you-books.com
Book menu
  1. Stendhal
  2. A pármai kolostor
  3. index_split_030.xhtml
Prev Next

HU­SZON­HE­TE­DIK FE­JE­ZET

 

Ez a ko­moly be­szél­ge­tés a kö­vet­ke­ző na­pon hang­zott el, hogy Fab­ri­zio vissza­tért a San­se­ve­ri­na-pa­lo­tá­ba; a her­ceg­né még min­dig azt a meg­hök­kent fáj­dal­mat érez­te, amit a Fab­ri­zio min­den moz­du­la­tá­ból su­gár­zó bol­dog­ság éb­resz­tett ben­ne. „Hát jól be­csa­pott a kis áj­ta­tos­nő! Há­rom hó­nap!… Csak ennyi ide­ig tu­dott el­len­áll­ni a sze­re­tő­jé­nek!”
A bi­zo­nyos­ság, hogy fel­tét­le­nül el­éri a bol­do­gí­tó célt, erőt adott a fé­lénk fe­je­de­lem­nek, bát­rab­ban mert sze­rel­mes len­ni; hal­lott va­la­mi sut­to­gást, hogy a San­se­ve­ri­na-pa­lo­tá­ban uta­zás­ra ké­szü­lőd­nek; fran­cia ina­sa is, aki erő­sen ké­tel­ke­dett az elő­ke­lő höl­gyek eré­nyes­sé­gé­ben, bi­za­ko­dó­vá tet­te a her­ceg­né­vel szem­ben. V. Er­nes­to olyas­mit en­ge­dé­lye­zett ma­gá­nak, amit a fe­je­de­lem­asszony és az ud­var min­den ko­moly em­be­re szi­go­rú­an meg­rótt, a nép pe­dig azt gon­dol­ta: a her­ceg­né­re ára­dó bá­mu­la­tos kegy most vált hi­va­ta­los­sá. A fe­je­de­lem meg­lá­to­gat­ta a her­ceg­nét pa­lo­tá­já­ban.
– Ma­ga el akar utaz­ni! – mond­ta ne­ki ko­mo­lyan, s ez a ko­moly­ság gyű­lö­le­te­sen hang­zott a her­ceg­né fü­lé­ben. – El akar utaz­ni, el­árul en­gem, meg­sze­gi es­kü­jét! Pe­dig ha tíz perc­cel ké­sőbb ke­gyel­me­zek meg, Fab­ri­zio ma már nem él. És ma­ga hagy­ja, hogy szen­ved­jek! Ha nem es­kü­szik meg ak­kor ne­kem, so­ha­sem mer­tem vol­na ennyi­re sze­ret­ni! Her­ceg­né, ez nem tisz­tes­sé­ges já­ték!
– Gon­dol­koz­zék csak ko­mo­lyan, drá­ga fel­ség! Volt-e egész éle­té­ben va­la­mi­kor olyan bol­dog, mint az el­múlt négy hó­nap alatt? Ural­ko­dói di­cső­sé­ge, s azt hi­szem, a sze­re­tet­re mél­tó fér­fi bol­dog­sá­ga nem le­he­tett so­ha tel­je­sebb. Egyez­sé­get aján­lok: ha ke­gye­sen el­fo­gad­ja, nem le­szek egy el­röp­pe­nő órá­ra a sze­re­tő­je, csak azért, mert fél­tem, s mert fel­sé­ged ki­csi­kar­ta es­kü­met, de fel­sé­ged bol­dog­sá­gá­nak fo­gom szen­tel­ni éle­tem min­den órá­ját, olyan ma­ra­dok min­dig, ami­lyen négy hó­nap óta va­gyok, és ki tud­ja, a ba­rát­ság­ból egy­szer sze­re­lem lesz. Nem ten­nék es­küt, hogy nem így lesz.
– Hát jó! – ki­ál­tot­ta a fe­je­de­lem el­bű­völ­ten. – Ak­kor fo­gad­jon el egy más sze­re­pet, le­gyen még több, ural­kod­jék raj­tam, és ural­kod­jék or­szá­go­mon, le­gyen a mi­nisz­ter­el­nö­köm! Fel­aján­lom azt a há­zas­sá­got ma­gá­nak, amit ran­gom ri­deg sza­bá­lyai meg­en­ged­nek; van már er­re pél­da itt Itá­li­á­ban: a ná­po­lyi ki­rály most vet­te fe­le­sé­gül Par­ta­na her­ceg­nőt. Min­dent fel­aján­lok ma­gá­nak, amit csak fel­ajánl­ha­tok: ugyan­ilyen há­zas­sá­got. És meg­em­lí­tek még egy le­ve­rő po­li­ti­kai kö­vet­kez­ményt is, csak azért, hadd lás­sa, nem va­gyok már gye­rek, és nem fe­led­kez­tem meg sem­mi­ről. Nem aka­rok ma­gá­nál ér­de­me­ket sze­rez­ni az­zal, hogy vál­la­lom: csa­lá­dom utol­só ural­ko­dó­ja le­szek, s még ta­nú­ja le­he­tek an­nak, ami­kor a nagy­ha­tal­mak tró­nom­ról dön­te­nek. Ál­dom eze­ket a na­gyon is va­ló­sá­gos kel­le­met­len­sé­ge­ket, mert ezek­kel is bi­zo­nyít­ha­tom, mennyi­re be­csü­löm és imá­dom!
A her­ceg­né egy pil­la­nat­ra sem in­gott meg; a fe­je­de­lem un­tat­ta, és a gró­fot el­ra­ga­dó­an sze­re­tet­re mél­tó­nak tar­tot­ta; a vi­lá­gon csak egyet­len em­bert he­lye­zett a gróf elé­be. Kü­lön­ben pe­dig a gró­fon ő ural­ko­dott, a fe­je­del­met vi­szont kö­töt­ték rang­ja pa­ran­csai, te­hát töb­bé-ke­vés­bé a fe­je­de­lem ural­ko­dott vol­na raj­ta. Meg az­u­tán még hűt­len is le­het és sze­re­tő­ket tart­hat; a kor­kü­lönb­ség né­hány év múl­va szin­te fel­jo­go­sít­ja er­re.
Az, hogy unat­koz­nék mel­let­te, az el­ső pil­la­nat­ban el­dön­tött min­dent; de a her­ceg­né ked­ves akart len­ni, és en­ge­délyt kért, hogy gon­dol­koz­zék.
Na­gyon hosszú­ra nyúl­na, ha el­mon­da­nám, mi­lyen, csak­nem gyen­géd for­du­la­tok­ba, vég­te­le­nül bá­jos sza­vak­ba bur­kol­ta el­uta­sí­tá­sát. A fe­je­de­lem ha­rag­ra lob­bant; lát­ta, hogy a bol­dog­ság ki­sik­lik ke­zé­ből. Mi­hez kezd, ha a her­ceg­né itt­hagy­ja az ud­va­rát? És mi­lyen meg­alá­zás, hogy vissza­uta­sí­tot­ták! „És vé­gül, mit szól majd fran­cia ina­som, ha el­mon­dom ne­ki ve­re­sé­ge­met?”
De a her­ceg­né ügye­sen le­csen­de­sí­tet­te a fe­je­del­met, és az al­ku­do­zást las­san-las­san vissza­te­rel­te a meg­fe­le­lő sza­vak­hoz.
– Ha fel­sé­ged ke­gye­sen be­le­egye­zik, és nem sür­ge­ti a ször­nyű ígé­ret be­vál­tá­sát, mely­től csak bor­za­dok, mert sa­ját ma­ga­mat kel­le­ne meg­vet­nem, ak­kor éle­te­met itt töl­töm el ud­va­rá­ban, s ez az ud­var min­dig olyan lesz, mint ezen a té­len volt; min­den per­ce­met ar­ra for­dí­tom, hogy se­gít­sem em­be­ri bol­dog­sá­gát és ural­ko­dói di­cső­sé­gét. De ha fel­sé­ged kö­ve­te­li, hogy en­ge­del­mes­ked­jek es­küm­nek: egész éle­te­met meg­gya­láz­za, és én azon­nal itt­ha­gyom Pár­mát, hogy so­ha töb­bé ne jöj­jek vissza. Az a nap, me­lyen el­vesz­tem be­csü­le­te­met, egy­ben az utol­só nap lesz, ami­kor fel­sé­ge­det lá­tom!
De a fe­je­de­lem csö­kö­nyös ma­radt, mint a gyen­ge em­be­rek. A fér­fi és az ural­ko­dó büsz­ke­sé­gét egy­for­mán sér­tet­te, hogy há­zas­sá­gi aján­la­tát el­uta­sí­tot­ták; már előbb vé­gig­gon­dol­ta, mennyi ne­héz­sé­get kell majd le­küz­de­nie, hogy el­fo­gad­tas­sa ezt a há­zas­sá­got, és ő el­szán­tan ne­ki­ment vol­na min­den aka­dály­nak.
Há­rom óra hosszat is­mé­tel­get­ték ugyan­azo­kat az ér­ve­ket, s gyak­ran in­du­la­tos sza­vak ke­ve­red­tek be­szél­ge­té­sük­be. A fe­je­de­lem vé­gül így ki­ál­tott fel:
– Ked­ves her­ceg­né, hát el akar­ja hi­tet­ni ve­lem, hogy nincs ma­gá­ban be­csü­let? Ha én is ilyen so­ká­ig ha­boz­tam vol­na azon a na­pon, ami­kor Fa­bio Con­ti tá­bor­nok mér­get kül­dött Fab­ri­zi­ó­nak, ma­ga ma az­zal fog­lal­koz­hat­na, hogy sír­em­lé­ket ál­lít­tat uno­ka­öccsé­nek Pár­ma va­la­me­lyik temp­lo­má­ban.
– De nem Pár­má­ban, a mé­reg­ke­ve­rők föld­jén.
– Hát tes­sék, utaz­zék el, her­ceg­né! – vág­ta rá a fe­je­de­lem ha­rag­gal. – Ma­gá­val vi­he­ti meg­ve­té­se­met!
Ami­kor ki­fe­lé si­e­tett, a her­ceg­né hal­kan utá­na­szólt:
– Rend­ben van. Le­gyen itt es­te tíz óra­kor, a leg­szi­go­rúbb in­kog­ni­tó­ban; de olyan vá­sárt csi­nál, ami­re rá­fi­zet. Utol­já­ra lát en­gem, és én fel­sé­ged­nek szen­tel­tem vol­na éle­te­met, hogy olyan bol­dog­gá te­gyem, ami­lyen bol­dog csak le­het egy telj­ha­tal­mú ural­ko­dó eb­ben a ja­ko­bi­nus szá­zad­ban. És gon­dol­jon ar­ra is, mi lesz ud­va­rá­ból, ha én már nem va­gyok itt, hogy erő­sza­ko­san ki­emel­jem la­pos­sá­gá­ból és bel­ső go­nosz­sá­gá­ból.
– Ma­ga pe­dig vissza­uta­sít­ja Pár­ma ko­ro­ná­ját, sőt töb­bet, mint a ko­ro­nát, mert ma­ga nem akár­mi­lyen fe­je­de­lem­asszony lett vol­na, akit po­li­ti­ká­ból vet­tek el, és nem sze­ret­nek; én imá­dom ma­gát, és ma­ga min­dig ren­del­ke­zett vol­na cse­le­ke­de­te­im­mel és ural­ko­dói ha­tal­mam­mal.
– Le­het. De fel­sé­ged any­já­nak, a fe­je­de­lem­asszony­nak, jo­ga lett vol­na meg­vet­ni en­gem mint al­jas csel­szö­vőt!
– Ak­kor pe­dig kegy­díj­jal szám­űz­tem vol­na a fe­je­de­lem­asszonyt.
Még há­rom­ne­gyed órá­ig pat­tog­tak az éles sza­vak és a vá­la­szok. A ké­nyes ér­zé­sű fe­je­de­lem nem tud­ta ma­gát el­ha­tá­roz­ni sem ar­ra, hogy ra­gasz­kod­jék jo­gá­hoz, sem ar­ra, hogy el­en­ged­je a her­ceg­nét. Va­la­ki egy­szer azt mond­ta ne­ki: csak az el­ső si­ke­rig kell el­jut­ni, mind­egy ho­gyan; az asszo­nyok az­u­tán min­dig vissza­jön­nek.
A fel­há­bo­ro­dott her­ceg­né el­ker­get­te; és ő há­rom perc­cel tíz óra előtt is­mét vissza­tért, re­meg­ve és egé­szen sze­ren­csét­le­nül. Fél ti­zen­egy­kor a her­ceg­né ko­csi­ba szállt, és Bo­lo­gná­ba uta­zott. Amint el­hagy­ta a pár­mai fe­je­de­lem­sé­get, rög­tön le­ve­let írt a gróf­nak.
Meg­hoz­tam az ál­do­za­tot. Ne vár­ja, hogy egy hó­na­pig jó­ked­vem le­gyen. Fab­ri­zi­ót nem lá­tom töb­bé; Bo­lo­gná­ban vá­rom ma­gát, és ami­kor kí­ván­ja Mos­ca gróf­né le­szek. Csak egy­re ké­rem, so­ha ne kény­sze­rít­sen, hogy még egy­szer meg­je­len­jek ab­ban az or­szág­ban, me­lyet most el­ha­gyok, és gon­dol­ja meg, hogy az évi száz­öt­ven­ezer liv­re he­lyett leg­fel­jebb har­minc­ez­ret vagy negy­ve­n­ez­ret költ­het. Az os­to­bák mind száj­tát­va bá­mul­ták ma­gát; de ez­u­tán csak annyi­ra fog­ják be­csül­ni, amennyi­re le­eresz­ke­dik kö­zé­jük, hogy meg­ért­se föld­höz­ra­gadt gon­do­la­ta­i­kat. Tu l'as vo­u­lu, Ge­or­ges Dan­din![75]
Egy hét­tel ké­sőbb Pe­ru­gi­á­ban há­zas­sá­got kö­töt­tek, ab­ban a temp­lom­ban, mely­ben a gróf ősei nyu­god­tak. A fe­je­de­lem két­ség­be­esett. Há­rom-négy fu­tárt is sza­laj­tott a her­ceg­né­hez, de le­ve­le­it a her­ceg­né fel­bon­tat­la­nul bo­rí­ték­ba zár­ta és vissza­küld­te. V. Ra­nuc­cio Er­nes­to gyö­nyö­rű­en bo­csá­tot­ta el a gró­fot, Fab­ri­zi­ó­nak pe­dig lo­vag­rend­jé­nek nagy­ke­reszt­jét ado­má­nyoz­ta.
– Bú­csú­já­ban ne­kem ez tet­szett leg­job­ban. Úgy vál­tunk el – mond­ta a gróf az új Mos­ca del­la Ro­ve­re gróf­né­nak –, mint a leg­jobb ba­rá­tok; egy spa­nyol nagy­ke­reszt­tel tün­te­tett ki, s a gyé­mán­tok­kal, me­lyek leg­alább annyit ér­nek, mint a ke­reszt. Azt mond­ta, her­ceg­gé ten­ne, ha nem akar­ná meg­tar­ta­ni ezt az esz­közt ar­ra, hogy egy­szer még vissza­csal­ja ma­gát Pár­má­ba. Ne­kem te­hát kö­te­les­sé­gem kö­zöl­ni ma­gá­val – mond­ha­tom, ki­tün­te­tő meg­bí­zás egy férj­nek: ha ke­gyes­ke­dik vissza­tér­ni Pár­má­ba, ha csak egy hó­nap­ra is, her­ceg lesz be­lő­lem, olyan né­ven, amit ma­ga vá­laszt, és ma­ga szép bir­to­kot kap.
A her­ceg­né ir­tóz­va uta­sí­tot­ta el az aján­la­tot.
Az ud­va­ri es­té­lyen le­ját­szó­dott je­le­net után, me­lyet mind­ket­ten olyan fon­tos­nak érez­tek, Clelia mint­ha meg­fe­led­ke­zett vol­na ar­ról a sze­re­lem­ről, me­lyet ak­kor egy pil­la­nat­ra vi­szo­noz­ni lát­szott; erős ön­vá­dak­kal gyö­tör­te tisz­ta és hi­vő lel­két. Fab­ri­zio ezt pon­to­san tud­ta, s hi­á­ba re­mény­ke­dett, hi­á­ba ál­tat­ta ma­gát, az ő lel­két is sö­tét két­ség­be­esés töl­töt­te el. De két­ség­be­esé­se most nem a ma­gányt ke­res­te, mint Clelia es­kü­vő­je ide­jén.
A gróf ar­ra kér­te uno­ka­öccsét, hogy pon­to­san ér­te­sít­se őt min­den­ről, ami az ud­var­nál tör­té­nik; és Fab­ri­zio, aki csak most kezd­te sej­te­ni, mennyi­vel tar­to­zik ne­ki, meg­fo­gad­ta, hogy be­csü­le­te­sen tel­je­sí­ti ké­ré­sét.
A vá­ros, az ud­var s ma­ga Fab­ri­zio is biz­tos­ra vet­te, hogy a gróf vissza akar tér­ni a kor­mány­ba, na­gyobb ha­ta­lom­mal, mint va­la­ha. A gróf jós­la­tai kü­lön­ben ha­ma­ro­san iga­zo­lód­tak: tá­vo­zá­sa után alig múlt el hat hét, s Ras­si volt a mi­nisz­ter­el­nök, Fa­bio Con­ti had­ügy­mi­nisz­ter lett, és új­ra meg­tel­tek a bör­tö­nök, me­lye­ket a gróf csak­nem ki­ürí­tett. A fe­je­de­lem azt hit­te, a her­ceg­nén áll bosszút, ami­kor ezek­nek az em­be­rek­nek ad­ta a ha­tal­mat; őr­jön­gött a sze­re­lem­től, és min­den­ki­nél job­ban gyű­löl­te ve­tély­tár­sát, Mos­ca gró­fot.
Fab­ri­zi­ó­nak mos­ta­ná­ban sok dol­ga akadt; mon­si­gno­re Land­ri­a­ni het­ven­két esz­ten­dős ko­rá­ra na­gyon el­gyen­gült, jó­for­mán ki sem lé­pett már pa­lo­tá­já­ból; csak­nem min­den­ben a ko­ad­ju­tor­nak kel­lett he­lyet­te­sí­te­nie.
Cres­cen­zi már­ki­né egy­re vá­dol­ta ma­gát, s gyón­ta­tó­ja is meg­ijesz­tet­te; vé­gül ki­tű­nő meg­ol­dást ta­lált, hogy el­ke­rül­je Fab­ri­zio te­kin­te­tét.
El­ső ter­hes­sé­ge a vé­gé­hez kö­ze­le­dett, s er­re hi­vat­koz­va úgy élt pa­lo­tá­já­ban, mint egy bör­tön­ben; de eh­hez a pa­lo­tá­hoz ha­tal­mas kert is tar­to­zott. Fab­ri­zio be tu­dott jut­ni a kert­be, és ab­ban a fa­sor­ban, mely­be Clelia leg­szí­ve­seb­ben sé­tált, vi­rág­csok­ro­kat he­lye­zett el; eze­ket úgy ál­lí­tot­ta össze, hogy a vi­rá­gok­kal üze­ne­te­ket kül­dött, aho­gyan ré­gen, a Far­ne­se-to­rony­ban, fog­sá­ga utol­só ide­jé­ben Clelia jut­ta­tott hoz­zá min­den­nap egy csok­rot.
A már­ki­nét fel­iz­gat­ta ez a pró­bál­ko­zás; ér­zé­se­in egy­szer az ön­vád, más­kor meg a sze­re­lem lett úr­rá. Vol­tak hó­na­pok, ami­kor egyet­len­egy­szer sem en­ged­te meg ma­gá­nak, hogy le­men­jen pa­lo­tá­ja kert­jé­be; még ki­pil­lan­ta­ni sem mert nyu­god­tan.
Fab­ri­zio azt hit­te, örök­re el­sza­kad­tak; már-már tel­je­sen le­gyűr­te a két­ség­be­esés. Azt a vi­lá­got, mely­ben él­nie kel­lett, vég­te­le­nül el­len­szen­ves­nek ta­lál­ta; és ha nem jár­ja át oly mé­lyen a hit, hogy Mos­ca gróf az ál­lam­ügyek­ből ki­kap­cso­lód­va so­ha­sem le­het egé­szen bol­dog, rög­tön vissza­vo­nul az ér­se­ki pa­lo­tá­ban fenn­tar­tott kis la­ká­sá­nak ma­gá­nyá­ba. Ar­ra vá­gyott, hogy csak a gon­do­la­ta­i­nak él­jen, és ne hall­jon más­kor em­be­ri han­got, csu­pán ha hi­va­tá­sá­nak te­en­dő­it vég­zi.
„Csak­hogy Mos­ca gróf és a gróf­né ügye­i­ben sen­ki nem he­lyet­te­sít­het!” – gon­dol­ta.
A fe­je­de­lem most is olyan ki­tün­te­tő-meg­kü­lön­böz­te­tő mó­don bánt ve­le, mint az ud­var­ban a leg­el­sők­kel; és ezt a ke­gyet nagy­részt sa­ját ma­gá­nak kö­szön­het­te. Az if­jú fe­je­de­lem hi­ú­sá­gát iz­gat­ta Fab­ri­zio vég­te­len tar­tóz­ko­dá­sa, mely ab­ból az ér­dek­te­len­ség­ből fa­kadt, hogy majd­nem un­dor­ral néz­te a töb­bi em­ber éle­tét be­töl­tő ér­zé­se­ket és a hit­vány szen­ve­dé­lye­ket; a fe­je­de­lem gyak­ran em­le­get­te, hogy Fab­ri­zio ép­pen olyan eszes, mint nagy­nén­je. Tisz­ta lel­ke majd­nem meg­érez­te az igaz­sá­got: azt, hogy őhoz­zá sen­ki nem kö­ze­le­dett úgy, mint Fab­ri­zio, aki sem­mit nem kí­vánt tő­le. Annyit még a leg­hit­vá­nyabb ud­va­ronc is ész­re­vett, hogy Fab­ri­zio nem az egy­sze­rű ko­ad­ju­tor­nak ki­já­ró meg­be­csü­lést kap­ja; a fe­je­de­lem fi­gyel­me­seb­ben bá­nik ve­le, akár ma­gá­val az ér­sek­kel. Fab­ri­zio azt ír­ta a gróf­nak, ha a fe­je­de­lem­nek va­la­ha is meg­jön az esze, és rá­éb­red, hogy Ras­si, Fa­bio Con­ti és Zur­la mi­nisz­te­rek s ha­son­ló ké­pes­sé­gű tár­sa­ik mennyi­re össze­ku­szál­ták az ál­lam­ügye­ket, ő, Fab­ri­zio len­ne az a leg­ter­mé­sze­te­sebb köz­ve­tí­tő, aki­nek se­gít­sé­gé­vel a gróf a kez­dő lé­pé­se­ket meg­te­het­né anél­kül, hogy ön­ér­ze­tét meg­bán­ta­ná.
Ha el­fe­lej­te­né ezt a szót: gye­rek, amit egy te­het­sé­ges em­ber mon­dott egy fel­sé­ges sze­mély­ről – ír­ta Mos­ca gróf­né­nak –, ak­kor az a fel­sé­ges sze­mély már ré­gen fel­ki­ál­tott vol­na: jöj­jön hát vissza gyor­san, jöj­jön, és ker­ges­se szét eze­ket az úton­ál­ló­kat! S ha en­nek a te­het­sé­ges fér­fi­nak fe­le­sé­ge haj­lan­dó vol­na egy lé­pést ten­ni, akár a leg­ki­seb­bet is, a gró­fot már ma lel­ke­sen vissza­hív­nák; de sok­kal-sok­kal dí­sze­sebb ka­pun tér­het vissza, ha meg­vár­ja, míg a gyü­mölcs meg­érik. Egyéb­ként el­ra­ga­dó­an unat­kozunk a fe­je­de­lem­asszony sza­lon­ja­i­ban; egyet­len szó­ra­ko­zá­sunk Ras­si őrült­sé­ge: ami­óta gróf lett, be­le­bo­lon­dult a ne­mes­ség­be. Szi­go­rú ren­de­le­tek je­len­nek meg: aki nem tud nyolc ne­me­si őst iga­zol­ni, ne mer­jen töb­bé meg­je­len­ni a fe­je­de­lem­asszony es­té­lye­in (leg­hí­veb­ben a ren­de­let sza­vai). Mind­azok akik­nek be­lé­pé­si en­ge­dé­lyük van reg­gel a nagy csar­nok­ba, s ott áll­hat­nak, ami­kor a fe­je­de­lem mi­sé­re megy, ezt a jo­gu­kat to­vább­ra is él­vez­he­tik, de az újon­nan ér­ke­zők­nek iga­zol­ni kell a nyolc ke­gyel­mes őst. Er­re az­u­tán töb­ben meg­je­gyez­ték: Ras­si, mint min­dig, most sem ke­gyel­mes.
Gon­dol­hat­juk, hogy ilyen le­ve­le­ket nem bíz­tak pos­tá­ra. Mos­ca gróf­né Ná­poly­ból vá­la­szolt:
Min­den csü­tör­tö­kön hang­ver­seny van ná­lunk, és va­sár­na­pon­ként cse­ve­gés; sza­lon­ja­ink­ban mo­zog­ni sem le­het. A gróf lel­ke­sen ásat, ha­von­ként ezer fran­kot for­dít ked­ves ku­ta­tá­sa­i­ra; most az ab­ruz­zói he­gyek­ből ho­za­tott mun­ká­so­kat, ezek­nek na­pi bé­re csak hu­szon­há­rom sou. Iga­zán el kel­le­ne jön­nöd hoz­zánk! Te há­lát­lan nagy­úr, már leg­alább hu­szad­szor írom ezt ne­ked!
Fab­ri­zio óva­ko­dott at­tól, hogy en­ge­del­mes­ked­jék: már-már azt is el­vi­sel­he­tet­len ro­bot­nak érez­te, hogy na­pon­ta meg­ír­ja a leg­egy­sze­rűbb le­ve­let a gróf­nak vagy gróf­né­nak. Ezért bi­zo­nyá­ra sen­ki nem ha­rag­szik meg rá; hi­szen köz­ben egy év múlt el úgy, hogy egyet­len szót sem vált­ha­tott a már­ki­né­val. Bár­mit pró­bált, min­den kí­sér­le­tét ir­tó­zat­tal el­há­rí­tot­ták. Élet­ked­vét el­ve­szít­ve min­de­nütt hall­ga­tag ma­radt, leg­fel­jebb hi­va­tá­sá­nak gya­kor­lá­sa köz­ben s az ud­var­nál szó­lalt meg: ez az ál­lan­dó hall­ga­tag­ság és ki­fo­gás­ta­la­nul tisz­ta éle­te olyan rend­kí­vü­li meg­be­csü­lés­hez jut­tat­ta, hogy vé­gül is el­ha­tá­roz­ta, hogy kö­ve­ti nagy­nén­je ta­ná­csát.
A fe­je­de­lem annyi­ra tisz­tel – ír­ta a gróf­né –, hogy el kell ké­szül­nöd rá: ha­ma­ro­san kegy­vesz­tett le­szel; egy­szer­re el fog hal­moz­ni fi­gyel­met­len­sé­ge je­le­i­vel, s az ő fi­gyel­met­len­sé­gét az ud­va­ron­cok kí­mé­let­len le­né­zé­se kö­ve­ti. Ezek a kis zsar­no­kok, még ha be­csü­le­te­sek is, olyan vál­to­zé­ko­nyak, mint a di­vat; az ok is ugyan­az: az una­lom. A fe­je­del­mi sze­széllyel szem­ben csak a pré­di­ká­ció le­het a fegy­ve­red. Olyan jól tudsz vers­ben rög­tö­nöz­ni! Pró­báld meg, és be­szélj fél­órá­ig a val­lás­ról; ele­in­te eret­nek­sé­gek­be té­ved­hetsz; de fi­zess meg egy kép­zett és hall­gat­ni tu­dó teo­ló­gust, aki fi­gye­li pré­di­ká­ci­ó­dat, ez az em­ber fi­gyel­mez­tes­sen bot­lá­sa­id­ra, s más­nap tedd jó­vá őket!
Az aka­dá­lyok­ba üt­kö­ző sze­re­lem olyan mó­don kí­noz­za a lel­ket, hogy min­den ke­ser­ves ro­bot­nak tű­nik, ami­hez fi­gye­lem­re és cse­lek­vés­re van szük­ség. De Fab­ri­zio ar­ra gon­dolt, ha a nép va­ló­ban hin­ni fog ben­ne, ez­zel még egy­szer hasz­ná­ra le­het nagy­nén­jé­nek és a gróf­nak, akit nap­ról nap­ra egy­re job­ban tisz­telt, aho­gyan mun­ka köz­ben meg­is­mer­te az em­be­rek si­lány­sá­gát. El­ha­tá­roz­ta, hogy pré­di­kál­ni fog; so­vány­sá­ga és ko­pott ru­há­ja is se­gí­tet­te – si­ke­re pá­rat­lan volt. Be­szé­de­it a mély szo­mo­rú­ság il­la­ta jár­ta át; a ha­tást még fo­koz­ta ked­ves meg­je­le­né­se, és az a sok­fé­le hír, mi­lyen kü­lön­le­ge­sen ked­ve­lik az ud­var­nál; ez meg­hó­dí­tot­ta min­den nő szí­vét. Az asszo­nyok azt sut­tog­ták, hogy Na­pó­le­on se­re­gé­nek leg­bát­rabb ka­pi­tá­nya volt. S ezt a kép­te­len­sé­get ha­ma­ro­san min­den­ki hit­te is. Azok­ban a temp­lo­mok­ban, me­lyek­ben pré­di­kál­ni ké­szült, elő­re le­fog­lal­ták a he­lye­ket; a sze­gé­nyek gon­do­san már reg­gel öt óra­kor be­te­le­ped­tek.
Oly nagy volt a si­ke­re, hogy Fab­ri­zi­ó­nak vég­re eszé­be ju­tott (s et­től tel­je­sen meg­vál­to­zott): hát­ha Cres­cen­zi már­ki­né egy­szer meg­hall­gat­ja a pré­di­ká­ci­ó­ját, meg­hall­gat­ja akár kí­ván­csi­ság­ból is. Az el­ra­gad­ta­tott kö­zön­ség egy nap ész­re­vet­te, hogy a ked­velt szó­nok te­het­sé­ge még lo­bo­góbb; iz­gal­má­ban olyan szó­ké­pe­ket hasz­nált, me­lyek a leg­gya­kor­lot­tabb szó­no­kot is meg­ijesz­tet­ték vol­na me­rész­sé­gük­kel, sa­ját ma­gá­ról meg­fe­led­kez­ve, né­mely­kor olyan szen­ve­dé­lyes su­gal­la­tok ra­gad­ták ma­guk­kal, hogy egész hall­ga­tó­sá­ga sírt; de össze­hú­zott, ku­ta­tó sze­me hi­á­ba ke­res­te a szó­szék fe­lé for­du­ló ar­cok kö­zött azt az egyet­len­egyet, aki­nek je­len­lé­te oly fon­tos lett vol­na.
El­tű­nő­dött:
„Ha egy­szer még­is meg­érem ezt a bol­dog­sá­got: rosszul le­szek, vagy el­apad a sza­vam!” Hogy leg­alább az utób­bi bajt el­há­rít­sa, gyen­géd és szen­ve­dé­lyes ima­fé­lét írt, ezt az imát min­dig oda­ké­szí­tet­te a szó­szé­ken egy kis szék­re; azt ter­vez­te: az imát fog­ja fel­ol­vas­ni, ha egy­szer a már­ki­né meg­je­le­né­se mi­att olyan ál­la­pot­ba ke­rül, hogy egyet­len szó sem jut eszé­be.
Meg­vesz­te­get­te a már­ki ina­sa­it, s egy nap meg­tud­ta tő­lük: ki­ad­ták a pa­ran­csot, hogy más­nap ké­szít­sék elő a nagy szín­ház­ban a Ca­sa Cres­cen­zi pá­ho­lyát. A már­ki­né már egy éve nem je­lent meg sem­mi­fé­le elő­adá­son; a vissza­vo­nult­ság­gal most egy te­no­ris­ta mi­att sza­kí­tott, akit tom­bol­va ün­ne­pel­tek, si­ke­re es­tén­ként zsú­fo­lá­sig meg­töl­töt­te a szín­há­zat. Fab­ri­zio el­ső ér­zé­se a leg­na­gyobb öröm volt. „Vég­re-vég­re egy egész es­tén át néz­he­tem őt! Azt mond­ják, na­gyon sá­padt.” Meg­kí­sé­rel­te, hogy el­kép­zel­je a ked­ves ar­cot, mely­nek szí­ne­it a gyöt­rő­dés el­mos­ta ben­ne.
Jó ba­rát­ja, Lo­do­vi­co, gaz­dá­ja őrült­sé­gén há­bo­rog­va – mert ő őrült­ség­nek mond­ta –, nagy fá­rad­ság­gal ugyan, még­is szer­zett egy ne­gye­dik eme­le­ti pá­holyt, majd­nem szem­ben a már­ki­né pá­ho­lyá­val. Fab­ri­zio így okos­ko­dott: „Ha meg­lát, re­mé­lem, meg­hall­gat­ja egyik pré­di­ká­ci­ó­mat, és én va­la­mi­lyen egé­szen ki­csi temp­lo­mot vá­lasz­tok majd, hogy jól meg­néz­hes­sem.” Fab­ri­zio rend­sze­rint há­rom óra­kor pré­di­kált. Az­nap, ami­kor a már­ki­né a szín­ház­ba ké­szült, ő már reg­gel ki­hir­det­te, hogy fon­tos ügyei egész nap az ér­sek­sé­gen tart­ják, így hát szo­ká­sá­tól el­té­rő­en es­te fél ki­lenc­kor fog pré­di­kál­ni a kis San­ta Ma­ria del­la Vi­si­ta­zi­o­ne-temp­lom­ban, mely ép­pen szem­közt állt a Cres­cen­zi-pa­lo­ta egyik szár­nyá­val. Lo­do­vi­co Fab­ri­zio ne­vé­ben ren­ge­teg gyer­tyát adott át a Vi­si­ta­zi­o­ne apá­cá­i­nak, az­zal a ké­rés­sel, hogy jól vi­lá­gít­sák ki temp­lo­mu­kat. Ki­vo­nult a test­őr­ség grá­ná­tos­szá­za­da, s fel­tű­zött szu­ro­nyú ka­to­nák őriz­ték az ér­té­kes kegy­tár­gya­kat, ne­hogy el­lop­ják őket.
A pré­di­ká­ci­ót csak fél ki­lenc­re hir­det­ték, de két óra­kor a temp­lom már tel­je­sen meg­telt; könnyen el­kép­zel­het­jük, mi­lyen lár­ma ka­va­rog­ha­tott ab­ban a csen­des, más­kor ki­halt ut­cá­ban, mely fö­lött a Cres­cen­zi-pa­lo­ta épü­le­te ural­ko­dott. Fab­ri­zio elő­re be­je­len­tet­te, hogy Ir­gal­mas Bol­dog­asszony tisz­te­le­té­re az ir­ga­lom­ról fog be­szél­ni, ar­ról az ir­ga­lom­ról, amit a ne­mes lé­lek nem ta­gad­hat meg a szen­ve­dő­től, még ak­kor sem, ha ez a szen­ve­dő lé­lek bű­nös.
Mi­helyt a szín­ház ka­pu­it ki­nyi­tot­ták, Fab­ri­zio a leg­gon­do­sabb ál­öl­tö­zet­ben be­lé­pett pá­ho­lyá­ba; a gyer­tyá­kat még nem gyúj­tot­ták meg. Az elő­adás nyolc óra tájt kez­dő­dött, s né­hány perc múl­va olyan bol­dog­ság ro­han­ta meg, amit csak az ért­het meg, aki át­élt ha­son­lót: ki­nyílt a Cres­cen­zi-pá­holy aj­ta­ja, s ha­ma­ro­san be­lé­pett a már­ki­né. Utol­já­ra azon a na­pon lát­ta ilyen jól, mi­kor a le­gye­zőt kap­ta tő­le. Fab­ri­zio azt hit­te, rög­tön meg­ful­lad a bol­dog­ság­tól. Olyan kü­lö­nös fel­in­du­lást ér­zett, hogy át­vil­lant raj­ta: „Most ta­lán meg­ha­lok! Mi­lyen el­bű­vö­lő len­ne így fe­jez­ni be ezt a szo­mo­rú éle­tet! Ta­lán össze­esem itt, eb­ben a pá­holy­ban; s a Vi­si­ta­zi­o­né­ban egy­be­gyűlt hí­vek hi­á­ba vár­nak rám, és hol­nap majd meg­tud­ják, hogy jö­ven­dő ér­se­kük az Ope­ra egyik pá­ho­lyá­ban fe­led­ke­zett, inas­nak öl­töz­ve, inas­li­bé­ri­á­ban! Ég ve­led, szent hí­rem! De ér­de­kel is a hí­rem!”
Há­rom­ne­gyed ki­lenc tájt Fab­ri­zio még­is erőt vett ma­gán; ott­hagy­ta ne­gye­dik eme­le­ti pá­ho­lyát, s üggyel-baj­jal, gya­lo­go­san el­ju­tott ab­ba a la­kás­ba, ahol le­vet­het­te li­bé­ri­á­ját, s il­len­dőbb ru­hát ölt­he­tett. Csak ki­lenc­kor ér­ke­zett meg a Vi­si­ta­zi­o­ne-temp­lom­ba, olyan sá­pad­tan és gyen­gén, hogy a kis temp­lom­ban szét­fu­tott a hír: a ko­ad­ju­tor ma es­te nem tud be­szél­ni. El­gon­dol­hat­juk, mi­lyen ag­go­da­lom­mal vet­ték kö­rül az apá­cák bel­ső tár­sal­gó­juk rá­csá­nál, aho­vá Fab­ri­zio be­hú­zó­dott. Az apá­cák so­kat s min­den­fé­lét be­szél­tek; Fab­ri­zio vé­gül ar­ra kér­te őket, hagy­ják né­hány pil­la­nat­ra egye­dül; majd si­et­ve in­dult a szó­szék­re. Egyik pap­ja már há­rom óra­kor je­len­tet­te, hogy a Vi­si­ta­zi­o­ne-temp­lom meg­telt, lát­ha­tó­an a leg­sze­gé­nyeb­bek töl­töt­ték meg, aki­ket nyil­ván a ki­vi­lá­gí­tás lát­vá­nya von­zott. Ami­kor Fab­ri­zio fel­lé­pett a szó­szék­re, kel­le­me­sen meg­lep­te, hogy a szé­ke­ket a di­va­tos fi­a­tal­em­be­rek s a leg­elő­ke­lőbb sze­mé­lyek fog­lal­ták el.
Be­szé­dét né­hány bo­csá­nat­ké­rő mon­dat­tal kezd­te, már eze­ket is a cso­dá­lat foj­tott fel­ki­ál­tá­sai fo­gad­ták. Ez­u­tán szen­ve­dé­lyes sza­vak­kal ál­lí­tot­ta hall­ga­tói elé a sze­ren­csét­lent, aki­vel ir­gal­mas­nak kell len­nünk, hogy mél­tó­an tisz­tel­jük az Ir­gal­mas Bol­dog­asszonyt, aki ma­ga is annyit szen­ve­dett a föl­dön. A szó­nok rend­kí­vül meg­in­dult volt; egy-egy pil­la­nat­ra egé­szen el­hal­kult, s alig tud­ta annyi­ra fel­emel­ni a hang­ját, hogy a kis temp­lom­ban min­de­nütt meg­ért­sék. Olyan fel­tű­nő­en sá­padt volt, hogy az asszo­nyok mind, de a leg­több fér­fi is azt gon­dol­ta: ő ma­ga az a sze­ren­csét­len, aki­vel ir­gal­mas­nak kell len­ni. Né­hány perc­cel bo­csá­nat­ké­rő sza­vai után, me­lyek­kel be­szé­dét kezd­te, hall­ga­tói ész­re­vet­ték, hogy han­gu­la­ta egé­szen más, mint ren­de­sen; ezen az es­tén szo­mo­rú­sá­ga mé­lyebb és ér­zé­ke­nyebb. Egy­szer­re azt lát­ták, hogy könnye­zik; ab­ban a pil­la­nat­ban az egész hall­ga­tó­ság fel­zo­ko­gott, olyan han­go­san sír­tak, hogy pré­di­ká­ci­ó­ját meg kel­lett sza­kí­ta­nia.
Ezt az el­ső meg­sza­kí­tást tíz má­sik kö­vet­te; ra­jon­gó fel­ki­ál­tá­so­kat le­he­tett hal­la­ni, fel­csuk­ló sí­rást; új­ra és új­ra ilyen ki­ál­tá­so­kat: „Ó, szent­sé­ges Szű­z­anyám!” – „Ir­gal­mas Is­te­nem!” A vá­lo­ga­tott kö­zön­sé­get olyan ál­ta­lá­nos és le­győz­he­tet­len meg­ha­tott­ság ej­tet­te ra­bul, hogy sen­ki nem szé­gyen­ke­zett, és sen­ki nem lát­ta ne­vet­sé­ges­nek szom­széd­ját, akit el­ra­ga­dott a lel­ke­se­dés.
A pré­di­ká­ció fe­lé­ben szü­ne­tet szok­tak tar­ta­ni; eb­ben a szü­net­ben el­mond­ták Fab­ri­zi­ó­nak, hogy a szín­há­zi elő­adá­son sen­ki nem ma­radt ott, egyet­len höl­gyet lát­tak csak pá­ho­lyá­ban: Cres­cen­zi már­ki­nét. A pi­he­nő per­ce­i­ben hir­te­len nagy zaj tört be a temp­lom­ba: a hi­vők meg­sza­vaz­ták, hogy szob­rot ál­lí­ta­nak a ko­ad­ju­tor­nak. Pré­di­ká­ci­ó­ja má­so­dik ré­szét tom­bo­ló tár­sa­sá­gi si­ker fo­gad­ta; a ke­resz­té­nyi bűn­bá­nat fel­lán­go­lá­sa­it egé­szen vi­lá­gi fel­ki­ál­tá­sok vál­tot­ták fel: ami­kor le­szállt a szó­szék­ről, Fab­ri­zio úgy érez­te, meg kell in­te­nie hall­ga­tó­it. Er­re va­la­mennyi­en egy­szer­re tá­voz­tak, kü­lö­nös, ki­mért moz­gás­sal, de ami­kor ki­lép­tek az ut­cá­ra, mind őr­jöng­ve ki­ál­tot­ták:
– Ev­vi­va del Don­go!
Fab­ri­zio si­et­ve meg­néz­te órá­ját, és egy kis rá­csos ab­lak­hoz fu­tott, mely meg­vi­lá­gí­tot­ta az or­go­ná­tól a zár­dá­ba ve­ze­tő kes­keny fo­lyo­sót. A Cres­cen­zi-pa­lo­ta por­tá­sa az ut­cát meg­töl­tő ha­tal­mas és szo­kat­lan tö­meg irán­ti fi­gyel­mes­ség­ből ti­zen­hét lán­go­ló fák­lyát he­lyez­te­tett a kö­zép­ko­ri épü­le­tek hom­lok­za­tán lát­ha­tó ka­ri­kák­ba. Né­hány perc múl­va, ami­kor még ja­vá­ban tar­tott az ün­nep­lés, vég­re meg­tör­tént, amit Fab­ri­zio oly szo­rong­va várt: az ut­ca tor­ko­la­tá­ban fel­tűnt az elő­adás­ról ér­ke­ző már­ki­né ko­csi­ja. A ko­csis­nak meg kel­lett áll­nia, majd csak na­gyon las­san, sok ki­ál­to­zás­sal jut­ha­tott el a ka­pu­ig.
A már­ki­nét meg­ráz­ta a fen­sé­ges ze­ne, a szen­ve­dő szív min­dig fo­gé­kony; de még erő­seb­ben ha­tott rá a ki­ürült szín­ház, ami­kor meg­tud­ta, mi­ért hagy­ták ott a né­zők. A má­so­dik fel­vo­nás kö­ze­pén, ami­kor ép­pen a cso­dá­la­tos te­no­ris­ta éne­kelt, még a föld­szin­ti kö­zön­ség is egy­szer­re fel­állt s ki­fe­lé tó­dult: ta­lán még be­jut­hat­nak a kis Vi­si­ta­zi­o­ne-temp­lom­ba. A már­ki­né sze­me könny­be bo­rult, ami­kor a tö­meg út­já­ba állt a ka­pu előtt. „Jól vá­lasz­tot­tam!” – gon­dol­ta.
De ta­lán ép­pen e mi­att a meg­ha­tott pil­la­nat mi­att uta­sí­tot­ta el olyan ma­ka­csul a már­ki ké­ré­sét, s min­den jó ba­rát­já­ét, akik nem tud­ták meg­ér­te­ni, mi­ért nem hall­gat­ja meg ezt a bá­mu­la­tos pré­di­ká­tort. „Hi­szen – így ér­vel­tek – le­győz­te Itá­lia leg­jobb te­no­ris­tá­ját!” – „Ha meg­lá­tom, el­vesz­tem!” – gon­dol­ta ő.
Fab­ri­zio, aki­nek te­het­sé­ge szin­te nap­ról nap­ra ra­gyo­gób­ban bon­ta­ko­zott ki, hi­á­ba pré­di­kált még több­ször is ugyan­ab­ban a kis temp­lom­ban, a Cres­cen­zi-pa­lo­ta szom­széd­sá­gá­ban, a hall­ga­tó­ság­ban so­ha­sem pil­lan­tot­ta meg Cleli­át, aki vé­gül már bosszan­kod­ni kez­dett, hogy szán­dé­ko­san fel­ka­var­ja ma­gá­nyos ut­cá­ját, mi­után kert­jé­ből már ki­űz­te.
Fab­ri­zio min­dig fi­gyel­te az őt hall­ga­tó nők ar­cát, s már elég ré­gen fel­tűnt ne­ki egy na­gyon csi­nos, bar­na kis nő, a sze­me szin­te lán­golt. Ezt a két gyö­nyö­rű sze­met pré­di­ká­ci­ó­ja nyol­ca­dik-ti­ze­dik mon­da­tá­nál már el­bo­rí­tot­ta a könny. Ha Fab­ri­zi­ó­nak hossza­san kel­lett olyas­mi­ről be­szél­nie, amit unt, te­kin­te­te szí­ve­sen meg­pi­hent ezen az ar­con, sze­ret­te fi­a­tal­sá­gát. Meg­tud­ta, hogy a fi­a­tal nőt Anet­ta Ma­ri­ni­nek hív­ják, egyet­len lá­nya és örö­kö­se Pár­ma leg­gaz­da­gabb posz­tó­ke­res­ke­dő­jé­nek, aki né­hány hó­nap­pal ez­előtt meg­halt.
Nem­so­ká­ra min­den­ki Anet­ta Ma­ri­ni­ről, a posz­tó­ke­res­ke­dő lá­nyá­ról be­szélt; ha­lá­lo­san be­le­bo­lon­dult Fab­ri­zi­ó­ba. Ami­kor el­kez­dőd­tek a hí­res pré­di­ká­ci­ók, már el­ha­tá­roz­ták, hogy fe­le­sé­ge lesz Gia­co­mo Ras­si­nak, az igaz­ság­ügy-mi­nisz­ter idő­seb­bik fi­á­nak, aki elég­gé tet­szett ne­ki; de alig hall­gat­ta meg két­szer mon­si­gno­re Fab­ri­zi­ót, ki­je­len­tet­te, hogy nem akar férj­hez men­ni. Meg­kér­dez­ték, mi az oka az ért­he­tet­len vál­to­zás­nak? S ő azt fe­lel­te: tisz­tes­sé­ges lány­hoz nem mél­tó, hogy fe­le­sé­ge le­gyen va­la­ki­nek, ami­kor ha­lá­lo­san sze­rel­mes egy má­sik fér­fi­ba. A csa­lád egy ide­ig hi­á­ba ku­tat­ta, ki le­het ez a má­sik?
De Anet­ta égő könnyei, míg Fab­ri­zio pré­di­kált, min­dent el­árul­tak. Ami­kor any­ja és nagy­báty­ja meg­kér­dez­ték, sze­re­ti-e mon­si­gno­re Fab­ri­zi­ót, vak­me­rő­en rá­vág­ta: ha ki­ta­lál­ták az iga­zat, ő nem pisz­kít­ja be ma­gát ha­zug­ság­gal; s még hoz­zá­tet­te, ha már sem­mi re­mé­nye, hogy az imá­dott fér­fi­nak le­gyen a fe­le­sé­ge, leg­alább azt kí­ván­ja: te­kin­te­tét ne za­var­ja töb­bé con­ti­no Ras­si ne­vet­sé­ges fi­gu­rá­ja. Ne­vet­sé­ges­nek mon­da­ni an­nak a fér­fi­nak a fi­át, akit az egész pol­gár­ság gyű­löl­köd­ve iri­gyelt – két nap múl­va Pár­má­ban min­den­ki er­ről be­szélt. El­bá­jo­ló­nak tar­tot­ták Anet­ta Ma­ri­ni fe­le­le­tét, s min­den­ki idéz­te. Még a Cres­cen­zi-pa­lo­tá­ban is szó­ba ke­rült, ugyan­úgy, mint má­sutt.
Clelia ter­mé­sze­te­sen óva­ko­dott ilyes­mi­ről be­szél­ni sza­lon­já­ban; de ki­fag­gat­ta szo­ba­lá­nyát, és kö­vet­ke­ző va­sár­nap, mi­után mi­sét hall­ga­tott pa­lo­tá­ja ká­pol­ná­já­ban, fel­vet­te ko­csi­já­ra szo­ba­lá­nyát, s még egy mi­sé­re ment, Ma­ri­ni kis­asszony plé­bá­nia­temp­lo­má­ba. Ott ta­lál­ta Pár­ma min­den ga­val­lér­ját, mind­annyi­u­kat ugyan­az a lát­vány von­zot­ta oda; a fér­fi­ak a ka­pu mel­lett áll­tak. Nem­so­ká­ra nagy moz­go­ló­dás tá­madt kö­zöt­tük, a már­ki­né meg­ér­tet­te: Ma­ri­ni kis­asszony lép­he­tett be a temp­lom­ba; olyan he­lyen ült, hogy na­gyon jól lát­hat­ta őt, s bár­mi­lyen val­lá­sos volt is, nem kö­vet­te a mi­sét. Clelia úgy érez­te: a pol­gár­le­ány szép­sé­gét olyan ha­tá­ro­zott­ság jel­lem­zi, ami – sze­rin­te – leg­fel­jebb egy több éve fér­jes asszony­hoz il­lik. Kü­lön­ben ru­há­ja cso­dá­la­tos volt, re­me­kül vi­sel­te, és sze­me, aho­gyan Lom­bar­di­á­ban mond­ják, mint­ha meg­szó­lal­tat­ta vol­na még a tár­gya­kat is. A már­ki­né még a mi­se be­fe­je­zé­se előtt el­me­ne­kült.
A Cres­cen­zi-pa­lo­ta ba­rá­tai, akik min­den es­té­jü­ket a pa­lo­tá­ban töl­töt­ték, már más­nap egy mu­lat­sá­gos, friss hírt mond­tak el Anet­ta Ma­ri­ni­ről. Any­ja egy­re fél­tet­te, hogy a lány még va­la­mi őrült­ség­be bo­nyo­ló­dik, s ezért csak na­gyon ke­vés pénzt adott ne­ki; mi­re Anet­ta gyö­nyö­rű gyé­mánt­gyű­rű­jét, ap­ja aján­dé­kát aján­lot­ta fel a hí­res Ha­yez­nek, aki a Cres­cen­zi-pa­lo­ta sza­lon­jai mi­att tar­tóz­ko­dott ép­pen Pár­má­ban; a lány ar­ra kér­te a fes­tőt: fes­se meg mon­si­gno­re del Don­go arc­ké­pét. De azt kí­ván­ta, hogy a port­ré csak fe­ke­te öl­töny­ben s ne pa­pi ru­há­ban áb­rá­zol­ja a mon­sig­no­rét. Teg­nap az­u­tán a kis Anet­ta any­ja ugyan­csak meg­le­pő­dött, s igen-igen meg­bot­rán­ko­zott: a lány szo­bá­já­ban Fab­ri­zio del Don­go cso­dá­la­tos port­ré­ját pil­lan­tot­ta meg, olyan szép ke­ret­ben, ami­lyet húsz év óta nem ara­nyoz­tak Pár­má­ban.
Prev Next
A pármai kolostor
titlepage.xhtml
index_split_000.xhtml
index_split_001.xhtml
index_split_002.xhtml
index_split_003.xhtml
index_split_004.xhtml
index_split_005.xhtml
index_split_006.xhtml
index_split_007.xhtml
index_split_008.xhtml
index_split_009.xhtml
index_split_010.xhtml
index_split_011.xhtml
index_split_012.xhtml
index_split_013.xhtml
index_split_014.xhtml
index_split_015.xhtml
index_split_016.xhtml
index_split_017.xhtml
index_split_018.xhtml
index_split_019.xhtml
index_split_020.xhtml
index_split_021.xhtml
index_split_022.xhtml
index_split_023.xhtml
index_split_024.xhtml
index_split_025.xhtml
index_split_026.xhtml
index_split_027.xhtml
index_split_028.xhtml
index_split_029.xhtml
index_split_030.xhtml
index_split_031.xhtml
index_split_032.xhtml