg­bo­csá­tó le­ve­le után el­ra­bol­tat­ta a sze­gény fi­út Bo­lo­gná­ból – min­de­nért gyű­lö­löm! De ezért még szá­mo­lunk!”

Haj­nal­ban, öt óra tájt, a két­ség­be­esés hosszú ro­ha­má­tól tel­je­sen ki­me­rül­ten be­csön­get­te ko­mor­ná­it; azok fel­si­kol­tot­tak, ami­kor meg­lát­ták ágyán, tel­je­sen fel­öl­töz­ve, gyé­mánt­ja­i­val, sá­pad­tan, mint az ágy­ne­mű­je, sze­me le­huny­va – mint­ha csak dí­szes ha­lot­ti ágyon fe­küd­nék. Ha nem jut eszük­be, hogy ép­pen most csön­ge­tett ne­kik, azt hi­szik, ájul­tan fek­szik előt­tük. Ér­zé­ket­len ar­cán egy-egy könny­csepp gu­rult vé­gig; egy moz­du­la­tá­ból meg­ér­tet­ték: azt kí­ván­ja, fek­tes­sék ágy­ba.

Zur­la mi­nisz­ter es­té­lye után a gróf két­szer je­lent­ke­zett a her­ceg­né­nél: mind a két­szer el­uta­sí­tot­ták; ak­kor meg­ír­ta ne­ki, hogy ta­ná­csot akar kér­ni tő­le. „Meg­tart­ha­tom-e ál­lá­so­mat a vak­me­rő sér­tés után?” S még ezt is hoz­zá­tet­te: „A fiú ár­tat­lan; de ha bű­nös vol­na is, sza­bad volt-e le­tar­tóz­tat­ni anél­kül, hogy en­gem ér­te­sí­tet­tek vol­na, en­gem, aki so­ha nem tit­kol­tam, hogy párt­fo­go­lom!” A her­ceg­né ezt a le­ve­let csak más­nap ol­vas­ta.

A gróf nem hitt er­köl­csi tör­vé­nyek­ben; sőt hoz­zá­te­het­jük: amit a li­be­rá­li­sok er­köl­csi tör­vény­nek ne­vez­nek (nagy tö­me­gek jó­lé­té­nek biz­to­sí­tá­sa) – ezt ő bár­gyú­ság­nak tar­tot­ta; ő azt érez­te kö­te­les­sé­gé­nek, hogy min­de­nek­előtt Mos­ca del­la Ro­ve­re gróf jó­lé­tét biz­to­sít­sa; de most be­csü­le­te­sen és tel­je­sen őszin­tén írt le­mon­dá­sá­ról. So­ha éle­té­ben nem ha­zu­dott a her­ceg­né­nek. San­se­ve­ri­na her­ceg­né kü­lön­ben ügyet sem ve­tett le­ve­lé­re; ő már el­ha­tá­roz­ta, mit kell ten­nie, s el­ha­tá­ro­zá­sát gyöt­rel­me­sen ne­héz volt tel­je­sí­te­nie: úgy kell vi­sel­ked­nie, mint­ha el­fe­lej­tet­te vol­na Fab­ri­zi­ót. Eh­hez szük­sé­ge volt min­den ere­jé­re; más nem ér­de­kel­te.

Más­nap dél­ben vég­re be­en­ged­ték a gró­fot, aki ad­dig tíz­szer is je­lent­ke­zett a San­se­ve­ri­na-pa­lo­tá­ban. Rá­né­zett a her­ceg­né­re, s meg­ren­dült… „Negy­ven­éves! Teg­nap még hogy ra­gyo­gott, mi­lyen fi­a­tal volt!… Min­den­ki azt mond­ja, hogy ami­kor Zur­la es­té­lyén olyan so­ká­ig be­szél­ge­tett Clelia Con­ti­val, ugyan­olyan fi­a­tal­nak lát­szott, s még igé­zőbb­nek, mint a lány.”

S a her­ceg­né hang­ja, hang­já­nak szí­ne ép­pen olyan szo­kat­lan volt, mint meg­je­le­né­se. Eb­ből a hang­ból hi­ány­zott min­den szen­ve­dély, min­den em­be­ri ér­dek­lő­dés, min­den ha­rag – a gróf be­le­sá­padt. Egyik ba­rát­ja ju­tott eszé­be, aki né­hány hó­nap­pal ez­előtt, hal­do­kol­va, már a ha­lot­ti szent­sé­gek fel­vé­te­le után, be­szél­ni kí­vánt ve­le.

A her­ceg­né csak né­hány perc múl­va tu­dott meg­szó­lal­ni. A gróf­ra pil­lan­tott, te­kin­te­te fény­te­len ma­radt.

– Vál­junk el, ked­ves gróf… – mond­ta hal­kan, de ért­he­tő­en, és igye­ke­zett ked­ves len­ni. – Vál­junk el… meg kell ten­nünk! Is­ten a ta­núm, hogy öt év alatt min­dig hű vol­tam ma­gá­hoz. Ra­gyo­gó éle­tet aján­dé­ko­zott ne­kem a he­lyett az una­lom he­lyett, mely a gri­an­tai kas­tély­ban várt rám; mi­lyen szo­mo­rú élet lett vol­na! Ma­ga nél­kül né­hány év­vel ha­ma­rább ér el az öreg­ség… En­gem pe­dig csak az ér­de­kelt, hogy bol­dog­gá te­gyem ma­gát. Sze­re­tem… és ezért aján­lom, hogy ba­rát­ság­gal vál­junk el, aho­gyan a fran­ci­ák mond­ják.

A gróf nem ér­tet­te; a her­ceg­né­nek több­ször el kel­lett is­mé­tel­nie. Mos­ca ha­lá­lo­san el­sá­padt, térd­re bo­rult az asszony ágya előtt, s el­mon­dott min­dent, amit a leg­mé­lyebb meg­döb­be­nés, majd az égő két­ség­be­esés csak fel­hoz­hat egy okos és őrül­ten sze­rel­mes fér­fi­ból. Per­cen­ként fel­aján­lot­ta, hogy le­mond, s kö­ve­ti ba­rát­nő­jét va­la­ho­vá a ma­gány­ba, ezer mér­föld­re Pár­má­tól.

– Ma­ga el­uta­zás­ról mer be­szél­ni, ami­kor Fab­ri­zio itt ma­rad? – ki­ál­tott vé­gül a her­ceg­né, s fé­lig fel­emel­ke­dett.

De ész­re­vet­te, hogy Fab­ri­zio ne­ve fáj­dal­mat okoz a gróf­nak, egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, majd könnye­dén meg­szo­rí­tot­ta Mos­ca ke­zét:

– Drá­ga ba­rá­tom, nem aka­rom el­hi­tet­ni ma­gá­val, hogy úgy sze­re­tem, olyan szen­ve­déllyel és lán­go­lón, aho­gyan fi­a­ta­lon, har­min­con in­nen sze­re­tünk; ké­sőbb, azt hi­szem, ez már nincs meg; s én már jó­val túl va­gyok a har­min­con. Bi­zo­nyá­ra azt mond­ták ma­gá­nak, hogy Fab­ri­zi­ót sze­re­tem, mert tu­dom, hogy eb­ben a ko­misz ud­var­ban ezt sut­tog­ják. (Be­szél­ge­té­sük köz­ben sze­me most vil­lant elő­ször, ami­kor ki­mond­ta: ko­misz.) Is­ten előtt és Fab­ri­zio éle­té­re es­kü­szöm, hogy so­ha sem­mi nem tör­tént kö­zöt­tünk, amit bár­ki ne lát­ha­tott vol­na. De azt sem aka­rom el­hi­tet­ni ma­gá­val, hogy csak úgy sze­re­tem, aho­gyan a test­vé­re sze­ret­het­né; úgy mond­hat­nám: ösz­tö­nö­sen sze­re­tem. Sze­re­tem ter­mé­sze­tes, tö­ké­le­tes bá­tor­sá­gát, mely­ről mint­ha nem is tud­na; em­lék­szem, ezt ak­kor kezd­tem cso­dál­ni, ami­kor Wa­ter­loo után vissza­jött. Ti­zen­hét éves volt, de még egé­szen gye­rek; csak az nyug­ta­la­ní­tot­ta ak­kor, az a bi­zo­nyos­ság kel­lett ne­ki, hogy va­ló­ban részt vett-e a csa­tá­ban, és ha részt vett, mond­hat­ja-e, hogy ve­re­ke­dett, ő, aki egyet­len üteg, egyet­len el­len­sé­ges had­osz­lop el­len nem in­dult ro­ham­ra. Ko­mo­lyan meg­tár­gyal­tuk ezt a fon­tos ügyet, s ak­kor érez­tem meg elő­ször, mennyi ked­ves­ség és báj van ben­ne. Fel­is­mer­tem, mi­lyen elő­ke­lő lé­lek; más, ügyes fi­a­tal­em­ber mi­lyen mű­vé­szi­en ha­zu­dott vol­na az ő he­lyé­ben. Szó­val: ha ő nem bol­dog, én sem tu­dok bol­dog len­ni. Lát­ja, most ta­lál­tam meg a jó szót, mely ér­zé­se­i­met pon­to­san ki­fe­je­zi; s ha még­sem ez az igaz­ság, én biz­to­san így hi­szem!

A gró­fot fel­bá­to­rí­tot­ta az őszin­te és bi­zal­mas hang: a ke­ze után nyúlt, hogy meg­csó­kol­ja. A her­ceg­né majd­nem bor­zad­va vissza­hú­zó­dott.

– En­nek vé­ge! – mond­ta. – Har­minc­hét éves asszony va­gyok, az öreg­ség kü­szö­bé­hez ju­tot­tam; már ér­zem el­bá­tor­ta­la­ní­tó kö­zel­sé­gét, ta­lán a ha­lál sincs messze. Azt mond­ják, bor­zal­mas pil­la­nat; s én még­is úgy ér­zem, vá­gyom rá. Az öreg­ség leg­sú­lyo­sabb tü­ne­tét is­mer­tem meg: szí­vem ki­lob­bant eb­ben a ször­nyű csa­pás­ban. Nem tu­dok töb­bé sze­ret­ni! Ha ma­gá­ra né­zek, drá­gám, már csak az ár­nyé­kát lá­tom an­nak a fér­fi­nak, aki va­la­mi­kor ked­ves volt ne­kem. És még va­la­mit be­val­lok: csak há­lá­ból be­szé­lek így ma­gá­val.

– Mi lesz be­lő­lem? Mi lesz ve­lem? – is­mé­tel­get­te a gróf. – Ér­zem, szen­ve­dé­lye­seb­ben ra­gasz­ko­dom ma­gá­hoz, mint az el­ső na­pok­ban, ami­kor a Sca­lá­ban ta­lál­koz­tunk.

– Azt is be­val­lom, ked­ves ba­rá­tom: a sze­re­lem em­le­ge­té­se un­tat, il­let­len­nek ér­zem. Ej­nye… – mond­ta, s mo­so­lyog­ni pró­bált – le­gyen már bát­rabb! Le­gyen okos és jó­zan fér­fi. Fér­fi, aki min­dig helyt tud áll­ni. Le­gyen szá­mom­ra az, ami az ide­ge­nek­nek, a tá­vol­ál­lók­nak: szá­za­dok óta Itá­lia leg­ügye­sebb és leg­na­gyobb po­li­ti­ku­sa.

A gróf fel­állt, né­hány per­cig csen­de­sen jár­kált.

– Le­he­tet­len, ked­ves ba­rát­nőm! – szó­lalt meg vé­gül. – Őrül­ten, ha­lá­lo­san sze­re­tem, és ma­ga jó­zan­sá­got kér tő­lem! Én már nem is­me­rem a jó­zan­sá­got.

– Ké­rem, ne be­szél­jünk sze­re­lem­ről! – fe­lel­te a her­ceg­né ri­de­gen; s két órá­ja tar­tó be­szél­ge­té­sük alatt hang­ja most elő­ször telt meg va­la­mi­lyen tar­ta­lom­mal.

S a gróf pró­bál­ta vi­gasz­tal­ni, aki ma­ga is dúlt és két­ség­be­esett volt.

– Meg­csalt! – ki­ál­tot­ta a her­ceg­né, s egy szót sem fe­lelt Mos­cá­nak, aki egy­re azt haj­to­gat­ta, még re­mény­ked­het­nek. – A fe­je­de­lem gyá­ván meg­csalt!

Nagy sá­padt­sá­ga egy pil­la­nat­ra át­szí­ne­ző­dött; de a gróf ész­re­vet­te, hogy még eb­ben az iz­ga­lom­ban sincs ere­je a kar­ját fel­emel­ni.

„Is­te­nem, le­het­sé­ges-e, hogy csak be­teg? – tű­nő­dött. – Ha be­teg, ak­kor na­gyon sú­lyos be­teg­ség je­lent­ke­zik.”

Nyug­ta­la­nul fel­aján­lot­ta, hogy oda­hí­vat­ja a hí­res Ra­zo­rit, Pár­ma és Itá­lia leg­jobb or­vo­sát.

– Hát azt akar­ja, hogy egy ide­gen gyö­nyör­köd­jék a kín­ja­im­ban?… Egy áru­ló vagy egy jó ba­rát ta­ná­csol­ja ezt? – S kü­lö­nös te­kin­tet­tel né­zett rá.

„Vé­ge! – gon­dol­ta a gróf le­súj­tot­tan. – Most már biz­tos, hogy nem sze­ret töb­bé. Sőt még a kö­ze­pe­sen tisz­tes­sé­ge­sek kö­zé sem so­rol.”

– El akar­tam ma­gá­nak mon­da­ni – szó­lalt meg vé­gül nagy igye­ke­zet­tel –, hogy min­de­nek­előtt a ket­tőn­ket annyi­ra két­ség­be­ej­tő le­tar­tóz­ta­tás rész­le­te­it sze­ret­tem vol­na meg­tud­ni… és bár­mi­lyen ért­he­tet­len, még sem­mi biz­to­sat nem tu­dok. Ki­hall­gat­tam a leg­kö­ze­leb­bi csend­őr­ál­lo­más em­be­re­it; lát­ták, ami­kor fog­lyunk a cas­tel­nu­o­vói úton meg­ér­ke­zett, s el­mond­ták: azt a pa­ran­csot kap­ták, hogy kö­ves­sék se­dio­lá­ját. Rög­tön oda­küld­tem Bru­nót; is­me­ri őt, mi­lyen buz­gó és ön­fel­ál­do­zó! Pa­ran­csot ad­tam: ál­lo­más­ról ál­lo­más­ra ha­lad­jon vissza­fe­lé, s tud­ja meg, hol és ho­gyan tar­tóz­tat­ták le Fab­ri­zi­ót.

Fab­ri­zio ne­vé­nek hal­la­tá­ra a her­ceg­né könnyen meg­bor­zon­gott.

– Bo­csás­son meg, ba­rá­tom… – for­dult a gróf­hoz, amint elég erős volt, hogy meg­szó­lal­jon. – Ezek a rész­le­tek na­gyon ér­de­kel­nek. Mond­jon el min­dent, sze­ret­ném is­mer­ni a leg­je­len­ték­te­le­nebb rész­le­tet is.

– Na­gyon szí­ve­sen… – fe­lel­te Mos­ca, s könnye­debb hang­gal pró­bál­ko­zott, ta­lán így fel­de­rít­he­ti az asszonyt. – Ked­vem vol­na egyik meg­bíz­ha­tó em­be­re­met Bru­nó után me­nesz­te­ni, és meg­üzen­ni ne­ki, men­jen egé­szen Bo­lo­gná­ig. Fi­a­tal ba­rá­tun­kat ta­lán on­nan ra­bol­ták el. Me­lyik na­pon ír­ta leg­utol­só le­ve­lét?

– Ked­den, öt nap­ja.

– Fel­bon­tot­ták a pos­tán?

– Sem­mi nyo­ma. De azt el kell mon­da­nom, hogy a le­vél­pa­pír na­gyon csú­nya, női kéz cí­mez­te, a bo­rí­ték­ra egy öreg mo­só­nő ne­vét ír­ták, aki ro­ko­na a ko­mor­nám­nak. A mo­só­nő azt hi­szi, va­la­mi sze­rel­mi ügy; Cecchi­na meg nem ma­gya­ráz sem­mit, csak meg­ad­ja ne­ki a por­tót.

A gróf most már egé­szen hi­va­ta­los han­got ütött meg, s a her­ceg­né­vel tár­gyal­va azt pró­bál­ta ki­de­rí­te­ni: me­lyik na­pon ra­bol­hat­ták el Bo­lo­gná­ból Fab­ri­zi­ót. És csak most vet­te ész­re – ő, aki más­kor rög­tön fel­is­mer­te a hely­ze­tet –, hogy nyom­ban ez­zel kel­lett vol­na kez­de­nie. A le­súj­tott asszonyt ér­de­kel­ték ezek a rész­le­tek, s mint­ha kis­sé fel­élén­kült vol­na. Ha a gró­fot nem va­kít­ja el a sze­re­lem, ez az egy­sze­rű öt­let már ak­kor eszé­be jut, ami­kor a szo­bá­ba lé­pett. A her­ceg­né vé­gül el­küld­te, hogy ké­se­de­lem nél­kül újabb pa­ran­cso­kat jut­tat­has­son el a hű­sé­ges Bru­nó­hoz. Be­szél­ge­té­sük köz­ben fel­me­rült az a kér­dés is: ké­szen volt-e már az íté­let, ami­kor a fe­je­de­lem alá­ír­ta a her­ceg­né­hez in­té­zett so­ro­kat. A her­ceg­né mo­hón meg­ra­gad­ta az al­kal­mat, hogy ki­mond­ja:

– Nem te­szek ma­gá­nak szem­re­há­nyást, hogy ab­ban a le­vél­ben, amit ma­ga le­írt, s a fe­je­de­lem alá­írt, ki­hagy­ta az igaz­ság­ta­lan pe­res el­já­rás mon­da­tot; az ud­va­ri em­ber be­ideg­zett­sé­ge kény­sze­rí­tet­te er­re. Nem is vet­te ész­re, hogy sze­rel­me­se ügyét alá­ren­del­te a fe­je­del­mi ér­dek­nek. Ked­ves gróf, min­den tet­te már rég­óta az én kí­ván­sá­ga­im­hoz iga­zo­dik; de hogy ön­ma­gát le­győz­ze, az meg­ha­lad­ja az ere­jét. Nagy te­het­sé­ge al­kal­mas­sá te­szi, hogy mi­nisz­ter le­gyen, de ma­ga ösz­tö­nö­sen is gya­ko­rol­ja ezt a mű­vé­sze­tet. Ne­kem vesz­te­met je­len­ti, hogy el­hagy­ta az igaz­ság­ta­lan szót; de is­mét­lem, sem­mi­kép­pen nem aka­rom ezt sze­mé­re hány­ni: ösz­tö­ne hi­bá­zott, s nem a szán­dé­ka.

– És ne fe­lejt­se el – tet­te hoz­zá más han­gon, pa­ran­cso­ló te­kin­tet­tel –, hogy Fab­ri­zio el­rab­lá­sa nem na­gyon súj­tott le. Még csak eszem­be sem ju­tott el­hagy­ni Pár­mát, s mély­sé­ge­sen tisz­te­lem a fe­je­del­met. Ezt kell mon­da­nia min­de­nütt, én pe­dig ezt mon­dom ma­gá­nak: a jö­vő­ben ma­gam aka­rom irá­nyí­ta­ni min­den tet­te­met, s ezért ba­rát­sá­go­san el­vá­lok ma­gá­tól, el­vá­lok, mint ré­gi jó ba­rát­nő­je. Gon­dol­ja azt, hogy hat­van­éves va­gyok; a fi­a­tal nő meg­halt; sem­mi nem iz­gat­hat fel töb­bé, s nem tu­dok már sze­ret­ni. De még sze­ren­csét­le­nebb len­nék, ha ma­gá­nak is bajt okoz­nék. Le­het, hogy jö­vő ter­ve­im meg­kí­ván­ják majd, hogy azt a lát­sza­tot kelt­sem: fi­a­tal sze­re­tőm van; és nem sze­ret­ném, ha ma­gát szo­mo­rú­nak lát­nám. Meg­es­küd­tem Fab­ri­zio bol­dog­sá­gá­ra – ez után a szó után egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott –, hogy so­ha nem vol­tam hűt­len ma­gá­hoz, nem vol­tam hűt­len öt éven át. Nagy idő! – mond­ta, s mo­so­lyog­ni pró­bált. Sá­padt ar­ca meg­rán­dult, de aj­ka nem en­ge­del­mes­ke­dett. – Ar­ra is meg­es­kü­szöm, hogy so­ha ilyes­mi­re nem gon­dol­tam, s nem is vágy­tam rá. Ezt tud­nia kell, s most men­jen el.

A gróf fel­dúl­tan tá­vo­zott a San­se­ve­ri­na-pa­lo­tá­ból: lát­ta, hogy a her­ceg­né min­den­áron el akar vál­ni tő­le, ő pe­dig so­ha nem volt ilyen őrül­ten sze­rel­mes. Eze­ket az ada­to­kat sok­szor el kell mon­da­nom, mert mind­ez csak Itá­li­á­ban kép­zel­he­tő el. Ami­kor a gróf ha­za­ért, hat em­be­rét küld­te a cas­tel­nu­o­vói és bo­lo­gnai or­szág­út­ra, kü­lön­bö­ző le­ve­lek­kel.

„De ez mind nem elég! – gyöt­rő­dött Mos­ca gróf. – A fe­je­de­lem­nek még eszé­be jut­hat, hogy ki­vé­gez­te­ti a sze­ren­csét­len gye­re­ket, csak azért, hogy bosszút áll­jon a her­ceg­nén, ami­ért olyan ki­hí­vó han­gon me­ré­szelt ve­le be­szél­ni azon az es­tén, ami­kor a vég­ze­tes le­ve­let ír­ta. Jól érez­tem, hogy a her­ceg­né túl­fe­szí­tet­te a húrt, s ezt sen­ki nem te­he­ti meg bün­tet­le­nül. Én meg hely­re akar­tam bil­len­te­ni va­la­mit, azért vol­tam olyan hi­he­tet­le­nül os­to­ba, hogy ki­hagy­tam az igaz­ság­ta­lan pe­res el­já­rás mon­da­tot; ép­pen azt, ami a fe­je­del­met kö­töt­te vol­na!… De kö­ti eze­ket az em­be­re­ket bár­mi is? Egé­szen bi­zo­nyos, hogy éle­tem leg­na­gyobb hi­bá­ját kö­vet­tem el: azt koc­káz­tat­tam, ami a leg­fon­to­sabb ne­kem. És ezt a meg­gon­do­lat­lan­sá­got kell most jó­vá­ten­nem, tet­tek­kel és ra­vasz­ság­gal; de ha sem­mit nem érek el, még úgy sem, ha vé­gül mél­tó­sá­gom­ból is en­ge­dek, ak­kor itt­ha­gyom ezt az em­bert, ma­ga­san szál­ló po­li­ti­kai ál­ma­i­val, az­zal az öt­let­tel, hogy Lom­bar­dia al­kot­má­nyos ki­rá­lya lesz… Majd meg­lát­juk, ki­vel tud pó­tol­ni!… Fa­bio Con­ti kö­zön­sé­ges sza­már, Ras­si te­het­sé­ge meg csak annyi, hogy tör­vé­nye­sen akasz­tat­ja fel azt, aki nem tet­szik a ha­ta­lom­nak.”

Mi­helyt vég­le­ge­sen el­dön­töt­te, hogy le­mond a mi­nisz­ter­ség­ről, ha Fab­ri­zi­ót szi­go­rúbb bün­te­tés­sel sújt­ják, nem­csak egy­sze­rű fog­ság­gal, a gróf így foly­tat­ta el­mél­ke­dé­sét: „Ha a könnyel­mű­en meg­sér­tett, hiú fe­je­de­lem sze­szé­lye rom­ba dön­ti bol­dog­sá­go­mat, a be­csü­le­tem leg­alább meg­ma­rad… Most jut eszem­be, mi­után nem ér­de­kel töb­bé, hogy mi­nisz­ter ma­rad­jak, meg­en­ged­he­tek ma­gam­nak olyas­mit is, amit ma reg­gel még le­he­tet­len­nek érez­tem. Pél­dá­ul meg­kí­sér­lek min­den em­be­ri­leg le­het­sé­ges mó­dot, hogy meg­szök­tes­sem Fab­ri­zi­ót! Is­te­nem!… – ki­ál­tot­ta a gróf, és sze­me tág­ra nyílt, mint­ha a vá­rat­lan bol­dog­ság­gal néz­ne far­kas­sze­met. – A her­ceg­né nem em­lí­tet­te a szö­kést, éle­té­ben elő­ször el­hall­ga­tott vol­na va­la­mit? És azért akart sza­kí­ta­ni, mert ar­ra vár, hogy el­árul­jam a fe­je­del­met? Igen, igen, így van!”

A gróf te­kin­te­te megint gú­nyos ra­vasz­ság­gal csil­lo­gott. „Sze­re­tet­re mél­tó ügyé­szün­ket, Ras­sit, fe­je­del­münk meg­fi­ze­ti azo­kért az íté­le­te­kért, me­lyek becs­te­len hí­rün­ket kel­tik Eu­ró­pá­ban; de ez a Ras­si nem olyan em­ber, aki el­uta­sí­ta­ná, hogy én fi­zes­sem meg, ha el­árul­ja gaz­dá­ja tit­ka­it. En­nek a vad­ál­lat­nak sze­re­tő­je is van, gyón­ta­tó­ja is; a sze­re­tő­je hit­vá­nyabb, sem­hogy ve­le be­szél­het­nék; más­nap el­fe­cseg­né be­szél­ge­té­sün­ket a leg­kö­ze­leb­bi zöld­sé­ges­ko­fá­nak.”

A re­mény­su­gár ma­gá­hoz té­rí­tet­te a gró­fot, s már in­dult is a szé­kes­egy­ház­ba. Bá­na­tá­ban is el­mo­so­lyo­dott, mi­lyen könnye­dén jár. „Mind­ez azért van – gon­dol­ta –, mert nem va­gyok már mi­nisz­ter.” Ezt a szé­kes­egy­há­zat, mint annyi más temp­lo­mot Itá­li­á­ban, át­já­ró­nak hasz­nál­ják egyik ut­cá­ból a má­sik­ba; a gróf már messzi­ről meg­pil­lan­tot­ta az ér­sek egyik fő­vi­ká­ri­u­sát – ép­pen szem­be­jött ve­le a temp­lom­ban.

– Ha már ta­lál­koz­tunk – szó­lí­tot­ta meg –, te­gyen meg egy szí­ves­sé­get, és kí­mél­je meg kösz­vé­nyes tag­ja­i­mat at­tól a ször­nyű fá­radt­ság­tól, hogy fel­men­jek az ér­sek úr­hoz. Vég­te­le­nül há­lás le­szek ne­ki, ha ide fá­rad a sek­res­tyé­be…

Az ér­se­ket el­bű­völ­te az üze­net; ezer dol­got akart a mi­nisz­ter­rel kö­zöl­ni Fab­ri­zio ügyé­ben. De Mos­ca gróf tud­ta, hogy mind­ez csak üres fe­cse­gés, és sem­mit nem akart meg­hall­gat­ni.

– Mi­lyen em­ber ez a Dug­na­ni, a San Pao­lo-temp­lom vi­ká­ri­u­sa?

– Ke­vés ész és nagy­ra tö­rő vá­gyak! – vá­la­szol­ta az ér­sek. – Ag­gály­ta­lan­ság és nagy sze­gény­ség. Mert ilyen hi­bák jel­lem­zők mi­ránk.

– Bra­vó, mon­si­gno­re! – ki­ál­tot­ta a mi­nisz­ter. – Úgy jel­le­mez, mint Ta­ci­tus.

S ne­vet­ve bú­csú­zott tő­le. Amint be­ért a mi­nisz­té­ri­um­ba, rög­tön hí­vat­ta Dug­na­ni ab­bét.

– Ma­ga gon­doz­za, ki­tű­nő ba­rá­tom, Ras­si ál­lam­ügyész úr lel­ki­is­me­re­tét? Mit gon­dol, nem akar az ál­lam­ügyész úr kö­zöl­ni ve­lem va­la­mit?

És min­den to­váb­bi ud­va­ri­as­ko­dás nél­kül el­bo­csá­tot­ta Dug­na­nit.