1

 

A férfi, akinek már csak húsz perc volt hátra az életéből, fölnevetett. Derültségének oka egy történet volt, az imént hallotta titkárnőjétől Monique Jaminétől, aki 1990. március 22-ének hűvös, nyirkos estéjén hazafelé vitte őt irodájából a lakására.

Közös munkatársukról volt szó a rue de Stalle-i Űrkutatási Intézetben, egy valóságos vampnak, férfifalónak tartott nőről, akiről most kiderült hogy meleg. E merőben új információ igencsak foglalkoztatta a férfi alantasabb ösztöneit.

Tíz perccel hét óra előtt hagyták el a Brüsszel Uccle városrészében emelkedő irodaházat, a Renault 21-es kombi volánjánál Monique ült. Néhány hónappal ezelőtt adta el főnöke Volkswagenjét, mert a férfi olyan gyalázatosan vezetett, hogy titkárnője attól tartott, a végén még kitöri a nyakát.

Az irodától a rue François Folie-n álló, három blokkot magában foglaló Cheridreu épületegyüttes középső tömbjéig, ahol a férfi lakott, csupán tíz perc volt az út, ám közben megálltak egy péküzletnél Mindketten kiszálltak, a férfi azért, hogy megvegye a kedvenc Pain de campagne-ját. A szél újabb esőt ígért; behúzott nyakkal siettek az üzlethez, s nem is figyeltek fel az őket követő autóra.

Nem csoda, hiszen nem volt gyakorlatuk az ilyesmiben; a jelzés nélküli kocsi két sötét bőrű utasával már hetek óta követte a tudóst: nem tévesztették szem elől, nem közeledtek hozzá, csupán figyelték; és ő semmit sem vett észre. Másoknak feltűnt neki nem.

A temető előtt lévő péküzletből kilépve, a férfi a hátsó ülésre helyezte a kenyeret, s visszaült hogy megtegyék az út hátralevő részét Öt perccel hét óra után Monique felhajtott az épülettömb üvegezett bejáratához, a járdától úgy tizenöt méternyire beljebb. Ajánlkozott, hogy felkíséri, de főnöke visszautasította. Monique sejtette, hogy a férfi a barátnőjét várja, Helene-t, és nem akarja, hogy találkozzanak, fennen hangoztatta – s ebbe a játékba rajongó női beosztottjai is belementek –, hogy Helene csupán egy barát, akivel jól érzi magát itt Brüsszelben, míg a felesége Kanadában tartózkodik.

Kiszállt a kocsiból, öves viharkabátjának gallérja szokás szerint fel volt hajtva, és vállára vette a nagy fekete vászontáskát Szinte egy lépést nem tett e nélkül – több mint tizenöt kiló volt, tele mindenféle iratokkal tudományos feljegyzésekkel, tervekkel, számításokkal, adatokkal A tudós nem bízott a széfekben, igen ésszerűtlenül úgy vélte, hogy legújabb terveinek részletes kidolgozásai nagyobb biztonságban vannak a keze ügyében.

Monique ekkor látta utoljára a főnökét. A férfi az üvegajtó előtt állt, vállán az ormótlan táskával, hóna alatt a vekni kenyérrel, és a kulcsát keresgélte. Figyelte, amint belép a kapun, és az önműködő üvegajtó becsukódik mögötte. Azután elhajtott.

A tudós a nyolcszintes bérház hatodik emeletén lakott. A két lift az épület hátsó traktusában volt, lépcsőktől körülvéve, ahonnan minden emeleten vészkijárat nyílt. Amikor a férfi a hatodikon kilépett a felvonóból, a halvány padlóvilágítás automatikusan megjelent. Kulcsát zörgetve, kissé görnyedten a táska súlyától, hóna alatt a kenyérrel balra fordult a rozsdabarna szőnyegen, majd megint balra, és kulcsát lakásajtajának zárjába készült illeszteni.

A gyilkos a homályosan megvilágított folyosóra kiugró liftakna másik oldalán várakozott. Most nesztelen léptekkel megkerülte az aknát, kezében hangtompítós, 7.65-ös automata Berettájával, melynek csövére nejlonzacskót húzott, hogy a töltényhüvelyek ne repüljenek szét a szőnyegen.

A fejre és a nyakszirtre alig egy méter távolságból leadott öt lövés bőven elég volt. A testes, tagbaszakadt férfi nekiesett az ajtónak, majd lassan a földre csúszott. A fegyveres alak nem vesztegette az időt azzal, hogy megnézze áldozatát; felesleges is volt. Nem volt kezdő, korábban elítélteken gyakorolt, s most is tudta, hogy a feladatnak vége. Fürgén szaladt le a lépcsőkön a földszintre, ki a ház hátsó frontján, a fákkal sűrűn beültetett kerten túl várakozó autóba. Egy órán belül országa nagykövetségén volt, s egy nap múlva elhagyta Belgiumot.

Öt perc múlva megérkezett Helene. Először azt hitte, szeretője szívrohamot kapott. Fejvesztve nyitotta az ajtót, és azonnal hívta a mentőket. Később eszébe jutott, hogy a férfi orvosa ugyanabban a háztömbben lakik, így őt is odakérette. A mentők jöttek elsőnek.

Egyikük megpróbálta hátára fordítani az arccal a földre borult súlyos testet. Keze csatakos lett a vértől. Néhány perccel később az időközben megérkezett orvossal együtt halottnak nyilvánították az áldozatot. Az emelet négy lakása közül a tudósén kívül csak egyben laktak. Az ajtót nyitó idősebb hölgy komolyzenét hallgatott, a folyosóról a tömör faajtón keresztül – állítása szerint – semmiféle zaj sem szűrődött be a lakásba. Cheridreu ilyen környék volt, felettébb szolid.

A földön fekvő férfi dr. Gerald Vincent Bull volt, különc zseni, világszerte ismert fegyvertervező, aki az utóbbi időben az iraki Szaddám Huszeinnek dolgozott.

Dr. Gerry Bull meggyilkolását követően Európa-szerte furcsa dolgok történtek. Brüsszelben a belga kémelhárítás elismerte: tudomásuk volt róla, hogy a tudóst már hónapok óta szinte mindennap követte különböző jelzés nélküli gépkocsikon két barna bőrű, feltehetőleg közel-keleti származású férfi.

Április 11-én a middlesborough-i dokkoknál brit vámtisztek nyolc darab aprólékosan megmunkált és kimaratott hatalmas acélcsövet foglaltak le, melyeket végeiknél óriási karmantyúkkal lehetett összekapcsolni; furatai hatalmas anyacsavarok számára készültek. A diadalittas vámosok kijelentették, hogy ezekre a csövekre nem egy petrolkémiai üzemnek van szüksége, ahogy a szállítólevélen és a kiviteli okmányokon állt, hanem részét képezik annak az óriási ágyúcsőnek, melyet Gerry Bull Irak számára tervezett. Színre lépett a titokzatos „szuperágyú”, s innentől újra meg újra felbukkant, lerántva a leplet kétszínűségről, a különböző hírszerző szervek mocskos húzásairól, a határtalan mértékű bürokratikus ostobaságról, politikai sikanériáról.

Néhány héten belül a szuperágyú alkatrészei Európa legkülönbözőbb pontjain kezdtek felbukkanni. Április 23-án Törökországban hivatalosan bejelentették, hogy a határon feltartóztattak egy magyar tehergépkocsit, mely egyetlen, tíz méter hosszú acélcsövet szállított Irakba, feltehetőleg a szuperágyú egyik alkotóelemét. Ugyanazon a napon görög hivatalos szervek acélszerelvényekkel megrakott kamiont foglaltak le, és a pórul járt brit sofőrt bűnrészesség gyanújával hetekig fogva tartották.

Májusban az olaszok hetvenöt tonnányi, a Societa Della Fucine által gyártott alkatrészt foglaltak le, további tizenöt tonnányit a Róma melletti Fucine-művekben koboztak el. Utóbbi titán-acél ötvözetből készült a tervezett ágyú csőfarának részeként, hasonlóan azokhoz a kisebb-nagyobb szerelvénydarabokhoz, melyek egy bresciai raktárépületből kerültek elő Észak-Olaszországban.

Most a németeken volt a sor a Mannesmann AG gyártotta, Frankfurtban és Bremerhavenben előkerült alkatrészekkel, melyek a feltevések szerint szintén az addigra már világhírűvé vált szuperágyú részét képezték volna.

A találmányának megvalósításához szükséges alkatrészeket Gerry Bull voltaképpen nagyon ügyesen és átgondoltan rendelte meg. Az ágyúcsöveket képező hengerdarabokat Angliában gyártotta két cég, a birminghami Walter Somers és a Sheffield Forgemasters. De az 1990 áprilisában elkobzott nyolc henger csupán utolsó darabjai voltak annak az ötvenkettőnek, melyekből két teljes, 156 méter hosszú és elképesztő nagy, egy méter kaliberű ágyút lehetett összeszerelni – ezek egy henger alakú telefonfülke nagyságának megfelelő lövedék kirepítését tették lehetővé.

A csőtámaszok Görögországban készültek, a bölcsőszerkezetet alkotó csövek, szivattyúk és szelepek Svájcban és Olaszországban, a zár Ausztriában és Németországban, az indítótöltet pedig Belgiumban. Összesen nyolc ország kapott megrendeléseket, de egyikük se tudta pontosan, mi ez az egész.

Nagy napja volt hát a bulvársajtónak, de a lelkes vámtiszteknek és a brit jogi gépezetnek is, mely mohón csapott le az ügy összes ártatlan szereplőjére. Arról viszont egy árva szó sem esett, hogy a szellem kiszabadult a palackból. A lefoglalt alkatrészek ugyanis a 2-es, 3-as és 4-es szuperágyúhoz tartoztak.

Gerry Bull meggyilkolását illetően a tömegtájékoztatásban jó néhány bizarr feltételezés kapott lábra. A várakozásnak megfelelően – „Mindenért a CIA a felelős!” – az ügynökséget nevezték meg első számú gyanúsítottként. Ez egy újabb képtelenség volt. Bár a múltban, bizonyos körülmények között a CIA valóban szemet hunyt különböző személyek likvidálása felett, ezek szinte kivétel nélkül szakmabeliek voltak – kompromittálódott szervezőtisztek, renegátok és kettős ügynökök. Az az elképzelés, miszerint Langley, a főhadiszállás föld alatti folyosói tömve vannak a felső emeletek népirtó hajlamú igazgatóinak parancsára saját kollégáik által lepuffantott egykori ügynökök holttesteivel, rendkívül fantáziadús, ám teljességgel valótlan.

Ráadásul Gerry Bullnak semmi köze nem volt az alvilághoz. Neves tudós volt, hagyományos és korántsem hagyományos tüzérségi fegyverek tervezője és szállítója, amerikai állampolgár, aki egyszer évekig dolgozott az Egyesült Államoknak, és barátainak az amerikai hadseregben részletesen beszámolt készülőfélben levő terveiről. Ha a fegyveriparban működő minden tervezőt és gyárost, aki az akkoriban még egyáltalán nem az Egyesült Államok ellenségének tekintett országnak dolgozik, el kellene pusztítani, akkor Észak- és Dél-Amerikában, valamint Európában közel ötszáz személy akadna fenn a szűrőn.

Végül pedig Langleyt, legalábbis az elmúlt tíz évben, megkötötte az ellenőrzési és felügyeleti bizottságok újdonsült bürokráciája. Egyetlen hivatásos hírszerző tiszt se adna ki utasítást egy „csapásra” írásos és szignált parancs nélkül. Egy Gerry Bull-féle ember esetében egyenesen a CIA igazgatójának az aláírására lett volna szükség.

Ezt a posztot akkoriban William Webster, az előírásokhoz körömszakadtáig ragaszkodó egykori kansasi bíró töltötte be. Írásos likvidálási parancsot szerezni William Webstertől éppoly kilátástalan lett volna, mint a Marion-fegyházból kávéskanállal kikaparni a föld alatti alagutat a szökéshez.

De a „ki ölte meg Gerry Bullt” talány első számú gyanúsítottja természetesen az izraeli Moszad volt. A teljes sajtó Bull családjának és barátainak a többségével erre a következtetésre jutott. Bull Iraknak dolgozott, Irak pedig Izrael ellensége. Kétszer kettő az négy. A probléma csak az, hogy az árnyak és torzító tükrök ezen világában ha kettőt vagy mégse annyit megszorzunk kettő vagy mégse annyival, az eredmény talán négy lesz, bár valószínűbb, hogy nem.

A Moszad a világ legkisebb létszámú, legkönyörtelenebb és legéberebb hírszerző ügynöksége. A múltban kétségkívül számtalan gyilkosságot hajtott végre, a három „kidon”-csapat egyikének közreműködésével – a szó héberül szuronyt jelent. A kidonok a „Harcoló” vagy Comemiute Részleghez, az álcázott ügynökökhöz, a kemény osztaghoz tartoznak. De a Moszadnak is megvannak a saját, bár elég önkényesen létrehozott törvényei.

A leszámolások két kategóriába sorolhatók. Az egyik „operatív követelmény”, váratlan helyzet, ahol a saját emberekkel végrehajtott akció veszélybe kerül, ezért az útban levő egyént el kell távolítani, mégpedig gyorsan és véglegesen. Ezekben az esetekben az irányító kacának vagy esettisztnek joga van az akció sikerét kockáztató ellenfelet „feláldozni”, s Tel-Avivba visszatérve utólagos jóváhagyást kap főnökeitől.

A másik kategóriába a már eleve kivégzésre ítélt egyének tartoznak. Ez a névsor két helyen létezik: a miniszterelnök magánszéfjében, valamint a Moszad vezetőjének páncélszekrényében. Minden hivatalba lépő miniszterelnöknek kötelessége megtekinteni a listát, melyen mintegy harminc-nyolcvan név lehet. A miniszterelnök kiszignálhat minden egyes nevet, „akkor és amennyiben” alapon szabad kezet adva a Moszadnak, vagy kikötheti, hogy minden egyes akció előtt konzultáljanak vele. A kivégzési parancsot viszont mindkét esetben alá kell írnia.

Az ezen a listán szereplő személyek nagy általánosságban további három kategóriába sorolhatók. Az elsőt a még életben lévő néhány náci vezető alkotja, bár ez a csoport gyakorlatilag teljesen megszűnt. Évekkel ezelőtt Izrael nagyszabású akciót dolgozott ki Adolf Eichmann elfogására és bíróság elé állítására, mert személyében nemzetközi mértékű példát akartak statuálni – több nácit azonban csak csöndben likvidáltak. A második kategóriába szinte valamennyi létező terrorista beletartozik, többségükben arabok, akiknek kezéhez izraeli vagy zsidó vér tapad, mint például Ahmed Dzsibril, Abu-Nidal – s mindenki, aki ilyesmire készül. Soraikban elvétve néhány nem arab is található.

A harmadik csoport, ahol esetleg Gerry Bull neve is felmerülhetett, az Izrael ellenségeinek dolgozó személyek; az ő ténykedésük, amennyiben tovább folytatódik, nagy veszélyt jelenthet Izraelre és állampolgáraira nézve.

Mindhárom csoport közös ismérve, hogy a célba vett egyéneknek valóságosan vagy potenciálisan vér tapad a kezükhöz.

Ha leszámolás készül, a miniszterelnök a szóban forgó ügyet átadja egy törvényszéki vizsgálóbírónak, akinek kiléte oly titkos, hogy csak kevés izraeli jogász ismeri, az állampolgár pedig nem is tud a létezéséről. A vizsgálóbíró szabályos „tárgyalást” rendez a vád felolvasásával, felperessel, védővel. Amennyiben a Moszad keresetének helyt adnak, az akta aláírásra visszakerül a miniszterelnökhöz. A többit elvégzi a kidon... ha tudja.

Mármost a „Moszad végzett Bull-lal” elmélettel az a baj, hogy csaknem minden ponton megkérdőjelezhető. Igaz, Bull valóban Szaddám Huszeinnek dolgozott újfajta hagyományos tüzérségi fegyverek kifejlesztésén (melyek nem érhették el Izraelt), egy rakétaprogramon (mely egy napon elérhette volna) és egy szuperágyún (mely Izraelt egyáltalán nem nyugtalanította). De Iraknak több százan dolgoztak. Az ország mérgesgáz-iparában fél tucat német cég volt érdekelt, a gyilkos termékkel pedig Szaddám már korábban megfenyegette Izraelt. Németek és brazilok nyíltan dolgoztak egy rakétaprogramon a Szaad-16-os telephelyen. Franciaország támogatta és technikai felszereléssel segítette az atombomba gyártását célzó iraki kutatásokat.

Az hogy Bull személye, tervei, tevékenysége és előrehaladása felettébb érdekelte Izraelt, nem kétséges. A tudós halálát követően a sajtó széltében-hosszában másról sem írt, mint hogy az utolsó hónapokban Bullt nyugtalansággal töltötte el. hogy távollétében rejtélyes módon többször is behatoltak a lakásába Soha semmit nem vittek el, csupán nyomokat hagytak maguk után. Poharakat vettek el a helyüktől és máshová tették őket kinyitották az ablakot, a videokazettát vissza tekertek, és kivették a lejátszóból. Talán figyelmeztetni akarják, tűnődött, és a Moszad keze van a dologban? Jól sejtette, valóban ők voltak, de sokkal kevésbé kézenfekvő meggondolásból.

Utólag a torokhangon beszélő, sötét bőrű idegeneket, akik mindenhová követték őt Brüsszelben, a tömegtájékoztató szervek izraeli bérgyilkosokként jellemezték akik csak a megfelelő pillanatra vártak. A feltevés gyöngéje, hogy a Moszad ügynökei nem rohangásznak Pancho Villa módjára ide-oda az alkalmas pillanattal gatyázva. Persze hogy ott voltak, de senki nem láthatta őket, sem Bull sem a barátai és családja, a belga rendőrségről nem is beszélve. Brüsszelben egy csoport képviselte őket, melynek tagjai európaiaknak tűntek, és annak is vélték őket – belgáknak, esetleg amerikaiaknak vagy bárki másnak, ők voltak azok, akik elhitetették a belgákkal, hogy Bullt mások követtek.

A tetejébe Gerry Bull egy szószátyár ember volt. Egyszerűen nem bírt ellenállni semmilyen kérdésnek. Korábban dolgozott Izraelnek, szerette ezt az országot és népét, számos barátja volt az izraeli hadseregben, s képtelen volt befogni a száját Ha valaki feldobta neki a labdát hogy „A nyakamat rá, Gerry, hogy sohasem fogod működésbe hozni a Szaad-16-os rakétákat…”, Bull háromórás előadást rögtönzött részletesen taglalva, hogy éppen min dolgozik, meddig jutott el, hol mutatkoznak problémák, és mi módon reméli megoldani ezeket... szóval mindent. Egy hírszerző ügynökség számára ő volt a megtestesült hozzáférhetőség. Élete utolsó hetében két izraeli tábornokot tartott szóval hosszasan az irodájában, eléjük tárva munkálatainak pontos, naprakész állapotát melyet a vendégek aktatáskájában levő apró készülékek híven magnóra is vettek. Mi értelme lett volna elpusztítani egy felbecsülhetetlen belső informátort?

Végezetül a Moszadnak a tudósok vagy vezető iparosok esetében van egy olyan szokása, melyet terroristákkal szemben nem alkalmaz. Mindig sor kerül egy utolsó figyelmeztetésre, s nem holmi bizarr behatolás formájában, mely ablaktáblák kivételére vagy videoszalagok visszatekerésére irányul, hanem valódi szóbeli figyelmeztetésre. Már dr. Janja el-Meshadnál, az első iraki atomreaktor felállításán dolgozó egyiptomi atomfizikusnál – akit a párizsi Meridien hotelszobájában gyilkoltak meg, 1980. június 13-án – is nyomon követhető ez a módszer. Egy arabul beszélő kaca jelent meg a szobájában, s világosan közölte a tudóssal, mi fog történni vele, ha nem hagy fel tevékenységével. Az egyiptomi – nem éppen bölcs módon – felszólította az illetőt hogy tűnjön el. Mármost, egy teljességgel lehetetlen dolog megtételére szólítani fel a Moszad egyik kidon-egységét – ez olyan taktikai húzás, amelyre a világ egyetlen irodájában sem lehet életbiztosítást kötni. Két órával később Meshad halott volt. De megvolt az utolsó lehetősége. Egy év múlva a francia segítséggel épült nukleáris komplexumot, Oszirak-1-et és 2-t, megsemmisítette egy izraeli légitámadás.

Bull egészen más volt – kanadai származású amerikai állampolgár, nyílt és közvetlen, bámulatra méltó zseni, aki imádta a whiskyt. Az izraeliek barátként beszélhettek vele, s éltek is sűrűn az alkalommal. A világ legkézenfekvőbb dolga lett volna, ha elküldenek hozzá egy ismerőst, aki szép szóval megmondja neki, hogy hagyja ezt az egészet vagy ráuszítják a halálbrigádot: – Nincs harag, Gerry, egyszerűen így állnak a dolgok,

Bull nem az a fajta ember volt aki posztumusz Kongresszusi-emlékéremre vágyik. Ráadásul már közölte az izraeliekkel, valamint közeli barátjával, George Wonggal is, hogy elhagyja Irakot – fizikai értelemben és tevékenységével egyaránt. Belefáradt. Szóval dr. Gerry Bull esete teljesen más volt.

Gerald Vincent Bull 1928-ban született az Ontario államban lévő North Bayben. Az iskolában éles eszű, ambiciózus tanuló volt akit hajtott a vágy, hogy sikereivel kivívja egész környezete elismerését. Középiskolái tanulmányait már tizenhat éves korában befejezte, de fiatal kora miatt csupán egyetlen helyre jelentkezhetett: a torontói egyetem mérnöki karára. Itt aztán bebizonyította, hogy nem egyszerűen okos, de egyenesen briliáns elme. Huszonkét éves korában, minden idők legfiatalabbjaként. elnyerte a tudományos doktori címet. A repüléstani mérnöki terület ragadta meg a képzeletét, elsősorban a ballisztika – a repülő testek, lövedékek vagy rakéták tanulmányozása. Innen aztán egyenes út vezetett a tüzérségi fegyverekig.

Az egyetem elvégzése után a Kanadai Fegyverkezési és Kutatásfejlesztési Intézethez (CARDE) került Valcartier-be, egy Québec melletti, akkoriban csöndes kisvárosba. Az 1950-es évek elején az ember tekintetét nem csupán az égre fordította – azon túl már az űrt fürkészte. A kulcsszó a „rakéta” volt. És Bull ekkor adta tanú jelét annak, hogy technikai tudásán kívül más is rejlik benne. Önálló szellem volt – invenciózus, eredeti és fantáziadús. A CARDE-nál eltöltött tíz év során fejlesztette ki elméletét, amely attól kezdve élete nagy álma lett.

Mint az új gondolatok általában, Bull elképzelése is meglehetősen egyszerűnek tűnt. Ha végignézett az ötvenes évek végének Amerikájában megjelenő rakétatípusokon, megállapíthatta, hogy az akkoriban impozánsnak tűnő rakéták tömegének kilenctized része az első lépcsőre koncentrálódott. Ehhez építve, jóval kisebb méretben csatlakozott a második és harmadik lépcső, végül pedig a hasznos teher még náluk is kisebb, apró csúcsa.

A hatalmas kezdő fokozat arra szolgált, hogy az első 150 kilométeres távolságon túljuttassa a rakétát, ott, ahol az atmoszféra a legsűrűbb, a gravitáció a legerősebb. Ezután már jóval kevesebb energiára van szükség ahhoz, hogy a műholdat az űrbe továbbítsák, és a Földtől mintegy 400-500 kilométer távolságra lévő pályára állítsák. Valahányszor kilőttek egy rakétát, az igen tetemes és rendkívül költséges első fokozat megsemmisült – elégett, hogy aztán örökre elnyelje az óceán.

Mi lenne, töprengett Bull, ha a második és a harmadik fokozatot, s velük a hasznos terhet, a szükséges 150 kilométeren túlra egy óriási ágyú segítségével juttatnánk el? Elméletileg – érvelt a pénzügyi szakembereknek – mindez lehetséges, egyszerűbb, olcsóbb, ráadásul az ágyút újra meg újra használni lehet Életében először támadt igazi nézeteltérése a politikusokkal és a bürokratákkal, és, főként alkatának köszönhetően, ő húzta a rövidebbet. Gyűlölte őket, s azok is őt. De 1961-ben rámosolygott a szerencse. Megkereste a McGill Egyetem, mert némi publicitást remélt a dologtól. Az amerikai szárazföldi hadseregtől is jelentkeztek, nekik szintén jó okuk volt: az amerikai nehéztüzérség őrangyalaként a szárazföldi hadsereg erőegyensúlyi rivalizálásban volt a légierővel, mely az összes, 100 kilométert meghaladó hatótávolságú rakéta és lövedék feletti rendelkezést önmagának akarta kisajátítani. Együttes anyagi támogatásukkal Bull kis kutatóintézetet állíthatott fel Barbados szigetén. Az amerikai hadsereg a rendelkezésére bocsátott egy 16 hüvelyk átmérőjű, leselejtezett haditengerészeti ágyút (a legnagyobb kaliberűt a világon) tartalék ágyúcsővel, egy kisebb rádiólokációs berendezést, egy darut és néhány teherautót. A McGill berendezett egy fémipari műhelyt. Olyan volt ez, mintha valaki a Grand Prix autóverseny-ipart egy külvárosi szerelőműhely technikai lehetőségeivel próbálta volna túlszárnyalni Bullnak mégis sikerült: elindult elképesztő találmányok fémjelezte pályáján, s mindössze harminchárom éves volt – zilált külsejű, félszeg, bátortalan, de egy független alkotó elme.

A Barbados szigetén folytatott kutatásainak a Nagy Magasságok Kutatási Programja (HARP) nevet adta. Összerakták a kiszolgált tengerészágyút, és Bull nekifogott a lövedékek tanulmányozásának. Ez a programja, a McGill Egyetem címerén lévő házifecske után, a „Martlet” nevet kapta.

Bull mindenki másnál olcsóbban és gyorsabban szerette volna Föld körüli pályára juttatni a műszerek alkotta hasznos terhet. Jól tudta, hogy emberi halandó nem élné túl az ágyúból való kilövéskor keletkező nyomáskülönbséget, ám joggal feltételezte, hogy a jövőben a világűrt célzó tudományos kutatások kilencven százalékát műszerek fogják végezni, nem emberek. Az Egyesült Államokban Kennedy elnöksége alatt, a szovjet Gagarin űrutazásától ösztökélve, nagyon mutatós, ám értelmetlen gyakorlatot űztek abból, hogy Cape Canaveralről egereket, kutyákat, majmokat s végül embereket lőttek fel az űrbe.

Lent Barbadoson Bull rendíthetetlenül kísérletezett tovább egyetlen ágyújával és a Martlet lövedékekkel. 1964-ben sikerült kilencvenkét kilométer magasra küldenie egy Martletet, majd az ágyú csövét 16 méterrel meghosszabbítva (mindez 41 dollárjába került) megalkotta a világ leghosszabb – 36 méteres – csövével rendelkező ágyúját. Ennek segítségével 180 kilogramm súlyú hasznos terhet kilőve, el is érte a bűvös 150 kilométeres távolságot.

A nehézségeket igyekezett menet közben megoldani. Különösen az indítótöltet okozott neki problémát. Egy kisebb fegyverben a töltet, miközben a másodperc törtrésze alatt szilárd anyagból térfogatát növelve légneművé válik, egyetlen kemény ütést gyakorol a lövedékre. A keletkező gáz, nyomását csökkentendő, az ágyúcsövön át távozik, maga előtt tolva a lövedéket. De egy olyan hosszú ágyúcső esetében, mint Bullé, speciális, lassabban égő hajtóanyagra volt szükség, nehogy a heves robbanás szétvesse az ágyúcsövet.

Olyan lőporra, mely hosszú, fokozatosan gyorsuló „huss”-sal küldi végig a lövedéket az irdatlan ágyúcsövön. Össze is állította.

Tudta, hogy egyetlen gépezet se maradna épen a tízezres gravitációs erejű robbanás után, melyet ez a lassan égő indítótöltet idéz elő; kifejlesztett hát egy lengéscsillapító mechanizmust, mely a gravitáció mértékét 200 egységnyire csökkentette. További problémát jelentett a hátrasiklás kérdése. Nem játék puskáról volt szó, s a visszaütés tetemesnek ígérkezett, minthogy az ágyúcső, a lövedék és a hasznos teher is jelentősen megnövekedett. Kidolgozott hát egy rugókból és szelepekből álló szerkezetet, mely a hátrasiklás erejét elfogadható mértékűre csökkentette.

1966-ban régi ellenlábasai, a kanadai Védelmi Minisztérium tisztviselői keresztbe tettek Bullnak, kérték a minisztert, hogy faragjon le a pénzügyi kiadásokból. A tudós hiába érvelt, hogy módszerével a műszerek alkotta hasznos terhet annak az összegnek a töredékéért képes az űrbe juttatni, amennyibe ez Cape Canaveralen kerülne. Érdekeiket szem előtt tartva az amerikai hadsereg Bullt Barbadosról az arizonai Yumába költöztette.

Még ennek az évnek novemberében sikerült 180 kilométer magasra hasznos terhet feljuttatnia, ezt a rekordot huszonöt évig senki sem szárnyalta túl. Mégis 1967-ben Kanada a kormánnyal és a McGill Egyetemmel teljesen kivonta magát a kutatásokból. Példájukat hamarosan az amerikaiak is követték. A HARP-tervezetnek befellegzett. Bull tanácsadó irodát hozott létre Észak-Vermont és szülőföldje, Kanada határán meghúzódó, újonnan vásárolt birtokán.

A HARP-ügynek két utójátéka is volt. 1990-ben Cape Canaveralről az űrrepűlőgép-program keretében minden egy kilogramm műszernek a világűrbe juttatása tízezer dollárba került. Amíg csak élt, Bull tudta, hogy ő ugyanezt kilogrammonként hatszáz dollárért képes megcsinálni. 1988-ban pedig új kutatási témán kezdtek dolgozni a kaliforniai Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumban. Egy óriási ágyúról volt szó, csövének belső átmérője akkoriban csupán négy hüvelyk, hosszúsága ötven méter. Az idők folyamán, sok száz millió dollár költséggel, még hatalmasabb ágyút reméltek kifejleszteni, hogy segítségével hasznos terheket juttassanak a világűrbe. A program a Szupermagasságok Kutatási Tervezete, röviden SHARP nevet viseli.

Gerry Bull tíz éven át vezette irodáját a határ közelében fekvő otthonában, Highwaterben. Ez idő alatt feladta beteljesületlen álmát az ágyúról és a hasznos teherről, és másik fő érdeklődési területére igyekezett koncentrálni – a sokkal kifizetődőbbnek tűnő hagyományos tüzérségi fegyverekre.

Figyelmét az alapvető problémára irányította – a világ csaknem összes hadseregének tüzérsége a közismert 155 mm-es tábori ágyúra épül. Bull tudta, hogy tüzérségi párbajnál a nagyobb hatótávolsággal rendelkező fél van nyeregben. Kényelmesen hátradőlve szinte lesöpörheti ellenfelét, miközben ő maga sértetlen marad. Elhatározta hát, hogy megpróbálja megnövelni a tarack hatótávolságát, finomítani találati pontosságát. A lövedékkel kezdte. A problémával korábban már mások is foglalkoztak, de sikertelenül. Bull négy év alatt megoldotta.

Az ellenőrző tesztelések során a Bull-féle ágyúlövedék a 155-ös szabványágyúból másfélszer messzebbre hatolt, pontosabb volt, és megegyező mértékű robbanás mellett a NATO-lövedékek 1350-es értékével szemben 4700 repeszdarabra hullott. A NATO mégsem mutatott érdeklődést. Istennek hála, a Szovjetunió sem.

Bull lankadatlanul kísérletezett tovább, és előállt egy új, űrméretes, megnövelt hatótávolságú robbanólövedékkel. A NATO most is közömbös maradt, ragaszkodott hagyományos fegyverszállítóihoz és a kis hatótávolságú lövedékekhez.

De ha a nagyhatalmak nem figyeltek fel, a világ többi része annál inkább. Katonai küldöttségek özönlöttek Highwaterba tanácsot kérni Gerry Bulltól. Köztük volt Izrael (Bull ekkor mélyítette el a korábban a barbadosi megfigyelőkkel kialakított barátságát), Egyiptom, Venezuela, Chile és Irán. Egyéb tüzérségi kérdésekben szaktanácsadással szolgált Nagy-Britanniának, Hollandiának, Olaszországnak, Kanadának és az Egyesült Államoknak, melynek harcászati szakemberei (ha nem is a Pentagontól) növekvő aggodalommal figyelték Bull készülődését.

1972-ben Bull hallgatólagosan megkapta az amerikai állampolgárságot. A rákövetkező évben vizsgálódásait magára a 155-ös kaliberű ágyúra irányította. Két éven belül újabb alapvető felismerésre tett szert, rájött, hogy az ágyúcső ideális hosszúsága se több, se kevesebb, mint a belső átmérő negyvenötszöröse Elkészítette a szabványos 155-ös tarack újratervezett változatát, melyet GC-45-nek nevezett el. Az új ágyú megnövelt hatótávolságú lövedékeivel felülmúlta a kommunista haditechnika bármely tüzérségi fegyverét. De ha Bull szerződésekre számított, alaposan csalódnia kellett. A Pentagon továbbra is ragaszkodott bevált partnereihez, valamint az új rakéták hordozta lövedékekhez, melyek nyolcszor annyiba kerültek. A kétféle lövedék hatása teljesen megegyezett.

Bull kegyvesztettségének alig észrevehető kezdete az volt mikor a CIA cinkosan felkérte, működjön közre az akkoriban a Moszkva támogatta kubaiak ellen Angolában harcoló dél-afrikaiak tűzfegyvereinek és lövedékeinek korszerűsítésében.

Politikai kérdésekben Bull elképesztő naivitásról tett tanúbizonyságot. Elutazott, a dél-afrikaiakat szeretetre méltónak találta, jól kijött velük. Az a tény, hogy a Dél-afrikai Köztársaságot apartheid politikája miatt nemzetközileg elítélték, csöppet sem zavarta. Segített nekik újratelepíteni tüzérségi parkjukat az egyre keresettebbé váló GC-45-ös hosszú csövű, nagy hatótávolságú ágyúinak mintájára. Idővel a dél-afrikaiak kifejlesztették saját változatukat, s ezekkel az ágyúkkal mértek megsemmisítő csapást a szovjet tüzérségre, visszavonulásra kényszerítve a kubaiakat és az oroszokat.

Az Egyesült Államokba visszatérve Bull tovább folytatta újfajta lövegeinek exportálását. Jimmy Carter elnökké válásával a jelszó a „politikai makulátlanság” lett. Bullt letartóztatták, és megvádolták, hogy illegális fegyverkereskedelmet folytat egy embargó sújtotta rezsimmel. A CIA a kisujját se mozdította érte. Rávették, hogy hallgasson, és vallja bűnösnek magát. Mindez csupán formalitás, bizonygatták; csupán a kezére ütnek majd holmi technológiai szabálysértésért.

1980. június 16-án egy amerikai bíróság egy év – ebből hat hónap felfüggesztett – börtönbüntetésre és 105 000 dollár pénzbírságra ítélte, Ténylegesen négy hónap tizenhét napot töltött le a pennsylvaniai Allenwood-fegyházban. Ám Bullt igazából nem ez rendítette meg.

Sokkal inkább a szégyen és a megaláztatás, annak tudata, hogy cserbenhagyták. Hogy tehették ezt vele? – töprengett. Legjobb tudása szerint szolgálta Amerikát, felvette az állampolgárságot, elfogadta a CIA titkos felkérését 1976-ban. Míg börtönben ült, vállalata, az Űrkutatási Társaság, csődbe jutott és bezárták. Tönkre volt téve.

Kiszabadulása után örökre elhagyta Kanadát, az Egyesült Államokat, és Brüsszelben telepedett le, elölről kezdve mindent egy teakonyhás, egyszobás bérlakásban. Barátai később elmondták, hogy a pert követően nagyon megváltozott, soha többé nem volt a régi. Soha nem bocsátott meg a CIA-nak, soha nem bocsátott meg Amerikának – mégis éveken át küzdött a perújrafelvételért, a fölmentésért.

Visszatért a szaktanácsadáshoz, s elfogadta még a tárgyalás előtt kapott ajánlatot – hogy vegyen részt Kína tüzérségi fegyvereinek korszerűsítésében. A nyolcvanas évek elején-közepén Bull főként Pekingnek dolgozott, felfrissítve a hadsereg tüzérségi parkját saját GC-45-ös ágyújának felhasználásával, melynek kizárólagos szabadalmát az ausztriai Voest-Alpine birtokolta. Az osztrák cég egyszer s mindenkorra kétmillió dollárért megvásárolta a találmányt Bulltól. A tudós csapnivaló üzletember volt, máskülönben már rég multimilliomos vált volna belőle.

Amíg Bull Kínában tartózkodott, történt egy s más. A dél-afrikaiak továbbfejlesztették találmányát, a GC-45-ösből G-5 néven vontatható tarackot, a G-6 néven pedig önjáró löveget hoztak létre. Mindkettő negyven kilométeres, megnövekedett hatótávolsággal rendelkezett. A Dél-afrikai Köztársaság a világ minden részén kereskedett velük. Hátrányos feltételekkel kötött szerződése miatt Bullt egy árva fillér szabadalmi díj sem illette meg.

Az ágyúk iránt érdeklődést mutató partnerek között szerepelt egy bizonyos iraki, Szaddám Huszein. Ezekkel a tüzérségi lövegekkel sikerült később megállítania a fanatikus iráni emberáradatot a nyolc évig tartó iraki-iráni háborúban; a Fáó mocsaraiban aratva végső győzelmét. Szaddám Huszein még „finomított” is rajta. A fáói ütközetben az ágyúlövedékekben mérges gázt alkalmazott.

Később Bull Spanyolországnak és Jugoszláviának dolgozott, a jugoszláv hadsereg régi, szovjet gyártmányú 130 mm-es űrméretű ágyúit új 155 mm-es, megnövelt hatótávolságú lövegekké alakítva át. Ő már nem érhette meg, hogy a polgárháborúban ezek az ágyúk, Jugoszlávia széthullásával a szerbek kezébe kerülve, horvát és muzulmán városokat tettek a földdel egyenlővé. 1987-ben jutott a tudomására, hogy az Egyesült Államok mégiscsak foglalkozni kíván az űrbe hasznos terheket juttató ágyúval, de a kutatásban az ő közreműködésére nem tart igényt.

Azon a télen különös telefonhívást kapott a bonni iraki nagykövetségről. Volna-e kedve dr. Bullnak Irak vendégeként ellátogatni Bagdadba?

Nem tudhatta, hogy Irak a nyolcvanas évek közepén tanúja volt a Gát-műveletnek, annak az összehangolt amerikai erőfeszítésnek, mely minden Iránba irányuló fegyverszállítási kísérletet megpróbált csírájában elfojtani. Ez volt a válasz az amerikai tengerészgyalogosok bejrúti kaszárnyáikban történt lemészárlására, melyet Iránban kiképzett Hezbollah fanatikusok hajtottak végre.

Bár a Gát-művelet hatása az iraki-iráni háborúban Irak számára előnyösnek mutatkozott, fontos tanulságot vontak le belőle: ha Iránnal meg tudták tenni, velünk is megtehetik. Ettől kezdve Irak eltökélt szándéka volt, hogy elsősorban nem a fegyvert, hanem, ahol csak lehet, magát a technológiát importálja. A cél: önellátásra berendezkedni. Bull mindenekelőtt feltaláló volt, ezért vetettek rá szemet.

Megnyerésének feladatát Amr Szaadira, az Ipari és Hadiipari Minisztérium második emberére osztották. Amikor Bull 1988 januárjában megérkezett Bagdadba, Amr Szaadi, az angolul, franciául és németül beszélő, sima modorú, kozmopolita diplomata-tudós azon nyomban kezelésbe vette.

Azzal kezdte, hogy Irak Bull segítségét szeretné kérni vágyálma megvalósításához, nevezetesen, hogy békés célú műholdakat juttasson a világűrbe. Ehhez olyan rakétát kell kifejleszteni, ami a hasznos terhet ilyen magasságba képes felvinni. Egyiptomi és brazil tudósaik javasolták, hogy első lépésként öt Scud-rakétát kellene összekapcsolni, ezekből Irak összesen 900 darabot vásárolt a Szovjetuniótól. De technikai problémák merültek fel, súlyos problémák. Égetően fontos lenne hozzáférniük egy szuperkomputerhez. Tud-e nekik ebben Bull segíteni?

Bull imádta a problémákat, a lételemét alkották. Nem áll rendelkezésére a szuperkomputer, de közel s távol ő maga egy két lábon járó adatbank. Egyébként pedig, ha Irak valóban első kíván lenni az arab országok között, amelyik műholdat küld az űrbe, van ennek egy másik módja is... Olcsóbb, egyszerűbb és gyorsabb, mint holmi rakétákkal. Mondjon el mindent, biztatta az iraki. És Bull belekezdett.

Kerek hárommillió dollárért, mondta, egy hatalmas ágyút tud építeni, mely megfelel a célra. Mindez öt évet venne igénybe. Hogy pofára esnének az amerikaiak Livermore-ban! Ez lenne ám az arab diadal! Dr. Szaadi el volt ragadtatva. Személyesen terjeszti a kormány elé a javaslatot, és minden erejével támogatni fogja. Addig is, megtekintené-e dr. Bull az iraki tüzérséget?

Egyhetes látogatásának végén Bull vállalta, hogy megoldja az öt Scud összeszerelésének problémáját, létrehozva ezzel egy interkontinentális vagy világűrbe irányuló óriás hatótávolságú rakéta első lépcsőjét; két új tűzfegyvert tervez a hadsereg számára; benyújtja a kormánynak a hasznos terhet az űrbe juttató szuperágyú tervezetét.

Mint Dél-Afrika példája bizonyította, Bull képes volt arra, hogy figyelemre se méltassa annak a rezsimnek a természetét, melynek éppen a szolgálatába kívánt szegődni. Barátai óva intették Szaddám Huszeintől, akit tettei alapján a Közel-Kelet legvéresebb kezű diktátorának tartottak.

De 1988-ban tucatnyi kormány és tekintélyes vállalatok ezrei versengtek azért, hogy üzletre léphessenek a bőkezű Irakkal. Bull számára a csalétek az ágyú volt, kedvenc ágyúja, élete dédelgetett álma, melyet végre egy hathatós támogató segítségével megvalósíthat, helyet biztosítva ezzel magának a tudósok panteonjában.

1988 márciusában Amr Szaadi egy diplomatát küldött Brüsszelbe, hogy beszéljen Bull-lal. Igen, mondta a fegyvertervező, tett bizonyos előrelépéseket az iraki rakéta első lépcsőjének technikai problémáit illetően. Az erről szóló írásos beszámolót készséggel átnyújtja majd a cégével, az Űrkutatási Társasággal kötendő szerződés aláírásakor. A szerződés létre is jött Irak úgy találta, hogy az ágyúért fizetendő hárommillió dollár nevetséges összeg; megemelték hát tízmillióra, de cserébe gyorsaságot kértek.

Bull gyorsan dolgozott, elképesztő iramot tudott diktálni. Egy hónapon belül összeállította a világ legkiválóbb szakembereit tömörítő kutatócsoportját. Az iraki szuperágyú-csapat élén Christopher Cowley brit tervezőmérnök állt. Az észak-iraki Szaad-16-os kísérleti telepen folyó rakétaprogramot Bull maga Bird-tervnek keresztelte el. A szuperágyúét Babylon-tervezetnek.

Májusra már ki is dolgozták a Babylon pontos méreteit. Lélegzetelállító szerkezetnek ígérkezett. Egyméteres belső átmérő; 156 méter hosszú, 1665 tonna súlyú ágyúcső – több mint kétszer olyan magas, mint a londoni Nelson-emlékoszlop, akkora, mint a Washington-emlékmű. Négy, egyenként hatvan tonna súlyú hátrasikló henger, két héttonnás fékhenger. A zár összsúlya várhatóan 182 tonnát tesz ki.

Speciális acélból kellett készülnie, mely 70 000 font/négyzethüvelyk belső nyomásnak, valamint 1250 megapascal szakítószilárdságnak képes ellenállni.

Bull már világossá tette Bagdad előtt, hogy egy kisebb prototípust kell készítenie, egy mindössze 113 tonna súlyú, 350 mm-es kaliberű mini-Babylont, viszont ennek segítségével lehetősége nyílik a rakétafejrészek vizsgálatára, mely később hasznosnak bizonyulhat. Az irakiaknak tetszett a dolog – szükségük volt a rakétafejek technológiájára is.

Az irakiak rakétafej-technológia iránti csillapíthatatlan érdeklődésének valódi indítéka akkoriban bizonyára elkerülte Gerry Bull figyelmét. Meglehet, határtalan lelkesedésében, hogy élete álmát végre megvalósulni látja, egyszerűen nem vett róla tudomást. A legújabban kifejlesztett rakétafejek ugyanis megakadályozzák, hogy a Föld légkörébe visszatérő hasznos teher a súrlódási hő következtében elégjen. Csakhogy az űrbe feljuttatott hasznos terhek nem térnek vissza; fönt keringenek.

1988 májusának végén Christopher Cowley a birminghami Walter Somers cégnél megrendelte a majdani mini-Babylon csövét alkotó hengerrészletek első sorozatát A végleges nagyságú Babylon-1,2,3 és 4 csőalkatrészeire majd később kerül sor. Európa számos cége különös acélszerelvény-megrendeléseket kapott.

Bull félelmet keltő iramban dolgozott. Két hónap alatt akkora munkát végzett, mely egy állami megbízatású cégnek két évébe került volna. 1988 végére két új ágyút fejlesztett ki Irak számára – önjáró lövegeket, szemben a Dél-Afrika gyártotta vontatott típussal. Ezek olyan hatékonyak, hogy egyszerűen felszámolnák a környező országok – Irán, Törökország, Jordánia és Szaúd-Arábia – a NATO-tól és az Egyesült Államoktól beszerzett tűzfegyvereit.

Bullnak sikerült megoldania az öt Scud összekapcsolásának problémáját is, létrehozva a később al-Abidnak, „Igazhitű”-nek elkeresztelt Bird-rakéta első fokozatát. Rájött, hogy a Szaad-16-on dolgozó iraki és brazil tudósok egy rosszul működő szélellenállás-mérőre, vagyis hibás adatokra alapozták számításaikat. Elkészítette hát a szerinte helyes számítást, aminek alapján a brazilok most már önállóan haladhattak tovább.

1989 májusában a világ legjelentősebb hadiipari szakemberei a sajtó képviselőivel, kormánymegfigyelőkkel és hírszerző tisztekkel együtt nagyszabású fegyverkiállításon vettek részt Bagdadban. A két hatalmas ágyú prototípusának makettjét élénk érdeklődés övezte. Decemberben óriási hírverés mellett sor került az al-Abid első fellövésére is, s a látottak mélyen megdöbbentették a nyugati elemzőket.

A hatalmas háromfokozatú rakéta az iraki tévékamerák kereszttűzében gördült ki az el-Anbár űrkutatási bázisról, elrugaszkodott a Földről, és eltűnt szem elől. Három nappal később Washingtonban bejelentették, hogy ez a rakéta valóban alkalmasnak tűnik műholdaknak a világűrbe juttatására.

Csakhogy az elemzők másra is rájöttek. Ha az al-Abid képes erre, akkor akár interkontinentális ballisztikus rakétaként is alkalmazható. A nyugati hírszerző ügynökségek egy csapásra elvetették korábbi feltevésüket, miszerint Szaddám Huszein nem igazán veszélyes, és évekbe telik, míg komoly fenyegetést jelenthet.

A három nagy ügynökség – a CIA Amerikában, a SIS Nagy-Britanniában és a Moszad Izraelben – arra a következtetésre jutott, hogy a két új fegyver közül a Babylon szellemes, de ártalmatlan játék, az al-Abid-rakéta viszont valódi veszély. Mindhárman melléfogtak. Az al-Abid ugyanis nem működött.

Bull tudta az okát, és el is mondta a történteket az izraelieknek. Az al-Abid felszökött 12 000 méterre, majd eltűnt szem elől. A második fokozat nem vált le az elsőről. Harmadik pedig nem létezett. Üres utánzat helyettesítette. Ő csak tudja, hiszen megbízták, hogy próbáljon szerezni egy harmadik fokozatot a kínaiaktól, e célból februárban el is utazik Pekingbe.

Valóban elment, és a kínaiak kereken visszautasították. Ott-tartózkodása alatt felkereste régi barátját, George Wongot, és hosszasan elbeszélgettek. Valami nem stimmelt az iraki üzletben, valami szörnyen nyugtalanította Gerry Bullt, és nem is az izraeliek. Makacsul hajtogatta, hogy ott akarja hagyni az irakiakat, mégpedig sürgősen. Valami történhetett, valamit megsejthetett, és meg akart szabadulni az irakiaktól. Helyesen döntött, csakhogy elkésett vele.

1990. február 15-én Szaddám Huszein iraki elnök megbeszélésre hívta össze belső tanácsadóit Szarszengbe, a kurd hegyekben fekvő palotájába.

Szerette Szarszenget. A hegytetőn emelkedő épületegyüttes tripla üvegezésű ablakain kipillantva tekintetével végigpásztázhatta a környező vidéket, ahol kurd parasztok tömegei sínylődték át viskókban, putrikban a zord teleket. Nem messze volt ide Halabdzsa megfélemlített városa, ahol 1988. március 17-én és 18-án személyes parancsára 70 000 embert büntettek meg az irániakkal történt állítólagos kollaborálásukért. Miután elhalt a fegyverropogás, ötezer kurd gazember hevert holtan a földön, hétezren pedig egy életre nyomorékká váltak, őt magát teljesen lenyűgözte a tüzérségi lövedékekből előszivárgó hidrogén-cianid hatékonysága. A német cégeknek, melyek segítségére voltak a technológia megszerzésében és a gáz, valamint az idegmérgek – a tabun és a szarin – előállításában, megfelelően ki is mutatta a háláját. Busásan kiérdemelték az egykori ciklon-B-hez sokban hasonlító gázzal, melyet évtizedekkel korábban sikeresen alkalmaztak zsidókon, s a jövőben is megtehetik.

Azon a reggelen öltözőszobájának ablaka előtt állt, és mereven bámult kifelé. Uralma, rendíthetetlen uralma, tizenhat éve tart, s ezalatt emberek tömegeit volt kénytelen megbüntetni. De amit elért, az nem kevés.

Új Sénacherib támadt Ninivében, új Nabukodonozor Babilonban. Egyesek hamar megértették a leckét, s behódoltak. Mások rögös utat jártak be, nagyon is rögöset, s nagyrészt már halottak. S vannak, nem is kevesen, akik még csak ezután kapják meg a leckét. De megkapják, meg fogják kapni.

A délről érkező helikopterkonvoj kereplésére fülelt, miközben öltöztetője a katonazubbony V kivágásába igazgatta a zöld kendőt, melyet Szaddám sötét arcéle leplezésére szeretett így viselni. Miután minden megelégedésére történt, fogta személyi fegyverét, egy iraki gyártmányú, tokkal és övvel ellátott, aranyozott Berettát, és a derekára csatolta. Egyszer már kipróbálta egy kabinetminiszteren, s ki tudja, mikor lehet rá ismét szüksége. Jó, ha kéznél van.

Egy szolga kopogtatott az ajtón, és közölte az elnökkel, hogy a parancsára egybegyűltek a tanácskozóteremben várják.

Amikor belépett a havas táj fölé magasodó, síküveg ablakos hosszú helyiségbe, a jelenlevők egyszerre felálltak. Csak itt fönt, Szarszengben hagyott alább az orgyilkosságtól való állandó félelme. Tudta, hogy a palotát hármas gyűrűvel veszik körül az Elnöki Testőrség, az Amn-al-Hász rohamosztagai, élükön a fiával, Kusajjal, így senki se merészkedhet a hatalmas ablakok közelébe. A tetőn francia Crotale légelhárító rakéták sorakoznak, a hegyek fölötti égboltot vadászgépei uralják.

Elfoglalta helyét trónszerű székén a főasztal közepén, mely a T betű rövidebb szárát alkotta. Jobbján és balján két-két legbizalmasabb embere ült. Szaddám Huszein alattvalóitól egyetlen dolgot követelt meg. Hűséget. Abszolút, feltétlen, szolgai hűséget. E tulajdonságon belül – a tapasztalat megtanította rá – különböző fokozatok léteznek. Első helyen áll a család, azután a nemzetség, majd a klán. Az arab mondás így szól: „Én és a bátyám szemben állunk az unokatestvérünkkel; én és az unokatestvérem a világgal.” Hitt ebben. Eddig bevált.

Egy kisváros, Tikrít nyomornegyedében született az at-tikrítiek törzséből. Családjából és az at-tikrítiek közül most számosan töltöttek be fontos tisztségeket Irakban. Bármiféle hibás lépést, brutalitást, személyi túlkapást meg lehetett bocsátani nekik, feltéve, hogy hűségesek voltak hozzá. Talán nem második fia, a pszichopata Udaj vert halálra egy szolgát, és mégis megbocsátott neki?

Jobbján ült első helyettese, Izzat Ibráhim, mellette sógora, Huszein Kámil, a hadiipar feje, aki a fegyverek beszerzéséért felelt. Balra Taha Ramadán miniszterelnök, illetve Szaadún Hammádi miniszterelnök-helyettes, buzgó síita muzulmán. Maga Szaddám Huszein szunnita volt, aki egyedül és kizárólag vallási téren gyakorolt toleranciát. Miután nem volt mélyen vallásos (kivéve, ha haszna származott belőle), nem is törődött ilyesmivel. Külügyminisztere, Tárik Azíz keresztény volt. Na és? Megtette, amit parancsoltak neki.

A hadsereg vezetői a T betű felső szárához közel helyezkedtek el, tábornokok, akik a Köztársasági Gárdát, a gyalogságot, a páncélosokat, a tüzérséget és a műszaki egységeket irányították. Őket követte az a négy szakértő, akiknek jelentését és véleményét meghallgatni hívta össze a jelenlegi tanácskozást.

Az asztal jobb oldalán ketten ültek: dr. Amr Szaadi, technológus és egyben sógorának a helyettese, mellette Hasszán Rahmáni dandártábornok, a Muhábarát, a Hírszerző Szolgálat kémelhárító részlegének vezetője. Velük szemben dr. Iszmáil Ubaidi, a Muhábarát külügyi szárnyának vezetője, és Omar Hatíb dandártábornok, a rettegett titkosrendőrség, az Amn-al-Ámm főnöke.

A három titkosszolgálati vezető világosan körvonalazott feladattal rendelkezett. Dr. Ubaidi felügyelte a külföldön folyó kémtevékenységet; Rahmáni a külföldiek Irakban folytatott hírszerzését vette célba; Hatíb szigorú rendet tartott az iraki lakosság körében kíméletlenül szétzúzva minden lehetséges belső ellenállást megfigyelőinek és informátorainak kiterjedt hálózata révén, valamint az erőteljes, puszta rémület segítségével, melyet az arról szóló kósza szóbeszédek gerjesztettek, hogy mit művelt a letartóztatott és a Bagdadtól nyugatra fekvő Abu-Gréb börtönébe hurcolt ellenállókkal, vagy azokkal, akiket saját kihallgatási központjába, az AMÁM főhadiszállásának csupán „tornaterem”-ként emlegetett elborzasztó alagsorába vitetett.

Rengeteg panasz érkezett Szaddám Huszeinhez titkosrendőrsége vezetőjének kegyetlenkedései miatt, ám ő csak nevetett és legyintett. A rossz nyelvek szerint ő maga adta Hatíbnak az al-Muázib, azaz „Kínvallató” gúnynevet. Természetesen Hatíb is tikríti volt, s a végletekig hűséges.

Vannak diktátorok, akik a kényes ügyeket szeretik szűk körben megvitatni. Szaddám épp fordítva gondolkodott: ha mocskos munkáról van szó, mindenkit bele kell vonni. Senki se mondhassa: nekem erről nem volt tudomásom, mosom kezeimet. Ily módon a jelenlevők mindegyikéhez eljut az üzenet: ha én bukom, elbuksz te is.

Miután mindannyian ismét elfoglalták a helyüket, az elnök biccentett vejének, Huszein Kámilnak, aki jelentéstételre szólította fel dr. Szaadit. Beszámolójának fölolvasása közben dr. Szaadi egyszer sem pillantott föl. Bölcs ember nem merészel egyenesen Szaddám arcába nézni. Az elnök állítólag ki tudta olvasni a tekintetből a másik gondolatait, s ezt sokan el is hitték. Szembenézni vele vakmerőséget, kihívást, hűtlenséget jelent. S ha az elnök hűtlenséget gyanított, az illető rendszerint szörnyű halált halt.

Amikor dr. Szaadi elhallgatott, Szaddám rövid ideig a gondolataiba mélyedt.

– Ez az ember, ez a kanadai, mennyit tud?

– Nem mindent, de eleget ahhoz, hogy kidolgozza, szajjidi.

Szaadi itt a nyugati „úr” megszólításnak megfelelő, de annál sokkal több tiszteletet kifejező arab címet használta. Egy másik, hasonlóképp illendő megszólítás a szajjid Raísz, azaz „Elnök úr”.

– Mikorra?

– Hamarosan, ha ugyan már el nem készült, szajjidi.

– És mindenről beszámol az izraelieknek?

– Folyamatosan, szajjid Raísz – vette át a szót dr. Ubaidi. – Évek óta szoros barátság fűzi hozzájuk. Tel-Avivban ballisztikai előadásokat is tartott a tüzérség vezérkari tisztjeinek. Sok barátja van ott, feltehetőleg Moszad-beliek is, bár lehet, hogy ő ennek nincs tudatában.

– Be tudjuk fejezni a tervet nélküle? – kérdezte Szaddám Huszein. A veje, Huszein Kámil közbevágott.

– Fura ember ez a kanadai. A legfontosabb tudományos számításait mindig magánál hordja egy óriási vászontáskában. Utasítottam kémelhárítási embereinket, hogy vizsgálják át és fotózzák le a papírjait.

– És megtörtént? – Az elnök ridegen meredt Hasszán Rahmánira, a kémelhárítás főnökére.

– Haladéktalanul, szajjid Raísz. A múlt hónapban, amikor itt járt. Sok whiskyt iszik. Altatót tettünk az italába, mélyen és sokáig aludt. Elvettük a táskát, és minden egyes papírról fényképmásolatot készítettünk. Rögzítettük a műszaki jellegű megnyilatkozásait is. A papírokat és a magnófelvételeket átadtuk kollégánknak, dr. Szaadinak.

Az elnök tekintete ismét a tudósra villant.

– Szóval, megismétlem: be tudják fejezni a munkát a kanadai nélkül?

– Igen, szajjid Raísz, azt hiszem, menni fog. Számításainak egy részét csupán ő maga érti, de legjobb matematikusaink már egy hónapja tanulmányozzák a papírokat. S most már értik a lényeget. A többi a mérnökök dolga.

Huszein Kámil figyelmeztető pillantást lövellt a helyettesére. Imádkozz, hogy igazad legyen, barátom.

– Hol van most? – kérdezte az elnök.

– Kínába utazott, szajjidi – felelte a külföldi hírszerzés embere, Ubaidi. – Megpróbálja megszerezni a harmadik fokozatot az al-Abid-rakétához. Sajnos, kudarcot fog vallani. Március közepén tér vissza Brüsszelbe.

– Vannak ott emberei, megbízható emberei?

– Igen, szajjidi. Már tíz hónapja figyeltetem Brüsszelben. így jutott tudomásunkra, hogy izraeli küldöttségeket fogad az irodájában. Kulcsunk is van a lakásához.

– Akkor hát, végezzenek vele. Ha visszatér.

– Meglesz, szajjid Raísz. – Ubaidi a négy emberre gondolt, akik közeli megfigyelést végeztek Brüsszelben. Egyikük már csinált ilyet. Abder- Rahmán Mohieddín. Őt fogja megbízni.

A három titkosszolgálati vezető és dr. Szaadi eltávozott. A többiek maradtak. Szaddám Huszein a vejéhez fordult

– Akkor lássuk a másik dolgot. Mikorra készülnek el vele?

– Az év végére, ígéretet kaptam rá, abu-Kusaj.

Egy család lévén, Kámil most már használhatta a bizalmasabb „Kusaj atya” megszólítást. Ez egyben a jelenlevőket is figyelmeztette arra, ki tartozik a családhoz, és ki nem. Az elnök felmordult.

– Helyre van szükségünk, új helyre, egy erődre; de nem egy már létezőre – bármilyen rejtett is. Egy új, titkos helyre, amiről senki más nem tud. Csak alig néhányan, még maguk se mind. Nem műszaki létesítményre, hanem katonaira. Meg tudják csinálni?

Ali Mószili tábornok, a hadsereg műszaki egységeinek parancsnoka kihúzta magát, és az elnök mellkasára szegezett tekintettel válaszolt.

– Megtiszteltetésnek vesszük, szajjid Raísz.

– Az illető a legjobb legyen, az emberei közül a legjobb.

– Megvan az emberünk, szajjidi. Egy ezredes. Az álcázott építmények terén utolérhetetlen. Az orosz Sztyepanov szerint ő volt a legtehetségesebb, akit valaha is oktatott a maszkirovkában.

– Akkor küldjék hozzám. Nem ide, hanem Bagdadba, két nap múlva. Személyesen kívánom megbeszélni vele a dolgot. Ez az ezredes megbízható baathista? Lojális a párthoz és hozzám?

– A végsőkig, szajjidi. Az életét áldozná önért.

– Akárcsak maguk, remélem. – Majd rövid szünet után: – Talán erre nem kerül sor. – Ez végszóként hatott.

Dr. Gerry Bull március 17-én kimerülten és csalódottan tért vissza Brüsszelbe. Nyomott hangulatát munkatársai a kínai tárgyalások sikertelenségével magyarázták. Pedig többről volt szó.

Mikor jó két évvel ezelőtt Bagdadba érkezett, hagyta magát meggyőzni – hiszen ő is ezt szerette volna hinni –, hogy a rakétaprogram és a Babylon-ágyú a kis műszerszállító műholdak Föld körüli pályára juttatását célozza. Úgy gondolta, érti azt a jótékony hatású önbecsülést és büszkeséget, amit az egész arab világ számára jelentene, ha Irak ezt véghezvinné. Ráadásul kifizetődő lenne, hiszen Irak más nemzetek által is használható kommunikációs és időjárásjelző műholdakat juttatna az űrbe.

Úgy értesült, a Babylon műholdhordozó rakétáját, a terveknek megfelelően, Irak délkeleti részén bocsátanák fel, és az országon végighaladva Szaúd-Arábia és az Indiai-óceán déli szegélyén át jutna Föld körüli pályára. Legalábbis ilyen célzattal tervezte meg.

Munkatársai idővel meggyőzték, hogy egyetlen nyugati állam sem látná így a dolgot. Úgy vélnék, katonai célú eszközről van szó. Ezért is kellett annyira álcázni az ágyúcső szakaszainak, a zárnak és a hátrasikló részeknek a megrendelését.

Egyedül ő, Gerald Vincent Bull tudta a felettébb egyszerű igazságot – a Babylon nem használható fel hagyományos lövedékek célba juttatására, legyenek mégoly irdatlan nagyok is.

Egyrészt a Babylon-ágyú, a maga 156 méteres csövével, támaszték nélkül képtelen szilárdan megállni. Az ágyúcső mind a huszonhat részlete alátámasztásra szorul, nem is szólva arról az esetről, ha a szerkezet egy 45 fokos hegyi emelkedőn halad fölfelé. Támasztékok hiányában az ágyúcső főtt spagettiként csüngene, s az összeillesztéseknél darabokra hullana.

Ebből következik, hogy nem lehet irányzékát magasabbra vagy alacsonyabbra állítani, és oldalirányban sem lehet mozgatni. Nem tud tehát többféle célpontra könnyedén ráállni. A dőlésszög megváltoztatásához, fölfelé, lefelé vagy akár oldalirányban, szét kellene szerelni, ami heteket venne igénybe. Még a tisztítás és a tüzelések közötti újratöltés is napokba kerülne.

Ezenkívül az ismételt tüzelések igencsak elkoptatnák a drága ágyúcsövet. Végül pedig a Babylont nem lehet megvédeni az ellentámadásoktól.

Valahányszor elsütnék, 90 méter hosszú tűzcsóva csapna fel az ágyú csövéből, melyet bármely műhold vagy repülőgép észlelhet. Helyzetének pontos koordinátáit másodperceken belül kiszámíthatnák az amerikaiak. A hátrasiklása által keltett lökéshullámokat pontosan regisztrálná bármely szeizmográf egészen Kaliforniáig. Ha tehát megkérdezték, nyugodt szívvel válaszolta: „Háborús célokra nem alkalmazható”.

A bökkenő csupán az volt, hogy kétévi iraki tartózkodása után be kellett látnia, miszerint Szaddám Huszein szemében a tudománynak egyetlen és kizárólagos célja van: a fegyverkezést kell szolgálnia, az ezen alapuló hatalmat, és semmi mást. Akkor hát mi az ördögnek ölte a pénzét a Babylonba? Csak egyetlenegyszer sütheti el, mielőtt a megtorló vadászgépek ízzé-porrá zúznák, ráadásul csupán hagyományos lövedéket vagy műholdat lőhetne ki vele.

A rejtély nyitjára végül is Kínában, barátja, George Wong társaságában jött rá. Ez volt élete utolsó egyenlete, melyet megoldott.