13

 

A nagy szürke Mercedes nehezen birkózott a forgalommal. A sofőr dühödten püfölte a dudát, miközben igyekezett átfúrni magát az autók, teherkocsik, piaci standok és kiskocsik áradatában, amelyek olyan zűrzavarossá teszik a Huleifa és a Rásíd utca közötti területet.

Ez itt Bagdad régi negyede volt, ahol legalább ezer éve folytatják tevékenységüket a legelterjedtebb cikkekkel kereskedők és kupecek, a ruha-, arany- és fűszerárusok.

Az autó befordult a Bank utcára, amelynek mindkét oldalát zsúfolásig megtöltötték a parkoló járművek, és végül rátért a Surja utcára. Az előtte elterülő fűszerpiac áthatolhatatlannak bizonyult. A sofőr félrefordította a fejét.

Ennél tovább nem tudok menni.

Leila al-Hilla bólintott, és megvárta, amíg kinyitják neki az ajtót. A sofőr mellett ott ült Kemál, Kádíri tábornok behemót testőre, a Harckocsihadtest nehézléptű őrmestere, aki évek óta Kádíri szolgálatában állt. Leila gyűlölte.

Kis idő múlva az őrmester kiszállt, kiegyenesítette jelentős méretű testét, és kinyitotta a hátsó ajtót. Tudta, hogy a nőnek ismét sikerült megaláznia, és ez meg is látszott a szemében. Leila kiszállt úgy, hogy nem pillantott az őrmesterre, köszönetet sem mondott.

Egyrészt azért gyűlölte a testőrt, mert az mindenhová követte. Persze ez volt a dolga, ezzel bízta meg Kádíri – de ettől Leila még nem utálta kevésbé. Józan állapotában Kádíri kemény és profi katona volt; a szex tekintetében pedig őrülten féltékeny. Innen eredt a regula, hogy Leila sohasem maradhat magára a városban.

Gyűlöletének másik oka az volt, hogy a testőr nyilvánvalóan sóvárgott utána. Leila már réges-régen feladta jó ízlését, és tökéletesen megértette, hogy egy férfi kívánja. Ha az illető megfizette az árát, kész volt bármilyen bizarr kívánságot teljesíteni. Kemálnak viszont megvolt az az alapvető hibája, hogy szegény volt. Érthetetlen, hogyan vetemedhet ilyen gondolatokra, pedig ez történt – lesajnálóan viselkedett a nővel, ugyanakkor állatias vágy érlelődött benne. Érzéseit akkor mutatta ki, ha Kádíri tábornok nem figyelt rá.

Az őrmester tisztában volt azzal, milyen ellenérzést vált ki a nőből, és szórakoztatta, hogy sértő pillantásokat vethet rá, miközben szavaival megőrzi a távolságot kettejük között.

Leila elpanaszolta Kádírinak, milyen ostobán és sértőn viselkedik a férfi, de a tábornok egyszerűen kinevette. Bárkiről képes volt feltételezni, hogy kívánja a szeretőjét, de Kemálnak sok mindent elnézett, hiszen az megmentette az életét a fáói mocsaraknál, az Irán ellen vívott harcok során. Kádíri tudta, hogy Kemál az életét is feláldozná érte.

A testőr becsapta az ajtót, és Leila mellett haladt, ahogy gyalog továbbindultak a Surja utcán.

Ezt a kerületet Agíd-al-Nasarának, keresztény negyednek hívják. A folyó túloldalán álló Szent György-templom mellett, amelyet a britek saját protestáns hitüknek szenteltek, három másik keresztény felekezet működik még Irakban; összes hívük száma nagyjából az ország lakosainak hét százalékát teszi ki.

A legnagyobb ezek közül az asszír vagy szíriai egyház, amelynek katedrálisa a keresztény negyedben magasodik, nem messze a Surja utcától. Ettől egy mérföldre van az örmény templom, közel az évszázados múltú kis utcák és sikátorok egy másik hálószerű szövevényéhez, a régi örmény negyedhez.

A szíriai katedrálistól kőhajításnyira áll a Szent József, a kaldeus keresztények temploma. Ez a legkisebb keresztény felekezet. Ha a szíriai szertartásrend a görög ortodox egyházéhoz hasonlít, a kaldeus leginkább a római katolikussal rokonítható.

A kaldeusok legfigyelemreméltóbb iraki személyisége Tárik Aziz külügyminiszter volt, bár a népirtással kapcsolatos elképzelései és a Szaddám Huszeinhez fűződő kutyaszerű imádat arra utaltak, hogy Azíz úr némiképp eltávolodott a Béke hercegének tanításaitól. Leila al-Hilla is kaldeus családból származott, és ez az összekötő kapocs most igen hasznosnak bizonyult.

Az összeillőnek nem nevezhető pár odaért a kovácsoltvas kapuhoz, amely a templom boltíves bejárata előtt elterülő, kikövezett udvarra nyílt. Kemál megállt. Muzulmánként ennél tovább egy lépést sem volt hajlandó megtenni. Leila odabólintott a testőrnek, és bement a kapun. Kemál figyelte, ahogy a nő kis gyertyát vásárol, fejére húzza nehéz, fekete csipkekendőjét, és belép a sötét, tömjénfüstös templomba.

A testőr megvonta a vállát, és néhány méterrel odébb ballagott, hogy vegyen egy doboz kólát. Keresett egy alkalmas helyet, leült, és a bejáratot figyelte. Nem értette, hogyan engedélyezhette a főnöke ezt a képtelenséget. A nő kurva; a tábornoknak egy napon elege lesz belőle, és ő, Kemál, ígéretet kapott, hogy örömét lelheti benne, mielőtt kirúgják. Amikor erre gondolt, elmosolyodott, és egy kólacsepp gördült le a szája szélén.

A templomban Leila megállt, és meggyújtotta saját gyertyáját az ajtó mellett égő sok száz gyertya egyikéről. Aztán fejét lehajtva elindult a templom másik végében lévő gyóntatófülkék felé. Egy fekete ruhás pap ment el mellette anélkül, hogy figyelemre méltatta volna.

Mindig ugyanabba a fülkébe ment. Pontosan érkezett, és most azon igyekezett, hogy megelőzzön egy feketébe öltözött nőt. Ő is egy papot keresett, akinek elmondhatja bűnei lajstromát. Az ő bűnei minden bizonnyal banálisabbak voltak, mint azé a fiatal nőé, aki most határozottan félretolta, és elfoglalta a helyét.

Leila becsukta maga mögött az ajtót, megfordult, és leült a bűnbánók székére. Jobbról, a berakással ékesített rács mögül suhogás hallatszott. Ő lesz az; mindig ott van a megbeszélt időben.

Vajon ki lehet, gondolta. Miért fizet olyan szép összeget az információért, amit szállít neki? Nem külföldi – ahhoz túl jól beszél arabul. Biztosan Bagdadban született, és ott is nőtt föl. És jól fizet, nagyon jól.

– Leila? – Egyenletes, mélyen dörmögő hangja volt. Neki mindig előtte kellett érkeznie, és utána távoznia. A férfi figyelmeztette, hogy ne lődörögjön odakint abban a reményben, hogy megpillanthatja, de hogyan is tehette volna, a leskelődő Kemállal a háta mögött? A fajankó még meglátna valamit, és jelentené a gazdájának. Leila számára ez értékesebb volt, mint az élete.

– Kérem, azonosítsa magát!

– Atyám, vétkeztem, mert a paráználkodás bűnébe estem, és méltatlan vagyok a feloldozásra.

A férfi találta ki ezt a jelmondatot, mert ilyet senki más nem ejtene ki a száján.

– Mit hoztál nekem?

Leila a lába közé nyúlt, félrehúzta bugyiját, és kivette a tampont, amit hetekkel azelőtt kapott a férfitól. Az egyik végét le lehetett csavarni. A tampon üreges belsejéből előhúzott egy összesodort, vékony papírtekercset. Nem volt vastagabb egy ceruzánál. Átadta a farácson.

– Várj.

Leila hallotta a hártyavékonyságú papír zizegését, miközben a férfi gyakorlott szemei végigfutottak a sorokon. A papír jelentést tartalmazott az előző napi tanácskozáson szóba került tényekről és a belőlük levont konklúzióról. Az ülésen maga Szaddám Huszein elnökölt, és részt vett rajta Abdolláh Kádíri tábornok is.

– Jó, Leila, nagyon jó.

Ma svájci frankban kapta a pénzt, igen nagy címletekben, a rácson keresztül. Ugyanoda rejtette a bankjegyeket, ahová előzőleg az információt. Olyan hely volt ez, amit a legtöbb muzulmán férfi tisztátalannak tartott bizonyos időszakokban. Csak egy orvos vagy a rettegett AMÁM találna rá.

– Meddig kell még ezt folytatnom? – kérdezte a rácstól.

– Most már nem sokáig. Közeleg a háború. Mire vége lesz, a Raísznak is befellegzett. Mások kezébe kerül a hatalom. És én is közöttük leszek. Akkor majd megkapod méltó jutalmadat, Leila. Légy nyugodt, tedd a dolgod, és légy türelmes!

Leila mosolygott. Méltó jutalom. Pénz, nagyon sok pénz, elég ahhoz, hogy elmenjen innen, és megéljen belőle élete hátralevő részében.

– Most távozz!

Felállt, és elhagyta a fülkét. A feketébe öltözött öregasszony közben talált magának gyóntatót. Leila újra átvágott a templomhajón, és kilépett a napfényre. A balfácán Kemál ott várta a kovácsoltvas kapu mögött. Egyik hatalmas kezében kólásdobozt gyűrögetett, és verejtékezett a hőségben. Istenem, hát hadd izzadjon. Akkor mennyire izzadna, ha sejtené...

Leila elindult a Surja utcán anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Átvágott a hemzsegő piacon, és az autó felé tartott. A dühös, de tehetetlen Kemál ott dübörgött a nyomában. Leila a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta azt a szegény fellahot, aki egy biciklit tolt a csomagtartóra erősített vesszőkosárral; és az sem vetett rá egy pillantást sem. A férfi nyilván egy háztartásban dolgozott, és a szakács parancsára jött a piacra, hogy kukoricát vegyen, koriandert meg sáfrányt.

Amikor a kaldeus papok fekete reverendáját viselő férfi magára maradt a gyóntatófülkében, elüldögélt még egy darabig, hogy az ügynök mindenképpen eltűnjön az utcáról. Nagyon kevés a valószínűsége, hogy a nő felismeri, de ebben a versenyben még a kívülállók is rendkívül nagy eséllyel indulnak.

Komolyan gondolta, amit mondott. Küszöbönállt a háború. Ezen még a Vaslady távozása sem változtat. Az amerikaiak foguk közé ragadták a prédát, és most már nem eresztik.

Legalábbis akkor, ha az az őrült a Tammuz híd mellett álló palotájában el nem rontja az egészet, és egyoldalúan vissza nem vonul Kuvaitból. Szerencsére úgy tűnt, eltökélten rohan saját végzete felé. Az amerikaiak megnyerik a háborút, aztán Bagdadba indulnak, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Elképzelhetetlen, hogy győznek Kuvaitban, aztán elégedetten hátradőlnek! Egy nemzet sem lehet ennyire erős és ennyire ostoba.

Amikor bevonulnak, új kormányra lesz szükségük. Mivel amerikaiak, biztosan előnyben részesítenek majd egy angolul folyékonyan beszélő illetőt, aki megérti módszereiket, gondolataikat és beszédüket, és aki tudja, hogyan kell a kedvükben járni. Végül majd rá esik a választás.

Képzettsége, kozmopolita-urbánus mivolta, amely most olyannyira ellene dolgozott, az előnyére válik. Jelenleg kirekesztették a legfontosabb tanácsadók köréből, és a Raísz legbizalmasabb döntéseinek meghozatalában sem vehetett részt – csak mert nem a fafejű al-tikríti törzsből származott, és nem volt sem a Baath párt egy életre elkötelezett fanatikusa, sem tábornok, sem Szaddám féltestvére.

De Kádíri a Tikrít nemzetségből származott, és megbíztak benne. Nem volt több, mint egy középszerű harckocsiparancsnok. Ízlése annyi, mint egy bőgő tevének, de egykor ott játszott a tikríti utcák porában Szaddámmal és bandájával – ennél nem is kellett több. Kádíri jelen volt minden döntéshozatalnál, tudta az összes titkot, amelyet a gyóntatófülkében ülő férfinak is tudnia kellett, hogy megtehesse a szükséges intézkedéseket.

Amikor úgy gondolta, hogy tiszta a levegő, felállt, és távozott. Nem ment keresztül a templomhajón, egy mellékajtón surrant ki. A sekrestyében bólintott egy valódi papnak, aki éppen istentisztelethez készülődött, aztán az egyik hátsó ajtón elhagyta a templomot.

A biciklis ember hat-hét méternyire lehetett tőle. Véletlenül éppen felpillantott, amikor a fekete reverendás pap kilépett a napfénybe. Csaknem egymásba ütköztek. A reverendás szeme rátévedt. Észrevette ugyan, de semmi különöset nem gondolt a kerékpárja fölé hajoló fellahról, aki éppen a bicikliláncot bütykölte. Gyorsan elindult az utcán egy kis jellegtelen autó felé.

A fűszervásárló arcán patakokban folyt az izzadság; szíve hevesen dörömbölt. Közel volt, átkozottul közel. Szándékosan elkerülte a Muhábarát főhadiszállásának még a környékét is, csak azért, nehogy megpillantsa ezt az arcot. Mi a fenét csinál ez a keresztény negyedben, ráadásul papnak öltözve?

Istenem, mennyi év telt el azóta, hogy együtt játszottak Mr. Hartley tasziszíjai elemi iskolájának udvarán, hogy állón vágta a fiút, mert sértegette az öccsét, hogy együtt mondtak verseket az osztályban – persze Abdel-Kerim Badri mindig túltett rajtuk! Sok idő telt el azóta, hogy utoljára látta barátját, Hasszán Rahmánit, aki most az Iraki Köztársaság kémelhárításának főnöke.

Advent ideje volt. Szaúd-Arábia északi részén háromszázezer európai és amerikai gondolt az otthoniakra, és készült arra, hogy egy mélyen vallásos muzulmán országban töltse a karácsonyt. Ugyanakkor, bár közeledett Krisztus születésének ünnepe, folytatódtak – a normandiai óta – a legnagyobb invázió előkészületei.

A szövetségesek még mindig a sivatag Kuvaittól délre fekvő részén foglalták el állásaikat. Semmilyen utalás nem történt arra nézve, hogy végül a fegyveresek felét jóval nyugatabbra irányítják.

A tengeri kikötőkbe folyamatosan özönlöttek az új csapatok. A brit 4. Páncélosdandár csatlakozott a Sivatagi patkányokhoz, vagyis a 7. dandárhoz. Ezek együtt alkották az Első Páncélos Hadosztályt. A franciák tízezerre növelték embereik számát – beleértve ebbe az idegenlégiósokat is.

Az amerikaiak mozgósították – legalábbis ebben az időben tervezték – az Első „Lovas” (lövészpáncélos) hadosztályt, a Második és a Harmadik „Lovas” (nehézpáncélos) ezredet, az Első Gépkocsizó Lövész-, illetve az Első és a Harmadik Harckocsihadosztályt, a tengerészgyalogság két hadosztályát, továbbá a 82. és a 101. légideszant-hadosztályt.

A határ közvetlen közelében helyükön voltak a szaúdi haderő és különleges egységek, őket egyiptomi és szíriai hadosztályok és más, kisebb arab államokból küldött csapatok támogatták.

Az Öböl északi vizeit szinte teljesen elborították a szövetségesek hadihajói. Az Öbölbe, illetve a Szaúd-Arabia másik oldalán lé vő Vörös-tengerre az Egyesült Államok öt anyahajót vezényelt: az Eisenhowert, az Independence-t, a John F. Kennedyt, a Midwayt és a Saratogát – az America, a Ranger és a Theodore Roosevelt pedig már úton voltak.

A rajtuk felhalmozott repülőgépek, a Tomcatek, a Hornetek, az Intruderek, a Prowlerek, az Avengerek és a Hawkeye-ok már puszta látványukkal is tiszteletet ébresztettek.

Az Öbölben ott állomásozott a Wisconsin amerikai hadihajó, amelyhez később, januárban csatlakozott a Missouri is.

Az Öböl-térség államaiban és Szaúd-Arábiában minden olyan repülőtér, amely rászolgált a nevére, zsúfolásig megtelt vadászgépekkel, bombázókkal, üzemanyag- és teherszállítókkal, valamint felderítőgépekkel. Az utóbbiak mindegyike reggeltől estig a levegőben volt, bár az iraki légtérbe csak azok a felderítők hatoltak be, amelyek képesek voltak földközelben, észrevétlenül repülni.

Az Egyesült Államok légiereje számos esetben a brit légierő századaival osztozott a légtéren. Mivel a repülők azonos nyelvet beszéltek, a kommunikáció könnyedén és barátian zajlott. Néha persze adódtak félreértések. Az egyik legemlékezetesebb eset ahhoz a brit helymeghatározási ponthoz kapcsolódik, amelyet csak KNS-ként emlegettek.

Egy gyakorlaton részt vevő brit Tornadótól azt kérdezte a légiirányító, hogy elért-e egy megadott fordulópontot. A pilóta azt válaszolta, hogy nem; még mindig a KNS felett repül.

Ahogy telt az idő, egyre több amerikai pilóta hallott erről a helyről, és rongyosra hajtogatták a térképeiket, hogy megtalálják. Két okból is talányos volt a dolog: a britek nyilvánvalóan sokat repültek fölötte, másrészt semmi nyoma nem volt az amerikai légi térképeken.

Elterjedt az a nézet, hogy a rövidítés elhallásból ered, és a Háled király Hadibázist takarja, egy kiterjedt szaúdi támaszpontot. Ezt a verziót később kilőtték. Végül az amerikaiak feladták a keresést. Bárhol legyen az a KNS, egyszerűen lemaradt a térképekről, amelyeket az Egyesült Államok légiereje Rijádból kapott.

A Tomado-pilóták végül felfedték titkukat. Az KNS nem volt más, mint a „Kibaszott Nagy Sivatag” rövidítése.

A szárazföldi csapatok katonái a KNS kellős közepén éltek. Sokuk számára, akik harckocsik, önjáró lövegek vagy páncélautók alatt aludtak, kemény és – ami még rosszabb – unalmas volt ez az élet.

Jutott azért alkalom a szórakozásra is; néha meglátogatták a szomszédos támaszpontokat, és ezzel valahogy elvánszorgott az idő. Az amerikaiakat kifejezetten jó függőágyakkal szerelték fel – ezeket a britek sóvárogva szemlélték. Az amerikaiaknak viszont kifejezetten undorító előre csomagolt élelmiszert osztottak. Az ötlet valószínűleg a Pentagon egyik civil tisztviselőjében fogalmazódott meg, aki inkább meghalt volna, mint hogy napjában háromszor ilyen ételt egyen. A csomagokat EEÉ-nek nevezték, vagyis Előre Elkészített Élelmiszernek. Az amerikaiak, akik ez utóbbi tényt kétségbe vonták, kitalálták, hogy a rövidítés valójában azt fedi: Etiópok által Elutasított Élelem. A britek ezzel szemben nem panaszkodhattak az ennivalóra, úgyhogy igen hamar kiépült az a fajta tranzakció, amelynek során amerikai ágyak cserélődtek brit fejadagokra.

Az amerikaiakat az a brit állásokból kiszivárgó hír is fejbe kólintotta, mely szerint a londoni Hadügyminisztériumhoz félmilliós kondomrendelés futott be az Öbölben állomásozó katonáktól. Arábia kopár sivatagában egy ilyen megrendelés csakis azt jelenthette, hogy a britek tudnak valamit, amiről az amerikai közlegényeknek sejtelmük sincs.

A rejtély néhány nappal a szárazföldi háború kirobbanása előtt oldódott meg. Az amerikaiak rengeteg időt töltöttek azzal, hogy újra és újra megtisztították fegyvereiket a mindenhová behatoló homoktól, portól és apró kavicsoktól. A britek viszont csak lerántották a csőről a kondomot, amely alatt olajtól fénylőn ott csillogott a fegyver.

Karácsony előtt a másik lényeges fejlemény az volt, hogy a francia kontingens újra tevékeny szerepet vállalt a szövetséges hadművelet előkészítésében.

Korábban Franciaországnak abban a nem kis csapásban volt része, hogy hadügyeit egy Jean-Pierre Chevenement nevű miniszter tartotta kézben. Chevenement Irak lelkes szimpatizánsának mutatkozott, és utasította a francia csapatok parancsnokát, hogy a szövetségesek minden döntését továbbítsa Párizsnak.

Amikor ez Schwarzkopf tudomására jutott, a tábornok Sir Peter de la Billière-rel együtt harsány kacajban tört ki. Monsieur Chevenement abban az időben ráadásul a Francia-Iraki Baráti Társaság elnöke volt. Bár a francia kontingenst Michel Roquejoffre tábornok személyében egy kitűnő katona irányította, a szövetségesek kénytelenek voltak kizárni Franciaországot az összes előkészületi tanácskozásról.

Az év végén Pierre Joxe-ot nevezték ki francia hadügyminiszterré, ő pedig egy csapásra hatálytalanította az összes utasítást. Ettől kezdve Roquejoffre tábornok méltóvá vált az amerikaiak és a britek bizalmára.

Két nappal karácsony előtt Mike Martin megkapta Jerikótól a választ az egy héttel azelőtt feltett kérdésére. Jerikó jelentette: az elmúlt néhány napban rendkívüli kabinetülésre került sor, amelyen csak Szaddám Huszin bizalmasai, a Forradalmi Tanács tagjai és a vezető tábornokok vettek részt.

A tanácskozáson szinte magától felvetődött a kérdés, vajon kivonuljon-e Irak Kuvaitból? Természetesen a résztvevők egyike sem volt olyan ostoba, hogy ezt javaslatként fogalmazza meg. Túlságosan jól emlékeztek egy korábbi esetre, amikor az Irak-Irán között zajló háború idején Irán felvetette, hogy Szaddám Huszein lemondása esetén hajlandó lenne békét kötni. Akkor Szaddám kikérte a véleményüket.

Az egészségügyi miniszter közölte, hogy szerinte nem rossz az ötlet, persze csak mint átmeneti megoldás jöhet szóba. Szaddám egy szomszédos helyiségbe invitálta miniszterét, előhúzta oldalfegyverét és lelőtte. Aztán visszatért, hogy folytassa a kabinetülést.

Kuvait ügyét úgy vetették fel, hogy az ENSZ-et kárhoztatták, amiért egyáltalán elő merészelt hozakodni az ötlettel. Mindannyian arra vártak, hogy Szaddám adja meg az alaphangot. Az elnök, mint olyannyiszor, most is figyelő kobraként ült az asztalfőn. Szeme egyik emberéről a másikra villant, miközben próbálta felfedezni a diszlojalitás legkisebb jelét is.

Mivel a Raísz semmilyen útmutatással nem szolgált, a társalgás – eléggé el nem ítélhető módon – kifulladt. Aztán Szaddám halkan beszélni kezdett – általában ilyenkor volt a legveszélyesebb.

Bárki, mondta, aki azt fontolgatja, hogy Irak ilyen végzetes módon megalázkodjon az amerikaiak előtt, készen áll arra, hogy egész életében az ő tányérnyalójuk legyen. Ilyesvalaki számára nincs hely ennél az asztalnál.

Ezzel a téma lezárult. Minden jelenlévő a lelkét kitéve magyarázta, hogy hasonló gondolat soha, semmilyen körülmények között nem fordulna meg a fejében.

Az iraki diktátor mást is mondott még. Irak csak abban az esetben vonulna ki tizenkilencedik tartományából, ha győzne, és ha a világ győzni látná – jelentette ki.

Ekkor az asztal körül ülők mindegyike bölcsen bólintott, bár egyikük sem tudta, mit akar ezzel Szaddám mondani.

A hosszúra sikeredett jelentést Mike Martin még aznap éjjel eljuttatta a Rijád mellett álló villába.

Chip Barber és Simon Paxman órákig görnyedtek fölötte. Korábban már mindketten eldöntötték, hogy rövid időre otthagyják Szaúd-Arábiát, és néhány napra hazarepülnek, Mike Martin és Jerikó irányítását pedig rijádi részről a brit Julian Grayre, illetve az amerikai CIA főrezidensére bízzák. Már csak huszonnégy nap volt hátra, hogy lejárjon az ENSZ ultimátumának határideje, és Chuck Horner tábornok megindítsa a légi háborút Irak ellen. Szerettek volna otthon tölteni egy kis időt, és Jerikó fontos jelentése megadta nekik a lehetőséget. Ezt ugyanis magukkal tudták vinni.

Mit gondolsz, mit ért azon, hogy „ha győzne, és ha a világ győzni látná”? – kérdezte Barber.

Fogalmam sincs – válaszolta Paxman. – Szereznünk kell néhány elemzőt, aki nálunk jobban ért a dologhoz, és meg kell velük nézetni.

Nekünk is. Ha jól sejtem, az elkövetkező napokban csak az őrült bevásárlóturisták maradnak itt. Az egészet odaadom Bill Stewartnak  úgy, ahogy van. Ő biztos talál néhány nagyfejűt, akik komolyabban elemzik, mielőtt az igazgató meg a külügy elé kerülne.

– Én ismerek egy nagyfejűt, akivel mindenképpen meg akarom nézetni – mondta Paxman, és erre a végszóra mindketten elindultak a repülőtérre, hogy még elérjék a hazafelé tartó gépet.

Karácsony este dr. Terry Martinnak megmutatták a Jerikó által küldött üzenet teljes szövegét. Megkérték, arra mindenképpen próbáljon meg rájönni, mit értett Szaddám Huszein azon, hogy csak az amerikaiak felett aratott győzelem esetén hajlandó kivonulni Kuvaitból.

– Erről jut eszembe – mondta Paxmannek –, tudom, hogy megszegi az „akire tartozik” szabályait, de valóban aggaszt a dolog. Én szívességet teszek nektek – cserébe hadd kérdezzek valamit. Hogy megy a sora Mike bátyámnak Kuvaitban? Biztonságban van?

Paxman hosszú másodpercekig bámult az arab tudományok doktorára.

– Csak annyit mondhatok, hogy már nincs Kuvaitban – közölte. – De most az állásommal játszom.

Terry Martinban eláradt a megkönnyebbülés.

– Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit csak kaphattam. Köszönöm, Simon. – Aztán felnézett, és mutatóujjával tréfásan megfenyegette Paxmant. – Csak az a lényeg, hogy soha eszetekbe ne jusson Bagdadba küldeni.

Paxman tizenöt éve dolgozott a szakmában. Rezzenéstelen arccal, nyílt hangon szólalt meg, mintha valóban tréfának venné, amit a tudós mondott.

– Igazán? És miért ne?

Martin épp kiitta a borát, így elkerülte figyelmét a hírszerzőtiszt árulkodó szemvillanása.

– Kedves Simon, Bagdad a világ egyetlen városa, ahová szigorúan tilos betennie a lábát. Emlékszel azokra az iraki rádióból elcsípett részletekre, amiket Sean Plummer adott nekem? Sikerült néhány hangot azonosítani. Az egyik nevet ismerem. Fenemód bizonytalanul hangzik, de tudom, hogy nem tévedek.

– Tényleg? – mondta Paxman fapofával. – Avass be engem is!

– Persze sok idő telt el azóta, de tudom, hogy ugyanarról az emberről van szó. És tudod mit? Most ő a bagdadi elhárítás főnöke, Szaddám első számú kémvadásza.

– Hasszán Rahmáni – morogta Paxman. Terry Martinnak abba kellene hagyni a piálást, még ha karácsony is van. Képtelen türtőztetni magát. Elragadja a nyelve.

– Ő az. Tudod, együtt jártak iskolába. Mindannyian együtt jártunk a jó öreg Mr. Hartley elemijébe. Mike és Hasszán jó barátok voltak. Érted már? Ezért nem mutatkozhat soha Bagdadban!

Paxman kilépett a borozóból, és nézte, ahogy a köpcös tudós elindul az utcán.

– A szarba is! – szólalt meg. – A rohadt életbe! Valakinek sikerült elrontania a karácsonyát; ő pedig arra készült, hogy ugyanezt tegye Steve Lainggel.

Edith Hardenberg Salzburgba utazott, hogy az ünnepeket anyjával töltse – ez már hosszú évek óta hagyomány volt náluk.

Kerímnek, az ifjú jordániai diáknak alkalma nyílt rá, hogy tiszteletét tegye Gidi Barcilájnál az egyik konspirációs lakásban. A Józsua-hadművelet irányítója italt osztott a hozzá tartozó nevijjot-és jarid-csoport szolgálaton kívüli tagjainak. Csak egyvalaki volt olyan szerencsétlen, hogy Salzburgba kellett mennie, és szemmel tartania Hardenberg kisasszonyt arra az esetre, ha váratlanul visszatérne a fővárosba.

Kerímet valójában Avi Herzognak hívták; huszonkilenc éves volt, és már jó ideje áthelyezték az 504-es egységtől a Moszad állományába. Az 504-es a katonai hírszerzéshez tartozott, és határon túli akciókra specializálódott – ez megmagyarázta, miért beszél Avi folyékonyan arabul. Jóképű volt, és a megtévesztésig szégyenlős és bátortalan tudott lenni, ha akart. Ezért a Moszad már két alkalommal is igénybe vette úgynevezett „mézesmadzag”-műveletekben.

– Hogy halad a dolog, szépfiú? – kérdezte Gidi, miközben kiosztotta a poharakat.

– Lassacskán – mondta Avi.

– Ne húzd sokáig. Ne felejtsd, hogy Kobi eredményt akar.

– A hölgy rendkívül konzervatív – felelte Avi. – Csak az intellektuális kapcsolatok érdeklik – legalábbis egyelőre.

Avi, aki ammáni diáknak álcázta magát, kis lakásban lakott egy másik arab diákkal, aki valójában a nevijjot-csoport egyik tagja volt – foglalkozására nézve telefonlehallgató, és szintén beszélt arabul. Arra az esetre rendezkedtek be így, ha Edith Hardenberg vagy bárki más fejébe veszi, hogy ellenőrizze, hol és kivel lakik ismerőse.

A lakás, ahol éltek, bármilyen próbát kiállt volna. Telezsúfolták mérnöki tankönyvekkel, jordániai napilapokkal és magazinokkal. Mindketten szerepeltek a Műszaki Egyetem hallgatói névsorában, ha ott is ellenőriznék őket. Most éppen Avi szobatársa beszélt.

– Intellektuális kapcsolatok? Azt megbaszhatod.

– Hát éppen ez az – mondta Avi. – Nem tudom!

Amikor elült a nevetés, hozzátette:

– Apropó, veszélyességi pótlékra lesz szükségem.

– Miért – kérdezte Gidi gondolod, hogy leharapja, amikor letolod a gatyádat?

– Nem. A galériák miatt kell, a koncertek, az operák meg a szólóestek miatt. Mire célba jutok, könnyen kimúlhatok az unalomtól.

– Te csak csináld a dolgod, ahogy szoktad, szépfiú! Csak azért vagy itt, mert a Hivatal azt állítja, neked van valamid, ami nekünk hiányzik.

– Igen – szólt közbe a jarid-csoport női tagja úgy –, huszonkét centi.

– Elég legyen ebből, ifjú Jáél! Ha akarod, bármikor visszamehetsz közlekedésinek a Hajarkon utcára!

Folyt az ital, a nevetés és az ugratás. Késő este Jáél arra is rájött, hogy egy centi nem sok, annyit sem tévedett. A Moszad bécsi csoportja kitűnően töltötte a karácsonyt.

– Nos, Terry, mi a véleményed?

Steve Laing és Simon Paxman a Cég egyik kensingtoni lakásába hívta Terry Martint. Bizalmasabb környezetre volt szükségük annál, amit egy vendéglő nyújthatott. Két nappal újév előtt találkoztak.

– Elragadó – mondta dr. Martin. – Teljességgel elragadó. Tényleg így történt? Szaddám tényleg ezeket mondta?

– Miért kérded?

– Hát, ha nem veszitek zokon, ez egy fura telefonbeszélgetés. A beszélő nyilvánvalóan jelentést tesz valakinek egy tanácskozásról, amelyen részt vett... A férfi a vonal másik végén egy szót sem szól.

Az fel sem merült, hogy a Cég elárulja Terry Martinnak, hogyan jutott a jelentéshez.

– A másik csak felületes közbevetéseket tett – indított Laing nagy lendülettel –, néha felmordult, ha valamit érdekesnek talált Nem volt sok értelme, hogy őt is belevegyük.

– De Szaddám valóban ezeket a szavakat használta?

– Igen, ezeket.

– Elragadó. Most hallottam először olyasmit tőle, amit nem közlésre szánt, vagy a nagyközönségnek címzett.

Martin nem Jerikó kézzel írott jelentését tartotta a kezében, hiszen azt saját bátyja semmisítette meg Bagdadban, miután elolvasta, és szó szerint magnóra vette. Ő a karácsony előtt Rijádba sugárzott adás gépírásos arab nyelvű szövegét kapta meg. Nála volt a Cég saját angol nyelvű fordítása is.

– Az utolsó kifejezés – mondta Paxman, aki egyébként még aznap este készült visszatérni Rijádba –, mikor azt mondja: „ha győzne, és a világ győzni látná” – mond ez neked valamit?

– Hát persze. Tudod, az a baj, hogy ti a „győzni” szót még mindig az európai és észak-amerikai jelentése szerint értelmezitek. Én ezt angolra inkább úgy fordítanám: „sikerrel járni”.

– Rendben van, Terry, hogyan gondolja, hogy sikerrel járhat Amerika és a szövetségesek ellenében? – kérdezte Laing.

– Úgy, hogy megalázza őket. Már megmondtam nektek: az a célja, hogy teljesen bolondot csináljon Amerikából.

– De kivonul Kuvaitból húsz napon belül, vagy nem? Ez nagyon fontos nekünk, Terry!

– Nézd, Szaddám azért vonult be oda, mert nem akarták teljesíteni a követeléseit – mondta Martin. – Négy dolgot kíván: hatalmába keríteni Varbát és a Bubján-szigeteket, hogy legyen tengeri kikötője; kártérítést követel azért az olajért, amit szerinte Kuvait fújt meg az Irakkal közös olajmezőről; véget akar vetni Kuvait túltermelésének, és azt akarja, hogy leírják tizenötmilliárd dolláros háborús adósságát. Ha mindezt megkapja, büszkén vonulhat vissza, Amerika meg csináljon, amit tud. Ezt jelenti a győzelem.

– Utal valami arra, hogy azt gondolja: teljesítik a feltételeit?

Martin megvonta a vállát.

– Úgy gondolja, hogy az ENSZ béketervei keresztülhúzhatják a számításait. Arra számít, hogy az idő neki dolgozik, ha pedig tovább tudja húzni az időt, az ENSZ határozottsága is alábbhagy.

– Érthetetlen alak! – csattant föl Laing. – Tudja, hogy a határidő január 16. Már húsz nap sincs. Össze fogják morzsolni.

– Hacsak – vetette közbe Paxman – a Biztonsági Tanács egyik állandó tagja az utolsó pillanatban elő nem áll egy béketervvel, hogy késleltesse az ultimátum lejártát.

Laing lelombozódott.

– Párizs, Moszkva, vagy mindkettő – jósolta.

– Vajon akkor is azt hiszi majd, hogy győzhet, elnézést „sikerrel járhat”, ha háborúra kerül a sor? – kérdezte Paxman.

– Igen – mondta Terry Martin. – De ez visszavezet ahhoz, amiről már beszéltem – az amerikai veszteségekhez. Ne feledd, hogy Szaddám egy utcai gengszter. Ő nem Kairó és Rijád diplomataberkeiben érzi otthon magát. Az ő terepe a kis utcák, a bazárok világa, teli olyan arabokkal, akik neheztelnek az Izraelt támogató Amerikára. Ezek a milliók – és nem számít, mekkora veszteségeket okozott a saját országának – áldanak bárkit, aki sebeket ejt Amerikán.

– De képtelen rá – makacskodott Laing.

– Azt hiszi, hogy képes – vetette ellen Martin. – Nézd, elég okos ahhoz, hogy rájöjjön: Amerika az amerikaiak szemében nem lehet vesztes, nem szabad vesztesnek lennie. Ez egyszerűen elfogadhatatlan. Ott van például Vietnam. Hazatértek a veteránok, és szeméttel dobálták meg őket. Amerika számára a gyűlölt ellenség által okozott borzasztó emberáldozat egyfajta vereséget jelent. Elfogadhatatlan vereséget. Szaddám bármikor, bárhol halálba küldhet ötvenezer embert. Nem érdekli. Az Államokat pedig igen. Hasonló csapás Amerikát alapjaiban rázza meg. Fejek hullanak a porba, karrierek törnek derékba, kormányok buknak meg. Egy emberöltő, amire elhalkul a vádaskodás és az önhibáztatás.

– Képtelen rá – mondta Laing.

– Azt hiszi, hogy képes – felelte Martin.

– A vegyi gáz miatt – mormolta Paxman.

– Lehet. Apropó, rájöttetek már, mit jelent az a kifejezés a lehallgatott telefonbeszélgetésben?

Laing az asztal fölött Paxmanre pillantott. Már megint Jerikó. Nem eshet róla említés.

– Nem. Bárkit kérdeztünk, senki nem hallott róla. Semmi ötlet.

– Pedig lehet, hogy fontos, Steve. Valami más... nem gáz.

– Terry – mondta Laing türelmesen –, már húsz nap sincs hátra, és az amerikaiak, mi, a franciák, az olaszok, a szaúdiak meg a többiek a világtörténelem legnagyobb légi hadseregét zúdítják Szaddám Huszeinre. A tűzerőnk elég ahhoz, hogy a másik húsz nap alatt több bombát dobjunk rá, mint amennyi a második világháborúban lehullott. A tábornokok odalent Rijádban meglehetősen elfoglaltak. Hidd el, nem mehetünk csak úgy oda, és nem mondhatjuk nekik, hogy „srácok, álljatok le mindennel, lehallgattunk egy telefonbeszélgetést, de van benne egy rész, amit nem értünk”. Fogadjuk el, hogy az egész egy ingerlékeny ember kifakadása, aki megemlíti a telefonban, hogy Isten az ő oldalukon áll.

– Nincs ebben semmi különös, Terry – mondta Paxman. – A csatába indulók időtlen idők óta Isten segedelmében bíznak. Ennyiről van szó, semmi többről.

– A másik férfi azt mondta neki, hogy fogja be a száját, és azonnal tegye le a kagylót – emlékeztette őket Martin.

– Persze. Biztosan sok dolga volt, és kijött a sodrából.

– Kurafinak nevezte a másikat.

– Talán nem nagyon kedveli a fickót.

– Lehet.

– Terry, légy szíves, felejtsd ezt el. Egy mondat volt az egész. A mérges gázról beszéltek. Abban bíznak. Az elemzésed összes többi részével egyetértünk.

Először Martin távozott, a két hírszerzőtiszt húsz perc múlva. Behúzott nyakkal, felhajtott gallérral indultak el a járdán, hogy leintsenek egy taxit.

– Tudod – mondta Laing – Terry okos kis gazember, és én szeretem. De rettenetesen tud fontoskodni. Tudsz valamit a magánéletéről?

– Persze. A Fiók leellenőrizte.

A Fiók, más néven az 500-as fiók a Biztonsági Szolgálat, az M. I. 5 beceneve. Valaha az M. I. 5 levélcíme volt ez: London, Postafiók 500.

– Akkor hát mindent tudsz – mondta Laing.

– Steve, nem igazán hiszem, hogy ennek köze lenne az ügyhöz.

Laing megállt, és alárendeltjére nézett.

– Simon, higgy nekem. A pasasnak darázs van a fenekében, és csak az időnket vesztegeti. Fogadd meg a tanácsomat, és felejtsd el a professzort.

– A mérges harci gázról van szó, elnök úr.

Három nappal azután, hogy az újév beköszöntött, a Fehér Házban nyoma sem maradt a korábban megállás nélkül zajló ünnepségeknek. Az egész Nyugati szárny, az Egyesült Államok kormányzatának lelke, a tevékenység lázában égett.

George Bush hatalmas íróasztalánál ült az Ovális terem csendjében. A háta mögött magasodó keskeny ablakok tizenkét és fél centi vastag, halványzöld golyóálló üvegből készültek, és az Egyesült Államok címere díszítette őket.

Az elnökkel szemben Brent Scowcroft tábornok, Bush nemzetbiztonsági tanácsadója foglalt helyet.

Az elnök az elé tett jelentésre pillantott.

– Mindenki egyetért ezzel? – kérdezte.

– Igen, uram. A legfrissebb londoni információ szerint az angolok teljesen egyetértenek a mieinkkel. Szaddám Huszein nem fog kivonulni Kuvaitból, hacsak nem nyitnak neki egy kiskaput, amin becsületét mentve kisurranhat. Mi pedig gondoskodunk róla, hogy ne legyen kiskapu. Ami a többit illeti, a szárazföldi szövetséges erőket harci gáz bevetésével próbálja majd megfékezni, mielőtt vagy miközben azok átlépik a határt.

John F. Kennedy óta George Bush volt az első amerikai elnök, aki vett már részt ütközetben. Látott amerikaiakat elesni harc közben. Éppen ezért különösen visszataszító, őrült gondolatnak tartotta, hogy fiatal katonák vonaglanak életük utolsó pillanataiban, miközben a gáz megtámadja a tüdőszövetet, és megbénítja a központi idegrendszert.

– És hogyan veti be ezt a gázt? – kérdezte.

– Szerintünk négy eshetőség áll fenn, elnök úr. A legkézenfekvőbb, ha vadászgépekről és bombázókról vegyi bombákat dobnak le. Colin Powell éppen most beszélt Chuck Hornerrel Rijádban. Horner tábornok azt mondja, harmincöt napos szünet nélküli légi háborút akar. A huszadik nap elteltével egyetlen iraki gép sem éri el a határt. A harmincadik napra egy gépük sem lesz a levegőben a felszállást követő hatvan másodperc után. Azt mondja, ezt garantálni tudja, uram. A váll-lapjait teszi rá.

– Mi van még?

– Szaddámnak van egy csomó rakétaindító egysége. Ez lenne a második lehetőség.

Irak többállásos rakétarendszerei szovjet gyártmányúak voltak. Azoknak a katyusáknak a mintájára fejlesztették ki őket, amelyeket a szovjet hadsereg olyan pusztító hatással vetett be a második világháború folyamán. A rakétákat mostanra alaposan modernizálták; egy négyszögletes állványról lőtték ki őket gyors sorozatokban, az állványt pedig egy teherautó platóján vagy rögzített állásban helyezték el. Hatótávolságuk elérte a száz kilométert.

– Ezeket, hatótávolságuk miatt, természetszerűleg Kuvaitból vagy Irak nyugati sivatagos részéből kénytelenek indítani, elnök úr. Úgy gondoljuk, hogy a J-Starok radarjukkal kiszűrik, majd megsemmisítik őket. Álcázhatják az irakiak ahogy akarják, a fém akkor is elárulja magát. Ezenkívül Iraknak jókora készletei vannak a harckocsizók és a tüzérség által bevethető gáztöltetű lövedékekből. Hatótávolságuk harminchét kilométer alatt van, ez tizenkilenc mérföld. Tudjuk, hogy a lőszerkészleteket már a helyükre szállították, de arra csak sivatag van, az pedig nem nyújt semmilyen fedezéket. A srácok a légierőnél esküsznek rá, hogy felderítik és megsemmisítik őket. Aztán ott vannak a Scudok. Gondunk van rájuk ebben a pillanatban is.

– Mi a helyzet a megelőző intézkedésekkel?

– Végrehajtottuk őket, elnök úr. Minden embert beoltottunk lépfene-támadás esetére. A britek is ezt teszik. A lépfeneellenes vakcina termelését óráról órára növeljük. És mindenkit felszereltünk gázálarccal meg vegyvédelmi köpennyel. Ha Szaddám megpróbálja...

Az elnök felállt, megfordult, és felnézett a címerre. A nyilakat szorongató fehér sas visszanézett rá.

Húsz évvel ezelőtt Bush látta a Vietnamból visszaérkező borzalmas cipzáras zsákokat, és tudta, hogy most még többet tárolnak belőlük szaúdi földön, diszkrét, jelöletlen konténerekben.

Minden elővigyázatosság ellenére marad majd szabadon hagyott bőrfelület, és lesz olyan gázálarc, amit nem lehet időben felrántani.

A következő évben újra indul az elnökválasztáson. De nem ez volt a lényeg. Ha győz, ha veszít, nem volt szándékában úgy bevonulni a történelembe, mint az az amerikai elnök, aki katonák tízezreit küldte a halálba. És nem kilenc év alatt, mint Vietnamban történt, hanem néhány hét, esetleg néhány nap leforgása alatt.

– Brent...

– Elnök úr?

– James Baker nemsokára találkozik Tárik Azízzal.

– Hat nap múlva, Genfben.

– Legyen szíves kérje meg rá, hogy látogasson meg.

Január első hetében Edith Hardenberg évek óta először kezdte igazán élvezni az életet. Felvillanyozta a lehetőség, hogy fiatal barátjának bemutathatja és elmagyarázhatja a város számos kulturális csodáját.

A Winkler Bank lehetővé tette alkalmazottai számára, hogy újév táján négy nap szabadságot vegyenek ki; ezután viszont a kulturális programokat az estékre kellett korlátozniuk. Még így is ígéretes volt a választék: lehetett színházba, koncertre vagy szólóestre menni, hétvégeken pedig ott voltak a múzeumok és a galériák.

Fél napot szenteltek a Jugendstilben a szecesszió csodálatának, egy másik fél napot a Sezessionban az állandó Klimt-tárlatnak.

A fiatal jordániai izgatott volt és elbűvölt. Forrásként buzogtak belőle a kérdések, Edit Hardenberg pedig, akit megragadott ez a lelkesedés, csillogó szemmel magyarázott egy kiállításról a Künstlerhausban, amit vétek lenne kihagyniuk a következő hétvégén.

A Klimt-kiállítás után Kerím a Rotisserie Sirkbe vitte vacsorázni. Edith először tiltakozott a kiadás ellen, de újdonsült barátja elmagyarázta, hogy apja, aki jómódú sebész Ammánban, bőkezű támogatásban részesíti.

A nő elképesztő módon engedte, hogy Kerím bort töltsön neki, és nem vette észre, hogy az teletöltötte a poharat. Beszéde megélénkült, és sápadt arcán két kis piros folt gyúlt.

A kávé közben Kerím előrehajolt, és kezét a nőére tette. Edith zavarodottnak tűnt, és idegesen pillantott körbe, észrevette-e valaki, de senki nem hederített rájuk. Lassan ugyan, de visszahúzta a kezét.

Mire vége lett a hétnek, négy helyet látogattak meg azok közül, amelyeket kigondolt; és amikor egy Musikvereinben töltött este után az autója felé sétáltak a hidegben, a férfi megfogta a kesztyűs kezét. Edith nem húzódott el – érezte, ahogy pamutkesztyűjén átáramlik a melegség.

– Nagyon kedves, hogy mindezt megteszi értem – mondta Kerím szép ünnepélyesen –, biztos vagyok benne, hogy már nagyon unja.

– Ó, egyáltalán nem – felelte a nő határozott hangon –, élvezem, hogy láthatom és hallhatom ezt a rengeteg gyönyörű dolgot. És annyira örülök, hogy önnek is tetszik. Nemsokára az európai kultúra és művészetek igazi szakértője lesz!

Amikor az autóhoz értek, Kerím rámosolygott, két csupasz, de meglepően meleg kezébe fogta széltől fagyos arcát, és lágyan szájon csókolta.

– Danke, Edith.

Azután elment. Edith szokása szerint hazaautózott, de keze remegett, és majdnem összeütközött egy villamossal.

James Baker, az Egyesült Államok külügyminisztere január 9-én találkozott Tárik Azízzal, iraki kollégájával Genfben. A találkozó nem volt sem hosszú, sem túl barátságos. Nem is ez volt a célja. Egyetlen tolmács volt jelen, bár Tárik Azíz angoltudása tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy megértse amerikai partnerét, aki lassan és igen tisztán beszélt. Amit mondott, elég egyértelmű volt.

– Felhatalmazásom van rá, hogy közöljem önnel és Huszein elnökkel: amennyiben az országaink között esetlegesen fellépő viszály során az önök kormánya a nemzetközi tiltólistán szereplő mérges gázt alkalmazná, az Egyesült Államok nukleáris fegyverrel válaszol. Röviden, eltüntetjük Bagdadot a föld színéről.

A zömök, ősz hajú iraki megértette az üzenet lényegét, de előszörre képtelen volt elhinni. Egyrészt elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki ilyen nyílt fenyegetést merne intézni a Raísz ellen. Huszeinnek ráadásul a babilóniai királyokhoz hasonlóan szokásában állt az üzenethozón kitölteni haragját.

Másrészt egyáltalán nem volt benne biztos, vajon komolyan beszél-e az amerikai. Egy atombomba ledobásának járulékos hatásai biztosan nemcsak Bagdadban mutatkoznának. Letarolná a fél Közel-Keletet, ugyebár!

Tárik Azíz, ahogy gondjaiba merülve hazaindult Bagdadba, három dologgal nem volt tisztában.

Először is, hogy a modern kutatások során kifejlesztett, úgynevezett „harctéri” atombombákat ég és föld választja el attól, amit 1945-ben Hirosimára dobtak le. Az új „tiszta bombák” kevesebb kárt okoznak; azért hívják őket így, mert bár az általuk kifejtett hőhatás és légnyomás megdöbbentően nagy, a robbanás után hátramaradó radioaktivitás rendkívül hamar megszűnik.

Másodszor, hogy a Wisconsin hadihajó gyomrában, amely akkor a Missourival együtt az Öbölben állomásozott, három speciális vasbeton süllyesztőszekrényt helyeztek el. Ezek elég erősek voltak ahhoz, hogy tízezer év alatt se porladjanak szét a tenger alatt, ha a hajó elsüllyedne. A szekrényekben három Tomahawk szárnyasrakéta bújt meg – bár az Egyesült Államok remélte, hogy soha nem kerül sor a bevetésükre.

Harmadszor pedig, hogy az USA külügyminiszterének esze ágában sem állt viccelődni.

Sir Peter de la Billière tábornok egyedül sétált a sivatagi éjszaka sötétjében. Csak a lába alatt csikorgó homok és zaklatott gondolatai szegődtek társául.

Életét a katonai hivatásnak szentelte. Aszkéta életfelfogású, szikár testalkatú, harcokban edzett veterán volt. Nem lelte örömét a városok nyújtotta kényelemben – sokkal inkább otthon érezte magát katonatársai között, a sátortáborokban vagy a szabad ég alatt. Mint már annyi embert előtte, őt is lenyűgözte az arábiai sivatag széles horizontja, a perzselő hőség, a dermesztő hideg és a gyakran mindent beborító félelmetes csend.

Ezen az éjszakán látogatást tett az első vonalakban – ha alkalma nyílt rá, soha nem hagyta ki ezt a mulatságot. Kisétált a Szent Patrick-táborból, és lassan maga mögött hagyta az álcahálók alatt kushadó Challenger-tankokat – amelyek levackolt állatokként várták, hogy eljöjjön az ő idejük – és a tankok harcosait, akik járművük alá bújva készítették a vacsorát.

De la Billière, úgy is mint Schwarzkopf tábornok közeli barátja és a hadműveleti előkészítő tanácsok beavatott résztvevője, tudta, hogy közeledik a háború. Már egy hét sem volt hátra az ENSZ ultimátumának lejártáig, és a legkisebb jel sem mutatott arra, hogy Szaddám Huszein hajlandó lenne kivonulni Kuvaitból.

Igazán azonban az aggasztotta a tábornokot a csillagfényes szaúdi éjszakában, hogy nem érti: mire készül a Bagdadban székelő zsarnok. De la Billière katona volt, és szerette, ha érti az ellenséget, belát lapjai mögé; ismeri szándékait, motivációját, taktikáját és általános stratégiáját.

Õ személy szerint megvetette a bagdadit. Felháborították a bőségesen dokumentált jelentések, amelyek népirtásról, kínzásokról és gyilkosságról számoltak be. Szaddám nem katona, soha nem is volt az; a hadseregében meglévő tehetséget elpazarolta azzal, hogy folyton megváltoztatta tábornokai döntéseit, vagy kivégeztette legjobbjaikat.

De nem ez volt a baj. A baj az volt, hogy Szaddám Huszein minden politikai és katonai területet a saját irányítása alá vont, és intézkedéseiben az értelem szikráját sem lehetett felfedezni.

Rossz pillanatban, rossz indokok alapján rohanta le Kuvaitot. Miután megtette, esélye sem maradt, hogy biztosítsa az arab országokat: hajlandó a diplomáciai megoldásra, fogékony az észérvekre, és hogy a probléma elintézhető az arab nemzetek között. Ha ezt az utat választotta volna, valószínűleg – és joggal – bízhatott volna abban, hogy az olaj tovább folyik, és a Nyugat érdeklődése fokozatosan lanyhul, miközben az arab tárgyalások évekre megfeneklenek.

Szaddám saját ostobaságának köszönheti, hogy magára szabadította a Nyugatot. Ezt megfejelte Kuvait lerohanásával, a rengeteg erőszakkal és brutalitással, illetve azzal a kísérletével, hogy a nyugatiakat élő pajzsként használja fel. Mindez garantálta teljes elszigetelődését.

Korábban Szaúd-Arábia északkeleti részének gazdag olajmezői ki voltak szolgáltatva Szaddám Huszeinnek, de ő habozott. Mivel hadseregét és légierejét kitűnő tábornokok irányították, akár Rijádig vonulhatott volna, és ő diktálhatta volna a feltételeket. Nem ezt tette, és közben a Sivatagi pajzs körvonalazódott – ezalatt ő Bagdadban egymás után rombolta le külkapcsolatait.

Lehet, hogy ért az utcai harchoz, de minden más tekintetben egyszerűen a stratégia bohóca. Hogy lehet, tűnődött magában a brit tábornok, hogy lehet valaki ennyire ostoba?

Még most is, amikor pedig szembe kellett néznie a szövetségesek légierejének fenyegető közelségével, minden egyes lépését elrontotta, lett légyen az katonai vagy politikai. Vajon fogalma sincs az Irakra lecsapni készülő viharról? Valóban nem érti, hogy ez a hatalmas tűzerejű csapat arra készül, hogy öt héten belül tíz évvel ezelőtti szintre vesse vissza fegyverzetét?

A tábornok most megállt, és észak felé nézett. Ezen az éjjelen nem volt fenn a hold, de a sivatagban olyan fényesek a csillagok, hogy fényüknél kivehető a tárgyak halvány körvonala. A táj teljesen sík volt. Valahol arra északon kezdődik a homokfalak, a lövészárkok, az aknamezők, a szöges- drótakadályok és a vízmosások labirintusai, az iraki védelmi vonal. Ezen kell az amerikai „Első Nagy Piros”, vagyis az Első Gépkocsi Lövész Hadosztály műszakiainak utat vágniuk, hogy megindulhassanak a Challengerek.

A bagdadi zsarnoknak volt mégis egy ásza, amelyről a tábornok tudott, és amelytől tartott is. Szaddám megtehette, hogy kivonul Kuvaitból.

Az idő nem a szövetségeseknek, hanem Iraknak dolgozott. Március 15-én kezdődik a ramadánünnep. Ilyenkor a muzulmánok egy hónapon keresztül nem vesznek magukhoz sem ételt, sem italt napkelte és naplemente között. Az evés ideje az éjszaka. Ez bármilyen muzulmán hadsereg esetében szinte kizárta, hogy a ramadán alatt háborút viseljen.

Április 15-e után a sivatag pokollá válik, a hőmérséklet eléri az 54 fokot. Odahaza nőni fog a nyomás, hogy küldjék vissza a fiúkat; mire eljön a nyár, az otthoni hangok és a sivatagi szenvedések elviselhetetlenné válnak. A szövetségeseknek akkor ki kell vonulniuk, és ha megteszik, már soha nem térnek vissza ugyanígy. A koalíció egyszeri és megismételhetetlen jelenség volt.

Így tehát március 15. volt a határidő. Számoljunk visszafelé: a szárazföldi háború húsz napig is elhúzódhat. Ha egyáltalán elindul, ennek február 23-ig meg kell történnie. De Chuck Hornernek szüksége van a harmincöt napos légi háborúra ahhoz, hogy megsemmisítse az irakiak fegyverzetét, csapatait és védelmi vonalait. Január 17. volt a lehető legkésőbbi dátum.

És ha Szaddám kivonul? Ezzel bolonddá tenne félmillió, a sivatagban felsorakozott szövetségest, akik kénytelenek lennének nagy dérrel-dúrral visszavonulni. Bár Szaddám szilárdan kitartott – nem hagyja el Kuvaitot.

Mire készül ez az őrült? – kérdezte magában a tábornok. Talán csak a képzeletében létező isteni beavatkozásra vár, amely ellenségeit elpusztítaná, őt pedig győzelemre vezetné?

A háta mögül, a harckocsitáborból kiáltás hallatszott. Megfordult. A Királyi ír Huszárezred parancsnoka, Arthur Denaro hívta vacsorázni. A nagydarab, jó kedélyű Arthur Denaro – ő ül majd az első tankban, amely átvág azon a résen.

Elmosolyodott, és visszaindult. Milyen jó lenne a homokban guggolni az emberekkel, kihalászni a főtt babot és a kenyeret egy piszkos konzervdobozból! Ülni a tűz fényénél, hallgatni a hangokat: a lancashire-iek egyenletesen rezonáló, kicsit orrhangú beszédét, a hampshire-iek ropogtatott r-jeit, az írek lágy akcentusát, nevetni a heccelődésen és a vicceken, azoknak az embereknek a durva szóhasználatán, akik nyers angolsággal, de mindig jó humorral mondják ki, ami a szívüket nyomja.

Az isten rohassza meg azt az embert ott északon! Mi a fenére vár?