Bevezető

Úgy hívták, az Íjász. Megtisztelő cím volt, bár honfitársai már vagy egy évszázaddal ezelőtt félretették íjaikat, nem sokkal azután, hogy megismerkedtek a tűzfegyverekkel. Ez a név küzdelmük időtlen természetét volt hivatva tükrözni. Az első, nyugati betolakodó, – mert hogy mindig így gondoltak rájuk – Nagy Sándor volt, és jó néhányan követték még. Végül aztán mindegyikük kudarcot vallott. Az afgán törzsek tagjai iszlám hitüket, mint ellenállásuk okát őrizték meg. Csökönyös bátorságuk valahogy ugyanannyira részét képezte faji örökségüknek, mint sötét, könyörtelen pillantásuk.

Az Íjász egyszerre volt fiatal és öreg. Amikor kedve és lehetősége volt megfürödni egy hegyi patakban, bárki elégedetten pillanthatott végig harmincéves testének fiatalosan feszülő izmain. Számára egy háromszáz méter magas, csupasz szikla megmászása ugyanolyan magától értetődő volt, mint nálunk az, ha kimegyünk a postaládánkhoz.

A szemei viszont öregek voltak. Az afgánok csinos emberek, nyílt vonásaikat és világos bőrüket gyorsan kikezdi a szél, a Nap és a por, amitől aztán gyakran idősebbnek is látszanak. Az Íjász esetében azonban nem a szél volt a bűnös. Három évvel ezelőttig matematikatanárként dolgozott. Egyetemet végzettnek számított egy olyan országban, ahol a legtöbben elégségesnek tekintik, ha valaki el tudja olvasni a Koránt. Fiatalon nősült, mivel azon a vidéken ez volt a szokás, két gyermeket is nemzett. De felesége és kislánya meghaltak, egy Szuhoj 24-es vadászbombázó rakétái ölték meg őket. Kisfia eltűnt. Elrabolták. Miután a szovjetek légiereje a földdel tette egyenlővé felesége családjának faluját, megérkeztek a gyalogságiak. Azok nyírták ki az életben maradt felnőtteket, és összeszedték az árva gyerekeket, hogy a Szovjetunióba szállítsák őket. Mindez pedig azért történt, mert felesége azt kívánta, anyja láthassa még unokáit, mielőtt meghalna. Így idézte fel magában az egészet az Íjász. Mindezt az okozta, hogy egy szovjet járőrre rálőttek néhány kilométernyire a falutól. Azon a napon, amikor erről tudomást szerzett – tulajdonképpen egy héttel az eset után – az algebra- és geometriatanár szépen rendberakta asztalán a könyveket, majd egyszerűen kisétált ebből a kis városból, Ghazniból, és felment a hegyekbe. Egy héttel később – igaz, sötétedés után – három férfival tért vissza, és azzal bizonyította be érdemességét ősei nevére, hogy megölt három szovjet katonát, és elvette a fegyvereiket. Még mindig azt az első Kalasnyikovot cipeli most is.

Mégsem ezért hívják Íjásznak. Kicsiny, mudzsaheddinekből – ez az elnevezés azt jelenti: “szabadságharcos” – álló csapatának élén olyan, éles szemű vezető állt, aki nem nézte le az újonnan jöttét, amiért az ifjúságát addig jobbára osztálytermekben töltötte, és külföldi módra igyekezett tanulni. Nem is igen vette fel, hogy a fiatalember eleinte nem nagyon bízott meg benne. Amikor a tanár csatlakozott a csoporthoz, csak nagyon futólagos ismeretei voltak az iszlámot illetően, és a főnök nagyon jól emlékezett még a fiatalember szeméből patakzó, keserű könnyekre, amikor az imám Allah akaratára hivatkozva próbált neki vigaszt nyújtani. Egy hónap múlva ő lett a csapatban a szánalmat legkevésbé ismerő és a leghatékonyabb ember. Nyilvánvaló volt, hogy Istennek tervei vannak vele. Ezért hát vezérük őt választotta ki a Pakisztánba utazásra, ahol hasznát vehetné tudományos és matematikai ismereteinek, hogy gyorsan megpróbálja elsajátítani a föld-levegő rakéták használatát. Az első szamok, amivel az Amerikosztánból jött csendes, komoly tekintetű férfi a mudzsaheddineket felszerelte, a szovjetek saját SA-7-esei voltak. Az oroszok csak úgy emlegették, hogy sztrela, vagyis “nyíl”. Az első “hordozható” szám nem bizonyult különösebben hatékonynak, hacsak nem volt rendkívül ügyes, aki célzott vele. Ezt pedig csak kevesek mondhatták el magukról. Közéjük tartozott viszont, sőt a legjobb volt, a tanár, és hát az orosz “nyilakkal” elért sikerek miatt szoktak rá a csoportbéliek, hogy Íjásznak nevezzék.

E pillanatban egy új, az amerikaiak által Stingernek nevezett rakétával várakozott. E csoport – valójában az egész térség – összes föld-levegő rakétáját nyílnak nevezték: vagyis az Íjász eszközeinek. Ő maga egy hegygerincen feküdt, száz méterrel a csúcs alatt, ahonnan teljes hosszában át tudta tekinteni a völgyet. Mellette megfigyelőtársa, Abdul. A név nagyon találóan “szolgát” jelentett, mivel a tinédzser két további töltetet cipelt a kilövőhöz, és ami még fontosabb, szeme a sólyoméval vetekedett. Tekintete szinte égetett. Árva volt ő is.

Az Íjász szeme a hegyes terepet kutatta, különösen a hegygerinceket. Arckifejezésén több ütközet tapasztalata tükröződött. Az Íjász komoly ember benyomását keltette. Bár eléggé barátságos volt mindenkivel, mosolyogni ritkán látták; semmilyen érdeklődést nem mutatott minta, hogy esetleg új menyasszonyt keressenek neki. Még ahhoz sem volt kedve, hogy magányos gyászát egy frissiben megözvegyülttel ossza meg. Életében nem volt helye semminek, csupán egyetlen szenvedélynek.

– Ott – szólalt meg csendben Adbul, és előre mutatott.

– Látom.

Már vagy harminc perce folyt az összecsapás a völgy alján – több ilyenre is sor került ezen a napon. A szovjet katonák úgy gondolták, nemsokára megjön a következő hegyvonulat mögött mintegy húsz kilométernyivel elterülő helikopterbázisról a támogatás. A Nap egy pillanatra megcsillant az Mi-24-es üveggel borított orrán. És ez már elég is volt hozzá, hogy vagy tíz mérföldnyiről megpillantsák, épp amikor átbukik a hegygerincen. Messzebb, a magasban, és jóval túl kis rakétakilövőjük hatósugarán, körözött egy Antonov-26-os kétmotoros szállítógép. Megfigyelő-berendezésekkel, no meg rádiókkal volt felszerelve a földi és légi tevékenység koordinálásához. De az Íjász szeme csak az Mi-24-es támadóhelikoptert követte. A jármű rakétákkal és tüzérségi lövedékekkel volt megrakva. Most is valószínűleg éppen információt kapott a magasban köröző parancsnoki géptől.

A Stinger igencsak meglepte az oroszokat, és légitaktikájuk naponta változott, mivel igyekeztek alkalmazkodni az újfajta fenyegetéshez. A völgy mély volt, de sokkal szűkebb az átlagosnál. Ahhoz, hogy a pilóta eltalálhassa az Íjász gerillatársait, a magasból kellett egyenesen lecsapnia a sziklák közé. A magasban maradt hát, legalább ezer méteren a kopár, kövekkel borított völgyfenék fölött. Nagyon félt, hogy odalenn egy Stinger-különítmény rejtőzik, akiket lövészek is támogatnak. Az Íjász mozdulatlanul figyelte, miként repül cikcakkban a helikopter. Közben a pilóta egyre a földet fürkészte, és végül kiválasztott egy neki megfelelő pályát. Mint ez várható volt, a pilóta széllel szemben közelített, hogy a szél legalább arra a néhány pillanatra késleltesse a rotor hangját, amitől esetleg az életük függhet. Az odafenn keringő szállítógép rádióját olyan frekvenciákra hangolták, amiről tudták, hogy a mudzsaheddinek használják, így aztán az oroszok értesülhettek róla, ha észreveszik közeledésüket. Ugyanakkor jelzés is lehet számukra arra nézve, hol rejtőzhetnek a rakéták. Abdulnál volt rádió, de kikapcsolta és ruhája redői közé rejtette most.

Az Íjász felemelte a rakétavetőt és célgömbjét szinte a közeledő helikopterre tapasztotta. Hüvelykujja először oldalvást kitért, aztán elérte a kioldókapcsolót. Pofacsontját a vezetősínre fektette. Szinte azon nyomban megszólalt a kilövő-berendezés keresőegységének sipító hangja. A pilóta addigra már teljesen felmérte a terepet és döntött is. A völgy távolabbi oldalán jött le, kicsivel túl a rakéta hatótávolságán. Ott akarta elereszteni első sorozatát. A helikopter orra most lefelé bukott, és a géppuskás célgömbjét arra a területre irányította, ahol a harcosok rejtőzködhettek. Füst szállt fel a völgy fenekéről. A szovjetek aknavető lövedékeket használtak, ha jelezni akarták, hol bújnak meg ellenfeleik. A helikopter kicsit módosította pályáját. Majdnem itt volt hát az ideje. Lángok csaptak ki a helikopter indítógondoláiból, és máris látni lehetett az első füstcsíkot.

Aztán újabb füst jelent meg, ezúttal felfelé. A helikopter balra dőlt. A füst az ég felé szállt, jóval arrébb tőle, de még mindig határozottan utalt az előtte leselkedő veszélyre – vagy legalábbis ezt hitte a pilóta. Az Íjász keze most megfeszült a kioldón. A légijármű szinte belebotlott. Egyre jobban nőtt a célkereszt belső gyűrűje körül. Most már hatótávolságon belül volt. Az Íjász bal hüvelykujjával lenyomta az elülső gombot. Ezzel mintegy “kicsalogatta kalitkájából” a rakétát, és biztosította a Stinger kíváncsi, infravörös keresőfeje számára, hogy végre szemtől szembe egy pillantást vethessen az Mi-24-es turbómotorja által kibocsátott, számára látható hőre. A pofacsontja által füléhez továbbított hang hirtelen megváltozott. A rakéta most már a célpontot követte. A helikopter pilótája úgy döntött, azt a területet célozza meg, ahonnan az előbb “rakétát” lőttek ki rá. Így hát még jobban balra vitte a járművét, és kicsit fordult is. Azonban nem volt ügyes. A sugárhajtóműből távozó, forró gázok szinte kínálták magukat. Az Íjász pedig nem mulasztotta el az alkalmat.

A rakéta egyre hangosabban jelezte, hogy indulásra kész, de a férfi még mindig nem moccant. Megpróbált beférkőzni a pilóta gondolataiba és úgy ítélte meg, hogy amaz még közelebb fog jönni, mielőtt rálő az annyira gyűlölt afgánokra, így is történt. Amikor a légijármű csupán ezer méternyire lehetett, az Íjász nagy levegőt vett, túlemelte célgömbjét, és rövid bosszúfohászt mormogott. A kioldó szinte magától dolgozott már.

Az indító nagyot lökött hátra, amikor a Stinger először kicsit felfelé szökkent, mielőtt lecsapott volna célpontjára. Az Íjász szeme elég éles volt hozzá, hogy követni tudja, bár az csak szinte láthatatlan füstöt húzott maga után. A rakéta kitolta manőverező bordáit, amit mindig pár tizedmilliméternyivel korrigált. Engedelmeskedett ugyanis az agya, a számítógép által generált utasításoknak. Ez nem volt egyéb egy bélyeg nagyságú mikrochipnél. Odafönn, a magasban keringő An-26-oson egy megfigyelő aprócska porpamacsot pillantott meg. Rögtön a mikrofonért nyúlt, hogy továbbítsa figyelmeztetését, de alighogy elérte, a rakéta máris betalált.

A lövedék egyenesen az egyik helikoptermotorba fúródott és fel is robbant. A jármű azonnal lebénult. A hátsó rotor hajtótengelye átszakadt, és a helikopter erősen baka kezdett pörögni, miközben a pilóta megpróbálta kihozni belőle. Szeme vadul járt, valami vízszintes tereprészt keresett. Géppuskása pedig leadta a mentéskérő hívást. A pilóta leállította a motort. Szemét egy körülbelül teniszpálya nagyságú, lapos térségre függesztette, majd kikapcsolt minden kapcsolót, és működésbe hozta a fedélzeti oltórendszert. Mint minden repülős, ő is legjobban a tűztől félt, bár nemsokára felfedezte, mekkorát hibázott.

Az Íjász csendben figyelte, hogyan ereszkedik nála ötszáz lábnyival lejjebb az Mi-24-es egy sziklapadra. Meglepő módon nem gyulladt ki. A helikopter rémesen dobálta magát, farka előre-hátra csapkodott, mielőtt megállapodott volna oldalt. Az Íjász Abdullal a nyomában, gyorsan leszaladt a domboldalon. Öt percbe tellett az egész.

A pilóta a rögzítőszíjakkal küszködött, mivel fejjel lefelé lógott. Erős fájdalmat érzett, tudta, csak az fáj, ami él. Az új helikoptermodellben tökéletesített biztonsági rendszereket helyeztek el. Ezeknek és saját ügyességének köszönhette, hogy túlélte a katasztrófát. Nem így géppuskása: az elől ülő férfi mozdulatlanul lógott. Nyakát szeghette, keze ernyedten nyúlt szinte a föld felé. De erre most a pilótának nem volt ideje. Ülése is elhajlott, a jármű felső elemei pozdorjává törtek, fémváza pedig egyszerre börtönné vált. Beszorult a vészkioldó is. A robbanószegecsek nem voltak hajlandók gyújtani. Kivette hát revolverét válltáskájából és hozzálátott, hogy egyesével lője szét az őt rabulejtő fémváz darabjait. Azon tűnődött, vajon az An-26 megkaphatta-e a segélykérést. Meg azon is, hogy a mentőhelikopter úton van-e már a bázisról. Mentőrádiója ott lapult nadrágzsebében, és azonnal működésbe fogja hozni, amint kiszabadult ebből a szárnyaszegett gépmadárból. A pilóta rendesen összeszabdalta mindkét kezét, miközben a fémet próbálta féke hajtani maga elől. Félig-meddig sikerült is neki. Ismét hálát adott jó szerencséjének, hogy életét nem itt fejezte be, mocskos füstoszlop közepette. Sikerült kiszabadulnia a hámból és kikecmergett a sziklás talajra.

Bal lába eltörött. Fehér csont csipkés vége ütötte át repülőzubbonyát; bár túl erős volt a sokk, hogy érezzen már, sérülésének látványa azonnal megrémítette. Üres pisztolyát visszatette helyére és szinte ugyanazzal a mozdulattal felkapott egy levált fémdarabot. Segíteni fog neki majd a járásban. Odébb kellett ugyanis állnia mihamarabb. A sziklapad túlsó végéhez vánszorgott, és megpillantott egy ösvényt. Három kilométernyire lehetettek ide az övéi. Éppen lefelé indult, amikor hallott valamit, ezért hát megfordult. A remény azon nyomban rettenetre váltott, és a pilóta rögtön felfogta, hogy társának halála csak áldást jelenthetett.

Az Íjász pedig, ajkán Allah nevével, kést vett elő, miközben közelebb lépett.

*

A teknőből nem sok maradhatott meg, gondolta Ryan. A hajótörzs nagyjából érintetlen maradt – legalábbis első pillantásra –, de olyan tisztán lehetett látni a hegesztők keze nyomán kialakult, durva sebészi beavatkozást, mintha az öltéseket szemlélnénk Frankenstein szörnyén. Eléggé épkézláb összehasonlítás, gondolta csendben. Az emberek hozták létre ezeket a dolgokat, de meglehet, hogy egyszer majd, akár egy óra leforgása alatt, azok semmisítik meg őket majd.

– Istenem, egyszerűen lenyűgöző, milyen nagynak látszanak kívülről!

– És annyira kicsik odabentről? – kérdezte Marko. Csipetnyi szomorúság hallatszott ki a hangjából. Nem sokkal ezelőtt hozta be hajóját a szárazdokkba Marko Ramius, a Vojenno Morszkoj Flot kapitánya. Ő maga nem nézte, miként szedik szét az amerikai haditengerészet technikusai a hajókat, mint boncmesterek a hullát. Hogyan távolítják el róla egyesével a rakétákat, majd a reaktort, a hanglokátorokat, a fedélzeti számítógépeket és a kommunikációs berendezést, a periszkópokat, sőt még a hajókonyha tűzhelyeit is. Elemzésére majd az Egyesült Államok bázisain kerül sor. Kérte, hogy távol maradhasson. Ramiusnak a szovjet rendszer iránt érzett gyűlölte az ugyanezen rendszer által épített hajókra már nem terjedt ki. Hiszen oly jól érezte magát ezen is – és a Vörös Október még az életét is megmentette.

Meg Ryanét. Jack ujja egy pillanatig elidőzött a homlokán húzódó, hajszálvékony hegnél, majd eltűnődött. – Meglepett, hogy nem akartad kivinni – vetette oda Ramiusnak.

– Nem. – Marko csak a fejét rázta. – El akarok köszönni csupán. Jó hajó volt.

– Elég jó – jegyezte meg csendben Jack. A félig kijavított lyukra pillantott, amit az Alfa torpedója ütött rajta bal oldalon, és csendben megrázta hozzá a fejét. Elég jó volt, hogy amikor eltalált bennünket a torpedó, megmentse az én rohadt életemet is. A két férfi csendben figyelt hát, elkülönülve a matrózoktól, no meg a tengerészgyalogosoktól, akik előző év decembere óta biztosították már a környéket.

A szárazdokkot most már elárasztották, az Elizabeth folyóból ömlő, mocskos víz csak úgy zuhogott a betonteknőbe. Ma este kiviszik innen. Hat, gyorsjáratú, amerikai támadó tengeralattjáró épp most “fertőtleníti” a norfolki Tengerészeti Támaszponttól keletre lévő óceánrészt. Látszólag egy olyan gyakorlat részeként, ami pár felszíni hajót is magában foglal. Kilenc óra volt, és Hold nélküli éjszaka. Egy órába telik a szárazdokk elárasztása. A harminc főnyi személyzet már a fedélzeten tartózkodott. Begyújtják majd a hajó dízelmotorjait. És kihajóznak vele, második és egyben utolsó útjára, amikor elérik a Puerto Ricótól északra fekvő mély, óceáni árkot, ahol huszonötezer lábnyi mélységbe süllyesztik alá.

Ryan és Ramius továbbra is azt figyelte, hogyan borítja el a víz a hajó törzsét megtartó, fából készült tömböket. A víz egyre gyorsabban áramlott befelé. Már el is érte a vízjeleket. A tengeralattjáró fedélzetén néhány, világos narancssárga mentőmellényt viselő tengerész álldogált. Várták, hogy a vízbe csúsztassák a tizennégy, egyre jobban feszülő kötelet.

A hajó pedig csendben maradt. A Vörös Október nem adta jelét, hogy szívesen fogadná a vizet. Talán maga is tudta, milyen sors vár rá, mondta magában Ryan. Ostoba gondolat volt persze – de azt is tudta, hogy a tengerészek már évezredek óta személyiségi jegyekkel ruházzák fel a hajót, amin szolgálnak.

Végül aztán moccanni látszott. A víz leemelte a sólyáról a törzset. Néhány tompa puffanás hallatszott. Bár inkább érezni lehetett, mint hallani. Aztán nagyon lassan lecsusszant, és kicsit imbolyogott hozzá.

Pár perccel később a hajó dízelmotorjai életre keltek. A hajón meg a szárazdokkon tartózkodók hozzáfogtak, hogy kioldják a köteleket. Látni lehetett, milyen köd úszik odakinn a vízen. A feltételek tökéletesnek ígérkeztek. Tökéletesnek is kell lenniük; a haditengerészet hat hétig várt a holdfény nélküli éjszakára, no meg a sűrű ködre, ami ebben az évszakban a chesapeake-i öböl körzetét mindig riogatja. Amikor az utolsó kötél is a vízbe csusszant, a tengeralattjárón tartózkodó egyik tiszt felemelte a kezében tartott kürtöt és belefújt.

– Indulás! – hallatszott a hangja, és az orr részen a tengerészek szinte lecsaptak az árboczászlóra, és bevonták a lobogót. Első alkalommal figyelt fel rá Ryan, hogy a szovjet lobogó volt. El is mosolyodott az egészen. Minden nagyon illett a jelenethez. Hátul pedig egy másik matróz felvonta a szovjet hadiflotta zászlaját. Fénylő vöröscsillaga csak úgy ragyogott a Vörös Zászlóval Kitüntetett Északi Flotta címerével. A haditengerészet, mely mindig is odafigyelt a hagyományokra, így tisztelgett a férfinek, aki átállt az oldalukra.

Ryan meg Ramius így figyelte hát rezzenéstelen arccal, miként kezd saját motorjainak erejével mozogni a hatalmas test. Bronzból készült, iker hajócsavarjai elegánsan forogtak visszafelé, miközben hátra igyekezett a folyó irányába. Egy perc múlva már el is tűnt előlük. Csak a dízelmotorok bizonytalan robaja ért el hozzájuk az olajos víz fölött.

Marko kifújta az orrát és pislogott párat. Amikor elfordult, hangja már újra határozott volt.

– Szóval, Ryan, ezért repítettek haza téged Angliából?

– Nem, már pár héttel ezelőtt visszajöttem. Valami új munka.

– Megtudhatnék róla többet is? – kérdezte Marko.

– Fegyverzetellenőrzés. Azt akarják, hogy én koordináljam a felderítési oldalt a tárgyalásokhoz. Januárban kell majd odarepülnünk.

– Moszkvába?

– Igen, valami előzetes ülésről van szó – összeállítják a napirendet és kis műszaki anyagot is, ilyesmi. Mi van veled?

– A Bahamákon dolgozom, az AUTEC-nél. Ott sok a napfény, no meg a homok. Látod, milyen jól lesültem? – vigyorgott Ramius. – Minden két-három hónapban felkeresem Washingtont is. Öt óra alatt visszarepülök. Egyfajta új hangtompítón dolgozunk. – Megint egy mosoly. – Titkos.

– Óriási! Akkor szeretném, ha meglátogatnál otthon. Még mindig tartozom neked egy vacsorával. – Ezzel Jack átnyújtotta névkártyáját. – Itt a számom. Hívj fel pár nappal az érkezésed előtt, én majd elegyengetem a dolgokat az Ügynökségnél. – Ramius és tisztjei rendkívül szigorú védelmi ernyő alatt dolgoztak, melyhez nagyban hozzájárultak a CIA biztonsági tisztjei is. Az igazán lenyűgöző dolog azonban, gondolta Jack, hogy a sztori nem szivárgott ki. Egyik média sem kapott rá, és ha a biztosítás tényleg ennyire tökéletes, valószínűleg az oroszok sem tudtak semmit a Vörös Október sorsáról. Körülbelül most fordulhat a hajó keletnek, gondolta Jack, hogy áthaladjon a Hampton Roads-i csatornán. Durván egy óra múlva pedig lemerül és délkeletnek fordul. Megrázta a fejét.

Ryannek a tengeralattjáró sorsa felett érzett szomorúságát az a gondolat irányította, miért is építették tulajdonképpen ezt a járművet. Emlékezett még saját reakcióira is, amit vagy egy évvel ezelőtt a tengeralattjáró rakétaindító helyiségében érzett. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel lehetett azokhoz a kísérteties izékhez. Jack elfogadta a tényt, hogy a nukleáris fegyverek tartják fenn a békét – ha az ember tényleg békének nevezheti a világ jelenlegi állapotát – de ugyanúgy, mint a legtöbb ember, aki ezen a kérdésen elgondolkodott, jobb véget szánt volna a hajónak. Nos, akárhogy is van, egy tengeralattjáróval, huszonhat rakétával és száznyolcvankét robbanófejjel szegényebbek lettünk. Statisztikailag, mondta magában Ryan, túl sokat úgysem nyom a latban.

De mégis csak valami.

*

Tízezer mérfölddel arrébb és nyolcezer lábbal a tenger fölött a problémát a kérlelhetetlen időjárás jelentette. A hely pedig a Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaság. A szél északról fúj, még mindig elég sok nedvességet hoz magával az Indiai-óceán felől. Az egész úgy hat, mint valami nyomorúságos, hideg szemerkélés. Nemsokára azonban beköszönt az igazi tél, amely errefelé mindig elég korán jön.

A munkások többnyire fiatalok voltak, a Komszomol tettekre éhes tagjai. Azért hozták ide őket, hogy segítsenek befejezni az 1983-ban beindított vállalkozást. Egyikük, a moszkvai Állami Egyetem fizikai tanszékének tanárjelöltje, kidörgölte az esőt a szeméből és felegyenesedett, hogy megropogtassa hátát. Nem ez a módja, hogy egy ígéretes, ifjú mérnököt hasznosítsanak, gondolta Morozov. Ahelyett, hogy ezzel, a geodétáknak készített műszerrel játszadozna, akár lézereket is építhetne saját laboratóriumában. De neki teljes jogú tagság kellett a Szovjetunió Kommunista Pártjában, sőt mi több, el akarta kerülni, hogy behívják katonának. Iskolai halasztásának és komszomolbeli munkájának kombinációja aztán nagyban hozzásegítette jelenlegi helyzetéhez.

– Nos? – fordult Morozov az egyik felmérő mérnökhöz. Általános mérnökről volt szó, olyasvalakiről, aki meg szokta jegyezni magáról, hogy ismeri a betont.

– Úgy látom, hogy a leolvasás szerint a pozíció megfelelő, mérnök elvtárs.

Az idősebb férfi lehajolt, hogy átnézzen a műszeren. – Egyetértek – válaszolta. – És egyben ez az utolsó, hála a jó istennek. – Mindketten egyszerre ugrottak a magasba egy távoli robbanás zajával. A Vörös Hadsereg hadmérnökei még egy sziklás részt töröltek el a föld felszínéről. Nem kell katonának lenni, hogy az ember megérthesse, miről is van szó, gondolta magában Morozov.

– Valahogy jó érzéked van az optikai műszerekhez. Talán te magad is általános mérnök leszel, igaz? Hasznos dolgokat építesz majd államunknak?

– Nem, elvtárs. Nagyenergiájú fizikát tanulok – főként a lézerek érdekelnek. – Ezek is hasznos dolgok.

A férfi most felnyögött és a fejét rázta csak. – Akkor visszajöhetnél ide, ha Isten is megsegít.

– Ezt talán…

– Tőlem nem hallottál semmit – válaszolta a mérnök, és egy kicsit megkeményedett a hangja.

– Értem – válaszolta csendben Morozov. – Amúgy is sejtettem már.

– Én csak nagyon óvatosan merném jelét is adni ennek a gyanúnak – vágta rá a másik, miközben elfordult, hogy valami mással foglalatoskodjon.

– Bizonyára csodálatos hely ez, ha az ember a csillagokat akarja figyelni – jegyezte meg Morozov, és abban reménykedett, hogy végre megfelelő válaszban lesz része.

– Fogalmam sincs róla – jött az általános mérnök válasza a bennfentesek mosolyával. – Sosem találkoztam még errefelé csillagásszal.

Morozov elmosolyodott. Végtére is jól sejtette hát. Egyszerűen kitűzték annak a hat pontnak a helyét, ahová tükröket kell majd telepíteni.

1

Folyt a serény üzleti tevékenység. Mindenféle. A jelenlévők mindannyian nagyon jól tudták ezt. Minden jelenlévő ugyanis részese volt. Mindannyiuknak szüksége volt rá. És mégis minden jelenlévő, így vagy úgy, de eltökélte magában, hogy felhagy vele. Mert ez a furcsa kettősség mindennapos része volt azok életének, akik a Kreml Palota Szent György termében ott nyüzsögtek most.

A résztvevők főként oroszok és amerikaiak voltak, és négy csoportra oszlottak.

Először is, a diplomaták meg a politikusok. Őket elég könnyű megkülönböztetni: az átlagnál jobban öltözöttek és egyenes a tartásuk. No meg a naprakész, robotszerű mosolyuk és a gondos stílusuk, ami mellett még jó néhány pohárköszöntő után is kitartottak. Ők az urak, ezt jól tudták, s megnyilvánult viselkedésükben is.

Aztán ott voltak a katonák. Az ember végtére is nem folytathat tárgyalásokat fegyverekről azok nélkül, akiknek ellenőrzése alá tartoznak a fegyverek, akik karbantartják, tesztelik, babusgatják őket. Közben pedig azzal áltatják magukat, hogy a politikusok, akik viszont ezeket a férfiakat irányítják, soha nem adnák ki a tűzparancsot. Az egyenruhás katonák főként kis csapatokban álldogáltak. Nemzetiségi szempontból homogén csoportokat alkottak, fegyvernemre való tekintet nélkül. Mindegyikük egy félig üres poharat szorongatott, no meg egy szalvétát, közben pedig üres, kifejezéstelen tekintettel pásztázta szemük a termet, mintha egy számukra ismeretlen csatamezőn leselkedne rájuk valamilyen fenyegetés. Merthogy pontosan erről volt szó, ezt jelentette számukra ez az egész. Vértelen csatamezőt, ami aztán az igaziakat határozná meg, ha egyszer politikai uraik elveszítik az ellenőrzést vagy az önmérsékletet, vagy a perspektívát a szemük elől, vagy bármi egyebet, ami még megmaradt bennük. Ami talán halványan hozzásegítheti őket, hogy megpróbálják elkerülni az ifjú életek értelmetlen feláldozását. A kívülálló számára a katonák senkiben nem bíztak meg, csupán egymásban. Bizonyos esetekben pedig jobban megbíztak a különböző színű uniformisba bújtatott ellenségeikben, mint saját, finom ruhába bújtatott uraikban. Az ember legalább tudja, hol áll a másik katona. Ugyanezt a politikusokról nem lehet mindig elmondani, még ha a sajátjainkról is van szó. Csendesen beszélgettek hát egymással. Mindig figyelték a szemük sarkából, ki hallgatja őket. Alkalmanként abbahagyták, hogy gyorsan kortyoljanak egyet az italból. Közben pedig végighordozták tekintetüket a termen. Áldozatok voltak, de egyben ragadozók is – talán legjobban azok révén pórázon tartott kutyákra hasonlítottak, akik az események irányítóinak tartjuk magukat.

A katonák ezt is csak nehezen tudták megemészteni.

A harmadik csoportot a riporterek képezték. Ezeket mindig könnyű azonosítani ruházatukról. Öltönyük ugyanis mindig gyűrött a sok ki- meg becsomagolástól. Nemigen volt meg bennük a politikusok simasága sem. Meg az arcra ráfagyott mosoly helyett inkább a gyermekek kérdő tekintetét lehetett felfedezni rajtuk. Ez keveredett bennük a léhák cinizmusával. Nagyjából mindegyikük bal kezébe fogta poharát. Néha pedig egy kicsiny jegyzettömböt is a papírszalvéta helyett, jobbjukban pedig – félig rejtve – tollat szorongattak. Úgy keringtek, mint a keselyűk. Az egyikük csalhatatlan érzékkel próbálta kiválasztani a fecsegő alanyokat. A többiek meg csendben figyelték, és azonnal csatlakoztak, ha a helyzetet erre érdemesnek ítélték. A felületes szemlélő is könnyedén meg tudta volna mondani, mennyire lehet érdekes a velük közölt információ. Mégpedig abból, milyen gyorsan sereglenek a riporterek következő áldozatuk köré. Ebben az értelemben, az amerikai és más, nyugati riporterek igencsak eltérnek szovjet társaiktól, akik jobbára uraik közelében lebzselnek, mint egy másik világ kegyencei. Akik egyrészt készek rá, hogy kimutassák hűségüket a párt iránt, másrészt hajlandók ütközőként fellépni máshonnan jött kollégáikkal szemben. Mindent összevetve azonban ők képviselték a hallgatóságot ebben a színházban.

És végül, negyedszer, ott volt ez a láthatatlan, utolsó csoport, akit senki sem tudott volna könnyen azonosítani. Vagyis a kémek, no meg a kémelhárító ügynökök, akik az előbbiekre vadásznak. Megkülönböztetendők a biztonsági tisztektől, akik gyanakodva méregetnek bárkit már a küszöbről. Ezek a kémek legalább annyira jellegtelenek, szinte láthatatlanok, mint maguk a pincérek, akik nehéz ezüst tálcán hordozzák körbe újra meg újra a pezsgőt meg a vodkát, persze még a Romanov-ház által használt kristálypoharakban. Az csak természetes ezek után, hogy a pincérek egy része is kémelhárító. Ott keringtek szorgosan mindenfelé, fülüket hegyezték, hogy el-elcsípjenek egy beszédfoszlányt. Talán egy visszafogottabb hangot, vagy csupán egy szót, ami éppen nem illik az est hangulatához. Nem volt könnyű dolguk. Az egyik sarokban vonóskvartett játszott, amire persze senki sem figyelt, de hát végtére is ez hozzá tartozik a diplomáciai fogadásokhoz, és igencsak felfigyelnének rá, ha valahol hiányozna egyszer. Száznál jóval többen tartózkodhattak a teremben, és mindegyikük végigbeszélte az ott töltött időnek legalább a felét. A kvartett közelében tartózkodóknak igencsak hangosan kellett karattyolniuk, hogy meghallják őket a zene mellett is. Elég nagy volt a hangzavar a kétszáz láb hosszú és hatvanöt láb széles, parkettás bálteremben, ahol a kemény stukkófalak egymásnak adták vissza a hangot. A kémek viszont igyekeztek kihasználni láthatatlanságukat és a zajt. Ők voltak a bankett kísértetei.

De, azért mindenki tudta, hogy itt vannak. Moszkvában mindenki hosszú történeteket tud róluk, hogyha történetesen találkozik az ember egy nyugatival, pláne, ha rendszeresen, szinte kötelező dolog volt azt azonnal jelenteni. Ha pedig egy ilyen találkozáskor éppen arra sétált a moszkvai milícia egyik tisztje, az ember feje automatikusan utána fordult és megjegyezte. Talán véletlen az egész, talán nem. Sztálin óta ugyan sok minden változott, de Oroszország mégis csak Oroszország és az idegenek, meg az eszméik iránti bizalmatlanság sokkal régibb, mint bármiféle ideológia.

A teremben tartózkodók java része ösztönösen gondolta végig mindezt – kivéve talán azokat, akik a játéknak tényleg ebben a részében voltak érdekeltek. A diplomatáknak és politikusoknak nagy volt már a gyakorlata, hogyan vigyázzanak minden szavukra, ezért hát nem aggódtak különösebben. A riportereknek meg egyenesen szórakozást jelentett. Egyfajta meseszerű játékot, ami valójában nemigen aggasztotta őket – bár mindegyik, nyugatról jött riporter nagyon is tudatában volt, hogy a szovjet kormány részéről ő ipso facto ügynök, semmi egyéb. Legtöbbet a katonáknak jutott talán eszébe. Ők ugyanis jól tudják, milyen fontos a felderítés, tetszett is nekik, nagyra értékelték.

Kik lehetnek itt a kémek?

Természetesen voltak ott páran, akik igencsak beleillettek ebbe a nem könnyen azonosítható kategóriába – vagy akár többe is.

– És milyennek találja Moszkvát, dr. Ryan? – kérdezte egy orosz. Jack, a kérdés hallatán felhagyott egy gyönyörű Szent György óra tüzetes vizsgálatával.

– Attól félek, hideg és sötét – válaszolta Ryan, miután kortyolt egyet a pezsgőjéből. – Nem mintha túl sok lehetőségünk volna rá, hogy bármit is lássunk belőle. – És ez így is marad. Az amerikai team csak kicsivel több, mint négy napot töltött eddig a Szovjetunióban és holnap hazarepül, miután berekesztették a plenáris ülést megelőző technikait.

– Nagy kár pedig – jegyezte meg Szergej Golovko.

– Igen – bólintott rá Jack. – Ha minden építészeti remekük ilyen gyönyörű, szeretnék pár napot eltölteni itt, hogy megcsodálhassam őket. Bárki is építette ezt a házat, volt stílusa. – Jóváhagyólag hordozta végig tekintetét a csillogó, fehér falakon, a boltozatos mennyezeten, no meg az aranyozott ajtószárnyakon. Tulajdonképpen magában azt gondolta, kicsit túlzás az egész, de azt is tudta, hogy az oroszoknak hagyományosan megvan az a nemzeti adottságuk, hogy sok mindent egy kicsit eltúlozzanak. Az oroszok számára – akiknek elég ritkán jutott ki elegendő bármiből is –, az “elegendő” azt jelentette csupán, hogy több, mint bárki másé – lehetőleg több, mint mindenkié. Ryan úgy gondolta, ez is bizonyítéka egyfajta nemzeti kisebbrendűségi érzésnek. Egyben emlékeztette rá magát, hogy a magukat kisebbrendűnek tekintőknek szinte kóros késztetése van rá, hogy megcáfolják saját megfigyeléseiket. Ez az egyetlen tényező uralta a fegyverzetellenőrzési folyamat minden vonatkozását. És kiszorította a hideg logikát, mint az egyezségre jutás alapját.

– A dekadens Romanovok – jegyezte meg Golovko. – És mindez a parasztok verejtékének gyümölcse. – Ryan odafordult és finoman elnevette magát.

– Nos, legalább az adófizetőik pénzének egy része végre valami gyönyörű és egyben ártalmatlan, ha nem egyenesen halhatatlan formát öltött egyszer. Ha engem kérdez, ez mégiscsak jobb annál, mint amikor ronda fegyvereket vásárolnak, ami tíz év múlva amúgy is elavul. Van egy ötletem, Szergej Nyikolájevics. Szépen áttereljük az atomfegyverek helyett a szépség területére a politikai-katonai versengésünket.

– Ezek szerint elégedett az eddigiekkel?

Már megint a hivatalos ügyek. Ryan vállat vont, és továbbra is a teremben lévőkön járatta tekintetét. – Azt hiszem, megbeszéltük már a napirendet. Most már azokon a sor, ott a kandalló mellett, hogy kidolgozzák a részleteket. – És közben egy hatalmas kristálycsillárra meredt. Azon tűnődött, hány ember hány évig dolgozhatott rajta, és mennyi ideig tarthatott, amíg helyére rakták ezt a böhöm nagy tárgyat.

– És Ön elégedett az ellenőrizhetőség kérdésében?

Ez tehát megerősíti, gondolta Ryan, arcán halvány mosollyal. Golovko GRU-s. Amerikában a “Nemzeti Technikai Eszközök” tulajdonképpen nagyjából a CIA területe. Ez a kifejezés egyébként a kémműholdakat és egyéb módszereket takarja, amikkel megpróbálják szemmel tartani a külországokat, de a Szovjetunióban mindez a GRU-hoz tartozik, vagyis a szovjet katonai hírszerzéshez. Annak ellenére, hogy elvileg ideiglenesen megegyeztek már a helyszíni ellenőrzésben, a kémműholdaké főként a feladat, hogy megerősítsék egy megállapodás betartását. Ez pedig már Golovko területe.

Nem volt különösebben titok, hogy Jack a CIA-nek dolgozik. Nem is kellett volna, hogy úgy legyen; ő nem törzstiszt. Logikai szempontból került szóba, hogy ő is bekerüljön a fegyverzetcsökkentési tárgyalások résztvevői közé. Jelenlegi megbízatásának sok köze volt viszont ahhoz, hogy nyomon lehessen követni a Szovjetunióban bizonyos stratégiai fegyverrendszereket. Mert, bármilyen leszerelési megállapodást írnak alá, mindkét fél először is saját intézményes paranoiáját igyekszik kielégíteni. Vagyis, hogy a másik nem próbálkozik meg semmiféle, komolyabb trükkel. Jack is ezek szerint látta el tanácsaival a tárgyalások amerikai vezetőjét; már amikor – emlékeztette magát Jack – amaz vette a fáradtságot, hogy figyeljen rá.

– Ellenőrizhetőség – válaszolta egy pillanat múlva –, hát ez bizony rendkívüli módon technikai és egyben nehéz kérdés. Attól félek, e vonatkozásban nem vagyok különösebben jól értesült. És mit szólnak a kollégái a javaslatunkhoz, hogy korlátozzuk a földi telepítésű rendszereket?

– Mi sokkal inkább függünk a földi telepítésű rakétáinktól, mint Önök – válaszolta Golovko. Hangja azonnal óvatosabb lett, amint a szovjet álláspontra tértek át.

– Nem látom be, miért nem helyeznek akkora hangsúlyt a tengeralattjárókra is, mint mi.

– A megbízhatóság, mint ezt Ön jól tudja.

– Ah, a pokolba is. A tengeralattjárók megbízhatóak – próbálta lépre csalni Jack, miközben az órát vizsgálgatta. Csodálatos darab volt. Valami, leginkább parasztra hasonlító fickó éppen kardot nyújtott át egy másiknak, és búcsút int neki, mivel az indul a csatába. Nem egészen új elgondolás, gondolta Jack. Valami vén fasz közli egy fiatal gyerekkel, hogy: nosza rajta, menj csak és ölesd meg magad.

– Sajnálattal kell közölnöm, hogy volt néhány balesetünk.

– Igen, az a Jenki típusú hajó, ami Bermuda közelében elsüllyedt.

– Meg a másik.

– Csakugyan? – fordult vissza Ryan. Komoly erőfeszítésébe került, hogy széles mosolyra ne fakadjon.

– Kérem, dr. Ryan, ne tegye próbára az intelligenciámat. Ugyanolyan jól ismeri a Vörös Október történetét, mint jómagam.

– Mi volt a neve? Ó, igen, az a Tájfun típusú, amit maguk a Karolina-szigeteknél elveszítettek. Akkoriban Londonban voltam éppen. Soha nem tájékoztattak arra nézve.

– Azt hiszem, ez a két incidens jól illusztrálja a problémát, amivel mi, szovjetek, szembenézünk. Nem bízhatunk meg olyan maradéktalanul a saját tengeralattjáróinkban, mint Önök.

– Hmm. – Nem beszélve azok irányítóiról, gondolta Ryan, de nagyon ügyelt rá, hogy arcán semmi sem látsszon meg.

Golovko tovább makacskodott. – De, azért feltehetnék egy lényegi kérdést?

– Hogyne, amíg nem várja tőlem, hogy ugyanilyen lényegi választ adjak rá – kuncogott Ryan.

– Az Önök felderítő közössége kifogásolni fogja a szerződésvázlatra vonatkozó javaslatot?

– Nos, honnan tudhatnám én erre a választ? – tartott egy kis szünetet Jack. – És mi van az Önökével?

– A mi állambiztonsági szerveink azt teszik, amit mondanak nekik – biztosította róla Golovko.

Helyes, gondolta Ryan. – A mi országunkban, ha az elnök úgy dönt, hogy tetszik neki egy leszerelési megállapodás, és úgy gondolja, keresztül tudja hajszolni a Szenátuson is, nem nagyon számít, mit gondol erről a CIA meg a Pentagon…

– De hát az Önök katonai-ipari komplexuma… – vágott közbe Golovko.

– Istenem, maguk tényleg nagyon szeretnek ezen lovagolni, igaz? Szergej Nikolajevics, ennél azért okosabb is lehetne.

De Golovko katonai hírszerzőtiszt volt, ezért hát felesleges tőle ilyet elvárni, de ez már túl későn jutott eszébe Ryannak. Egyszerre volt szórakoztató és rendkívül veszélyes is egyben, hogy mennyire félreérti egymást Amerika meg a Szovjetunió. Jack azon tűnődött, vajon odaát a felderítői közösség megpróbálja-e kideríteni az igazságot. Mivel a CIA ezt most már rendszerint megteszi. Vagy egyszerűen azt közli a főnökökkel, amit azok hallani akarnak. Ezt gyakran el lehetett mondani a múltban a CIA-ről. Valószínűleg az utóbbiról lehet szó, gondolta. Az orosz hírszerző ügynökségek kétségkívül politizálódtak ugyanúgy, mint egykor a CIA. Moore bíróval kapcsolatban az egyik jó dolog az, hogy átkozottul keményen dolgozott azon, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége legyen. A bíró viszont egyáltalán nem akart elnök lenni. A KGB egyik igazgatója az óceánnak ezen az oldalán feljutott egészen a csúcsra, és volt legalább még egy, aki megpróbálkozott ugyanezzel. A KGB politikai kreatúra lett, ami viszont befolyásolta objektivitását is. Jack az italába sóhajtott. A két ország közötti problémák soha nem fognak véget érni, ha az összes téveszmét félre nem teszik, de legalábbis a dolgok nem lesznek kezelhetőbbek.

Talán. Ryan magában beismerte, hogy ez pont ugyanolyan hamis csodaszer volna, mint az összes többi; végül is soha nem próbálták még ki.

– Javasolhatnék valamit?

– Hogyne – válaszolta Golovko.

– Hagyjuk most a szakmai maszlagot, és meséljen nekem erről a teremről, hadd élvezzem egy kicsit a pezsgőmet. – Mindkettőnknek jó sok időt megspórolunk vele, amikor majd holnap megírjuk az erre a beszélgetésre vonatkozó jelentéseket.

– Talán hozhatnék Önnek egy kis vodkát?

– Nem, köszönöm, ez a kis pezsgő nagyon jó. Idevalósi?

– Igen, Grúziából jött – válaszolta büszkén Golovko. – Azt hiszem jobb, mint a franciáké.

– Nem bánnám, ha magammal vihetnék pár üveggel – jegyezte meg Ryan.

Golovko elnevette magát, úgy hatott, mint egy rövid kis vakkantás, de kicsengett belőle a hatalom érzete is. – Majd utánanézek. Hogyne… Magát a palotát 1849-ben fejezték be, tizenegymillió rubelbe került, ami akkoriban elég nagy summa volt. Ez az utolsó nagyobb palota, és azt hiszem, a legjobb is…

Természetesen nem Ryan volt az egyetlen, aki körbejárta a termet. Az amerikai delegáció java része sosem volt még itt. A fogadást felettébb unó oroszok vezették körbe őket, és közben magyaráztak nekik. A követségről többen utánuk oldalogtak, látszott, hogy a dolgokon tartják a szemüket.

– Szóval, Misa, mit tartasz az amerikai nőkről? – kérdezte szárnysegédjét Jazov hadügyminiszter.

– Akik itt megfordulnak, nem vonzóak különösképpen, miniszter elvtárs – jegyezte meg az ezredes.

– De oly soványak – ah, igen, mindig elfelejtem, az Ön gyönyörűséges Elenája is annyira vékony. Tényleg csinos nő, Misa.

– Köszönöm, hogy eszébe jutott, Dimitrij Tyimofejevics.

– Helló, ezredes! – szólt oda oroszul az egyik amerikai hölgy.

– Ah, igen, Mrs…

– Foley. Találkoztunk már a múlt év novemberében a hokimeccsen.

– Ismeri ezt a hölgyet? – kérdezte szárnysegédjét a miniszter.

– Az unokaöcsém – nem, a másod unokatestvérem, Mihail, Elena leánytestvérének az unokája – az ifi hokisok csapatában játszik, és engem is meghívtak egyszer. Kiderült, hogy egy imperialistát is bevettek a csapatba – válaszolta felvont szemöldökkel.

– Az Ön fia jól játszik? – kérdezte Jazov.

– Neki van a harmadik legjobb pontszáma a ligában – válaszolta Mrs. Foley.

– Kitűnő! Akkor Önnek itt kell maradnia nálunk, fia pedig játszhatna a hadsereg csapatában, ha majd felnő. – Jazov ezen elvigyorodott. Ő maga is négyszeres nagyapa már. – És mit csinál itt?

– A férjem a követségen dolgozik. Ott láthatja, éppen a riportereket terelgeti körbe – de a dologban mégis az a fontos, hogy ma este bejutottam ide. Soha nem láttam még ehhez hasonlót egész életemben! – szaladt ki a nő száján. Csillogó szeme pohár valamiről tanúskodott. Valószínűleg pezsgő lehetett, gondolta a miniszter. Olyan pezsgőzőnek látszik, de eléggé csinos is, és vette a fáradtságot, hogy elég jól megtanulja a nyelvet, ami az amerikaiak esetében azért eléggé szokatlan dolog. – Gyönyörű itt a padló is, szinte vétek járni rajta. Nekünk otthon nincs semmi ehhez fogható.

– Maguknál soha nem voltak cárok, ami viszont nagy szerencséjük – válaszolta Jazov, jó marxistához illőn. – De be kell ismernem, hogy büszke vagyok a művészeti értékeinkre.

– Viszont csak egyetlen játékon láttam, ezredes – szólalt meg a nő újra Misához fordulva.

– Nincs időm rá.

– De hát Ön szerencsét hoz! A csapat is nyert azon az estén, Eddie pedig gazdagabb lett egy góllal meg egy támogatóval.

Az ezredes elmosolyodott. – A mi kis Misánknak csak két büntető jutott a magas botemelésért.

– Önről nevezték el? – kérdezte a miniszter.

– Igen.

– Ezeket nem viselte, amikor láttam – mutatott rá Mrs. Foley a férfi mellén díszelgő három aranycsillagra.

– Talán nem vettem le a felöltőmet…

– Mindig viseli őket – biztosította róla a nőt a marsall. – Az ember mindig hordja a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

– Ez ugyanaz, mint nálunk a Medal of Honor?

– A kettő nagyjából ugyanaz – jegyezte meg Jazov, inkább a szárnysegéd számára. Misa, valahogy megmagyarázhatatlanul szégyellte őket. – Filitov ezredes az egyetlen élő személy, aki valaha három ilyet szerzett ütközetben.

– Tényleg? Hogyan kaphat valaki hármat?

– A németekkel harcoltam – jegyezte meg szárazon az ezredes.

– Pusztította őket – fűzte tovább Jazov. Amikor Filitov a Vörös Hadsereg egyik legragyogóbb csillagának számított, ő még csupán hadnagyocska volt. – Misa egyike a legújabb harckocsi parancsnokoknak.

Filitov ezredes erre már tényleg elpirult. – Csak a kötelességem teljesítettem, mint sok más katona abban a háborúban.

– Apámat is kitüntették a háború során. Két csapatot is vezetett, hogy embereket mentsenek ki a Fülöp-szigeteki börtöntáborokból. Nem nagyon szeretett beszélni róla, de adtak neki egy egész kosár kitüntetést. Maga mesél a gyermekeinek a saját fényes csillagairól?

Filitov egy pillanatra megmerevedett. Jazov válaszolt helyette.

– Filitov ezredes fiai néhány évvel ezelőtt meghaltak.

– Óh! Óh, ezredes, annyira sajnálom – szólalt meg Mrs. Foley, és tényleg így gondolta.

– Régen volt már. – A férfi elmosolyodott. – Én viszont jól emlékszem az Ön fiára, még a meccsről. Kedves fiatalember. Szeresse a gyermekeit, drága hölgyem, mert örökké nem teheti meg amúgy sem. Ha megbocsátanak egy pillanatra. – Misa ezzel eltűnt a mosdók irányában. Mrs. Foley a miniszterre nézett, csinos arcán rémület látszott.

– Uram, nem volt szándékomban…

– Nem tudhatta. Misa néhány évvel ezelőtt vesztette el a fiait, majd a feleségét is. Akkor találkoztam az asszonnyal, amikor még nagyon fiatal voltam – csinos lány volt, a Kirov Balettnél táncolt. Annyira szomorú ez az egész, de mi oroszok hozzászoktunk már ehhez a hatalmas szomorúsághoz is. Épp elég jutott belőle. Melyik csapatban játszik a fia? – Jazov marsall hoki iránti érdeklődését csak tovább fokozta a szép, fiatal arc.

Misa jó egy percig kereste a mosdót. Az amerikaiak és az oroszok, ez csak természetes, nem ugyanabba mentek, és Filitov ezredes hirtelen egyedül találta magát valahol, ami egykor egy herceg, talán egy cári szerető magánvécéje lehetett. Megmosta hát a kezét és belepillantott az aranyos tükörbe. Egész agyát egyetlen gondolat töltötte be: már megint. Újabb feladat. Felsóhajtott, majd rendbeszedte magát. Egy perc múlva már újra kinn volt az arénában.

– Bocsásson meg – szólalt meg Ryan. Amikor megfordult, egy uniformisba öltözött, idősebb úrba botlott. Golovko motyogott valamit oroszul, amit Ryan nem értett. A tiszt odavetett valamit Jack-nek, ami eléggé udvariasan hangzott, majd odament, ezt Ryan tisztán látta még, a hadügyminiszterhez.

– Ki az ott? – kérdezte Jack orosz kísérőjét.

– Az ezredes a miniszter személyes szárnysegéde – válaszolta Golovko.

– Nem öreg egy kicsit ahhoz, hogy ezredes legyen?

– Háborús hős. Nem kényszeríthetjük nyugdíjba minden ilyen emberünket.

– Azt hiszem, ez eléggé méltányos eljárás – jegyezte meg Jack, és visszafordult, hogy meghallgassa az előadást a terem másik részéről is. Miután teljesen kimerítették a Szent György termet, Golovko Jacket a szomszédos Szent Vlagyimir terembe vezette át. És kifejezte reményét, hogy ő meg Ryan nemsokára ugyanitt fognak találkozni újra. A Szent Vlagyimir terem, magyarázta, megállapodások aláírására szolgál. A két felderítőtiszt aztán erre koccintott.

*

A parti éjfél után ért véget. Ryan a hetedik limuzinba szállt be. Senki sem szólt egy szót sem, amíg vissza nem értek a követségre. Mindenki érezte az alkohol hatását, és az ember, legalábbis Moszkvában, nem beszél a kocsikban. Azokat túl könnyű lehallgatni. Ketten el is aludtak, Ryan sem állt messze tőle. Ami ébren tartotta, az csupán annak tudata volt, hogy öt óra múlva már elrepül innen, és ha ennek már így kell lennie, fene nagy fáradtságát kialudhatja akár a gépen is. Ezt a tulajdonságot csak mostanában fejlesztette ki magában. Ruhát váltott hát, és lement a követségi kantinba kávézni egyet. Pár órát fenn kell még lennie, amíg feljegyzi a legfontosabbakat.

Az elmúlt négy napon figyelemreméltóan jól mentek a dolgok. Szinte túlontúl jól. Szerződésvázlat került eléjük az asztalra. Az utóbbi idők minden szerződésvázlatához hasonlóan, most is az volt a szovjetek szándéka, hogy inkább tárgyalgassanak, mintsem okmányokat írjanak alá. Részletei persze már utat találtak a sajtóba. És a kongresszus bizonyos tagjai már azt is pedzegették felszólalásaikban, mennyire méltányos az egyezség – és hogy miért nem egyezünk bele csak úgy egyszerűen?

Tényleg, miért nem? Jack ironikus mosollyal az arcán tűnődött el ezen. Ellenőrizhetőség! Ez volt az egyik ok. A másik pedig… volt egyáltalán másik? Jó kérdés. Mért változtatták meg annyira az álláspontjukat? Bizonyíték van rá, hogy Narmonov főtitkár csökkenteni kívánja a katonai kiadásokat, de – minden, ezzel ellentétes közfelfogás dacára – nem éppen az atomfegyverek alkalmasak ilyesmire. Az atomrakéták eléggé olcsók ahhoz képest, amit művelni lehet velük; nagyon is költséghatékony módja annak, ha csupán embereket kívánnak elpusztítani. Miközben az atomrobbanófej, no meg a hozzá tartozó rakéta költséges kacatok, sokkalta olcsóbbak, mint az ezekkel egyenértékű rombolóerőt képviselő harckocsik, no meg tüzérség. Vajon Narmonov tényleg csökkenteni kívánja az atomháború fenyegetését? De hiszen ez a fenyegetés nem a fegyverektől származik; mint mindig, most is a politikusok és azok hibái bújnak meg mögötte. Vajon mindez nem egyéb jelképnél? A jelképek, emlékeztette magát Jack, sokkal könnyebben produkálhatok Narmonov számára, mint maga a lényeg. Ha viszont jelkép, akkor kire irányul?

Narmonovnak megvolt a maga bája, no meg hatalma is – egyfajta, csak a zsigerekben érezhető valami, ami posztjával együtt járt, de talán még inkább a személyiségéből fakadt. Miféle ember is ő? Vajon mit akarhat? Ryan szinte felkiáltott ennél a gondolatnál. Pedig ez nem az ő területe. Egy másik CIA-csoport vizsgálja éppen Narmonov politikai sebezhetőségét éppen itt, Moszkvában. A neki jutó, sokkal könnyebb feladat az volt, hogy meghatározza a dolog technikai oldalát. Sokkal könnyebb talán, de mégsem tudta a választ még saját kérdéseire sem.

*

Golovko visszament irodájába, ő is szorgalmasan jegyezgette feljegyzéseit. Ryan, írta, csak vonakodva fogja támogatni a javaslatvázlatot. Mivel pedig Ryan az Igazgató füle, ez valószínűleg azt jelenti, hogy a CIA is ugyanígy fog eljárni. A felderítőtiszt letette hát tollat, szemét dörzsölgette. Az, hogy olyan sokáig kellett fennmaradnia, hogy még a napfelkelte is ébren találta, már igencsak meghaladta egy szovjet tiszt kötelezettségeit is. Eltűnődött, miért tett elsőként ajánlatot a szovjet kormány, és miért látszottak olyan mohónak az amerikaiak? Még Ryan is, aki ennél sokkal ügyesebb lehetett volna. Mit forgathatnak az amerikaiak a fejükben? Ki kinek akar túljárni az eszén?

Most hát itt volt előtte a kérdés.

Visszatért Ryanhoz, előző esti megbízatásához. Elég jól befutott, korához képest. A KGB vagy a GRU ezredesével lehet egyenlő rangban, úgy harmincöt felé járhat. Mi mindent tehetett, hogy ilyen gyorsan emelkedett a ranglétrán? Golovko vállat vont. Valószínűleg különböző dolgok kapcsolódhatnak össze. Bátor ember – majdnem öt év telt el már azóta, hogy sor került arra a terrorista ügyre. Családos férfi – amit az oroszok sokkal inkább tiszteletben tartanak, mint amerikai kollégáink hinnék – ez pedig magával hozza a stabilitást, az viszont a kiszámíthatóságot. Ryan mindenek előtt gondolkodó, vélte Golovko. Akkor viszont miért nem ellenzett egy olyan paktumot, ami sokkal inkább előnyös volna a Szovjetuniónak, mint Amerikának? Vajon a mi kiértékelésünk pontatlan? írta. Tudnak-e az amerikaiak valamit, amit mi nem? Ez itt a kérdés, vagy ami még jobb? Tud-e valami olyasmit Ryan, amit ő nem. Az ezredes homlokát ráncolta, majd elemezte mi is az, amit ő tud, viszont Ryan nem. Elmosolyodott. Mindez része a hatalmas játszmának. Minden idők leghatalmasabbikának!

*

– Biztos egész éjszaka járkáltál csak.

Az Íjász komor arccal rábólintott és letette a zsákot, ami öt napja nyomta már a vállát. Majdnem olyan nehéz volt, mint az, amit Abdul cipelt. A fiatalabb férfi közel állt az összeeséshez, ezt jól látta a CIA-tiszt is. Mindketten párnát húztak maguk alá.

– Igyatok valamit! – A tiszt neve Emilio Ortiz volt. Ősei éppen eléggé vegyesek voltak hozzá, hogy bárki kaukázusinak nézze. Harminc év körüli lehetett. Középmagas, jó felépítésű. Egy úszó izomzatával, amit persze azalatt rakott magára, amíg az USC-t ösztöndíjjal látogatta. Ott szerzett nyelvi diplomát is. Ortiz ritka tehetségnek számított. Ha két hétig valamilyen nyelv vonzásába került, legyen az bármilyen dialektus vagy akcentus, akárhol el lehetett sütni bennszülöttként. Ugyanakkor könyörületes ember volt. Tisztelte azok szokásait, akikkel munkája összehozta. Mindez azt jelentette, hogy az általa felkínált ital például most nem alkohol volt, persze nem is lehetett, hanem almalé. Ortiz csendben figyelte, hogyan issza meg az egészet a másik; mintha valami finom bordóit ízlelgetne egy borszakértő.

– Allah áldása legyen ezen a házon – szólalt meg az Íjász, amikor végzett az első pohárral. Ortiz rögtön észrevette a kimerültséget a férfi arcán, bár annak semmi más jelét nem adta. Fiatal társától eltérően, úgy tűnt, az Íjász egyszerűen nem veszi fel az ilyesfajta emberi problémákat. Persze ez nem volt igaz, de Ortiz azt is tudta, hogy az őt mozgató erő képes elnyomni még a benne rejlő emberiességet is.

A két férfi szinte azonos módon volt öltözve. Ortiz az Íjász ruházatát méricskélte és elcsodálkozott, milyen ijesztően hasonló az Amerikában meg Mexikóban lakó apacs indiánokéhoz. Az afgánok is durva nadrágot viseltek ágyékkötőjük alatt. Ők is többnyire kicsiny, törékeny testalkatú harcosok. És ők is úgy kezelik foglyaikat, mintha azokat egyenesen e késeik számára teremtették volna. Egy pillantást vetett az Íjász késére is, és azon tűnődött, vajon hogyan használhatja gazdája. Nem akarja tudni!

– Kértek valamit enni?

– Várhat még – válaszolta az Íjász, és csomagjáért nyúlt. Két megrakott tevével érkeztek, de a szállítandó, fontosabb anyaghoz mindig saját hátizsákját használta. – Nyolc rakétát lőttem ki. Hat gépet találtam el, de az egyiknek két motorja volt és sikerült meglépnie. A megsemmisített ötből kettő helikopter volt, három pedig vadászbombázó. Az első, elpusztított helikopter újfajta huszonnégyes, amiről meséltél már. Igazad volt. Felszerelték valami új berendezéssel is. Itt van egy része.

Eléggé ironikus, gondolta Ortiz, hogy a katonai repülő legérzékenyebb berendezése élte túl a támadást. Csendben figyelt. Az Íjász hat, zöld színű áramköri kártyát csomagolt ki, ami a lézerkijelölőhöz tartozott. Ez most már szabványos berendezésnek számított az Mi-24-eseken. Az amerikai hadsereg kapitánya, aki eddig háttérben maradt az árnyékban, és száját egészen eddig ki sem nyitotta, most előjött, hogy megvizsgálja őket. Még kicsit remegett is a keze, amikor értük nyúlt.

– Megvan a lézer is? – kérdezte a kapitány pastu akcentussal.

– Erősen megsérült, de itt van, igen. – Az Íjász megfordult. Abdul már horkolt. Ezen majdnem elmosolyodott, amíg eszébe nem jutott, hogy neki is van fia.

Ami Ortizt illette, ő elszomorodott. Eléggé ritkának mondható, hogy a parancsnoksága alá tartozzon egy partizán, az Íjász képzettségével. Szakképzett tanár volt, de soha nem fog tanítani. Soha nem mehet vissza oda, ahonnan jött. A háború teljesen és bizonyosan megváltoztatta az Íjász életét. Micsoda istenverte pazarlás.

– Az új rakéták? – kérdezte az Íjász.

– Itt van belőle tíz. Tökéletesebb modell, plusz ötszáz méteres hatótávolsággal. És van még néhány füstrakéta is.

Az Íjász megint komoran bólintott, és szája szegletében néhányszor furcsán megmoccant valami, mintha mosolynak indult volna.

– Talán, most már a szállítógépekre is szemet vethetünk. A füstrakéták nagyon jól beváltak, barátom. Minden egyes alkalommal közelebb hozzák hozzám a támadókat. És még csak nem is jöttek rá erre a taktikára.

– Pedig nem trükk – jegyezte meg Ortiz. Ő maga taktikának nevezte. Szóval most már a szállítógépekre fáj a foga, százasával akarja ölni az oroszokat. Jézusom, mit tettünk ezzel az emberrel? A CIA-tiszt megrázta a fejét. Nem az ő gondja az ilyesmi.

– Fáradtnak látszol, barátom. Pihenj! Később is ehetünk. Kérlek, tiszteld meg a házam azzal, hogy itt alszol.

– Igaz – nyugtázta az Íjász. Két perc múlva már aludt is.

Ortiz meg a kapitány szétválogatták az odahozott anyagot. Volt köztük egy karbantartási kézikönyv is az Mi-24-es lézerhez, meg rádiókód lapok is. Mindent katalogizáltak, majd eljuttatják a követségre; onnan aztán egyenesen Kaliforniába repül az egész, hogy kiértékeljék maradéktalanul.

*

A légierő VC-137-ese éppen időben szállt fel. A tiszteletreméltó Boeing 707-esnek kifejezetten a feladatra átalakított változata volt. A jelölésen látható “V” előtag arról árulkodik, hogy VIP-utasok szállítására tervezték, és ezt tükrözte a jármű belseje is. Jack hátradőlt hát a pamlagon, és teljesen átadta magát a rajta elhatalmasodó fáradtságnak. Tíz perc múlva egy kéz rázta meg a vállát.

– A főnök szólít – szólalt meg a csapat egy másik tagja.

– Sosem alszik? – morogta Jack.

– Majd meséld el.

Ernest Allen a repülőgép legúribb részében helyezkedett el, egy olyan kabinban, amit pontosan a szárnyfőtartó tetejére terveztek. Az asztalon kávéskanna pihent. Ha nem kapott legalább egy kis kávét, nemsokára kezelhetetlen lett. Ha viszont kapott, képtelen volt újra elaludni. Nos, a kormány mégsem azért fizeti, hogy aludjon, így hát Ryan úgy döntött, kiönt magának egy kicsit.

– Igen, uram?

– Meg tudjuk erősíteni? – vágott bele rögtön a közepébe Allen.

– Még nem tudom – válaszolta Jack. – Nem csupán a Nemzeti Technikai Eszközök kérdése. Oly sok kilövő kiküszöbölésének a megerősítése…

– Korlátozott helyszíni ellenőrzést biztosítsanak a számunkra – jegyezte meg a team egyik ifjabb tagja.

– Tudok róla – válaszolta Jack. – Az a kérdés, hogy ez jelent-e bármit is valójában? – A másik kérdés pedig, miért egyeztek bele hirtelen valamibe, amiért több, mint harminc éve küzdünk már…?

– Micsoda? – kérdezte megint a fiatalabb.

– A szovjeteknek rengeteg munkája fekszik az új, mozgatható kilövőkben. Mi van, ha több ilyen áll rendelkezésre, mint amiről tudunk? Gondoljátok, meg tudunk találni pár száz mozgatható rakétát?

– De, hiszen földfelszín-letapogató radar van azokon az új gépmadarakon és…

– És ők tudják is ezt, el is kerülhetik, ha akarják. Várjunk csak egy pillanatot. Tudjuk, hogy a mi hordozóink ki tudják kerülni, és ki is kerülik az oroszok radaróceán-felderítő műholdjait. Ha meg lehet ezt csinálni egy hajóval, akkor holtbiztos, hogy meg lehet csinálni vonattal is – mutatott rá Jack. Allen rezzenéstelen arccal pillantott rá, egyszerűen csak lehetővé tette beosztottja számára, hogy folytassa a gondolatsort. Ravasz öreg róka ez az Ernie Allen.

– Szóval, a CIA ellene fog javaslatot tenni, a fene egye meg, ez a legnagyobb engedmény, amit valaha tettek!

– Helyes, nagy engedmény, tényleg. Ezt itt mindenki tudja. Mielőtt azonban elfogadnánk, talán meg kellene bizonyosodnunk róla, hogy nem olyasvalamiben tettek-e engedményt, ami nem is nagyon függ össze az egész folyamattal. Hiszen vannak más dolgok is.

– Szóval, ellenezni fogod…

– Én nem ellenzek, semmit sem. Csupán azt mondom, szánjunk rá szépen elegendő időt, és használjuk a fejünket ahelyett, hogy hagyjuk magunkat az örömmámortól elragadtatni.

– De, hiszen az ő szerződésvázlatuk egyszerűen… egyszerűen túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. – Ez a férfi pont most igazolta Ryan véleményét, bár ő maga nem valószínű, hogy teljesen átlátta a dolgot.

– Dr. Ryan – szólalt meg Allen –, ha a technikai részletek úgy dolgozhatók ki, hogy ez önnek megfelelő, akkor mit szól a megállapodáshoz?

– Uram, technikai szempontból nézve, a szállítható robbanófejeknél eszközölt, ötven százalékos csökkentésnek nincs semmiféle hatása a stratégiai egyensúlyra nézve. Ez…

– Ez őrület! – vetette ellen az ifjabbik.

Jack kezét a férfi felé nyújtotta ki, mutatóujját, mint valami pisztolycsövet, úgy szegezte rá. – Tételezzük fel, hogy most itt, ebben a pillanatban pisztolyt szegeznek a szívedre. Mondjuk egy kilencmilliméteres Browningot, amiben tizenhárom töltény van. Én beleegyezek, hogy vegyünk ki belőle hetet, de még mindig nálam van a töltött fegyver, hat tölténnyel, és az egész a te szívedre irányul most már nagyobb biztonságban érzed magad bármivel is? – Ryan elmosolyodott és leengedte “fegyverét”.

– Én személy szerint nem. Éppen erről beszélgetünk most. Ha mindkét oldal felére csökkenti a készleteit, még mindig ötezer robbanófej lesz, ami megsemmisítheti hazánkat. Gondolkodjatok csak el rajta, milyen nagy szám ez. Ez a megállapodás csupán csökkenti a túlfegyverkezést. Az ötezer és a tízezer közötti különbség csak azt befolyásolja, milyen messze repül szanaszét még a törmelék. Ha most arról beszélnénk, hogy mindkét oldalon ezer robbanófejre csökkentjük ezt a számot, akkor talán elkezdek majd azon gondolkodni, végre eljutottunk valameddig.

– Gondolja, hogy az ezer robbanófejes limit elérhető? – érdeklődött Allen.

– Nem, uram. Néha szeretném azt gondolni, bár közölték velem, hogy az ezer robbanófejes limitnek meg volna az a hatása, hogy az atomháborút “megnyerhetővé” teszi, bármit is jelentsen ez a kifejezés. – Jack vállat vont ezzel, majd így zárta le: – Uram, ha ez a jelenlegi megállapodás most végre sikerül, a dolog jobban fog kinézni, mint amilyen. Talán a megállapodás szimbolikus értékének önmagában is van valami ereje; ezt a tényezőt is figyelembe kell venni. Nagyon is valóságosak a mindkét oldalon elérhető, pénzügyi megtakarítások, viszont mindez eléggé csekélyke a bruttó hadikiadások szempontjából. Mindkét oldal megtartja felét a jelenlegi arzenáljának ami azt jelenti, hogy természetesen a legújabbat és a leghatékonyabbat. A lényeg pedig ugyanaz marad: az atomháborúban mindkét oldal ugyanannyira halott lesz. Nem látom be, hogy ez a megállapodásvázlat csökkentené “a háborús fenyegetést”, bármi is legyen az. Annak érdekében vagy teljes egészében ki kell küszöbölnünk azokat az átkozott vackokat, vagy ki kell fundálnunk valamit, amivel megakadályozható, hogy működésbe lépjenek. Ha engem kérdez, az utóbbit még az előtt kell megtennünk, mielőtt az előbbivel megpróbálkoznánk. És akkor az egész világ sokkal biztonságosabb hely lesz – talán.

– Ez tehát egy egészen új fegyverkezési verseny kezdete lehet.

– Uram, ez a verseny már oly régen elkezdődött, hogy minden, csak nem új.

2

– Újabb fotók érkeztek Dusanbéról – közölte egy hang a telefonban Ryannal.

– Oké, pár perc múlva ott leszek. – Jack ezzel felkelt és átment Greer admirális irodájába. Főnöke háttal ült a vakító, fehér hótakarónak, ami a CIA-központot övező, dimbes-dombos környéket fedte. Páran még most is azzal foglalatoskodtak, hogy letakarítsák a havat a parkolóról. Sőt, a hetedik emeleti ablakokon kívül elhelyezett, korlátos kezelőhídon is vagy huszonöt centiméternyi hó ült.

– Mi az, Jack? – kérdezte az admirális.

– Dusanbe. Az időjárás váratlanul megjavult. Ön mondta, hogy értesítsem róla.

– Oké, szaladjunk hát át.

Ryan szélesre tárta az ajtót az ügynökség igazgatóhelyettese előtt. A hosszú, igazgatói folyosó végén aztán balra fordultak fönn, az épület legfelső szintjén. Ott várt rájuk az igazgatói lift. Ebben az a kellemes, hogy az embernek nem kell túl sokáig várnia.

– Átállt már a repülőút után? – kérdezte Greer. – Már majdnem egy napja visszajött.

– Teljes egészében, uram. Ha nyugat felé repülök, engem az sosem zavar meg. Viszont, ha az ellenkező irányban, attól teljesen kikészülök. – Istenem, oly jó dolog megint a földön lenni.

Az ajtó kinyílt, és mindketten átsétáltak a következő épületszárnyba, mely a képelemző irodának adott helyet. Ez az ügynökségi igazgatóság saját, szinte magánjellegűnek tekintett osztálya volt. Teljesen elkülönítve az Országos Fényképészeti Felderítő Központtól, vagyis egyfajta közös CIA-DIA hibrid, ami elég jó szolgálatot tett az egész hírszerző közösségnek.

A vetítőterem láttán Hollywoodot elöntötte volna a sárga irigység. Vagy harminc ülés terpeszkedett a kicsiny teremben, a falon pedig húsz láb széles vetítő díszelgett. Art Graham, az egység főnöke, már várt rájuk.

– Ezt aztán nagyon jól időzítettétek. Egy perc múlva itt lesznek a fotók. – Felemelt hát egy telefont, ami a vetítőteremmel kapcsolta össze és váltott velük pár szót. A képernyő azonnal kivilágosodott. Mostanában már “felülről történő leképezésnek” nevezik, emlékeztette magát Jack.

– És most egy-két szót a szerencsénkről. Ez a magasnyomású rendszer ott Szibériában éles fordulatot vett déli irányban, és úgy állt a melegfront útjába, mint valami téglafal, így hát tökéletesek lettek a látási viszonyok. A hőmérséklet a talaj közelében nulla körüli, a relatív páratartalom sem lehet sokkal több ennél! – kuncogott Graham. – Pontosan ennek a kihasználására irányítottuk oda a madárkát. Csak három foknyira van tőle. Nem hinném, hogy Ivánnak volt ideje azt kiszámítani, hogy miről is van szó ezúttal.

– Ott van Dusanbe – szakadt ki Jackből, amint a Tadzsik SZSZR egy része láthatóvá vált. Először a nagylátószögű kamerák egyikéről tekinthettek le rá. A keringő KH-14-es felderítő műholdon összesen tizenegy ilyen van. A kicsi csak három hete keringett a pályáján, és a kémműholdak legújabb generációjának első képviselője volt. Dusanbe, amit pár évtizeddel ezelőtt Sztálinabadnak neveztek – amitől minden bizonnyal el lehettek ragadtatva a helybéliek! – gondolta Ryan – valószínűleg egyike volt az ókori karavánvárosoknak. Afganisztán kevesebb, mint száz mérföldnyire van onnan. Timurlenk legendás Szamarkandja sincs messze északnyugati irányban… és meglehet, hogy Seherezádé is arra utazgatott vagy ezer évvel ezelőtt. Most viszont Jack azon tűnődött, hogyan is lehet, hogy a történelem ily módon alakult. Úgy tűnt, ugyanazok a helyek és ugyanazok a nevek jelennek meg minden század során.

De a CIA Dusanbe iránt mutatott, jelenlegi érdeklődése nem kifejezetten a selyemkereskedelemre összpontosított.

A kép most átváltott az egyik, nagy-felbontóképességű kamerára. Először egy mély, hegyektől övezett völgybe lehetett bepillantani, ahol a folyó útját egy vízierőmű gátjának beton- meg kőtömege szorította vissza. Bár csak ötven kilométernyire volt északkeleti irányban Dusanbétól, nagyfeszültségű vezetékei nem a város ötszázezer lakójának szolgáltatott áramot. Ehelyett szinte a létesítmény közvetlen közelében elhelyezkedő hegycsúcsokra vezették fel.

– Úgy látszik, mintha lábazat volna megint egy sor torony számára – jegyezte meg Ryan.

– Párhuzamos az elsővel – tette hozzá Graham. – Néhány újabb generátort is elhelyeztek a létesítménynél. Nos, mindvégig tudtuk, hogy a gát felhasználható teljesítményének körülbelül csak a felét hasznosítják.

– Mennyi időbe telik, amíg működésbe hozzák a többit is? – kérdezte Greer.

– Ellenőriznem kellene az egyik konzultánsommal. Pár hétnél biztos nem több, mire lefektetik a nagyfeszültségű vezetékeket, az erőműtelep felét már amúgy is megépítették. Gondolom, az új generátorokhoz az alapozást már elkészítették. Semmi egyebet nem kell hát tenniük, csupán elhelyezni az új berendezéseket. Hat hónap, talán nyolc, ha az időjárás rosszabbra fordul.

– Ilyen gyorsan? – kíváncsiskodott Jack.

– Embereket hoztak ide két másik vízierőmű építéséről. Pedig mindkettő “hősöket kitermelő” vállalkozásnak számít. Erről az egyről még soha nem esett szó, viszont még két, rendkívül fontos létesítménytől is átvezényeltek ide műszakiakat a katonaságtól. Iván nagyon is jól tudja, hogyan kell minden igyekezetét egy helyre összpontosítania, ha muszáj. Hat vagy nyolc hónap eléggé konzervatív megítélése a dolognak, dr. Ryan. Elvégezhető sokkal gyorsabban is – jegyezte meg Graham.

– Mennyi áram áll majd a rendelkezésükre, ha végeznek?

– Végül is nem olyan fene nagy építmény az egész. A teljes csúcsteljesítményt nézzük, az új generátorokkal együtt? Gondolom, lehet úgy ezerszáz megawatt.

– Ez éppen elég, és ráadásul az egész felmegy oda, a hegytetőre – mondta Ryan, jobbára magának, miközben a kamera már másik helyszínt mutatott.

Az Ügynökségnél csak “Mozart”-nak nevezték ezt az eléggé nagyra nőtt hegyet, de hát ez a térség a Himalája-lánc legnyugatibb nyúlványa, így hát ottani norma szerint szinte jelentéktelen. Utat robbantanak egészen a legtetejéig – a Szovjetunióban ugyanis nincs Sierra Club –, ugyanígy helyet csináltak egy helikopter-leszállópályának is. Ennek kellett fogadnia a Dusanbe két repülőteréről ideszállítandó fejeseket. Összesen tizenhat épület látszott. Egyik foglalta magában a lakosztályokat, ahonnan a kilátás minden bizonnyal fantasztikus lehet, bár a prototípusnak számító, orosz lakóépület volt. Annyira stílusos vagy vonzó, mint valami salaktömb. Vagy fél évvel ezelőtt fejezték be. Sok mérnök és azok családja lakott bennük. Az itt élők előjogokat élveznek. Mérnökök és tudósok. Olyan emberek, akikben elegendő szakértelem halmozódott fel ahhoz, hogy az állam gondoskodni kívánjon róluk. Az élelmiszereket az újonnan elkészült hegyi úton vitték fel teherautón – vagy, ha rossz volt az idő, akkor repülőn. Volt ott még egy színház, és egy kórház is. A tévéprogram műholdas földi állomáson keresztül jött, melyet egy néhány üzletet magában foglaló épület mellett helyeztek el. Ez a fajta elkülönülés nem számított éppen mindennaposnak a Szovjetunióban. Általában magas beosztású párttisztviselőkre és olyanokra korlátozódott, akik lényeges védelmi létesítményeken dolgoztak. És ez itt nem egy síparadicsom.

Mindez azonnal nyilvánvaló volt a térséget körülvevő kerítés, no meg az őrtornyok láttán. Az orosz katonai komplexumok vonatkozásában az egyik, legkönnyebben azonosítható jellegzetesség az őrtorony; Ivánnak ez már szinte rögeszméjévé vált. Három kerítés, egymástól tíz méternyire. A külső két kerítés közti területet rendszerint elaknásítják, a belsőt pedig kutyás járőrök ellenőrzik folyamatosan. A tornyok belül vannak, de egészen a peremen, egymástól kétszáz méternyire. És a tornyokat őrző katonákat az átlagosnál jobb betonbarakkokban szállásolják el.

– El lehetne különíteni az egyik őrt? – kérdezte Jack.

Graham mondott valamit a mikrofonba, mire megváltozott a kép. Az egyik technikus máris tette a dolgát. És a kamera hitelesítését, no meg a környező légköri viszonyokat próbálta tesztelni a Ryan által megjelölt célra.

Amikor a kamera még jobban közelített, az egyik mozgó pontból lassan kirajzolódott egy nagykabátos alak, akin valószínűleg szőrmesapka volt. Bizonytalan fajtájú, hatalmas kutyát vezetett, és a Kalasnyikovot a jobb vállára vetve vitte. A férfi és a kutya lehelete egyaránt meglátszott a levegőben. Ryan önkéntelenül is előrehajolt, mintha ettől aztán jobban láthatná a jelenetet.

– A fickó vállán lévő jelzés neked is zöldnek tűnik? – kérdezte Grahamet.

A felderítési szakértő mormogott valamit. – Igen. KGB-s, annyi szent.

– Ennyire közel Afganisztánhoz? – gondolkozott el szórakozottan az admirális. – Nagyon is jól tudják, hogy vannak ott tevékenykedő embereink. Naná, hogy komolyan is veszik a biztonsági intézkedéseiket.

– Tényleg nagyon szükségük lehetett azokra a hegytetőkre – jegyezte meg Ryan. – Hetven mérföldnyivel arrébb ott van pár millió ember, aki úgy véli, oroszt ölni egyenesen Isten akarata. Ez a hely jelentősebb, mint gondolnánk. Nem egyszerűen csak új létesítmény, erről szó sem lehet ilyesfajta biztosítás mellett. Ha csak erről lenne szó, nem tették volna ide. És holtbiztos, hogy nem olyan helyet választanak ki, ahol új erőművet kell építeniük, és ráadásul ellenséges környezetnek is kitehetik az egészet. Meglehet, hogy kutatási és fejlesztési létesítmény, de bizonyára vannak nagyratörőbb terveik is.

– Mint például?

– Például kicsit odafigyelni az én műholdjaimra. – Art Graham mindig így beszélt róluk.

– Megcsiklandozták bármelyiket is mostanában? – kérdezte Jack.

– Nem, egyáltalán nem, amióta megzörgettük kissé a kalitkájukat múlt áprilisban. Egyszeriben észre tértek.

Ez már régi történet volt. Az elmúlt néhány év során többször is előfordult, hogy amerikai felderítő meg előrejelző műholdakat “megcsiklandoztak” – vagyis lézernyalábokat, illetve mikrohullámú energiát fókuszoltak a műholdakra. Csak olyan mértékben, hogy a vevőkészülékeket megőrjítsék, de komoly kárt nem okozott bennük. De vajon mért tették ezt az oroszok? Ez itt a kérdés. Csupán gyakorlatról lett volna szó, hogy lássák, hogyan reagálunk, hogy lássák, vajon nagy zűrt kavarnak-e kolorádiói hegyek között az Észak-amerikai Űrvédelmi Parancsnokságon, a NORAD-on? Vagy megpróbálták meghatározni, mennyire érzékenyek a műholdjaink? Demonstráció lett volna, figyelmeztetés, hogy megvan a képességük a műholdak megsemmisítésére? Nehéz néha megmondani, hogyan gondolkodnak az oroszok.

Természetesen állandóan kifejezésre juttatták ártatlanságukat. Amikor az egyik amerikai műholdat ideiglenesen megvakították a Szaríj Sagan fölött, azt mondták, az egyik földgázvezeték gyulladhatott föl. Az a tény viszont, hogy a közeli Csimkent-Pavlodari vezetéken továbbítják jobbára az olajat, már elkerülte a nyugati sajtó figyelmét.

Végefelé járt a műholdnak az érdekes térség fölötti áthaladása. Az egyik közeli helyiségben tucatnyi videofelvevőt csévéltek éppen vissza. Úgyhogy tetszés szerint lehetett újra megtekinteni az egész anyagot.

– Vessünk hát még egy pillantást a Mozartra, és a Bach-ra is, kérem – adta ki az utasítást Greer.

– Jó sokat ingázhatnak – jegyezte meg Jack. A lakótelep és ipari helyszín a Mozart esetében egy kilométernyire lehetett csupán a Bach-tól, viszont az a következő hegycsúcson helyezkedett el, és az út eléggé ijesztőnek látszott. A kép kimerevítve a Bach-ot mutatta éppen. Monotonon ismétlődtek a kerítések meg az őrtornyok. A legkülső kerítés és a következő közötti távolság legalább kétszáz méter lehetett. A talaj felület csupasz szikla. Jack el is tűnődött rajta, hogyan helyeztek el benne annyi aknát – vagy talán egyet sem, gondolta hirtelen. Nyilvánvaló volt, hogy a földet buldózerekkel meg robbantással tették vízszintessé. És ez annyira sikerült, hogy már biliárdasztalra hasonlított. Az őrtornyokból gyönyörű kilátás nyílt az egészre. Mint valami hatalmas lőtér, olyan volt a környék.

– Ezek nem viccelnek, mi? – jegyezte meg csendben Graham.

– Szóval ezt őrzik annyira… – válaszolta Ryan.

Tizenhárom épület helyezkedett el a kerítésen belül. Egy, talán két futballabdányi nagyságú területen – amit szintén teljesen vízszintesre gyalultak le – tíz lyuk látszott, két csoportban. Az egyikhez hat tartozott, hatszög elrendezésben, mindegyik úgy harminc láb átmérőjű lehetett. A másik, négy lyukból álló csoportot pedig rombusz formájában rendezték el, és ezek kisebbek voltak, talán úgy huszonöt lábnyiak. Mindegyikben körülbelül tizenöt láb vastag betonpillér helyezkedett el a kőzetbe ágyazva, és mindegyik lyuk legalább negyven láb mély lehetett – ezt csak durván tudták megítélni a kép láttán. A pillérek tetején fémkupola volt. Úgy tűnt, félhold alakú szegmensekből állnak.

– Ezek széthajthatók. Kíváncsi vagyok, mi rejtőzik alattuk? – kérdezte Graham, de választ nemigen várhatott. Kétszázan voltak Langley-ben, akik tudtak Dusanbéról, és mindenkit igencsak izgatott, mi bújik meg azok mögött a fémkupolák mögött. Csak pár hónapja, hogy elhelyezték őket.

– Admirális – szólalt meg Jack –, tovább kéne lépni, áttérni egy újabb szakaszra.

– Melyikre?

– A Tea Clipper-re.

– Nem is kér sokat! – fortyant fel Greer. – Erre még nekem sincs engedélyem.

Ryan hátradőlt a széken. – Admirális, ha amit ezek Dusanbéban variálnak, ugyanaz, mint amivel mi tökölődünk a Tea Clipper esetében, azt mindenképpen tudnunk kellene. Az Isten verje meg, hát hogyan tudhatnánk meg, mit keressünk, ha nem mondják meg, mihez hasonlít egy ilyen hely!

– Jó ideje ezt mondogatom én is – kuncogott a DDI. – Az SDIO-nak nem nagyon fog tetszeni. A bíró át kell, hogy menjen majd evégett az elnökhöz.

– Szóval az elnökhöz. És mi van, ha az itteni tevékenység összekapcsolódik az általunk éppen most javasolt leszerelési javaslattal?

– Gondolja, hogy erről van szó?

– Ki tudja? – kérdezett vissza Jack. – Véletlen is lehet. Mindenesetre aggaszt engem.

– Rendben, majd beszélek az igazgatóval.

Ryan két órával később hazaindult. Jaguárjával a George Washington sugárúton hajtott. Ez is egyike volt az angliai szolgálati útról magával hozott sok-sok, boldog emléknek. Nagyon szerette a tizenkét hengeres motor selymesen sima érzetét. Épp eléggé ahhoz, hogy öreg Rabbitjét félig-meddig félretegye, legalábbis egyelőre. És, mint mindig, Ryan most is teljesen kilökte fejéből a washingtoni ügyeket. Végigment a kocsi mind az öt sebességfokozatán, és a vezetésre összpontosított.

*

– Nos, James? – kérdezte a Központi Hírszerzés igazgatója.

– Ryan úgy véli, a Bach-nál és a Mozartnál felfedezett, új tevékenység a fegyverkezési helyzettel függhet össze. Úgy gondolom, igaza lehet. Ezért hát a Tea Clipperre van szüksége. Ő azt mondta, ehhez neked be kell jutnod az elnökhöz. – Greer admirális ezzel elmosolyodott.

– Oké, majd írok neki pár sort. Ettől úgy is jobb kedvre derül majd Parks tábornok. A hétvégére amúgy teljes körű tesztet ütemeztek be. Majd elrendezem, hogy Jack megnézhesse. – Moore bíró álmosan elmosolyodott. – Mit gondolsz?

– Azt hiszem, igaza van: Dusanbe és a Tea Clipper lényegében véve ugyanaz a vállalkozás. Van egy sereg hasonlóság, de túl sok ahhoz, hogy puszta véletlen legyen. Finomítanunk kellene a becslési lehetőségeket.

– Oké. – Moore ezzel elfordult, és kinézett az ablakon. A világ már megint változóban van. Tíz, talán még több évbe telhet, de megfog változni újra. Tíz év múlva már nem az én problémám lesz ez az egész, mondta magában Moore. De az holtbiztos, hogy Ryanről ugyanez nem mondható el. – Majd odaröptetem holnap. És talán szerencsénk lesz Dusanbéval kapcsolatban is. Foley eljuttatta már az üzenetet a KARDINÁLIS-nak, hogy rendkívüli módon érdekel bennünket az a hely.

– A KARDINÁLIS-nak? Helyes.

– De mi van, ha valami történik közben…

Greer bólintott. – Krisztusom, remélem, gondosan jár el – tette hozzá a DDI.

*

Dimitrij Fjedorovics halála óta semmisem volt a régi a hadügyminisztériumban, ezt írta bal kézzel naplójába Mihail Szemjonovics Filitov ezredes. Vagy száz éves tölgyfaasztalánál foglalt helyet, amit még felesége vásárolt neki röviddel halála előtt, idestova – mikor is volt? Vagy harminc éve, tűnődött magában Misa. Igen, jövőre, februárban lesz harminc éve. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Harminc éve.

Soha nem múlt el egyetlen nap sem anélkül, hogy ne jutott volna eszébe Elena. Fényképe ott volt az asztalon, a szépiarajz igencsak elhalványult már a korral, ezüstkerete is megfeketedett. Soha nem volt rá ideje, hogy kipolírozza. A fényképen egy fiatalasszony látszott. Lába, mint a motolla, karjait magasra emelte a feje fölé. Fejét pedig oldalt billentette. A kerek, szlávos arcon széles, invitáló mosoly látszott, mely tökéletesen visszaadta az örömet, amit afölött érzett, hogy a Kirov Társulatnál táncolhatott.

Misa megint elmosolyodott, amint felidézte magában, milyen benyomása lehetett először feleségének az ifjú páncélostisztről, aki jutalomból kapott jegyeket az előadásra, mivelhogy hozzá tartoznak a hadosztályon belül a legjobban karbantartott harckocsik. Hogyan csinálhatják? Pipiskedve felállnak a lábujjaik hegyére, mintha körzők volnának. Ő is emlékezett még rá, hogyan jártak gólyalábon gyerekkorában, de hogy ilyen méltósággal csinálja valaki! A lány odamosolygott, arra, az első sorban ülő, csinos, fiatal tisztre. Csak egy rövidke pillanatig tartott az egész. Szemük szinte csak egy villanásra találkozott. A lány mosolya is csak leheletnyit változott. A közönség ebből semmit sem vett észre. A mosoly addig az időtlen pillanatig egyedül csak neki szólt. A szívén áthatoló golyónak sem lehetett volna elsöprőbb hatása. Misa nem is emlékezett az előadás hátralévő részére – képtelen volt felidézni, miről is szólt a balett. Csak azt tudta, hogy kényelmetlenül üldögélt, feszengett egész idő alatt. Agya lázasan azon járt, mit is tegyen ezután. Filitov hadnagyot ugyanis már kiszemelték az előléptetésre. Feltűnő tehetségű, fiatal páncélostiszt volt, akinek a Sztálin által a tisztek körében végrehajtott, brutális tisztogatása jó lehetőséget és gyors előléptetést jelentett. Cikkeket írt harckocsitaktikákról, újszerű kiképzéssel próbálkozott a harcmezőn, erősen vitatta Spanyolország hamis “leckéjét”, egy olyan férfi határozottságával, aki kifejezetten erre a szakmára született.

De mit tegyek most? kérdezte akkor magától. A Vörös Hadsereg nemigen készítette fel rá, hogyan közeledjen egy művészhez. Itt most nem valami parasztlányról van szó, aki annyira unta a munkát a kolhozban, hogy bárkinek felkínálta magát – pláne egy fiatal katonatisztnek. Misa még mindig élénken emlékezett fiatalságának szégyenére – nem mintha akkoriban nagyon szégyellte volna –, amikor is jóformán csak arra használta a paroliját, hogy ágyba vigyen minden lányt, akin megakadt a szeme.

De hiszen még a nevét sem tudom, morfondírozott magában. Mit tegyek? Természetesen azt tette, hogy a kérdést katonai szemszögből közelítette meg. Amint véget ért az előadás, utat tört magának a mosdóba, és megmosta a kezét meg az arcát is. A körmei alatt maradt kis zsírt zsebkésével távolította el. Rövid haját a víz segítségével pofozta helyre és olyan szigorúan ellenőrizte uniformisát, mintha díszszemlére menne. Lepöccintett róla minden porszemet. Csizmái úgy ragyogtak, ahogyan egy katonánál kell. Nem vette észre először, hogy mások leplezetlen vigyorral szemlélik a műveletet. Sőt már azt találgatják, mire ez a nagy készülődés. Aztán sok szerencsét kívántak neki, amiből kiérződött egy csipetnyi irigység is. Aztán Misa, nagy megelégedetten a bejárat felé indult, ahol érdeklődött, merre van a művészbejáró. Ez ugyan egy rubeljébe került. A dolgok ismeretében aztán körbejárta a tömböt, hogy megtalálja a színpadi bejárót. Ott újabb ajtónállóval találkozott. Ezúttal egy szakállas öregemberrel, akinek nagykabátján a forradalom szolgálatáért kapott szalagok díszelegtek. Annyit sikerült megtudnia, hogy szinte saját lányának tekint minden női táncost nem pedig olyan szajhának, akit csak úgy a katonák ölébe löknek! Misa csendben és meggondolt érveléssel beszélgetni kezdett vele. Elmondta, hogy teljesen magával ragadta az egyik táncosnő, akinek ugyan a nevét nem tudja, viszont nagyon szeretne találkozni vele.

– Miért? – kérdezte hideg közönnyel az öreg portás.

– Nagyapó, egyszerűen rám mosolygott – válaszolta Misa egy kisfiú ijedt hangján.

– Te pedig máris szerelmes vagy bele. – A válasz kicsit nyers volt, de ráncos öreg arca egy pillanat múlva megenyhülni látszott. – Viszont nem tudod, melyikük az?

– Ott volt – egy sorban a többiekkel, már úgy értem, nem az első sorban. Hogy is hívják őket? – Nem fogom elfelejteni az arcát, amíg csak élek. – Már ezt is tudta.

A portás végigmérte, és látta, hogy egyenruhája kellőképpen puccos, tartása egyenes. Nem az a fajta NKVD-s disznó, akinek erőszakos lehelete vodkától bűzlik. Hanem katona, méghozzá a csinosabbik fajtából. – Hadnagy elvtárs, szerencsés ember vagy te. Tudod-e miért? Szerencsés vagy, mivel én is voltam egykor fiatal, és bármilyen öreg vagyok is most, még mindig emlékszem sok mindenre. Vagy tíz perc múlva kezdenek jönni. Állj oda, és meg se moccanj!

Eltelt vagy harminc perc, mire kettesével-hármasával megjelentek az első távozók. Amikor újra nyílt az ajtó, egy pillanatra semmit sem látott, mert az odabentről kiszűrődő sárgásfehér fény szinte elvakította. Majdhogynem eltévesztette, annyira máshogy nézett ki a lány smink nélkül.

De aztán felfigyelt az arcára. Hirtelen próbálta meg eldönteni, vajon ő-e az, akire vár. És óvatosabban közeledett felé, mintha a német géppuskák tüzétől kellene félnie.

– Maga a tizenkettes ülésen foglalt helyet – szólalt meg a lány, mielőtt összeszedte volna a bátorságát, hogy kinyögjön valamit. Micsoda hangja volt!

– Igen, művész elvtársnő – válaszolta megrökönyödve.

– Élvezte az előadást, hadnagy elvtárs? – hangzott a kérdés, amit félénk, de valamiképpen biztató mosoly kísért ezúttal.

– Csodálatos volt! Természetesen.

– Nem túl gyakran fordul elő, hogy ilyen csinos, fiatal tiszteket láthatunk a legelső sorban – jegyezte meg a nő.

– Jutalomként kaptam a jegyet kiemelkedő teljesítményért. Harckocsizó vagyok – mondta büszkén. Csinosnak nevezett!

– És van vajon a harckocsizó hadnagy elvtársnak neve is?

– Mihail Szemjonovics Filitov hadnagy vagyok.

– Én pedig Jelena Ivanovna Makarova.

– Elég hideg van ma este egy ilyen vékonyka teremtésnek, művész elvtársnő. Van a közelben étterem?

– Étterem? – A nő csak nevetett. – Milyen gyakran jön maga Moszkvába?

– A hadosztályom innen harminc kilométernyire állomásozik, de nem túl gyakran jövök a városba, az igaz ismerte be.

– Hadnagy elvtárs, azért még Moszkvában is akad pár étterem. Van kedve feljönni hozzám?

– Nos… igen – alig tudta kinyögni a választ, miközben újra kinyílt a hátsó bejárat ajtaja.

– Márta – szólt oda Jelena egy lánynak, aki most jelent meg. – Katonai kíséretet kaptunk egészen hazáig!

– Tánya és Reza is jönnek – válaszolta Márta.

Misa ettől tényleg megkönnyebbült kissé. Harminc percbe tellett, amíg gyalog elértek a lány lakásáig.

Smink nélkül még csinosabb, jegyezte meg magában Misa. A hűvös, téli levegőn arca azonnal színt kapott. Méltóságteljesen, kecsesen járt, a tízéves, komoly kiképzés igencsak megtette hatását. Mint valami jelenés, úgy suhant végig az utcán, miközben a férfi ormótlan csizmáiban alig tudta követni. Úgy érezte, mintha harckocsi volna. Nagyon ügyelt rá, nehogy túl közel menjen hozzá, mert még letaposná.

Annak előtte soha nem voltak olyan szépek az éjszakák, mert vagy – mennyi ideig is? – húsz évig sok-sok gyönyörű éjszakája volt. Aztán egy sem az elmúlt harminc évben. Istenem, gondolta, most lennénk ötven éve házasok… július 14-én. Istenem. Öntudatlanul is megtörölte szemét a zsebkendőjével.

Most azonban a harminc év volt, mely teljesen lekötötte.

A gondolat szinte kavargást idézett elő még a mellkasában is. Ujjai egészen elfehéredtek a toll körül. Még saját magát is meglepte, hogy a szerelem és gyűlölet egymással jól megférő érzelmek. Majd visszatért a naplójához…

Egy órával később felkelt az íróasztal mellől, és átment a hálószobába. Felvette ezredesi egyenruháját. Technikai értelemben a nyugdíjasokhoz tartozott. A Honvédelmi Minisztériumban végzett munka kis mellékjövedelmet eredményezett, és Misa a miniszter alárendelt, közvetlen állományához tartozott. Három aranycsillag ott csillogott egyenruhája zubbonyán. Filitov volt az egyetlen katona a szovjet hadsereg történetében, aki három ízben nyerte el a harcmezőn a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Mégpedig az ellenséggel szemben tanúsított, személyes bátorságáért. Voltak még sokan, akik ilyen kitüntetéssel dicsekedhettek, de gyakran ezeket politikai indíttatásból adományozták, és ezt az ezredes tudta. Rendkívüli módon sértette is. Szerinte ez nem olyasfajta kitüntetés, amit irodai munkáért adományozhatna egyik párttag a másiknak, mint valami giccses kabáthajtóka díszt. A Szovjetunió Hőse egy kitüntetés, amit hozzá hasonló férfiaknak kellene csak adni, akik a halállal néztek farkasszemet, akik vérüket ontották – és eléggé gyakran meg is haltak a Haza-ért. Ez minden alkalommal eszébe ötlött, amikor felvette uniformisát. Trikója alatt ott lapult a heg. Az utolsó aranycsillag hagyta ott nyomát, amikor egy német gyártmányú, 88-as lövedék átütötte harckocsijának páncélját. És tüzet fogott az egész lőszerállvány, mialatt ő még egy utolsó lövéshez megfordította a 76 mm-es ágyút, és elhallgattatta az egész káposztazabáló bagázst, de közben égett a ruhája is. A sérülés után csak ötven százalékban tudta használni jobb karját, de ennek dacára még közel két napig irányította ezredét a kurszki harcvonalban. Már ami megmaradt belőle. Nem hagyhatta ott embereit az ütközet hevében, így hát lőtt és meg is égett, így aztán alkalma nyílhatott volna akár arra is, hogy tábornokot csináljanak belőle, talán még marsallt is. De megváltozott volna ettől bármi is? Filitov túlságosan is földönjáró embernek számított. Ha még sok ütközetben vesz részt, minden bizonnyal megölik, így azonban sokkal több időt töltött Jelenával, mint amennyit különben tölthetett volna. A nő majdnem minden nap felkereste azt a moszkvai egészségügyi intézményt, ahol az égési sérüléseket gyógyították; először rettenetesen megrémült a férfi sebei láttán, később azonban ugyanolyan büszke lett rájuk, mint maga Misa. Senki sem kérdőjelezhette meg ugyanis ezután, hogy férje megtette a Hazá-val szembeni kötelességét.

Most viszont Jelenával szembeni kötelezettségét teljesíti.

Filitov a lifthez ment, jobbján bőr aktatáskát lóbált. Ennél többre nemigen volt alkalmas testének az az oldala. A babuska, vagyis a liftkezelő, üdvözölte, mint mindig. Körülbelül egyidősek lehettek. A nő egy őrmester özvegye volt, aki Misa ezredében szolgált. Neki is volt egy aranycsillaga, amit pontosan ez a férfi tűzött mellére.

– A legifjabb unokája? – kérdezte az ezredes.

– Egy angyal – jött a válasz.

Filitov elmosolyodott, részben mert egyetértett, részben pedig, mivel az olyan kifejezések, mint az “angyal” még hetven évnyi “tudományos szocializmus” mellett is fenn tudtak maradni.

Már várt rá a gépkocsi. A sofőr újonc volt, frissen került ki az őrmesterképzőből, no meg a gépjárműoktatók keze alól. Szabályosan tisztelgett, másik kezével az ajtót tartotta.

– Jó reggelt, ezredes elvtárs.

– Úgy legyen, Zsdanov őrmester – válaszolta Filitov. A legtöbb tiszt ilyenkor csak valamit mormogott volna, de Filitov harcban edződött katona volt, akinek a harctéri sikerei nem utolsósorban abból származtak, hogy elkötelezte magát emberei mellett. Olyan lecke ez, amit elég kevés tiszt értett meg, idézte fel magában. Nagy kár pedig.

A kocsi kényelmesen meleg volt. Filitov kezdett egyre érzékenyebb lenni a hidegre, ami az öregedés biztos jele. Az elmúlt öt év során már harmadízben került kórházba tüdőgyulladással. Azt is tudta, még egy-két ilyen alkalom, és az lesz az utolsó. Azonban elhessegette magától a gondolatot. Hisz annyiszor becsapta már a halált, nem félhetett tőle. A rövidke másodpercek egyesével telnek. Amikor pedig itt az utolsó is, tűnődött egy pillanatig, vajon észre fogja-e venni? Érdekli-e majd egyáltalán?

A sofőr a gépkocsival a Honvédelmi Minisztérium elé érkezett, még mielőtt az ezredes megválaszolhatta volna a magának feltett kérdést.

*

Ryan biztos volt benne, hogy már túl régóta van a kormány szolgálatában. A dolog már odáig fajult, hogy nos, ha ténylegesen meg nem is szerette a repülést – de legalább kezdte méltányolni a vele járó kényelmet. Négy órányira volt csak Washingtontól, a légierő C-21-es Learjetjén, melynek pilótanője, egy százados, leginkább egy másodikos középiskolásra hasonlított.

Öregszel, Jack, emlékeztette magát. A reptérről a hegytetőre helikopteren vitték át, ami ebben a magasságban nem volt valami leányálom. Ryan eddig soha nem járt még Új-Mexikóban. A magas hegyeken egyáltalán nem voltak fák, a levegő is elég ritka volt. Az ég viszont tiszta volt. Annyira, hogy egy pillanatig asztronautának képzelte magát, aki a pislákoló csillagokkal néz farkasszemet ezen a felhőtlen, hideg éjszakán.

– Kávét, uram? – kérdezte egy őrmester. Ryan felé nyújtott egy termoszcsészét, a forró lé megcsillant az éjszaka fényeiben.

– Köszönöm. – Ryan belekortyolt és körülpillantott. Fényeket alig lehetett látni. A következő hegygerinc mögött valamiféle lakótelep épülhetett; látta Santa Fe fényeit is, de egyszerűen nem lehetett megbecsülni a távolságot. Tudta viszont, hogy a szikla, melyen áll, ezerszáz lábnyival emelkedik a tenger szintje fölé. Mindenesetre gyönyörűséges volt, kivéve a hideget. Ujjai egészen megmerevedtek a műanyag csésze körül. Nagyon bánta, hogy otthon hagyta kesztyűjét.

– Tizenhét perc – jegyezte meg valaki. – Minden rendszer névleges. A követők automatán. Nyolc perc múlva AOS.

– AOS? – kérdezte Ryan. Hirtelen rájött, hogy kicsit viccesen hatott a hangja. Ugyanis annyira hideg volt, hogy az arca is megmerevedett.

– Jelbefogás – magyarázta az őrnagy.

– Maguk errefelé laknak?

– Innen negyven mérföldnyire abban az irányban. Gyakorlatilag a szomszédban, ha helyi szemmel nézzük. – A tiszt brooklyni akcentusa rögtön megmagyarázta a megjegyzést.

New York állam egyetemén szerzett doktorátust, idézte fel magában Ryan. Csak huszonkilenc éves. Az őrnagy nem is nagyon hatott katonának, még kevésbé törzstisztnek. Alig lehetett több százhetvennél és betegesen soványnak látszott. Mélyen ülő szemeit a horizont azon szektorára függesztette, ahol a Discovery űrrepülőgép majd megjelenik. Ryan most gondolatban belelapozott az okmányokba, amit idefelé az úton olvasgatott, és tudta, hogy ez az őrnagy valószínűleg még azt sem tudná megmondani neki, milyen színű a festés saját nappalijának falán. Tulajdonképpen a Los Alamos-i Országos Laboratóriumban élte az életét. West Pointban osztályelső volt, és két évre rá a nagyenergiájú fizikából doktorált. Doktori disszertációja szigorúan titkos megjelölést kapott. Jack azt is olvasta már és nem értette, mit foglalkoztak vele annyit – a kétszáz oldalas dokumentumot akár kurd nyelven is írhatták volna. Alan Gregoryt már ugyanabban a kategóriában emlegették, mint a Cambridge-en végzett Stephen Hawkingot, vagy a princetoni Freeman Dysont. Kivéve persze, hogy nagyon kevesen ismerték a nevét. Jack el is tűnődött rajta, vajon gondolt-e már valaki rá, hogy ezt is titkosítsák.

– Gregory őrnagy, minden készen áll? – kérdezte a légierő egy altábornagya. Jack felkapta a fejét a tiszteletteljes hangnemre. Gregory tehát nem mindennapi őrnagy.

Ideges mosoly. – Igen, uram. – Az őrnagy egyenruhája nadrágjába törölte izzadtságtól nedves kezét, bár ezt a hőmérséklet nemigen indokolta. Jó volt látni, hogy a kölyöknek vannak érzései is.

– Házas? – kérdezte Ryan. Erre ugyanis az aktája nem tért ki.

– Vőlegény vagyok, uram. A menyasszonyom a lézeroptika doktora, ugyancsak a laboratóriumunkban. Június 3-án esküszünk. – A fiú hangja olyan rideg volt, mint maga az üveg.

– Gratulálok. A családon belül marad, igaz? – kuncogott Jack.

– Igen, uram. – Gregory őrnagy továbbra is makacsul a délnyugati horizontra meredt.

– AOS! – közölte mögülük valaki. – Itt a jel.

– Szemüveget fel! – szólalt meg egy hang a hangszórókból. – Mindenki gondoskodjon a szeme védelméről.

Jack jól rálehelt a kezére, mielőtt kivette volna zsebéből a műanyag szemüveget. Közölték ugyanis vele, hogy oda tegye, mert így melegen tarthatja legalább. Még most is hideg volt az arcának, könnyen észre lehetett venni a különbséget. Amikor azonban felkerült, Ryan gyakorlatilag semmit sem látott. A csillagok meg a Hold is mind eltűnt előle.

– Követés! Rákapcsolódunk. A Discovery kialakította már a kapcsolatot. Minden rendszer névleges.

– Célbegyűjtés! – közölte egy másik hang. – Lekérdező szekvenciálást kezdeményezünk… első célpont befogva… automata gyújtóáramkörök bekapcsolva.

Egy hang sem jelezte volna, mi is történik tulajdonképpen. Ryan semmit sem látott – vagy mégis? kérdezte magában. Egyre jobban az volt a benyomása…, hogy mi is? Vagy csak képzelődöm? Maga mellett érezte, milyen nehezen veszi a levegőt az őrnagy.

– Gyakorlatnak vége – közölte a hangszóró. Jack lekapta szemüvegét.

– Ez minden? – Mit is látott tulajdonképpen? Mit csináltak ezek itt? Már annyira elöregedett volna ő maga is, hogy hiába tájékoztatták előzetesen, egyszerűen képtelen felfogni, mi történik a szeme előtt?

– A lézerfényt szinte lehetetlen látni – magyarázta Gregory őrnagy. – Ilyen magasságban még por vagy páratartalom sincs a levegőben, amin visszatükröződhetne.

– Akkor minek a szemüveg?

A fiatal tiszt elmosolyodott, miközben ő is levette sajátját. – Nos, ha mondjuk egy madár történetesen rossz irányban repül, a hatása, hogy is mondjam, igencsak szembetűnő volna. Kissé tönkretehetné a szemét.

Kétszáz mérfölddel a fejük fölött, a Discovery folytatta útját a horizont felé. Az űrrepülőgép még vagy három napig pályáján marad, “rutinszerű tudományos küldetését” folytatva. Ezúttal főként oceanográfiai kutatásokat végez, legalábbis ezt közölték a sajtóban. Az újságok elég sokat spekulálgattak is hetek óta a küldetéssel kapcsolatban. Azt mondják, az egésznek valami köze van a rakéta indítására képes tengeralattjárók fenti pályáról történő követéséhez. Nincs jobb módja annak, ha titkot akarunk őrizni, mintha egy másik “titkot” használunk annak álcázására. Minden alkalommal, amikor valaki a küldetésről kérdezgetett, a haditengerészet érintett tisztje csak annyit szólt: “Nincs megjegyzésem”.

– És működött? – kérdezte Jack. Felpillantott, de nem tudta kivenni a milliárd dolláros űrrepülőt jelző fénypontot.

– Majd megnézzük. – Az őrnagy ezzel elfordult és a pár méternyivel arrébb álló, terepszínűre festett gépkocsihoz ment. A háromcsillagos tábornok követte, mögöttük pedig Ryan lépkedett.

A furgonban, ahol a hőmérséklet fagypont körüli lehetett, az egyik tiszt éppen most csévélt vissza egy videoszalagot.

– Hol voltak a célpontok? – kérdezte Jack. – Ez nem szerepelt ugyanis a tájékoztató anyagban.

– Körülbelül negyvenöt foknyira délen, harminc foknyira nyugaton – válaszolta a tábornok. Gregory őrnagy a képernyő előtt görnyedt.

– Ez a Falkland-szigeteknél lehet, igaz? Miért ott?

– Közelebb van Dél-Georgiához, végtére is – válaszolta a tábornok. – Szép, csendes, isten háta mögötti hely, és a távolság is nagyjából megfelelő.

Azonkívül a szovjeteknek háromezer mérföldön belül nincs egyetlen ismert hírszerző egysége sem, ezt Ryan nagyon jól tudta. A Tea Clipper tesztet pontosan arra a pillanatra időzítették, amikor minden szovjet kémhold a látható horizont alatt van. Végül pedig, a lövési távolság pontosan ugyanakkora volt, mint a szovjet ballisztikus rakétaegységekig, amelyeket az ország legjelentősebb kelet-nyugati vasútvonala mentén helyeztek el.

– Kész! – közölte a csévélő tiszt.

A videokép nem volt valami gyönyörű. Az Observation Island fedélzetén készítették, ami egy a hatótávolságot műszerekkel bemérő hajó. Volt még egy képernyő. Ez pedig a Kobra Judy hajó rakétakövető radarjáról származó képet mutatta. Mindkét képernyőn négy objektum látszott, kicsit szabálytalan vonalon elhelyezve.

– Talált! – Az egyik pont el is tűnt, zöld felvillanás kísérte.

– Mellé! – Egy másik viszont nem jelzett vissza.

– Megint mellé! – ráncolta a homlokát Jack. Félig-meddig azt várta, hogy az égbolton mindenütt fénynyalábok villannak fel, de ez csak a mozikban van így. Az űrben nincs elegendő por, hogy az energia pályáját jelezhesse.

– Talált! – Megint eltűnt egy pont.

– Talált! – Már csak egy maradt.

– Mellé.

– Mellé. – Az utolsó csak nem akart kipukkadni, gondolta Ryan.

– Talált! – Úgy bizony. – Teljes, eltelt hasznos idő, egy egész nyolc-nulla-hat másodperc.

– Ötven százalékos – jegyezte meg csendben Gregory őrnagy. – És korrigálta is magát. – A fiatal tiszt lassan rábólintott. Sikerült megőriznie nyugalmát, nem mosolyodott el, kivéve talán a szeme körül. – Működik.

– Milyen nagyok voltak a célpontok? – érdeklődött Ryan.

– Három méteresek. Természetesen gömb alakú ballonok. – Gregory elég gyorsan vesztette el az önuralmát. Úgy hatott, mint valami kölyök, akinek meglepetést jelent a karácsony.

– Ugyanolyan átmérőjű, mint az SS-18-asok.

– Olyasmi – válaszolt a tábornok hirtelen.

– Hol a másik tükör?

– Tízezer kilométerrel feljebb, most éppen az Ascension-sziget fölött. Hivatalosan időjárás-előrejelző műhold, ami sosem került megfelelő pályára. – A tábornok elmosolyodott.

– Nem is tudtam, hogy ilyen messzire is fel tudják küldeni.

Gregory őrnagy most már kuncorászott. – Mi magunk sem tudtuk.

– Szóval odaátról küldték a nyalábot az űrrepülőgép tükrére, a Discovery-ről pedig a másikra, ott az Egyenlítő fölött, onnan pedig a célpontokra?

– Így van – közölte a tábornok.

– A célpontkereső rendszer a másik műholdon van akkor?

– Igen – válaszolta zsémbesen a tábornok.

Jack kicsit fejben számolt. – Oké, ez azt jelenti, hogy… tízezer kilométerről meg tudnak különböztetni egy három méteres célpontot is. Nem is tudtam, hogy erre képesek vagyunk. Hogyan csináljuk?

– Nem muszáj tudnia – válaszolta hidegen a tábornok.

– Négy találat volt és négy mellé ment – nyolc lövés kevesebb, mint két másodperc alatt, és az őrnagy azt mondja, a célkeresőrendszer még korrigálta is a mellémenteket. Oké, ha azok ott Dél-Georgiából fellőtt SS-18-asok lettek volna, akkor most ezeknek annyi?

– Valószínűleg nem – ismerte be Gregory. – A lézerberendezés csak öt megajoule-t ad le. Tudja, mennyi egy joule?

– Belenéztem az egyetemi fizikakönyvembe, mielőtt iderepültem volna. Egy joule egy newton-méter per másodperc, vagyis nulla egész hét láb-fontnyi energia, plusz a változás, igaz? Oké, egy megajoule egymillió… hétszázezer láb-font. Az általam értett mennyiségek szerint…

– Egy megajoule durván egyenlő egy dinamitrúddal. Szóval mi most öt ilyen rudat használtunk fel. Az átvitt, tényleges energia egy kilogrammnyi robbanóanyagnak felel meg. Viszont a fizikai hatás nem pontosan ugyanolyan.

– Szóval azt mondja, hogy a lézernyaláb tulajdonképpen nem égeti át a célpontot – inkább nekiütközik. – Ryan most technikai ismereteit teljes mértékben igyekezett kihasználni.

– Úgy is hívjuk, “ütve ölés” – válaszolta a tábornok. – De erről ennyit. Minden energia pár milliomod másodperc alatt érkezik, sokkal gyorsabban, mint bármely golyó.

– Szóval mindez, amit arról hallottam, hogy mennyire van fényesre csiszolva a rakéta teste, vagy mennyire gyorsan forog, egyszerűen meg tudja akadályozni az átégést…

Gregory őrnagy megint kuncogott egyet. – Igen, nekem ez nagyon tetszik. Egy balett-táncosnő piruettezhet a puska előtt, és az is segít rajta körülbelül ennyit. Tulajdonképpen az történik, hogy az energiának máshová kell emiatt mennie, ez pedig csak a rakéta teste lehet. A rakétatest pedig tele van tárolható folyadékokkal – ezeknek a madárkáknak majdnem mindegyike folyékony üzemanyaggal van meghajtva, igaz? A hidrosztatikus hatás már önmagában is elég hozzá, hogy átszakítsa a nyomás alatt lévő tartályokat – bumm! és nincs többé rakéta. – Az őrnagy elmosolyodott, mintha valami tréfát írt volna le, amit a középiskolai tanárral űzött.

– Oké, jól van, most viszont tudni akarom, hogyan működik mindez.

– Nézze, dr. Ryan… – kezdett hozzá a tábornok.

Jack azonban közbevágott.

– Tábornok, jogosult vagyok rá, hogy megismerjem a Tea Clippert. Ön is tudja ezt, szóval ne szarakodjunk itt most ezzel.

A tábornok biccentett hát Gregory őrnagy felé.

– Uram, öt darab, egy megajoule-os lézerünk van…

– Hol?

– Épp az egyik tetején áll, uram. A másik pedig be van ásva ez alatt a dombtető alatt. A névleges teljesítmény természetesen impulzusonként értendő. Mindegyik képes rá, hogy pár mikroszekundum alatt egymillió joule-os impulzusláncot adjon le – ez lehet akár néhány milliomod másodperc is.

– És feltöltődnek mondjuk…?

– Nulla egész-nulla-negyvenhat másodperc alatt. Vagyis más szóval, másodpercenként húsz lövést tudunk leadni.

– De maguk nem lőttek most ilyen gyorsan.

– Nem is kellett, uram – válaszolta Gregory. – Jelenleg a korlátozó tényező a célravivő szoftver. Ezen még dolgoznak. E teszt célja az volt, hogy ki tudjuk értékelni a szoftvercsomag egy részét. Tudjuk, hogy ezek a lézerek működnek. Három év óta itt vannak már. A lézernyalábokat körülbelül ötven méternyire abban az irányban fekvő tükörre gyűjtjük össze – oda mutatott – és egyetlen nyalábbá alakítjuk át.

– Akkor hát az összes nyalábnak pontosan összhangban kell lennie, igaz?

– Technikai értelemben fázisvezérelt lézernek szokták nevezni. Az összes nyalábnak tökéletesen fázisban kell lennie – válaszolta Gregory.

– Hogy a pokolban csinálják meg ezt? – tűnődött el Ryan. – Ne is izgassa magát, valószínűleg úgysem érteném meg. Oké, szóval a nyalábunk nekiütközik a lenti tükörnek…

– A tükör különleges alkotóelem. Ezernyi szegmensből áll, és minden szegmenst egy piezoelektromos morzsa vezérel. Ezt hívjuk “adaptív optikának”. Lekérdező nyalábot juttatunk a tükörre – ez most az űrrepülőgépen volt –, és leolvasást végzünk az atmoszférikus torzulásra nézve. A számítógép elemzi, hogy a légkör mennyire hajlítja el a nyalábot. Aztán a tükör korrigálja a torzulást és mi máris lőhetünk. Az űrrepülőn elhelyezett tükörnek is van adaptív optikája. Összegyűjti, majd fókuszálja a nyalábot, végül pedig ráküldi a “repülő felhő”-nek nevezett műhold tükrére. Az a tükör újra ráfókuszálja a nyalábot a célpontokra. Ennyi!

– Ennyire egyszerű? – rázta meg a fejét Ryan. Eléggé egyszerű volt ugyan, de az elmúlt tizenkilenc év során negyvenmilliárd dollárt fektettek csak az alapkutatásba, húsz külön területen, csak hogy ezt az egyetlen tesztet végre lehessen hajtani.

– Ki kell persze még igazítanunk néhány apró részletet – ismerte be Gregory. Ezek a kis részletek akár öt vagy több évet is igényelhetnek és nem tudta, hogy még hány milliárd dollárt. Viszont fontos volt, hogy a kitűzött cél most már látótávolságon belülre került. A Tea Clipper már nem a gyakorlattól elrugaszkodott vállalkozás többé.

– Maga tehát az a fickó, akinek a nevéhez fűződik az az áttörés a célravezető rendszer terén. Maga találta ki, hogyan gondoskodjon a nyaláb saját célravezető információjáról.

– Valahogy úgy – válaszolt a tábornok a kölyök helyett. – Dr. Ryan, a rendszernek ez a része olyan szigorúan titkos, hogy írásos engedély nélkül a továbbiakban egy szót sem beszélhetünk róla.

– Tábornok, az, hogy én itt vagyok, egyetlen célt szolgál: megpróbálkozni e programnak a hasonló területen tapasztalható, szovjet erőfeszítésekhez viszonyított kiértékelésével. Ha azt akarja, hogy az embereim közöljék önnel, mire készülnek az oroszok, tudnom kell, mi az istennyilát keressünk!

Ezzel sem sikerült válaszra bírnia. Jack vállat vont, majd kabátjába nyúlt. Borítékot adott át a tábornoknak. Gregory őrnagy bizonytalan pillantással meredt rá.

– Még mindig nem a kedvére való, igaz? – jegyezte meg Ryan, miután a tiszt széthajtotta a levelet.

– Nem, uram, nem bizony.

Ryan hangja hidegebbnek hatott, mint az új-mexikói éjszaka. – Tábornok úr, amikor én a tengerészgyalogságnál szolgáltam, soha nem mondtak olyasmit, hogy a parancsokat kedvelnem is kellene. Csak annyit közöltek, hogy engedelmeskednem, azt muszáj. – Ettől a tábornok majdnem eldurrant, így hát Jack hozzátette: – Tényleg a maguk oldalán állok, uram.

– Folytathatja, Gregory őrnagy – szólalt meg egy pillanattal később Parks tábornok.

– Én magam az algoritmust “legyezőtáncnak” hívom – kezdett hozzá Gregory. A tábornok majdhogynem elmosolyodott. Gregory szinte semmit sem tudhatott Sally Randről.

– Ez minden? – szólalt meg újból Ryan, amikor az ifjú végzett a témával és azt is tudta, hogy a Tea Clipper vállalkozáson dolgozó minden egyes számítógépes szakember bizonyára ugyanazt a kérdést tette volna fel önmagának: Miért nem gondoltam erre én! Nem csoda, hogy mindenki azt mondja, ez a Gregory egyenesen zseni. Kulcsfontosságú áttörést eszközölt a lézertechnológia területén Stony Brookban. Majd még egyet a szoftvertervezés területén. – De hiszen ez egyszerű!

– Igen, uram, de több, mint két évbe tellett, mire működni kezdett és egy Cray-2 számítógép is kellett hozzá, mert a többi nem dolgozott eléggé gyorsan. Még mindig finomítanunk kell rajta egy kicsit. Ha már elemeztük, mi nem volt egészen rendjén ma este, úgy négy vagy öt hónap múlva talán összehozzuk maradéktalanul.

– És aztán, mi lesz a következő lépés?

– Egy öt megajoule-os lézer felépítése. A másik team már közel jár hozzá. Majd összekapcsolunk belőlük húszat és száz megajoule-os impulzust tudunk velük kiküldeni, másodpercenként akár hússzor is. És bármilyen célpontot eltalálunk vele. Aztán az ütközési energia mondjuk húsz-harminc kilogrammnyi robbanóanyagnak felel meg onnantól fogva.

– Az pedig képes megsemmisíteni bármilyen rakétát, akárki is állította elő…

– Igen, uram – Gregory őrnagy elmosolyodott.

– Szóval maga azt mondja, hogy ez az izé – a Tea Clipper igenis működik.

– Most érvényesítettük a rendszer architektúráját – helyesbített a tábornok. – Hosszú volt ám az út: öt évvel ezelőtt tizenegy akadály állt még előttünk. Már csak három van hátra. Öt év múlva egy sem lesz. Aztán hozzáfoghatunk és felépíthetjük.

– A stratégiai vonatkozásai pedig… – gondolkodott hangosan Ryan, majd abbahagyta. – Jézusom.

– Meg fogja változtatni a világot – hagyta jóvá a tábornok.

– Maguk tudják, hogy ugyanezzel játszadoznak ott Dusanbéban is.

– Igen, uram – válaszolta Gregory őrnagy. – És meglehet, hogy tudnak valamit, amit mi nem.

Ryan bólintott. Gregory elég okos volt hozzá, hogy tudja, hogy valaki lehet még nála is okosabb. Nem semmi ez a gyerek.

– Uraim, ott van kinn a helikopteremben az aktatáskám. Behozná valaki? Van benne néhány műholdfelvétel, amit esetleg érdekesnek találnának.

*

– Milyen régiek ezek a képek? – kérdezte öt perccel később a tábornok, miután átlapozta a fotókat.

– Pár naposak – válaszolta Jack.

Gregory őrnagy vagy egy percig rájukmeredt. – Oké, két, kicsit különböző létesítménnyel állunk itt szemben. Ezeket úgy hívják: “szórványos elrendezés”. A hatszögletű berendezés – az a hatoszlopos – egy adó. Itt középen pedig ez az épület feltehetően hat lézer befogadására készült. Ezek a pillérek a tükrök számára szolgáló, optikailag stabil tartók. A lézernyalábok az épületből jönnek, visszaverődnek a tükrökön. A tükrök pedig számítógéppel vezéreltek, hogy a nyalábot egyetlen célpontra lehessen koncentrálni.

– Mit ért azalatt, hogy optikailag stabil?

– A tükröket rendkívül nagy pontossággal kell irányítani, uram – közölte Gregory. – Azzal, hogy a környező talajtól elkülönítik, kiküszöbölik a rezgést, ami abból származhat, ha valaki például a közelben járkál, vagy esetleg autót vezet. Ha a tükröket a lézerfény frekvenciájának kisebb többszörösével megrázzák, teljesen felrúgják a hatást, amit éppen el akarnak érni. Itt mi rezgésgátló ágyazatot alkalmazunk, hogy növelhessük vele az izolációs tényezőt. Ezt a technikát eredetileg tengeralattjárókhoz fejlesztették ki. Oké? Ez a másik, rombusz alakú valami pedig… ó, hát természetesen. Ez a vevő.

– Micsoda? – Jack agya előtt már megint újabb kőfal tornyosult.

– Mondjuk, rendkívül jó képet akarunk készíteni valamiről. Már úgy értem, tényleg jót. Akkor a lézert sztroboszkóp fénynek használjuk.

– De minek négy tükör?

– Könnyebb és olcsóbb is négy, kicsiny tükröt készíteni, mint egyetlen nagyobbat – magyarázta Gregory. – Hmm. Kíváncsi vagyok, vajon nem próbálkoznak-e meg holografikus képpel is. Ha fázisban tényleg rögzíteni tudják a megvilágító nyalábokat… elméletileg lehetséges. Van persze pár dolog, amitől nagyon trükkössé vauk az egész, de hát az oroszok igencsak szeretik a nyers erővel történő közelítést… a fene egye meg! – Felcsillant a szeme. – Fenemód érdekes elgondolás! Ezen még gondolkodnom kell egy kicsit.

– Azt állítja itt nekem, hogy az oroszok felépítenek egy ilyen helyet, és a céljuk nem egyéb, mint hogy képeket készítsenek a mi műholdjainkról? – erőltette Ryan.

– Nem, uram. Csak arra is felhasználható, ha kell. Viszont tökéletes takarást biztosít. És az a rendszer, ami egy műholdat le tud képezni a föld ugyanazon pontja fölött, nagy magasságban, képes lehet arra is, hogy egy ugyanilyet kis magasságban ripityára zúzzon. Ha ezt a négy tükröt itt úgy képzeljük el, mint egy teleszkópot, ne felejtsük el azt sem, hogy a teleszkóp lehet egy kamera lencséje is, vagy legalábbis része az irányzéknak. Átkozottul hatékony célzórendszert is készíthetnek vele. Mennyi ennek a laboratóriumnak az áramellátása?

Ryan letette a képet. – Az itt látható gát segítségével biztosított teljesítmény jelenleg ötszáz megawatt körüli lehet. Viszont…

– Látom, újabb, nagyfeszültségű vezetékeket építenek ki – jegyezte meg Gregory. – Hogy lehet ez?

– A centrálé kétemeletes – ebből a szögből nem lehet megmondani. Úgy néz ki, mintha a felső részt működtetnék. Ez viszont a leadott csúcsteljesítményt valahová az ezerszáz megawatt közelébe helyezi.

– Mennyi jön ebből ide?

– Mi csak “Bach”-nak nevezzük. Talán száz. A többi a “Mozart”-hoz megy, abba a városba, ami a következő dombon épült fel. Egyszóval megduplázzák a rendelkezésre álló áramellátást.

– Több annál, uram – vetette közbe Gregory. – Ha csak kétszer akkora nem lesz ez a város, miért nem tételezi fel, hogy a megnövelt energia is a lézereké?

Jack majdnem megfulladt dühében. Hogy a pokolban nem gondolhattál erre! szidta le magát, persze ennek nyoma sem látszott rajta.

– Már úgy értem – folytatta Gregory –, már úgy értem… hogy itt mintegy ötszáz megawattnyi, pótlólagos energiáról van szó. Jézusom, mi van akkor, ha ők is túlvannak az áttörésen? Mennyire nehéz kitalálnunk, mi történik odaát?

– Vessen egy pillantást a felvételekre és mondja meg, mit gondol, milyen könnyű lehet bejutni oda – válaszolt neki Ryan.

– Óh. – Gregory most felpillantott. – Jó volna tudni, mennyi energiát tudnak kibocsátani a műszereik. Mióta van ott ez a létesítmény, uram?

– Körülbelül négy éve, és még nincs kész. A Mozart egészen új. Egészen mostanáig, a munkásokat ezekben a barakkokban helyezték el, no meg a kiszolgáló létesítményben. Akkor figyeltünk fel rá, amikor felhúzták a lakóépületeket is, szinte egyidőben a kerítéssel. Amikor az oroszok kényeztetni kezdik a dolgozókat, az ember tudja, hogy az a létesítmény rendkívül fontos lehet a számukra. Ha kerítés is van meg őrtornyok, akkor biztos, hogy katonai jellegű.

– Hogyan jött rá? – kérdezte Gregory.

– Véletlenül. Az Ügynökség éppen a Szovjetunióra vonatkozó meteorológiai adatait frissítette fel, és az egyik technikus úgy döntött, számítógépes elemzést végez az ottani legjobb helyekről, csillagászati megfigyelések szempontjából. Ez az egyik ilyen. Az elmúlt hónapokban az időjárás szokatlanul felhős volt, de átlagban az égbolt körülbelül ugyanannyira tiszta, mint errefelé. Ugyanez igaz a Szarij Sagan, Szemipalatyinszk és még egy újabb, Sztorozsevaja esetében is. – Ryan újabb fényképeket vett elő. Gregory rájuk meredt.

– Igencsak nyüzsögnek.

*

– Jó reggelt, Misa – szólalt meg Dimitrij Tyimofejevics Jazov, a Szovjetunió marsallja.

– Önnek is, honvédelmi miniszter elvtárs – válaszolta Filitov ezredes.

Egy őrmester segítette ki a minisztert a kabátjából, miközben egy másik tálcán egyensúlyozva teát hozott. Mindkettő azonnal eltűnt, amikor Misa kinyitotta az aktatáskáját.

– Szóval, Misa, hogy állunk ezen a szép napon? – Jazov ezzel két csészébe teát öntött. Odakinn még mindig sötét volt, a minisztertanács épülete előtt. A Kreml falainak belső kerületét erős, kékesfehér reflektorok világították meg, időnként járőrök tűntek elő.

– Jó sűrű a program, Dimitrij Tyimofejevics – válaszolta Misa. Jazov marsall is a páncélosoktól került ide. Bár a háború során soha nem találkoztak személyesen, hírből nagyon is jól ismerték egymást. Jazov párttag volt, különben soha nem vitte volna fel a marsallságig. – Ma érkezik az a delegáció a Tadzsik SZSZR területén lévő, kísérleti állomásról.

– Ah, a “Fényes csillag”. Igen, akkor az a jelentés is ma esedékes, igaz?

– Akadémikusok – morgolódott Misa. – Azt sem tudják, hogyan néz ki az igazi fegyver, hacsak fel nem tolja valaki a seggükbe.

– A lándzsák és a szablyák kora már véget ért, Mihail Szemjonovics – vetette közbe széles vigyorral Jazov. Nem volt olyan ragyogó intellektusú, mint Usztinov, és olyan ostoba sem, mint elődje, Szergej Szokolov. Műszaki képzettségének hiányosságait az új fegyverrendszerek előnyeinek leplezetlen csodálatával egyensúlyozta ki. És ritka jól belelátott a szovjet hadsereg embereibe. – Ezek a találmányok rendkívül sokat ígérőek.

– Természetesen. Csak azt kívánom, inkább igazi katona vezetné a létesítményt, mintsem ezek a holdkóros professzorok.

– De, hiszen Pokriskin tábornok…

– Ő vadászpilóta volt. Én katonát mondtam, miniszter elvtárs. A pilóták bármit támogatnak, csak legyen rajta elegendő gomb meg számlap. Mellesleg pedig, Pokriskin több időt töltött az utóbbi időben az egyetemeken, mint egy repülőgép belsejében. Nem is engedik már, hogy egymaga repüljön. Pokriskin már vagy jó tíz évvel ezelőtt megszűnt katona lenni. – És odalenn szépen építgeti saját kis birodalmát, de ezt a kérdést még egyelőre félretesszük a későbbiekre.

– Talán csak nem kíván valami új megbízatást magának, Misa? – érdeklődött ravaszul Jazov.

– Hát azt biztosan nem! – nevetett Filitov, majd elkomorodott. – Csak arra akarok rámutatni, Dimitrij Tyimofejevics, hogy a Fényes Csillagról kapott felmérésünket – hogyan is fogalmazzam meg? – az a tény torzítja, hogy a helyszínen nincs igazi, katonai személy. Olyasvalaki, aki értene a harcászat nyelvén. Olyasvalaki, aki tudja, hogyan is néz ki egy fegyver.

A hadügyminiszter elgondolkodva bólogatott. – Igen, értem én, mit mond. Ők inkább “műszerekben” gondolkodnak, mintsem “fegyverekben”, ez így igaz. A vállalkozás összetettsége aggaszt engem.

– Végül is hány mozgó alkatrésze van ennek az új berendezésnek?

– Fogalmam sincs róla, talán több ezer, gondolom.

– Egy műszerből mindaddig nem válik fegyver, amíg megbízhatóan nem tudja kezelni akár a közkatona is, vagy legalább egy főhadnagy. Végzett-e bárki is a vállalkozáson kívül megbízhatósági felmérést? – kérdezte Filitov.

– Nem, amennyire visszaemlékszem rá.

Filitov felvette a teáját. – Na látja, Dimitrij Tyimofejevics. Nem gondolja, hogy a Politbüro érdekelt volna ebben? Egész mostanáig, hajlandóak voltak finanszírozni a kísérleti vállalkozást, ez természetes, viszont – Filitov szürcsölt egyet – most idejönnek, hogy újabb pénzeket követeljenek, amivel a telepet működőképes állapotra hozhatják fel, nekünk pedig még független felmérésünk sincs az egészről.

– Mit javasolna, hogyan állítsuk össze?

– Nyilvánvalóan, én képtelen lennék rá. Túl öreg vagyok már, és elegendő képzettségem sincs, viszont van a minisztériumban néhány okos új ezredesünk, különösen a jelfeldolgozóknál. Ők ugyan nem harctéren edződött tisztek, szigorú értelemben véve, viszont legalább katonák és hozzáértőek, ha egy pillantást kell vetni ezekre az elektromos csodákra. Meg ez amúgy is csak javaslat a részemről. – Filitov nem nagyon erőltette a dolgot. Egyszerűen csak el akarta ültetni a gondolat magvát a másikban. Jazovot sokkal könnyebb volt manipulálni, mint Usztinovot.

– És mi van azokkal a problémákkal ott a cseljabinszki harckocsigyárban? – érdeklődött ezután Jazov.

*

Ortiz csendben figyelte, hogyan mássza meg a hegyet vagy fél mérföldnyivel arrébb az Íjász. Két férfi, meg két teve. Valószínűleg nem gondolnának gerillákra, ha észrevennék őket. Nem mintha sokat számított volna, Ortiz is jól tudta, de hát a szovjeteknek az volt a lényeg, hogy mindent megtámadjanak, ami csak mozog. Vaya con Dios.

– Igencsak hasznát tudnám venni egy sörnek – jegyezte meg a kapitány.

Ortiz odafordult. – Kapitány, az egyetlen dolog, ami lehetővé teszi számomra, hogy hatékonyan tudjak együtt dolgozni ezekkel az emberekkel, az az, hogy ugyanúgy élek, mint ők. Betartom a törvényeiket és respektálom, ahogyan élnek. Ez azt jelenti: nincs pia, nincs sertéshús sem; és azt is jelenti, nem mászkálok az asszonyaik körül sem.

– A francba – fortyant fel a tiszt. – Ezek a tudatlan barbárok… – Ortiz azonban közbevágott.

– Kapitány, ha még egyszer meghallom ezt, vagy csak hangosan ugyanerre gondol, az lesz az utolsó itt töltött napja. Ezek itt nekünk dolgoznak. Olyasmit biztosítanak a számunkra, amit másutt nem kapunk meg. Maga pedig pontosan olyan tisztelettel fog, ismétlem fog, bánni velük, amit megérdemelnek. Ugye, világos!

– Igen, uram. – Krisztusom, ez a fickó maga is ugyanolyan lett, mint ezek.

3

– Lenyűgöző – már ha rájön az ember, mit is csinálnak – ásított Jack. A légierő ugyanazon szállítógépe vitte vissza Los Alamosból az Andrews légitámaszpontra. Megint komoly lemaradása volt alvás terén. Bármennyire is régóta csinálja már, soha nem tudta maradéktalanul megszokni. – Ez a Gregory gyerek pokolian okos. Két másodpercébe sem tellett, hogy azonosítsa a Bach létesítményt. Gyakorlatilag szóról szóra olyan, mint az NPIC felmérésében. – Annyi csak a különbség, hogy az Országos Fényképezési Hírszerzési központban dolgozó értelmezőknek négy hónapjába és három írott jelentésébe tellett, mire helyrerakták az egészet.

– Gondolja, hogy a kiértékelő csapatban a helye?

– Uram, ez olyan, mintha megkérdezné, vajon sebészek dolgoznak-e a műtőben. Mellesleg, szóval, azt akarja, hogy szivárogtassunk be valakit a Bach-ra. – Ryan csak a szemét forgatta.

Greer admirális majdnem elejtette a csészéjét. – A kölyök bizonyára nindzsa-filmeket néz.

– Azért jó dolog tudni, hogy valaki hisz is bennük – kuncogott Jack, majd komolyra fordította újra a szót. – Akárhogy is van, Gregory tudni kívánja, vajon amazoknak sikerült-e áttörést eszközölniük a lézer leadott teljesítményében – bocsásson meg, azt hiszem az új kifejezés már “áteresztőképesség”. Gyanítja, hogy a vízerőműből jövő további energia java része a Bach-hoz megy.

Greer szeme most beszűkült. – Igencsak gonosz gondolat. Gondolja, igaza van?

– Azoknál egy sereg jó szakember dolgozik a lézer területén, uram. Nikolaj Boszov, úgy emlékszem, Nobel-díjat is kapott. És időtlen idők óta lézerfegyver-kutatással foglalkozik. Jevgenyij Velikovval együtt, aki figyelemreméltó békeaktivista, a lézer intézet feje pedig Dimitrij Usztinov fia, az Isten szerelmére. A Bach helyszín szinte bizonyosan ritka lézertelep. Tudnunk kell azonban, miféle lézerek – lehetnek gáz-dinamikusak, szabad-elektronosak, vegyiek. Ő maga úgy véli, szabad-elektronos lesz, de ez csak sejtés, legalábbis egyelőre. Számokkal is szolgált arra nézve, miféle előnnyel jár, ha a lézerberendezést erre a hegytetőre telepítik, ahol körülbelül feleannyi csak a légkör. Mi meg még azt is tudjuk, mennyi energia szükséges néhány, általuk elérni áhított dolog megvalósításához. Azt mondta, megpróbál elvégezni néhány visszamenőleges számítást, és így becsüli fel a rendszer egész teljesítményét. A számok mindenképpen a konzervatív oldalon lesznek. Figyelembe véve, mit mondott Gregory, és azt is, hogy a Mozartnál lakótelepi létesítmények találhatók, fel kell tételeznünk, hogy ez a helyszín a közeljövőben hivatalos tesztelésre valamint kiértékelésre kerül, talán két-három éven belül működőképes is lesz. Ha így van, Ivánnak nemsokára olyan lézere lehet, ami egy csapásra képes működőképtelenné tenni egyik műholdunkat. Valószínűleg olyan “gyengéden ölő” fajta, legalábbis ezt mondja az őrnagy – először csak a kamera látórekeszeit, no meg a fényelemeket teszi tönkre. Na de a következő lépésben…

– Igen. Versenyben vagyunk, kétségtelen.

– Mik az esélyeink arra nézve, hogy a Ritter és az Operations műveletekben közreműködők találnak is valami figyelemre méltót a Bach helyszín egyik épületében?

– Azt hiszem, ezt a lehetőséget is megvitathatjuk – válaszolta szégyenlős hangon Greer, és rögtön témát váltott. – Egy kicsit megviseltnek látszik.

Ryan rögtön elértette a dolgot: vagyis nem muszáj tudnia, mire is jó ez az Operations művelet. Azonnal úgy folytatta, mint bármely, hétköznapi személy. – Tényleg eléggé fárasztó ez az állandó utazgatás. Ha nem bánná, uram, szeretném szabadnapnak kivenni a mai nap hátralévő részét.

– Helyes. Viszlát holnap. De mindenekelőtt… Jack! Felhívott valaki maga miatt az Értékpapír- és Tőzsdei Bizottságtól.

– Óh. – Jack kicsit lehajtotta a fejét. – Egész elfeledkeztem róla. Pont azelőtt hívtak fel, hogy elrepültem Moszkvába.

– És mi van?

– Az egyik vállalatot vizsgálják éppen a beavatottak általi üzletelés szempontjából, nekem meg ott is vannak részvényeim. Egy részüket épp akkor vásároltam, amikor ezek ott szimatoltak, így hát a bizottság tudni kívánja, miképpen döntöttem a vásárlás mellett.

– És? – makacskodott Greer. A CIA-ben untig elég botrány volt már eddig is, és az admirális nem akart egy újabbat pont itt az irodájában.

– Kaptam egy fülest, hogy az a vállalat érdekes lehet. És amikor utánanéztem, rájöttem, hogy éppen visszavásárolja magát. Szóval azért szálltam be a buliba, mivel láttam, hogy ők is, visszavásárolnak. Főnök, ez teljesen legális. Minden papírom megvan róla otthon. Minden ilyesmit számítógépen csinálok – nos, hogy pontos legyek, azóta nem, amióta ide jöttem dolgozni – és mindenről keménymásolatom van. Nem szegtem meg semmilyen szabályt, uram, és ezt be is tudom bizonyítani.

– Próbáljuk meg lerendezni a napokban – javasolta Greer.

– Igen, uram.

Jack öt perc múlva már a kocsijában ült. A szokásosnál könnyebben sikerült hazajutnia a Peregrine Cliffre. Csupán ötven percébe tellett a szokásos hetvenöt helyett. Cathy, mint mindig, még most is dolgozott, és a gyerekek iskolában voltak – Sally a St. Mary's-ben, Jack meg az óvodában. Ryan öntött hát magának egy pohár tejet a konyhában. Felvonszolta magát az emeletre, lerúgta a cipőjét, és az ágyra zuhant anélkül, hogy legalább a nadrágját levette volna.

*

A jelfeldolgozók ezredese, Gennagyij Joszifovics Bondarenko, Misával szemben foglalt helyet. Egyenes háttal és büszke tartással, mint ahogyan egy ifjú csapattiszthez illik. Egyáltalán nem zavarta Filitov ezredes, aki elég idős volt hozzá, hogy akár az apja lehessen, és akinek múltja kisebbfajta legendának számított az egész Honvédelmi Minisztériumban. Szóval ez lenne az a vén csatoló, aki majdnem minden tankcsatában részt vett a Nagy Honvédő Háború első két évében. Látta szeme körül a keménység minden jelét, amit sohasem a kor meg a kifáradás rajzol oda. Felfigyelt az ezredes karjának hibájára is, és hirtelen eszébe jutott, mi történt vele. Azt suttogják róla, hogy az öreg Misa még mindig kijár a harckocsigyárakba. Ilyenkor magával visz néhány embert a régi ezredéből, és saját szemével győződik meg róla, hogy vajon a minőségellenőrzés a szabványok szerinti-e. És megnyugtatja magát, hogy kemény tekintetű, kék szeme továbbra is eltalálja a célpontot a géppuskás helyéről. Bondarenko némiképpen azért tartott ettől a katonák katonájától. Mindenekelőtt azonban rendkívül büszke volt rá, hogy ugyanazt az egyenruhát viselheti.

– Miben lehetnék az ezredes szolgálatára? – érdeklődött Misától.

– Az aktája szerint Ön rendkívül ügyesen bánik az elektronikus szerkentyűkkel, Gennagyij Joszifovics. – Filitov egy hanyag kézmozdulattal az asztalán heverő dossziéra mutatott.

– Ez a munkám, ezredes elvtárs. – Bondarenko “okosnak” bizonyult, és ezt rögtön mindketten jól tudták. Segített kifejleszteni harctéri célokra a lézeres hatótávolságkeresőket, és egész mostanáig egy olyan objektumon dolgozott, ahol rádió helyett lézert alkalmaztak a biztonságos, frontvonali kommunikációnál.

– A lehető legtitkosabb minősítésű, amiről itt beszélni fogunk. – A fiatal ezredes komoly arccal bólintott, mire Filitov folytatta. – Az elmúlt években a minisztérium egy nagyon különleges lézerkutatást finanszírozott, amit Fényes Csillagnak neveztek el – természetesen maga az elnevezés is titkos. Elsődleges feladata kiváló minőségű fényképeket készíteni a nyugati műholdakról. Bár, a teljes kifejlesztés után azok megvakítására is képes lehet – persze olyan időpontban, amikor politikailag válik szükségessé egy ilyen beavatkozás. A kutatást tudósok irányítják, no meg egy egykori vadászpilóta a Vojszka PVO-tól – sajátos módon az ilyesfajta létesítmények a légvédelmi erők hatáskörébe tartoznak. Magam is jobban szerettem volna, ha igazi katona irányítja, de hát… – Misa itt megállt, és tehetetlenül emelte fel mindkét kezét. Bondarenko egyetértőleg elmosolyodott. Politika, közölték egymással, persze csak némán, pillantásaikkal. Nem csoda, hogy soha nem jutunk semmire.

– A miniszter úgy kívánja, hogy Ön repüljön oda, és vizsgálja meg a fegyverzet megbízhatóságát. Jó volna tudni, vajon az az átkozott izé működik-e amikor úgy kívánjuk.

A fiatal tiszt elgondolkodva bólogatott, miközben agya sebesen dolgozott. Ez válogatott megbízás – még annál is több. A legbizalmasabb szárnysegéden keresztül jelenthet a miniszternek. Ha jól dolgozik, nemsokára ott lapulhat zsebében a miniszter pecsétje. Ez viszont tábornoki csillagokat hozhat számára. Meg nagyobb lakást a családnak, jobb iskolát a gyerekeknek. Oly sok mindent, amiért ennyi éven át dolgozott.

– Ezredes elvtárs, feltételezem, tudnak az érkezésemről?

Misa gúnyosan felnevetett? – Miért, talán a Vörös Hadsereg így szokta megtudni? Közölje velük, mikor jön az ellenőrzés! Nem, Gennagyij Joszifovics, ha a megbízhatóságot kell kiértékelnünk, azt meglepetésszerűen csináljuk. Magától Jazov marsalltól van itt Önnek egy levél. Ezzel könnyedén átjuthat a biztonsági ellenőrzésen – a helyszín biztosítását ugyanis a mi KGB-s kollégáink adják – közölte hűvösen Misa. – Szabad bejárása lesz az egész létesítmény minden zugába. Ha mégis bármiféle problémája támadna, azonnal hívjon fel. Ezen a számon mindig elérhet.

– Mennyire részletes értékelés szükséges, ezredes elvtárs?

– Annyira részletes, hogy egy magamfajta, megfáradt, öreg harckocsizó megérthesse, miről is szól ez az egész bűvészkedés – közölte a humor legkisebb jele nélkül Misa. – Gondolja, hogy lesznek problémák?

– Majd elválik, ezredes elvtárs. – Jó válasz, jegyezte meg magában Misa. Bondarenko még sokra viszi majd.

– Kitűnő, Gennagyij Joszifovics. Inkább közölje velem szemtől szemben egy tiszt, mi az amit nem tud, mintsem hogy megpróbáljon ámulatba ejteni egy nagy rakás mudnya-val. – Bondarenko számára is egyértelmű volt most az üzenet. Közölte vele, hogy ennek az irodának a szőnyege rozsdavörös már azoknak a tiszteknek a vérétől, akik mellébeszéléssel próbálták meg kikerülni a vele szemben ülő férfit. – Mikor tud indulni?

– Kiterjedt létesítményről van szó?

– Igen. Négyszáz tudós és mérnök lakik ott. Meg talán hatszáz további kisegítő személyzet. Egy hetet kap rá, hogy elvégezze a kiértékelést. A gyorsaság ez esetben kevésbé fontos, mint az alaposság.

– Akkor még egy egyenruhát csomagolok majd. Két óra múlva indulhatok.

– Kitűnő. Leléphet. – Misa ezzel új dossziét nyitott.

*

Mint általában, Misa most is tovább dolgozott, mint a miniszter. Elzárta személyi okmányait a biztonságos irattartóba, a többit pedig az irodaszolgával szedette össze. Az irodaszolga adta át neki az értesítést, mely szerint Bondarenko ezredes már el is repült Dusanbébe az 1730-as Aeroflot járattal. És, hogy a polgári repülőtértől a Fényes Csillagig a földi szállításról már gondoskodtak. Filitov magában gratulált is Bondarenkónak az ügyességéért. Legalább Bondarenkónak lehetősége nyílik majd rá, hogy a körmeit próbálgathassa odalenn Tádzsikisztánban.

Filitov felkelt és a kabátjáért nyúlt. Kisétált az irodából, aktatáskája béna jobb kezében fityegett. Titkára – egy tiszthelyettes – automatikusan leszólt, hogy készítsék elő főnöke számára a kocsit. Az már várta is, amikor Misa kisétált a bejárati ajtón.

Negyven perccel később Filitov már civilben volt. A tévé bekapcsolva. Valami marha adás ment éppen, amit valószínűleg nyugatról importáltak. Misa a konyhaasztalnál üldögélt. Vacsorája mellett egy nyitott, félliteres vodkásüveg árválkodott. Misa kolbászt evett, hozzá fekete kenyeret meg pácolt zöldséget. Az egész nem sokban különbözött attól, amit vagy két generációval ezelőtt, az embereivel fogyasztott kinn a harcmezőn. Oda sem figyelt, úgy emelte fel a kolbászt, és vágott le belőle megint egy darabot. Majd a kés hegyén a szájához emelte. Kibámult az ablakon, de – mintha a tévé képernyőjére meredne a hatalmas kiterjedésű, távoli horizontot látta a naplementével, és a zöld és kék, narancssárga meg barna füstoszlopokat. Nagyot harapott a vastagra szelt, tömött fekete kenyérbe. És, mint minden este, mielőtt hazaárulást követett volna el, megint megjelentek előtte a szellemek.

Megmutattuk nekik, igaz, kapitány elvtárs? kérdezte egy fáradt hang.

Tizedes, vissza kell vonulnunk, hallotta saját hangját. Viszont igaz, megmutattuk a fattyúknak, hogy a mi T-34-eseinkkel nem lehet packázni.

Holnap reggel újra eljönnek, gondolta komoran a harckocsivezető.

Mi pedig megint elpusztítunk még néhány salakszürke tankot, közölte az ágyútöltő.

Utána pedig, ezt ugyan Misa nem mondta ki hangosan, újból visszavonulunk vagy tíz kilométerrel. Akárhogy is, ez a gazdaság már a német vonalak mögött lesz, mire holnap lemegy a Nap. Megint elvesztünk egy darabka földet.

Nem az a fajta gondolat volt, amelynél kellemes elidőzni. Misa gondosan megtörölte kezét, mielőtt kigombolta volna zubbonyának zsebét. Ideje volt visszaállítani lelkének egyensúlyát.

Finom vonások, jegyezte meg a tizedes, miközben a kapitány válla fölött már vagy századszor vetett egy pillantást a képre, és mint mindig, ezúttal is némi irigységgel a hangjában. Finom, mint a kristályüveg. És micsoda szép fia is van. Szerencsés ember maga, százados elvtárs, hogy a fiú az anyja vonásait örökölte. Olyan kis törékeny, apró a maga felesége, hogy szülhetett ilyen nagydarab gyereket?

A jó Isten tudja, jött az öntudatlan válasz. Annyira furcsa, hogy a háború első néhány napja után még a legmegrögzöttebb ateisták is szájukra vették Isten nevét. Még néhány komisszár is, az emberek igencsak nagy örömére.

Hazamegyek majd hozzád, ígérte a fényképnek. Haza fogok menni. Áttörök az egész német hadseregen, át a pokol minden tüzén, és hazamegyek hozzád, Jelena.

Épp megjött a posta, ami eléggé ritka alkalom odakinn a fronton. Filitov századosnak csak egy levél érkezett, de a papír és a finom kézírás magáért beszélt. Szuronyának hegyes végével tépte fel a borítékot, és olyan gondosan vette ki belőle a levelet, amennyire a nagy sietségtől csak futotta, nehogy valahogy beszennyezze szerelmének szavait ennek a tanknak a mocskával. Másodpercekkel később nagyot ugrott és odaüvöltött az alkonyi égbolt csillagainak.

Tavasszal megint apa leszek! Bizonyára akkor történhetett, a szabadság utolsó éjszakáján, három héttel ezelőtt, hogy kitört volna ez az egész őrület…

Akkor talán beállhatnék a százados elvtárs helyett? kérdezte a másik reménykedve, majd újból odanyújtotta a palackot. Igyunk még egy szép fiúra, századosom, no meg a gyönyörű felesége egészségére. Örömkönnyek csillogtak a fiatalember szemében. Jó katona ez a Romanov, rendes elvtárs, megérett már rá, hogy saját harckocsiját irányítsa.

Így hát Romanov saját harckocsit kapott, idézte fel magában Misa, miközben kibámult az előtte elterülő Moszkvára. Vjaszmában, az ellenséggel dacolva megmentette századosa életét, saját járműve viszont vöröses-narancssárga lángokban tört ki. Azon a napon Alekszej Iljics Romanov, a Vörös Hadsereg tizedese, Vöröszászló Rendet kapott. Misa eltűnődött rajta, vajon mit számíthatott ez a fiú anyjának, hiszen elvesztette kék szemű, szeplős fiát.

A vodkásüveg mostanra már háromnegyedig kiürült, és mint oly sokszor eddig, Misa, az asztalnál egymagában üldögélve, zokogni kezdett.

Mennyi halál!

Azok a marhák a Főparancsnokságon! Romanov meghalt Vjaszmánál. Ivanenkót Moszkva mellett veszítette el. Abasin hadnagyot Harkovnál – Mirkát, a csinos, fiatal költőt, ezt a vékony érzékenylelkű ifjú tisztet – akinek nagy volt a szíve és bátor volt, mint egy oroszlán – az ötödik ellentámadás során ölték meg.

És az ő Jelenája, a legutolsó áldozat… És mindegyiküket nem valami külső ellenség pusztította el, hanem saját szülőföldjük félrevezetett, közömbös brutalitása…

Misa még egy nagyot kortyolt a palackból. Nem, nem a szülőföld tehet róla. Nem a Rogyina, sosem a Rogyina. Hanem az embertelen disznók, akik…

Felkelt hát és a hálószoba felé botorkált, le sem kapcsolta a villanyt a nappaliban. Most ütötte el az óra az éjjeliszekrényen a háromnegyed tízet. És Misa agyának egy távoli zugában azt súgta valami, jó kilenc órányi alvásra lesz szükség, hogy kipihenje megint ezt a megpróbáltatást. Amit ő kényszerített magamagára. Erre az egykor sovány, kemény testre, ami rémes kitartással tűrte régen a leghosszabb bevetések rettentő igénybevételét is. De a stressztől, amiben most Misának osztályrésze volt, a bevetés egyenesen nyaralásnak látszott és tudatalattija is nyugtázta valahol, hogy ez az egész nemsokára véget ér, és végül ráköszönt a hőn óhajtott pihenés.

Vagy félórával később kocsi ment végig az utcán. A hátsó ülésen helyet foglaló nő fiát vitte éppen haza egy hokimeccsről. Felpillantott és nyugtázta, hogy bizonyos ablakokban most is ott ég a fény, és a redőnyöket csak tessék-lássék húzták le.

*

A levegő ritka volt. Bondarenko reggel 5-kor kelt, mint mindig, felvette melegítőjét és a tizedikről, ahol elhelyezték, liften ment le. Meglepődése csak egy pillanatig tartott – a liftek működtek. Szóval a technikusok folyamatosan járják a nap huszonnégy órájában az egész létesítményt. Helyes, gondolta az ezredes.

Kisétált hát, nyaka köré törülközőt csavart és órájára pillantott. Kelet felé indult. A kilátás lélegzetelállítónak bizonyult. Nemsokára felkel a Nap, hamarabb, mint Moszkvában, és a hegyek csipkés csúcsai mind vörös háttér előtt meredtek a magasba, mintha valami képzeletbeli sárkány fogai volnának. El is mosolyodott magában. Legkisebbik fia nagyon kedvelte, ha sárkányokat rajzolgathatott.

Felerősítette szája meg orra elé a sebészmaszkot, hogy védekezzen a csípős levegő ellen. Mély térdhajlításokkal kezdte, hogy kicsit fellazuljanak izmai, majd lábát az épület falának támasztotta, mielőtt könnyed, apró lépésekkel indult volna.

Sokkal nehezebben szedte a levegőt, mint szokta, az arcára húzott maszkon át. Persze, a nagy magasság. Nos, ettől bizony rövidebbre kell majd fognia. Máris maga mögött hagyta a lakóházakat, így hát jobbra pillanthatott és elhaladt valami mellett, amit a létesítményről készített térkép gépjavító és optikai műhelynek tüntetett fel.

– Állj! – szólalt meg sürgetően egy hang.

Bondarenko morgott valamit magában. Nemigen kedvelte, ha ilyenkor megzavarják. Különösen nem, ha olyasvalaki, mint ez itt, aki a KGB zöld paroliját viselte. Kémek – gengszterek – akik katonásdit játsszanak. – Nos, mi a baj, őrmester?

– A papírjait, ha szabadna, elvtárs. Nem ismerem magát.

Szerencsére Bondarenko felesége több zsebet is vart a Nike melegítőre, amit az asszonynak az egyik moszkvai feketepiacon sikerült beszereznie, hogy azzal kedveskedjen férjének a legutóbbi születésnapján. A férfi lábai azonban nem álltak meg, mialatt átnyújtotta az igazolványát.

– Mikor érkezett az ezredes elvtárs? – érdeklődött az őrmester. – És mégis, mit csinál errefelé ilyen kora reggel?

– Hol a tisztje? – válaszolt vissza kérdéssel Bondarenko.

– Négyszáz méternyire abban az irányban, az őrök melegedőjében – mutatta meg az őrmester.

– Akkor jöjjön velem, őrmester, és majd beszélgetünk vele! A szovjet hadsereg ezredese nem szokott őrmestereknek magyarázkodni. Jöjjön, magának is kell egy kis testmozgás! – hívta ki versenyre a másikat, és ezzel előre szaladt.

Az őrmester úgy húszéves lehetett, viszont rajta nehéz nagykabát volt, no meg karabély és a muníció is. Kétszáz méter után Gennagyij már hallotta, hogyan zihál.

– Itt vagyunk, ezredes elvtárs – nyögte egy perccel később a fiatalember.

– Nem kell olyan sokat dohányoznia, őrmester – jegyezte meg Bondarenko.

– Mi az istennyila történik itt? – érdeklődött egy KGB hadnagy.

– A maga őrmestere próbára teszi a türelmemet. Én G. I. Bondarenko ezredes vagyok, és éppen futottam, mint minden reggel.

– Nyugati ruházatban?

– Mit érdekli magát, milyen ruhát viselek, amikor futok? – Te marha, gondolod, a kémek kocognak?

– Ezredes, én vagyok itt a biztonsági őrzéssel megbízott tiszt. Nem ismerem magát, és a feletteseimnek sincs tudomásuk a maga jelenlétéről.

Gennagyij most egy másik zsebébe nyúlt és átnyújtotta a különleges látogatónak kijáró engedélyt. Vele együtt pedig a személyazonossági okmányait. – A Honvédelmi Minisztérium különleges képviselője vagyok. Látogatásom célja nem tartozik magára. Én itt a Szovjetunió marsalljának, D. T. Jazovnak a személyes képviselője vagyok. Ha még további kérdése volna, fölhívhatja őt ezen a közvetlen számon!

A KGB hadnagy betűről betűre végigolvasta a papírokat, hogy megbizonyosodjék róla, arról szólnak-e, amit közöltek vele.

– Kérem, bocsásson meg, ezredes elvtárs, de szigorú utasításaink vannak erre nézve, hogy nagyon komolyan vegyük a biztonsági előírásokat. Ugyanakkor nagyon szokatlan dolog errefelé, hogy hajnalban nyugati ruházatban futkosson valaki.

– Gondolom, ugyanilyen szokatlan az embereinek az is, hogy egyáltalán fussanak – jegyezte meg szárazon Bondarenko.

– Aligha van hely idefenn a hegytetőn a megfelelő, előírt testedzésre, ezredes elvtárs.

– Tényleg? – Bondarenko elmosolyodott, közben pedig elővette jegyzetfüzetét és egy ceruzát. – Szóval azt mondja, nagyon komolyan veszi a biztonsági előírásokat. Viszont nem tesz eleget az emberek testedzésére vonatkozó normáknak. Nagyon köszönöm az információt, hadnagy elvtárs. Ezt majd részletesen megtárgyalom az elöljárójával. Most már mehetek?

– Parancsom van, hogy kísérőt adjak minden hivatalos látogató mellé.

– Kitűnő! Nagyon szeretem a társaságot futás közben. Lesz olyan kedves csatlakozni hozzám, hadnagy elvtárs?

A KGB tiszt végképp csapdába került. Ezt ő is jól tudta. Öt perccel később úgy tátogott, mint a partra vetett hal.

– Mi jelenti itt az elsődleges biztonsági fenyegetést? – kérdezte tőle Bondarenko eléggé rosszindulatúan, mivel nem volt hajlandó lassítani.

– Az afgán határ csak száztizenegy kilométernyire van arrafelé – próbálta kinyögni a hadnagy. – Alkalmanként át szoktak küldeni pár banditát szovjet területre is, mint ezt minden bizonnyal hallotta Ön is.

– És ezek kapcsolatot teremtenek a helybéli polgárokkal?

– Amennyire mi tudjuk nem, de ettől függetlenül problémás a dolog. A helyi lakosság főként mohamedán. – A hadnagy most már egyenesen köhögni kezdett. Gennagyij végre megkönyörült rajta és megállt.

– Ezen a hideg levegőn, úgy gondolom sokat segít, ha az ember maszkot visel – jegyezte meg. – Kicsit felmelegíti a levegőt, mielőtt belélegeznénk. Egyenesedjen ki és lélegezzen nagyokat, hadnagy elvtárs. Ha ennyire komolyan veszi a biztonsági előírásokat, maga és az emberei kellő kondícióban kell, hogy legyenek, ígérem, hogy az afgánoknál ebben nincs hiány. Két évvel ezelőtt, télen, eltöltöttem kis időt egy Specnaz csoportnál, ami vagy fél tucat hegyen át üldözte őket. Soha nem kerültünk a közelükbe. – Viszont ők elkaptak bennünket, de ezt már nem mondta ki hangosan. Bondarenko soha nem fogja elfelejteni azt a rajtaütést…

– Helikopterekkel?

– Rossz időben nem mindig tudnak repülni, fiatal barátom, és az én esetemben azt próbáltuk éppen tisztázni, vajon tudnánk-e mi is harcolni a hegyek között.

– Nos, természetesen minden nap járőrözünk is.

Bondarenkót pontosan az zavarta, ahogyan az egészet közölte. Az ezredes magában meg is jegyezte, hogy ezt jó lesz ellenőriznie. – Mennyit futottunk?

– Két kilométert.

– Ez a nagy magasság eléggé megnehezíti a dolgot. Jöjjön, sétáljunk most vissza.

A napfelkelte tényleg lenyűgöző volt. A lángoló gömb egy névtelen hegyvonulat fölött jött föl Keleten, és fénye hirtelen ömlött végig a közelebbi lejtőkön, úgy üldözte az árnyakat a mélyebben fekvő völgyekig. Ez a létesítmény nem éppen könnyen megközelíthető, még a mudzsaheddin barbárok számára sem. Az őrtornyokat elég jól telepítették. Jók a rálátási lehetőségek, kiválóan lehet célozni több kilométerre is mindenfelé. Nem használnak ugyan reflektorokat, mert tekintettel vannak az itt élő polgári lakosságra is. Viszont az éjszakai látást biztosító eszközök mindenesetre jobb lehetőséget kínálnak, és abban is biztos volt, hogy a KGB-sek használnak ilyet. És – gondolta vállvonogatva – bizonyára nem a helyszín biztosítása miatt küldték ide le, bár jó kifogás, ha a KGB biztosítási munkatervét kívánja ízekre szedni.

– Megkérdezhetem, honnan szerezte a melegítőjét? – kérdezte a KGB-tiszt, amikor végre rendesen lélegzett.

– Házasember maga, hadnagy elvtárs?

– Igen, az vagyok, ezredes elvtárs.

– Ami engem illet, nem nagyon szoktam megkérdezni a feleségemet, hol veszi meg a születésnapi ajándékokat. Én persze nem vagyok csekista. – Bondarenko végzett még néhány mély térdhajlítást, hogy megmutassa, akárhogy is van, ő jobb a másiknál.

– Ezredes, lehet, hogy nem pontosan ugyanazok a kötelezettségeink, mégis mindketten a Szovjetuniót szolgáljuk. Jómagam fiatal, tapasztalatlan tiszt vagyok, mint ezt már Ön egyértelművé tette megjegyzésével. Ami viszont igencsak aggaszt engem, az a hadsereg és a KGB közötti, szükségtelen rivalizálás.

Bondarenko megfordult, hogy a hadnagyra pillantson. – Nagyon jól szólt, elvtárs. Talán majd amikor tábornoki csillagai lesznek, emlékezni fog erre a véleményére.

Elvált a melegedőnél a KGB hadnagytól, és sietős léptekkel ment vissza a lakóházak felé. A reggeli szellő azzal fenyegette már, hogy odafagyasztja nyakára a verítéket. Liften jutott fel az emeletre. Az már nemigen lepte meg, hogy ilyen kora reggeli órában nem folyt meleg víz a zuhanyrózsából. Az ezredes némán tűrte hát a hideg vizet. Sikerült elűznie magától az alvás utolsó nyomait is. Megborotválkozott és felöltözött, majd átment reggelizni a kantinba.

*

Kilenc óráig nem kell bemennie a minisztériumba, és amúgy is útba esik egy gőzfürdő. Az évek során Filitov többek között megtanulta, hogy a másnaposságot semmi sem képes elűzni úgy és a fejet semmi sem tudja olyan jól kitisztítani, mint a gőz. Ebben hát elegendő gyakorlata volt. Őrmestere a Kuznyetszkij hídnál lévő Szandunovszkij fürdőbe vitte, ami nem volt messze a Kremltől. Ez minden szerdán hozzá tartozott a napjához. Még ilyen korán sem volt egyedül. Pár, valószínűleg fontosabb ember cammogott fel a széles márványlépcsőkön a második emelet első osztályú (természetesen nem így hívták) létesítményeihez. Némelyikük nő volt, és Misa eltűnődött rajta, vajon mennyire különbözhetnek a női létesítmények attól, ahová most ő maga tart. Különös. 1943-ban jött a minisztériumba, azóta ide jár, és még soha nem kukkanthatott be a női szakaszba. Nos, ehhez már amúgy is túl öreg vagyok.

Szeme véres volt és nehéznek érezte szemhéját is, miközben levetkőzött. Aztán, már meztelenül, vastag fürdőlepedőt vett le a halom tetejéről a szoba sarkában, és felkapott egy maroknyi nyírfaágat is. Filitov most, mielőtt kinyitotta volna a gőzbe vezető ajtót, belélegezte az öltöző hűvös, száraz levegőjét.

Két, ötvenes éveiben járó férfi vitatkozott a politikáról. Reszelős hangjukat hallani lehetett még a szoba közepét elfoglaló hőszekrényből kiáramló gőz sziszegése mellett is. Misa öt további férfit pillantott meg. Fejüket lehajtották. Mindegyikük szemmel láthatóan magában zsörtölődve igyekezett megszabadulni rettenetes macskajajától. Kiválasztott egy helyet a felső soron, és letelepedett.

– Jó reggelt, ezredes elvtárs – szólalt meg egy hang vagy öt méternyire.

– És magának is, akadémikus elvtárs – üdvözölte a másik rendszeres vendéget Misa. Keze szorosan fogta a nyírfagallyak kötegét, miközben csendben várta, hogy izzadni kezdjen. Nem tartott sokáig – a helyiség hőmérséklete közel járt a hatvan fokhoz. Körültekintően vette a levegőt, mint általában a tapasztaltabbak. Most kezdett hatni az aszpirin, amit reggeli teájával vett be, bár feje még mindig nehéz volt, és szeme körül a szinuszok igencsak beduzzadtak. Odacsapott hát a gallyakkal a hátára, mintha ezekkel akarná kiűzni testéből a mérgeket.

– És hogy van ma reggel a sztálingrádi hős? – kíváncsiskodott az akadémikus.

– Körülbelül úgy, mint az Oktatásügyi Minisztérium zsenije. – Fájdalmas kacagás volt a válasz. Misának sosem jutott eszébe a férfi neve… Ilja Vlagyimirovics ez vagy az. Ki az a marha, aki ilyen másnaposság alatt nevetni képes még? A férfi a felesége miatt iszik, legalábbis ezt mondta. Azért iszol, hogy megszabadulj tőle, igaz? Boldogan dicsekszel, hogy voltak idők, amikor nagyban kurtad a titkárnődet, amikor én meg a lelkemet is eladtam volna, hogy még egy pillantást vethessek Jelena arcára. No meg a fiaiméra, mondta magában. A két gyönyörű fiamra! Jó dolog volt emlékezni ezekre a dolgokra ilyen reggeleken.

– A tegnapi Pravda a leszerelési tárgyalásokról beszélt – folytatta a férfi. – Van remény valami haladásra?

– Fogalmam sincs róla – válaszolt Misa.

Bejött egy fürdős. Fiatal férfi lehetett, talán huszonöt éves és alacsony. Megszámlálta, hányan vannak odabenn.

– Kíván valaki innivalót? – kérdezte. Az ivás teljes mértékben tilos a fürdőkben, de mint azt akármelyik igazi orosz megerősíthetné, ettől csupán még jobban ízlik a vodka.

– Nem! – jött kórusban a válasz. Ezen a reggelen senki sem akart érvényt szerezni a kutyaharapást szőrivel közmondásnak. Ezt Misa enyhe csodálattal nyugtázta. Nos, a hét közepe felé járunk. Szombat reggel majd máshogyan lesz, meglátjátok.

– Helyes – szólt kifelé mentében az alkalmazott. – Odakinn hagyok friss törülközőt és sikerült megjavíttatnunk a medence fűtőberendezését. Az úszás is jó testmozgás, elvtársak. Ne felejtsék el igénybe venni az izmaikat, és meglátják majd, egész nap frissnek érzik magukat.

Misa felpillantott. Szóval ez az új fiú.

– Mért kell ezeknek mindig olyan átkozottul vidámnak lenniük? – kérdezte egy férfi a sarokból.

– Vidám, mivel ő maga nem ilyen ostoba, vén iszákos! – szólalt meg egy másik. Ettől páran kuncogni kezdtek.

– Öt évvel ezelőtt a vodka nem csinált velem soha ilyesmit. Én mondom nektek, a minőségellenőrzés sem olyan már, mint amilyen volt – folytatta az első.

– De a te májad sem, elvtárs!

– Rettenetes dolog megöregedni. – Misa most megfordult, hogy megnézze, ki szólt így. Alig ötven körül járhatott a férfi. Dagadt hasa leginkább egy döglött hal színére emlékeztetett. Ráadásul még cigarettázott is, ami megint csak a szabályok megszegését jelentette.

– Még rettenetesebb dolog az ellenkezője, de ti, fiatal emberek, ezt már elfelejtettétek! – szólalt meg automatikusan, és maga is eltűnődött rajta, miért. Fejek emelkedtek fel és pillantottak rá a hátán meg mellkasán látható égési hegekre. Még azok is tudták, akiknek fogalmuk sem volt róla, kicsoda Mihail Szemjonovics Filitov, hogy ezzel az emberrel nem jó packázni. Csendesen üldögélt még vagy tíz percig, mielőtt távozott volna.

A fürdő alkalmazottja épp az ajtó mellett tartózkodott, amikor kilépett. Az ezredes odalökte neki a gallyakat meg a törülközőt, aztán átsétált a hidegvizes zuhanyokhoz. Tíz perccel később úgy érezte magát, mintha újjászületett volna. A fájdalom meg a depresszió, amit a vodka idézett elő, egy csapásra eltűnt, és az egész nyavalya olyan volt, mint valami rossz álom csupán. Gyorsan felöltözködött, és lement a reá várakozó kocsihoz. Az őrmester észre is vette a hirtelen változást rajta.

*