Ryan egyedül vásárolt. Felesége születésnapja közeledett – pont a következő moszkvai út során lesz majd ezért, itt volt az ideje, hogy megvegye. Jól bevált hely már az ékszerész-sor. Ezért hát ott kezdte. Cathy még mindig hordja a nehéz arany nyakláncot, amit pár évvel ezelőtt ő adott neki, ezért hát hozzáillő fülbevalókat keresett. Nem tudta pontosan felidézni a mintázatot… No, meg ez a másnaposság sem segít, hát még az idegessége. Mi van, ha nem harapnak rá?

– Helló, dr. Ryan – szólalt meg egy ismerős hang. Jack némileg meglepődve fordult oda.

– Nem is tudtam, hogy maguknak ilyen messze is ki szabad jönniük. – II. felvonás, 1. jelenet. Jack nem hagyta, hogy látszon rajta megkönnyebbülése. E tekintetben viszont segítségére volt a macskajaj.

– A mozgási sugár egyenesen átszeli a Garfinkelst, ha az ember pontosan vizsgálja meg a térképet – mutatott rá Szergej Platonov. – Bevásárlás a kis feleségnek?

– Biztos vagyok benne, hogy az aktám megadja önnek az összes szükséges választ.

– Igen, születésnapja van – pillantott le a férfi a mellettük levő kirakatra. – Kár, hogy én ilyesmit nem engedhetek meg magamnak…

– Ha megfelelőképpen közelítené meg a dolgokat, az ügynökség valószínűleg adna azért valamit, Szergej Nyikolajevics.

– Viszont a Rogyina esetleg nem értené meg – válaszolta Platonov. – Ezt a fajta problémát maga is kezdi lassan megismerni, igaz?

– Maga figyelemreméltóan jól informált – motyogta Jack.

– Ez a dolgom. Éhes is vagyok. Talán vagyonának egy részét feláldozhatná és vehetne nekem egy szendvicset?

Ryan mindkét irányban a profi érdeklődésével tekintett végig az üzletsoron.

– No, nem ma – kuncogott Platonov. – Ma néhány kollégám, néhány elvtársam még a szokásosnál is elfoglaltabb és attól félek, hogy önöknél pedig az FBI nem rendelkezik elegendő emberrel a megfigyelési feladatokhoz.

– Ilyen probléma a KGB-nél viszont nem áll fenn – jegyezte meg Jack, miközben eltávolodtak az üzlettől.

– Meglepődne, ha tudná az igazságot. Miért feltételezik az amerikaiak, hogy a mi hírszerző szerveink különböznek bármiben is a magukétól?

– Ha ezalatt azt érti, hogy elcseszett, akkor feltételezem, hogy vigasztaló gondolat lehet. Mit szólna egy hot doghoz?

– Ha kóser – válaszolta Platonov, aztán gyorsan hozzátette: – Nem vagyok zsidó, mint minden bizonnyal tudja, viszont nagyon szeretem az ízét.

– Maga már túl régóta van itt – vigyorgott Jack.

– De hiszen Washington környéke olyan gyönyörű hely.

Jack ezzel besétált hát egy gyorskiszolgáló üzletbe. Eddig sikerült, gondolta Jack. Az emberek jöhetnek-mehetnek, még sem hallanak többet néhány, odavetett szónál. De azért tudta, hogy Platonov profi.

– Hallottam, hogy eléggé szerencsétlen jogi problémái vannak. – Platonov minden szónál elmosolyodott. Ez pedig azt volt hivatva jelezni a külső szemlélő felé, hogy mindennapos dolgokról beszélgetnek, tételezte fel Jack. Ehhez járult még hozzá, hogy orosz kollégája szemmel láthatóan nagy örömét lelte abban, amit csinál.

– Maga hitt annak a kis fasznak ott múlt éjszaka? Tudja, egy dolog van, amit tényleg csodálok Oroszországban. A mód, ahogyan maguk kezelik…

– Az antiszociális viselkedést? Igen – öt év kényszermunka tábor. A mi újfajta nyíltságunk nem terjed ki a szexuális perverziók jóváhagyásáig. Az ön barátja, Trent, megismerkedett valakivel, amikor legutoljára a Szovjetunióban járt. A kérdéses fiatal… ember jelenleg ilyen táborban tartózkodik. – Platonov azt persze elfelejtette közölni, hogy a férfi nem volt hajlandó együttműködni a KGB-vel, ezzel érdemelte ki a büntetését. Minek összezavarni a dolgokat? gondolta magában.

– Megtarthatják, áldásom rajta. Ideát nekünk is van belőlük éppen elég – morogta Jack. Rémesen érezte magát; a szeme állandóan ki akart szakadni a fejéből a rengeteg elfogyasztott bor és az elégtelen alvás következtében.

– Szóval, észrevettem. És mi abban a baj? – kérdezte Platonov.

– Tudja, én nem csináltam semmi rosszat. Az égvilágon semmit! Kaptam egy tippet egyik barátomtól, azt követtem csupán. Nem nagyon néztem utána, így történt. Szóval kerestem pár dolcsit – na és? Én az elnök számára írok hírszerzési tájékoztatókat! Ebben jó vagyok – ők meg utánam vetik magukat! Végül is… – Ryan itt megállt fájdalmas pillantást vetett Platonovra. – Szóval, mit törődik maga ezzel?

– Amióta először találkoztunk, pár évvel ezelőtt Georgetownban, őszintén csodálom magát. Ahogyan a terroristákat kezelte. Nem értek egyet ugyan a politikai nézeteivel, mint ahogyan minden bizonnyal maga sem az enyéimmel. De, mint férfiak egymás között, megmondhatom, hogy maga a férgek egy részét távolítja el az utcáról. Magára bízom, hogy hisz-e nekem, vagy sem, de én is érveltem már az ellen, hogy az állam támogatást nyújt ezeknek az állatoknak. Az igazi marxistáknak, akik fel akarják szabadítani népüket – igen, ezeknek minden elképzelhető módon biztosítanunk kell a támogatást –, de a banditák, azok gyilkosok. Egyszerű söpredék az egész, akik mint fegyverforrásra tekintenek ránk. Az én országom nem nyer általa semmit sem. A politikát félretéve pedig, maga igazán bátor és becsületes férfi. Én meg természetesen respektálom ezt. Nagy kár, hogy Amerika nem. Amerika csak a legjobbjait teszi piedesztálra. Így aztán a náluk kicsivel is rosszabbak szépen felhasználhatják őket célpontnak.

Ryan óvatos pillantása most megint a másik arcát kémlelte. – Ebben igaza van.

– Szóval, barátom – mit művelnek hát magával?

Jack nagyot sóhajtott, miközben szeme a folyosót kutatta. – Még ezen a héten ügyvédet kell szereznem. Gondolom, ő majd tudni fogja. Reméltem, hogy elkerülhetem. Azt hittem, ki tudom beszélni magam belőle, de ez az új szarházi az SEC-nél, ez a kis burnyák, akit Trent… – megint sóhajtott egyet. – Trent még a befolyását is latba vetette, hogy munkát szerezzen neki. Mennyiben akar fogadni velem, hogy azok ketten… máris azon találom magam, hogy egy véleményen vagyunk, maga meg én. Ha már kell, hogy az embernek legyenek ellenségei, legalább legyenek olyan ellenségek, akiket respektálni lehet.

– És a CIA nem segíthet?

– Nekem ott nincsen sok barátom – nos, ezt úgy is tudja. Túl gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán. Én voltam a leggazdagabb kölyök a környéken, Greer szőke hajú gyereke. Kapcsolataim voltak britekkel. Az ember így is szerezhet magának ellenségeket. Néha azon tűnődöm, vajon nem lehet-e, hogy egyikük… bizonyítani azonban nem tudom. De maga se hinne a számítógépes hálózatnak, amivel Langleyben dolgozunk. Az összes részvényügyletemet számítógépes rendszerekben tárolják… és tudja még, mi van? A számítógépes nyilvántartást megváltoztathatja bárki, aki tudja, hogyan… De próbáld bebizonyítani ezt, pajtás. – Jack két aszpirint vett elő és lenyelte.

– Ritternek nem nagyon tetszik az egész, soha nem is tetszett. Pár évvel ezelőtt rossz fényt vetettem rá, ő meg nem az a fajta, aki könnyen elfelejti az ilyesmit. Talán az egyik embere… nagyon jókkal dolgozott mindig is. Az admirális segíteni akar, de ő már öreg. A bíró már leköszönőben van, már úgy volt, hogy egy évvel ezelőtt lelép, de aztán valahogy ott ragadt még – még akkor sem segíthetne, ha akarna.

– Az elnök meg van elégedve a maga munkájával. Ezt biztosan tudjuk.

– Az elnök jogi végzettségű ügyész. Elég, ha neszét veszi, hogy egy kicsit kikerülte az ember a törvényt, és lenyűgöző gyorsasággal lesz az ember magányos. Van egy csoport a külügyminisztériumban, akik úgyszintén rám fenik a fogukat. Másképp látom a dolgokat, mint ők. Kurva egy város ez, ha becsületesek akarunk maradni benne.

Akkor hát igaz, gondolta Platonov. Először Peter Hendersontól, kódnevén Cassiustól, kapták a jelentést, aki több, mint tíz éve tömi adatokkal a KGB-t. Először, mint különleges kisegítő dolgozott a szenátusi hírszerzési bizottság most már nyugdíjba ment Donaldson szenátora mellett, ma meg hírszerzési elemző az általános könyvelési irodában. A KGB tudta, hogy Ryan ragyogó képességű, emelkedőben levő csillag a CIA hírszerzési igazgatóságánál. A moszkvai központban lefuttatott értékelése során először arra a következtetésre jutottak, hogy nem egyéb tehetős dilettánsnál. Ez az egész pár évvel ezelőtt változott meg csupán. Tett valamit, amivel felkeltette az elnök figyelmét. Ma pedig már a különleges, a hírszerzési vonatkozású tájékoztató anyagok közel felét ő írja. Hendersontól tudták azt is, hogy a férfi vastag jelentést állított már össze a stratégiai fegyverek helyzetéről. Ami aztán igencsak felkavart mindent. Platonov régóta megfogalmazta már benyomásait e tekintetben. Jó megfigyelő lévén, első georgetowni találkozásuktól fogva kitűnő ellenfélnek tartotta Ryant. Egyben pedig bátornak is – viszont olyan embernek, aki túlontúl hozzászokott az előjogokhoz, túl könnyen dühbe jön a személyét ért támadások során. Kifinomult, de furamód naiv. És amit az ebéd során tapasztalt, az csak megerősítette ebben. Alapjában véve Ryan is túlságosan amerikai. Feketének vagy fehérnek, jónak vagy rossznak lát minden dolgot. Ma viszont az számít, hogy Ryan egyenesen legyőzhetetlennek hitte magát, és most tanulja éppen, hogy távolról sem ez a helyzet. Ennek következtében viszont Ryan dühös férfi benyomását kelti.

– Az egész munka kárbaveszett – közölte pár másodperc múlva Jack. – A szemétbe kerül minden ajánlásom.

– Mit ért ez alatt?

– Azt, hogy ez a kibaszott Ernest Allen rábeszélte az elnököt, hogy tegye le az asztalra az SDI-t. – Platonovnak minden erejére szüksége volt, hogy egy arcizma se ránduljon erre a kijelentésre. Ryan így folytatta hát: – Mindez semmiért. Emiatt a marha részvényügy miatt vesztette hitelét az én elemzésem. Az ügynökség pedig egyáltalában nem támogat úgy, ahogyan kellene. Egyszerűen odavetnek engem martalékul, és az égvilágon semmit nem tehetek ellene. – Jack most fejezte be a hotdogját.

– Az ember mindig tehet valamilyen ellenintézkedést – javasolta Platonov.

– Bosszú? Erre már gondoltam. Elmehetnék az újságokhoz, de hát a Post amúgy is indít egy sorozatot az SEC-ről. Valaki odaátról gyönyörűen vezényli az egész társaságot. Azt hiszem, Trent. Fogadok, tegnap este is ő akasztotta rám azt a riportert, az a szarházi. Ha elő is rukkolnék most a farbával, ki figyelne oda? Krisztusom, én meg a bőrömet viszem itt vásárra csupán azzal, hogy üldögélek itt magával, Szergej.

– Mért mondja ezt?

– Találja ki! – Ryan itt megengedett magának egy mosolyt, ami nagy hirtelen alábbhagyott. – Nem fogok börtönbe menni. Inkább meghalok, mintsem hogy ekkora megaláztatásban legyen részem. Az Isten verje meg, épp elégszer tettem kockára már az életem. Vannak dolgok, amiről maga nem tud, van viszont egy, amiről fogalma sincs. Az életemet kockáztattam ezért az országért, ők meg most börtönbe akarnak küldeni!

– Talán mi segíthetnénk.

– Meglépni? Maga viccel. Csak nem várja el tőlem, hogy a munkások paradicsomában éljem le a hátralevő éveimet, igaz?

– Nem, de a megfelelő buzdítás érdekében talán megváltoztathatnánk a maga helyzetét. Lesznek majd maga ellen valló tanúk. Ezeket érheti baleset…

– Ne próbáljon ezzel a maszlaggal etetni! – dőlt előre Jack. – A mi országunkban maguk ilyesmit nem csinálnak, és mi sem a magukéban.

– Mindennek megvan a maga ára. Biztos vagyok benne, hogy ezt maga még nálam is jobban megérti. – Platonov megint mosolygott. – Például, az a “sorscsapás”, amire Mr. Trent utalt előző este. Mi légyen az?

– És én honnan tudjam, hogy maga valójában kinek dolgozik? – kérdezte Jack.

– Micsoda? – Ez igencsak meglepte a másikat. Ryan ezt még sajgó szinuszai mellett is láthatta.

– Ösztönzőt akar? Szergej, azon vagyok már, hogy vásárra viszem az életem. De csak azért, mert máskor is csináltam már ilyet, ne higgye, hogy annyira könnyű. Van valakinek a moszkvai központban. Valaki komoly. Most magán a sor, hogy megmondja, mit kapnék cserébe azért a névért.

– A szabadságát – vágta rá rögtön Platonov. – Ha olyan magas helyen van, mint mondja, tényleg nagyon sok mindenre hajlandók vagyunk. – Ryan több, mint egy percig egy szót sem szólt. A két férfi úgy bámulta egymást, mintha kártyáznának. Mintha mindent egy kockára tennének fel most, amijük csak van – és, mintha Ryan tudná, hogy ő áll kevésbé nyerésre. Platonov vitézül állta az amerikai szúrós szemét, és nagy megnyugvással érezte, hogy az ő pillantása az erősebb.

– A hét végén Moszkvába repülök, hacsak a sztori addig ki nem pattan. Ebben az esetben kész vagyok. Mint már mondottam, pajtás, nem a szokásos csatornákon keresztül történik. Az egyetlen személy, akiben biztos vagyok, hogy az nem lehet, Geraszimov. Egyenesen az elnökhöz megy hát a hír, egyenesen hozzá, nem lesznek közvetítők. Különben azt kockáztatom, hogy odalesz a név.

– És mért kellene nekem elhinnem, hogy maga tudja? – forszírozta az orosz frissen szerzett előnyét, de azért körültekintően járt el.

Most Jack mosolygott. Értéktelen lapja jól bejött. – Nem ismerem a nevet, viszont ismerem az adatokat. Annak a négy dolognak a birtokában, amiről tudom, hogy a KARMESTER-től származik – ez ugyanis a kódneve – a maguk emberei le tudják rendezni már a többit. Ha a maga levele csatornákon át megy, valószínűleg még a gépre sem jutok fel. Ennyire magasan dolgozik az illető – aki valószínűleg férfi, de feltehetőleg az. És honnan tudhatnám, hogy megtartja a szavát?

– A hírszerzés világában az embernek meg kell tartania ígéreteit – biztosította róla Platonov.

– Akkor hát közölje az elnökükkel, hogy találkozni kívánok vele, ha el tudják intézni. Mint férfi a férfival. Nincs semmi mellébeszélés.

– Az elnökünkkel? Az elnök nem…

– Akkor inkább vállalom a dolog jogi vonatkozásait, meg a kockázatot egyaránt. Nem fogok börtönbe kerülni hazaárulásért, ha egy mód van rá. Ez volna az üzlet, Platonov elvtárs – zárta le a beszélgetést Jack. – Viszlát.

Jack ezzel felkelt és elsétált onnan. Platonov nem is próbálta követni. Körülpillantott és rögtön megtalálta saját biztonságiát, aki jelzett neki, hogy nem figyeltek fel rájuk.

Ott volt hát előtte a meghozandó döntés. Vajon Ryan hitelesnek tekinthető? Cassius szerint igen.

Kiszivárogtatás magas szintről a KGB-n belül, gondolta Platonov. Természetesen annak is megvolt a maga protokollja, hogy fontos adatokat közöljenek közvetlenül az elnökkel. A KGB számolt mindenféle lehetőséggel. Ha egyszer az üzenetet elküldték, nyomon lehetett volna követni. Már a célzás is, hogy a CIA-nak ügynöke lenne magas szinten a KGB hierarchiáján belül…

De hát az egész csak feltételezés.

Ha egyszer bedobtuk már a horgot, dr. Ryan a miénk. Meglehet, elég ostoba hozzá, hogy azt higgye, lehetséges csupán az egyszeri információcsere a szolgáltatásokért, hogy soha többé nem kell neki még egyszer… valószínűbb azonban, hogy annyira el van keseredve, e pillanatban nem is törődik vele. Miféle információt kaphatnánk tőle?

A hírszerzési igazgatóhelyettes különleges munkatársa! Ryannak szinte mindent látnia kell! Egy ilyen, felbecsülhetetlen értékű ügynök beszervezése – ilyenre nem volt példa Philby óta, és annak már több, mint ötven éve!

De vajon feltétlenül meg kell-e szegni az előírásokat? kérdezte magától Platonov. Emberemlékezet óta nem követett el a KGB erőszakos cselekményt az Egyesült Államokban betartva az íratlan megállapodást. De miféle szabályok szólnak az ilyesfajta előny ellen? Talán egy vagy két amerikait érhet autóbaleset, vagy váratlan szívroham. Ezt is jóvá kellene hagynia viszont az elnöknek. Platonov mindenképpen ajánlaná. Ajánlatát pedig követni is fogják. Ebben biztos volt.

*

Az Íjász biztos volt benne, hogy nyernek. Amikor közölte küldetését alárendeltjeivel, azok reakciója jobb nem is lehetett volna. Ijesztő, szórakozott mosolyok, oldalpillantások, pár fejbólintás. Mindannyiuk közül a leglelkesebb új tagjuk az afgán hadsereg addigi őrnagya volt. Sátrukban, húsz kilométernyire Afganisztán belsejében, öt feszült órába tellett a tervek összeállítása.

Az Íjász végigfutott az első fázison, melyet már végrehajtottak. Hat teherautójuk és három BTR-60-as gyalogsági páncélosuk volt. A bábhadsereg halott katonáit megfosztották egyenruháiktól. Tizenegy túlélőt kérdeztek ki. Természetszerűleg nem fognak csatlakozni ehhez az akcióhoz, de ha megbízhatónak bizonyulnának, megengedik majd nekik, hogy a szövetséges gerillacsapatokhoz csatlakozhassanak azért. A többiek pedig…

A hadsereg egykori tisztje térképeket és rádiókódokat hozott. Ismert minden eljárást, amit az oroszok oly aprólékosan betanítottak afgán “testvéreiknek”.

Tíz kilométernyire onnan, a shékábádi úton, északi irányban található egy zászlóalj bázistábora. Az egykori őrnagy azzal lépett kapcsolatba: rádióján jelezte, hogy “napraforgó” átlagosnak mondható veszteségekkel túlélt egy rajtaütést, és most arrafelé tart. Ezt a zászlóaljparancsnok jóvá is hagyta.

Feltettek hát néhány holttestet a kocsikra, rajtuk hagyták a véres egyenruhát is. Az afgán hadsereg egykori, jól kiképzett tagjai álltak a BTR szállítójárműveken elhelyezett nehézgépfegyverek mögött, miközben az oszlop lassan haladt. A bázistábor a folyó túloldalán nemsokára feltűnik majd előttük, húsz perc sem kell hozzá. A híd régóta romokban áll már, de az orosz hadmérnökök elegendő kavicsot rakattak le ott, hogy gázlónak elég legyen. A menetoszlop a keleti oldalon az őröknél állt meg.

Most következett a nehezebbik rész. Az őrnagy megadta a megfelelő jelet, mire az őrök átengedték őket. A járművek egyesével keltek át a folyón. A víz felszíne befagyott, ezért hát a sofőröknek egyetlen keréknyomot kellett követniük átkeléskor, ha nem akartak a repedező jég alatt leselkedő mély víz fogságába kerülni. Még ötszáz méter.

A bázistábor kisebb magaslaton állott. Földbe ásott, homokzsákokból és tuskókból összeállított bunkerek vették körül. A táborban kevés embert láttak. Csupán egyetlen lövészszázad tartózkodott valójában odabenn, míg a többiek éppen járőröztek a tábor körüli dombok között. Mellesleg, a menetoszlop éppen az étkezés idején érkezett. A zászlóalj motorizált részlege ekkor jelent meg.

Az Íjász az első gépkocsi elején helyezkedett el. Kicsit eltűnődött magában, miért is bízott meg maradéktalanul az átállt őrnagyban.

A zászlóaljparancsnok előjött bunkeréből, valami ételt majszolt, miközben a teherautókról leugró katonákat figyelte. Az egység parancsnokára várt és kicsit bosszankodni látszott, amint lassan kinyílt a BMP oldalajtaja, és egy tiszti egyenruhába öltözött férfi jelent meg előtte.

– Ki az ördög vagy te?

– Allahu akbar! – üvöltötte az őrnagy. Fegyvere lekaszabolta a kérdezőt. A nehézgépfegyverek szinte sorokat vágtak a délidőben étkező emberek között, közben az Íjász harcosai a bunkerokhoz rohantak. Tíz perc sem tellett bele, és megszűnt minden ellenállás. A védőknek amúgy sem volt semmi esélyük. Húsz foglyot ejtettek. Az őrhelyen tartózkodó oroszokat – két hadnagyot, no meg egy kommunikációs mérnököt – azonnal megölték.

Még két BTR-t sikerült zsákmányolniuk, hozzá pedig négy teherautót. Ennyi már elég lesz. A többit egyszerűen felgyújtották. Négy aknavetőt magukhoz vettek, meg vagy féltucatnyi gépfegyvert és minden tartalék uniformist. A tábor többi felszerelését teljesen megsemmisítették.

Ötven kilométer volt már csak Kabulig. Többen az Íjász emberei közül itt kapaszkodtak fel rájuk. A csapat most már vagy kétszáz fősre duzzadt. Pontosan úgy voltak felöltözve és felszerelkezve, mint az afgán hadsereg reguláris alakulatai, így gurultak hát északnak az orosz építésű katonai járműveken.

Az idő volt legveszélyesebb ellenfelük. Kilencven perc múlva értek el Kabul külvárosába, ott találkoztak az első ellenőrzőponttal.

Az Íjász bőre szinte bizsergett, hogy ilyen sok orosz katonát tudhat maga körül. Amikor eljön az alkony, az oroszok mindig visszabújnak vackaikba, ezt jól tudta, és az afgánok vehetik át a terepet, de még a lenyugvó nap fényében sem érzik magukat biztonságban. Az ellenőrzés a vártnál is felületesebbnek bizonyult. Az őrnagy mindenütt jól kivágta magát, ha kellett. Az órákkal ezelőtt elpusztított táborból zsákmányolt útiokmányokkal meg kódszavakkal manipulált. Két óra múlva a város már mögöttük volt. Így gurultak tovább a szövetséges sötétség leple alatt.

Egészen addig mentek, amíg ki nem fogyott az üzemanyaguk. Ott aztán a járművek legurultak az útról. Ha egy európai látta volna, meglepődik, mennyire örülnek a mudzsaheddin-ek, amiért otthagyhatják járműveiket, bár ez azt jelenti, fegyvereiket onnantól fogva hátukon cipelhetik. A magukat jól kipihenő gerillák azonban rögtön a hegyek közé vetették magukat, északnak tartva.

*

– Ez a nap egyszerűen csak rossz híreket tartogat –, jegyezte meg Geraszimov, miközben Vatutin ezredesre bámult. – Mit ért azalatt, hogy azt az embert egyszerűen nem lehet megtörni?

– Elnök elvtárs, az orvosaink véleménye szerint mind az érzékektől való megfosztás eljárása, mind pedig a fizikai bántalmazás bármely formája… – a kínzás nem szerepelt többé már a KGB szótárában – megölné. Tekintettel arra, hogy ön ragaszkodik a vallomáshoz, primitív kihallgatási módszereket kell alkalmaznunk. Az alany nehéz ember. Sokkal keményebb, mint bármelyikünk is várta – jegyezte meg Vatutin, olyan szenvtelenül, amennyire csak tőle tellett. Nagy szüksége lett volna egy italra.

– És mindez amiatt, hogy maga elcseszte ott a letartóztatáskor! – válaszolta hűvösen Geraszimov. – Ezredes, azt hittük, magának nagy jövője van. Azt hittem, már alkalmas az előléptetésre. Tévedtem volna, ezredes elvtárs? – kérdezte.

– Ebben az ügyben feladatom az volt, hogy az árulót, a hazaárulót hazánk haragjával állítsuk szembe. – Vatutinnak minden fegyelmezettségére szüksége volt, hogy ne pislogjon. – Úgy érzem, ezt már megtettem. Tudjuk, hogy hazaárulást követett el. Bizonyítékunk van rá…

– Jazov nem fogja elfogadni.

– A kémelhárítás KGB téma, nem pedig a honvédelmi minisztériumé.

– Talán lenne olyan szíves ezt megmagyarázni a pártfőtitkárnak is – mondta Geraszimov, és szeme villámokat szórt szinte. – Vatutin ezredes, nekem kell az a vallomás.

Geraszimov hőn remélte, hogy még a mai napon újabb, fontos kémügyet göngyölíthet fel, de az Amerikából jött FLASH-jelentés az egészet érvénytelenítette – és ami még rosszabb, Geraszimov egy nappal az előtt továbbította az információt, hogy megtudta volna, az egész teljesen értéktelen. Ezzel valami örökre odalett, ami talán segíthetett volna elsimítani az ügyeket a KGB és a honvédelmi minisztérium kedvenc új projektje között.

Kellett hát neki ez a vallomás, viszont nem lehetett kínzással kicsikarni. Mindenki tudta, hogy a kínzás bármit eredményezhetne, amit csak a kikérdezők akarnak.

– Vatutin, szükségem van rá, mégpedig azonnal. Mikor szállíthatja le?

– Figyelembe véve a módszereket, amikre ezúttal korlátozódunk, legfeljebb két hét. Megakadályozhatjuk az alvásban. Ez viszont időbe telik. Fokozatosan dezorientált lesz, és végül megtörik. Minden bátorságával szembe fog szállni velünk – bátor férfi. De mégis csak ember. Két hét – közölte Vatutin annak tudatában, hogy tíz napnak elegendőnek kellene lennie. Jobb, ha hamarabb szállítja le.

– Helyes. – Geraszimov kis szünetet tartott. Itt az ideje a bátorításnak is. – Ezredes elvtárs, ha a dolgokat objektíven mérlegeljük, maga jól irányította a vizsgálatot, az utolsó fázisban jelentkező malőr dacára. Ésszerűtlen volna is tökéletességet elvárni mindenütt, és a politikai komplikációk amúgy sem öntől származnak. Ha le tudja szállítani, amit kérünk, megfelelő jutalmazásban részesül. Folytassa hát!

– Köszönöm, elnök elvtárs. – Geraszimov figyelte, hogyan távozik a másik, aztán kocsiját kérte.

A KGB-elnök nem egyedül utazott. Személyes használatára szánt Ziljét egy még rondább Volga követte, ami zsúfolásig tele volt hűséges testőrökkel. Geraszimov egymagában ült hátul, onnan figyelte, hogyan suhannak el mellettük Moszkva épületei. Nemsokára ki is értek a városból, az erdő felé tartottak, ahol 1941-ben a németeket megállították annak idején.

Az elfogottak közül sokan – azok, akik túlélték a tífuszt, no meg az állandó élelemhiányt – segédkeztek a dácsák felépítésében. Akármennyire is gyűlölték még mindig az oroszok a németeket, a nomenklatúra – vagyis ennek az osztályok nélküli társadalomnak az uralkodó osztálya – szinte megrögzötten ragaszkodott a német szakértelemhez, a német kivitelezési módhoz. Otthonaikhoz szinte szervesen hozzá tartozott a Siemens elektronika és a Blaupunkt készülék ugyanúgy, mint a Pravda reggeli példánya, és a cenzúrázatlan “fehér TASSZ” hírek. A Moszkvától nyugatra fekvő fenyőerdők között megbúvó, magas kerítéssel övezett lakásokat jól építették meg.

Mihail Petrovics Alekszandrov akadémikus dácsája sem különbözött a többitől. Két emeletes volt, faborítású oldalait krémszínűre festették. Meredeken csipkézett teteje nem lógott volna ki a sorból a Fekete-erdőben sem. Az odavezető út a fák között kanyargott. Csak egyetlen kocsi parkolt. Alekszandrov özvegyemberként élt itt. Túl azon a koron, amikor az ember még vágyik a nőtársaságra. Geraszimov máris kiugrott a kocsiból. Röpke pillantást vetett mindenfelé, hogy lássa, a biztonságiak előírásszerűen szóródnak-e szét a fák közé.

– Nyikolaj Boriszovics! – jött ki maga Alekszandrov. Az akadémikus lesegítette Geraszimov kabát ját, és a fogasra tette.

– Köszönöm, Mihail Petrovics.

– Teát? – intett Alekszandrov a nappali asztala felé.

– Hideg van odakinn – ismerte be Geraszimov.

A két férfi az asztal két oldalán foglalt helyet. Alekszandrov nagyon élvezte, hogy házigazda lehet – legalábbis elvbarátai előtt. Kiöntötte a teát, aztán kevéske fehércseresznye befőttet kínált. A hagyományos módon itták a teát, először az édesített cseresznyéből keveset a szájukba vettek, aztán hagyták, hogy a tea körülnyaldossa. Ettől ugyan kissé ügyetlenné vált a társalgás, viszont nagyon oroszos volt. És ami még lényegesebb, Alekszandrov rendkívüli módon kedvelte a régi szokásokat.

– Mi hír?

Geraszimov bosszankodva legyintett. – Ez a kém, Filitov, szívós, öreg madár. Még egy-két hétbe telik, hogy kicsikarjuk belőle a vallomást.

– Agyon kellene lövetnetek azt az ezredest, aki…

A KGB elnöke a fejét rázta. – Nem, nem. Legyünk objektívek. Vatutin ezredes igenis jó munkát végzett. A tényleges letartóztatást mindenképpen fiatalabb emberre kellett volna bíznia, de én közöltem vele, hogy ez az ő ügye, ő meg kétségkívül túlságosan szó szerint vette az utasításaimat. Amúgy majdnem tökéletes, ahogyan az ügy többi részét kezeli.

– Nemsokára egyenesen nagylelkű leszel, Kolja – jegyezte meg Alekszandrov. – Mennyire lehet nehéz dolog meglepetést okozni egy hetvenéves embernek?

– De nem neki. Az amerikai kém igenis jó ügynök – ezt egyébként el is várhatjuk. A terepen dolgozó, jó tiszteknek általában hihetetlenek az ösztöneik. Ha nem volnának olyan jól kiképezve, a világszocializmus mára már megvalósulhatott volna – tette hozzá mellékesen. Alekszandrov az akadémikusok világában élt, ezt az elnök is tudta, és vajmi kevés fogalma volt róla, hogyan is működnek a dolgok a külvilágban.

Az idősebb férfi morogva közölte: – Azt hiszem, egy-két hetet várhatunk még. Bár eléggé aggaszt engem ez az egész, mialatt az amerikai delegáció itt tartózkodik…

– Csak akkor kerül szerintem sor rá, ha már elmentek. Ha megállapodás jön létre, nem veszítünk semmit.

– Őrültség csökkenteni a fegyverzetünket! – makacskodott Alekszandrov. Ő még mindig úgy vélte, az atomfegyverek olyanok, mint a tankok meg az ágyúk: minél több, annál jobb. A legtöbb politikai elméletgyártóhoz hasonlóan nem nagyon vette a fáradtságot, hogy számbavegye a tényeket.

– Megtartjuk a legújabbakat és a legjobbakat minden rakétánkból – magyarázta türelmesen Geraszimov. – És, ami még fontosabb, jól halad a Fényes Csillag programunk. Aztán tíz év sem kell hozzá, és képesek leszünk megvédeni a Rogyinát mindenféle támadástól.

– Jó forrásaitok vannak az amerikai kísérletek közelében?

– Túlságosan is jók – közölte Geraszimov, és letette teáját. – Úgy tűnik, némely adat egyszerűen túl hamar jut el hozzánk. Az amerikai számítógépes utasítások egy részét azelőtt küldték ide, mielőtt hitelesítették volna. Ki is derült róla, hogy hibás. Zavaró dolog, de ha már amúgy is zavarba kell jönnünk, jobb ha az egész a túlságos hatékonyságból fakad, mintsemhogy a túl kevésből.

Alekszandrov egy kézlegyintéssel intézte el a dolgot. – Előző este beszéltem Vanejevvel.

– És?

– Ő a mienk. Nem tudná elviselni a gondolatot, hogy munkatáborba, esetleg még rosszabb helyre kerüljön az elkényeztetett kurva lánya. Részletesen elmagyaráztam neki, mit várunk tőle. Rendkívül könnyű volt. Ha egyszer a kezetekben lesz a vallomás attól a szarházi Filitovtól, mindent egyszerre fogunk végrehajtani. Jobb, ha mindent egyszerre csinálunk. – Az akadémikus szakértőnek számított a politikai manőverezés terén.

– Nagyon zavar az esetleges nyugati reakció… – vágott közbe óvatosan Geraszimov.

Az öreg róka a teájába mosolygott. – Narmonovnak szívrohama lesz. Éppen megfelelő korban van hozzá. Természetesen nem halálos, de elég ahhoz, hogy félre lehessen állítani. Biztosítjuk a Nyugatot, hogy a politikai irányvonal folytatódni fog – még arra is hajlandó vagyok, hogy a leszerelési megállapodásokkal együtt éljek, ha annyira ragaszkodtok hozzá. – Alekszandrov itt kis szünetet tartott. – Annak viszont van értelme, hogy elkerüljük a szükségtelen felpiszkálásukat. Semmi nem aggaszt engem, csupán a párt elsőbbsége.

– Természetesen. – Geraszimov tudta, hogy ezután mi következik, ezért hát kényelmesen hátradőlt, hogy újból végighallgassa.

– Ha nem állítjuk meg Narmonovot, a párt sorsa meg van pecsételve. Az ostoba mindent félredobna, amiért annyit dolgoztunk. Hol is lennénk Sztálin nélkül, aki megacélozta az emberek gerincét! Narmonov meg egyenesen elítéli legnagyobb hősünket – no, úgy értem, már Lenin után – tette hozzá gyorsan az akadémikus. – Ennek az országnak erős kézre, egyetlen erős kézre van szüksége, nem pedig ezer gyengére! A mi népünk igenis megérti ezt. A mi népünk ezt akarja.

Geraszimov jóváhagyólag bólintott, és azon tűnődött, miért kell ennek a totyogó vén bolondnak mindig ugyanazt a marhaságot mesélgetnie. A párt nem egy erős kezet akar, akármennyire is tagadja ezt a tényt Alekszandrov. A párt maga ezernyi gyenge kézből áll. Ezek a kezek összekapaszkodnak, markolnak: a központi bizottság tagjai, a helyi apparatcsikok, akik befizetik a tagdíjat, hajtogatják a jelszavakat, részt vesznek a heti gyűléseken egészen addig, amíg halálra nem unnak mindent, amit a párt csak közöl velük. De azért hűségesen ragaszkodnak hozzá, mivel ez az egyetlen út vezet az előrejutáshoz. Az előrejutás pedig előjogokat jelent. Az előrejutás azt jelenti, lesz gépkocsid, és elutazhatsz Szocsiba…, no meg a Blaupunkt berendezésekhez is hozzájuthatsz.

Mindenkinek megvan a maga sötét foltja, ezt Geraszimov jól tudta. Alekszandrové történetesen az, hogy oly kevesen hisznek tényleg manapság a pártban már. Geraszimov sem hitt tulajdonképpen. A párt azonban az a szerv, mely az egész országot irányítja. A párt az, amely táplálja az ambíciókat is. A hatalomnak is megvan a saját igazolása, és neki, a párt a hatalomhoz vezető utat jelenti. Egész, munkás életét arra szánta, hogy megvédje a pártot az olyanoktól, akik meg akarják változtatni az erőegyensúlyt. Most, mint a párt “kardjának és pajzsának” az elnöke, a lehető legjobb helyen van végre, hogy kezébe vehesse a párt gyeplőjét. Alekszandrov igencsak meglepődött volna, egyenesen botrányosnak találta volna, ha rájön, hogy ifjú tanítványa a hatalomra úgy tekint, mint egyetlen céljára csupán. Más terve nem létezik, mint a status quó ante. A Szovjetunió ugyanúgy baktat majd előre, mint eddig. Biztonságosan a maga határai mögött. Lesz persze fejlődés, részben a belső változások miatt, részben pedig annak révén, amit Nyugatról meg lehet szerezni, de sohasem elegendő hozzá, hogy túl nagy várakozásokat keltsen az emberekben, vagy túl gyors lépések következzenek márpedig Narmonov ezzel fenyegetett. De mindennél fontosabb, hogy Geraszimov lesz az az ember, akinek a kezében a gyeplő. És, ha maga mögött tudhatja a KGB erejét, nem kell félnie biztonsága miatt sem. Így hát gondolataiba merülve hallgatta Alekszandrovnak a pártelméletre vonatkozó locsogását. Mindig bólintott, ha kellett. A kívülálló számára az egész jelenet rettenetesen hasonlított egy sok ezerszer látott, régi képhez: Sztálin megkülönböztetett figyelemmel hallgatja Lenin szavait. És, akárcsak Sztálin, ő is a maga hasznára fogja fordítani ezeket a szavakat. Geraszimov ugyanis hitt Geraszimovban.

18

– De hisz éppen most fejeztem be az evést! – közölte Misa.

– A fenéket – válaszolta a smasszer, és odamutatta óráját. – Nézze csak meg az időt, maga ostoba vénember. Egyen már, mindjárt itt az ideje a kihallgatásnak. – Azután előrehajolt. – Mért nem mondja már nekik, amit annyira hallani akarnak, elvtárs?

– Én nem vagyok áruló! Nem vagyok!

– Ahogy gondolja. Egyen bőségesen. – A cella ajtaja fémes csattanással csukódott.

– Nem vagyok áruló – mondta Filitov még egyszer, miután az ajtó bezárult. – Nem vagyok – hallatszott a hangszóróba is. – Nem vagyok.

– Közeledünk már – jegyezte meg Vatutin.

Ami Filitovval történt, nagyon kevéssé tért el hatását tekintve attól, amit az orvosok az érzékeléstől megfosztó tartályban próbáltak elérni. A fogoly lassan teljesen elvesztette kapcsolatát a realitással, bár ez sokkal lassabban következett be nála, mint Vanejevánál. Cellája az épület belsejében volt, a nappal meg az éjszaka múlását sem tudta követni. Pár nap múlva Filitov teljesen elvesztette időérzékét. Ezt követően testműködése kezdett bizonyos rendszertelenséget mutatni. Kezdték megváltoztatni az étkezések közti időszakokat. A teste tudta, hogy valami nincs rendjén. Klasszikusnak számító technika volt, és valójában eléggé ritka az az egyén, aki két hétnél tovább ellen tud állni ilyenkor.

Ez itt betegebb, mint a legtöbb, gondolta savanyú arccal Vatutin. De tudta, hogy tulajdonképpen csak egy bátor emberrel áll szemben, aki saját, szabad akaratából döntött országának elárulása mellett. Az biztos, hogy gonosz, mivel megsértette a felette anyáskodó társadalom szabályait. Mindezek dacára figyelemre méltó ellenfél. Vatutin bepillantott hát a száloptikai csőbe, mely Filitov cellájának mennyezetéig ment, és csendben figyelte, miközben a mikrofon révén a hangok is eljutottak hozzá.

Mióta dolgozol az amerikaiaknak? Amióta meghalt a családod? Olyan régóta? Közel harminc éve… lehetséges ez? tűnődött el a második főigazgatóság ezredese. Rémesen hosszú idő! Kim Philby sem tartott ki ilyen sokáig. Richard Sorge karrierje, akármilyen briliánsnak is mondható, ehhez képest rövid volt.

Viszont valahogy nem tűnt értelmetlennek ez az okoskodás. Tisztelettel kellett ugyanis adózni Oleg Penkovszkij, az áruló GRU ezredes előtt, akinek elfogása a kettesek egyik leghíresebb ügye volt – mára már sajnos elhomályosította a gondolat, hogy Penkovszkij a saját halálát egy nála is nagyobb kém karrierjének előmozdítására használta fel… akit feltehetőleg saját maga szervezhetett be. Ez aztán a bátorság, mondta magában Vatutin. Miért kell ilyen erényeket a hazaárulásra elvesztegetni! dühöngött. Miért nem tudják ezek ugyanúgy szeretni szülőföldjüket, mint jómagam? Az ezredes megrázta itt a fejét. A marxizmus követőitől objektivitást követel meg, de ez már túl sok volt. A Szovjetunió háromszoros hőse! Igazi nemzeti példakép, akinek arca megjelent már minden jelentősebb folyóirat, és sok könyv borítóján. Nyilvánosságra hozhatjuk-e valaha is, amit tett? Hogyan reagálnak a szovjet emberek arra a tudatra, hogy a jó öreg Misa, Sztálingrád hőse, a Vörös Hadsereg egyik legbátrabb harcosa… a Rogyina árulójává lett? A nemzeti morálra gyakorolt hatást mindenképpen figyelembe kellene venni.

Nem az én problémám, mondta magában. Továbbra is figyelte az öregembert. Filitov azt sem tudta, hogy reggelijét csupán kilencven perccel ezelőtt hozták oda neki.

Vatutin felállt hát és nagyot nyújtózott. E technika mellékhatása, hogy megfosztja a valós élet lehetőségétől a vallatókat is. Megszokott munkarendje egy csapásra felborult. Épp csak, hogy elmúlt éjfél és alig aludt hét órát az elmúlt másfél nap alatt. De legalább tudta, hány óra. Tudta, melyik napja van a hétnek. Sőt, még azt is milyen évszakban járnak. Abban azonban biztos volt, Filitovnál nem ez a helyzet. Visszahajolt hát, hogy szemügyre vegye alanyát, aki éppen akkor fejezte be kásaadagját.

– Hozzátok – rendelkezett Klementyij Vlagyimirovics Vatutin ezredes. A mosdóba ment, hogy egy kis hideg vizet lötyköljön arcára. A tükörbe pillantott, és úgy döntött, nem szükséges megborotválkoznia. Aztán megbizonyosodott róla, hogy egyenruhája tökéletesen áll rajta. A foglyok magából kifordult világában az egyetlen, állandó tényező a vallató arca. Vatutin még arckifejezését is begyakorolta a tükör előtt: büszke, arrogáns, ugyanakkor szánakozó volt. Nem is szégyellte, amit látott. Ez is a szakmájához tartozik. Nem barbárság ez, nem is degeneráltság, hanem egyszerűen arról van szó: egy ügyes ember végzi nehéznek mondható feladatát.

Vatutin, mint mindig, beült hát a vallató helyiségbe. Mindig úgy csinált, hogy éppen valami dolga legyen, amikor a foglyot odavezették. Fejét ezúttal is kicsit meglepetten emelte fel, mintha azt mondaná: Óh, már megint rajtad a sor? Becsapta maga előtt az aktát, és táskájába tette, mire Filitov vele szemben helyet foglalt. Ez jól sikerült, jegyezte meg magában Vatutin anélkül, hogy odapillantott volna. Az alanynak nem is kellett megmondani, mit tegyen. Agya a rendelkezésre álló egyetlen realitásra összpontosított: Vatutinra.

– Remélem, jól aludt – közölte Filitovval.

– Elég jól – jött a válasz. A vénember szeme kicsit elhomályosult. Kékjének nem volt már meg többé az a fénye, amit Vatutin annyira csodált első beszélgetésükkor.

– Megfelelő ellátást kap, ugye?

– Ettem már jobbat is. – Megfáradt mosolyra nyílt a szája. Még mindig ott volt mögötte a dac meg a büszkeség, de már korántsem oly mértékben, mint azt a fogoly gondolta. – De ettem már rosszabbat is.

Vatutin szenvtelenül mérte fel a fogoly megmaradt erejét; bizony egyre csökkent. Tudod, gondolta az ezredes, tudod, hogy veszítened kell. Tudod azt is, az egész csak idő kérdése. Látom rajtad, közölte a szemeivel, és kutató pillantásával a gyenge pontokat kereste. Sőt meg is találta. Filitov megpróbált ellenállni ennek az egésznek, de lassan minden határ összemosódott benne már, és valami egészen más kezdett elszabadulni helyette. És ezt látta meg Vatutin. Tudod, hogy vesztésre állsz, Filitov.

*

Mi a lényeg, Misa? kérdezte énjének egy része. Van ideje – ő ellenőrzi az időt. Mindent igénybe fog venni, hogy megtörjön téged. És ő áll nyerésre. Te meg tudod ezt, közölte vele a csüggedés.

Mondd meg nekem, százados elvtárs, mért kérdezel magadtól ilyen ostobaságokat? Mért kell saját magadnak magyaráznod, hogy miért vagy ember? kérdezte egy ismerős hang. Breszt-Litovszktól Vjazmáig véges végig tudtuk, hogy vesztésre állunk, mégsem adtam fel, és te sem. Ha dacolni tudtál a német hadsereggel, bizonyára dacolni tudsz egy csekista csúszómászóval, aki ráadásul el is puhult itt a városban!

Köszönöm neked, Romanov.

Hogyan lennél meg már valaha is nélkülem, századosom? kuncogott a hang. Minden intelligenciád dacára, te magad vagy a legostobább ember, akit valaha láttam.

*

Vatutin látta, hogy valami megváltozott. A szemek megint tisztán csillogtak, és a hajlott, öreg hát kiegyenesedett valahogy.

Mi tart életben téged? Gyűlölet? Annyira megveted az államot azért, ami a családoddal történt… vagy valami egészen másról van szó…?

– Mondja meg – kérdezte Vatutin – miért gyűlöli a hazát?

– Én ugyan nem – válaszolta Filitov. – Öltem is érte. Véremet ontottam érte. Megégtem érte. De mindezt nem a magához hasonlók kedvéért cselekedtem. – Összes gyengesége dacára ott lobogott megint a láng a szemeiben. Vatutint azonban ez sem hatotta meg.

Olyan közel voltam már hozzá, de valami történt, valami változás. Ha rá tudnék jönni, mi lehet az, Filitov, elkapnálak! Valami megsúghatta Vatutinnak, hogy mit cselekedjen. A trükk abban állt, vajon azonosítani lehet-e, miről van szó.

Folytatódott hát a kihallgatás. Bár Filitov ezúttal sikeresen ellenáll még. Mindketten tudták, hogy Vatutin a férfi fizikai és érzelmi energiáját fogja kimeríteni. Idő kérdése az egész. De egy dologban mindketten tévedtek. Azt hitték ugyanis, hogy az idő Vatutin oldalán áll…

*

Geraszimovot igencsak meglepte az Amerikából, ezúttal Platonovtól jött, új FLASH üzenet. Felhívta figyelmét a diplomáciai futárpostával úton levő üzenetre, mely az elnök személyének szólt. Ez, az igazat megvallva, eléggé szokatlan. A KGB sokkal inkább, mint bármely más kémszervezet, még mindig az egyszer-használatos rejtjelezési rendszerekre hagyatkozott. Ezek tudniillik megfejthetetlenek. Lassú ugyan, de biztonságos, a KGB pedig biztosra akart menni mindig is. A továbbítás ezen szintjén túlmenően azonban volt még egy bevett szokás. Minden nagyobb állomás esetében létezett egy különleges rejtjel. Még neve sem volt, hanem közvetlenül jutott el a rezidens-től az elnökig. Platonov fontosabb, mint azt a CIA gondolná. Ő a washingtoni rezidens, vagyis állomásfőnök.

Maga látott hozzá az első mondat megfejtéséhez, hogy megtudja, egy téglára figyelmeztet. A KGB nem használ semmiféle zsargon szót a soraiban működő árulókra, de azért a magasabb rangúak ismerik a Nyugaton alkalmazott kifejezést.

Az üzenet eléggé hosszú volt, ezért Geraszimovnak egy teljes órába tellett a dekódolása. Káromkodott is hozzá rendesen, mert eléggé ügyetlennek bizonyult.

Magát mélyen bedolgozó ügynök a KGB-n belül? tűnődött el Geraszimov. Vajon milyen magasan lehet? Hívatta személyi titkárát, és magához kérette az aktákat Cassius ügynökről meg Ryanről, a CIA-től. Mint ilyen utasításoknál általában, most sem kellett sokáig várnia. Egy pillanatra félretette Cassiust és Ryan aktáját ütötte fel.

Hatoldalas életrajzi anyag került elé, amit csupán hat hónappal ezelőtt aktualizáltak, meg eredeti újságkivágások és fordítások is. Az utóbbira semmi szüksége nem volt. Geraszimov elfogadhatóan, habár akcentussal; de beszélt angolul. Már első pillantásra látta, a férfi jó ajánlólevelekkel bír az üzleti életben, az egyetemekről, és a hírszerzés területéről egyaránt. A CIA-n belül gyorsan halad felfelé a ranglétrán. Különleges összekötőtiszt Londonban. Túlontúl gyorsan haladt előre, ha csak olyan politikai befolyása nincs, ami nem tűnik ki az anyagából. Valószínűleg éles eszű ember, ír is, Geraszimov látta, hogy két könyve Moszkvában is fellelhető. Bizonyára büszke ember, aki hozzászokott már a kényelemhez és az előjogokhoz is.

Szóval megszegted a pénzügyi előírásokat Amerikában, igaz? A gondolat szinte magától értetődően jutott a KGB-elnök eszébe. A korrupció minden társadalomban a meggazdagodáshoz és a hatalomhoz vezető utat jelenti. Ryannak ugyanúgy megvan a maga hibája, mint bárki másnak. Geraszimov tudta, hogy ez az ő esetében a hatalomvágy, de egyszerűen ostobaságnak tartotta volna, ha ennél kevesebbre tör. Újra Platonov üzenetét vette hát elő.

– Kiértékelés – fejezte be az üzenet. – Az alany sem ideológiai, sem pénzügyi vonatkozások révén nincs motiválva, helyette a düh és az egó munkál benne. Eredendő félelem munkál benne a börtöntől, de még ennél is jobban fél a személyes kegyvesztettségtől. Ryannek valószínűleg rendelkezésére áll az információ, amiről beszél. Ha a CIA-nak a moszkvai központban magas poszton tevékenykedő ügynöke van, valószínű, hogy Ryan látta már az általa küldött adatokat, bár nem ismeri sem az arcát, sem a nevét. Az adatok azonban elegendőek lesznek hozzá, hogy a kiszivárogtatót azonosítani lehessen.

Javaslat: Az ajánlatot két okból is el kell fogadni. Először: azonosítani lehetne az amerikai kémet. Másodszor: a jövőben használhatnánk Ryant. A kínálkozó, vissza nem térő alkalomnak kétszeres előnye is van. Ha ki tudjuk küszöbölni az alannyal szemben fellépő tanúkat, le lesz kötelezve nekünk. Ha ezt az akciót felfedeznék, a CIA-ra lehetne kenni. És az így elkerülhetetlen kérdezősködések komoly mértékű kárt okozhatnak az amerikai hírszerzésben.

– Hmm – mormolta magában Geraszimov, miközben megint félretette az aktát.

Cassius ügynök aktája már sokkal vastagabbnak bizonyult. Azon az úton volt, hogy a KGB egyik legjobb forrásává váljon Washingtonban. Geraszimov ezt már többször is olvasta, ezért hát átfutott rajta, amíg a legújabb információhoz nem ért. Két hónappal ezelőtt Ryan ellen vizsgálat folyt, a részletek ismeretlenek – Cassius jelentette, mint megalapozatlan pletykát. Egy pont a javára, gondolta az elnök. Ugyanakkor ez az egész elkülönítve Ryan kezdeményezését minden egyébtől, ami az utóbbi időben felszínre került…

Filitov?

Mi van, ha ez a magas poszton trónoló ügynök, akit Ryan azonosítani tudna, pontosan az, akit most tartóztattunk le? tűnődött Geraszimov.

Nem. Ryan elég magasan van a CIA-nél ahhoz, hogy ne keverje össze egyik minisztériumot a másikkal. Az egyetlen rossz hír csupán, hogy a KGB-nél magas szinten jelentkező kiszivárogtatóra Geraszimovnak e pillanatban a legkevésbé sem volt szüksége. Elég baj, hogy egyáltalán létezik ilyen, de hogy a hír kiszivároghasson az épületen kívülre is… Az aztán a katasztrófával lenne egyenértékű. Ha igazi vizsgálatot indítunk, akkor pedig kitudódik. Ha a kémet nem találjuk meg saját sorainkban… és ha tényleg olyan magas poszton van, mint ahogyan Ryan mondja… mi van, ha a CIA felfedezte, amit Alekszandrov és én…?

Mit tennének akkor?

Mi van, ha ez…?

Geraszimov elmosolyodott, és kitekintett az ablakon. Valahogy hiányozna neki ez a hely. Hiányozna ez az egész játék. Ha már mindenképpen hinnie kell valakinek, akkor inkább azt hiszi el, hogy Cassius áll a CIA ellenőrzése alatt, és azt is, hogy mindezt megtervezték jó előre, még Filitov letartóztatása előtt. Ez viszont egyszerűen lehetetlen.

Az elnök naptárára pillantott. Mikor is jönnek az amerikaiak? Ezúttal sort kerítenek majd rá, hogy több társadalmi megmozdulás is legyen. Ha az amerikaiak valójában nem döntötték még el, letegyék-e az asztalra saját csillagháborús rendszereiket – ettől még Narmonov főtitkár kilátásai jók volnának, viszont hány szavazatot fordítana meg a politbüróban? Nem sokat mindaddig, amíg ellenőrzés alatt tudom tartani Alekszandrov nyakasságát. Ha pedig be tudom bizonyítani, hogy én magam toboroztam a CIA-n belül ilyen magas poszton lévő ügynököt a Szovjetuniónak… ha meg tudom előre mondani, hogy az amerikaiak áruba fogják bocsátani védelmi programjaikat, akkor én magam tudom kifogni a szelet Narmonov főtitkár békekezdeményezéséből…

A döntés megszületett hát.

Geraszimov viszont nem volt hirtelen ember. Jelzést küldött Platonovnak, hogy erősítsen meg bizonyos részleteket Cassius ügynökön keresztül. Ezt a jelet viszont már műholdon keresztül fogja továbbítani.

*

A jel egy óra múlva megérkezett Washingtonba. Kellőképpen lemásolták, ketten is: a szovjet követség, no meg az amerikai nemzetbiztonsági hivatal.

A szovjetek az átjött jeleket egyenesen a követség biztonsági részlegébe vitték, ahol egy KGB-hadnagy olvasható szöveggé alakította át az összekevert betűket. Aztán elzárták egy jól őrzött széfbe, amíg Platonov reggel meg nem érkezik.

Erre hat óra harminckor került sor. Már íróasztalán várta a szokásos újság. Az amerikai sajtó rendkívül hasznos a KGB-nek, gondolta a férfi. Az éjszakai ügyeletestiszt hat óra negyvenötkor jött be és azonnal tájékoztatta őt az előző éjszakai eseményekről, meg a Moszkvából érkezett üzenetekről. A lista tetején ott állt a figyelmeztetés: csak a rezidens számára. Platonov tudta, hogy ez mit jelent, így hát késlekedés nélkül a széfhez ment. A fiatal KGB-tiszt, aki a követségnek ezt a részét őrizte, aprólékosan megvizsgálta Platonov azonosítókártyáját. A lepecsételt, megfelelően feliratozott borítékban lapuló üzenet a megfelelő kamrácskában bújt meg. Platonov zsebébe gyűrte hát, mielőtt becsukta és lezárta az ajtót.

A KGB washingtoni állomása sokkal nagyobb, mint a CIA-é Moszkvában, bár nem elég nagy Platonov elképzeléseinek, mivel az itt dolgozók számát csökkentették. Rendszerint 7 óra 30-kor szokta behívatni reggeli megbeszélésre a szekciófőnököket, ma azonban egyik tisztjét korábban hívatta.

– Jó reggelt, ezredes elvtárs.

– Szükségem van rád. Sürgősen be kell szerezned valami információt Cassiustól ebben a Ryan ügyben. Kötelességünk megerősítenünk, amilyen gyorsan csak lehet, a férfi jelenlegi, jogi nehézségeit. Vagyis még a mai napon, ha el tudod intézni.

– Még ma? – kérdezte a férfi kicsit kényelmetlenül, amikor átvette az írásos utasításokat. – Kockázatos dolog ilyen gyorsan lépni.

– Az elnök tud már róla – jegyezte meg szárazon Platonov.

– Akkor hát még ma – bólintott a férfi.

A rezidens befelé mosolygott, amikor a másik távozott. Körülbelül ez volt minden érzelem, ami az utóbbi egy hónapban megmutatkozott rajta. És ez is csak amiatt, hogy a jövőre gondolt kicsit.

– Ott van Butch – jegyezte meg az egyik FBI-ügynök, amint a férfi elhagyta a követség területét. Szokásos reggeli körútja most is abból állt, hogy kinyisson néhány követségi irodát, aztán kisebb megbízatásokat bonyolítson le, mielőtt a fontosabb diplomaták kilenc körül megjelennek. Mindez magában foglalta a reggelizést egy közeli kávézóban, meg néhány újság beszerzését a folyóiratokkal együtt… gyakorta pedig azt is, hogy egy-két jelzést tegyen az erre kijelölt helyek egyikén. Ugyanúgy, mint a legtöbb kémelhárítási akció során, a dolog igazán kemény része az első megfejtés volt csupán. Aztán már minden rutinszerű rendőri munka. Tizennyolc hónappal ezelőtt fejtették meg Butch első jelzését.

Négy háztömbnyit ment az üzletig, jól bebugyolálta magát a hideg miatt, és éppen időben ért a megfelelő helyre. Mint a legtöbb kávézóban, itt is törzsközönség üldögélt. Hárman közülük FBI-ügynökök voltak. Egyikük üzletasszonynak öltözött, mindig a Wall Street Journal-t olvasta egymagában az egyik sarokboxban. Kettőjükön az ácsok jellegzetes, kis szerszámoserszénnyel ellátott öve volt látható, és vagy Butch megjelenése előtt, vagy az után, de valamikor mindig a pulthoz mentek. Ma már egyenesen őrá vártak. Természetesen, minden nap azért nem lófráltak ott. A nő, Hazel Loomis különleges ügynök, menetrendjét a hasonló tevékenységet folytatókhoz igazította. Gondosan járt el, hogy kihagyja a munkaszüneti napokat. A kockázat nagy volt, viszont a közeli megfigyelés – függetlenül attól, milyen gondosan tervezik meg előre – nem lehet túl rendszeres. Ugyanígy megjelentek a kávézóban azokon a napokon, amikor tudták, hogy Butch nincs ott. És sosem változtattak megszokott mozgásukon, nehogy valakinek feltűnjön, hogy egy bizonyos személy után érdeklődnek csupán.

Loomis, ügynök egy cikk margójára irkált éppen a férfi érkezésekor – mindig is szokása volt, hogy a papírra jegyezget – az ácsok pedig a pult mögött felállított, tükörrel borított falon figyelhették a férfit, miközben fasírtjukat majszolgatták és váltottak néhány durva tréfát.

Butch rendszerint négy különböző lapot vásárolt a kávézó melletti újságostól. Az általa előnyben részesített magazinok mindig keddenként kerültek az utcára. A pincérnő kérdezés nélkül kiöntötte kávéját. Butch már szinte kötelezőnek számító cigarettájára gyújtott, vagyis amerikai Marlboróra, mely az oroszok kedvencének számít. És lehajtotta első csésze kávéját, miközben végigfutott a Washington Post első oldalán, ami viszont az ő kedvenc újságjának számított.

Itt ingyen adták már a második adagot, ezért hát szinte menetrendszerűen érkezett. Hat percig olvasgatott, ami körülbelül egy átlagos érték volt, ebben mindenki egyetértett, Amikor végzett, felvette újságjait, és hagyott némi pénzt az asztalon. Aztán, felállva tányérja mellől, mindannyian láthatták, hogy papírszalvétáját gombóccá gyűri össze és az üres kávéscsésze melletti tálkába helyezi.

Indulunk, jegyezte meg azon nyomban Loomis. Butch a pult végéhez ment, ahol fizetnie kellett. Fizetett és eltávozott. Nagyon szakszerűnek látszott, Loomis már nem első ízben jegyezte meg. A nő tudta, hol és hogyan kerül sor az anyag elhelyezésére, de most volt csak először alkalma rá, hogy lássa, amikor elhelyezi.

Megint bejött egy törzsvendég. Taxisofőr volt, aki rendszerint bekapott egy csésze kávét, mielőtt beindult volna a nap. Egymagában üldögélt a pult végén. A sportrovatnál nyitotta ki az újságot, közben végigfutott pillantása a kávézón, ugyanúgy mint mindig. Pillantása rögtön felfedezte a csészealjon elhelyezett szalvétát. Ő már nem volt annyira jó, mint Butch. Miután az újságot az ölébe ejtette, benyúlt a pult alatt és magához vette, majd gyorsan betette a divatrovathoz.

Aztán már minden könnyedén ment. Loomis kifizette a számláját és szintén távozott, bepattant Ford Escortjába, úgy hajtott a watergate-i lakásokhoz. Kulcsa volt már ugyanis Henderson lakhelyéhez.

– Ma üzenetet kapsz Butch-tól – közölte Cassius ügynökkel.

– Oké – pillantott fel Henderson reggelije mellől. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy ez a lány, mint kettős ügynököt “futtatja” őt. Különösen nem tetszett neki viszont a tény, hogy a nő kinézete miatt kapta meg az ügyet, hogy kapcsolatuk “álcázása” egy feltételezett viszony, ami természetesen, puszta kitalálás. Minden édeskedése, szirupos, déli akcentusa dacára – és megdöbbentően jó megjelenése dacára is! tette még hozzá zsörtölődve magában a férfi. – Henderson azt is nagyon jól tudta, Loomis alig tartja többnek egy mikrobánál. – Csak ne feledkezz el róla – mondta neki a nő még egyszer –, hogy vár rád egy szoba. – Az Egyesült Államok büntetés-végrehajtási intézetére utalt ugyanis – nem pedig “nevelő létesítményre” – az Illinois állambeli Marionban. Arra tudniillik, amely az Alcatrazt helyettesítette, mint a legkomolyabb bűnelkövetők otthonát. Nincs másutt hely egy Harvardon végzett számára. De ezt csak egyszer csinálta vele, egyébként udvariasan kezelte, alkalmanként még bele is karolt. Persze ettől még rosszabb volt az egész.

– Szeretnél egy jó hírt hallani? – érdeklődött Loomis.

– Hogyne.

– Ha ennek úgy lesz vége, ahogyan reméljük, tiszta leszel. Elejétől végig. – Ilyesmit még soha nem hallott a nőtől eddig.

– Miért, mi van? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában Cassius.

– Van egy CIA-tiszt, akit Ryannak hívnak…

– Hogyne, hallottam, amikor a SEC ellenőrizte – nos, az már pár hónappal odébb van. Azt akarjátok hát, hogy közöljem az oroszokkal…

– Sáros a fiú. Megszegte a szabályokat, félmillió dollárra tett szert valamilyen belső információ révén. Két hét múlva pedig összeül az esküdtszék, ami igencsak meg fogja égetni a fickó seggét. Nagy show lesz. – A nő szókimondása még izgalmasabbnak látszott, mint édeskés, délies mosolygása. – Az ügynökség kiakasztja majd száradni. Segítséget senkitől sem kap. Ritter pedig utálja a fiú tökösségét. Te nem tudod, miért, csak hallottad Fredenburg szenátor munkatársától. Az a benyomásod, hogy ő lesz az áldozati bárány valaminél, ami nem sikerült. De megint csak nem tudod, mi az. Valami, amire pár hónappal ezelőtt került sor Közép-Európában. Talán. Ennyi, amit hallottál. Egy részét azonnal közlöd. Egy részével pedig váratod őket ma délutánig. Még valami – hallottad a hírt is, hogy a SDI valójában már az asztalon lehet. Úgy véled, ez elég rossz információ, viszont hallottad, hogy az egyik szenátor elejtett róla valamit. Értetted?

– Igen – bólintott rá Henderson.

– Oké. – Loomis kisétált hát a fürdőszobába. Butch kedvenc kávézója túl mocskos volt neki.

Henderson pedig a hálóba ment és kiválasztott egy nyakkendőt. Kijutni? tűnődött el, miközben félig megkötötte már, aztán meggondolta magát. Ha ez igaz volna be kellett ismernie, hogy a nő sosem hazudott még neki. Úgy bánt velem, mint valami szarzsákkal, viszont sosem hazudott, gondolta. Akkor hát kijuthatok…? Mégis, mikor? kérdezte magától. Mit számít az?

– A piros jobban tetszik – jegyezte meg Loomis az ajtóból, és édesen mosolygott hozzá. – Mára, azt hiszem, valami “erőszakos” nyakkendő dukál majd.

Henderson szinte kötelességszerűen nyúlt a piros után. Soha nem is jutott eszébe, hogy ellenkezzék. – Megmondanád…?

– Nem tudom – te viszont igen. De azért hozzá kell tennem, nem mondatnák el velem ezt az egészet, ha csak mindenki úgy nem gondolná, hogy valamit már visszafizettél, Mr. Henderson.

– Nem tudnál legalább egyszer Peternek szólítani? – kérdezte a férfi.

– Apám a huszonkilencedik pilóta volt, akit Észak-Vietnam fölött lőttek le. Élve kapták el – képeket is készítettek róla, még akkor is élt – sosem jött vissza onnan.

– Nem tudtam.

A nő olyan egyenletesen beszélt, mintha az időjárásról csevegnének. – Nem tudsz te még sok mindent, Mr. Henderson. Azt azért nem hagyják, hogy repülőgépeket vezessek, mint a papa, viszont amennyire csak tudom, megnehezítem a szövetségi nyomozók életét. Ennyit megengednek. Egyszerűen csak remélem, hogy ugyanannyi fájdalmat tudok okozni nekik, mint ők okoztak nekem. – Ismét elmosolyodott. – Nem hangzik valami profinak, igaz?

– Sajnálom. Félek, nem tudom, mit kell még mondanom.

– Hát hogyne. Közöld a kapcsolatoddal, amit elmondtam. – Odalökött a férfinak egy miniatűr magnót. Amíg a férfi a taxiban lesz, időnként megfigyelik majd. Ha mégis megpróbálná bármi módon figyelmeztetni kapcsolatát, megvan a lehetőség rá, hogy észleljék. Amúgy sem szerették nagyon, nem is bíztak meg benne. Tudta, hogy soha nem fogja kiérdemelni szeretetüket vagy bizalmukat, viszont Henderson amellett döntött, ki akar szállni.

Pár perc múlva már lefelé ment a lépcsőn. A környéken a szokásos számú taxi cirkált. Nem jelzett, csak egyszerűen megvárta, hogy az egyik odajöjjön hozzá. Nem kezdtek egészen addig beszélni, amíg el nem vegyültek a Virginia Avenue forgalmában.

A taxis az északnyugaton található Általános Könyvviteli Hivatal központjához vitte. Az épületben aztán átadta a magnót egy másik FBI-ügynöknek. Henderson gyanította, hogy ez egyben rádió is, bár tulajdonképpen nem volt az. A magnó így a Hoover épületbe került. Loomis már ott várt, amikor odaért. A szalagot visszacsévélték és lejátszották.

– A CIA-nak végre egyszer igaza volt – jegyezte meg főnökének a nő. Volt ott azonban még valaki, még magasabb rangban. És ez a valaki nagyon fontos. Fontosabb, mint gondolná, ezt Loomis azonnal tudta.

– Ez kitalálható. Egy ilyen forrás, mint Ryan, nem fordul elő túl gyakran. Henderson elég jól teszi a dolgát.

– Közöltem vele, hogy megválthatja vele innen kifelé a repülőjegyét. – A nő hangja ennél többről tanúskodott.

– Nem hagyja jóvá? – érdeklődött az igazgatóhelyettes. Ő vezette az FBI összes kémelhárítási akcióját.

– Eddig nem fizetett valami sokat. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, mit tett érte.

– Miss Loomis, ha ennek az egésznek vége van, majd elmagyarázom, miért téved. Tegyük most ezt félre, oké? Maga csodálatos munkát végez ebben az ügyben. Ne rontsa most el!

– És mi lesz vele? – érdeklődött a nő.

– A szokásos. Már úgy értem, tanúvédelmi program. Amennyire én tudom, valószínűleg Montanában, Billings-ben, Wendynél fog majd kikötni. – Az AD vállát vonogatta. – Magát előléptetik és elkerül a New York-i irodához. Van egy diplomata az ENSZ-nél, akinek jó irányítóra lesz szüksége.

– Rendben. – A nő mosolya ezúttal nem volt erőltetett.

*

– Harapnak. Méghozzá nem is akárhogyan – közölte Ryannal Ritter. – Csak remélhetem, hogy te is ezen vagy, fiú.

– Veszélyről szó sincs – tárta szét karját Jack. – Mindennek rendkívül civilizáltnak kellene lennie.

Csak azoknak a részeknek, amiről te is tudsz. – Ryan, még mindig amatőrnek számítasz, már ami a külső akciókat illeti. Erről ne feledkezz meg!

– Annak is kell lennem, hogy ez az egész most működjön – mutatott rá Jack.

– Akit az istenek meg akarnak semmisíteni, azt először büszkévé teszik – vetette közbe a DDO.

– Szophoklész valahogy nem így mondta egykor – vigyorgott Jack.

– Az enyém jobb ennél. Az egyik mondásomat még ki is írták nagybetűvel nálunk.

Ryannak a feladatra vonatkozó elgondolása egészen egyszerű volt – túlontúl egyszerű. Ritter emberei finomították tíz óra alatt igazi akcióvá. Akármilyen egyszerű is azonban az elgondolás, komplikációk mindig lehetnek. Voltak is, viszont Ritternek ez a tény nemigen tetszett sohasem.

*

Bart Mancuso régóta hozzászokott már a gondolathoz, hogy az alvás nemigen található meg azoknak a dolgoknak a listáján, amiket elvárnak a tengeralattjárók kapitányától, de amit aztán kiváltképp gyűlölt, az az ajtaján felhangzó kopogtatás volt alig tizenöt perccel azután, hogy végre le tudott feküdni.

– Gyere be! – És dögölj meg! ezt már persze nem mondta hangosan.

– FLASH forgalom van, csak a kapitánynak szóló üzenet – jegyezte meg mentegetőzve a hadnagy.

– Na, hát azért! – morgott Mancuso, de már fel is csapta a falon rögzíthető fekhelyét. Alsóruhában ment hátra a kommunikációs helyiségbe, aztán a hajó másik oldalára, végül pedig a támadásirányító központ mögé. Tíz perc múlva pedig újra megjelent, és átadott a navigátornak egy darab papírt.

– Tíz óra múlva ott akarok lenni.

– Semmi probléma, kapitány.

– Ha még valaki zavarni merészel, ajánlom neki, rendkívüli fontosságú, országos készültséget elrendelő üzenetet hozzon! – ezzel előre ment, mezítláb csattogva a burkolólapokon.

*

– Üzenet átadva – közölte a vacsora mellett Henderson Loomis-szal.

– Más egyéb? – Gyertyafény, meg miegyéb, gondolta a nő.

– Csak meg akartam erősíteni. Nem várnak újabb információt, csak a megerősítést, amit viszont néhány, egyéb forrásból amúgy is megkapnak. Legalább úgy van az egész, ahogyan olvastam. Van a számukra még valami kézbesítenivalóm.

– Mi légyen az?

– A harcmezőkre vonatkozó új, légvédelmi jelentés. Soha sem tudtam megérteni, mit izgatják ezen magukat. Elolvashatják az Aviation Week-ben amúgy is a hónap vége előtt.

– Most ne rontsuk el a szokásos ügymenetet, Mr. Henderson.

*

Ezúttal az üzenetet, mint rutinszerű felderítési anyagot lehetett továbbítani. Fel volt persze tüntetve rajta, hogy az elnök figyelmébe, mivel “személyes” információnak számított. Méghozzá az ellenség egy magas rangú hírszerzési tisztviselőjére vonatkozó. Geraszimovot a KGB magasabb berkeiben úgy ismerték, mint aki ugyanannyira érdeklődik a nyugati, mint az orosz pletykák iránt.

Már ott várta, amikor a rákövetkező reggelen irodájába érkezett. A KGB-elnök gyűlölte a Moszkva és Washington közötti, nyolcórás időkülönbséget – olyan átkozottul kényelmetlenné teszi a dolgokat!

– P-alany – kezdődött az üzenet, lévén a cirill ábécében az angol “R” a “P” jelenleg titkos bűnügyi vizsgálat célpontja. Nem hírszerzési vonatkozású anyag részeként. Gyanítható azonban, hogy a P iránti érdeklődés politikai alapokon nyugszik. Valószínűleg erőfeszítéseket tesznek felfutóban levő kongresszusi elemek részéről a CIA érdekeinek megsértésére, valamilyen ismeretlen operációs kudarc következtében – feltehetőleg az ügy közép-európai vonatkozású, de ez nincs az RPT részéről megerősítve. P-alany bűnügyi vonatkozású kegyvesztettsége nagy kárára volna magas beosztású CIA-tisztviselőknek, mégpedig az illető beosztása révén. Ez az állomás az ügy hírszerzési megbízhatóságát A osztályúnak minősíti. Három, független forrás is megerősíti az én 88(B)531-C/EOC-mben továbbított feltételezéseket. Teljes részletezés a futárpostával érkezik majd. Az állomás szorgalmazást követel. Washingtoni rezidens. Vége.

Geraszimov íróasztala fiókjába lökte a jelentést.

– Nos – mormolta magában. Órájára pillantott. Két óra múlva már a szokásos, csütörtök reggeli politbüró értekezleten kell lennie. Hogy sikerül majd? Egy dolgot biztosra vett: érdekesnek ígérkezik. Úgy tervezte, új variánst vezet be a játékba – a hatalmi játékba.

Az akciókra vonatkozó, napi eligazítása mindig kicsit hosszabbra sikerült csütörtökönként. Sosem árt elejteni a gyűléseken néhány, ártalmatlan morzsát. Politbüróbeli társai mind olyan emberek, akiknek az összeesküvése olyan könnyen megy, mint a lélegzés. Geraszimov kicsit jegyzetelt. Gondosan járt el, hogy csak olyasmiket válasszon ki, amit fontosabb ügyek kompromittálása nélkül megvitathat. Autója a kijelölt időpontban érkezett. Mint mindig, most is a testőrök felvezetőkocsija kísérte. Azonnal el is tűztek a Kreml irányába.

Geraszimov sosem érkezett elsőnek, és sosem utolsónak. Ezúttal közvetlenül a honvédelmi miniszter mögött sétált be.

– Jó reggelt, Dimitrij Tyimofejevics – szólalt meg mosoly nélkül az arcán, de azért vigyázott rá, hogy kicsit szívélyesnek hasson.

– És neked is, elnök elvtárs – válaszolta óvatosan Jazov. Mindketten helyet foglaltak. Jazovnak eggyel több oka volt rá, hogy óvatos legyen. Túlmenően azon, hogy Filitov ügye úgy függött a feje fölött, mint Demoklesz kardja, ő maga nem is volt teljes jogú, szavazóképes tagja a legfelsőbb szovjet tanácsának. Geraszimov viszont igen. Ez biztosított nagyobb hatalmat a KGB-nek politikailag, mint a honvédelmi tárcának. Mostanában csak olyankor fordult elő, hogy a honvédelmi miniszter ebben a teremben szavazati joggal bírt, amikor az mindenekelőtt a pártot képviselte – például Usztinov. Jazov pedig először is katona. Ami azt illeti, ő is hűséges tagja a pártnak. Egyenruhája nem egyszerűen csak kosztüm azonban, mint Usztinovnál. Jazovnak soha nem lesz szavazati joga ennél az asztalnál.

Andrej Iljics Narmonov szokásos ruganyosságával jött a terembe. Az összes politbüró tag közül, csak a elnök volt fiatalabb nála. Narmonov pedig szükségét is érezte, hogy mindenütt kimutassa túláradó energiáját, valahányszor megjelent nála idősebbek előtt, akiket az “ő” konferenciaasztala körül ültettek le. A munkájával együttjáró igénybevétel és stressz igencsak meglátszott rajta. Hajának fekete tömöttsége gyorsan kezdett őszülni. Intett mindenkinek, hogy foglaljanak helyet.

– Jó reggelt, elvtársak – kezdte Narmonov hivatalos hangon. – Először az amerikai fegyverzetkorlátozási tárgyalások delegációjának érkezésével foglalkozunk.

– Jó híreket jelenthetek – válaszolta azonnal Geraszimov.

– Tényleg? – kérdezte Alekszandrov, még a főtitkár előtt, kockára téve ezzel saját pozícióját is.

– Informáltak róla, hogy az amerikaiak elvileg hajlandók az asztalra tenni stratégiai-védelmi programjukat – kezdte a KGB-főnök. – Nem tudjuk, milyen engedményeket fognak ezért cserébe követelni. És nem ismerjük az engedmények mértékét sem az ő oldalukról, mindazonáltal viszont ez változást jelent az amerikai hozzáállásban.

– Elég nehezen tudom elhinni – szólalt meg Jazov. – Az ő programjuk jól halad – amint ezt te is megerősítetted a múlt héten, Nyikolaj Boriszovics.

– Van az amerikai kormányon belül néhány politikai különutas. És feltehetően pillanatnyilag magán a CIA-n belül is hatalmi harc dúl, mint ezt nemrégiben megtudtuk. Akárhogy is van, ez a rendelkezésünkre álló információ. Mi eléggé megbízhatónak tartjuk.

– Ez bizony igencsak meglepő. – Minden fej a külügyminiszter felé fordult. Szkeptikusnak látszott. – Az amerikaiak ezen a ponton teljességgel hajthatatlanok lettek. Azt mondod: “eléggé megbízható”, de nem teljesen az?

– A forrás magas helyen van, de az információt mind ez idáig kellőképpen nem lehetett megerősíteni. Hétvégére többet tudunk.

Az asztal körül mindenki bólogatott. Az amerikai delegáció szombaton délben érkezik. A tárgyalások pedig nem fognak megkezdődni hétfőig. Az amcsik harminchat órát kapnak, hogy túl legyenek az időeltolódás okozta fáradtságukon, melynek során részt vehetnek egy díszvacsorán a Tudományos Akadémia szállójában, meg miegyéb.

– Ez az információ nyilvánvalóan rendkívüli módon érinti, érdekli a mi oldalunkon tárgyalókat is, viszont felettébb meglepőnek találom. Különös tekintettel azokra a tájékoztatókra, amit itt kaptunk a mi Fényes Csillag programunkra vonatkozóan. Nem beszélve az ő, hasonló programjukról.

– Van okunk azt hinni, hogy az amerikaiak tudnak a Fényes Csillagról – válaszolta visszafogott hangon Geraszimov. – Talán kijózanítónak találták előrehaladásunkat.

– Bejutottak volna a Fényes Csillag területére? – kérdezte egy másik. – Hogyan?

– Nem vagyunk biztosak benne. Most dolgozunk rajta – válaszolta Geraszimov és közben gondosan ügyelt rá, hogy ne nézzen Jazov felé. Most neked kell lépned, honvédelmi miniszter elvtárs.

– Szóval meglehet, hogy az amerikaiak tényleg jobban érdekeltek a mi programunk leállításában, mint az övék lefaragásában – jegyezte meg Alekszandrov.

– És azt hiszik, hogy a mi erőfeszítéseink viszont ennek a fordítottját jelentik – morogta a külügyminiszter. – Jó volna végre, ha meg tudnám mondani az embereimnek, miről is van szó valójában!

– Jazov marsall? – szólalt meg Narmonov. Nem tudta, hogy saját emberét állítja céltáblául.

Egész mostanáig Geraszimov nem volt biztos Jazovot illetően. Meg arra vonatkozóan sem, hogy vajon a férfi nem érezhetné-e magát biztonságban, ha a Filitov ügy miatti, politikai sebezhetőségét áthárítja főnökére. Most viszont majd mindenre választ kap. Jazov tehát fél a lehetőségtől – a BIZONYOSSÁGTÓL, helyesbített gyorsan magában, Jazovnak mostanra már tudni kell –, hogy kegyvesztett lehet nálunk. Attól is félt, hogy Narmonov nem fogja kockára tenni saját pozícióját csak azért, hogy megmentse, így hát, lehet, hogy egyszerre mind Jazovval mind pedig Vanejevvel szemben? Ha igen, kíváncsi vagyok, vajon megérné-e Jazovot továbbra is megtartani, miután én lépek a főtitkár helyére… Rajtad a döntés sora, Jazov…

– Legyőztük a lézer leadott teljesítménye miatti problémát. Most már csak egyetlen gond van, a számítógépes vezérlés. Ebben messze lemaradtunk az amerikai technika mögött. Ez is az ő számítógépes iparuk fölénye miatt van. Geraszimov elvtárs alig egy hete szállította le nekünk az amerikai vezérlőprogram egy részét, de még el sem kezdhettük megvizsgálni, amikor rájöttünk, hogy a programot magát is az események irányítják.

– Ezzel persze nincs szándékomban kritizálni a KGB-t…

Igen! E pillanatban Geraszimov már biztos volt. A másik tehát saját maga indítja el az eseményeket. A legjobb pedig az – senki a teremben, még maga Alekszandrov sem érti, mi történik valójában.

– …valójában az egész eléggé világosan illusztrálja a technikai problémát. De ez most csak technikai probléma, elvtársak. Ezt is le lehet győzni. Véleményem szerint megelőztük az amerikaiakat. Ha pedig ezt ők tudják, félni is fognak. Eddig a pontig a mi tárgyalási pozíciónk az volt, hogy csak az űrbe telepített programokat kifogásoljuk, viszont szó sem volt a földi telepítésűekről, mivel mindvégig tudtuk, hogy a mi, földi telepítésű rendszereink sokkal ígéretesebbek. Talán ezt igazolja az amerikai pozícióban beálló változás is. Ha így van, ellenezném a Fényes Csillag akármiért történő elejtését.

– Ez bizony igazolható álláspont – szólalt meg egy pillanatnyi szünet után Geraszimov. – Dimitrij Tyimofejevics most elgondolkodtató témával állt elő. – Megint bólogattak a fejek az asztal körül – mindannyian azt hitték, értik, miről is van szó, pedig sokkal inkább tévedtek, mint bármelyikük sejteni merte volna –, mivel az állambiztonsági bizottság elnöke és a honvédelmi miniszter egyetlen pillantásával, és felhúzott szemöldökével megkötötte máris velük az üzletet.

Geraszimov újra az asztalfő felé fordult tehát, miközben körötte mindenki beszélni kezdett. Narmonov főtitkár nagy érdeklődéssel figyelte a vitát, néha jegyzetelt is. Figyelmét elkerülte viszont a KGB-főnök tekintete.

Kíváncsi vagyok rá, vajon az a szék kényelmesebb-e az enyémnél.

19

Ryan örömmel látta, hogy még a 89. légi híd repülőosztály is aggódik a biztonság miatt. Az Andrews légitámaszponton az elnöki gépet őrzők csőre töltött karabéllyal jártak-keltek.

Ryannak mindig ugyanaz a gondolata támadt repülés előtt. Miközben várakozott, hogy áthaladhasson az ajtóformájúra kiképzett magnetométeren, elképzelte, hogy valaki a következő feliratot helyezi el a magasban: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL. Mostanában kezdte legyőzni a repüléstől való félelmét; szorongása addigra már valami más volt. A dolog valahogy nem működött. A félelmek járulékosak, egymást felerősítik, nem pedig egymással párhuzamosak. Ezt fedezte fel magában, miközben kisétált az épületből.

Ugyanazzal a géppel mentek, mint legutóbb. A farkon látszott is a szám: 86971. Az a 707-és volt, mely 1958-ban gördült le a Boeing seattle-i üzeméből. Ott alakították át VC-137-es konfigurációvá. A VC-135-ösnél mindenesetre kényelmesebb volt. Voltak ablakai is. Ha van valami, amit Ryan gyűlöl, hát az az ablak nélküli repülőgép. Nyoma sem volt szintben levő folyosónak. Mindenki úgy kapaszkodott fel azon az ódivatú, kerekes lépcsőn. Amikor már odabenn járt, mindig csalódottan fedezte fel, hogy maga a gép fura keveréke a mindennaposságnak és az egyedinek.

A VC-137-esben az egyetlen, tényleg rossz dolog annak a korlátozott hatótávolsága volt. Egy ugrással képtelen Moszkváig elrepülni, ezért hát rendszerint megáll Shannonban, hogy tankoljon, mielőtt megint belelendülne.

Kíváncsi vagyok, milyennek jósolnád meg előre a sorsodat? Kíváncsi vagyok, milyennek jósolnád meg a jövődet… Egyelőre csak játék volt ugyan az egész, a gondolat mégis egy pillanat alatt szinte lehűtötte.

A te dolgod a jövő előrejelzése, de miből gondolod, hogy meg is tudod csinálni? Mit sejtettél meg rosszul ezúttal, Jack?

A fenébe is! fordult dühével maga ellen. Minden egyes alkalommal, amikor felszállok erre a kibaszott gépre… Becsatolta hát magát. Túloldalon a külügyminisztérium valami műszaki szakértője üldögélt, aki imádhatott repülni.

Egy perc múlva elindították a motorokat, a gép gurulni kezdett.

Északról jött a szél, ezért hát a VC-137 nekifeszült, és a felszállás után egy perccel már jobbfordulót csinált. Jack is fordult hát, lepillantva az 50-es főútvonalra. Ez az az út, mely annapolisi otthonához vezet. Nemsokára azonban elvesztette szem elől, amint a felhők közé repültek. A személytelen, megfoghatatlan, fehér fátyol gyakran látszott amúgy is gyönyörű függönynek, de most… de most, egyszerűen csak azt jelentette, nem láthatja többé a hazavezető utat. Nos, túl sokat úgysem tehetett ellene. Ryan lefoglalta hát magának a kanapét és úgy döntött, annak minden előnyét ki fogja használni. Lerúgta cipőjét és elnyújtózkodott, hogy szundikál egyet. Egy dologra szüksége lesz, ez pedig a pihenés. Nagyon biztos volt benne.

*

A Dallas a megjelölt időpontban és helyén bukkant a felszínre. Mancuso volt az első, aki felszaladt a létrán a toronyburkolat tetején lévő vezérlőálláshoz. Őt követte egy fiatalabb tiszt, meg két őrszem. A periszkópot már kitolták, és természetesen a felszíni forgalmat pásztázta. Hűvös és tiszta éjszakának tűnt. Az a fajta ég borult rájuk, amit az ember csak tengeren láthat. Amikor szinte szikráznak a csillagok. Mintha ékkövek volnának egy bársonytakarón.

– Híd, a hajó útját figyeld.

Mancuso megnyomta a gombot. – Híd, értettem.

– Az ESM légi radaradót jelent egy-négy-nullán, helyzete állandónak tűnik.

– Nagyon helyes. – A kapitány ezzel elfordult. – Felkapcsolhatjátok az üzemjelző fényeket.

– Jobb oldalon minden tiszta – kiáltotta az egyik őrszem.

– Bal oldalon szintén – visszhangozta a másik.

– Az ESM jelenti, hogy a kapcsolat egy-négy-nullán már állandó. Jelerősség növekszik.

– Esetleges repülő jön bal oldalon, az orrnál! – kiáltotta az egyik őrszem.

Mancuso szeméhez kapta látcsövét, és keresni kezdte a feketeséget. Ha a másik már itt tartózkodik, neki pedig nincsenek még bekapcsolva az üzemjelző fényei… de aztán látta, hogy egy pár csillag eltűnik a képből, valami elhomályosítja…

– Megvan. Jó a szemed, Everly! Óh, ott vannak a repülésjelző fényei.

– Híd, hajóirányt figyeld, rádióüzenet érkezik.

– Hozzuk össze – válaszolta rögtön Mancuso.

– Végrehajtva, uram.

– Echo-Golf-Nine, itt Alfa-Whiskey-Five, vége.

– Alfa-Whiskey-Five, itt Echo-Golf-Nine. Jól hallak és tisztán. Igazold vissza, vége.

– Bravo-Delta-Hotel, vége.

– Értettem, kösz. Készenlétben állunk. A szél elállt. A tenger nyugodt. – Mancuso lenyúlt hát és felpattintotta a vezérlőállás műszereinek világítását. Pillanatnyilag ugyan nem volt nagy szükségük rá – a támadóközpont még mindig figyeli a hajó irányát – egyszerűen csak célpontot biztosítanak a rárepülő helikopternek.

Egy pillanattal később már meg is hallották. Először a forgólapátok csattogása volt, aztán a turbómotorok surrogása. Egy perc sem telt bele, máris érezték a tolóerőt amíg a helikopter kétszer átrepült fölöttük, hogy a pilóta tájékozódhasson. Mancuso el is tűnődött rajta, vajon a másik bekapcsolta-e a leszállásjelző fényeit… vagy egyszerűen akrobatikázniuk kell majd.

Naná, hogy akrobatikázniuk kellett. Pontosabban szólva, úgy kellett venni mindent, ahogyan volt. Rejtve maradó személyátadás: “bevetéshez” hasonló akciók. A pilóta a tengeralattjáró vezérlőállásának fényeire összpontosított, és a gépet bal oldalon hozta lebegésbe, mintegy ötven yardnyira. Aztán csökkentette magasságát, és oldalvást csúszott a tengeralattjáró felé. Már látták is, hogyan nyílik ki hátul az ajtó. Kinyúlt onnan egy kéz, majd megragadta a csörlőkábel horoggal ellátott végét.

– Maradjon mindenki készenlétben! – közölte embereivel Mancuso. – Csináltunk már ilyet máskor is. Ellenőrizzétek a biztonsági köteleket! Mindenki legyen nagyon körültekintő!

A helikopter propellerének tolóereje azzal fenyegetett, hogy mindannyiukat lefújja egyszerűen a létrán a támadóközpontba. Egy emberformájú valami keveredett ki odafönn az ajtón, és rájuk ereszkedett. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg megtette azt a harminc lábat. De aztán végül odaért hozzájuk. Az egyik tengerész érte nyúlt, és megragadta lábát, majd magafelé húzta a láb gazdáját is. A kapitány a kezét fogta meg, így rántották magukhoz a fedélzeten.

– Oké, megvagy – közölte Mancuso. – A férfi kicsúszott a gallérból, és azonnal odafordult, amint a kábelt felhúzták.

– Mancuso!

– Te anyaszomorító! – kiáltotta a kapitány.

– Szép dolog így üdvözölni egy elvtársat?

– A francba! – De először a munka. Mancuso felpillantott hát. A helikopter már vagy kétszáz lábnyira járt a fejük fölött. Lenyúlt hát és háromszor is leadta a jelzést: ÁTADÁS SIKERESEN BEFEJEZVE. A helikopter azonnal leejtette orrát és visszarepült a német partok felé.

– Gyere már le! – nevetett Bart. – Őrszemek befelé. Elhagyni a hidat! Anyaszomorító! – mondta most ő is. A kapitány közben csendesen figyelte embereit, hogyan hagyják el a létrát, majd kikapcsolta a világítást, és végül még egy biztonsági ellenőrzést végzett, mielőtt utánuk ment volna. Egy perccel később a támadóközpontban volt újra.

– Most pedig kérjek engedélyt, hogy a fedélzetre jöhessek? – érdeklődött Marko Ramius.

– Gator?

– Minden rendszer beállítva és ellenőrizve a merüléshez. Felkészültünk rá – közölte a navigátor. Mancuso automatikusan fordult oda, hogy ellenőrizze a státuszkijelzőket.

– Helyes. Merülés. Merüljünk száz lábig, irány nullahét-egy, egyharmad. – Visszafordult hát. – Isten hozott a fedélzeten, kapitány.

– Köszönöm, kapitány. – Ramius jól megropogtatta hát Mancusót, és még egy csók is kijárt neki. Aztán kibújt hátizsákjából. – Beszélgethetünk?

– Gyere előre!

– Ez az első alkalom, hogy a tengeralattjáródra lépek – jegyezte meg Ramius. Egy pillanat múlva pedig megjelent egy fej a hanglokátor helyisége felől.

– Ramius kapitány! Azt hittem, a te hangodat hallom! – pillantott Mancusóra Jones. – Elnézést, uram. Kapcsolatot jelenthetek, nulla-nyolc-egyesnél. Kereskedelmi hajónak tűnik. Egy hajtócsavaros, lassú dízelmotorok hajtják. Valószínűleg távozóban van. Éppen most jelentik az ODD-nek, uram.

– Kösz, Jonesy. – Mancuso a szobájába vitte hát Ramiust és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Mi a pokol volt ez? – kérdezte egy pillanat múlva Jonestól az egyik fiatal lokátoros.

– Társaságunk van már.

– Nincs valahogy akcentusa?

– Valami olyasmi. – Jones ezzel a hanglokátor kijelzőjére mutatott. – Mint ahogyan ennek a kontaktusnak is. Nézzük meg hát, milyen gyorsan tudod meghatározni, vajon miféle kereskedelmi hajóról van szó.

*

Veszélyes volt, de hát az egész élet csupa veszély, gondolta az Íjász. A szovjet-afgán határ errefelé nem egyéb hóval borított folyónál, ami a hegyek között a szorosokban kanyarog. A határt errefelé is jól őrizték. Igen sokat segített, hogy emberei szovjet-típusú egyenruhába voltak öltözve mind. Az oroszok régóta egyszerű, de meleg, téli felszerelésbe bújtatják a katonáikat. Amit magukra vettek, majdhogynem teljes egészében fehér volt, hogy megfeleljen a havas háttérnek. De azért volt rajtuk elegendő csík meg pötty is, amivel meg lehetett törni az éles kontúrokat. Az Íjász keresztbe feküdt a hegygerincen, és látcsövével végigpásztázott a terepen. Emberei pár méterrel mögötte meg alatta pihentek egy kicsit. Felkérhette volna valamelyik helyi gerillacsapatot, hogy segítsenek neki, de nem akart kockáztatni. Az északi törzsek egy részét az oroszok megnyerték maguknak, vagy legalábbis ez a hír járta. Igaz, vagy sem, épp eleget kockáztat már amúgy is.

Egy orosz őrhely volt tőle balra a hegytetőn, vagy hat kilométernyire. Elég nagynak látszott, talán egy egész szakasz van odafönn. Ezek a KGB-sek felelősek e szektor bejárásáért. Magát a határt kerítés meg aknamező borította. Az oroszok nagyon szerették az aknamezőiket… de a talaj kőkeménnyé fagyott, és a szovjet aknák gyakran nem működtek eléggé jól a megfagyott földben, bár alkalmanként maguktól is felrobbantak, ha a fagy túlságosan megemelte őket.

Nagy gondossággal választotta ki hát a helyet. Errefelé a határ gyakorlatilag áthatolhatatlannak látszik. A csempészek azonban már évszázadok óta használják. Ha egyszer átkel az ember a folyón, kanyargó ösvény bontakozik ki előtte, amit a hó évszázadok alatti olvadása formált. Meredek és csúszós. Egyfajta mini kanyon, mely rejtve marad minden irányból, kivéve, ha fölülről szemlélik. Természetesen, ha oroszok őriznék, az egyben halálos csapdát jelent.

Először a felvillanásokat pillantotta meg. Tíz ember, nehézgéppuskával, no meg az egyik, értékes aknavető. Néhány, sárga színű nyomjelző csíkja keresztezte a határt, az oroszok bázistábora felé. Miközben csendesen figyelt, néhány golyó is lepattant a környező szikláról, furcsa íveket rajzolva a bársonyos égboltra. Aztán kezdték viszonozni az oroszok a tüzet. A hang nem sokkal azután érkezett el hozzájuk. Remélte, hogy az emberek ép bőrrel megússzák majd. Hátrafordult és intett a csoportnak, hogy induljanak.

A hívogató biztonság ösztökélte őket, ezért hát szinte leszaladtak a hegy elülső lejtőjén. Az Íjász egyenesen a folyó felé vezette őket. Eléggé meglepő módon nem volt befagyva. Meredek folyása még abban is megakadályozta a vizet, hogy megálljon, hiába volt a nullafok alatti hőmérséklet. És ott a drót!

Egy kétkezes vágóval utat csináltak. Az Íjász állandóan a földet fürkészte a sokat sejtető hepe-hupák miatt, amik mindig aknákat jeleznek a megfagyott földben. Szükségtelen volt közölnie a többiekkel, hogy maradjanak mögötte, libasorban, és úgy haladjanak, ahol csak lehet. Bal oldalon most már világítórakéták borították be az eget, de a tüzelés kicsit, mintha alábbhagyott volna.

Több, mint egy órába tellett, de átvitte minden emberét a csempészek használta ösvényen. Ketten maradtak hátra, mindegyik olyan dombtetőn, amelyről rá lehetett látni a drótkerítésre. Csendben figyelték a botcsinálta utászt, aki az előbb a drótot átvágta, hogyan javítja ki most. Így talán leplezni tudják bejutásukat.

Terv szerint haladtak, mivel minden pár órában megálltak, hogy pihenjenek és egyenek valamit. Minden jól ment egyenlőre, közölték vele tisztjei. Jobban, mint remélték valaha is.

*

A shannoni leszállás rövidke volt. Csak ahhoz elegendő, hogy tankolhassanak, és fedélzetükre vehessenek egy szovjet pilótát, akinek feladata, hogy az orosz légiforgalom-ellenőrző rendszeren keresztül bejelentse őket.

Most már éjszaka volt. A pilóta ma este bőbeszédűnek bizonyult, közölte ugyanis velük a következő leszállás helyét. Wallasey. Meg azt is elmondta, hogy egész Európában tiszta, hideg idő uralkodik. Jack pedig komoran szemlélte, miként úsznak el alattuk Anglia városainak narancssárga fényei. A gépen már érezhető volt a feszültség vagy talán jobb szó rá a várakozás okozta feszültség, gondolta magában. Közben pedig az is eszébe ötlött, milyen érdekes, hogy körülötte kicsit emelkedett a hangok magassága, bár erejük visszafogottabbnak látszott. Az ember nem repülhet úgy a Szovjetunió felé, hogy ne váljon egyszerre kicsit összeesküvővé is. Nemsokára minden társalgás reszelős suttogássá fajult. Alattuk megjelent újból a víz, miközben útban Dánia felé átrepülték az Északi-tengert.

Aztán jött a Balti-tenger. Rögtön meg lehetett mondani, hol ér véget kelet, és hol kezdődik a nyugat. Déli irányban a nyugatnémet városok mind vidáman megvilágítottak. Mindegyiket melegfényű villogás övezi valahogy. Nem így a drótkerítéses, aknamezős keleti oldalon. A fedélzeten mindenki felfigyelt a különbségre, és a beszélgetések, ha lehet, még csendesebbek lettek.

– A gép a G-24-es légiútvonalat követte; az elöl ülő navigátor részben kihajtotta már az asztalán a Jeppesen térképet. Kelet és Nyugat között újabb, fontos különbség az is, hogy a repülési útvonalak igencsak szűkösek az előbbi esetében. Nos, mondta magában, errefelé nincs valami sok Piper és Cessna – természetesen, egyetlen egy Cessna azért van…

– Forduló következik. Új irányt veszünk, nulla-hétnyolcon, és berepülünk a szovjet légiellenőrzés területére.

– Helyes – válaszolta egy pillanat múlva a pilóta – “a repülőgép parancsnoka”. Fáradt volt. Hosszúra nyúlt ez a mai nap. Már a 381-es repülési szinten tartózkodtak – vagyis 38100 lábon, más szóval 11600 méteren.

– Itt vagyunk – közölte valaki Ryan háta mögül. Eszébe jutottak hirtelen az éjszakai műholdfelvételek. Annyira könnyű kiválasztani a GULAG táborait. Az egész országban egyedül ezek a kivilágított négyzetek… micsoda szörnyűséges hely, ahol csak a börtönök vannak jól megvilágítva…

A pilóta, mint valami újabb magasságjegyet, úgy közölte a belépést. Még nyolcvanöt perc, ha maradnak az adott szélviszonyok. A pilóta Paul von Eich ezredes. Családja vagy száz évvel ezelőtt Poroszországból került át Amerikába. De egyikük sem volt rá képes, hogy megváljon a “von”-tól, ami egykor oly fontos volt a családi státusz szempontjából. Őseik egy része odalenn harcolt, jutott eszébe most a férfinak, azon a hó borította, lapos, orosz földön. Bizonyára ugyanígy tesz néhány, ma is élő rokonunk. Feltehetőleg páran odalenn alusszák örök álmukat, mialatt ő meg óránkénti hatszáz mérföldes sebességgel húz el fölöttük. Hiába próbálta kitalálni, vajon mit gondolnának munkájáról, közben pedig világoskék szemei a másik gép fényei után kutatott az égbolton.

Ryan, mint a legtöbb utas, magasságukat a föld fölött abból ítélte meg, amit láthatott, viszont a sötét, szovjet vidéki táj ezt igencsak megtagadta tőle. Tudta, hogy közel járnak már, amikor a gép széles, nagy balfordulóba kezdett. Hallotta, hogyan süvít a mechanika, amint lecsapódnak a terelőlemezek és felfigyelt a csökkenőben lévő gépzajra is. Megszólalt a pilóta hangja. Közölte a dohányzókkal, hogy oltsák el cigarettáikat. És itt volt az ideje, hogy megint bekapcsolják a biztonsági öveket. Öt perc múlva már földet is értek a seremetyevói reptéren.

Egyszerre megélénkült mindenfelé a beszélgetés. Az izgalom akkor kezdődött meg igazán, amint a gép személyzete is mozgolódni kezdett. Ami ezután következett, egyetlen gomolygássá mosódott össze benne. Ernie Allent a megfelelő szintű fogadóbizottság várta. Azonnal el is suhant a követségi limuzinnal. Mindenki másnak buszra kellett szállnia. Rayn egyedül üldögélt, továbbra is a tájat kutatta szemével odabentről, a német gyártmányú jármű üléséről.

Vajon Geraszimov rá fog harapni – tényleg rá fog harapni?

Mi van, ha nem?

Mi van, ha igen? kérdezte magától mosolyogva Ryan.

Az egész olyan csinosan célratörőnek tűnt Washingtonban, itt viszont, ötezer mérfölddel arrébb… nos. Először alszik kicsit, ebben segít majd neki a kormányzat által biztosított, egyetlen, piros kapszula is. Majd elbeszélget néhány emberrel a követségen. A többi pedig majd magától kialakul valahogy.

20

Csípős hideg volt, amikor az ébresztőóra sípoló hangjára Ryan felébredt. Az ablakokon még délelőtt tízkor is jégvirág látszott. Hirtelen eszébe ötlött, nem is ellenőrizte még, hogy a szobában a fűtés működik-e. Első, megfontolt cselekedeteként zoknit húzott. Hetedik emeleti szobája belső udvarra nézett. Nehéz felhők jelentek meg. És a nap a közelgő hóesés előjeleként ólomszürkének ígérkezett.

– Tökéletes – jegyezte meg magában Jack, útban a fürdőszoba felé. Tudta, hogy rosszabb is lehetne. Az egyetlen ok, hogy most itt lehet ebben a szobában, egyszerű tényre vezethető vissza. A rendszerint itt tartózkodó tiszt nászúton van. Működött viszont legalább a vízvezeték. Ezzel szemben talált egy ráragasztott cetlit az orvosságosszekrényke tükrén. Azt közölte vele, hogy ne csináljon kuplerájt ugyanúgy, mint az utolsó, átmeneti vendég tette. Megmosakodott és megborotválkozott. A nagykövetség egyik, további furcsasága, ha az ember fel akar jutni a hetedikre, először liften fel kell mennie a kilencedikre, majd egy másikon lejuthat az előtérbe. Jack még akkor is hitetlenkedve rázta a fejét, amikor a büféhez ért.

– Csak nem utálod az átállást? – érdeklődött a delegáció egyik tagja. – Ott van a kávé.

– Én inkább utazási sokknak nevezném. – Ezekkel a szavakkal öntött magának Ryan egy csészényivel, aztán visszajött. – Nos, a kávé megjárja. Hol vannak a többiek?

– Feltehetőleg még mindig húzzák a lóbőrt, beleértve Ernie bácsit is. Nekem sikerült pár órácskát aludnom a gépen. Hál' Istennek, a tabletta is segített, amit adtak.

Ryan elnevette magát. – Igen, nekem is használt. Még az is lehet, hogy időben megint önmagunk leszünk a ma esti vacsorához.

– Nincs kedved egy kis felfedezőútra menni? Szeretnék járni egyet, de…

– Kettesével kell mozogni – bólintott rá Ryan. A szabály csak a leszerelési tárgyalásokon résztvevőkre érvényes. A tárgyalásoknak ez a fázisa érzékeny, és a csapatra vonatkozó előírások még a szokásosnál is szigorúbbak. – Talán majd később. Van még egy kis munkám.

– Sok lehetőségünk nincs rá, vagy ma, vagy holnap – mutatott rá a diplomata.

– Tudom – biztosította Ryan. Órájára pillantott, és úgy döntött, várhat még az étkezéssel délidőig. Alvásciklusa szinte már összhangban volt Moszkvával, gyomra viszont távolról sem. Visszament hát a követségi irodára.

A folyosók majdhogynem üresek voltak. A megszokott tengerészgyalogosok járőröztek csak. Jack a megfelelő ajtóhoz lépett hát és bekopogott. Tudta, hogy zárva van.

– Te vagy az, Ryan?

– Igen. – Az ajtó kinyílt, hogy beengedjék, aztán rögtön becsukódott, majd ráfordították a kulcsot.

– Foglalj helyet! – A férfit Tony Candelának hívták. – Mi újság?

– Akció van készülőben.

– Én nem hallottam róla – te nem az akciósoktól vagy, hanem a hírszerzőktől – vetette közbe Candela.

– Nos, igen, és ezt Iván is tudja. Ez a mostani egy kicsit furcsa lesz majd. – Ryan vagy öt percig magyarázott.

– “Kicsit furcsa”, azt mondod? – forgatta szemeit Candela.

– A dolognak egy részéhez szükségem van őrzőre is. No meg néhány telefonszámra, amit felhívhatok. Ezenkívül szükségem lehet járműre is, ami ott lesz, ha kell.

– Ez bizony nekem néhány értékes emberembe kerülhet.

– Tudjuk.

– Természetesen, ha működik a dolog…

– Helyes. Ebben az esetben igazi izomerőt is vihetünk bele.

– A Foleyk tudnak róla?

– Attól félek, nem.

– Nagy kár, Mary Pat bizonyára szerette volna. Ő nálunk a cowboy. Ed pedig több egyszerű aktatologatónál. Szóval, várakozásaid szerint hétfő vagy kedd este rá fog harapni?

– Ez a terv.

– Hadd mondjak neked valamit a tervekről – közölte Candela.

*

Hagyták, hogy aludjon. Az orvosok újfent figyelmeztették Vatutint. Hogyan várhatják el tőle, hogy bármit is produkáljon, ha állandóan…

– Megint itt van ez a név – közölte fáradt hangon a fejhallgatós. – Romanov. Ha álmában kell beszélnie, miért ne tehetne vallomást…?

– Talán csak a cár szellemével társalog – sütött el egy tréfát a másik tiszt. Vatutin felkapta a fejét.

– Vagy talán valaki máséval. – Az ezredes csak a fejét rázta hozzá. Már azon a ponton volt, hogy maga is elszunyókál. A Romanov, bár az orosz birodalom levitézlett királyi családjának neve, nem ritka – a politbürónak még az egyik tagja is viseli. – Hol van az aktája?

– Itt. – A viccelődő kinyitott egy fiókot és belenyúlt, majd átadta. Az akta hat kilogrammnyi lehetett, és több különböző részből állt. Vatutin java részt a memóriájára hagyatkozott, de most az első részt ütötte fel.

– Romanov – mormolta magában. – Hol is láttam ezt a…? – Tizenöt percébe tellett, miközben olyan gyorsan lapozta át a megviselt oldalakat, amennyire csak merte.

– Megvan! – Egy ceruzával odafirkantott idézet volt. – A. I. Romanov tizedes, a hadműveletek során életét vesztette 1941. október 6-án, “… mindennel dacolva helyezkedett el tankjával az ellenség és a már harcképtelenné tett egységparancsnok harckocsija között, és ezzel lehetővé tette a parancsnok számára, hogy sebesült társait kihúzhassa…” Igen! Ez egy könyvben is szerepel, amit gyermekként olvastam egykor. Misa társát egy másik harckocsi hátsó platójára vitte, beugrott oda és saját kezével pusztította el a tankot, amely Romanovét lőtte ki. A férfi ezzel megmentette Misa életét, halála után Vörös Zászló kitüntetést kapott… – Itt Vatutin megállt. Ő hívta Misó-nak az alanyt, most jött csak rá.

– Majdnem ötven éve már?

– Elvtársak voltak. Ez a Romanov gyerek az első pár hónapban Filitov saját harckocsijának személyzetéhez tartozott. Nos, hős volt. Meghalt a hazáért, miközben megmentette tisztjének életét – jegyezte meg Vatutin. Misa pedig még mindig hozzá beszél…

Most már tényleg elkaptunk, Filitov.

– Ébresszük fel és…

– Hol az orvos? – kérdezte Vatutin.

Kiderült, hogy már haza akart menni, és nem örült különösebben, amiért visszahívták.

– Hogyan kezeljük? – kérdezte Vatutin elgondolásainak körvonalazása után.

– Kimerültnek kell lennie, de mégis teljesen ébernek. Ezt könnyű elérni.

– Szóval most fel kellene ébresztenünk és…

– Nem. – Az orvos a fejét rázta. – Addig nem, amíg az REM fázisban van…

– Micsoda?

– REM, vagyis a gyors szemmozgásos fázisban – így hívjuk az alvás azon részét, amikor a páciens álmodik. Mindig meg lehet mondani, vajon az alany álmodik-e, ha a szem mozgását figyeljük, akár beszél, akár nem.

– Mennyi ideig tart? – kíváncsiskodott Vatutin. – Nem akarjuk, hogy túlságosan kipihenje magát.

– Az alanytól függ, de különösebb okot nem látok az aggodalomra. Amint mozogni kezd, ébresszétek fel, adjatok neki enni!

– Természetesen – mosolygott el Vatutin.

– Aztán egyszerűen ébren tartjuk majd… óh nyolc órát vagy még tovább. Igen, ez majd megteszi. Ennyi idő elég?

– Hogyne – mondta Vatutin nagyobb önbizalommal, mint valaha is. Felállt és az órájára pillantott. A “kettesek” ezredese a központot hívta, és utasításokat adott ki. Saját teste is kis alvásért könyörgött már. De az ő számára ott volt a kényelmes ágy. Elég fáradt volt hozzá, hogy még az ital szükségét se érezze. – Most elkaptalak – mormolta még egyszer, mielőtt álomba merült volna.

*

– Jó éjszakát, Bea – szólt oda az ajtóban állva Candi, miközben barátnője kinyitotta a kocsi ajtaját. Taussig még egyszer visszafordult, és intett egyet, mielőtt beszállt volna. Jobb is, hogy Candi, meg ez a kis pöcs nem láthatta, hogyan nyomja be a slusszkulcsot. Csak egy fél háztömbnyit vezetett, a sarkon befordult, mielőtt a járda mellé állt volna. Majd kibámult az éjszakába.

Máris csinálják, gondolta. Végig a vacsora alatt, micsoda pillantásokat vetett feleségére ez a pali – és hogyan nézett vissza rá a nő! És azok a párnás kis kezek most ott matatnak a blúz gombján…

Cigarettára gyújtott, majd hátradőlt. Még egyszer elképzelte magában a jelenetet, miközben gyomra egyetlen merev, savval töltött gombóccá rándult össze. A pattanásosarcú, és Candi. Három órát kibírt belőle. Húsz percig, amíg a barátnője az utolsó simításokat végezte odakinn a kaján, neki a nappaliban kellett kettesben maradni ezzel a kis fasszal. Ott hallgatta végig idióta vicceit, még vissza is kellett mosolyognia rá. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy Alan sem kedveli különösebben, de mivel Candi barátnőjéről van szó, a férfi szinte kötelességének érezte, hogy kedves legyen hozzá. Kedves a jó Beához, aki öles léptekkel halad a vénlányság felé, vagy bárhogyan is hívják.

Most pedig ott fogdossa, csókolgatja őt. Hallgathatja barátnője suttogását. És ez még nem minden, Candinek kedvére való a dolog! Hogyan lehetséges ez?

Candi több volt, mint egyszerűen csinos. Taussig ezt jól tudta. A szó legszorosabb értelmében szabadszellemű. A felfedezők eszével megáldott. És ehhez járult még hozzá a meleg, érzékeny lélek. Igazi érzései voltak. Olyan csodálatosan nőiesnek látszott, azzal a fajta szépséggel, ami a szívből indul el és onnan sugárzik ki mindenfelé, azzal a tökéletes mosollyal az arcán.

És most, ezekben a pillanatokban adja oda magát annak a töketlennek! A férfi valószínűleg már rajta is van. A kis fasznak még fogalma sincs róla, hogyan lehet szépen beosztani a rendelkezésre álló időt. Hogyan kell igazi szeretetet és érzékenységet mutatni valaki iránt. Fogadok, hogy már csinálja is, közben nyáladzik és vihorászik, mint valami tizenöt éves punk. Hogy tehet ilyet vele ez a nő!

– Óh, Candace. – Bea hangja csak úgy remegett. Teljesen magával ragadta az émelygés, minden erejére szükség volt, hogy összeszedje magát. Végül sikerült. Aztán vagy húsz percig, csendes könnyek között üldögélt a kocsiban egymagában, mielőtt sikerült volna tovább hajtania.

*

– És ebből mit akarsz kihozni?

– Azt hiszem, leszbikus – válaszolta egy pillanat múlva Jennings ügynök.

– Semmi ehhez hasonló nem szerepel az aktájában, Peggy – jegyezte meg Will Perkins.

– Az, ahogyan a nő dr. Longra pillantgat, ahogyan Gregory körül mozog… valami ezt súgja nekem.

– De…

– Igen, de mi az istennyilát érünk mi ezzel? – jegyezte Margaret Jennings, miközben elhajtott. Kis ideig játszott a gondolattal, hogy Taussig után ered, de a nap amúgy is már hosszúra sikeredett. – Nincs semmi bizonyíték. És, ha meg is szereznénk, és annak alapján lépnénk, nagy volna az ára.

– Gondolod, hogy azok hárman…?

– Will, már megint azokat a magazinokat olvastad – nevetett Jennings, egy pillanatra megtörve a varázst. Perkins ugyanis mormon, és soha életében nem nyúlt még pornográf anyaghoz. – Az a kettő annyira szerelmes, fogalmuk sincs róla, mi történik körülöttük, kivéve a munkát. Fogadok, hogy még az is titkos, amit a párnába suttognak. Egyszerűen csak arról van szó, Will, hogy ez a Taussig ki van borulva barátnőjének életvitelétől és emiatt nagyon boldogtalan. Kemény a dolog.

– Szóval, hogyan fogjuk akkor ezt összehozni?

– Sehogy. Egy nagy kalap semmi az egész. – Az erre az estére vonatkozó megbízatásuk abban állt, nyomozzanak le egy jelentést, miszerint furcsa kocsikat lehet alkalmanként látni a Gregory-Long ház körül. Jennings ügynök elgondolása szerint az egész feltehetőleg egy helyi álszenttől eredhet, akinek nem tetszik, hogy ez a két fiatal megfelelő papírok nélkül együtt lakik.

– Azt hiszem, legközelebb Taussigot kellene ellenőriznünk.

– Egyedül él.

– Biztos vagyok benne. – Időbe telik majd, mire ellenőriznek minden, magasabb beosztású alkalmazottat a Tea Clippernél, de hát az ember az ilyesfajta vizsgálatokat nem sietheti el.

*

– Nem kellett volna idejönnöd – jegyezte meg azonnal Tánya. Biszjarina arca nem mutatott dühöt. Megfogta Taussig kezét és behúzta.

– Ann, olyan rémes ez az egész!

– Gyere, ülj le már. Követtek? – Idióta! Perverz! Most jött ki éppen a zuhany alól. Köpeny volt rajta, haján pedig törülköző.

– Nem figyeltem végig.

Hogyne, gondolta Biszjarina. Ő lepődött volna meg a legjobban, ha a dolog igaz. A Tea Clippernél tapasztalható, laza biztonság dacára – ehhez hasonló figurákat is beengednek! –, ügynöke minden elképzelhető előírást megszegett, amikor idejött.

– Nem maradhatsz sokáig.

– Tudom. – A nő orrot fújt. – Körülbelül most végeztek az új program első vázlatával. A kis bohóc nyolcvanezer kódsorra bontotta le az egészet – mindent kivéve belőle, amitől az AI anyag tényleg mássá válik. Tudod, azt hiszem, memorizálhatta az újabb anyagot – tudom, tudom, hogy lehetetlen, még neki is.

– Mikor leszel már képes…

– Nem tudom. – Taussig egy pillanatra elmosolyodott. – Talán próbáld meg rávenni te, hogy nekünk dolgozzon. Azt hiszem, ez a férfi az egyetlen, aki tényleg érti az egész programot – már úgy értem, az egész projektet.

Sajnálatos módon semmi egyebünk nincs, csak te, de ezt Biszjarina már nem mondta ki. Amit csinált, nagyon nehezére esett. Odanyúlt és megfogta Taussig kezét.

A könnyek azonnal elindultak, mint a záporeső. Beatrice majdnem Tánya karjába vetette magát. Az orosz tiszt közelebb vonta magához, és megpróbált némi szimpátiát érezni ügynöke iránt. Sok-sok órát végighallgatott a KGB iskolán. Ezek mindegyike azt a célt szolgálta, hogy megkönnyítsék számára az ügynökök kezelését. Az emberben lennie kell jó adagnak a szimpátia és fegyelem keverékéből. Úgy kell őket kezelned, mint az elrontott kölyköket. Vegyítened kell a kedvezményeket és büntetéseket, ha teljesítményre akarod szorítani őket. Lívia ügynök pedig a legtöbbjüknél fontosabb.

Még mindig nehéz volt számára megszokni a gondolatot, hogy arcát a vállára boruló fej felé fordítsa és megcsókolja a másik arcot, mely sós ízű volt a régi meg új könnyektől egyaránt. Biszjarina kicsit fellélegzett a gondolatra, hogy ennél tovább azért nem szükséges mennie. Ennél tovább soha nem volt szükséges még mennie. Mégis élt benne a félelem, hogy “Lívia” egy napon majd őt magát fogja követelni. Beatrice Taussig a maga módján éleseszű. Bizonyára okosabb, mint az a KGB tiszt, aki “futtatja”. Viszont oly keveset tud valójában az emberekről. Az egész dologban pedig az a legironikusabb, hogy valójában nagyon is hasonlít az általa annyira megvetett férfihoz, Alan Gregoryhoz.

Biszjarina kicsit eltűnődött rajta, hogyan festhet Gregory. Valószínűleg ő is igazi tudósember – hogyan is hívják őket az angolok? Tudományos könyvmolyok. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a szóbanforgó személy briliáns egy könyvmoly lehet. A Tea Clipper minden résztvevője, vagy így, vagy úgy, briliáns volt, ez nyilvánvaló. Ez kicsit megijesztette most. Beatrice a maga módján büszke a programra, bár a világbéke fenyegetésének ítélte meg. Ezen a ponton Biszjarina egyetértett vele. Gregory egy igazi, tudományos könyvmoly, aki megkívánja változtatni a világot. Biszjarina nagyon is értette az indítékot. Ő maga is meg kívánja változtatni. Csakhogy egészen másként. Gregory meg a Tea Clipper e szempontból fenyegetést jelent. A nő nem gyűlölte ezt a férfit.

– Jobban érzed magad? – kérdezte, amikor végre elapadtak a könnyek.

– Mennem kell.

– Biztosan jól vagy?

– Igen. Nem tudom, mikor leszek képes…

– Meg tudom érteni. – Tánya az ajtóhoz kísérte. Legalább volt annyi józan ész benne, hogy egy másik háztömb előtt parkolt le a kocsival, jegyezte meg “Ann”. Várt még, résnyire nyitva tartotta az ajtót, hogy meghallja-e a sportkocsi jellegzetes hangját. Aztán becsukta az ajtót, kezére pillantott, és a fürdőszobába ment, hogy megmossa.

*

Moszkvában korán leszállt az est. A napot felhők takarták el, amik lassan kezdtek megszabadulni hóterhüktől. A delegáció a nagykövetség társalgójában gyülekezett, és a számukra kijelölt kocsikba szálltak, hogy eljuthassanak a fogadás színhelyére. A vacsorához. Ryannak a hármas autó jutott – kis előrelépés utolsó itt járta óta, jegyezte meg magában szárazon.

A kocsi a város nagyjából üres utcáin keleti irányban suhant velük. Rögtön a Kremlnél keresztezték a folyót, majd a Gorkij park mellett haladtak el. Látta, hogy most az egész vidáman ki van világítva, sokan korcsolyáznak a hóesésben. Jó volt igazi embereket látni végre, akik tényleg jól érzik magukat. Még Moszkva is olyan város, emlékeztette magát gyorsan, mely tele van teljesen hétköznapi életet élő, közönséges halandókkal. Erről a tényről oly könnyű elfeledkezni, valahányszor az embert a munkája rákényszeríti, hogy ellenfeleinek szűk csoportjára összpontosítson.

Az autó az Október térnél fordult le. Majd, egy bonyolult manőver után, a Tudományos Akadémia szállója előtt állt meg. Ez egy kvázi-modern épület, amit Amerikában irodaépületnek vélhetnének. Elhagyatott nyírfasor árválkodott a szürke betonfal meg az utca között. Csupasz, élettelen ágaik majdhogynem elérték az alacsonyan lógó felhők hasát. Ryan megrázta magát. Pár órán át esik a hó, és tényleg szép lehet itt minden.

A legtöbb orosz épülethez hasonlóan, ezt is túlfűtötték. Jack gyorsan megszabadult nagykabátjától, és odanyújtotta az egyik feléje közeledő alkalmazottnak. A szovjet delegáció már felsorakozott, hogy üdvözöljék az amerikaiakat. Az amerikaiak pedig, miután végigsasszéztak a szovjetek előtt, egy itallal megrakott asztalnál kötöttek ki mind egytől egyig. Kilencven percnyi ivászat és jópofáskodás következik majd a tényleges vacsora előtt. Isten hozott Moszkvában! Ryan magában jóváhagyta a tervet. Ha elegendő alkoholt fogyaszt, akkor, bármit is egyen, lakomának tűnik. Ő pedig még szerette volna kitapasztalni az orosz étkeket, ami az elbeszélések szerint messze fölötte áll az átlagosnak. A szoba alig volt megvilágítva, így hát mindenki ha akarta, figyelhette, hogyan esik a hó, a hatalmas üveglapok túloldalán.

– Helló, dr. Ryan, hát itt vagyunk megint – szólította meg egy ismerős hang.

– Szergej Nyikolajevics, remélem, ma este nem vezet – válaszolta Jack, és borospoharával Golovko vodkája felé intett. A férfi arca már piros volt, kék szeme igencsak csillogott az alkohol mámorában.

– Élvezte tegnap a repülést? – érdeklődött a GRU ezredese. Vidáman nevette el magát, még mielőtt Ryan válaszolni tudott volna. – Továbbra is fél a repüléstől?

– Nem, engem az aggaszt, hogy földnek ütközhetünk – vigyorgott Jack. Mindig is jót tudott kacagni saját félelmén.

– Ah, igen, az a hátsérülése a helikopterbalesetből kifolyólag. Meg tudom érteni.

Ryan az ablakra mutatott. – Mit gondol, mennyi hó esik ma este?

– Talán fél méter, talán több is. Ez nem különösebben nagy vihar, holnap viszont a levegő friss és tiszta. A város egyetlen tiszta, hatalmas, fehér hótakaró alatt fog pihenni. – Golovko szinte már költőnek látszott.

Máris részeg, mondta magában Ryan. Nos, a mai este feltehetően csak társadalmi célokat szolgál, semmi egyebet, az oroszok pedig pokolian vendégszeretők tudnak lenni, ha akarnak. Bár egyvalaki bizonyára egészen más véleménnyel van most erről, emlékeztette magát Jack.

– A családja jól van? – érdeklődött Golovko, egy másik amerikai delegátus hallótávolságán belül.

– Igen, köszönöm. És a magáé?

Golovko intett Ryannak, hogy kövesse. Úgy mentek együtt az italokhoz. A pincérek még ugyanis nem jelentek meg. A hírszerzőtiszt újabb pohárral választott magának. – Igen, mindannyian jól vannak. – Szélesen elmosolyodott. Szergej igazi mintaképe az oroszoknál mindennapos, jó közösségnek. Arca fikarcnyit sem változott, amikor a következő mondatot közölte: – Tudomásom szerint találkozni kíván Geraszimov elnökkel.

Jézusom! Jack arcára minden ráfagyott, ami csak rajta volt; szíve kihagyott egy ütemet, lehet, hogy kettőt. Tényleg? És honnan vette ezt az ötletet?

– Én nem vagyok GRU-s, Ryan. Tényleg nem. Eredeti megbízatásom szerint a harmadik igazgatóságon dolgozom, de azóta már más dolgokhoz vezényeltek – magyarázta, mielőtt elnevette volna magát. Ez a nevetés már szívből jövő volt. Épp most érvénytelenítette a CIA róla készült aktáját – és, a férfi rögtön látta, Ryan saját megfigyelését is. Keze kinyúlt hát, hogy megveregesse Ryan felső karját. – Most itt hagyom. Öt perc múlva átsétál a maga mögött lévő ajtón, aztán balra fordul, mintha a férfi mosdót keresné. Utána pedig, az utasításokat fogja követni. Értette? – Megint megveregette Ryan karját.

– Igen.

– Ma este már nem találkozunk. – Kezet ráztak hát, és ezzel Golovko távozott.

– Óh, a francba – suttogta magában Ryan. Hegedűsök hada lepte el a fogadótermet. Lehettek vagy tízen-tizenöten. Cigányzenével próbálták elkápráztatni a hallgatóságot, miközben szüntelenül mozogtak körös-körül. Bizonyára keményen gyakorolhattak, gondolta Jack, hogy ilyen tökéletes harmóniában tudnak játszani annak dacára, hogy sötét a terem. Okos, igazán profi fogás volt. Természetesen azzal a céllal, hogy megkönnyítsék Jack távozását.

*

– Helló, dr. Ryan – szólalt meg egy másik hang. Fiatal szovjet diplomata volt. Egyfajta kifutófiú, aki jegyzeteket készít, meg az idősebbeknek az ügyes-bajos dolgait intézgeti. Most már Jack tudta, hogy ez is KGB-s. Geraszimov nem elégszik meg ma este egyetlen meglepetéssel, ezt rögtön tisztázhatta magában. Ryant a KGB mindenek fölötti hatalmával kívánta elkápráztatni. Majd meglátjuk, gondolta Jack, de a virtuskodás még saját maga előtt is eléggé komolytalannak tűnt. Túl korán. Túl korán.

– Jó estét – még nem találkoztunk. – Jack a nadrágzsebébe nyúlt és kulcskarikáját keresgélte. Nem feledkezett el róla.

– Vitalijnak hívnak. Nem fogják észrevenni távozását. Arra van a férfi mosdó. – Odamutatott. Jack átadta hát a poharát és az ajtó felé indult. Majdnem hanyatt esett, amikor kilépett onnan. Odabenn senki nem tudhatott róla, de a folyosó tök üres volt. Kivéve egyetlen férfit a túlsó végén, aki rögtön intett neki. Ryan arrafelé indult.

Ó, a francba. Itt vagyunk hát…

Fiatalos férfinak látszott, harmincon innen. Jó fizikai adottságokkal. Arckifejezése és átható tekintete arról árulkodott, hogy testőr lehet. A legjobb gondolat, ami Ryannak hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi feltehetőleg ideges. No persze, ennek kitalálásához most nem kellett nagy tehetség. Befordultak a saroknál. Ott aztán átadott neki egy oroszos nagykabátot, meg egy usankát, aztán egyetlen szót szólt:

– Jöjjön.

Így vezette végig Ryant egy mellékfolyosón, aztán ki egy mellékutca hidegébe. Odakinn már másik várta őket, aki feszülten figyelt. Kurtán bólintott Ryan kísérőjének, aki azonnal megfordult és intett Jacknek, hogy siessen. A kis utca a Sabolovkán ért véget, ahol mindketten jobbra fordultak. A városnak ez a része eléggé öreg, ezt Jack egy pillantással fel tudta mérni. Az épületek többnyire forradalom előttiek lehetnek. Az utca közepén macskakövekbe ágyazott villamossínek kígyóztak. A magasban pedig látszottak az áramot szállító vezetékek is. Csendben figyelte, amint az egyik ilyen elcsörömpölt mellettük – valójában két összekapcsolt villamos volt. Fehér, meg vörös színűek voltak. Mindkét férfi gyorsan átszaladt a csúszós utcán, egy vöröstéglás épület felé. Ryan nem volt biztos benne, mi lehet, amíg be nem fordultak megint a sarkon.

Kocsiszín, jött rá hirtelen. Egy pillanatra megállt, de aztán kísérője gyorsan sürgetőleg intett neki. És a bal szélső csarnokrészhez mentek. Odabenn, természetesen, villamosok voltak. Úgy helyezkedtek el, mint jászol előtt a félig álomba merült állatok a sötétben. Még mindig teljes volt a sötétség, ezt meglepődve tapasztalta. Ryan szíve veszettül kalapált, miközben két, mozdulatlan villamos mellett haladt el. Kísérője aztán a harmadiknál megállt. Az ajtók kinyíltak, és egy testőrféle lépett le onnan, majd Ryanra pillantott. Végigmotozta, fegyvert keresett nála. De persze nem talált semmit, hiába volt a szakavatott mozdulat. Hüvelykujjával hátrabökve felfelé terelte, be a villamosba.

A jármű épp most érkezhetett be, ez nyilvánvaló volt. Az első lépcsőn még látszott a hó nyoma. Ryan meg is csúszott rajta, sőt el is esik, ha a KGB-sek egyike el nem kapja a karját. Olyan pillantással nézett Jackre, amit Nyugaton mindenképpen mosoly kísért volna, de hát az oroszok nem mosolygó nép. Kivéve, ha mosolyogni akarnak. Fellépett hát újra, keze szorosan fogta a biztonsági kórjától. Semmi egyebet nem kell tenned…

– Jó estét – szólalt meg egy hang. Nem volt különösebben hangos, de nem is kellett annak lennie. Ryan pislogott a sötétben, és egy cigaretta narancssárga fényét látta meg izzani. Nagy levegőt vett hát és arrafelé indult.

– Gondolom, ön Geraszimov elnök?

– Nem ismer meg? – A hangból csipetnyi vidámság érződött ki. A férfi felkattintotta nyugati öngyújtóját, hogy megvilágíthassa arcát. Nyikolaj Boriszovics Geraszimov volt. A láng arcának pontosan a megfelelő kinézetét kölcsönözte. A sötétség hercege maga…

– Most már igen – válaszolta Jack. Igyekeznie kellett, hogy uralkodni tudjon hangja fölött.

– Úgy tudom, hogy beszélni kíván velem. Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte a férfi udvarias hangon, ami igencsak meghazudtolta a helyzetet.

Jack megfordult, és a két testőr felé intett, akik a kocsi előtt álldogáltak. Aztán visszafordult, de nem kellett egy szót sem szólnia. Geraszimov mondott valamit oroszul, mire mindketten távoztak.

– Kérem, bocsásson meg nekik, de az a feladatuk, hogy megvédjék az elnököt. Az én embereim pedig lelkiismeretesen teszik a dolgukat. – A vele szemközti ülésre mutatott. Ryan helyet foglalt.

– Nem is tudtam, hogy ilyen jól beszél angolul.

– Köszönöm. – Udvarias biccentés következett, amit tárgyszerű megjegyzés követett: – Figyelmeztetem, hogy rövid az idő. Van valamilyen információja a számomra?

– Igen, hogyne. – Jack a kabátjába nyúlt. Geraszimov egy pillanatra feszült lett, de aztán felengedett. Csak egy őrült próbálná meggyilkolni a KGB főnökét. És azt azért tudta Ryan dossziéjából, hogy ez az ember nem őrült. – Van valamim a maga számára – mondta Ryan.

– Óh? – Kis türelmetlenség látszott Geraszimov arcán. Nem az a fajta, aki szereti, ha váratják. Érdeklődve figyelte, hogyan matat Ryan keze valamivel, és megdöbbenve fedezte fel, hogy két, valamiféle fémes dolog ütődhet egymáshoz. Jack ügyetlensége azonnal eltűnt, amikor a kulcs lejött végre a karikáról. Aztán pedig megszólalt, de egy olyan ember hangján, aki a kártyázáskor a másik dobását sürgeti.

– Tessék. – Ryan átnyújtotta azt a valamit.

– Mi ez? – A férfiban nőttön nőtt a gyanakvás. Valami helyrehozhatatlanul rossz dolog történt. Eléggé rossz ahhoz, hogy a férfi hangja is rögtön elárulta azt.

Jack pedig nem váratta már tovább. Olyan hangon szólalt meg, amit jó egy hete próbálgatott már. Anélkül, hogy tudta volna, gyorsabban beszélt a tervezettnél. – Ez itt, Geraszimov elnök, a Vörös Október szovjet hadászati atomtengeralattjáró robbanófejvezérlő kulcsa. Személyesen Marko Alekszandrovics Ramius kapitány adta át nekem, amikor átállt. Ön bizonyára örömmel fogadja majd a hírt, hogy igen kedvére való élet van odaát, Amerikában. Csakúgy, mint legtöbb tisztjének.

– A tengeralattjáró…

Ryan rögtön félbeszakította. Alig volt fény, de azért elég volt ahhoz, hogy az ember arckifejezésének a változását rögtön fel lehessen fedezni.

– Hogy a hajó saját töltete semmisítette volna meg? Szó sincs róla. A fedélzeten levő titkosügynök, akinek szakács volt a fedőfoglalkozása. Azt hiszem, úgy hívták, Szugyec. Nos, nincs értelme tovább titkolnom. Megöltem. Nem vagyok különösebben büszke a dologra, de vagy én, vagy ő. Ez volt a helyzet. Ami pedig azt illeti, igazán bátor fiatalember volt – mondta Jack, magában felidézve a tengeralattjáró rakétakilövő helyiségében lezajlott tíz, rettenetes percet. – A rám vonatkozó akta nem említ semmit az akciókról, igaz?

– De hiszen…

Jack megint csak félbeszakította. Most nincs idő a finomkodásra. Jól meg kellett kavarni a másikat.

– Mr. Geraszimov, van néhány dolog, amit elvárnánk magától.

– Ostobaság. A beszélgetésünknek vége. – De Geraszimov nem állt fel, és azúttal Ryan néhány pillanatig várakoztatta is.

– Vissza akarjuk kapni Filitov ezredest. Önnek a Vörös Október-re vonatkozó, a politbüróhoz benyújtott, hivatalos jelentése megállapítja, hogy a tengeralattjáró határozottan megsemmisült. Meg azt is, hogy az átállást valószínűleg soha nem tervezték meg. Helyette inkább arról van szó, hogy a GRU biztosítását áttörték, és a tengeralattjáró kamu utasításokat kapott, miután szabotázs révén tönkrementek a motorok. Ez az információ önhöz Cassius ügynökön keresztül jutott el. Ő pedig nekünk dolgozik – magyarázta Jack. – Maga ezt Gorskov admirális leváltásának előidézésére használta fel. No meg arra, hogy megerősítse saját ellenőrzését a hadsereg belső biztonsága fölött. Még mindig dühösek miatta, igaz? Szóval, ha nem kapjuk vissza Filitov ezredest, Washingtonban a következő héten a vasárnapi újságokban szép kis sztori lát majd napvilágot. Lesz benne pár részlet az akcióról. És egy fénykép a tengeralattjáróról, amint ott csücsül a Virginia állambeli Norfolkban, egy fedett szárazdokkban. Utána pedig bemutatjuk Ramius kapitányt is. El fogja mondani, hogy a hajó politikai tisztje is részese volt az összeesküvésnek. Sajnálatos módon azonban Putin szívrohamban meghalt, rögtön az érkezés után. Ez persze hazugság, de próbálja meg bebizonyítani.

– Maga nem zsarolhat engem, Ryan! – Nyoma sem volt a hangjában bármiféle érzelemnek.

– Még valami. Az SDI nincs ott a tárgyalóasztalon. Azt mondta a politbürónak, hogy ott lesz? – kérdezte Jack. – Magának vége, Mr. Geraszimov. Együtt van hozzá minden, hogy elérjük, kegyvesztett lehessen, és ahhoz bizony egyszerűen túl jó célpont, hogy kihagyhassuk. Ha tehát nem kaphatjuk vissza Filitovot, mindenféle dolgot ki fogunk szivárogtatni. Némelyiket persze megerősítik, de az igazán jókat, természetesen, tagadni fogják, miközben az FBI sürgős vizsgálatot rendel el a kiszivárogtatok azonosítására.

– Nem hinném, hogy mindezt Filitovért csinálják – közölte Geraszimov, hangja most már kimért volt.

– Nem egészen. – Megint csak váratta beszélgetőpartnerét egy kicsit, mielőtt közölte volna: – Azt akarjuk, hogy maga is jöjjön.

Jack öt perc múlva lépett le a villamosról. Kísérője ugyanazon az úton vitte vissza a szállóig. A rendezés részleteire fordított figyelem igazán lenyűgöző volt. Mielőtt csatlakozott volna a fogadáson résztvevőkhöz, Jacknek még a cipőjét is szárazra törölték. A szobába való belépésekor azonnal az italokhoz ment, de mindent üresen talált már. Szemével gyorsan megkeresett egy tálcát hordozó pincért, és lekapta róla az első poharat, ami a keze ügyébe került. Kiderült róla, hogy vodka, de Ryan egyhajtásra megitta az egészet, mielőtt újabbért nyúlt volna. Amikor aztán azzal is végzett, akkor kezdett igazán morfondírozni rajta, hol is lehet valójában a férfi mosdó. Kiderült, hogy pontosan ott, ahol mondták neki. Éppen idejében ért oda.

*

Ugyanannyira kidolgozott volt az egész, mint bármi más, ha számítógépes szimulációról van szó. Természetesen mindezidáig soha nem futtattak még le teljesen ehhez hasonlót, ez is volt a cél.

Több célja is volt a tesztnek, mint ezt Ryan pár héttel előbb megfigyelhette. A rendszer architektúrájának érvényesítésekor felbecsülhetetlenül fontos, tapasztalati adatokat is kaptak, mégpedig a hardver tényleges működési karakterisztikájára nézve. Ennek eredményeként aztán szimulálni tudták a földön a valós gyakorlatokat. Közben pedig majdnem abszolút megbízhatóságra tettek szert az elméleti eredmények terén.

Gregory két keze között forgatta a golyóstollat, amikor az adatok a videokijelző terminálján megjelentek. Épp most hagyta abba írószerszámának rágását. Fél ugyanis, hogy szája tele lesz tintával.

– Oké, most jön az utolsó lövés – jegyezte meg egy mérnök. – És itt a pontszám…

– Hűha! – kiáltotta Gregory. – Százból kilencvenhat! Mennyi a ciklusidő?

– Nulla egész, nulla-egy-hat – válaszolta egy szoftverszakértő. – Vagyis nulla egész, nulla-nulla-négy, a névleges alatt – kétszeresen is ellenőrizhetünk minden, célra vonatkozó parancsot, mialatt a lézer ciklikusan…

– Ez pedig már magában harminc százalékkal növeli meg a Pk-t – közölte Gregory. – Még azzal is megpróbálkozhatnánk, hogy lövünk, ellenőrizzük, lövünk ahelyett, hogy lőnénk, lőnénk, és csak aztán néznénk meg. Még mindig van ugyanis időnk a másik végponton. Emberek! – ugrott hirtelen talpra – megcsináltuk! A szoftver benne van végre abban a kibaszott dobozban! Négy hónappal hamarabb, mint ígértem!

A szoba minden zugából éljenzés hallatszott, amit persze a harmincfős csapaton kívül feltehetőleg senki sem tudott volna megérteni.

– Oké, ti lézerbasztatók! – kiáltotta valaki. – Csipkedjétek magatokat és építsetek nekünk egy halálsugarat! Az irányzék már készen áll!

– Legyetek kedvesek a lézerbasztatókhoz – nevetett Gregory. – Én is velünk dolgozom.

Beatrice Taussig éppen akkor haladt el a szoba előtt, valami adminisztrációs értekezletre sietett, amikor meghallotta a kiabálást. A laborba persze nem léphetett be – titkosított ajtózár volt rajta, a kombináció meg nem állt rendelkezésére amúgy sem –, de erre nem volt szüksége. Tehát most futott le éppen a kísérlet, amire azok előző este a vacsoránál célozgattak. Az eredmény eléggé nyilvánvaló. Candi is odabenn van, valószínűleg pont szemközt ül azzal a kis fasszal, gondolta Bea, és továbbment.

*

– Hál' Istennek, nem sok a jég – jegyezte meg Mancuso, amikor kipillantott a periszkópon. – Legyen két lábnyi, esetleg három.

– Itt nemsokára tiszta csatorna nyílik. A jégtörők az összes part menti kikötőt nyitva tartják – közölte Ramius.

– Le a periszkóppal – szólalt meg ezután a kapitány. Átment a térképasztalhoz. – Azt kívánom tőled, hogy kétezer yardnyival vigyél bennünket délebbre, aztán szépen leülünk a fenekünkre. Az már olyan, mintha szilárd tető volna a fejünk fölött. És távol is tudja tartani tőlünk a mindenféle Grisákat meg Mirkákat.

– Értettem, kapitány – válaszolta az XO.

– Menjünk, igyunk egy kis kávét – javasolta Ramiusnak meg Clarknak Mancuso. Egy szinttel lejjebb mentek. Annak dacára, hogy ehhez hasonlót az elmúlt négy év során már jónéhányszor végigcsinált, Mancuso most is ideges volt. Kevesebb, mint kétszáz láb mély vízben tartózkodtak, a szovjet partoktól látótávolságnyira. Ha észreveszik őket, sőt helyzetüket is meghatározza valamelyik szovjet hajó, meg fogják támadni őket. Történt már ilyesmi. Meg aztán ott vannak az orosz tengeralattjárók is mindenütt. Legalább kettőnek hallották a hangját az előző napon.

– Kávét, uram? – kérdezte a tiszti étkezde felszolgálója. Válaszul kapott egy biccentést, mire rögtön hozta a kannát meg a csészéket.

– Biztos vagy benne, hogy elég közel járunk? – kérdezte Clarktól Mancuso.

– Igen, itt ki-be tudok járni.

– Sok örömed lesz benne – jegyezte meg a kapitány.

Clark fintorgott: – Ezért fizetnek nekem annyit. Én…

A beszélgetés egy pillanatra megakadt. A tengeralattjáró törzse megcsikordult, amint leült a fenéken, és a hajó kicsit oldalra dőlt. Mancuso a kávéjára pillantott a csészében és a dőlést hat-hét foknyira becsülte. A tengeralattjárósok tökössége akadályozta csak meg benne, hogy hirtelen mozdulatot tegyen, hiszen eddig soha nem csinált még ilyet, legkevésbé a Dallas-szal. Az Egyesült Államok haditengerészetében csak néhány tengeralattjárót terveztek kifejezetten ilyen küldetés céljára. A bennfentesek egy pillanat alatt azonosítani tudják mindet a törzs néhány szerelvényének elrendezéséből, de a Dallas nem tartozik közéjük.

– Azon tűnődöm, mennyi ideig fog tartani? – kérdezte Mancuso a mennyezettől.

– Meglehet, hogy sor sem kerül rá – jegyezte meg Clark. – Majdnem a felére sohasem kerül. Legtovább… tizenkét napig kellett ugyanígy üldögélnem egyszer, azt hiszem. Rémesen hosszú időnek tűnt ám. Akkor sem történt semmi, lefújták végül.

– Meg tudod mondani, hányszor volt ilyen? – kíváncsiskodott Ramius.

– Sajnálom, uram. – Clark csak a fejét rázta.

Ramius elgondolkodva beszélni kezdett: – Tudjátok, amikor kisfiú voltam még, errefelé horgásztam – pont errefelé, nagyon sokszor. Sosem volt róla fogalmunk, hogy ti, amerikaiak, szintén ide jártok pecázni.

– Bolond egy világ ez – egyezett bele Clark. – És milyen errefelé a kapás?

– Nyaranta nagyon jó. A jó öreg Szása hozott ki mindig a csónakján. Itt ismertem meg a tengert, itt tanultam meg, hogyan leszek tengerész.

– És mi van a helyi járőrhajókkal? – kérdezte Mancuso, egyszeriben mindenkit visszarángatva a jelenbe.

– Alacsony fokú készültséget rendeltek el. Nektek vannak diplomatáitok Moszkvában, így hát kicsi a háború veszélye. A felszínen haladó járőrhajók főként a KGB alá tartoznak. Ők vannak hivatva a csempészek, no meg a kémek elleni védekezésre. – Clarkra mutatott. – Ez persze nem olyan jó tengeralattjárók ellen, de már változtatás alatt állt, amikor én kijöttem. Az északi flottánál is növelték az ASW-gyakorlatokat. És, amennyire hallottam, a Balti flottánál szintúgy. De ez itt elég rossz hely a tengeralattjárók észleléséhez. Túl sok az édesvíz a folyók miatt. Ehhez jön még odafönn a jég – mindez igencsak megnehezíti az amúgy is bonyolult hanglokátoros viszonyokat.

Jó ezt hallani, gondolta Mancuso. Hajója fokozott készültségben volt. Minden, ehhez szükséges embere ott sürgött-forgott a hanglokátoros berendezések körül. És ott is fognak maradni, amíg csak kell. A Dallas-t két perc alatt ki tudja vinni innen. Ennyi idő bizonyára bőségesen elegendő, gondolta.

*

Geraszimov is gondolkodott. Egyedül ült irodájában. Ez a férfi, aki még a legtöbb orosznál is jobban tudott uralkodni érzelmein, most is nagyon vigyázott rá, hogy ne látsszon rajta semmi, bár senki más nem tartózkodott rajta kívül a szobában.

Az állambiztonsági bizottság elnöke ugyanolyan alaposan és szenvtelenül mérte fel saját helyzetét, mintha valamelyik hivatali kötelességének vonatkozásait vizsgálta volna csak felül. Vörös Október. Minden onnan indul ki. Saját előnyére használta ki a Vörös Október balesetét. Először kiszorította a hatalomból Gorskovot, aztán teljesen megszabadult tőle; az ügyet arra is igénybe vette, hogy a harmadik igazgatóság pozícióit erősítse vele. A hadsereg akkoriban már hozzáfogott, hogy saját, belső biztonságát a kezébe vegye – Geraszimov viszont a Cassius ügynöktől származó jelentéssel sikeresen győzte meg róla a politbürót, hogy egymagában a KGB is képes biztosítani a szovjet hadvezetés lojalitását meg biztonságosságát. Jó sok neheztelést vívott ki ezzel magának. Megint csak Cassiuson keresztül jelentették ki, hogy a Vörös Október megsemmisült. Cassius mondta a KGB-nek, hogy Ryan bűnügyi vizsgálat alatt áll, és…

Mi meg besétáltunk – jobban mondva én – besétáltam a csapdába!

Hogyan magyarázhatná ezt meg a politbürónak? Egyik legjobb emberéről kiderült, hogy kettős ügynök de mióta? Ezt kérdeznék tőle, ő meg tudná rá a választ; ennélfogva a Cassiustól származó összes jelentés rögtön gyanússá válna. Annak dacára, hogy sok, jó adat került továbbításra attól az ügynöktől, a tudat, hogy kettős ügynök lett belőle a múltban valamikor, mindent azonnal érvénytelenítene.

Helytelenül jelentette hát, hogy a tengeralattjáró nem állt át, és még csak fel sem fedezte tévedését. Az amerikaiak páratlan ügyességgel emeltek láthatatlan falat az ügy köré, a KGB-nek meg közben fogalma sem volt róla. Ugyanígy a GRU-nak sem, de ez vajmi kevés vigaszt jelent most neki.

Azt is jelentette, hogy az amerikaiak komoly változtatást eszközöltek fegyverzet-leszerelési tárgyalásaik stratégiájában. Ez sem állja meg a helyét.

Vajon túl tudná-e élni egyszerre mindhárom leleplezést? kérdezte magától Geraszimov.

Valószínűleg nem.

Ha másik korban él, valószínűleg halálbüntetés várna rá, de legalább annál könnyebb volna számára a döntés. Senki sem választja magától a halált, legalábbis olyanok nem, akik eszüknél vannak. Geraszimov pedig mindig is hideg fejjel gondolkodott, igencsak magánál volt mindig. De hiszen ilyesmi ma már nem történhet meg. Majd szépen bedugják valami eldugott minisztériumi munkahelyre, ahol kedvére tologathatja az aktákat ide-oda. KGB-s kapcsolatai haszontalanok lesznek a számára. Talán annak erejéig felhasználhatja őket, hogy eljusson majd egy jobb élelmiszerboltba. Talán. Az emberek összesúgnak majd mögötte az utcán – többé nem félnek már a szemébe nézni. Nem fognak félni a hatalmától. Ujjal fognak mutogatni rá, és kiröhögik a háta mögött. Az irodájában dolgozók egyre tiszteletlenebbek lesznek vele. Visszabeszélnek, még rá is kiabálhatnak, ha egyszer a fülükbe jut, hogy hatalma egyszer s mindenkorra oda lett. Nem, mondta magában, ezt nem fogom eltűrni.

Akkor hát, álljak át, disszidáljak? Hogy a világ egyik leghatalmasabb embere egyszerű kis bérenc legyen, sőt mi több, koldus, aki aprópénzre váltja, amit tud, hogy biztosítsa magának a kényelmes életet? Geraszimov azt a tényt még csak elfogadta valahogy, hogy élete fizikai értelemben kényelmesebb volna – de, hogy elveszítse a hatalmát!

Végül is azonban, ez volt a kérdés. Akár marad, akár távozik, más emberré kell egyszerűen válnia… ez pedig egyenlő volna a halállal, nem igaz?

Nos, mit tegyek hát?

Pozícióját meg kellett gyökeresen változtatnia, ugyanígy a játékszabályokat is, valami nagyon megrázót kellene produkálnia… de mi legyen az?

Választani kell tehát kegyvesztettség és disszidálás között? Elveszteni mindent, amiért eddig dolgozott – amikor már csak karnyújtásnyira a cél – és mégis egy ehhez hasonló választással szembekerülni?

A Szovjetunió nem a hazardőrök nemzete. Az ország stratégiája mindig is jobban tükrözte az oroszok nemzeti sportját, a sakkozást. Ott pedig egy sor, gondosan, előre megtervezett lépésről van szó. Sosem kockáztatnak túl sokat. Mindig úgy védik pozíciójukat, hogy – ahol csak lehet – kicsiny, fokozatos mértékben haladnak előre. A politbüró is szinte kivétel nélkül így működött emberemlékezet óta. Maga a politbüró nagyjából hasonló emberekből tevődik össze. Több, mint a fele apparatcsik, akik hajlandók kimondani a megfelelő szavakat, kitöltik a szükséges kvótát. Mindenféle előnyöket élveznek, amennyire csak lehet. És lassan araszolnak előre az egykedvűség, a közöny posványán át, melynek legtökéletesebb megvalósulása a Kremlben, az asztal körül látszik leginkább. De ezeknek az embereknek az a feladata, hogy moderáló hatást gyakoroljanak mindazokra, akik a hatalomra kacsintgatnak. Ezek az emberek pedig hazardőrök mégis csak. Narmonov is az. Ugyanígy Geraszimov. Ő is játssza kisded játékait. Alekszandrovval szövetkezik, hogy ideológiai választótestületet alakítson ki magának. Közben pedig zsarolja Vanejevet és Jazovot, hogy elárulhassa saját főnökét.

És mégis túl jó játék volt hozzá, hogy ilyen könnyen fel lehessen hagyni vele. Megint meg kell hát változtatnia a szabályokat, de hát, végül is, ennek a játéknak valójában nincsenek szabályai – kivéve egyetlen egyet: nyerni kell.

Ha nyer – akkor a gyalázat, a kegyvesztettség nem is számítana, igaz?

Geraszimov kivehette hát a kulcsot zsebéből és most első alkalommal vizsgálta meg íróasztalának lámpája fényében. Eléggé közönségesnek tűnt. Ha a szokásos módon használták volna, hány embernek a halálát is okozhatná – ötvenmillió? Száz? Még több? A hármas igazgatóságnak a tengeralattjárókon, no meg a földi telepítésű rakétásoknál elhelyezett emberei vannak birtokában ennek a hatalomnak – vagyis a zampolit, a politikai tiszt egymagában rendelkezik a kellő jogkörrel, hogy a robbanófejeket, melyek nélkül a rakéták nem egyebek petárdáknál, működtetni lehessen. A megfelelő időpontban, a megfelelő irányban kell elforgatni ezt a kulcsot, ennyit tudott ő is, és a rakéták máris az emberi elme által valaha kigondolt, legfélelmetesebb, halálosztó eszközzé alakulnak át. Ha pedig kilőtték őket, nincs, ami megállíthatná…

De ezt a szabályt is meg kell most változtatni, nem igaz?

Mit ér annak a tudata, hogy ő az az ember, aki megtehetné?

– Ah. – Geraszimov elmosolyodott. Bizony többet ért, mint az összes többi szabály együttesen. És az is eszébe jutott, hogy az amerikaiak úgyszintén megszegtek egy szabályt, amikor megölték futárukat a Moszkvics-gyár rendező pályaudvarán. Végre, egyszer neki dolgoznak a földrajzi hosszúság vonalai.

*

Dr. Taussigot meglepte, amikor megpillantotta a jelet. “Ann” vonatkozásában az egyik alapdolog volt, hogy a nő sosem változtatott mindennapi életvitelén. Annak dacára, hogy szinte berobbant kapcsolata otthonába, szokásos szombati elfoglaltságához tartozott, hogy felkeresi a bevásárlóközpontot. Datsunját szépen letette odakinn, nehogy valami faszkalap Chevy Malibujának ajtaját nekinyomja. Amikor már odabenn járt, akkor pillantotta meg Ann Volvóját. A vezető oldalán elhelyezett visszapillantó lefelé volt fordítva. Taussig az órájára tekintett és meggyorsította lépteit a bejáratig. Amikor bement, rögtön balra fordult.

*

Peggy Jennings ma egyedül dolgozott éppen. Mindenki kirajzott, hogy a munkát Washington kívánságainak megfelelően a lehető leggyorsabban elvégezhessék, de azért hozzá kell tenni, hogy ebben nincs semmi merőben új, nem igaz? A felállás egyszerre jó, no meg rossz is. Alanyának a bevásárlóközpontba való követése eléggé könnyű feladatnak ígérkezett, viszont odabenn már átkozottul nehéz, majdhogynem lehetetlen volt. Ha csak nem akarta az ügynökök egész hadát igénybe venni. Egy perccel Taussig után ért oda az ajtóhoz. De már tudta is, hogy szem elől veszítette. Nos, most úgyis csak szaglászik utána még. Rutinfeladat, mondta magában Jennings, miközben kinyitotta az ajtót.

Majd mindkét irányban végignézett az üzletsoron, de nem tudta felfedezni kliensét. Egy pillanatig homlokát ráncolta, aztán ráérősen sétálni kezdett az üzletek között. Be-benézett az ablakon és azon tűnődött közben, vajon Taussig nem ment-e moziba.

*

– Helló, Ann!

– Bea! – szólalt meg Biszjarina az Eve's Leaves-ben. – Hogy vagy?

– Tele munkával – válaszolta dr. Taussig. – Ez tényleg jól áll rajtad.

– Olyan könnyű szabni rá – jegyezte meg az üzlet tulajdonosa.

– Könnyebb, mint rám – egyezett bele borongós hangulatban Taussig. Leemelt egy kosztümöt a legközelebbiek közül, és a tükörhöz ment vele. Komoly szabású volt, ez illett legjobban mostani hangulatához.

– Felpróbálhatnám?

– Hogyne – vágta rá rögtön a tulajdonos. Háromszáz dolláros darab volt.

– Segítsek? – kérdezte “Ann”.

– Hát persze – legalább elmondod, mire készülsz. – Mindkét nő ezekkel a szavakkal ment az öltözők felé.

Odabenn pedig cseverészni kezdtek. Mindennapos dolgokat, ami annyira más a nők és férfiak között. Biszjarina közben átadott egy papírlapot, amit persze Taussig szépen végigolvasott. Aztán az utóbbi egy pillanatra megállt a társalgásban, mielőtt jóváhagyólag bólintott volna. Arca először megdöbbenést tükrözött, aztán jóváhagyást. Végül ismét átváltott valamire, ami egyáltalán nem tetszett Biszjarinának – de hát a KGB nem azért fizeti, hogy szeresse is a munkáját.

A kosztüm nagyon szépen állt. A tulajdonos meg is jegyezte, amikor visszajöttek. Taussig ugyanúgy fizetett, mint a legtöbben, hitelkártyával. Ann integetett még, aztán elment. Megfordult, hogy az üzletsorról kifelé haladva elsétáljon egy fegyverbolt előtt.

Jennings látta, hogy az általa követett személy pár perc múlva kilép az üzletből, és átlátszó, műanyag zsákban valami ruhaféle van nála. Nos, ezért tűnt hát el a szemem elől, mondta magában. Akármi is aggaszthatta a napokban, elment vásárolni hát, hogy jobban érezhesse magát és megint vett egyet azokból a kosztümökből. Jennings még vagy fél órán át követte, mielőtt leszakadt volna róla. Nem volt ugyanis a nő körül semmi figyelemre méltó.

*

– Ez aztán igazán hidegfejű egy fickó – közölte Ryan Candelával. – Nem vártam volna tőle, hogy az ölembe ugrik, és köszönetet mond az ajánlatomért, de azért biztos voltam benne, lesz valamiféle reakciója!

– Nos, ha ráharap, megkapod az üzenetét.

– Ja.

21

Az Íjász megpróbálta bemagyarázni magának, hogy az időjárás senkinek sem a szövetségese. Persze ez egyáltalán nem igaz. Az ég tiszta volt, hideg szél fújt északkelet felől, akadálytalanul söpört végig a vidéken, egészen Szibériából. Ő pedig felhőket akart, mert így most csak a sötétben tudnak mozogni. És minél tovább tartózkodnak szovjet területen, annál nagyobb az esélyük, hogy valaki felfedezi őket. Márpedig, ha felfedezik őket…

Nemigen lehetett sokat spekulálni. Semmi egyebet nem kellett tennie, csak felemelni a fejét, és máris láthatta a dangarai úton haladó páncélos járműveket. A környéken legalább egy zászlóalj állomásozhatott. A mudzsaheddin-ek szerint csapata elég nagy volt, mitöbb figyelemre méltó, az oroszok ellen azonban, akik a saját területükön voltak, és szemmel látható fölényben is, csak maga Allah tudná talán megvédelmezni őket. Talán még ő sem? tűnődött az Íjász, majd megrótta magát a ki nem mondott eretnekségért.

Fia most nincs is oly távol tőle, feltehetően közelebb tartózkodik hozzá, mint amennyi távolságot errefelé megtettek – de hol? Azt a helyet sosem fogja megtalálni. Az Íjász ebben az egyben holtbiztos volt. Réges-rég feladta már amúgy is a reményt. Fiát az oroszok idegen, hitetlen módon fogják felnevelni, ezért hát egyebet nemigen tudott tenni, mint hogy imádkozik: Allah látogassa meg a fiát, még mielőtt túl késő volna. Gyermekeket lopni, minden bizonnyal ez minden bűn közül a legundorítóbb. Megfosztani őket szüleiktől és hitüktől egyaránt…

Csapatából mindenkinek épp elég oka volt rá, hogy utálja az oroszokat. Megölt vagy szétszórt családok, szétbombázott otthonok. Emberei nemigen tudták, hogy ez a modern háború mindennapos velejárója. Az Íjász azon morfondírozott, vajon lehetősége van-e bárkinek is igazából megválasztania saját sorsát, vagy meglehet, ezt az egészet sokkal hatalmasabb kezek irányítják? De ez már egy újabb, összetettebb, haszontalan gondolat volt. A mudzsaheddin számára a világ arra korlátozódik, amit e pillanatban látni és érzékelni képes. Ha ennél tovább menne, szem elől vesztené azt, ami igazán számít. Ez pedig a halállal egyenértékű. A hit volt az emberei által megtartott egyetlen, fontosabb gondolat. És egyelőre ennyi elég is volt.

A menetoszlopban közlekedő, utolsó jármű is eltűnt már az útkanyarulat mögött. Az Íjász megrázta fejét. Éppen eleget törte már a jelenen. Az oroszok, akiket eddig figyelt, mind BMP gyalogsági páncélos járműveiken húzták meg magukat. Odabenn, ahol melegen tartja őket a jármű fűtőberendezése; odabenn, ahonnan különösebben jól nem lehet kilátni. És ez bizony sokat számít. Felemelte hát fejét, hogy végignézzen csapatán. Akiket elég jól elrejtett az orosz ruházat, meg a sok szikla.

Az Íjász felpillantott hát megint az égre, és látta, hogy a Nap lassan lemenőben van. Nemsokára a hegygerinc mögé bukik, és ők folytathatják menetelésüket észak felé. Látta még, hogyan csillan meg a Nap fénye egy repülőn, amint az magasan a fejük fölött az égbe fúródik.

*

Bondarenko ezredes foglalta el az ablak melletti ülést, és lebámult ezekre az ijesztő hegyekre. Magában fel tudta idézni még rövid afganisztáni katonáskodását. Ez legalább mögötte van. Leszolgálta az idejét, megízlelte, milyen a bevetés, most pedig visszamehet végre az alkalmazott technológia tudományához, ami végül is, első nagy szerelme. Mellesleg, valami egészen más járt az eszében.

Mi történik Misa körül? kérdezte magától. Amikor a férfi eltűnt a minisztériumból, természetszerűleg feltételezte, hogy az idős ember megbetegedett. Aztán ez a távollét több napig is eltartott. Komolyan vette hát a dolgot és megkérdezte a minisztertől, vajon Filitov ezredes kórházba került-e. A válasz először megnyugtatónak látszott most már azonban elgondolkodott rajta. Bondarenko most arra kapott parancsot, hogy térjen vissza a Fényes Csillag-hoz, huzamosabb kiértékelésre. Az ezredes érezte, valahogy félreállítják – de, vajon miért? Talán amiatt, ahogyan Jazov arra az ártatlan kérdésre reagált? Akkor ott volt még az általa is felfedezett megfigyelés kérdése. Lehet, hogy a két dolog összefügg? Teljességgel lehetetlen, hogy Misa egy biztonsági vizsgálat célpontja legyen. És még kevésbé lehetséges, hogy a vizsgálat során perdöntő bizonyítékot találjanak bárminemű visszaélésre! A legvalószínűbb, zárta le magában a kérdést, hogy Misa Jazov számára hajt végre valami rendkívül titkos feladatot, azért van távol. Ilyesmi azért elég gyakran előfordul. Bondarenko újra letekintett hát a Nurek-erőmű masszív földmunkáira. A gép kitolta fékfelületeit és kerekeit is, hogy le tudjanak szállni Dusanbe keleti repülőterén. Ő volt az első, aki kiszállt a gépből.

– Genagyij Joszifovics!

– Jó reggelt, tábornok elvtárs – szólalt meg meglepetten Bondarenko.

– Jöjjön velem – válaszolta Pokriskin, miután viszonozta az ezredes tisztelgését. – Bizonyára nem akar azon az átkozott buszon zötykölődni. – Intett hát őrmesterének, aki elvette Bondarenko csomagját.

– Nem kellett volna magának is kijönnie.

– Ugyan már. – Pokriskin vezette hát a sort, mely az ő személyi helikopteréhez tartott. A forgórészt már be is indították. – Egy napon majd el kell olvasnom a jelentést, amit maga állított össze. Tegnap is csak három miniszter volt itt. Most kezdi mindenki megérteni, mennyire fontosak is vagyunk. Huszonöt százalékkal megemelik a finanszírozást is – bár csak én írhatnék olyasfajta jelentést!

– De hiszen én…

– Ezredes, hallani sem akarok róla. Látta az igazságot és közölte másokkal is. Most pedig ön is része a Fényes Csillag körül dolgozók nagy családjának. Szeretném, ha elgondolkodna rajta, mi volna, ha ide jönne dolgozni végleg, miután befejeződött moszkvai küldetése. Szükségem van egy éles eszű helyettesre. – Haverkodó pillantást vetett a másikra. – Nem hinném, hogy rá tudnám beszélni, cserélje fel az egyenruháját a légierőjével?

– Tábornok elvtárs, én…

– Tudom, ha egyszer a Vörös Hadsereg katonája, mindig az is marad. Ebben nem fogjuk megakadályozni. Mellesleg szólva, segíthetne nekem azokkal a tökfej KGB-sekkel, akik a körzetet őrzik. – Bondarenkót meglepte, hogy nem maga a parancsnok vezeti a gépet. – Én mondom önnek, Genagyij, pár év múlva egészen új fegyvernemünk lesz. Talán úgy fogják hívni: “kozmikus védelmi egység”. Egészen új karriert futhatna be azoknál. Szeretném, ha ezen kicsit komolyan elgondolkodna. Három-négy év múlva amúgy is tábornok lesz magából valószínűleg, én viszont több csillagot garantálhatok, mint a hadsereg.

– Pillanatnyilag, azonban…? – Mindenképpen el fog gondolkodni a mondottakon, de nem itt a helikopteren.

– Az amerikaiak által használt tükör- és számítógéptervekre összpontosítunk. A mi tükröseink főnöke úgy gondolja, terveinket hozzá tudja igazítani a hardverünkhöz. Beletelik még vagy egy évbe, hogy a tervek összeálljanak, mint mondotta, viszont nem tudja, mi van a tényleges technológiával. Mi pedig közben összeállítunk néhány tartaléklézert, és megpróbáljuk leegyszerűsíteni a tervet, hogy könnyebb legyen a karbantarthatóság.

– Ez még vagy két évi munka – jegyezte meg Bondarenko.

– Legalább – válaszolta Pokriskin tábornok. – Ez a program már nem érik be az előtt, hogy én távoznék innen. Ez elkerülhetetlen. Ha viszont eggyel több, jelentősebb tesztelési sikerünk van, engem vissza fognak hívni Moszkvába, hogy a minisztériumi iroda élére álljak. A rendszert pedig legjobb esetben sem fogjuk az én visszavonulásom előtt kitelepíteni. Szükségem van egy fiatal emberre, aki végigviszi az egész vállalkozást. Szemügyre vettem már vagy egy tucatnyi tisztet. Maga mind közül a legjobb, Genagyij Joszifovics. Azt akarom, hogy vegye át tőlem az egészet, amikor eljön az ideje.

Bondarenko teljesen ledöbbent. Pokriskin pont őt választotta ki. Kétségkívül előnyben részesítve a saját parancsnoksága alatt dolgozókkal szemben. – De hiszen alig ismer engem…

– Magának megvannak a szükséges tulajdonságai. Egyenruhája kevésbé fontos, mint a benne lévő ember. Már telexeztem is a minisztériumnak e végett.

Nos. Bondarenko túlontúl meg volt lepve hozzá, hogy tetszen neki a dolog. És mindez azért, mert a jó öreg Misa úgy döntött, én vagyok a legjobb ember az ellenőrzés elvégzésére. Remélem, nem túlságosan beteg.

*

– Most már kilenc órája tart – jegyezte meg majdhogynem vádlón, Vatutin felé fordulva az egyik tiszt. Az ezredes lehajolt, hogy bepillantson a száloptika csőbe és folyamatosan figyelte a férfit. Feküdt, aztán összevissza forgolódott meg dobálta magát, mivel igencsak igyekezett elaludni, de egész próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve. Aztán jött a koffein hatására jelentkező émelygés meg hasmenés túl azon, hogy képtelen volt tőle aludni. Majd felkelt és folytatta a járkálást, órák óta ezt csinálta. Rettenetes igyekezettel akarta álomba fárasztani magát.

– Hozzátok fel ide húsz perc múlva. – A KGB-ezredes enyhe vigyorral az arcán pillantott alárendeltjére. Csak hét órát aludt, az utolsó kettőt is azzal töltötte, hogy megbizonyosodik róla, az általa előtte kiadott utasításokat mind maradéktalanul végrehajtották. Aztán lezuhanyozott és megborotválkozott. Futár hozta utána lakásáról az új egyenruhát, miközben egy közlegény tükörfényesre kefélte mindkét csizmáját. Vatutin végzett reggelijével, és engedélyezett még magának egy plusz csésze kávét is. Amikor megitta, átment a vallatóhelyiségbe.

Ugyanúgy, mint a legtöbb, ehhez hasonló helyiségben, a csupasz asztal sokkal többet rejtett, mint ami első pillantásra látszott rajta. Pereme alatt, ahol az asztal teteje túlfut a tartókereten, több gomb is elhelyezkedett, amit anélkül nyomhat le, hogy bárki észrevenné. Több mikrofont raktak a látszólag üres falakba. A szoba egyetlen dísze pedig, egy tükör volt. Átlátszó volt a másik oldalról, így az alanyt a szomszéd szobából meg lehetett figyelni, sőt fényképezni is.

Vatutin letelepedett hát és kivette az aktát, amit félretesz majd, ha Filitovot bevezetik. Agya egy pillanat alatt átfutott a teendőkön. Már teljesen megtervezett természetesen mindent, beleértve szóbeli jelentésének megfogalmazását is Geraszimov elnök felé. Órájára pillantott, bólintott a tükör felé, és a rákövetkező néhány percet arra szánta, hogy összeszedje magát a most következők előtt. Filitov éppen időben érkezett.

Erősnek tűnt. Erős, de azért nagyon nyúzott. Ez a koffeinnek volt betudható, amivel teljesen átitatták minden ételét. Az általa most mutatott külső keménynek tűnt, de azért látszott, hogy törékeny és vékony lehet. Filitov most először mutatott bosszúságot. Előtte mindig csak eltökéltség látszott rajta.

– Jó reggelt, Filitov – szólította meg Vatutin, alig pillantva fel.

– Magának Filitov ezredes. Mondja csak, mikor ér véget már ez az egész cirkusz?

Valószínűleg ezt is elhiszi, mondta magában Vatutin. Az alany már oly gyakran ismételte el, hogy Vatutin tette az ő kezébe a filmkazettát, hogy félig-meddig már maga is hitte valahogy. Ez egyáltalán nem szokatlan dolog. Engedély nélkül húzta maga alá a széket, Vatutin meg egyetlen kézlegyintéssel kiküldte a smasszert.

– Mikor döntött úgy, hogy elárulja a hazát? – kérdezte Vatutin.

– Maga mikor döntötte el, hogy abbahagyja kisfiúk buzerálását? – kérdezte dühösen az idős ember.

– Filitov – bocsásson meg, Filitov ezredes – tudja, hogy kezében egy mikrofilmkazettával tartóztattuk le, amikor két méternyire volt csupán egy amerikai hírszerző tiszttől. Azon a filmkazettán pedig értékes információt találtunk egy rendkívül titkos államvédelmi kutatólétesítményre vonatkozóan. Ehhez hasonló információkat ön pedig már évek óta kiszolgáltatott az amerikaiaknak. Eziránt nincs kételyünk. Csak azért teszem hozzá, ha netán elfelejtette volna – magyarázta türelmes hangon Vatutin. – Most semmi egyebet nem kérdezek, csak azt, mióta csinálta már?

– Tudod mit, cseszd meg magad – javasolta Misa. Vatutin enyhe remegést figyelt meg a férfi kezein. – Én a Szovjetunió háromszoros Hőse vagyok. Ennek az országnak az ellenségeit öltem, amikor te még csak fájdalom voltál apád ágyékában, mégis van merszed engem árulónak nevezni?

– Tudja, amikor kisiskolás voltam, magáról olvastam könyveket. Misáról, aki elűzi a fasisztákat Moszkva kapui alól. Misáról, a démoni harckocsizóról. Misáról, Sztálingrád hőséről. Misáról, a németek elpusztítójáról. Misáról, aki a kurszki csata nagy ellentámadását vezette. Misáról – zárta le végül Vatutin –, az anyaföld elárulójáról.

Misa intett egyet, mintha nemlétező legyet akarna elkergetni. Szemmel láthatólag bosszantotta, hogy keze megremegett. – Soha életemben nem kedveltem különösebben a csekistákat. Amikor az embereimet vezettem, ők mindig mögöttünk voltak ugyanis. Rendkívül hatékonynak bizonyultak, valahányszor foglyokat kellett agyonlőni. Gyűlöltem őket, mégis tiszteltem valahogy, amiért katonák. A te fajtád azonban… talán mi egyszerű katonák, soha nem fogjuk tudni megérteni, ki az igazi ellenség. Néha eltűnődöm rajta, ki ölt meg több oroszt, a németek – vagy a hozzád hasonlók?

Vatutin rezzenetlen maradt. – Az áruló Penkovszkij szervezte be magát, igaz?

– Marhaság! Én magam jelentettem fel Penkovszkijt. – Filitov vállat vont. Magát is meglepte az, ahogyan érez, mégis képtelen volt uralkodni fölötte. – Azt hiszem, a hozzád hasonlóknak is megvan a maga haszna. Oleg Penkovszkij csak egy szomorú, megzavarodott ember volt, aki igencsak megfizette az árát, amit az ilyeneknek mindig meg kell fizetniük.

– Ahogyan magának is meg kell – közölte Vatutin.

– Nem akadályozhatom meg, hogy elpusztítsanak, de én már túlontúl sokszor kerültem szembe a halállal. Előbb, vagy utóbb, úgyis ő fog nyerni. Akár a maga, akár bárki más keze által. Már elfelejtettem, hogy is kell félni.

– Mondja meg nekem, mitől fél?

– Magától nem. – Ezt a mondatot viszont nem kísérte mosoly, hanem helyette hideg, kihívó tekintet játszott a férfi arcán.

– De hiszen mindenki fél valamitől – jegyezte meg Vatutin. – Maga az ütközetektől félt? – Ah, Misa, túlságosan sokat beszélsz. Tudod-e egyáltalán?

– Igen, eleinte. Az ember mindig retteg a fájdalomtól – nem a haláltól, a fájdalomtól. – Filitovot magát is meglepte, hogy ennyit beszél, de már nagyon elege volt ebből a KGB-s csúszómászóból. Olyan volt már szinte az egész, mint a frenetikus izgalom ott a harctéren, most, hogy itt ült és párbajozott ezzel a senkiházival.

– Olvastam már valahol, hogy mindenki fél a bevetéstől, és semmi nem tartja őket életben, csak az önmagukról alkotott kép. Tudják, nem lehet engedni, hogy elvtársaik kevesebbnek lássák őket, mint amilyenek feltételezhetően. Ennélfogva, az emberek jobban félnek a gyávaságtól, mint magától a veszélytől. Félnek, hogy elárulják a férfiasságukat, meg a többi katonát. – Misa kicsit, mintha bólintott volna. Vatutin megnyomott egy gombot az asztal alatt. – Filitov, maga elárulta az embereit. Képtelen belátni? Nem érti, hogy amikor védelmi titkokat szolgáltatott ki az ellenségnek, elárult mindenkit, aki magával együtt szolgált?

– Annál azért többre van szükség, mint amiket maga itt összezagyvál, hogy…

Az ajtó csendesen nyílt ki. A fiatalember, aki belépett, piszkos, zsíros, foszlott kezeslábast viselt, fején a harckocsizok megszokott sapkája volt. Minden részlet a helyén ült: megvolt még a járműben történő beszélgetésekhez szükséges huzal is, és a fiatalemberrel egyszerre lépett be a szobába az erős, jellegzetes puskaporszag is. A kezeslábas lépettnek látszott, és egyben megperzseltnek. A férfi arcát és kezét kötések borították. Letakart szeme körül vér szivárgott. És ez a jelenség nem volt egyéb, mint Alekszej Iljics Romanovnak, a Vörös Hadsereg tizedesének az élő képmása. Vagy legalábbis nagyon közeli hozzá, amennyire csak a KGB utánozni tudta egy ilyen előre kitervelt rémlátomás érdekében.

Filitov nem is hallotta, amikor bejött, de azonnal megfordult, amikor megérezte a szagot. Szája egyszerűen tátva maradt a megrökönyödéstől.

– Mondja el nekem, Filitov – szólalt meg Vatutin. – Mit gondol, hogyan reagálnának az emberei, ha megtudnák, mit csinált?

Filitov nem tudta, hogy preparálták már jó ideje már minden ételét – annyira elvesztette józan ítélőképességét lefortovói tartózkodása alatt, hogy nem volt már többé birtokában az a készség, amivel el tudta volna dönteni, mi igaz, és mi nem. A koffein a részegséggel pont ellentétes állapotot váltott ki nála. Agya ugyanolyan éber volt, mint egykor a bevetések során. De Misa fáradt is volt már, kimerítette ez az idegőrlő napirend, aminek alárendelték. Az ébrenlét és a gyilkos kimerültség furcsa kombinációja álomszerű állapotba hozta, ahol egyáltalán nem uralkodott már azon képessége fölött, hogy meg tudja különböztetni a valóságost a képzeletbelitől.

– Forduljon csak meg, Filitov! – mennydörögte Vatutin. – Nézzen rám, amikor magához beszélek! Feltettem egy kérdést: Mi van mindazokkal, akik magával szolgáltak?

– Kicsoda…

– Kicsoda? A férfiak, akiket vezetett, maga ostoba vénember!

– De hiszen… – A férfi megint odafordult, de az alak már eltűnt addigra.

– Végignéztem a maga aktáját. Minden idézetet, amit az emberei számára lejegyzett. Többek voltak azok egyszerű elvtársaknál. Itt van ez az Ivanenko, meg a Pukov, és végül ez a Romanov tizedes is. Mit szólnának mindezek most, akik magáért haltak meg?

– Megértenék! – makacskodott Misa, miközben teljesen elöntötte a düh.

– Mit értenének meg? Mondja meg már, mi az, amit megértenének?

– A magukhoz hasonlók ölték meg őket – nem én, nem a németek, hanem a magukhoz hasonlók!

– És a maga fiait is, igen?

– Igen! Az én két, csinos fiamat, a két erős, bátor fiút, aki elment, hogy a nyomdokaimba lépjen és…

– És a feleségét is?

– Azt mindenekelőtt! – vicsorgott vissza Filitov. Szinte áthajolt az asztal fölött. – Maguk mindent elvettek tőlem, maguk csekista szarháziak – és még azon tűnődik, miért kellett nekem maguk ellen harcolni? Maga árulta el a hazát, és maga árult el engem is!

– Ennek következtében pedig Penkovszkij megkörnyékezte magát, így hát maga információkat adott át a Nyugatnak – oly sok éven át hülyét csinált belőlünk!

– Nem olyan nagy dolog a magához hasonlókból hülyét csinálni! – csapott most öklével a másik az asztalra. – Harminc évig, Vatutin, harminc évig én – én… – Itt megállt, furcsa arckifejezés jelent meg rajta, és azon tűnődött, mit is mondott éppen.

Vatutin nem kapkodta el a dolgot, és várt kicsit, mire újra szólt volna valamit, és amikor így tett, hangja már visszafogott volt megint. – Köszönjük, ezredes elvtárs. Ennyi elég is lesz egyelőre. Később majd részletesen elbeszélgetünk róla, mit is adott ki a Nyugatnak. Én személy szerint megvetem magát azért, amit tett, Misa. Képtelen vagyok megbocsátani vagy megérteni a hazaárulást, de maga a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. Fontos lesz ezután, hogy ugyanolyan bátorsággal tudjon magával meg saját bűneivel szembesülni, ahogyan a fasisztákkal tudott. – Vatutin megint megnyomott egy gombot, kinyílt az ajtó. Az őrök elvezették Filitovot, aki egyre csak visszafelé tekingetett kihallgatójára. Mindenekelőtt meglepetés tükröződött rajta. Meglepődött, hogy átverték végül.

– Magából jó pszichiáter lehetett volna – jegyezte meg mindenekelőtt az orvos.

– Remélem, mindent felvettünk – szólt oda egyik technikusához Vatutin.

– Mind a három magnó működött, azonkívül a tévé is.

– Ez volt életemben eddig a legnehezebb.

– Igen, kemény fickó. Bátor. Nem kalandor, nem is disszidens. Hanem igazi patrióta – vagy legalábbis az, aminek ez a szegény fickó képzeli magát. A párttól akarta megmenteni az országot. – Vatutin még mindig leplezetlen ámulattal rázta meg a fejét. – Honnan szednek ilyen ötleteket?

A te elnököd, emlékeztette magát, többnyire ugyanezt akarja – vagy, még pontosabban szólva, az országot akarja megmenteni a párt számára. Vatutin egy pillanatra a falnak dőlt, mialatt megpróbálta eldönteni, mennyire hasonló vagy mennyire más ez a motiváció. Gyorsan arra a következtetésre jutott, nem illő gondolat az ilyesmi egy egyszerű kémelhárítótiszt esetében. Legalábbis, még nem az. Filitov az ötleteit onnan vette, hogy a párt a családját valahogy ostoba módon kezelte.

– Doktor, gondoskodjon róla, hogy egy kicsit pihenhessen – szólt kifelé menet. Már kocsi várt rá.

Vatutint szinte meglepte a tény, hogy reggel van. Az utóbbi két napban túlságosan is erre az ügyre összpontosított, ezért hát azt hitte, éjszaka van. Annál jobb azonban: rögtön felkeresheti az elnököt. Az igazán izgalmas azonban az a dologban, hogy ő folytathatja megszokott napi tevékenységét. Ma este hazamehet és aludhat egy nagyot éjszaka, újra leülhet családja körében, nézheti a tévét. Vatutin elmosolyodott magában. Még előléptetésnek is elébe nézhet, erre gondolt. Végül is hamarabb törte meg azt az embert, mint ígérte. Ettől pedig biztosan jó kedvre derül az elnök is.

Vatutin éppen két megbeszélés között kapta el. Geraszimov elmélázó hangulatában volt. Kibámult az ablakon, a forgalmat nézte a Dzerzsinszkij téren.

– Elnök elvtárs, megvan a vallomás.

– Filitov?

– Nos, igen, elnök elvtárs. – Vatutin nem is próbálta leplezni meglepődését.

Geraszimov egy pillanat múlva elmosolyodott. – Bocsásson meg, ezredes. Éppen egy akció járt az eszemben. Szóval megvan a vallomás?

– Természetesen a részletek még nem állnak rendelkezésre, de végre beismerte már, hogy titkokat juttatott ki Nyugatra. És azt is, hogy harminc éve folyamatosan.

– Harminc éve – és egész idő alatt nem fedeztük fel… – jegyezte meg csendesen Geraszimov.

– Így van – ismerte be Vatutin. – Viszont most elkaptuk. Hetekbe telik majd, mire megtudjuk, mi mindent semmisített meg ez az ember. Azt hiszem, rá fogunk majd jönni, hogy az ügyessége, meg tevékenységi módozatai nehezítették meg különösen a felfedezést. Akárhogy is van, ön kérte a vallomást, és most már a kezünkben van – mutatott rá az ezredes.

– Kitűnő – válaszolta az elnök. – Mikor lesz kész az írásos jelentés?

– Holnap? – kérdezte gondolkodás nélkül Vatutin. Majdnem összerándult, miközben a választ várta.

– Ez elegendő. Köszönöm, ezredes elvtárs. Ez minden.

Vatutin vigyázállásba merevedett és tisztelgett, mielőtt távozott volna.

Holnap? kérdezte magától a folyosón. Ennyi hercehurca után most megelégszik vele, hogy csak holnap szállítom le?

Mi az istennyila van itt? Ennek semmi értelme. Vatutinnak azonban egyelőre nem állt rendelkezésére semmiféle, azonnali magyarázat, viszont a jelentést össze kellett állítania mindenképpen. Az ezredes irodájába ment hát, előhúzta a megvonalazott papírt és hozzálátott, hogy lefirkantsa kihallgatási jegyzőkönyvét.

*

– Szóval, ez az a hely? – kérdezte Ryan.

– Igen. Régebben vele szemben játéküzlet volt odaát. Úgy hívták: Gyermekvilág, elhinné? Azt hiszem, végül valaki rájöhetett, micsoda őrült dolog, így hát elköltöztették innen. Középen a szobor Félix Dzerzsinszkijé…

A sofőr ausztrál volt, azok közül, akik ide szerződtek, hogy a követség körüli biztonságról gondoskodjanak. Régebben pedig az Ausztrál SAS kommandósa volt. Soha nem hajtott végre semmiféle tényleges kémtevékenységet – legalábbis nem Amerika számára –, viszont gyakran teljesített hasonló feladatokat. Megtanulta, hogyan vegye észre és rázza le követőit, akár útközben is. Ettől aztán az oroszok biztosak voltak benne, hogy CIA-s vagy legalábbis valami hasonló. Ezenkívül kitűnő idegenvezető.

A tükörbe pillantott. – Barátaink még mindig ott vannak. Nem várható semmi, igaz?

– Majd meglátjuk. – Jack most megfordult. Amazok teljesen nem bújtak el előlük, de ezt nem is várta volna. – Hol van Frunze?

– Délre a követségtől, haver. Megmondhatta volna, hogy oda akar menni, akkor előbb azt keressük fel. – Megfordultak hát az úton, miközben Ryan állandóan hátrapillantgatott. Úgy bizony, a Zsiguli – nagyon hasonlított egy régi Fiatra – pont ugyanígy tett, hű kutyaként követte őket mindenhová. Útközben megint elhaladtak az amerikai lakónegyed előtt, majd elhajtottak az egykori ortodox templom előtt, amit a követségiek csak úgy emlegettek, mint a mikrochipek nagyasszonyát, mivelhogy rémesen sok lehallgatóberendezést tartalmazott.

– Tulajdonképpen mit csinálunk? – kíváncsiskodott a sofőr.

– Csak úgy megyünk mindenfelé. Amikor utoljára itt jártam, semmi egyebet nem láttam, csak a külügyminisztériumhoz vezető utat, meg egy palota belsejét.

– És, ha a barátaink kicsivel közelebb jönnének?

– Nos, ha beszélgetni akarnak velem, azt hiszem, engedelmeskednem kell – válaszolta Ryan.

– Komolyan gondolja? – A férfi tudta, hogy Ryan CIA-s.

– Naná – kuncogott Jack.

– Azt tudja ugye, hogy írásos jelentést kell készítenem az ehhez hasonlókról?

– Maga teszi a maga dolgát, én meg az enyémet.

Így járkáltak körbe-körbe vagy egy órán át, de nem történt semmi. Ryan nagy csalódására, és a sofőr megkönnyebbülésére.

*

A szokásos módon érkeztek. Bár a határátkelőhelyeket összevissza váltogatták, a kocsi – Plymouth Reliant volt, kábé négyéves, oklahomai rendszámtáblával – kötelességszerűen megállt a határőrség ellenőrzőbódéjánál. A kocsiban három férfi ült.

– Jó estét – szólalt meg a határőr. – Láthatnám a papírjaikat? – Mindhárman átnyújtották vezetői jogosítványukat. – Van valami elvámolnivalójuk?

– Egy kis pia. Két quart – már úgy értem, liter – mindannyiunknál. – A férfi érdeklődéssel figyelte, amint a kirendelt kutya körbeszimatolja a kocsit. – Akarja, hogy kiálljunk és felnyissuk a csomagtartót?

– Miért voltak Mexikóban?

– A Cummings-Oklahoma Tool and Die-t képviseljük. Olajvezeték meg finomítóberendezés – magyarázta a sofőr. – Főként nagy átmérőjű vezérlőszelepek meg hasonlók. Ilyesmit próbálunk eladni a Pemexnél. A csomagtartóban is az ehhez szükséges holmi van.

– Szerencsével jártak? – kíváncsiskodott a határőr.

– Ez az első próbálkozásunk. Lesz még egy pár. Rendszerint beválik.

A kutyát vezető tagadólag rázta meg fejét. Labradorja egyáltalán nem mutatott érdeklődést a kocsi iránt. Nyoma sem volt kábítószerszagnak. Ugyanígy, nitrátoknak sem. Az autóban ülők sem keltettek gyanút. Az átkeléshez nem a legforgalmasabb időpontot választották ki.

– Isten hozta magukat újra itthon – szólalt meg végül a határőr. – Jó utat hazáig!

– Köszönöm, uram. – A sofőr bólintott hozzá és visszaült. – Viszlát.

– Nem nagyon bízok a viszontlátásban – jegyezte meg a hátul ülő, amikor már tisztes távolban voltak. Angolul beszélt. – Ezeknek fogalmuk sincs a biztonságról.

– A bátyám őrnagy a határőrségnél. Azt hiszem, szívrohama volna, ha látná, mennyire könnyű volt – jegyezte meg a sofőr. De nem nevetett hozzá. A dolog keményebbik részén túl voltak tehát. És, ami azt illeti, ellenséges területen. A kijelölt sebességgel hajtottak át. A sofőrnek nagyon kedvére volt ez az amerikai kocsi. Bár nagy teljesítményt nem nyújtott, még soha nem vezetett négynél több hengeres autót, valójában nem is tudta, mi is a különbség. Addig négyszer járt az Egyesült Államokban, de ilyen célból még soha. Mindhárman tökéletes amerikai angolt beszéltek. A fura az volt benne, hogy a férfi kedvelte Amerikát. Különösen, hogy mindenütt kapható olcsó, kiadós étel. Meg is fog majd állni egy gyorsétkezdénél útközben Santa Fe felé. Valószínűleg egy Burger Kingnél, ahol tökéletesen átadhatja magát a faszénen készült salátás, paradicsomos meg majonézes hamburgernek. Ez az egyik dolog, amit a szovjetek leginkább lenyűgözőnek találnak egész Amerikában. Hogyan lehet, hogy az amerikaiak annyira jók különböző feladatokban, például az élelmiszeripar és -elosztás terén, tűnődött el hirtelen, mégis annyira ostobák egyszerű dolgokban, mint amilyen a kellő biztonság is? Az amerikaiak annyira más szabályok szerint játszanak, hogy az szinte már felfoghatatlan… és oly sok errefelé a véletlenszerűség.

– Bár csak ehhez hasonló útjaink lennének odahaza – szólalt meg a mellette ülő. A hátul helyet foglaló most tényleg aludt, ezúttal nem színlelte. Mindkettőjük számára ez az első amerikai út. Az akciót ugyanis túl hamar rendelték el. Oleg Dél-Amerikában már több feladatot is végrehajtott, mindig amerikai üzletemberként járt el.

A sofőr – igazi neve Leonyid volt – ennél kicsit elidőzött. – Honnan vennék rá a pénzt?

– Igaz – egyezett bele fáradt hangon Oleg. Tíz órája vezettek már. A műszerfal órájára pillantott. Még hat óra, talán hét.

*

Tánya Biszjarina százados pontosan ugyanarra a következtetésre jutott, amint Volvójának órájára egy pillantást vetett. Ez esetben biztonságos búvóhelye nem ház volt, hanem inkább egy régi vontató, mely sokkal inkább hasonlított az építési vállalkozók meg mérnökök által mozgó irodaként alkalmazottakra. A helyszín közel van az államokon áthúzódó autósztrádához, közel a városhoz, de mégis rejtve egy gerinc mögött. Csak egy poros bekötőút biztosítja a kapcsolatot a külvilággal, amit még a helybéli tinédzserek sem fedeztek fel a tánc utáni etyepetyéhez. Ami a környék beláthatóságának kérdését illeti: az egyszerre volt jó és rossz. A kíváncsiskodó szemek elől bokorszerű fenyőfák rejtették el a trélert, ugyanakkor viszont lehetővé is tették a megközelíteni akaró számára a rejtvemaradást. Ezért hát kívülre őrt kellene állítaniuk. Nos, végül is minden egyszerre nem lehet. A nő leoltott fényszórókkal jött, miután gondosan időzítette érkezését. A Volvo csomagtartójából kirakott két nagy élelmiszeres zacskót. Amikor aztán sikerült becipelnie a vásárolt dolgokat, kiment még a kis aktatáskáért, amit rögtön odaállított a nem működő fürdőben két vizeskanna mellé.

Nem volt jó ötlet a kocsi ideállítása. Miután megérkezik a csapat, száz méterrel feljebb, a földúton keresnek majd egy sűrű, fás részt a kocsiknak. Biztonságos búvóhelyek előkészítése sohasem olyan könnyű dolog, mint az emberek gondolnák. Különösen nem az, ha tényleg rejtve kell maradnia. Még olyan, nyílt helyeken sem, mint amilyen Amerika. Némiképpen könnyebb lett volna a dolog, ha előre értesítik a nőt, de hát ezt az akciót egyik napról a másikra rendelték el.

Az érkező csapatfőnök magasabb beosztású tiszt. A nő nem ismerte a férfi arcát, nevét sem. De bizonyára magasabb rangúnak kell lennie, mint ő maga, ha már egyszer ilyesfajta munkával bízzák meg. Amikor a tréler egyetlen kanapéját leporolta, kinyújtózott, hogy szunyókáljon kicsit. Beállította a kicsiny ébresztőóráját, mert pár óra múlva fel akart kelni mindenképpen. Úgy tűnt, alig pihent le, amikor a csengő riasztotta fel a vinilpárnákról.

*

Egy órával hajnal előtt érkeztek. Az országúti táblák megkönnyítették a dolgukat, Leonyid pedig teljes egészében memorizálta az útvonalat. Kikapcsolta a gépkocsi fényszóróit. Óvatosan haladt, levette lábát a fékről, nehogy elárulják a fák között a hátsó, vörös fények. Az első, kisebb gerinc mögött, az út hirtelen lejteni kezdett és jobbra kanyarodott. Ott állt a Volvo. Mellette pedig egy alak.

Mindig ez a legnagyobb feszültséggel járó része a dolognak. Egy KGB tiszttársával van most találkozója, de tudott már olyan esetekről, ahol nem egészen sikerültek jól a dolgok. Behúzta hát a kéziféket és kiszállt.

– Eltévedt? – kérdezte egy női hang.

– A Mountain View-t keresem – válaszolta.

– Az a város másik végén van – mondta a nő.

– Óh, bizonyára rossz helyen jöttem le a sztrádáról. – A férfi szinte látta a nő megkönnyebbülését, amikor befejezte a mondatot.

– Tánya Biszjarina. Hívj csak Ann-nek.

– Én Bob vagyok – mondta Leonyid. – A kocsiban ül Bill meg Lenny.

– Fáradtak?

– Tegnap hajnal óta egyfolytában vezetünk – válaszolta Leonyid vagyis Bob.

– Aludhattok odabenn. Van étel meg ital is. Áram nincs ugyan, sem folyóvíz. Van viszont két elemlámpa és egy petróleum is – használhatjátok, ha vizet akartok forralni a kávéhoz.

– Mikor?

– Ma este. Vidd be az embereket. Én majd megmutatom, hova állítsd a kocsit.

– Hogy jutunk ki?

– Még nem tudom. Elég bonyolult dolog, amit végre kell hajtanunk. – Ezzel aztán a nő hozzáfogott, hogy részletesen leírja az akciót. Meglepte ennek a háromnak a profi volta. Bizonyára mindegyikük eltűnődött magában, mit forgathat a moszkvai központ a fejében, ha ilyen akciót rendel el. Amit csinálnak, bizony eléggé vad dolog, nem beszélve az időzítéséről.

*

Beatrice Taussing egy órával később ébredt. A Nap nem sütött, úgy bámult rá szégyentelenül hálószobája ablakán át, mint valami vádló szem. Lezuhanyozott és megszárította a haját. Kávéfőzőjét már bekapcsolta. Első csésze kávéját fogyasztotta, amikor eldöntötte végre, mit vegyen fel. Magában azt mondta, hogy ez rendkívül fontos döntés. Az ilyen dolgokhoz bizony energiára van szüksége az embernek, közölte magával szótlanul, és pár tojást vett elő, hogy tervei szerint megreggelizzen végre.

Végül, valami fodros mellett döntött. Nem, mintha sok ilyen szerelése lett volna, de talán az a kék megteszi… bekapcsolta hát a tévét, miközben reggelijét fogyasztotta, épp elkapta a CNN-híreket a moszkvai leszerelési tárgyalásokról. Talán az egész világ biztonságosabb hely lesz majd. Jó volt arra gondolnia, hogy ő is evégett dolgozik.

Ezután Taussing a szokásos időpontban állt be a számára fenntartott parkolóhelyre. Biztonsági kártyáját kivette táskájából, majd a nyakába akasztotta. Természetesen aranyláncon. Aztán beviharzott az ajtón, a biztonsági ellenőrzés mellett.

– Jó reggelt, doki – közölte az egyik őr. Bizonyára a szerelés teszi, gondolta Bea.

Szokás szerint ő volt az első az irodában. Ez azt jelentette egyben, hogy pontosan úgy teheti fel a kávét, ahogyan ő szereti. Nagyon erősen. Mialatt a masina vidáman pöfékelni kezdett, kinyitotta a biztonságosabb tárolást igénylő akták szekrénykéjét és kivett belőle egy csomagot, amin az előző napon is dolgozott.

Meglepő módon a délelőtt sokkal gyorsabban eltelt, mint várta. A munka is hozzájárult persze. A hónap végére le kellett adnia egy költségelemzést. Ahhoz pedig át kellett túrnia egy nagyhalom okmányt, aminek java részét már lefotózta és továbbította is Ann-nek. Annyira kényelmes dolog, hogy az embernek ajtóval ellátott, külön irodája van, meg titkárnője, aki mindig kopog, mielőtt belépne. Ennek is eljött hát a napja. Megpillantotta ugyanis a Volvót, a megfelelő helyen letéve.

*

– Nyolc egész egy a párhuzammérő műszeren – közölte Peggy Jennings. – Kéne látnod a ruhákat, amit vesz.

– Szóval, excentrikus – jegyezte meg türelmesen Will Perkins. – Látsz valamit, amit én nem, Peg. Mellesleg szólva láttam ma reggel bejönni, eléggé jó benyomást tett, kivéve talán a sálát.

– Valami szokatlan – kérdezte Jennings. – Rögtön félre tudta tenni személyes érzelmeit.

– Nem. Rémesen korán kel fel mindig. Meglehet azért, hogy reggelente ne lehessen követni. Nem látok semmi különleges okot a megfigyelés meghosszabbítására. – A lista hosszú volt, az emberi erő pedig véges. Tudom, hogy nem kedveled a buzikat Peg, viszont erre nézve még mindig nem tudtál meg biztosat. Talán csak egyszerűen nem kedveled ezt a lányt – javasolta a férfi.

– Az alany hivalkodóan mesterkélt, viszont konzervatív az öltözködésben. Bizonyos dolgokban szókimondó, mégsem beszél egyáltalán a munkájáról. Egy rakás ellentmondás. – És pontosan megfelel ezzel a profiljának, ezt már ugyan nem tette hozzá.

– Szóval, talán azért nem beszél a munkájáról, mert nem szabad neki, talán megtiltották a biztonságiak. Úgy vezet, mint a keleti partról jöttek, mindig siet, mégis konzervatívan öltözik – talán egyszerűen csak szereti, ahogyan kinéz ezekben a ruhákban? Peg, nem lehetsz annyira gyanakvó minden tekintetben.

– Azt hittem, ez is a munkánkhoz tartozik – fortyant fel Jennings. – Magyarázd meg, amit a napokban láttunk.

– Megmagyarázni ugyan nem tudom, de te úgyis megmagyarázod, ha akarod. Bizonyíték nincs rá, Peg, még annyi sem, ami elegendő volna a megfigyelés intenzívebbé tételéhez. Nézd, majd ha végigfutunk az ezen a listán szereplőkön, újra ellenőrizzük.

– Ez hülyeség, Will. Feltételezett kiszivárogtatásunk van valami csúcstitkos projektről, mi pedig itt téblábolunk, mintha félnénk, hogy megsértünk vele valakit. – Jennings ügynök felállt hát és egy pillanatra átment a saját íróasztalához.

– Ne feledkezz el róla, hogy a nő az adminisztráción van. Feltehetőleg az összes tudományos szakember boldoggá tételéről gondoskodik. – Perkins ezt is ellenőrizte. – Nézd, ha valami furcsa érzésed van ezzel kapcsolatban, később visszatérhetünk a nőre.

*

– Al, itt Bea. Átjönnél az irodámba?

– Hogyne. Öt perc múlva ott leszek.

– Óriási. Kösz. – Taussig ezzel letette. Még Bea is csodálta Gregoryt a pontosságáért. A férfi az adott időpontban lépett be az ajtón.

– Nem zavartam meg semmit, igaz?

– Nem. Egy újabb célgeometriás szimulációt futtatnak, de ahhoz rám már nincs szükségük. Mi van? – kérdezte Gregory őrnagy, aztán így szólt: – Tetszik a szerelésed, Bea.

– Kösz, Al. Szükségem van valamihez a segítségedre.

– Mi az?

– Születésnapi ajándékot akarok venni Candinek. Ma délután szándékozom kiválasztani, viszont jó volna, ha valaki segítene benne.

– Tyűha, igazad van. Három hét múlva, igaz?

Taussig Alre mosolygott. A férfi még ilyen kis fasz hangokat is hallat. – Lassan kellene már ilyesmire gondolnod.

– Szóval, és mit veszel neki? – Úgy vigyorgott, mint valami kisfiú.

– Meglepetés, Al. – Kis szünetet tartott. – Olyasmi, amire Candinek szüksége van. Majd meglátod. Candi a maga kocsiján jött ma be, igaz?

– Igen, munka után a fogorvoshoz kell mennie.

– Kérlek, ne mondj neki semmit! Nagy meglepetés – magyarázta Bea.

A férfi csak annyit látott, a nőnek nagy erőfeszítésébe telik uralkodnia arcvonásain. Bizonyára az ajándék miatt lehet, gondolta és elmosolyodott. – Oké, Bea. Viszlát ötkor.

*

Délután ébredtek. “Bob” vánszorgott ki először a fürdőszobába, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy nincs is folyóvizük. Ellenőrizte hát az ablakokat, hogy van-e jele valamiféle tevékenységnek, mielőtt kiment volna. Amikorra visszajött, a többiek már vizet tettek fel forralni. Csak instant kávéjuk volt, Biszjarina viszont szerzett nekik valami jobbféle márkát. Az egész reggeli annyira jellegzetesen amerikai volt, minden túlcukrozva. Viszont jól tudták, szükségük lesz rá. Amikor mindegyik végzett “reggeli” tevékenységével, elővették a térképeket és a szerszámokat, majd átfutottak még egyszer az akció részletein. Három óra alatt mindenen túl voltak, amire aztán pontosan tudta mindenki, minek hogy kell történnie.

*

És íme, itt van, mondta magában az Íjász. Hegyek, ahonnan messzire lehet látni. Ez esetben a célpont még mindig két éjszakányi járóföldre van annak dacára, hogy már látni lehet. Miközben alárendeltjei az embereket jól álcázott helyekre parancsolták, ő egy sziklára tette messzelátóját, úgy vizsgálta a helyszínt. És… ott fognak utoljára letáborozni. A célponttól öt kilométernyire van. A hegyek kontúrjai rejtik el… az utolsó kapaszkodó igencsak kemény lesz. A tényleges támadás előtt egy óra pihenést engedélyez majd az embereknek. Ez segíteni fog. Közben pedig eligazítást is adhat nekik egyéni feladataikról. Meg kis időt, hogy imádkozhassanak. Szeme újra csak a célpontot kutatta.

Nyilvánvaló, még mindig folyik az építkezés odaát. De hát az ilyesfajta helyeken sosem állnak le vele. Jó is, hogy most már itt vannak. Pár év múlva nem lehetne oda bejutni.

Közelebb kell majd férkőznie valahogy, hogy tényleg ki tudja venni az egyes tereptárgyakat. Mivel ettől függ tervének az utolsó percben történő, részletes kidolgozása. Pillanatnyilag azonban érdeklődésé inkább a vidék elrendezése felé fordult. Hogyan lehet legjobban megközelíteni azt a helyet?

Őrtornyok, három, az északi oldalon. Ott lesz a kerítés. Aknák? tűnődött el hirtelen. Akár vannak, akár nincsenek, azokhoz az őrtornyokhoz gyorsan oda kellene jutniuk. Ott nehézgépfegyverek vannak. Róluk pedig a kilátás biztosítja az egész környék áttekinthetőségét. De hogyan hajtsák végre?

– Szóval, az az a hely? – telepedett le mellette a hadsereg egykori őrnagya.

– Az emberek?

– Mind rejtőzködik – jött az őrnagy válasza. Egy percet azzal töltött, hogy csendben vizsgálgatta a helyet.

Míg csendben figyeltek, a buszok fényszórói az egyik helyről a másikra vándoroltak át. Műszakváltás lehet. Az Íjász is gondolt erre. Neki viszont a támadást sötétben kell megkockáztatnia, és ugyanígy sötétben kell távozniuk is, különben sosem tudnak kijutni.

– Ha közelebb tudunk keveredni anélkül, hogy észrevennének… tehetnék egy javaslatot? – kérdezte csendesen az őrnagy.

– Folytasd.

– Támadjuk meg mindannyian a középen lévő, magasabb helyet, aztán induljunk lefelé. A két másik hely irányában.

– Veszélyes – jegyezte meg rögtön az Íjász. – Sok a nyílt terep, amit mindkét oldalon fedezni kell.

Nézetkülönbség alakult ki az ösztönös harcos és a képzett katona között. Az őrnagy csak jobban tudja, mint ő gondolta az Íjász, hogyan mérje fel egyik veszélyhelyzetet a másikkal szemben. – Nem tudok azonban semmit az őrtornyokról. Mit gondolsz?

– Nem vagyok biztos benne. Én… – Az őrnagy hirtelen lenyomta parancsnokának fejét. Egy pillanat múlva repülő suhant végig a völgy felett.

– Ez egy MiG-21-es felderítő. Nem is foglalkozunk az ostobákkal. – Lepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, minden embere fedezékben van.

– Lehet, hogy most készítettek éppen felvételt rólunk.

– Ők?

– Nem tudom. E tekintetben már Istenre kell hagyatkoznunk, barátom. De nem hiszem, hogy idáig hagyott volna bennünket jönni, ha kudarcra lennénk ítélve – mondta az őrnagy, és eltűnődött rajta, vajon igaz lehet-e, amit közölt.