– Mit gondolsz, miről beszélhetnek? – kérdezte az idősebbik KGB-s.

– Talán egyszerűen csak hokirajongók – jegyezte meg a kamerás kolléga. – A francba is, jó sokat elmulasztunk a játékból. Nézd azokat a hülye biztonságiakat – azok a kibaszott marhák egyszerűen csak a jeget bámulják. Ha most meg akarnám ölni Jazovot…

– Nem is olyan rossz ötlet, úgy hallom – jegyezte meg a harmadik. – Az elnök…

– Nem a mi dolgunk – csattant fel az idősebbik, és véget vetett ezzel a társalgásnak.

*

– Gyere, Eddie-iiii! – üvöltötte Mary Pat, amikor megkezdődött a második félidő. Fia kicsit zavartan pillantott fel anyjára. A mama mindig is túldramatizálja ezeket a dolgokat, gondolta.

– Ki volt az? – kérdezte Misa, öt méterrel arrébb.

– Odaát, az a sovány – találkoztunk már vele, emlékszik? – kérdezte Jazov.

– Nos, egy rajongó a sok közül – jegyezte meg Filitov, miközben a szeme sarkából igencsak figyelte főnökét. Kérem, miniszter elvtárs, maga mondja ki… Kívánsága teljesült.

– Menjünk hát át és köszöntsük. – A tömeg szétnyílt előttük, és Jazov nemsokára már a nő bal oldalán állt.

– Azt hiszem, Mrs. Foleyhoz van szerencsém?

A nő gyorsan fordult meg és még gyorsabban mosolyodott el, de rögtön utána megint a játékot figyelte. – Helló, tábornok…

– A rangom tulajdonképpen marsall. A maga fia a tizenkettes?

– Igen, és látta, mit csinált vele a kapus?

– Szép mentés volt – jegyezte meg Jazov.

– Akkor csinálja valaki mással! – közölte a nő, miközben a másik csapat Eddie-ék felé lendült mozgásba.

– Minden amerikai úgy szurkol, mint maga? – kérdezte Misa.

A nő megfordult, és hangja egy kis zavart tükrözött. – Rettenetes, nem igaz? A szülőktől elvárják, hogy viselkedjenek…

– Szülők módjára? – nevetett Jazov.

– Lassan már az egész liga anyukája leszek – ismerte be Mary Pat. Aztán meg kellett magyaráznia, mire is gondol.

– Épp elég, hogy a maga fiát megtanítottuk rá, hogyan legyen jó szélső a hokiban.

– Igen, pár év múlva talán ott lesz az olimpiai csapatban is – válaszolta a nő kicsit gonosz, bár még játékos mosollyal. Jazov megint elnevette magát. Ez viszont meglepte a nőt. Ez a Jazov ugyanis hírhedten összeszorított szájú, komolyképű kurafi volt mindig is.

*

– Ki az a nő?

– Amerikai. A férje sajtóattasé. Fia a csapatban játszik. Mindkettőjükről van aktánk. Semmi különleges.

– Ez is épp elég. Nem is tudtam Jazovról, hogy kedveli a nőket.

– Gondolod, hogy be akarja szervezni? – érdeklődött a fényképész, miközben szorgosan kattintgatott.

– Én nem bánnám.

*

A játék váratlanul elkeseredett küzdelemmé fajult. A harmadik harmadban elszabadult a pokol. Egy kapuralövést megállítottak, a korong pedig visszapattant a kapusról. A center megfogta, meg is fordította, és egyenesen a szemközti kapu felé indult, jobbján vagy húsz lábbal arrébb Eddie-vel. A center egy pillanattal előbb passzolt, hogy elkanalazták volna előle a korongot, és Eddie máris a sarok felé lendült, bár képtelen volt rá, hogy kapura lőjön. Megakadályozta ugyanis benne az ellenfél egyik védője.

– Középre! – üvöltötte anyja. A fiú nem hallotta, de nem is volt szüksége rá. A center ezúttal a helyén volt, és Eddie egyenesen neki lőtte a korongot. A fiatal center korcsolyájával állította meg, hátrább lépett és sistergő lövést zuhintott be az ellenfél kapusának lába között. Máris kigyulladt odafönn a jelzőtábla és a botok magasba lendültek.

– Szép lövés középre – jegyezte meg Jazov, igazi elismeréssel a hangjában. Ugyanilyen csevegő stílusban folytatta. – Látja, most már a fia államtitkok birtokában van, és mint ilyet, nem engedhetjük ki az országból.

Mary Pat szeme egy pillanatra kikerekedett, de ettől csak még jobban megerősödött Jazovban az érzés, hogy ez a nő valójában tényleg tipikus üresfejű nyugati nőszemély, bár valószínűleg elég jó lehet az ágyban. Nagy kár, hogy sosem fogom tudni eldönteni.

– Viccel? – kérdezte nyugodtan a nő. Mindkét katona nevetésben tört ki.

– A miniszter elvtárs minden bizonnyal viccel – mondta egy pillanattal később Misa.

– Gondoltam is! – válaszolta nem valami meggyőzően a nő, miután újra a játékot kezdte figyelni. – Oké, szerezzünk még egy gólt!

Fejek fordultak arrafelé egy pillanatra, sokan nem is titkolt vigyorral arcukon. Mindig jó szórakozást jelent, ha amerikaiak is vannak itt. Az oroszok kitűnő időtöltésnek tartják, ha tanúi lehetnek az amerikaiak érzelemkitöréseinek.

*

– Nos, ha a nő kém, én megeszem ezt a kamerát.

– Jusson majd eszedbe, mit is mondtál most, elvtárs – suttogta az akciót irányító tiszt. Egy pillanat múlva azonban elhalt hangjában a kedélyesség. Gondoljuk csak végig, mit is mondott, gondolta magában. Férje, Edward Foley, az amerikai sajtó szerint egy tökfej. Ahhoz sem elég okos, hogy megfelelő riporter lehessen, nemhogy a New York Times az állományába vegye. A probléma hirtelen világosodott meg előtte: ugyanis ez esetben összeállt szinte minden, amiről egy igazi kém csak álmodhat, tudniillik a férfiról elterjedtek szinte tökéletes védelmet biztosítottak számára.

– Biztos vagy benne, hogy van elegendő film?

*

Eddie-nek megint lehetősége kínálkozott a szereplésre, bár csak negyven másodperc volt hátra. A korong valahogy a jég közepére került a védelem egyik tagjának lövése következtében. A center rögtön jobbra pattintotta, mivel megváltozott a játék tempója is. A másik csapat már annak a határán volt, hogy lecseréli kapusát és a gyerek el is hagyta helyét, amikor Eddie átvette a passzt, úgy lőtt a kapus háta mögött. A korong nagyot csattant a kapufán, aztán egyenesen a gólvonalon esett le, majd áthaladt rajta.

– Pont! – üvöltötte Mary Pat, és úgy ugrált, mint valami előtáncos Amerikában az ünnepségeken. Mindkét karját Jazov köré fonta, a biztonsági őrök legnagyobb megrökönyödésére. A hadügyminiszter élvezetét kicsit rontotta az a hirtelen felismerés, hogy bizony erről holnap reggel majd jelentést kell írnia. Nos, Misa lesz a tanú rá, hogy az égvilágon semmi nem idevalóról nem beszélgettek. Aztán Filitov következett a szorongatásban.

– Én mondtam, hogy maga szerencsét hoz!

– Istenem, minden amerikai hokiszurkoló ilyen? – kérdezte Misa, amikor nagynehezen kiszabadította magát. A nő keze egy másodperc leheletnyi, szinte észre sem vehető töredékéig érintette csak meg a férfiét, de ez elég volt hozzá, hogy a három filmkazetta máris a kesztyű belsejében lapuljon. A férfi rögtön megérezte mindet és igencsak elcsodálkozott, hogyan csinálhatta ilyen ügyesen a nő. Tényleg lehet, hogy profi mágussal van dolga?

– Mért oly borúsak maguk oroszok, mindvégig – nem tudják, hogyan érezzék jól magukat?

– Talán több amerikaival kellene magunkat körülvennünk – válaszolta Jazov. A pokolba is, bárcsak az én feleségem volna ilyen izgékony, mint ez itt! – Magának ügyes fia van. És, ha ellenünk fog játszani az olimpián, majd megbocsátok neki. – Jutalma sugárzó mosoly volt ezúttal is.

– Szép dolog ilyesmit mondani. – Remélem, hogy hazáig rugdossa, egészen Moszkváig, a komcsi seggeteket. Ha volt valami, amit ki nem állhatott, hát a leereszkedés az az. – Eddie ma este még két további pontot szerzett.

– Maga tényleg ennyire együttél a versenyekkel, még a gyerekek játékánál is? – érdeklődött Jazov.

Mary Pat egy pillanatig leragadt, így hát agya képtelen volt előrukkolni rögtön az automatikus válasszal: Mutasson nekem egy jó veszíteni tudót, és én rögtön mutatok magának egy született vesztest. – Kis szünetet tartott, aztán megpróbálta jóvátenni a hibát. – Vince Lombardi, a híres amerikai edző mondta ezt. Bocsásson meg, bizonyára nyekulturnij-nak gondol most engem. Igaza is van, végül is ez a gyerekek játszmája csupán. – Megint szélesen elmosolyodott. Legalábbis előttetek!

*

– Láttál valamit?

– Egy ostoba nőt, aki egyszerűen túlontúl felizgatta magát – válaszolta a fényképész.

– Milyen gyorsan fogod tudni előhívatni a filmet?

– Két óra alatt.

– Mozogjatok – válaszolta az idősebbik.

– Te láttál valamit? – kérdezte az ott maradó tiszt főnökétől.

– Nem, nem hinném. Majdnem két órája figyeljük már, és tipikus amerikai szülőként viselkedik, de ezzel most történetesen magára vonta a honvédelmi miniszter figyelmét is, no meg a hazaárulással vádolt, elsődleges gyanúsítottét is. Azt hiszem, ennyi elég, nem gondolod? – Micsoda óriási csata volt…

*

Két órával később több, mint ezer fekete-fehér fénykép feküdt a tiszt asztalán. A kamera japán gyártmányú volt, ami megjelöli az időt is alul a felvételeken. A KGB fényképésze pedig pont olyan jó volt, mint bármely újság profija. Majdnem folyamatosan lövöldözött. Csak ahhoz állt meg, hogy lecserélje a túl nagy filmkazettákat az automata kamerán.

Minden kocka pár másodpercet vett igénybe, mivel a tiszt nagyítót használt, hogy megvizsgálhassa a számára érdekesebb részeket. Amikor Mrs. Foley is belépett a felvételsorozatba, még néhány másodpercet szentelt neki.

Azonban jól öltözködik, ismerte be maga előtt. Ugyanúgy, mint a Moszkvában megjelenő legtöbb amerikai nő, ő is meglehetősen kilógott környezetéből, mint fácán a csűrben – már a gondolatra is bosszankodva fortyant fel magában. Szóval miért van az, hogy az amerikaiak oly sok pénzt hajlandóak költeni ruházkodásra? Mit számít bárkinek is a ruha? A látcsövemen keresztül olyannak hatott, mint valami tyúkagyú… ezeken a fotókon viszont egyáltalán nem – miért?

A szemei, gondolta magában. Az állóképeken a nő szeme valahogy egészen máshogy csillogott, ahogyan személyesen volt alkalma tapasztalni már. Miért van ez?

A fényképeken a nő szeme – amennyire fel tudta idézni magában, kékek – szinte mindig rátapadt valamire. Az arcán, most figyelte csak meg igazán, halványan a szlávok kiemelkedő pofacsontját lehetett felfedezni. Annyit tudott, hogy Foley ír név és feltételezte, hogy a nő ősei is írek lehettek. Ez az Amerika az emigránsok országa. És az emigránsok, amikor összevissza házasodnak, igencsak áthágják az etnikai határokat. Ami igencsak idegen az oroszok fogalmaitól. Tegyünk rá a nőre pár kilogrammot, változtassuk meg a haját és a ruházkodását, és máris egy lehetne a Moszkva… vagy akár Leningrád utcáin sétáló ezrek közül. Az utóbbi valószínűbb, gondolta. Nagyon leningrádinak nézett ki. A nő arca kicsit azt az enyhe arroganciát tükrözte, ami az onnan jötteket olyannyira jellemzi. Kíváncsi vagyok, kik lehetnek a valódi ősei.

Végigpörgette a fényképeket még egyszer, és magában felidézte, hogy ezek a Foleyk még soha nem kerültek tüzetesen górcső alá. Viszonylag vékony mindkettőjük aktája. A “kettesek” egyszerűen úgy tekintik őket, mint jelentékteleneket. Valami most azt súgta neki, hogy ez hiba volt, nagy hiba. De azért tarkója körül a másik hang volt még eléggé hangos. Most közeledett az utolsó felvételhez, már fél szemmel órájára sandított. Átkozott hajnali három van! zsörtölődött magában és újabb csésze teáért nyúlt.

Nos, ez lehetett a második szerzett pont. A nő úgy ugrál, mint valami gazella. Jó lábai vannak, ezt most figyelte meg első ízben. Amint egyik kollégája meg is jegyezte odafönn a magasban, a nő valószínűleg nagy élmény lehet ágyban is. Még néhány kocka a játék végéig és… igen, itt van, amint átöleli Jazovot – a vén kecskét! – aztán megöleli Filitov ezredest is…

Itt viszont egyenesen kifutott arcából a vér. A fényképen tisztán látszott valami, amit a látcsövön keresztül egyáltalán nem vett észre. A nő, miközben Filitovot ölelgette, szemével a négy biztonsági őr egyikére tapadt. Arra, amelyik éppen nem figyelte a játékot. Keze, pontosabban bal keze, pedig egyáltalán nem volt ott Filitov körül, hanem éppen a férfi jobb kezénél, persze a fényképet szemlélő elől most rejtve. Gyorsan visszaszaladt pár kockányit. Közvetlenül az ölelkezések előtt a nő keze viszont saját kabátzsebében volt még. A honvédelmi miniszter körül pedig már ökölbe szorul. Filitov után megint nyitva van. Szeme újból a biztonsági őrre mered, és közben ott az a mosoly az arcán, ami tényleg nagyon oroszos valahogy. Az a fajta, ami az ajkak körül áll meg – a következő képen viszont megint a megszokott, könnyelmű saját maga. Ebben a pillanatban a KGB-s már biztos volt mindenben.

– Az a kurva szarházi – suttogta magában.

Mióta is vannak itt a Foleyk? Igencsak igénybevett memóriáját kutatta végig megint, de képtelen volt rájönni. Legalább két éve már – és még csak nem is sejtettük, nem is gyanakodtunk… mi van, ha egyszerűen ez a nő az? Még csak gondolat volt – de az aztán a javából. Mi van, ha a nő kém, és a férje nem? Azonnal elhessegette a gondolatot, és igaza is volt, csak éppen nem a megfelelő megfontolásból. Már nyúlt is a telefonért, és Vatutint hívta otthon.

– Igen – válaszolta a hang, már az első csengetés után.

– Van valami nagyon érdekes – jegyezte meg egyszerűen a tiszt.

– Küldj értem egy kocsit.

Huszonöt perc múlva Vatutin már ott is volt. Az őrnagy egyszerűen csak eléje tette hát a fontosabb felvételeket.

– Sosem gyanakodtunk rá – közölte, miközben az ezredes nagyítóval vizsgálgatta a képeket.

– Nagyon kifinomult álcázás – jegyezte meg savanyú arccal Vatutin. Felpillantott.

– Nem hihetetlen ez? Egyenesen a honvédelmi miniszter meg négy biztonságis orra előtt! Ez aztán a tökös asszony! Ki a megszokott kísérője?

Az őrnagy válaszul átnyújtotta az aktát. Vatutin végiglapozott rajta, és rögtön megtalálta a megfelelő lapot.

– Ez a vén fasz! Hiszen ő még egy gyereket se tudna elkísérni anélkül az iskolába, hogy le ne tartóztassák, mint perverzt. Nyissátok már végre ki a szemeteket – hiszen huszonhárom éve hadnagy!

– Hétszáz amerikai tartozik a követséghez, ezredes elvtárs – jegyezte meg az őrnagy közbevetőleg. – És körülbelül ugyanannyi jó tisztünk van csupán…

– És egyik sem a megfelelő személyeket figyeli. – Vatutin ezzel az ablakhoz ment. – Nohát ennek vége! Ez a férjére is vonatkozik – tette hozzá még.

– Ez lett volna az én javaslatom is, ezredes elvtárs. Nagyon úgy tűnik, mindketten a CIA-nak dolgoznak.

– Valamit átadott neki a nő.

– Valószínűleg – egy üzenetet, talán valami mást.

Vatutin megint leült és a szemét dörzsölgette. – Jó munkát végeztetek, őrnagy elvtárs.

*

Már hajnalodott a pakisztáni-afgán határon. Az Íjász visszatérni készült megszokott háborújához. Emberei fölpakolták már az új fegyvereket, mialatt vezetőjük még egyszer átfutott az eljövendő hetek tervein. Az Ortiztól kapottak között ott volt a taktikai térképek egész sora is. Ezeket műholdfelvételekről készítették és mindig feljavították, hogy feltüntessék az újabb, aktuális, szovjet erődítményeket. Este indulnak útnak.

Körbepillantott. Néhány embere már a családját is ideküldte, erre a biztonsági helyre. A menekülttábor zsúfolt volt és zajos, de mégis sokkalta boldogabb hely, mint az oroszok által földig lebombázott, elhagyott városok és falvak. Itt gyermekek rohangálnak, morfondírozott az Íjász, és a gyermekek, bárhol is legyenek, mindig boldogok, ha velük vannak szüleik. Szótlanul figyelte, hogyan tanítja járni elsőszülött fiát egyik fegyverese. A kicsi egyedül még egy lépést sem tudott volna tenni, de minden egyes, tottyanó lépésnél felnézett apja mosolygós, szakállas arcára, amit születése óta kétszer, ha látott eddig. A csoport új főnöke emlékezetében felidézte, hogyan volt mindez a saját fiával… most viszont egy nagyon is más ösvény járását tanulja…

Az Íjász visszatért megszokott munkájához. A továbbiakban már nem lesz rakétás, viszont Abdult amúgy is jól kiképezte már. Az Íjász most már saját embereit fogja vezetni.

Nem volt semmi figyelmeztető jel – az égvilágon semmi. Az Íjász feje szinte magától fordult arrafelé, ahonnan a robbanó ágyúlövedékek zaja hallatszott. Aztán már meg is pillantotta vagy száz méter magasan a Fencerek áramvonalas alakját: Még a fegyverét sem érte el a keze, amikor már hullottak is a bombák. A fekete testek egész kicsit imbolyogtak, mielőtt a vezérsíkok stabilizálták volna őket. Orruk szinte lassan fordult lefelé. A szovjet Su-24-es vadászbombázók motorzaja következett ezután. Egy mozdulattal rántotta vállához a fegyvert és követte vele őket, de túl gyorsak voltak hozzá képest. Semmi egyebet nem tehetett hát, csak lebukott a földre. Látszatra úgy tűnt, hogy minden nagyon, nagyon lassan történik csak körülötte. Szinte lebegett a levegőben, a földnek nem akaródzott találkoznia vele valahogy. Hátát fordította a bombák felé, de tudta, hogy ott vannak, arrafelé tartanak. Szeme végigfutott a környéken, és szaladó alakokat pillantott meg. Egyik fegyverese saját testével próbálta takarni még majdhogynem csecsemő fiát. Az Íjász megpróbált még felnézni az égre, és rémülten vette tudomásul, hogy az egyik bomba éppen feléjük tart. Fekete kör volt csupán a tiszta, reggeli égen. Még arra sem volt ideje, hogy kimondja Allah nevét, máris elszáguldott fölötte és egy pillanattal később megrázkódott a föld.

Teljesen megnémította és megsüketítette a robbanás. Még akkor is úgy érezte, imbolyog körülötte minden, amikor már állt. Egyedül megszokott ösztöne munkált benne, amikor fegyverét gyorsan a következő gépre irányította. És már jött is! Fegyvere szinte önálló életre kelt, úgy dolgozott, de hatása semmi nem volt. A következő Fencer terhét száz méterrel arrébb ejtette le és máris elhúzott, hosszú, fekete füstfelhőt hagyva maga után. Több pedig már nem jött.

A hangok csak lassan értek el hozzá. Minden oly távolinak tűnt, mintha egy álom zaja volna csupán. Pedig nem az volt. Azon a helyen, ahol embere és a kisgyermek tartózkodott, csak egy hatalmas gödör látszott a földben. Nyoma sem volt a szabadságharcosnak vagy kisfiának, és még az a bizonyosság sem tudta fékezni benne a vérforraló dühöt, ami egy pillanat alatt átszáguldott egész testén, hogy most már mindketten ott állnak istenük előtt. Eszébe jutott, hogyan tanúsított könyörületet az orosszal szemben. Még kis bánatot is érzett annak halála fölött. Többé ilyen nem lesz! Még egyszer nem fordul elő, hogy könyörületes legyen egy hitetlennel szemben. Mindkét keze krétafehér lett a fegyveren, annyira megszorította.

Túl késő volt már, mire egy pakisztáni F-16-os vadászgép húzott át az égen, hiszen az oroszok már régen a határ túloldalán voltak újból.

– Jól vagy? – szólította meg Ortiz. Arcát valami megsebesíthette, hangja nagyon távolról jött.

A két férfi a sebesültek után nézett, hátha meg lehet még menteni valakit közülük. Szerencsére sértetlen maradt a tábor gyógyító részlege. Az Íjász és a CIA tiszt vagy féltucatnyi sebesültet cipelt oda a francia orvoshoz.

A következő fordulóban Abdullal akadtak össze. A fiatalember kezében Stinger lapult, kiélesítve. Sírt, miközben bevallotta, hogy elaludt. Az Íjász megnyugtatólag paskolta meg vállát, és azt mondta neki, nem az ő hibája. Feltehetőleg valamilyen megállapodás létezik a szovjetek és a pakisztánok között, ami megtiltja a határ túloldalán történő üldözést. Ennyit a megállapodásokról. Megjelent egy tévés csoport is, franciák. Ortiz pedig az Íjászt olyan helyre vitte, ahol egyiküket sem lehetett látni.

– Hat – közölte az Íjász. Nem tett említést a nem harcban elesettekről.

– Isten előtt irtózatos dolog nőkre és gyermekekre támadni!

– Odalett valami a készletetekből? – Az oroszoknak természetesen ez itt nem egyéb egy gerillatábornál, de Ortiz nem sokat törődött vele, hogyan fogalmazza meg a dolgokat. Túl soká volt már itt hozzá, hogy objektív lehessen ezekben a dolgokban.

– Csak néhány fegyver. A többi már a táboron kívül van.

Ortiznak nem volt több mondanivalója. Régen kifogyott már a vigasztaló közbeszólásokból. Vajon Amerika tényleg segítségére van az afgánoknak abban, hogy visszaszerezzék ősi földjüket, vagy csupán arra ösztökéli őket, hogy annyi oroszt megöljenek, amennyit csak tudnak, még mielőtt őket is letörlik a föld színéről?

Mi az a helyes politika? kérdezte önmagától. Ortiz hirtelen beismerte, fogalma sincs róla.

15

– Most már semmi egyebet nem kell tennünk, csupán felállítani a csapdát – mondta Vatutin az elnöknek. Hangja szinte magától értetődőnek hatott. Arca rezzenéstelen volt, miközben a Geraszimov asztalán fekvő bizonyítékokra mutatott.

– Kitűnő munka, ezredes! – A KGB elnök még egy mosolyt is engedélyezett magának. – Mi a következő lépés?

– Miután adott az alany szokatlan státusza, úgy hiszem meg kellene próbálkoznunk a kompromittálásával, mégpedig valamilyen dokumentum átadásának időpontjában. Úgy látszik, a CIA tudja, hogy megszakítottuk valahol a Filitovtól egészen hozzájuk húzódó küldöncláncot. Arra a szokatlan lépésre szánták el magukat, hogy egyenesen egyik saját tisztjüket használják ennél az átadásnál – és szinte hiba nélkül, ezt hozzá kell tenni. Bár az egész lépés inkább az elkeseredettség szüleménye. Ugyanakkor szeretném lebuktatni a Foleyokat is. Bizonyára nagyon büszkék magukra, hogy olyan sokáig az orrunknál fogva vezettek bennünket. Ha majd a művelet kellős közepén csapunk le rájuk, ez kicsit kedvüket fogja szegni és komoly, pszichológiai csapást mér a CIA egészére is.

– Jóváhagyva – bólintott Geraszimov. – Magáé az ügy irányítása, ezredes. Tetszése szerint járhat el.

– Köszönöm, elnök elvtárs. – Vatutin rögtön visszament irodájába, ahol aztán eligazítást tartott a szekciófőnököknek.

*

A mikrofonok rendkívül érzékenyek voltak. Filitov, mint a legtöbb alvó, elég sokat hánykolódott alvás közben. Kivéve, ha álmodott. És a tekercses magnók hűen rögzítették még az ágynemű súrlódásának zaját, no meg az alig kivehető mormogást is. Végül egy újabb hang szűrődött át és a fejhallgatós férfi intett elvtársainak. Úgy hatott, mint amikor a szél csattogtatja a vitorlát. Vagyis azt jelentette, hogy az alany most húzza le az ágyneműt.

Aztán jött a köhögés. Az öregembernek komoly tüdőproblémái vannak, ezt rögtön ki lehetett olvasni orvosi nyilvántartásából is. Különösen érzékeny a hidegre meg a légzőszervi fertőzésekre. Nyilvánvaló volt, hogy valami baja lehet. Aztán kifújta az orrát, és a KGB-sek egymásra mosolyogtak. Úgy hatott, mint a mozdonyfütty.

– Rajta vagyok – közölte a TV-kamerához állított férfi. – A fürdőszoba felé tart. – A következő zajok eléggé megjósolhatóak voltak. Két tévékamera nagyteljesítményű lencséi irányultak a lakás két ablakára. Különleges beállításuk lehetővé tette, hogy a reggeli derengés dacára beláthassanak a lakásba.

Az ajtó kinyílt és becsukódott, ezzel is jelezve, hogy Filitov megkapta a honvédelmi minisztériumi futár által naponta kihordott Vörös Csillag egy példányát. Hallották, hogyan szörcsög a kávéfőző masina és egymásra pillantottak – ez a szarházi áruló minden reggel jó kávét iszik!

Most már látni is lehetett. Ott ült a kicsiny konyhaasztalnál és újságját olvasta. Annyit láttak, hogy szorgalmasan jegyzetel. Valamit írogat egy jegyzettömbre és firkálgat az újságra magára is. Amikor a kávé készen volt, felkelt, hogy kivegye a tejet a kicsiny hűtőből.

A reggelizés ezután már nemsokára véget ért. Csendben figyelték, hogyan sétált ki Filitov a fürdőszobába, ahol megmosakodott, sőt meg is borotválkozott. Majd visszatért, hogy szemügyre vegye öltözékét is. A videóképernyőn látni lehetett, hogyan vette elő keféjét, amivel kifényesítette csizmáit. Az újság az aktatáskába került és Filitov ezzel kisétált az ajtón. Az utolsó zaj, amit még hallottak, a kulcstól származott, amivel bezárta a férfi lakásának ajtaját. Az őrnagy a telefon után nyúlt.

– Alany mozog. Ma reggel nincs semmi rendkívüli. A követőcsoport a helyén.

– Helyes – válaszolta Vatutin és letette a kagylót.

Teljességgel mindennapos reggel, ebben mindannyian megegyeztek. Most már megengedhették maguknak, hogy türelmesek legyenek.

*

A nyugaton húzódó hegyek felhőtakaróba burkolództak és finom eső szitált. Az Íjász még ott volt. Imákat kellett elmondania, embereket vigasztalnia. Ortiz viszont már távozott, miután arcát az egyik francia orvos ellátta, mialatt barátja a CIA tiszt papírjai között turkált.

Először kis lelkiismeret-furdalást érzett a dolog miatt, de aztán az Íjász azt mondta magában, hogy csupán azokat az adatokat keresi, amit ő maga adott át a CIA tisztjének. Ortiz kényszeres jegyzetelő, és az Íjász nagyon jól tudta, megszállottja a térképeknek. Az általa látni kívánt térkép a helyén volt, több diagramot is hozzátűztek. Lemásolta gyorsan és pontosan, majd mindent ugyanúgy visszarakott.

*

– Maguk férfiak olyan nyárspolgárok – nevetett Bea Taussig.

– Egyenesen szégyen volna ezek után megváltoztatni a rólunk kialakult képet – válaszolta Al, mosolyával próbálta álcázni utálatát a most érkezett vendég iránt. Képtelen volt mindig is megérteni, mit kedvel Candi ezen a… akárki a frászkarika legyen is. Gregorynak fogalma sem volt róla, miért áll fel a nőtől még a tarkóján is a szőr. No, persze nem amiatt, hogy a nő sem kedveli őt – Al egy francot sem törődött vele. Saját családja, meg menyasszonya szereti, és ugyanígy minden munkatársa. Ez éppen elég. De volt valami Beában, ami…

– Oké, beszéljünk komolyan – szólalt meg most a vendég, és hangjából kiérződött, hogy mulat valamin. – Washingtoni látogatóim vannak, akik megkérdezték, milyen gyorsan…

– Valakinek meg kellene mondani azoknak a bürokratáknak, hogy az ember nem kapcsolgathatja egyszerűen tetszés szerint ki-be ezeket a dolgokat – morgolódott Candi.

– Még hat hét, legfeljebb – vigyorgott Al. – Talán kevesebb.

– Mikor? – érdeklődött Candi.

– Nemsokára. Még nem volt rá lehetőségünk, hogy a szimulátoron is lefuttathassuk, de jól néz ki minden. Bob ötlete volt. Őt akkorra vártuk, és közben a szoftvercsomagot még jobban áramvonalasítottuk, mint amivel én próbálkoztam éppen. Nem is kell annyi Al-t alkalmaznunk, mint gondoltam.

– Óh? – Az AI – mesterséges intelligencia – alkalmazásáról feltehető volt, hogy létfontosságú a tükör teljesítménye, meg a célpont megkülönböztetése szempontjából.

– Igen, technológiailag túlbonyolítottuk a problémát, amikor az ösztönünk helyett az érvelést próbáltuk alkalmazni. Nem szükséges közölnünk a számítógéppel, hogyan ötöljön ki valamit. Húsz százalékkal is csökkenthetjük a parancsbetöltést, ha a programban előre beállított opciókat helyezünk el. Hamar kiderül róla, hogy gyorsabb meg könnyebb is, mintha a számítógépet arra próbáljuk rávenni, hogy legtöbb döntését egy menüről hozza meg.

– És mi van az anomáliákkal? – érdeklődött Taussig.

– Ez a dolog lényege. Az AI rutinok tulajdonképpen jobban lelassították a dolgokat, mint gondoltam volna. Megpróbáltuk annyira rugalmassá tenni az egész izét, hogy a végén nehézsége támadt mindennel. A lézer várható teljesítménye elég jó hozzá, hogy gyorsabban válassza ki a gyújtási opciót. Ez idő alatt az AI program csak azt képes eldönteni, hogy vajon célozzuk-e – ha így van, mért ne lőjünk vele? Ha viszont nem illik a képbe, amúgy is elvetjük majd.

– Igencsak megváltozhatott a lézeretek specifikációja – jegyezte meg Bea.

– Nos, erről nem beszélhetek.

Újabb fintor ettől a kis mitugrásztól. Taussignak nagynehezen sikerült visszamosolyognia. Tudok valamit, amit te viszont nem!, igaz? Már attól is borsózott a nő háta, hogy rápillantott erre a féregre, de még ennél is rosszabb volt látni, hogyan mered rá Candi. Mintha egyenesen Paul Newman vagy valaki hasonló állna előttük! Betegesen sápadt arcszín, még pattanások is, ez a hülye meg egyenesen szereti. Bea azt sem tudta hirtelen, nevessen vagy sírjon-e…

– Még nekünk, adminisztráción dolgozó okádékoknak is kell tudnunk előre tervezni – mondta Taussig.

– Sajnálom, Bea. Ismeri a biztonsági előírásokat.

– Amitől persze elgondolkozik rajta az ember, rendbe tudjuk-e majd mindig rakni kettőnk között a dolgokat. – Candi megrázta a fejét. – Ha ez így megy tovább, Al meg én képtelenek leszünk rá, hogy elbeszélgessünk egymással, amikor… – kéjes pillantást vetett szerelmére.

Al felnevetett. – Fejfájásom van.

– Bea, hinnél egy ilyen fickónak? – kérdezte Candi.

Taussig most hátradőlt. – Soha nem is hittem.

– Mikor hagyod már végre, hogy dr. Rabb elvigyen valahová? Tudod, hogy több, mint hat hónapja koslat már utánad.

– Márpedig abból nem eszik. Istenem, micsoda istentelen gondolat. – Candire vetett pillantásával jól tudta álcázni saját érzelmeit. Arra is rájött, hogy a programozási információ, amihez végre hozzájutott, mára már érvénytelen. A francba ezzel a kis féreggel, amiért megváltoztatta!

*

– Ez már valami. Kérdés, micsoda? – szólt bele a mikrofonjába Jones. – Conn, Sonar, kapcsolatunk van, nullakilenc-nyolc irányban. Legyen ez a kapcsolat Sierra-négy.

– Biztos benne, hogy kapcsolat? – kérdezte a fiatal tengerészaltiszt.

– Látja ezt? – futtatta végig ujját Jones a képernyőn. A kijelző csak úgy sistergett a környezeti zajtól. – Ne felejtsük el, hogy nem véletlenszerű adatokat keresünk. Ez a vonal nem véletlenszerű.

– Conn, Sonar, a célpont Sierra-négyes besorolása szerint Krivak-osztályú fregatt. Iránya nulla-kilenc-hat. Úgy tűnik, kb. tizenöt csomóhoz fordul éppen. – Jones a fiatalabbikhoz lépett. – Látja? Ez itt a hajó turbinamotorjainak nagyfrekvenciás kézjegye. Áruló jel az ilyesmi és már messziről meg lehet hallani rendszerint, mivel a Krivaknak nem jó a hangszigetelése sem.

Mancuso lépett ekkor a fülkébe. Kávésbögréjével a képernyő felé bökött.

– Hol a Krivak?

– Pont itt, irány még mindig állandó. Jó körülöttünk a víz. Valószínűleg elég messzire van.

A kapitány elmosolyodott. Jones mindig is megpróbálta megbecsülni, mekkora lehet a távolság. Az volt benne a pokoli, hogy az elmúlt két év során, amióta Mancuso a legénység tagjaként a fedélzetre vette, többször volt igaza, mint ahányszor tévedett. Hátul, a vezérlőteremben, a tűzoltóállás követő csoportja most szerkeszti meg a célpont pozícióját a Dallas ismert haladási irányához képest, hogy meghatározhassák a szovjet fregatt távolságát és irányát.

Nem volt különösebb felszíni tevékenység. A másik három, hanglokátoros kapcsolat, amit megszerkesztettek eddig, mind egypropelleres kereskedelmi hajó volt. Bár az időjárás ma tűrhetőnek bizonyult, a Balti-tenger Mancuso gondolataiban egy túlméretezett tó csupán – ritkán jó hely telente. Ha igazán kemény tél köszöntött volna rájuk, az jól megfagyasztott volna mindent, és ezzel befellegzett volna a küldetésnek is, gondolta a kapitány.

Megjegyzendő, hogy ez idáig csak másik látogatójuk, Clark tudta, mi is ez a küldetés.

– Kapitány, megvan a Sierra-négyes helyzetmeghatározása – szólt a vezérlőteremből egy hadnagy.

Jones összehajtott egy darab papírt és átadta Mancusónak.

– Várok.

– Távolság harminchatezer, irány durván kettőkilenc-nulla.

Mancuso széthajtotta a papírt és elnevette magát. – Jones, maga tényleg egy boszorkány! – majd visszaadta, aztán hátra ment, hogy megváltoztattassa a tengeralattjáró irányát, így ki tudták kerülni a Krivakot.

A Jones mellett helyet foglaló hanglokátoros most felkapta a cetlit és hangosan felolvasta. – Honnan tudtad? Ez egyszerűen képtelenség!

– Gyakorlat, fiam, gyakorlat – válaszolta Jones, W.C. Fields legjobb akcentusával. Rögtön észre is vették a tengeralattjáró irányváltoztatását.

Mr. Clarkot sokat nem lehetett látni. Majdnem minden idejét hátul töltötte a gépteremben, ahol a hajó tornaterme is volt – ez persze nem állt egyébből, mint két szerszámgép közé beszorított futószőnyegből. A legénység már morgolódott is miatta, hogy a férfi nem valami beszédes. Egyszerűen csak elmosolyodott és bólogatott hozzá, majd ment a maga útjára. A magasabb beosztású tisztek egyike felfigyelt a Clark alkarján látható tetoválásra, és motyogott valamit a vörös fóka jelentéséről. Pontosabban szólva, hogy ez tulajdonképpen az igazi FÓKÁK megkülönböztető jelzése.

Jones most felállt és hátra ment. Hirtelen rájött, egy napra már éppen elegendő leckét sajátított el és státusza, mint polgári műszakis, lehetővé tette számára, hogy tetszése szerint mozoghasson. Felfigyelt rá, hogy a Dallas szép komótosan halad, kilenc csomóval keleti irányban. A térképre vetett egyetlen pillantás közölte vele, hol is lehetnek. És az, ahogyan a navigátor ceruzájával makacsul dobolt rajta, azt is megsúgta neki, sokkal gyorsabban kellene haladniuk. Jonesnek már mindenféle istentelen gondolat jutott az eszébe, amikor lement egy kóláért. Ki tudja, milyen lesz a hangulat, mire visszatér.

*

– Igen, elnök úr? – szólt bele a telefonba Moore bíró, és arcán feszültség vibrált. Máris itt a döntés ideje?

– Az, amiről itt a minap beszélgettünk…

– Igen, uram. – Moore a telefonra pillantott. A kezében tartott kézibeszélőtől eltekintve, a “biztonságos” telefonrendszer egy háromlábnyi kocka volt, amit ravaszul rejtettek el íróasztalában. Felfogta a szavakat, lebontotta őket digitális bitekre, a felismerhetetlenségig összekeverte őket, majd utána küldte ki egy másik, ugyanilyen doboznak, ami aztán mindet összerakta.

– Indulhatnak. Egyszerűen – nos, úgy döntöttem múlt éjszaka, egyszerűen nem hagyhatjuk ott azt az embert. – Bizonyára ez volt ma reggel az első telefonbeszélgetése, és kiérződött hangjából az érzelmi töltés is. Moore bíró jól tudta, hogy az elnök mindenképpen ragaszkodik az egyszer már meghozott döntéséhez. Pelt egész nap azon lesz majd, hogy megpróbálja rávenni, változtassa meg. De az elnök, ha úgy, mint most is, reggel nyolc óra tájban kimondott valamit, ahhoz általában makacsul tartotta is magát.

– Köszönöm, elnök úr. Azonnal mozgásba lendülnek a dolgok. – Moore két perc múlva már irodájába is hívatta Bob Rittert:

– A KARDINÁLIS kihozatala indulhat!

– Örömömre szolgál, hogy rászavaztam – közölte Ritter, miközben egyik kezével a másikba csapott. – Tíz nap múlva már biztos helyen tudhatjuk. Jézusom, a kikérdezése bizonyára évekbe telik majd! – Aztán kisebb szünet következett. – Nagy kár, hogy le kell mondanunk szolgálatairól, de ennyivel tartozunk neki. Mellesleg szólva, Mary Pat beszervezett már számunkra néhány igazán virgonc újoncot. Előző este egyébként átadta a filmet. Részleteink nincsenek még, de úgy gondolom, igencsak hajmeresztő lehetett.

– Az a nő mindig is egy kicsit…

– Nem is egy kicsit, Arthur, de hát minden, terepen dolgozó tisztünkben ott lapul valahol a cowboy. Bob, a kívánságod teljesült. Szaladj, közöld hát gyorsan.

– Igen, uram. – Ritter el is tűnt nyomban, hogy továbbítsa, aztán tájékoztatta gyorsan Greer admirálist.

A telex műholdon keresztül ment ki és tizenöt perc múlva már Moszkvában is volt: UTAZÁSI UTASÍTÁSOK JÓVÁHAGYVA. MEGŐRIZNI MINDEN NYUGTÁT A RUTINSZERŰ VISSZATÉRÍTÉSHEZ.

*

Ed Foley a desifrírozott üzenetet irodájába vitte. Szóval, akármelyik aktatologató tette is ránk a hideg lábait, végre megtalálta hozzá a zokniját, gondolta. Hála Istennek.

Már csak egy átadás van hátra csupán! Ugyanakkor fogjuk az üzenetet is továbbítani, aztán Misa felszáll a leningrádi járatra, és egyszerűen követi a tervet. Megint egy jó dolog a KARDINÁLIS-sal kapcsolatban, hogy évente legalább egyszer a férfi kipróbálta menekülési útvonalát. Régi harckocsizó alakulatát mostanában a leningrádi katonai körzetbe vezényelték, és az oroszok igencsak meg tudták mindig is érteni ezt a fajta érzelgősséget. Misa az évek során lelkiismeretesen odafigyelt fia, hogy egykori ezrede elsőnek kapja meg az új felszerelést és az új kiképzést egyaránt. Halála után, Filitov gárdának fogják nevezni őket – vagy legalábbis így tervezi a szovjet hadsereg. Nagy kár, gondolta Foley, hogy ezt a tervüket bizony meg kell majd változtatniuk. Másrészt viszont, a CIA talán más módon is megemlékezhetne erről az emberről…

Továbbra is ott volt még azonban az utolsó átadás. És ez egyáltalán nem ígérkezik valami könnyűnek. Mindent a maga idejében, mondta magában. Először is riasztanunk kell.

Fél órával később, az épületből jellegtelen követségi alkalmazott távozott. Egy bizonyos időpontban, egy bizonyos helyen ott kell majd állnia. A “jelet” valaki más észleli majd, akit nagy valószínűséggel nem követ árnyékként senki sem a “kettesek” közül. Ez a személy viszont valahol mást csinál. Az okot nem tudja, csak azt, hol és hogyan kell elhelyeznie a jelet. Az egészet hirtelenjében nagyon is frusztrálónak találta. A kémek munkája tényleg nagyon izgalmas dolog, nem igaz?

*

– Itt a barátunk. – Vatutin már a kocsijában ült, és saját szemével akart meggyőződni róla, hogy a dolgok kellőképpen haladnak. Filitov is kocsijába szállt, a sofőr azonnal indult vele. Vatutin járműve fél kilométeren át követte őket, aztán lefordult valahol, hogy egy másik kocsi vegye át a követést. Szinte versenyt száguldoztak.

Rádión tartották a kapcsolatot. Az adások katonásan rövidre sikerültek, miközben hat kocsi rotációs rendszerben folytatta a folyamatos megfigyelést. Egyikük általában mindig a célpontjármű előtt volt, egy pedig mögötte. Filitov kocsija hirtelen megállt egy élelmiszerboltnál, amely a honvédelmi minisztérium magasabb beosztású tisztviselőit volt hivatva ellátni. Vatutinnak ott is megvolt a maga beépített embere – Filitovról köztudott, hogy hetente kétszer-háromszor meg szokott itt állni – csak hogy tudják, mit vásárol és kivel beszélget.

Már a körülményekből is meg lehetett mondani, hogy a dolgok tökéletesen alakulnak, mint ahogy ez várható is volt, ha egyszer már elmagyarázta tüzetesen mindenkinek, aki csak az ügyön dolgozott, hogy az elnöknek személyes érdeke fűződik ehhez a nyomozáshoz. Vatutin sofőrje most megint megelőzte az üldözöttet, az ezredest gyorsan kirakta az utca túloldalán, szemben Filitov lakásával. Vatutin besétált szépen és fel is ment a lakásba, amit teljesen ellenőrzésük alá vontak már.

– Jó időzítés – közölte a rangidős tiszt, amikor Vatutin belépett az ajtón.

A “kettesek” egyik embere diszkréten kikandikált az ablakon és látta, hogy Filitov kocsija most lassít. A következő gépkocsi megállás nélkül hajtott tovább, amikor a hadsereg ezredese már az épületben járt.

– Az alany épp most lépett be az épületbe – közölte a kommunikációs specialista. Odabent, egy teli zacskó almát cipelő nő utazott együtt Filitovval a liftben. Amikor Filitov emeletére értek, két ember, aki elég fiatalnak látszott hozzá, hogy akár tinédzser is lehessen, éppen akkor sétált el a lift előtt, amikor a férfi kilépett onnan, és valami halhatatlan szerelemről sutyorogtak, miközben végighaladtak a folyosón. A lehallgató mikrofonok éppen ennek a végét kapták el, amikor Filitov kinyitotta a bejárati ajtót.

– Megvan – közölte a kamerás.

– Maradjunk távol az ablakoktól – közölte Vatutin, teljesen szükségtelenül. A látcsöves tisztes távolságot tartott ugyanis az ablakoktól, és mindaddig, amíg a lakásban a lámpák leoltva maradtak – még az izzókat is eltávolították az aljzatokból –, senki sem tudta volna megmondani, hogy a szobákban van valaki.

Volt valami, ami nagyon tetszett nekik benne. Történetesen, hogy a férfi egyszerűen soha nem húzta le a redőnyt. Követni tudták hát egészen a hálószobáig, ahol azt is látták, miként öltözik át otthoni ruhába, és hogyan húz papucsot. Aztán visszament a konyhába és készített magának valami egyszerű ételt. Csendben figyelték, hogyan tépi le a fóliát egy félliteres vodkásüveg tetejéről. Aztán a férfi letelepedett és kibámult az ablakon.

– Öreg, magányos ember – jegyezte meg az egyik tiszt. – Gondoljátok, hogy ő csinálta?

– Akár így van, akár úgy, majd kiderül.

*

Miért van az, hogy az állam elárulhat bennünket? kérdezte Misa két órával később Romanov tizedestől.

Mert mi katonák vagyunk, azt hiszem. Misa megjegyezte, hogy a tizedes megkerüli a kérdést, no meg a témát is. Tudta vajon, mit akar kérdezni ezzel századosa?

De, ha mi áruljuk el az államot…?

Akkor meghalunk, százados elvtárs. Ez ilyen egyszerű. És kiérdemeljük a parasztok meg munkások gyűlöletét és megvetését, és meghalunk, ennyi. Romanov az idő távolából bámult egyenesen tisztjének szeme közé. Most viszont a tizedesen volt a sor, hogy föltegye saját kérdését. Nem nagyon akarózott neki, de úgy tűnt, szemei helyette is kérdezni fognak: Mit tettél, százados?

Az utca túloldalán pedig, a magnetofonos csupán zokogást regisztrálhatott, és azon tűnődött éppen, mi okozhatja.

*

– Mit csinálsz, drágám? – kíváncsiskodott Ed Foley, és a mikrofonok is hallották rajta kívül.

– Éppen listákat állítok össze, hogy mit vigyünk magunkkal, ha elutazunk. Olyan sok mindent kell fejben tartanom, jobb, ha már most nekilátok.

Foley áthajolt a nő válla fölött. A nőnek volt ugyan jegyzettömbje meg ceruzája, de most éppen egy műanyag lapra irkált, méghozzá rajztollal. Az a fajta írószerszám, ami ott függ majdnem minden hűtőszekrényen és rögtön letörölhető az egész egy nedves ronggyal is.

MAJD ÉN CSINÁLOM, írta a nő. NEKEM TÖKÉLETES TRÜKKÖM VAN RÁ. Mary Pat itt elmosolyodott, és felmutatott egy csoportképet Eddie hokicsapatáról. Mindegyik játékos aláírta, és legfelül, orosz macskakaparással Eddie firkantotta oda, anyjának segítségével: – Annak a férfinak, aki nekünk szerencsét hoz mindig. Köszönettel, Eddie Foley.

Férje csak a homlokát ráncolta hozzá. Jellemző volt feleségére, hogy mindig a merészebbik utat választja. De… és itt megrázta a fejét. De mi? A KARDINÁLIS láncon belül az egyetlen ember, aki azonosíthatná férjét, soha nem látta még annak arcát. Meglehet, hogy Eddie-ben nyoma sincs a nő magabiztosságának, viszont ő meg sokkal körültekintőbb. Elismerte Mary Pat szenvedélyét, amit az munkája iránt érzett, no meg kifogyhatatlan trükkjeit is, de hát – a fenébe is, néha túlontúl bátor már. Jó – hát akkor miért nem mondod meg neki? kérdezte magától.

Azt is tudta már, mi fog történni – a nő előveszi majd praktikus érveit. Nincs már rá idő, hogy újabb küldöncláncot alakítsanak ki. Mindketten tudják, hogy a nő alibije tökéletes, hogy még soha nem is gyanakodtak rá.

De – a francba is, ez az egész tevékenység nem egyéb kibaszott DE-k egymásba fonódó sorozatánál!

RENDBEN, DE HÁT LEGALÁBB FEDEZD LE A HELYES KIS SEGGEDET!!!! Írta a férfi most a műanyag lapra. A nő szeme szinte szikrát szórt, amikor tisztára törölte. Aztán ő is felírta rá saját üzenetét:

GYERE, HADD ÁLLJON FEL A MIKROFONOSOKNAK IS!

Ed majdnem megfulladt, annyira próbált nem nevetni. Mindig így van ez, bevetés előtt, gondolta magában. Nem mintha bánta volna. Csak egyszerűen eléggé furcsának találta, ez minden.

Tíz perccel később pedig, a lakóház alagsorának egyik helyiségében, két orosz lehallgatótechnikus fülét hegyezve figyelte a Foleyék hálószobájából kiszűrődő hangokat.

*

Mary Pat Foley szinte kötelességszerűen ébredt hat óra tizenötkor. Odakinn még mindig sötét volt. El is tűnődött rajta, mennyire formálhatta nagyapjának karakterét az orosz telek hidege meg sötétje…

Elkészítette a reggelit és megpróbált mindenkibe életet verni. Ha az ember olyan lakásban él, ahol csak egyetlen fürdőszoba van, ez igencsak megköveteli, hogy beosszák. Már hallatszott is Ed szokásos zsörtölődése, meg a kölykök szinte kötelességszerű nyafogása is.

Istenem, de jó lesz már újra otthon lenni, gondolta magában. Amennyire szerette a kihívást, amit az jelentett neki, hogy a sárkány szájában dolgoznak szinte, az itteni élet nem volt különösebben vidám a gyerekek számára. Eddie szerette a hokit, viszont nagyon hiányolta ezen a hideg, jellegtelen helyen a neki bizony kijáró gyerekkort. Nos, ez is máshogy lesz nemsokára! Mindenkit felpakolnak szépen a Pan Am járatára, és zsupsz haza, úgy itt hagyják Moszkvát, mintha sosem látták volna – ha nem is örökre, de legalább öt évre. Milyen szép is az élet Virginiában, az árapályos területeken. Vitorlázni lehet a Chesapeake-öbölben. Enyhék a telek! Itt úgy be kell csomagolni a kölyköket, mintha eszkimók volnának odafönn, azon a kurva északon, gondolta. Mindig is próbáltam harcolni a hideggel.

A reggelit már épp az asztalra tette, amikor Ed végre kijött a fürdőszobából, és átengedte nejének a helyet. A megszokott rendszer persze az volt, hogy a férfi készíti a reggelit, aztán felöltözik, mialatt felesége útnak indítja a gyerekeket.

A fürdőszobában aztán a nő hallotta, hogy bekapcsolják a tévét. Ő meg belenevetett a tükörbe. Eddie nagyon szerette a megszokott reggeli tornát – az asszony, aki a képernyőn megjelent, úgy nézett ki, mint valami dokkmunkás. Úgy is nevezte, hogy munkásnőőőő! Hét óra tizenötre mindenki felöltözött és indulásra készen állt. Mary Pat pedig egy csomagot fogott a hóna alá.

– Takarítási nap, igaz? – kérdezte nejétől Ed.

– Időben visszajövök, hogy beengedhessem – biztosította róla férjét.

– Oké. – Ezzel Ed kinyitotta az ajtót.

Három perccel később már a kocsiban ültek mindannyian. Ezúttal Ed foglalt helyet a volánnál. Kifelé haladtukban a kölykök integettek a rendőrnek, aki valójában KGB-s volt most is, de azért mosolyogva ő is visszaintett. Amint azonban a kocsi befordult a sarkon, rögtön felemelte a fülkében telefonját.

Ed szemét a visszapillantó tükrön tartotta, felesége pedig már jó előre úgy állította be a külső tükröt, hogy ő is hátra láthasson. A kölykök hátul vitatkoztak valamin, amire persze egyik szülő sem figyelt.

– Jó napnak látszik ez a mai – jegyezte meg csendben a férfi. Senki sem követ minket.

– Aha. – Egyetértek. Nagyon oda kellett figyelniük természetesen, mit beszélnek a kölykök előtt. És annak is megvan mindig a veszélye, hogy a kocsit lehallgatják.

Ed először az iskolához vitte őket. Odakinn várt, amíg felesége bevitte a srácokat. Eddie és Katie úgy néztek ki, mint két teddy-bear, ebben a téli öltözékben. Felesége eléggé boldogtalannak tűnt, amikor visszajött.

– Nikki Wagner beteget jelentett. Azt akarják, hogy vegyem át tőle az osztályát ma délután – közölte férjével, amikor visszaült mellé. Az meg csak morgott valamit. Tulajdonképpen tökéletes az időzítés. Sebességbe tette hát a Volkswagent és gyorsan visszament a Lenin sugarútra. Játszma indul.

Most már szemük egyfolytában rátapadt a tükrökre.

*

Vatutin ezredes Filitov szomszédjának lakásában tartózkodott. A család, mely eredetileg ott lakott, átköltözött már két nappal ezelőtt a Moszkva szállóba. Végignézte már az alanyról készített összes videoszalagot, közben az érzéketlenségig leitta magát, egyúttal felhasználta a lehetőséget, hogy három további tisztet állítson munkába a “kettesektől”. A két lakást elválasztó falba már megfelelőképpen bevezették a tűmikrofonokat és unott arccal hallgatták, miként küszködik kemény fejfájásával az ezredes ezen a reggelen. Valami azt súgta neki, hogy ez lesz a nagy nap.

Az ivás, mondta magában, miközben teáját kortyolgatta. Utána kényszeredett grimasz jelent meg az arcán. Talán arra van szükség, hogy a másik is igyon, ha meg akarjuk érteni egymást. Biztos volt benne, hogy Filitov kitalált már magának valamit, és arra is még élénken emlékezett, hogyan pillantotta meg az ezredest azzal az áruló fürdőalkalmazottal annak idején, amikor amaz szemmel látható macskajajjal tántorgott be a gőzbe… pontosan úgy, mint jómagam. Eddig stimmel, döntötte el. Filitov az a fajta hős, akiből rosszfiú lett. Nem lehetett számára valami könnyű a hazaárulás elkövetése, és valószínűleg jó sok italra van mindig szüksége hozzá, hogy el tudja altatni igencsak felkavart lelkiismeretét is.

– Errefelé tartanak – jelentette rádión az egyik kommunikációs.

– Épp itt – közölte alárendeltjeivel Vatutin. – Száz méternyire innen fog majd lezajlani.

*

Mary Pat még egyszer átfutotta mit is kell tennie. A becsomagolt fotó átadása lehetővé teszi majd számára, hogy átvehesse a filmet, amit szépen becsúsztat a kesztyűje alá. Aztán ott volt még a jelzés. Kesztyűs kézfejét végighúzza homlokán, mintha verejtéket törölne le onnan, aztán megvakarja szemöldökét. Ez a “veszély kitörés” jelzés. Nagyon remélte, hogy a férfi figyelni fog rá, bár ő maga a jelet még soha nem adta le, Ed egyszer már felkínálta a kitörést, de akkor visszautasították.

Itt van hát az épület. Ed a padka felé tartott, közben az úttesten levő lyukakat kerülgette. A nő keze megmarkolta a csomagot, és miközben másik karjával az ajtó fogantyúja után nyúlt, férje rápaskolt neje lábára. Sok szerencsét, kicsim.

*

– Folejeva épp most szállt ki a kocsiból, és az oldalbejárat felé tart – szólalt meg a rádió. Vatutin elvigyorodott az idegen hangzású név oroszosítása fölött. Először ki akarta venni az övébe tűzött automata fegyvert, de aztán meggondolta magát. Jobb, ha mindkét keze szabadon marad. Egy fegyver pedig elsülhet véletlenül is. Itt viszont nincs helye a véletleneknek.

– Halljak valami ötletet? – kérdezte.

– Ha a nő helyében volnék, a koccanásos átadással próbálkoznék – válaszolta rögtön az egyik.

Vatutin jóváhagyólag bólintott. Aggasztotta, hogy képtelenek voltak a folyosón is kialakítani a kamerás megfigyelést, de hát a technikai tényezők nem így alakultak. Mindig ugyanaz a probléma az igazán érzékeny ügyeknél. Az okosak egyben a legóvatosabbak is. Az ember nem kockáztathatja, hogy elriassza őket. És abban biztos volt, hogy az amerikaiak amúgy is éberek.

Szerencsére, a legtöbb moszkvai lakásban mostanában már van kukucskálónyílás az ajtón. Vatutin magában hálát adott érte, hogy megnövekedett a betörések száma, mivel így a technikusai ki tudták cserélni a szokványos lencsét olyanra, mely lehetővé tette számukra, hogy szinte az egész folyosót beláthassák. Rögtön oda is ment, hogy átvegye a figyelést.

Mikrofonokat kellett volna elhelyeznünk a lépcsőházban is, jutott most eszébe hirtelen, írjuk ezt fel a legközelebbi alkalomra. Nem minden ellenséges kém veszi ugyanis igénybe a liftet.

*

Mary Pat azért nem volt az az atléta, mint férje. A fordulóban kicsit megállt, felpillantott, aztán lefelé, a lépcsőházban. Figyelte az esetleges zajokat, miközben pulzusa kicsit lelassult végre. Aztán digitális órájára pillantott. Itt az idő.

Kinyitotta hát a menekülőajtót és tempósan nekivágott a folyosó közepe felé.

Oké, Misa. Remélem, nem felejtetted el beállítani az órádat tegnap este.

Ez az utolsó alkalom, ezredes. És végre, az Isten szerelmére, fogadd el már ezúttal a kitörésre vonatkozó jelet, és talán még az is meglehet, magán a Farmon fognak majd kikérdezni, az én fiam pedig találkozhat egy igazi, orosz hőssel végre…?

Istenem, bárcsak látna most a nagyapám…

Soha nem járt még itt addig, soha nem hajtott még végre átadást ebben az épületben. De kívülről ismerte már minden zugát, húsz percet szentelt rá, hogy átfusson a részletes vázlatrajzon. A KARDINÁLIS ajtaja… ott van!

Itt az idő! Szíve megugrott egy kicsit, amikor látta, hogy kinyílik az ajtó, vagy harminc lábnyival arrébb.

Micsoda profi! De ami ezután következett, az olyan meglepetésként érte, mint derült égből a villámcsapás.

*

Vatutin szeme szinte kikerekedett az ijedtségtől a nagy zajra. A lakás ajtaján elhelyezett tolókát tipikus orosz kivitelezéssel szerelték fel, vagy fél milliméternyivel arrébb. Amikor kicsúsztatta, hogy ki tudjon ugorni az előszobából, ha szükséges lesz, tisztán hallhatóan kattant egyet.

*

Mary Pat Foley alig változtatott lépteinek ütemén. Kiképzése annyira átvette az uralmat teste fölött, mint valami számítógépes program. Kukucskálónyílás volt az ajtón, ami hirtelen kivilágosodott:

– volt ott valaki

– az a valaki most megmoccant

– ez a valaki épp most kinyitotta ki az ajtózárat.

Fél lépést tett hát jobbra a kesztyűs kézfejével megdörzsölte homlokát. Nem kellett imitálnia, hogy verejtékét törli le. Izzadt rendesen.

Misa észrevette a jelet és azonnal megdermedt. Kíváncsi pillantás látszott arcán, ami kezdett már lassan halvány mosolyba átmenni, de aztán hirtelen meghallotta az ajtónyitást. Egy pillanat alatt tudta, hogy az onnan kilépő férfi nem a szomszéd.

– Le van tartóztatva! – kiáltotta Vatutin, majd látta, hogy az amerikai nő meg az orosz férfi egymástól egy méternyire áll, és azt is, hogy mindkettőjük mindkét keze le van eresztve. A mögötte álló tisztek a “kettesektől” viszont nem láthatták az enyhe csalódottságot a férfi arcán.

– Már megbocsásson? – kérdezte a nő kitűnő oroszsággal.

– Micsoda? – mennydörgött Filitov olyan haraggal, ami csak egy másnapos, profi katonától telik ki.

– Maga… – mutatott az ismeretlen férfi Mrs. Foleyra –, szépen felfekszik a falra.

– Amerikai állampolgár vagyok, és mint ilyet, maga nem…

– Maga amerikai kém – válaszolta a százados, és nekilökte a nőt a falnak.

– Micsoda? – A nő hangja egyszerre tanúskodott pánikról és riadtságról, nyoma sem volt már benne a professzionalizmusnak, gondolta a százados, de aztán gondolatait rögtön megzavarta a folytatás. – Miről beszél? Mi ez az egész? Kicsoda maga? – Aztán a nő üvöltözni kezdett: – Rendőrség – hívja valaki a rendőrséget. Megtámadtak! Segítsen valaki, kérem!

Vatutin ügyet sem vetett rá. Addigra már megragadta Filitov karját, egy másik tiszt pedig az ezredest a falnak szorította, úgy vette el tőle a filmkazettát. Egy pillanatig, ami óráknak látszott, még az is eszébe villant, mint valami rémisztő gondolat, hogy elcseszte az egészet, hogy a nő tulajdonképpen nem is CIA-s. De, amikor a film ott volt a kezében, nagyot nyelt, és Filitov szeme közé nézett.

– Maga le van tartóztatva hazaárulásért, ezredes elvtárs. – Hangja sziszegősre váltott a mondat végén. – Vigyétek el!

Most pedig a nőhöz fordult. Annak szeme kerekre tágult a félelemtől, no meg a dühtől. Már négyen is kidugták fejüket a folyosóra, úgy bámultak.

– Én Vatutin ezredes vagyok az Állambiztonsági Bizottságtól. Épp most eszközöltünk egy letartóztatást. Csukják be az ajtót és mindenki menjen a maga dolgára. – Hozzátette még, hogy az utasítás végrehajtására öt másodpercet kapnak.

– Jó reggelt, Mrs. Foley – kezdte ezután. Látta a másikon, mennyire küszködik, hogy visszanyerje önuralmát.

– Kicsoda maga – és mi ez az egész?

– A Szovjetunió nem nagyon kedveli azon vendégeit, akik államtitkokat lopkodnak el. És biztos vagyok benne, hogy ezt magával közölték is Washingtonban – bocsánat, Langleyben.

A nő hangja megremegett, amikor válaszolt. – A férjem az Egyesült Államok diplomáciai testületének az önök országába akkreditált tagja. Követelem, hogy azonnal felvehessem a kapcsolatot a követséggel. Nem tudom, miben sántikál, viszont tudom azt, hogyha egy diplomata terhes feleségének elmegy a gyereke, abból elég nagy diplomáciai incidens kerekedik, hogy bekerüljön az esti TV-híradóba! Egy szót sem szóltam ahhoz a férfihoz. Hozzá sem értem. Ő se hozzám – és ezt maga is tudja, Uram. Ami pedig azt illeti, mire figyelmeztettek engem odaát, Washingtonban, hát arra, hogy maguk, itteni bohócok, igencsak szeretik zaklatni az amerikaiakat a maguk kis ostobácska kémesdijeivel.

Vatutin moccanás nélkül hallgatta végig az egészet, bár a “terhes” szó igencsak felkeltette a figyelmét. Tudta ugyan a szobalány jelentéseiből – aki hetente kétszer ezeknek a lakását takarította –, hogy Folejeva egy idő óta teszteli magát. És, ha – nagyobb incidens keveredik ki ebből, mint amit ő maga akarna. Megint csak felemeli hát fejét a politikai sárkány. Geraszimov elnöknek kell majd erre nézve döntést hoznia.

– A férjem odakinn vár rám.

– Majd közöljük vele, hogy magát őrizetbe vettük. Válaszolnia kell néhány kérdésünkre. Nem lesz bántódása!

Mary Pat ennyit már magától is tudott. Azon érzett rémületét, ami épp most történt vele, komoly mértékben tompította büszkesége. Gyönyörű teljesítményt nyújtott, és ezt ő maga is tudta. A diplomáciai közösség tagjaként, alapjában véve biztonságban van. Egy-két napig még ott tarthatják, de ha komolyabb mértékben durváskodnak vele, az bizony azt eredményezheti, hogy vagy féltucatnyi oroszt pillanatok alatt hazazsuppolnak Washingtonból. Mellesleg szólva pedig, valójában nem is terhes.

Mindez azonban most nem volt lényeges. Nem ejtett egyetlen könnycseppet sem. Nem mutatott más érzést, csak amit elvártak tőle. Amire nézve kiképezték és eligazították már jóval előbb. Ami viszont igenis számított, hogy a legjelentősebb ügynök odavan, és vele együtt a lehető legfontosabb információ is. Sírni szeretett volna, sírnia kellett, de nem fogja megszerezni ezt az örömet az őt letartóztató gennygócoknak. Épp elég ideje lesz majd a sírásra hazafelé a gépen.

16

– Sok mindent elmond erről az emberről az a tény, hogy egyenesen a követségre ment és feladta azt a telexet – mondta végül Ritter. – A nagykövet még azelőtt tiltakozhatott hivatalos jegyzékben a külügyminisztériumnál, hogy nyilvánosságra került volna a “diplomatastátusszal összeférhetetlen viselkedés” miatti letartóztatás.

– Ez is némi vigasz – jegyezte meg sötéten Greer.

– Legkésőbb egy napon belül illene, hogy visszakapjuk – folytatta Ritter. – Amúgy is megkapták a PNG-t. A következő Pan Am járaton már jöhetnének is.

Ryan székében fészkelődött. És mi van a KARDINÁLIS-sal? kíváncsiskodott. Jézusom, itt beszélgetünk erről a szuperügynökről, egy héttel később pedig… És az egyszer biztos, hogy odaát nincs legfelsőbb bíróság, ami kicsit megnehezítené a dolgot, ha valakit ki akarnak végezni.

– Van realitása, hogy kicserélhetjük? – kérdezte Jack.

– Ugye, viccelsz? – emelkedett fel Ritter és az ablakhoz ment. A CIA parkolója, reggeli három lévén, majdnem üres volt. Csak néhány kocsi pihent elszórtan a hóbuckák között. – Még ahhoz sincs elegendően fontos személy az őrizetünkben, hogy csökkenteni próbáljuk a büntetését. Holtbiztos, hogy nem fogják kiengedni.

– Szóval a számunkra meghalt, és vele együtt az adatok is.

– Ezt közölték velünk – bólintott rá Moore bíró.

– Segítség a szövetségesektől? – kérdezte Ryan. – Meglehet, hogy Sir Basilnél mozgásba indul valami, ami a segítségünkre lehet.

– Ryan, az égvilágon semmi sincs, amit tehetnénk még érte, hogy megmentsük azt az embert. – Ritter odafordult, hogy egész dühét az opportunizmus legközelebbi megtestesítője ellen fordítsa. – Meghalt, halott – no persze még lélegzik, de attól még ugyanolyan halott marad nekünk. Egy hónap, kettő, talán három mostantól fogva. Közleményt adnak majd ki, amit megerősíthetünk más forrásokon keresztül is. Mi meg pezsgőt nyitunk majd az emlékére.

– Mi van a Dallas-szal? – kérdezte Greer.

– Micsoda? – fordult oda Ryan.

– Erről nem szükséges tudnod – szólalt meg Ritter, szinte egyenesen hálásan, hogy neki is volt végre célpontja. – Az újra a haditengerészeté.

– Oké – bólintott Greer. – Ennek minden bizonnyal lesznek komoly következményei. – Az admirális ezzel Moore bírótól igencsak vészjósló pillantást érdemelt ki. Most már egyenesen az elnökhöz kellett mennie.

– És mi újság nálad, Ryan?

– A fegyverzetellenőrzési tárgyalásokon? – vont vállat Jack. – Attól függ, hogyan kezelik a dolgot. Elég széles körben vannak lehetőségeik és mindenki, aki azt mondja, meg tudja jósolni, melyiket fogják választani, nagy hazudozó.

– Nincs is jobb egy szakértői véleménynél – jegyezte meg Ritter.

– Sir Basil úgy véli, Geraszimov lépést akar eszközölni a legfelsőbb szinten. Elképzelhető, hogy ezt is arra a célra használná fel – jegyezte meg hűvösen Ryan –, de én személy szerint úgy vélem, hogy Narmonovnak, aki ezzel már a negyedik emberét helyezte el a politbüróban, túlontúl nagy politikai befolyása van már. Ennélfogva dönthet amellett, hogy tovább megy és megköti a megállapodást. Megmutatja a pártnak, milyen erős is ő, amikor a béke érdekében jár el. Vagy, ha további politikai sebezhetőséget erezne, mint amit én magam látok a képben, úgy erősítheti meg ellenőrzését a párt fölött, hogy tőlünk, mint a szocializmus megátalkodott ellenségeitől, megszabadul.

– Neki kell látnotok – rendelkezett Moore bíró. – Az elnök valami eléggé kemény kapaszkodót akar, mielőtt Ernie Allen megint elő akarja venni az SDI témát.

– Igen, uram. – Jack felállt. – Bíró úr, várható, hogy a szovjetek nyilvánosságra hozzák a KARDINÁLIS letartóztatását?

– Jó kérdés – szólt közbe Ritter.

Ryan már az ajtó felé tartott, de újból megállt. – Várjunk csak egy kicsit.

– Mi az? – kérdezte Ritter.

– Úgy hallottam itt, hogy a nagykövet még azelőtt tiltakozott, hogy a külügyminisztérium bármit is mondott volna, igaz?

– Igen, Foley villámsebesen járt el, hogy legalább ebben megelőzzük őket.

– Minden elismerésem Mr. Foleyé, senki sem lehet nála gyorsabb – mondta Ryan. – Bizonyára már azelőtt kinyomtatták a sajtóközleményt, hogy begyűjtötték volna.

– És? – kíváncsiskodott Greer admirális.

Jack most újra csatlakozott hármukhoz. – Szóval a külügyminiszter Narmonov embere, igaz? Ugyanígy Jazov is a honvédelmi minisztériumban. Ők viszont nem tudták – folytatta Ryan. – Ugyanannyira meglephette őket, mint minket.

– Az nem létezik – csattant fel Ritter. – Nem hiszem, hogy így csinálnák odaát a dolgokat.

– A feltételezés jogodban áll. – Jack most igencsak megmakacsolta magát. – És milyen bizonyíték támasztja alá ezt a kijelentést?

Greer itt elmosolyodott. – Egyelőre semmi, már amennyire tudjuk.

– A francba is, James, tudom, hogy ő…

– Folytasd csak dr. Ryan – mondta Moore bíró.

– Ha az a két miniszter nem tudta, mi történik, az egészen más fordulatot ad az ügynek, nem igaz? – dőlt székének támlájára Jack. – Oké, azt még belátom, hogy kihagyták belőle Jazovot – végtére is a KARDINÁLIS az ő, első számú beosztottja –, de miért hagyták volna ki a külügyminisztert is? Ilyenkor persze mindenki gyors. Elsőnek akar kapcsolatba lépni az újságírókkal egy ilyen pazar sztorival.

– Bob? – kérdezte a DCI.

Az operációs igazgatóhelyettes sosem kedvelte különösebben Ryant – úgy vélte, túl gyorsan jutott eléggé magasra –, de végül is Bob Ritter becsületes ember. A DDO hátradőlt hát és egy pillanatra belekortyolt kávéjába. – A fiúnak igaza lehet. Meg kell még erősítenünk néhány részletet. De, ha megerősítést nyernek – akkor legalább ugyanannyira politikai akció is az egész, mint egyszerűen a “kettesek” ügye.

– James?

A felderítési igazgatóhelyettes jóváhagyólag bólintott. – Rémes.

– Meglehet, hogy nem is csak egyszerűen egy jó információforrás elvesztéséről beszélgetünk most itt – folytatta Ryan, hangosan spekulálva. – A KGB akár politikai célzattal is felhasználhatja az egészet. Amit viszont nem látok tisztán, az a hatalmi bázis. Az Alekszandrov frakció három szilárd tagból áll. Narmonovnak most már négy van, ha számbavesszük az új fickót, Vanejevet is…

– A francba! – Ez Ritter volt. – Feltételeztük, hogy amikor a lányát begyűjtötték, majd szabadon engedték, vagy nem törték meg – a pokolba is, azt mondják róla, a nő úgy néz ki, mint aki rendben van – vagy túl fontos számukra az apja ahhoz, hogy…

– Zsarolás. – Most Moore bírón volt a sor. – Igazad volt, Bob. És Narmonov nem tudta. Geraszimovnak kell tulajdonítanunk az egészet. Annak a szarházinak volt néhány gyönyörű lépése… Ha mindez igaz, máris többségben vannak Narmonovval szemben, neki meg fogalma sincs róla. – Egy pillanatig homlokát ráncolta. – Úgy spekulálgatunk itt, mint egy csapat amatőr.

– Nos, jól megkeveri a forgatókönyvet, az egyszer biztos. – Ryan majdhogynem elmosolyodott, míg végül ki nem kerekedett benne a logikus következtetés. – Megbuktathattuk volna az első szovjet kormányt harminc éve, amely liberalizálni akarta országát. – Mi lesz ebből az újságokban? kérdezte magától Jack. És az ember tudja, hogy kifogják deríteni. Az ehhez hasonló dolgok túl zaftosak ahhoz, hogy sokáig titokban maradhassanak…

*

– Tudjuk, mit csinált és azt is tudjuk, mióta. Itt a bizonyíték rá. – A férfi fényképeket lökött a nő elé az asztalra.

– Szép felvételek – jegyezte meg Mary Pat. – Hol a követség képviselője?

– Senkit nem engedhetünk be magához. Addig tartjuk itt, amíg csak akarjuk. Ha szükséges, évekig – jött az udvariatlan válasz.

– Nézze, uram, én amerikai vagyok, igaz? A férjem diplomata. Mint ilyen, érinthetetlen, és én szintúgy. Csak azért, mert azt hiszik, hogy én is csak egy ostoba amerikai háziasszony vagyok a sok közül, gondolják, úgy lökdöshetnek ide-oda és annyira ijesztgethetnek, hogy végül aláírom a maguk átkozott, ostoba, előre elkészített vallomását, miszerint idióta kém volnék. Nos, nem vagyok, és nem is leszek. A kormányom pedig meg fog védelmezni. Ami pedig engem illet, foghatják szépen azt a vallomást, mustárt önthetnek rá és megehetik. Isten a tudója, hogy errefelé az étel amúgyis annyira rossz, higgyék el, jót tesz egy kis rostosabb az étrendjükben – jegyezte meg a nő. – Meg azt is mondják, hogy ez a kedves öregember, akihez éppen vittem a képet, szintén letartóztatásban van, igaz? Nos, azt hiszem, magának egyszerűen elment a józan esze.

– Tudjuk, hogy sokszor találkozott vele.

– Kétszer. Múlt évben is láttam egyszer egy meccsen – nem, bocsánat, pár héttel ezelőtt találkoztunk egy diplomáciai fogadáson. Ez összesen három alkalom, de csak szigorúan hokiügyekben. Ezért is vittem oda a képet. A csapatban a fiúk úgy gondolják, szerencsét hoz nekik kérdezze meg őket, mind aláírták, a képet, nem igaz? Mindkét alkalommal, amikor a meccsen megjelent, elsöprő győzelmet arattunk, és a fiam is jó pár gólt söpört be. És maga azt hiszi, hogy ez az ember kém, csak mert elment egy ifi hokimeccsre? Istenem, maguk errefelé tényleg azt hiszik, hogy minden ágy alatt amerikai kém rejtőzködik?

A nő egyenesen élvezte alakítását. Nagyon körültekintően jártak el vele. Semmi sem olyan jó, mint a veszélyeztetett terhesség, mondta magában Mary Pat. Miközben megint megszegett egy az idők próbáját már kiállt, újabb szabályt a kémek világában: Ne mondj semmit. Locsogott, mint bármely, magából kikelt állampolgár – no, természetesen, a diplomáciai mentesség védőpajzsa alatt az oroszok vaskos ostobasága miatt. Közben figyelmesen ügyelt kihallgatója reakcióira. Ha van valami, amit az oroszok gyűlölnek, hát az, ha lenézik őket. Különösen akkor, ha amerikaiak teszik, akikkel szemben végzetes kisebbrendűségi érzés alakult ki bennük.

– Régebben azt hittem, a követségen a biztonságiak csak nyűgnek voltak jók – kaffant fel újból egy pillanat múlva. – Ne csináljátok ezt, ne csináljátok azt, legyetek körültekintőek, ha valamit lefényképeztek. Én meg nemhogy lefényképeztem valamit, hanem egyenesen át merészeltem adni neki egy felvételt! A rajta levő kölykök viszont oroszok – kivéve Eddie-t. – Ezzel elfordult, a tükörbe nézett. Mary Pat azon tűnődött hirtelen, vajon az oroszok maguktól gondolták-e ki ezt az egész izét, vagy az amerikai filmekből vették az ötletet.

– Bárki is képezte ki, tudta a dolgát – jegyezte meg Vatutin, a szomszéd szobából a tükörre meredve. – Tudja, hogy itt vagyunk, de csak nem hagyja abba. Mikor fogjuk szabadon engedni?

– Ma késő délután – válaszolta a második főigazgatóság feje. – Semmi értelme nem volna továbbra is itt tartani. A férje már összecsomagolta az egész lakást. Pár másodpercet igazán várhattatok volna még – tette hozzá a tábornok.

– Tudom. – Nem volt értelme újból elmagyarázni a hibás ajtózárat. A KGB-nél nem szokás mentegetőzéseket figyelembe venni, még ezredesektől sem. Amúgy sem ez volt az ügy lényege, Vatutin és főnöke egyaránt tudták. Elkapták Filitovot – nem éppen az átadás kellős közepén, de azért elkapták. Viszont ez volt az ügy célja, legalábbis, ami őket illeti. Mindkét férfi más-más részleteiről tudott a dolognak, de úgy kezelték információjukat, mintha nem is létezne. Ez volt mindkettőjük esetében a legokosabb.

*

– Hol van az emberem? – makacskodott Jazov.

– Természetesen a lefortovói börtönben – válaszolta Geraszimov.

– Azonnal látni akarom. Most rögtön. – A honvédelmi miniszter még arra sem ügyelt, hogy levegye a sapkáját, ott állt lábközépig érő nagykabátban. Arca még most is piros volt a hűvös februári levegőtől – vagy a dühtől, gondolta Geraszimov. Talán éppen a félelemtől…

– Ez nem az a hely, ahol követelőzni lehet, Dimitrij Tyimofejevics. Én is tagja vagyok a politbürónak. Én is ott ülök a honvédelmi tanácsban. És még az is meglehet, hogy maga itt belekeveredik a vizsgálatba. – Geraszimov ujjai halkan doboltak az akta tetején.

Ettől teljesen megváltozott Jazov arcszíne megint. Elsápadt, határozottan nem a félelemtől. Geraszimovot meglepte, hogy a katona nem vesztette el önuralmát. Úgy beszélt, mintha egy újonchoz szólna:

– Most és itt, azonnal mutassa meg a bizonyítékait, ha van hozzá mersze!

– Helyes. – A KGB elnök felcsapta hát az aktát és kivett belőle néhány fotót, majd átnyújtotta őket.

– Maga engem figyeltetett?

– Nem, Filitovot. Csak történetesen maga is ott volt.

Jazov megvetéssel dobta vissza a fényképeket. – Na és? Misát meghívták egy hokimeccsre. Én elkísértem. Jó meccs volt. Van egy amerikai fiú is a csapatban – találkoztam már az anyjával pár fogadáson vagy másutt – ó, igen, György-teremben, amikor az amerikai tárgyaló felek utoljára ideát jártak. A nő is ott volt a mérkőzésen, hát köszöntöttük egymást. Szórakoztató asszony, bizonyos fokig üresfejű. A rákövetkező reggelen pedig kitöltöttem a közvetlen kontaktusra vonatkozó kötelező jelentést. Ugyanígy Misa is.

– Ha olyan üresfejű, mit törődik vele? – kíváncsiskodott Geraszimov.

– Azért, mert amerikai. A férje pedig valamiféle diplomata. Én meg eléggé ostoba voltam, amiért hagytam, hogy megérintsen, mint látjuk. A kontaktusról szóló jelentés éppen iktatás alatt van. Majd küldök egy másolatot az enyémről és Filitov ezredeséről is. – Jazov most már még nagyobb önbizalommal beszélt. Geraszimov kicsit elszámíthatta magát.

– A CIA ügynöke.

– Akkor biztos vagyok benne, hogy a szocializmus fennmarad, Nikolaj Boriszovics. Nem is hittem, hogy maguknál ilyen ostoba fickókat alkalmaznak – helyesbítek, egészen a mai napig nem hittem.

Jazov honvédelmi miniszter kis időt hagyott magának, hogy megnyugodhasson. Bár a moszkvai arénában újoncnak számított – egészen a legutóbbi időkig a távolkeleti katonai körzet parancsnoka volt, ahol Narmonov figyelt fel rá – azért tudta, mire is megy ki errefelé valójában a küzdelem. Nem hitte el, nem hihette, hogy Filitov hazaáruló – nem hitte, a férfi múltja miatt; nem hihette, mivel a botrány egy csapásra tönkretenné a szovjet hadsereg egyik leggondosabban megtervezett karrierjét. A sajátját.

– Ha valós bizonyítéka van az emberem ellen, azt akarom, hogy az én, saját biztonságiaim megvizsgálhassák. Ön, Nikolaj Boriszovics, az én minisztériumom bevonásával akar politikai játszmába bocsátkozni. Nem fogom eltűrni semmiképpen, hogy a KGB beleszóljon, hogyan vezessem a hadsereget. A GRU-tól valaki ma délután idejön. Maga pedig kooperál vele, különben az egészet magam viszem a politbüro elé.

Geraszimovnak arcizma sem rándult, amikor a honvédelmi miniszter elhagyta a szobát, de azért hamar rájött, maga is követett el hibát. Túljátszotta magát – nem, mondta magában, egy nappal hamarabb játszotta ki az ütőkártyát. Azt vártad Jazovtól, hogy összetörjön, hogy megtörjön a nyomás alatt, hogy elfogadja a még meg sem tett javaslatot.

És mindez azért, hogy az az ostoba Vatutin nem szerzett még határozott bizonyítékot. Miért nem tudott még egy másodpercet várni!

Nos, nincs más hátra, teljeskörű vallomást kell kicsikarni Filitovból.

*

Colin McClintock hivatalos munkahelye, az angol nagykövetségen volt, a kereskedelmi irodában. Pont szemben a Kremllel, a Moszkva folyó túlpartján. Valójában ő az a tiszt, aki Szvetlána Vanejevát “futtatta”, és kölcsönbe adta a CIA-nak egy bizonyos, célra, amit soha nem magyaráztak meg neki, viszont az utasítások egyenesen a londoni Century House-ból származtak, mely az SIS központja. A hírszerzési titkosszolgálatnál dolgozik.

Azóta McClintock a nőt csak akkor látta, ha hivatalos dolguk volt, más angol alattvalókkal meg oroszokkal maguk körül. A többi, moszkvai SIS tiszt kezelte a nő itt-ott letett anyagait, bár tulajdonképpen ő maga volt felelős annak tevékenységéért. Az általa kijuttatott adatok elkeserítőek voltak, de azért kereskedelmi értelemben hasznukat lehetett venni. A kémeknél az ember kénytelen elfogadni, amit kap tőlük, ez a nő pedig elég sok belső pletykát is továbbadott, amit egyenesen apjától hallott.

De valami baj történt Szvetlána Vanejevával. Eltűnt íróasztala mellől, aztán visszajött, valószínűleg kihallgatáson lehetett Lefortovóban, közölte velük is a CIA. Ennek McClintock számára vajmi kevés értelme volt. Ha egyszer az embert beviszik a lefortovói börtönbe, hosszabb időre szokták ott tartani, mint egy-két nap. Valami nagyon furcsa történhetett. És a férfi egy hétig várt rá, hogy rájöjjön, pontosan mi is lehet az. A nő által letett dolgok természetesen érintetlenek maradtak. Az SIS-től nem ment senki a közelükbe sem. Csak látni akarták tisztes távolságból, hogy ottmarad-e a letett holmi.

Most azonban lehetősége kínálkozik rá, amikor kereskedelmi delegációt vezet át az állami szintű tervezéssel foglalkozó ügynökség textilrészlegén. A nő felpillantott és látta, hogy idegenek jönnek. McClintock leadta a rutinszerű lekérdező jelet. Nem tudta, milyen választ kap. Azt sem, mit fog jelenteni egyáltalán a válasz. Fel kellett tételeznie, hogy a nőt megtörték, teljességgel kompromittálták, de valahogy neki is reagálnia kell majd. Leadta hát a jelet: mindkét kezével végigszántott haján. Olyan természetességgel, mint ahogy lélegzik az ember. Minden ilyen jelet pontosan erre találtak ki. A nő válasza abban állt volna, hogy kinyitja az íróasztal egy fiókját és kivesz onnan egy ceruzát vagy egy tollat. Az előbbi azt jelentené, hogy, “minden rendben”. Az utóbbi pedig figyelmeztetés. A nő azonban semmit sem tett, csupán folytatta az éppen olvasott okmány tanulmányozását. Az egész majdnem annyira meglepte a fiatal hírszerzőtisztet, hogy bámulni kezdett, de aztán rögtön összeszedte magát. Különböző dolgokat csinált, ami jelenthette volna bármit bárkinek, akárhogy is figyel.

Ami azonnal megragadta, az a nő arckifejezése volt. Az egykor élettel teli arc most teljes közönyt tükrözött. Maga volt az érzéketlenség szobra. Mint bármelyik arc egy moszkvai utcán. Teljesen más személy ült itt előtte, aki egykor egy nagyon magas beosztású pártfunkcionárius előjogokban részesített lánya. És nem volt benne semmi színészkedés. Ebben biztos lehetett; ehhez nem volt meg a nőben a kellő ügyesség sem.

Elkapták hát, mondta magában McClintock. Elkapták és aztán elengedték. Fogalma sem lehetett róla, mért engedhették el, de ez már nem is az ő dolga. Egy órával később pedig visszafurikázta az üzletembereket a szállodájukba. Ő maga meg visszament az irodába. A Londonnak nagy sietve elküldött jelentés három oldalnyi lett. Fogalma sem volt a felfordulásról, amit ki fog váltani. És arról sem, hogy egy másik SIS tiszt még ugyanezen a napon újabb jelentést küldött, ugyanazzal a futárpostával.

*

– Helló, Arthur – szólalt meg egy hang a telefonban.

– 'Reggelt – bocsánat, jó napot, Basil. Milyen az idő Londonban?

– Hideg, nedves és nyomorúságos. Bár átmehetnénk hozzátok, az óceán túloldalára és napozhatnék kicsit.

– Ha erre jársz, mindenképpen állj meg minálunk.

– Úgy is terveztem. Kora reggel már ott szeretnék lenni.

– Mindig van hely a számodra nálam.

– Akkor hát, viszlát holnapig.

– Óriási. Viszlát. – Ezzel Moore bíró letette.

Ez aztán a nagy nap, gondolta a központi hírszerzés igazgatója. Először elveszítjük a KARDINÁLIS-t, aztán Sir Basil Charleston akar átjönni valamivel, amit nem mer elmondani a világ legbiztonságosabb telefonrendszerén keresztül sem! Odaát még mindig délelőtt volt, ezért hát számított rá, még kilenc órát lesz az irodában. Mi az istennyila történhetett?

*

– Te ezt bizonyítéknak nevezed? – kérdezte Jevgenyij Ignatyev tábornok, a szovjet hadsereg saját hírszerzése, a GRU kémelhárítással megbízott főnöke. – Ezeknek a megfáradt, öreg szemeknek úgy tűnik, nem egyéb, mint amikor valaki halászni akarván – vékony jégre téved.

Vatutin nagyon elcsodálkozott, hogy a KGB főnök ezt az embert ideküldte az ő irodájába, hogy felülvizsgálja az ő ügyét.

– Ha elfogadható magyarázatot találtok a filmre, a kamerára, és a naplóra egyaránt, talán tegyétek meg azt a szívességet nekem, hogy velem is közlitek.

– Azt mondod, te magad vetted ki a férfi kezéből, nem pedig a nőéből. – Ez kijelentés volt, nem kérdés.

– Kétségtelen nagy hiba volt a részemről, amire nincs is mentségem – közölte méltóságteljesen Vatutin, ami mindkét férfit egyaránt meglepett kissé.

– És a kamera?

– Úgy találtuk mágnessel felerősítve a hűtőgép belsejében.

– Amikor első alkalommal kutattátok át a lakást, nem találtátok meg, úgy látom. És nincsenek rajta ujjlenyomatok sem. És a Filitovról készített, megfigyelési nyilvántartás sem mutatja, hogy használta volna. Szóval, ha most közli velem, hogy ti helyeztétek el nála mind a filmet, mind a kamerát, hogy várhatjátok el tőlem a miniszter meggyőzését arra nézve, hogy a gyanúsított maga hazudik?

Vatutint igencsak meglepte a kérdés hangneme. – Szóval végül is elhiszitek, hogy kém?

– Hogy én mit hiszek, annak semmi jelentősége. Zavarónak találom ugyan a napló létezését, viszont el sem hinnéd, milyen sokszor megszegik a biztonsági előírásokat csak azokban az ügyekben, amik hozzám kerülnek. Különösen, ha magasabb beosztású egyénekről van szó. Minél fontosabb lesz valaki, annál kevésbé tartja fontosnak az előírásokat. Jól tudod, kicsoda Filitov. Több csupán egyszerű hősnél. Rendkívül híres Szovjetunió-szerte – a jó öreg Misa, Sztálingrád hőse.

– Olvastam az aktáját – válaszolta közömbös hangon Vatutin.

– Jelképe szinte az egész hadseregnek. Az ember nem végezhet ki egy jelképet ilyen kétértelmű bizonyíték alapján, Vatutin. Nektek semmi egyebetek sincs, csupán ez a pár felvétel. Erre nézve viszont nincs objektív bizonyítékotok, hogy a férfi készítette volna őket.

– Még ki sem kérdeztük.

– És gondolod, könnyű lesz? – forgatta szemeit Ignatyev. Nevetése durva ugatásnak hatott. – Tudod-e, mennyire kemény az az ember? Németeket ölt, miközben ő maga égett! Ez a férfi ezerszer szembenézett a halállal, és tudod mit csinált, egyszerűen levizelte!

– Ki tudom szedni belőle, amit akarok – makacskodott csendben Vatutin.

– Kínzással? Megőrültél? Sztálin halott, ezredes elvtárs, és Berija is.

– Megadja nekünk a szükséges információt anélkül, hogy fizikailag kárt tennénk benne – válaszolta Vatutin.

– Francokat!

– Ez esetben, tábornok, mit javasol? – kérdezte Vatutin, de már maga is tudta a választ.

– Hadd vegyem át én az ügyet. Majd azon leszünk, még egyszer ne árulhassa el a Rogyina-t, abban biztosak lehettek – ígérte Ignatyev.

– És természetesen, megmentitek a hadsereget is a szégyentől.

– Mindenkit megmentenénk a szégyentől, nem utolsó sorban téged, ezredes elvtárs, amiért elkúrtad ezt az úgynevezett vizsgálatot.

Nos, pontosan az, amit vártam. Egy kis hangoskodás, pár fenyegetés, vegyesen némi szimpátiával meg elvtársiassággal imitt-amott. Vatutin látta, hogy még van számára kiút. De a biztonság egyben azt is jelentette volna, hogy vége a karrierjének. Erre nézve eléggé egyértelmű volt az elnöktől kapott, kézzel írott üzenet. Két ellenfél közé szorult, és bár az egyik jóváhagyását még mindig megkaphatná, a nagyobbik, kitűzött cél rejti magában a nagyobbik kockázatot is. Távol tudná tartani ugyan magát a nyomozás igazi céljától, és ezredes maradhatna élete hátralévő részében. Vagy folytathatná úgy, ahogyan elkezdte – bármiféle politikai motívum nélkül, idézte fel magában keserűen Vatutin – és akkor megkockáztatná a kegyvesztettséget. A döntés paradox módon könnyűnek bizonyult. Vatutin nemhiába dolgozott a “ketteseknél”…

– Ez az én ügyem. Az elnök nekem adta, hogy vezessem le, és meg is fogom tenni a magam módján. Köszönöm a tanácsot, tábornok elvtárs.

Ignatyev magában felnézett a másikra, meg a megnyilatkozására is. Nem túl gyakran fordult elő, hogy tisztességgel találkozott volna.

– Kívánsága szerint. Elvárom viszont, hogy tájékoztassanak minden tevékenységükről. – Ignatyev szó nélkül távozott.

Vatutin pár percig ott ült még az asztalánál. Saját helyzetét mérlegelte. Aztán kocsijáért telefonált. Húsz perccel később már a lefortovói börtönben volt.

– Lehetetlen – közölte vele az orvos, még mielőtt bármit kérdezett is volna.

– Micsoda?

– Be akarjátok rakni ezt az embert az érzékfosztó tartályba, igaz?

– Hogyne.

– Valószínűleg megölné. Nem hiszem, hogy ezt akarjátok. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy nem fogom az egész vállalkozásomat ilyesmi miatt kockára tenni.

– Ez az én ügyem, és én fogom lefolytatni…

– Ezredes elvtárs, a kérdéses ember hetven éves elmúlt már. Előttem fekszik az orvosi aktája. Megtalálható rajta a közepesnek mondható keringési betegség minden tünete természetesen, ebben a korban ez normális – ezenkívül légzési problémái is vannak a papírok szerint. Az első szorongási időszak beköszöntésekor úgy robbanna fel a szíve, mint valami ballon. Ezt szinte garantálhatom.

– Mit értsünk ezalatt, hogy felrobbanna a szíve?

– Már elnézést, de eléggé bonyolult orvosi szakkifejezéseket elmagyarázni laikusoknak. Szívrohamnak hívják, ezredes, a szívkoszorúverőér elzáródását. A szívizom egy része elhal, a szív teljes egészében megáll vagy aritmiás lesz; mindkét esetben megszűnik azonban vért szivattyúzni, ezért hát a beteg meghal. Világos? A tartály alkalmazása szinte minden bizonnyal szívrohamot váltana ki ennél az alanynál, az a roham pedig szinte biztos, hogy egyenlő lenne a halállal. Nem, ezredes elvtárs, ennél az embernél a tartály nem használható. Nem hiszem, hogy megakarnának ölni valakit.

– És mi van, ha valamilyen más megoldást választunk? – kérdezte csendesen Vatutin. Istenem, mi van, ha nem tudok…?

– Ha annyira biztosak benne, hogy bűnös, lőjék agyon egyszerűen, és annyi – jegyezte meg az orvos. – Viszont mindenféle komolyabb, fizikai durvaság valószínűleg megölné a beteget.

És mindez amiatt az istenverte ajtózár miatt, mondta magában Vatutin ezredes.

*

Ronda egy rakéta volt. Az a fajta, amit a gyerekek szoktak rajzolni. A repülőgép tetején helyezték el.

A gép a híres SR-71-es Blackbird volt. A Lockheed cég Mach hármas felderítője. Két nappal ezelőtt repítették ide a Csendes-óceán nyugati partján fekvő Kadena légitámaszpontról. Végiggurult a nevadai Nellis légitámaszpont kifutóján, mielőtt kicsaptak volna a lángok az utánégető motorból. Az SR-71-es tartályaiból szivárgó üzemanyagot – a Blackbirdből elég sok szivárog ki mindig is – a hő gyújtotta meg, a toronyszemélyzet nem kis örömére. A pilóta épp a megfelelő időpontban húzta vissza a botkormányt és a Blackbird orra ezzel felemelkedett. A szokásosnál egy kicsit tovább tartották vissza a kormányt, így a gépmadár teljes teljesítménnyel ment át meredek, negyvenöt fokos emelkedőbe. És egy pillanat múlva semmi nem tanúsította már, hogy itt volt a földön. Eltűnt a felhők között, vagy tízezer láb magasan.

A Blackbird egyre csak emelkedett. A Las Vegas-i légiforgalom-ellenőrzők felfigyeltek a gépre képernyőiken. Látták, hogy oldalirányban alig mozog, bár magasságleolvasása gyorsan változik, mint a reptéri csarnokban a félkarú banditák forgóhengere. Egymásra pillantottak megint egy nagyágyú a légierőtől – aztán mindenki ment a maga dolgára.

A Blackbird pedig már hatvanezer lábon délkeleti irányban tartott, a White Sands rakétakilövő felé. A pilóta ellenőrizte az üzemanyagot. Volt bőségesen, és elengedte magát kicsit a kimerítő felkapaszkodás után. A fedélzeti mérnököknek igazuk volt. A gép hátán guggoló rakéta egyáltalán nem számított. Mire oda jutott, hogy fel kell röpítenie a Blackbirdöt, el is feledkezett az események hatása alatt a fekete állvány céljáról. Minden szerelvényt, amit eredetileg egymotoros, fényképező felderítést végző, pilóta nélküli gép befogadására terveztek, majdnem minden SR-71-esről eltávolították már, erről viszont nem. Az okok nem voltak egészen világosak a repülő karbantartási naplójából. A pilótanélküli gépet eredetileg arra tervezték, hogy olyan helyekre mehessen el, ahová a Blackbird nem képes, viszont azonnal fölöslegessé vak, amint felfedezték, hogy tulajdonképpen nincs is olyan hely, ahová az SR-71-es ne mehetne el biztonságban. A gép egyetlen korlátozó tényezője az üzemanyag volt.

*

– Juliet Whiskey, itt Control. Hallasz engem? Vége – közölte az őrmester a mikrofonon át.

– Control, itt Juliet Whiskey. Minden rendszer működik. Névlegesen profil szerint vagyunk.

– Értettem. Indítsátok el a kilövési sorrendet az én jelzésemre. Öt, négy, három, kettő, egy: mehet!

Száz mérföldnyivel arrébb, a pilóta maximális teljesítményre állította az égőket és maga felé húzta a botkormányt. A Blackbird, mint mindig, most is gyönyörűen engedelmeskedett. Szinte farkára állt és rakétaként lőtte ki magát az égbolt felé. Még mielőtt a közel százezer fontnyi tolóerő éreztette volna hatását. A pilóta szeme szinte rátapadt a műszerekre, miközben a magasságmérő úgy pörgött körbe-körbe, mint valami őrült óra. Sebessége most már ezerháromszáz mérföld volt óránként és tovább növekedett, miközben az SR-71-es semmibe vette a gravitációt.

– Leválás húsz másodperc múlva – közölte a pilótával a hátul ülő rendszeroperátor. A Blackbird most már áthaladt a százezer lábas határon is. A cél egy-húsz volt. A vezérlőszervek egytől egyig megbízhatatlanok lettek. Odafönn még ahhoz sem volt elegendő levegő, hogy megfelelően ellenőrizni lehessen a gépet. A pilóta tehát még a szokásosnál is körültekintőbb akart lenni. Csendben figyelte, hogyan éri el pár másodperccel hamarabb az ezerkilencszázat, aztán:

– Felkészülök a leválásra… elszakadás, elszakadás! – közölte hátul a férfi. A pilóta leejtette a gép orrát és elegáns fordulóba kezdett balra, hogy könnyedén áthaladjon Új-Mexikó fölött, mielőtt visszafelé fordulna, Nellis irányában. Ez most sokkal könnyebbnek ígérkezett, mint a szovjet határ mentén röpködni – alkalmanként pedig, akár át is a határon… a pilóta eltűnődött rajta, vajon át tud-e ruccanni Vegasba, hogy megnézzen egy showt, miután leszálltak.

A célpont még pár másodpercig folyamatosan emelkedett, meglepő módon viszont nem gyújtotta be a rakéta motorját. Most már ballisztikus tárgynak számított, mely a fizika törvényeinek engedelmeskedve haladt csupán. Túlméretezett bordái elegendő aerodinamikai ellenállást fejtettek ki, hogy állandóan a megfelelő irányba forduljon, amint a gravitáció kezdi megint megszerezni az ellenőrzést fölötte. A rakéta százharmincezer lábon billent át, és rövid tétovázás után végre orra a föld felé fordult.

Aztán gyújtott a motorja. Csupán négy másodpercig égett a szilárdüzemanyagos motor. De ez már elég volt hozzá, hogy kúp alakú orrát olyan sebességre gyorsítsa fel, ami még a Blackbird pilótáját is elképesztette volna.

*

– Oké – közölte a hadsereg egy tisztje. A pontvédelmi radar készenléti üzemből aktívba ment át. Azonnal meglátta a behatolót. A célpont, vagyis a rakéta, durván ugyanolyan sebességgel nyomult át az atmoszférán, mint egy ICBM robbanófeje. A férfinak nem is kellett kiadnia a parancsot. A rendszer teljesen automatizált. Kétszáz yarddal arrébb az üvegszáltető lerobbant a lapos gipszelemekbe fúrt, betonlyukról és egy FLAGE tört a magasba. Inkább hasonlított lándzsára, mint rakétára, és majdnem olyan egyszerű is volt. Milliméterhullámos radarja szigorúan nyomon követte a behatolót. Az adatokat pedig fedélzeti mikroszámítógép dolgozta fel folyamatosan. Ennek a figyelemreméltó összetevője, hogy az összes alkatrészt már meglévő, magas technológiájú fegyverzetről vették át.

Odakinn az emberek lövészárokból figyelték. Látták a felfelé vágtató, sárga fénycsíkot, és hallották is a masszív rakétamotor robaját. Aztán pár másodpercig semmi.

A FLAGE rátartott célpontjára. Pár foktöredéknyit manőverezett aprócska kiigazító rakétáival, majd lerepült róla az orrot fedő sapka. És ami feltárulkozott, az a kívülálló számára úgy nézett ki, mint valami esernyő összehajtogatott váza. Talán, ha tíz yardnyi átmérőjű lehetett…

Úgy nézett ki, mint egy július 4-iki rakéta, csak éppen zajtalan volt. Páran ujjongtak. Bár mind a célpont, mind pedig a FLAGE “robbanófeje” ez esetben teljes mértékben közömbös volt, a robbanás energiája a fémet és a kerámiát egyaránt izzó gőzzé változtatta át.

– Négyből négy – jegyezte meg Gregory. Megpróbált nem ásítani. Látott már eddig is tűzijátékot.

– Ne használja az összes búsztert, őrnagy – korholta a fiatalembert Parks tábornok. – Továbbra is szükségünk van ugyanis a pálya közbeni módosító rendszerre, no meg a terminál-védelmiekre.

– Igen, uram, de itt ránk semmi szükség nincsen. Működik.

Az első három teszt alkalmával, a célpontként szolgáló rakétát egy Phantom vadászgépről lőtték ki. A washingtoniak pedig kijelentették, hogy a tesztsorozat egyenesen alábecsülte az erre tartó robbanófejek elfogásának nehézségeit. Az SR-71-esnek, mint indító platónak az alkalmazása, Parks elgondolása volt. A pilóta nélküli gép nagyobb magasságról és nagyobb kezdősebességgel való indítása sokkal gyorsabb, visszatérő célpont esetén is alkalmassá tette. Ez a teszt valójában kicsivel jobban megnehezítette a dolgokat, mint várták, de a FLAGE szemmel láthatólag ezt cseppet sem bánta. Parks kicsit aggódott a rakétairányító szoftver miatt, de – mint Gregory észrevette – azért az működött.

– Al – szólalt meg Parks –, kezdem azt hinni, hogy ez az egész program működni fog.

– Hogyne. Miért ne? – Ha azok az ügynökségi okádékok megszerzik számunkra az orosz lézerre vonatkozó terveket…

*

A KARDINÁLIS egymagában üldögélt üres cellájában, mely másfél méter széles volt, kettő és fél hosszú. Egyetlen villanykörte árválkodott a magasban. Odalent meg egy fapriccs, alatta vödörrel. Ablaknak nyoma sem, kivéve a kukucskálónyílást a megrozsdásodott vasajtón. A falak tömör betonból. Sehol egy hang. Még a folyosón szolgálatot teljesítő, időnként mászkáló őr lépteinek zaját sem tudta kivenni. Elvették tőle egyenruhájának zubbonyát és a szíjat is, meg fényes csizmáit, helyettük ócska papucsot kapott. A cella az alagsorban volt. Ennél több információ nem állt rendelkezésére. Azt is csak a nedves levegőből érzékelte. Hideg volt.

De korántsem annyira, mint szívében. Bűnének óriási súlya hirtelen annyira nyomasztotta, mint soha még eddig. Mihail Szemjonovics Filitov ezredes, a Szovjetunió háromszoros Hőse, hirtelen magára maradt saját hazaárulásával. A csodálatos, határtalan anyaföldre gondolt, ahol élt, melynek távoli látóhatárát és végtelen távlatait mind orosz honfitársai népesítették be. Egész életében büszkeséggel és becsülettel szolgálta őket. No, meg saját vérével is. Bizonyíték a testén fellelhető rengeteg sebhely. Emlékezett még a katonákra, akikkel együtt szolgált, akik közül sokan az ő parancsnoksága alatt haltak meg. És arra is, hogyan haltak meg, győzedelmesen, átkozva a német harckocsikat meg ágyúkat. Csak akkor vonultak vissza mindig, amikor rákényszerültek. Még akkor is inkább támadtak, ha tudták, hogy óráik meg vannak számlálva már.

És mindannyiukat elárulta.

Mit fognak most szólni az embereim? A priccsel szemközti, egyhangú betonfalra meredt.

Mit mondana Romanov?

Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van egy italra, századosom, szólalt meg egy hang. Csak Romanov tudott egyszerre komoly és jókedvű lenni. Az ilyesfajta gondolatokat könnyebb vodkával vagy szamogannal megemészteni.

Tudod-e miért? kérdezte Misa.

Sosem mondtad meg nekünk, miért, századosom. És Misa most megtette. Nem tartott tovább, csak egy rövidke pillanatig.

Egyrészt a fiaidért, másrészt a feleségedért. Mondd meg, százados elvtárs, miért haltunk meg?

Misa ezt nem tudta. Még a lövöldözés alatt sem. Katona volt, és amikor egy katona országát megtámadják, a katona harcbaszáll, hogy elűzze az ellenséget. Annál könnyebb a dolog, ha az ellenség olyan brutális, mint amilyenek a németek voltak…

A Szovjetunióért harcoltunk, tizedes.

Jobban meggondolva a dolgot, tényleg ez az igazság? Első pillantásra úgy idézem fel magamban, mintha Oroszországért, anyácskánkért harcoltunk volna, de most, jobban meggondolva azt hiszem, érted harcoltunk, százados elvtárs.

De…

Egy katona az elvtársaiért harcol, századosom. Én magam a családomért. Érted és a csapatunkért, hiszen ti voltatok a családom. Azt hiszem, te is a családodért harcoltál, a nagyobbért meg a kisebbért egyaránt. Ezért mindig irigyeltelek is, kapitányom, és büszke voltam rá, hogy mindkettőnek úgy tettél a részesévé, ahogyan.

De én megöltelek. Nem kellett volna…

Mindannyiunknak megvan a maga végzete, százados elvtárs. Az enyém az volt, hogy fiatalon haljak meg Vjazmánál, feleség, gyermekek nélkül, de még így sem haltam meg család nélkül.

Téged bosszultalak meg, Romanov. Elkaptam a Mark-IV-est, ami téged megölt.

Tudom. Megbosszultad a családod minden halottját. Miért gondolod, hogy szerettünk téged? Miért gondolod, hogy érted haltunk meg?

Értetted? kérdezte meglepetten Misa.

Meglehet, hogy a munkások meg a parasztok nem, de a ti embereitek annál inkább. Most már tudjuk azt is, mi az a végzet, ti pedig nem.

De mit tegyek ezután?

A századosok nem szoktak ilyen kérdéseket feltenni a tizedeseknek. Romanov most felnevetett. Megadtad hát a választ minden kérdésünkre.

Filitov feje felemelkedett, amint megmozdult cellájának ajtaján a zár.

Vatutin azt várta, hogy egy megtört embert talál odabenn. A cella magányának, a személyiségétől megfosztott fogolynak – aki egyedül van félelmeivel meg bűneivel – mindig megvan a kellő hatása. De, amikor erre a megfáradt, megroggyant öregemberre pillantott, szinte látta, miként változik meg a másik szeme és szája egyaránt.

Köszönöm neked, Romanov.

*

– Jó reggelt, Sir Basil – szólalt meg Ryan, amint a férfi táskái után nyúlt.

– Helló, Jack! Nem is tudtam, hogy téged küldöncként is használnak.

– Attól függ, ki mellett kell küldöncködni, mint mondják. A kocsi odaát áll. – Arrafelé mutatott. Vagy ötven yardnyival arrébb parkoltak.

– Constance üdvözletét küldi. Hogy van a család? – kérdezte Sir Basil Charleston.

– Jól, köszönöm, És milyen London?

– Bizonyára nem felejtetted még el a teleinket.

– Nem. – Jack felnevetett, miközben kinyitotta az ajtót. – Viszont emlékszem még a sörre is. – Egy pillanat múlva mindkét ajtó kinyílt, de rögtön be is csukódott.

– Minden héten letörlik a kerekeket – közölte Jack. – Mennyire komoly a dolog?

– Mennyire komoly? Annyira, hogy magamnak kellett idejönni eldönteni. Valami nagyon furcsa dolog történik. Félresikeredett valószínűleg a tieiteknek valamilyen akciója, igaz?

– A válaszom igen, de a többit már a bíró fogja majd közölni. Sajnálom, de nekem is csak nem régóta van meg a betekintésem a dologba.

– Vagyis, minden új neked is.

– Így van. – Ryan sebességet váltott, miközben kikanyarodott a reptérről elvezető útra.

– Akkor hát nézzük meg, vajon tudod-e még mindig, mennyi a kétszer kettő, Sir John.

Jack elmosolyodott, mialatt sávot váltott, hogy megelőzhessen egy teherautót. – Éppen a felderítési felmérést végeztem a fegyverkezési tárgyalások vonatkozásában, amikor belecsöppentem a dologba. Jelenleg Narmonov főtitkár politikai sebezhetőségét vizsgálgatom. Ha nem tévedek, pontosan ezért repültél át ide.

– És, ha én nem tévedek, a ti akciótok tényleg valami nagyon komolyat válthatott ki.

– Vanejev?

– Bizony.

– Jézusom. – Ryan egy pillanatra a másik felé is fordult. – Remélem, van valamilyen elgondolásotok, mert nekünk, Isten bizony nincsen. – Már hetvenöt mérfölddel vezette a kocsit. Tizenöt perc múlva Langleyben is voltak. Letették az autót a föld alatti garázsban, és a fejesek liftjén röpültek a hetedikre.

– Helló, Arthur. Nem túl gyakran fordul elő, hogy egy lovaggá ütött sofőr furikáz engem, még Londonban sem. – Az SIS feje széket húzott maga alá, miközben Ryan Moore osztályvezetőit hívta be.

– Szia, Bas' – szólalt meg Greer, amikor belépett. Ritter csak intett. Az ő akciója volt, ami ezt az egész válságot kiváltotta. Ryan a rendelkezésre álló, legkényelmetlenebb széket választotta magának.

– Pontosan szeretném tudni, mi történt – kezdte egyszerűen Charleston. Meg sem várta a körbeadott kávét.

– Egy ügynökünket letartóztatták. Rendkívül jól elhelyezett ügynök.

– Ezért van az, hogy Foleyék ma elrepülnek? – mosolyodott el Charleston. – Nem tudom, kik voltak, de amikor két embert kidobnak abból a gyönyörű országból, általában feltételezzük…

– Nem tudjuk, mi az, ami félresikeredett – közölte Ritter. – Körülbelül most kell Frankfurtban leszállniuk. Aztán még tíz óra, mire ideérnek, és megtartják a tájékoztatót. Olyan ügynököt működtettek, aki…

– Aki Jazov szárnysegédje volt – M. Sz. Filitov ezredes. Ezt már mi is kikövetkeztettük. Mióta volt a tiétek?

– Az egyik a tieitek közül szervezte be a mi számunkra – válaszolta Moore. – Ő is ezredes volt.

– Nem gondolod komolyan… csak nem Oleg Penkovszkij…? Szentséges atyaúristen! – Charleston egy pillanatra tényleg elámult, ezt Ryan tisztán látta. Pedig az ilyesmi nem esik meg gyakran. – Tényleg, azóta?

– Azóta bizony – mondta Ritter. – De hát nem ez a lényeg.

– Az a Vanejeva meg, akit nektek adtunk át időnként futárszolgálatra, része volt…

– Igen. Sosem került persze közel a lánc egyik végéhez sem, mellesleg szólva. Tudjuk, hogy valószínűleg begyűjtötték, de aztán újból munkába állt. Még nem ellenőriztük le persze, de…

– Mi viszont megtettük, Bob. A mi fickónk azt jelentette, hogy… hogy is mondjam, valahogy megváltozott. Nehéz volt leírni, de lehetetlen nem észrevenni. Mint az agymosásról szóló, rémisztő mesékben. Orwell meg ilyesmi. A fickó arra is felfigyelt, hogy a nő szabadon mászkál. Persze ezt az apjának tulajdonította. Aztán szereztünk tudomást valami igazán nagy dologról a honvédelmi minisztériumban – tudniillik, hogy Jazov első szárnysegédjét letartóztatták. – Charleston kis szünetet tartott, hogy megkevergesse kávéját. – Van egy forrásunk a Kremlben, amit eléggé árgus szemekkel őrzünk. Egyszóval megtudtuk, hogy Geraszimov elnök több órát töltött Alekszandrovval a múlt héten. Eléggé szokatlan körülmények között. Ugyanezen forrás figyelmeztetett bennünket, hogy Alekszandrov sürgető szükségét látja, hogy kisiklassa az egész peresztrojkát.

– Nos, világos, nem igaz? – kérdezte választ sem várva Charleston. Mindenkinek eléggé az volt. – Geraszimov bűncselekményre vett rá egy politbüró tagot, akit Narmonov lojálisának vélnek. De legrosszabb esetben is kompromittálta a honvédelmi miniszter támogatását. És jó sok időt töltött azzal az emberrel, aki Narmonov bukását szeretné. Félek, hogy a ti akciótok valami olyasmit válthatott ki, aminek nagyon kellemetlen következményei lesznek.

– Többről van itt szó – közölte a DCI. – A mi ügynökünk anyagot szerzett a szovjet SDI kutatásról. Iván máris áttöréssel dicsekedhet.

– Csodás – jegyezte meg Charleston. – Visszatérünk hát a régi szép időkhöz. Ezúttal viszont a “rakétarés” újfajta változata tényleg potenciálisan teljes, igaz? Én már eléggé öreg vagyok hozzá, hogy politikai irányvonalat változtassak. Nagy kár. Természetesen tudjátok, hogy a ti programotoknál kiszivárogtatás történik?

– Óh? – kérdezte Moore, pókerarccal.

– Geraszimov közölte ezt Alekszandrovval. Részletek sajnálatos módon nincsenek, kivéve, hogy a KGB rendkívül fontosnak véli.

– Kaptunk figyelmeztetéseket. Most ellenőrizzük – közölte Moore.

– Nos, a műszaki kérdések maguktól is rendeződnek. Általában így szokott lenni. Másrészt, a politikai kérdés kisebbfajta zavart keltett a PM-nél. Az is épp elég baj, amikor megbuktatunk egy kormányt, hogy meg akarjuk buktatni. Hát még, ha az egész véletlenül történik…

– Nekünk sincs jobban ínyünkre a dolognak egyetlen következménye sem, mint neked, Basil – jegyezte meg Greer. – Viszont különösebben sokat nem tehetünk e tekintetben.

– Elfogadhatjátok a szerződési feltételeket – jegyezte meg Charleston. – Akkor a mi barátunknak, Narmonovnak, eléggé megerősödne a pozíciója, és közölhetné Alekszandrovval, menjen a fenébe. Legalábbis, ez őfelsége kormányának nem hivatalos álláspontja.

Ez tehát látogatásod igazi célja, Sir Basil, gondolta Ryan. Ideje volt hát, hogy mondjon ő is valamit:

– Ez azt jelenti, ésszerűtlen korlátozásokat alkalmaznak majd a mi SDI kutatásunk terén. Ezenkívül pedig csökkentik robbanófejeink készletét annak tudatában, hogy az oroszok saját programjukkal kicsit most előrerohantak. Nem hiszem, hogy ez nagyon jó üzlet volna.

– És a Geraszimov vezette szovjet kormány az?

– És mi van, ha amúgy is ez kerekedik ki a dologból? – kérdezte Ryan. – Az én felmérésem már papíron van. Nem javaslom benne a további engedményeket.

– Mindig meg lehet változtatni egy írott okmányt – mutatott rá Charleston.

– Uram, én mindig szem előtt tartok egy szabályt. Ha valami úgy megy ki, hogy ott szerepel címe alatt az én nevem, az igen beszédesen mutatja, mit gondolok. De semmi esetre sem arról, amit más valaki akarna belemagyarázni gondolataimba – jegyezte meg Ryan.

– De hát ne felejtsétek el, hogy jómagam is barát vagyok. Ami valószínűleg a szovjet kormánnyal történik, nagyobb hasba rúgást jelentene a Nyugatnak, mint egyetlen védelmi programotok ideiglenes korlátozása.

– Az elnök nem fog két kézzel kapni utána – vetette közbe Greer.

– De, meglehet, hogy igen – válaszolta Moore.

– Kell lennie más megoldásnak is – mondta Ryan.

– Nincs, ha csak meg nem buktatjátok Geraszimovot. – Most Ritteren volt a sor. – Narmonovnak nem ajánlhatunk fel semmiféle, közvetlen segítséget. Még ha fel is tételezzük, hogy megkapná a figyelmeztetésünket, ami nem szükségszerű, még sokkal nagyobb kockázatot vállalnánk, ha belekeveredünk az ő belső politikai ügyeikbe. Ha a politbüró többi tagja csak megneszeli, hogy… azt hiszem kisebbfajta háborúval érne fel.

– Mégis, mi van, ha megtesszük? – kérdezte Ryan.

– Mi van, ha megtesszük? De micsodát? – makacskodott Ritter.

17

“Ann” a vártnál korábban jelent meg Eve's Leavesnél. A tulajdonos fel is figyelt rá. Szokásos mosolyával választott ki magának egy ruhát, amit aztán rögtön a próbafülkébe vitt. Egy perc sem telt bele, máris ott állt a kinti tükör előtt. Megint készpénzzel fizetett, és újfent lebilincselő mosollyal az arcán távozott.

A parkolóban aztán egy csapásra minden megváltozott. Felnyitotta a kapszulát és elolvasta a tartalmát. Ami bizony rövid, de annál zaftosabb káromkodást váltott ki belőle. Az egész üzenet csupán egyetlen papírlapból állt. Biszjarina cigarettára gyújtott, aztán a kocsi hamutartójában elégette a papírt.

Az egész munka hiábavaló volt! És ott van már Moszkvában, elemzés alatt. Nagyon ostobának érezte magát hirtelen. Bosszantó volt, hogy olyasmit továbbított, amiről ő úgy gondolta, titkosított anyag, és amikor megtudta, hogy érvénytelennek minősítették már, ezt az üzenetet is gyorsan továbbította.

Nos, végül is erre nézve figyelmeztettek. Lehet, hogy ez az első alkalom, de mindenképpen nem az utolsó. Hazahajtott, és gyorsan lefirkantotta üzenetét.

*

Ryanék nem híresek arról, hogy folyton-folyvást részt vesznek washingtoni koktélpartikon, de azért volt egy pár összejövetel, amit egyszerűen nem lehetett elkerülniük. A fogadást azért a jótékony célért rendezték, hogy pénzt teremtsenek elő egy gyermekkórház számára. Jack felesége pedig a sebészet főorvosának jó barátja. Az esti előadás volt a fénypont. Az egyik, kiemelkedő dzsesszzenész unokája életét a kórháznak köszönhette. Hálából részt vett a jótékonysági előadáson a Kennedy Központban. Valójában azonban most is ugyanúgy történt, mint mindig: az elit azért jött ide, hogy egymást lássa, saját magát pedig láttassa. Ezzel is aláhúzva fontosságukat. Mint a világ bármely részén, az elit itt is szükségét érezte, hogy fizessen az előjogokért. Jack nagyon is jól értette a jelenséget. Remélte, Isten gondoskodik róla, hogy minden a tervek szerint menjen az est folyamán.

A szórakoztató dolog az volt az egészben, ahogyan Ryant kezelték. Az ügynökségnél elfoglalt pozíciója mindig is csak elnagyoltan látszott. A bevezető megjegyzések valahogy így hangzottak: “Hogy állnak a dolgok Langley-ben?”, amit rendszerint affektáltan illett kimondani. Ezután jött Jack válasza, miszerint a CIA is csak egy a sok kormányzati ügynökség közül. Hatalmas épület, ahol rengeteg papír mozog. Ezzel aztán mindig sikerült meglepnie a legtöbb kíváncsiskodót. A CIA-ről ugyanis mindenki azt hitte, több ezer aktív kémet foglalkoztat. A tényleges szám természetesen titkos volt, de ennél sokkal alacsonyabb.

– Mi is a szokásos munkaidőben dolgozunk – magyarázta Jack egy jól öltözött nőnek, akinek szemei kicsit kitágultak. – Nekem pl. holnap még szabadnapom is lesz.

– Tényleg?

– Igen, kedden megöltem egy kínai ügynököt, és az embernek ilyenkor mindig jár egy szabadnap – mondta nagy komolyan, aztán elvigyorodott.

– Maga viccel!

– Így van, viccelek. Kérem, felejtse el, hogy valaha mondtam magának ilyesmit. – Ki ez a túlkoros lotyó? tűnődött.

– Mi van a jelentésekkel, miszerint ön vizsgálat alatt áll – kérdezte másvalaki.

Jack meglepetten fordult oda. – És kihez van szerencsém nekem?

– Scott Browning vagyok, a Chicago Tribune-tól. – Kezet sem próbált nyújtani. A játék elkezdődött hát. A riporter nem tudta, hogy maga is játékos, Ryan viszont igen.

– Elmondaná talán még egyszer? – kérdezte udvariasan Jack.

– Forrásaim szerint ön vizsgálat alatt áll illegális részvényügyletek miatt.

– Számomra valami merőben újról beszél – mondta Jack.

– Tudom, hogy találkozott az SEC nyomozóival – közölte szárazon a riporter.

– Ha tudja, akkor azt is tudnia kell, hogy megadtam számukra minden szükséges információt, ezek után pedig vidáman távoztak tőlem.

– Biztos benne?

– Hát hogyne. Nem csináltam az égvilágon semmi rosszat, és a kezemben vannak ennek bizonyítására a papírok is – makacskodott Ryan, talán egy kicsit túl nagy határozottsággal is, gondolta a riporter. Nagyon kedvére való volt, amikor az emberek sokat ittak. In vino veritas.

– Én viszont nem erről értesültem – kötötte az ebet a karóhoz Browning is.

– Nos, erről már nem tehetek! – válaszolta Ryan. Most már érzelem is kicsendült a hangjából, néhány fej feléfordult.

– Talán, ha nem volnának magához hasonlóak, akár működőképes hírszerzésünk is lehetne – jegyezte meg egy újonnan jött.

– És maga ki az istenfasza? – kérdezte Ryan, mielőtt odafordult volna. I. felvonás, 2. jelenet.

– Trent képviselő – tájékoztatta a riporter. Trent pedig a ház válogató bizottságának a tagja.

– Azt hiszem, egy bocsánatkéréssel tartozik – közölte Trent. Részegnek látszott.

– Mi végett? – kérdezte Ryan.

– Mit szólna a folyón túli összes elcseszéshez?

– Szemben az ezen az oldalon elcseszettekkel? – érdeklődött Jack. Az emberek kezdtek arrafelé mozogni. Az ember oda megy, ahol szórakozást talál magának.

– Tudom, miben mesterkedtek maguk odaát, és azt is tudom, hogy seggre estek. Nem tudatták velünk a dolgot, pedig a törvény megköveteli. Folytatták, én mondom magának, meg fognak fizetni érte, méghozzá nagyon drágán.

– Ha a maga italszámláját kell megfizetnünk, akkor tényleg drágán fogunk megfizetni. – Ryan ezzel megfordult, útjára bocsátva a másikat.

– Nagyfiú – szólt utána háta mögül még Trent. – Közeleg már a bukás perce.

Már talán húszan is figyelték őket. Látták, hogy Jack egy mozdulattal lekap egy pohár bort egy arra járó pincér tálcájáról. Látták arcán a pillantást, amivel majdhogynem ölni lehet. Páran pedig felidézték magukban, hogy Jack Ryan tényleg ölt már embert. Ez tény volt és kétes hírnév ugyan, de hírnév, amitől aztán valamifajta misztikum vette körül. Meggondoltan kortyolt egyet a francia burgundiból, mielőtt megfordult volna.

– Miféle bukásra gondol, Mr. Trent?

– Meg fog lepődni!

– Nem tudsz te engem semmivel meglepni, kispajtás.

– Az meglehet, de ön meglepett minket, dr. Ryan. Nem is hittük volna, hogy maga egyszerű kis szélhámos, és nem hittük volna, hogy annyi esze sincs, amivel megakadályozhatná, hogy belekeveredjen abba a bizonyos sorscsapásba. Azt hiszem, tévedtünk.

– Nagyon sok mindenben tévedsz, úgy bizony – sziszegte Jack.

– Tudja mit, Ryan? Egész életemben nem fogom tudni kitalálni, miféle ember maga.

– Hát ebben nincs semmi meglepő.

– Szóval, miféle ember maga, Ryan? – kíváncsiskodott Trent.

– Tudja, képviselő úr, ez most valahogy páratlan élmény a részemről – jegyezte meg könnyedén Jack.

– Hogyhogy?

Ryan modora egy csapásra megváltozott. Hangja mindenütt hallatszott a teremben. – Eddig még soha nem kérdőjelezte meg a férfiasságomat egy buzi!

Az egész terem elcsendesedett. Trent nem csinált ugyan titkot ez irányú érdeklődéséből, hat évvel ezelőtt nyilvánosságra is hozta már. Azért elsápadt. Kezében a pohár annyira remegett, hogy tartalmának egy része a márványpadlóra került, de sikerült megőriznie önuralmát. Majd szinte kedvesen folytatta.

– Ezért kettébe töröm a karrieredet.

– Ahogy gondolod, szivi. – Ryan ezzel megfordult és kisétált a teremből. Minden szem utána fordult. Egész eddig ment, amíg a Massachusetts Avenue forgalma meg nem állította. Tudta, hogy sokat ivott, de most a hideg levegőtől kezdett kitisztulni a feje.

– Jack? – szólt utána neje.

– Igen, drágám?

– Mi volt ez az egész?

– Nem mondhatom el.

– Azt hiszem, ideje hazamenned.

– Igazad lehet. Megyek, hozom a kabátokat. – Ryan visszasétált hát, és átnyújtotta a ruhatárjegyet. Hallotta, hogyan csendesedik el megint mindenki, amint visszatért. Szinte érezte a pillantásokat a hátán. Jack magára vette hát a nagykabátját, és karjára felesége nercét, mielőtt odafordult volna, hogy szembenézzen a felé irányuló tekintetekkel. Csak egyetlen szempár érdeklődött azonban iránta. Azt jól megnézte hát magának.

*

Misát nem lehetett egykönnyen meglepni, de azért a KGB-nek sikerült. Beleélte már magát a kínzásokba, a megpróbáltatások legrosszabbikába, de csak azért, hogy végül… csalódás érje? kérdezte magától. Semmiképpen sem ez volt a helyes kifejezés.

Cellában őrizték, és amennyire meg tudta állapítani, egyedül volt az egész blokkban. Semmiféle hang nem szűrődött át hozzá. Nem volt más “társasága”, csupán a cella ajtaján elhelyezett kukucskálónyílás alkalmankénti, fémes zaja. Azt hiszik talán, hogy a magány megváltoztat esetleg valamit benne. Filitov ezen csak mosolygott. Azt hiszik, egyedül vagyok. Nem tudnak az elvtársaimról.

Csak egyetlen, lehetséges válasz kínálkozott: ez a Vatutin fél tőle, hogy őt esetleg ártatlannak találják – de ez nem lehetséges, gondolta Misa. Az a csekista barom vette ki a kezéből a filmet.

Még mindig azon volt, hogy megpróbáljon mindent összerakni, közben pedig az üres betonfalat bámulta. Egyiknek sem volt az égvilágon semmi értelme.

De, ha azt várják el tőle, hogy féljen, akkor bizony keserűen csalódnak majd. Filitov jó párszor becsapta már a halált. Benne valami egyenesen áhítozott néha utána. Talán még bajtársaival is együtt lehetne újra. Beszélgetett ugyanis velük, nem igaz? Még az is lehet, hogy… nos, ha nem is élnek, de azért el sem tűntek egészen. Végül is, mi az a halál? Életében olyan ponthoz érkezett most, ahol a kérdésnek intellektuális értelme van. Előbb vagy utóbb, rá fognak majd jönni természetesen. Erre a kérdésre a válasz már jó néhányszor karnyújtásnyira volt csak tőle, de sosem tudta még eléggé erősen megragadni eddig…

Megcsörrent a kulcs a zárban, és felnyikkantak a pántok.

– Meg kellene olajozni. A berendezések Sokkal tovább tartanak, ha rendesen karbantartják őket – jegyezte meg, amikor felállt.

A börtönőr nem válaszolt, csak egyszerűen kitessékelte a cellából. Két fiatal őr állt a smasszer mellett. Húsz év körüli, szakálltalan ifjak, gondolta Misa. Fejüket a KGB-re oly jellemző arroganciával szegték fel. Ha negyven évvel korábbi időpontot írnánk, még tehetnék ez ügyben valamit, mondta magában Filitov. Ezek nem igazi katonák itt.

Erről lehet szó? gondolta hirtelen. Vatutin annak dacára óvatosan kezel engem, hogy tudja…

De miért?

*

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Mancuso.

– Valahogy nem tudom megmondani én sem – válaszolta Clark. – Feltehetőleg pár vadszamár Washingtonban képtelen eldönteni, mit is akarjon. Mindig előfordul.

A két jel egymástól számítva tizenkét órán belül érkezett. Az elsővel lefújták az akciót, és visszarendelték nyílt vizekre a tengeralattjárót. A második viszont azt közölte a Dallas-szal, hogy maradjon a Balti-tenger nyugati körzetében, és várja a további utasításokat.

– Nem szeretem, ha tartalékra tesznek.

– De hát senki sem tesz téged tartalékra, kapitány.

– Mennyiben érint ez téged? – kérdezte Mancuso.

Clark beszédesen vállat vont. – A dolog nagyrészt mentális. Ne izgulj, kapitány. Én tanítom is az ilyesmit, már amikor nem csinálom.

– És hányszor csináltad már?

– Nem mondhatom meg, de java részük elég jól sikerült.

– Java része – nem mind? De hát, ha nem…

– Akkor bizony mindenkinek izgalmassá válik az egész. – Clark elmosolyodott. – Különösen nekem. Van néhány óriási sztorim, de nem mondhatom el, sajnos. Nos, gondolom, te is így vagy ezzel.

– Hát nem panaszkodhatok. Nem mondhatjuk, hogy nem mozgalmas az életünk, igaz? – A két férfi a beavatottak pillantásával nézett egymásra.

*