15

 

Az ultimátum, amely Kuvait elhagyására szólította fel Szaddám Huszeint, január 16-án éjfélkor járt le. Szaúd-Arábiában, a Vörös-tengeren és az Arab-öbölben termek, kunyhók, sátrak és kabinok ezreiben néztek az órájukra, aztán egymásra az emberek. Nem lehetett túl sok mindent mondani.

Két szinttel a szaúdi Hadügyminisztérium alatt, olyan acélajtók mögött, amelyek a világ bármelyik bankjának páncéltermét sikerrel megvédték volna, csaknem beállt a tespedés. Annyi munka, annyi tervezés után most nem volt mit tenni – legalábbis néhány óráig nem. Most a fiatalokon volt a sor. Megkapták a feladatukat, és végre kell hajtaniuk fenn a szuroksötétben, messze a tábornokok feje felett.

Hajnali 2.15-kor Schwarzkopf tábornok belépett a hadműveleti terembe. Mindenki felállt. Felolvasta a csapatoknak szóló üzenetet, a káplán elmondott egy imát, aztán a főparancsnok azt mondta: „Oké, lássunk munkához!”

Messze a sivatag másik végében az emberek már munkához láttak. A határon elsőként nem a vadászgépek keltek át, hanem nyolc Apache-helikopter, amelyek a szárazföldi haderő 101. Légideszant Hadosztályának kötelékébe tartoztak. Korlátozott, de létfontosságú feladatot kaptak.

A határtól északra, de még Bagdad előtt két hatékony iraki radarállomás helyezkedett el, amelyek tányérantennáikkal keletről nyugatra, az Öböltől egészen a sivatagig irányították a légi forgalmat.

A helikopterekre, bár lassúbbak a lökhajtásos szuperszonikus vadászgépeknél, két okból esett a választás. A sivatagban portyázva képesek voltak a radarernyők alatt haladni, és láthatatlanul megközelíteni a támaszpontot; másrészt a parancsnokok azt akarták, hogy az emberek saját szemükkel, és közelről győződjenek meg róla, hogy a támaszpontokat sikerült lerombolni. Erre csak a „szecskavágók” voltak képesek. Rengeteg életbe kerülne, ha azok a radarok működőképesek maradnának.

Az Apache-ok végrehajtották, amit kívántak tőlük. Észrevétlenek maradtak egészen addig, míg tüzet nem nyitottak. A legénység minden tagja az éjszakai látást lehetővé tevő sisakot viselt, ami úgy néz ki, mintha rövid távcső állna ki az elejéből. Egy ilyen sisakban a pilóta tökéletesen lát a sötétben, nagyjából mintha erős holdfény világítaná meg a tájat.

Először a radarokat árammal ellátó generátorokat semmisítették meg, azután pedig a kommunikációs berendezéseket, amelyek segítségével az irakiak értesíthették volna a szárazföld belsejében fekvő rakéta támaszpontokat; végül pedig a radaremyőket zúzták porrá.

Kevesebb mint két perc leforgása alatt kilőttek huszonhét Hellfire lézer- irányítású és száz darab hetven milliméteres rakétát, valamint négyezer gépágyútöltényt. A radarállomásokból csak füstölgő romok maradtak.

Az akció óriási lyukat ütött az iraki légvédelmi rendszeren, és ezen a lyukon áramlott át az éjszakai támadás fennmaradó része.

Azok szerint, akik látták Chuck Horner tábornok légi háborús tervét, ez volt a legbriliánsabb hadművelet, amit valaha is kiterveltek. A sebészi pontossággal, lépésről lépésre megtervezett forgatókönyv elég rugalmas volt ahhoz, hogy megbirkózzon bármilyen tényezővel, amely változtatást kívánt.

Az első fázisnak, amelyből egyenesen következett a másik három, jól meghatározott célja volt: meg kellett semmisíteni a teljes iraki légvédelmi rendszert, és a szövetségesek kezdeti légi fölényét légi egyeduralommá kellett változtatni. Ahhoz, hogy a vállalt harmincöt napos határidőn belül a következő három fázist is végre tudják hajtani, a szövetségi légierőnek irányítása alatt kellett tudnia az iraki légteret, mégpedig teljesen és fennakadás nélkül.

Irak légvédelmének semlegesítésében a radarok játszották a kulcsszerepet. Bármennyire is csillogóak a fegyverzet más elemei, a modem hadviselésben a radar a legfontosabb és a legtöbbet használt berendezés.

A radar deríti fel a légtérbe belépő ellenséges gépeket, a radar irányítja ellenük az elfogó vadászokat, a radar vezérli a légvédelmi rakétákat, és állítja célra a lövegeket.

A radarjaitól megfosztott ellenség megvakul, és olyanná válik, mint a vakon ringbe szálló nehézsúlyú bokszoló. Lehet, hogy még mindig hatalmas és erős, megereszthet egy félelmetes ütést is, de ellenfele egyszerűen körbetáncolja a látását vesztett Sámsont, és addig döfködi-böködi a magatehetetlen óriást, amíg meg nem születik a nyilvánvaló végeredmény.

Miután sikerült hatalmas lyukat ütni Irak határ felé néző radarhálóján, a Tornadók, az Eagle-ek, az F-111-es Aardvarkok és az F-4G Wild Weaselek átnyomultak a résen, és megindultak a szárazföld belsejében húzódó további radarállomások felé. Céljuk az volt, hogy elérjék a radarok által irányított rakétatámaszpontokat, az iraki tábornokok harcálláspontjait, és porrá zúzzák azokat a kommunikációs központokat, amelyekből a tábornokok próbálták a kapcsolatot tartani távoli egységeikkel.

A Wisconsin és a Missouri hadihajókról, illetve az Öbölben állomásozó San Jacinto cirkálóról ötvenkét Tomahawk szárnyas rakétát indítottak aznap éjszaka. A Tomahawkok, amelyek egy komputerizált memóriabank és az orrukba épített tévékamera segítségével navigálnak, közel maradnak a földfelszínhez, és előre meghatározott útvonalon kanyarogva érik el rendeltetési helyüket. Mihelyt odaérnek, „látják” a területet, összehasonlítják azzal, amit a memóriájukba tápláltak, azonosítják az objektumot, és lecsapnak rá.

A Wild Weasel a Phantom egy változata, de a radarok megsemmisítésére specializálódott. Úgynevezett HARM-okkal szerelték fel, ami a Hi-speed Antiradiation Missile, a nagy sebességű antiradiációs rakéta rövidítése. Amikor egy radarernyő működésbe lép, vagyis „kigyullad”, elektromágneses hullámokat bocsát ki. A HARM-nak az a feladata, hogy érzékelőivel felderítse ezeket a hullámokat, egyenesen a radar szívébe hatoljon és felrobbanjon.

A gépek közül, amelyek ezen az éjszakán észak felé suhantak, talán az F-117A, az úgynevezett „Lopakodó” vadászgép volt a legkülönösebb. Ez a gép teljesen fekete, és olyan formájú, hogy különböző szögben álló részei a legtöbb ráirányított radarhullámot eltérítik, míg a többit elnyelik. Mivel a Lopakodóról nem jutnak vissza a sugarak az ellenséges radarállomáshoz, az ellenség nem szerez tudomást a közeledéséről.

Az ily módon láthatatlanná tett amerikai F-117-esek azon az éjszakán észrevétlenül siklottak el az iraki radarernyők előtt, hogy ledobják egytonnás lézerirányítású bombáikat pontosan arra a harmincnégy célpontra, amelyeket korábban mint az iraki légvédelmi rendszer részeit azonosítottak. Ezek közül a célpontok közül tizenhárom Bagdadban vagy annak környékén volt.

Amikor a bombák becsapódtak, az irakiak vakon lövöldöztek fölfelé, de mivel semmit nem láttak, el is hibázták a gépeket. Arabul a Lopakodókat csaik „Sabah”-nak, „szellemnek” nevezték.

A gépek a Szaúd-Arábia déli részén fekvő hamísz-musaiti titkos támaszpontról indultak, oda pedig szintén titkos otthonukból, a nevadai Tonopah-ból szállították őket. A kevésbé szerencsés amerikai repülősök sátrakban kényszerültek lakni. S bár Hamísz-Musait mérföldekre épült minden lakott területtől, de megerősített repülőhangárokkal és légkondicionált lakóépületekkel rendelkezett – ezért is helyezték ide az értékes Lopakodókat,

Mivel messzire kellett repülniük, a Lopakodóké volt a leghosszabb bevetés a légi háború folyamán; hat óra lelt el a felszállástól a landolásig, mégpedig feszültséggel terhes hat óra. Az F-117-esek észrevétlenül tették meg útinkat a világ egyik leghatásosabb légvédelmi rendszerének, a bagdadinak az orra előtt  és egyiknek sem esett baja sem azon az éjszakán, sem később.

Amikor elvégezték feladatukat, elosontak, mint a ráják a nyugodt tengeren, és visszatérlek Hamísz-Musaitba.

Azon az éjszakán a legveszélyesebb munka a brit Tornadóknak jutott. Feladatuk akkor és egészen a rákövetkező héten bekövetkezett visszavonásig az volt, hogy hatalmas és nehéz JP-223-as bombáikkal megbénítsák a repülőterek működését.

Ez a feladat két problémát is felvetett. Egyrészt az irakiak óriásira méretezték katonai repülőtereiket, Tallil négyszer akkora volt, mint a londoni Heathrow, tizenhat kifutópálya volt rajta és sok kiszolgáló út, amelyek szintén alkalmasak voltak fel- és leszállásra. Egyszerűen lehetetlenség volt mindet elpusztítani.

A második probléma a repülési magassággal és sebességgel függött össze. A JP-233-asokat stabil, állandó magasságon tartott Tornadóból kellett indítani. Miután ledobta a bombát, a Tornadónak nem maradt más választása, mint hogy átrepüljön a cél fölött. Ha a radarokat ki is lőtték, a lövészeket nem; a légvédelmi tüzérség lövedékei gördülő hullámokban érték őket, míg közeledtek – egy pilóta szerint a küldetés olyan volt, mint „olvadt fémcsövek között repülni”.

Az amerikaiak már korábban leálltak a JP-233-asok tesztelésével, mert úgy ítélték meg, hogy ezek a bombák életveszélyesek a pilótákra. Igazuk volt. A brit légierő gépei viszont anyagi és emberi veszteségek árán is eltökélten folytatták a bombázást, míg végül lefújták az akciót, és más feladattal bízták meg őket.

De a bombázók nem egyedül voltak az égen. Mögöttük a rendkívüli összetételű kiszolgálóegységek haladtak.

A bombázókat nagy teljesítményű vadászgépek fedezték oldalról és fölülről. Azt a néhány gépet, amelyeknek az iraki földi irányítás utasításait követően sikerült felszállniuk, az amerikai légierő Ravenjei és a haditengerészetnél használatos megfelelőik, a Prowlerek szorongatták. Az iraki pilóták sem szóbeli eligazítást, sem radarirányítást nem kaptak. Legtöbbjük bölcsen úgy döntött, hogy egyenesen hazarepül.

A határtól délre hatvan üzemanyag-szállító között: amerikai KC 135-ötösök és KC-10-esek, valamint a haditengerészet KA-6D-i és a brit Victorok, illetve VC-10-esek. Feladatuknak megfelelően fogadták a Szaúd-Arábla felől érkező bombázókat és vadászokat, és ellátták őket a bevetéshez szükséges üzemanyaggal.

Erre aztán még egyszer sor került, hogy a gépek sikeresen visszatérhessenek a támaszpontra.

A légi tankolás rutinfeladatnak tűnhet, de a vaksötétben történő gyakorlati végrehajtást az egyik repülőtiszt csak így jellemezte: „Meg kell próbálni betuszkolni egy darab spagettit egy vadmacska hátsó felébe.”

Kint, az Öböl felett, mint öt hónapja folyamatosan, ott rótták köreiket a hadi tengerészet E-2 Hawkeye-ai és a légierő E-3-as  Sentry AWACS-ai. Radarjaik minden baráti és ellenséges gépet kiszúrtak a levegőben: figyelmeztettek, tanácsokat adtak, irányítottak és figyeltek.

Hajnalra az iraki radarok nagy részét összezúzták: a rakétatámaszpontokat megvakították, a főbb irányítóközpontokat lerombolták. Négy további napba és éjszakába telt, hogy befejezzék, amit elkezdtek, de a légi egyeduralom elérhető közelségbe került. Később sorra kerülnek az áramfejlesztő állomások, a telekommunikációs tornyok, a telefonközpontok, a reléállomások, a repülőhangárok, az irányítótornyok, és mindazok az ismert létesítmények, ahol tömegpusztító fegyvereket gyártanak vagy tárolnak.

Később még mindig ott volt a feladat, hogy délen és a kuvaiti határtól délnyugatra szisztematikusan ötven százalékra csökkentsék az iraki hadsereg ütőképességét – ehhez a feltételhez kötötte Schwarzkopf tábornok a szárazföldi támadás megindítását.

Két, akkor még ismeretlen tényező változtatta meg később a háború menetét. Az egyik az volt, hogy Irak elhatározta: Scudok zárótüzét zúdítja Izraelre; a másikat Don Walker századosnak, a 336. Harcászati Repülőszázad parancsnokának puszta elkeseredésből elkövetett akciója idézte elő.

Január 17-én a nap egy összezúzott Bagdadra virradt.

Hajnali háromtól a város polgárai egy szemhunyásnyit sem aludtak, és amikor beköszöntött a nappal, néhányan kimerészkedtek, és meredten nézték a romhalmazt, amivé városuk számos fő pontja változott. Sokuk számára csodával ért fel, hogy túlélték ezt az éjszakát; ők egyszerű emberek voltak, akik nem jöttek rá, hogy a húsz füstölgő romhalmazt előzőleg gondosan kiválasztották, és olyan pontossággal csaptak le rájuk, hogy a lakosságot nem fenyegette halálos veszély.

Az események azonban a vezetők között váltották ki az igazi sokkhatást. Szaddám Huszein elmenekült az elnöki palotából, és különleges, többszintes bunkerében rejtőzködött a Rásíd Hotel alatt, amely tele volt nyugatiakkal, főként tudósítókkal.

A bunkert évekkel korábban építették egy buldózerekkel kiásott hatalmas kráterbe. Az építés során főleg svéd technológiát alkalmaztak. A biztonsági szabályok olyannyira szigorúak voltak, hogy a bunker tulajdonképpen doboz volt egy dobozban, a belső doboz köré és alá pedig olyan erős rugókat helyeztek, amelyek képesek voltak a lakókat egy atomcsapástól is megvédeni úgy, hogy lecsökkentették a becsapódás által keltett hullámokat. Egy ilyen támadás odafönt porba döntötte volna a várost, itt lent csak kisebb rezgést okozott volna.

Bár a bunkerbe a szálloda mögött, egy hordalékföldbe ágyazott hidraulikus rámpán lehetett bejutni, a „főépület” a Rásíd alatt helyezkedett el. A szállodát szándékosan építették a bunker fölé mint a Bagdadban tartózkodó nyugatiak különleges szálláshelyét.

Ha valaki megkísérelte volna, hogy nagy átütőerejű bombákkal támadja a bunkert, először a Rásídot kellett volna lerombolnia.

A Raíszt körülvevő talpnyalók, akárhogy is próbálták volna, nehezen tudták volna elkendőzni az éjszaka bekövetkezett szerencsétlenséget. Lassacskán mindannyian tudatára ébredtek, milyen mértékű katasztrófa sújtotta Bagdadot.

Valamennyien számítottak arra, hogy a várost szőnyegbombázás éri, amely lerombolja a lakónegyedeket, és ártatlan emberek ezreit öli meg. A mészárlást aztán a média elé tárták volna. A tudósítók lefilmezik, és bemutatják az otthoni elborzadt nézőknek. Ezzel kezdetét venné a Bush elnök és Amerika iránt ébredő visszatetszéshullám, amely abban teljesedne ki, hogy újra összehívnák a Biztonsági Tanácsot, Kína és Oroszország pedig, a további öldöklést elkerülendő, vétóval élne.

Dél felé már világossá vált, hogy az óceán túlfeléről jött kurafiak nem teszik meg ezt a szívességet. Amennyire az iraki tábornokok tudták, a bombák nagyjából oda hullottak, ahová szánták őket, de ez volt minden. Mivel minden nagyobb bagdadi hadilétesítményt szándékosan sűrűn lakott területeken állítottak fel, kizártnak tartották, hogy el lehessen kerülni a tömeges emberáldozatot.

Ugyanakkor azonban a városban tett körút során kiderült, hogy húsz katonai irányítási pont, rakétaállás, radarállomás és kommunikációs központ hever romokban, míg a közeli házak lakosai a kitört ablakokon kívül nem sok kárt szenvedtek, és még most is értetlenül bámulják a felfordulást.

A hatóságoknak meg kellett elégedniük azzal, hogy kreálnak egy listát a halottakról, és bejelentik, hogy az amerikai repülőgépeket hulló őszi falevelekként lőtték le a levegőből.

A legtöbb iraki – akiket bolonddá tett az évek során rájuk zúdított propaganda – hitt az első jelentéseknek, legalábbis egy darabig.

A légvédelemért felelős tábornokok viszont tisztában voltak a helyzettel. Déli tizenkettőre kétség sem fért ahhoz, hogy radarrendszerük nagy részét elvesztették, föld-levegő rakétáik irányíthatatlanná váltak, és hogy a távoli egységekkel minden összeköttetés megszakadt. Ami még rosszabb, a bombázást túlélő radarkezelők azt bizonygatták, hogy a támadást végrehajtó gépeket nem lehetett látni a képernyőkön. A hazug disznókat azonnal letartóztatták.

A támadásnak valóban volt néhány polgári áldozata. Legalább két Tomahawk szárnyas rakéta „bolondult meg”, és kerülte el a célt, miután vezérsíkjuk megrongálódott, valószínűleg a hagyományos légelhárító lövedékektől, és nem a föld-levegő rakétáktól. Az egyik rakéta lerombolt két házat, és lesöpörte a cserepeket egy mecset tetejéről – ezzel a borzalommal már délután szembesítették a sajtó képviselőit.

A másik kietlen területen ért földet, és óriási tölcsért ütött. Késő délután egy nő holttestére bukkantak a kráter alján. Teste csúnyán összeroncsolódott a becsapódástól.

A bombázás egész nap folytatódott, így a mentők nem tudtak többet tenni, mint hogy gyorsan takaróba csavarják a holttestet, elvigyék a legközelebbi kórházhoz tartozó hullaházba, és otthagyják.

A kórház véletlenül éppen a légierő egy fontos irányítóközpontjának közelében volt, és minden ágyat a támadásban megsérült személyzet tagjai foglaltak el. Számos holttestet vittek ugyanabba a hullaházba – mindannyian a bombázásnak estek áldozatul. A nő csak egy volt közülük.

A kórboncnok, aki közel állt a teljes kimerültséghez, gyorsan és felületesen dolgozott. A legfontosabb az volt, hogy azonosítsa a halottakat, és megállapítsa a halál okát; alapos vizsgálatra nem jutott ideje. Városszerte hallatszott a bombák becsapódása csakúgy, mint a szűnni nem akaró légvédelmi tűz. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az éjszaka folyamán újabb holttestek érkeznek majd.

A doktort csak az lepte meg igazán, hogy az áldozatok a nőt kivéve egytől egyig katonák voltak. A nő harmincévesnek látszott, és életében csinos lehetett. Az összezúzott arcához tapadt betontörmelék és a hely, ahol rátaláltak, arra utalt, hogy a nő éppen menekült, amikor a rakéta a földbe csapódott, és végzett vele. A holttestre cédulát helyeztek, és beburkolták a temetés előtt.

Retiküljét nem messze tőle találták meg; púder volt benne, rúzs és személyi iratai. Miután megállapította, hogy Leila al-Hilla kétségkívül a bombatámadásnak áldozatul esett polgári személy, a zaklatott kórboncnok elvitette a testet, hogy mihamarább eltemessék.

Ha azon a január 17-i napon jutott volna ideje arra, hogy alaposabban megvizsgálja a testet, rájött volna, hogy a nőt brutálisan és többször is megerőszakolták, mielőtt módszeresen agyonverték. Csak órákkal később lökték a kráterbe.

Abdolláh Kádíri tábornok már két nappal korábban elhagyta a Hadügyminisztériumban lévő fényűző irodáját Semmi értelme nem volt, hogv ott maradjon, és cafatokra tépje egy amerikai bomba – biztos volt benne, hogy a minisztériumot célba veszik és megsemmisítik, még mielőtt a légi háború a végkifejlethez érne. Igaza volt.

A villájában rendezkedett be, amelyről tudta, hogy fényűző berendezése ellenére nem szerepel az amerikai térképeken. Ebben is igaza volt A villát már jó ideje saját kommunikációs teremmel látták el, amelyet most a minisztérium munkatársai kezeltek. Minden olyan üzenetváltás, ami Kádíri tábornok és a harckocsihadtest főhadiszállása között zajlott, föld alatti optikai kábeleken zajlott, amelyek szintén elérhetetlenek voltak a bombázók számára.

Csak a fennmaradó egységekkel és persze a Kuvaitban állomásozó egységekkel kellett rádión érintkezni; itt nyilvánvalóan fennállt a veszély, hogy lehallgatják a beszélgetéseket

Miközben leszállt az este Bagdadra, Kádíri nem azon rágódott, hogyan léphetne érintkezésbe a harckocsidandár parancsnokaival, és nem is azon, hogy milyen parancsokkal lássa el őket Ők nem vehettek részt a légi háborúban; most csak annyi volt a feladatuk, hogy a lehető legszélesebb területen szórják szét a tankjaikat a makettek között, vagy ássák el őket a föld alatti bunkerekbe, és várjanak.

Kádíri nem az amerikaiaktái félt – inkább személyes biztonsága miatt aggódott.

Két nappal korábban feszítő hólyagjának engedelmeskedve, az araktól szokás szerint elhomályosult szemekkel megindult a fürdőszoba felé.

Úgy találta, hogy beragadt az ajtó, így hát erősebben kezdte rángatni. Száz kilójával kiszakította helyükből a belső retesz csavarjait, és az ajtó kitárult.

Lehet, hogy homályosan látott, de Abdolláh Kádíri nem egy Tikrít környéki mellékutcából származott volna, nem lett volna a Köztársasági Gárda tankjait kivéve Irak összes harckocsijának parancsnoka, nem vett volna részt a belső viszálykodásban, nem mászta volna meg a Baath párt igencsak kaptatós szamárlétráját, és nem jutott volna bizalmi pozícióhoz a Forradalmi Tanácsban, ha nem lett volna tetőtől talpig felvértezve egyszerű, állatias ravaszsággal.

Csendben bámult szeretőjére, aki törülközőbe burkolózva ült a vécékagylón, egy papírzsebkendős doboz hátulján kiterített papírral. Szája elkerekedett a borzalomtól; kezében tollat tartott, ami félúton megállt a levegőben. Kádíri talpra rántotta és állcsúcson ütötte.

Mire a nő az arcába locsolt kancsó víztől magához tért, a tábornoknak volt ideje elolvasni a készülő jelentést, és az udvar másik végéből magához rendelni a megbízható Kemált. Kemál vitte le a kurvát az alagsorba.

Kádíri újra meg újra elolvasta a jelentést, amit a nő már csaknem befejezett. Ha az ő személyes szokásaira és kedvteléseire vonatkozott volna, egy későbbi zsarolást előkészítendő, útjára engedi az üzenetet, a nőt pedig egyszerűen megöleti. A zsarolás egyszerűen nem működött. Tudta, hogy a Raísz környezetében lévők többségének alávalósága túltesz az övén. Azt is tudta, hogy a Raíszt ez nem érdekli.

Ez azonban rosszabb volt. Nyilvánvalóan kifecsegett olyan dolgokat, amelyek a kormányon és a hadseregen belül történtek. Egyértelmű, hogy a nő kémkedett. Meg kellett tudnia, mióta csinálja, mit jelentett eddig, de legfőképpen, hogy kinek.

Kemál gazdája engedélyével először régóta elfojtott szenvedélyét elégítette ki. Nincs férfi, akiben vágyat ébresztene az, ami a nőből maradt, mire Kemál végzett a kihallgatással. Több óráig tartott a dolog. Akkorra Kádíri tudta, hogy Kemálnak sikerült mindent kiszednie a kurtizánból; legalábbis mindent, amiről a nőnek tudomása volt.

Ezt követően Kemál újra és újra kedvét töltötte a nőn, míg az meg nem halt.

Kádíri meg volt róla győződve, hogy Leíla valóban nem ismeri az illetőt, aki beszervezte, és rávette, hogy kémkedjen utána, de Hasszán Rahmání rendkívüli módon illett a képbe.

Az a mód, ahogyan az információt pénzre cserélték a Szent József gyóntatófülkéjében, arra utalt, hogy az illető profi; Rahmání pedig mindenképpen annak számított.

Kádírit nem nyugtalanította igazán, hogy figyelik. A Raísz környezetében mindenki megfigyelés alatt állt; valójában egymást tartották szemmel.

A Raísz szabályai egyszerűek és világosak voltak. Minden magas rangú személyiséget három társa tartott megfigyelés alatt, és adott be róla jelentést. Ha valakit árulással vádoltak volna, az valószínűleg a bukáshoz vezet. Így kevés összeesküvés jutott előrehaladott állapotba. A beavatottak egyike mindig jelentette az ügyet, és így az a Raísz fülébe jutott.

A helyzetet ráadásul bonyolította, hogy a Raísz környezetének minden tagját olykor-olykor szándékosan provokálták, hogy meggyőződjenek róla, hogyan reagál. Ilyenkor egyik kijelölt munkatársa megkörnyékezte barátját, és felvetette az árulás lehetőségét.

Ha a barátja beleegyezett, végleg elásta magát. Ha elmulasztott jelentést tenni az ajánlatról, akkor is. Így bárkit közelítettek meg, fennállt a veszélye, hogy provokációról van szó – egyszerűen nem volt biztonságos mást feltételezni.

Itt azonban másról volt szó. Rahmáni a kémelhárítás vezetője volt. A saját szakállára kezdeményezett volna? És ha igen, miért? Vajon a Raísz tudtával és beleegyezésével indult az akció? És ha igen, miért?

Kádíri azon tűnődött, mennyit mondhatott el. Kétségkívül vádolható indiszkrécióval, no de árulással?

A holttest a bombázás kezdetéig az alagsorban maradt; aztán Kemál rábukkant egy bombatölcsérre egy kietlen területen, és belelökte a testet. A tábornok ragaszkodott hozzá, hogy a nő retiküljét a közelben helyezze el. Hadd tudja meg az a disznó Rahmáni, mi történt a kurvájával.

Éjfél is elmúlt már. Abdolláh Kádíri tábornok az éjszaka hátralevő részét egyedül töltötte. Izzadva öntött néhány csepp vizet tizedik pohár arakjába. Ha Rahmáni egyedül csinálta, végez a kurafival. De honnan tudhatná, milyen magasan vannak azok, akik nem bíznak benne? Mostantól óvatosnak kell lennie, óvatosabbnak, mint bármikor azelőtt. Vége a városba tett késő esti utaknak. Bárhogyan is, elkezdődött a légi háború, és itt volt az ideje, hogy abbahagyja végre.

Simon Paxman újra Londonban volt. Nem látta semmi értelmét, hogy Rijádban maradjon. Jerikót keményen fenékbe rúgta a CIA, bár az ismeretlen bagdadi renegát erről még nem tudott; Mike Martin pedig a villában ragadt, legalábbis amíg nem sikerül kijutnia a sivatagba, és át nem kel a határon, ami a biztonságot jelenti számára.

Később a szívére tett kézzel esküdött volna meg, hogy véletlenek összjátéka volt, amikor 18-án este összefutott Terry Martinnal. Tudta, hogy Martin Bayswaterben lakik, csakúgy, mint ő maga, de a városrész nagy, és rengeteg bolt van mindenfelé.

Mivel felesége a beteg anyjánál volt látogatóban, ő pedig váratlanul tért haza, Paxman üresen találta a lakást, és üresen a hűtőszekrényt is. Elindult, hogy bevásároljon egy késő estig nyitva tartó áruházban a Westbourne Grove-on.

Terry Martin bevásárlókocsija csaknem az övébe ütközött, amikor kifordult a tésztaféléket és állateledelt tartalmazó polcok mögül. Mindketten meghökkentek.

– Meg szabad ismerjelek? – kérdezte Martin zavart vigyorral az arcán.

Senki nem járt a polcok között.

– Miért ne? – mondta Paxman. – Én csak egy szerény köztisztviselő vagyok, aki éppen vacsorának valót vásárol.

Együtt fejezték be a vásárlást, és megegyeztek, hogy átvonulnak egy indiai étterembe, ahelyett hogy külön-külön főznének otthon. A jelek szerint Hilary sem volt a városban.

Paxmannek természetesen nem kellett volna ezt tennie. Soha nem kellett volna kényelmetlenül éreznie magát amiatt, hogy Terry Martin bátyja óriási veszélyben van, és hogy ebbe a helyzetbe többek között ő juttatta a férfit. Nem kellett volna törődnie azzal, hogy a becsületes kis tudós tényleg azt higgye: imádott testvére biztonságban van Szaúd-Arábiában. A szakma minden képviselője egybehangzóan állítaná, hogy ilyen dolgoknak nem szabad nyugtalanítaniuk az embert. Paxman mégis aggódott.

Még egy dolog nyugtalanította. Steve Laing felettese volt a Century House-nál, de Laing soha nem járt Irakban. Az ő szakterülete Egyiptom volt és Jordánia. Paxman ismerte Irakot. Beszélt arabul. Persze nem olyan jól, mint Martin, de Martin ebből a szempontból is kivételes ember volt. Ahhoz viszont Paxman eleget tudott – hiszen többször is járt az országban, mielőtt kinevezték az iraki ügyek felelősévé –, hogy őszintén elismerő véleménye legyen az iraki tudósok képességeiről és mérnökeik zsenialitásáról. Nem volt titok, hogy a legtöbb brit műszaki egyetem az arab világ legjobbjaiként tartotta számon iraki hallgatóit.

Amióta felettesei közölték vele, hogy Jerikó képtelenséget állít a jelentésében, leginkább az aggasztotta, hogy Irak esetleg jóval előbbre jár, mint azt a nyugati tudósok feltételezik.

Megvárta, amíg kihozzák az indiai konyhában elengedhetetlen tálacskákkal körülrakott ételt, aztán nekidurálta magát.

– Terry – mondta –, olyasmit teszek most, ami könnyen a karrierem végét jelentheti a Szolgálatnál, ha kitudódik.

Martin meghökkent.

– Ez elég drasztikusan hangzik. Miért?

– Mert hivatalosan figyelmeztettek, hogy szakítsam meg veled a kapcsolatot.

A tudós éppen egy kis mangóchutneyt készült a tányérjára kanalazni. Most megállt a keze a levegőben.

– Nem tartanak többé megbízhatónak? Éppen Steve Laing volt az, aki belerángatott ebbe az egészbe.

– Nem erről van szó. Az a véleményük, hogy... túl sokat aggodalmaskodsz.

Paxmannek nem volt kedve Laing kifejezését használni: „darázs van a fenekében”.

– Lehet, hogy igazuk van. Az iskoláim teszik. A tudósok nem szeretik az olyan talányt, amelynek nincs megoldása. Addig kell aggodalmaskodnunk fölötte, amíg a kusza hieroglifák értelmes egésszé állnak össze. A lehallgatott beszélgetésben szereplő mondat miatt van?

– Igen, és még más miatt is.

Paxman csirkehormát választott, Martin, aki a csípősét szerette, vindalut rendelt. Mivel ismerte az ételt, forró fekete teát ivott hozzá, és nem jéghideg sört, ami csak ront a dolgokon. Csészéje fölött Paxmanre hunyorított.

– Szóval, mi is lenne az a nagy vallomás?

– Szavadat adod, hogy senkinek sem adod tovább?

– Persze.

– Lehallgattunk még egy beszélgetést.

Paxmannek esze ágában sem volt felfedni Jerikó létezését. Nagyon kevesen tudtak csak az iraki ügynökről, és ez így is marad.

– Meghallgathatom?

– Nem. Titkosították. Ne próbálj Sean Plummernél érdeklődni. Úgyis kénytelen lenne tagadni, közben pedig kiderülne, honnan szerezted az értesülést.

Martin vett még a raitából, hogy enyhítse a curry tüzét.

– Mi áll ebben a beszélgetésben?

Paxman megmondta neki. Martin letette a villáját, és megtörölte arcát, amely pirosra gyúlt szalmasárga haja alatt.

– Lehet... van bármilyen esély rá, hogy igaz legyen? – kérdezte Paxman.

– Nem tudom. Nem vagyok fizikus. Mit mondtak a nagyfejűek? Nemet?

– Így van. Az atomtudósok egyetértenek, hogy egyszerűen nem lehet igaz. Tehát Szaddám hazudott.

Martin a maga részéről arra gondolt, hogy nagyon különös telefonbeszélgetés lehetett. Sokkal inkább egy zárt ülésről kiszivárgott információként hangzott.

– Szaddám szokott hazudni – mondta –, örökké hazudik. De leginkább a nagyközönség számára. Ezt meg a legbizalmasabb embereinek mondta. Vajon miért? Erkölcsi buzdítás a háború küszöbén?

– Ezt gondolják odafönt – mondta Paxman.

– A tábornokok tudnak erről?

– Nem. Azzal az indoklással, hogy most úgyis nagyon elfoglaltak, és nem szabad olyan dologgal zaklatni őket, ami egyértelmű marhaság.

– De mit akarsz tőlem, Simon?

– Hogy mi jár Szaddám fejében. Senki nem boldogul vele. Bármit csinál, annak a Nyugat számára nincs semmi értelme. Bizonyítható, hogy elmebeteg, vagy hogy bolond?

– Az ő világában inkább az utóbbi az igaz. Az ő világában van értelme annak, amit csinál. Annak a terrornak, ami minket felháborít, számára nincs erkölcsi hátulütője. Neki a fenyegetés és a nagyzolás a kenyere. Csak akkor látszik tökéletesen bolondnak, amikor megpróbál belépni a mi világunkba – amikor azokat a hátborzongató bagdadi sajtóértekezleteket tartja, amikor összekócolja egy angol kisfiú haját, mint egy jóságos nagybácsi, meg ehhez hasonlók. Saját világában nem bolond. Életben marad, megtartja a hatalmát, összetartja Irakot, miközben ellenfelei elbuknak és elenyésznek...

– Terry, amíg mi itt üldögélünk, az ő országát éppen porig égetik.

– Nem számít, Simon. Mindent lehet pótolni.

– De miért mondta vajon, amit mondott?

– Mit gondolnak a nagyhatalmak?

– Hogy hazudott.

– Nem – mondta Martin –, ő a népének szokott hazudni. A bizalmasainak nem kell, ők amúgy is a tulajdonában vannak. Vagy az hazudott, akitől az információ származik, és Szaddám soha nem mondott ilyet; vagy pedig azért mondta, mert úgy gondolta, hogy igaz.

– Ezek szerint Szaddámnak hazudtak volna?

– Valószínűleg. Akárki tette, drágán megfizet érte, amikor kiderül. De az is lehet, hogy a lehallgatott beszélgetés is trükk. Szándékos blöff, amit arra szántak, hogy mások lehallgassák.

Paxman nem mondhatta el, amit tudott: hogy tudniillik nem lehallgatás útján jutottak az információhoz. Jerikótól jött. Jerikó még soha nem tévedett, pedig két éven át szolgálta Izraelt, három hónapja pedig az angolokat meg az amerikaiakat.

– Kételyeid vannak, ugye? – kérdezte Martin.

– Azt hiszem, igen – vallotta be Paxman.

Martin felsóhajtott.

– Szalmaszálak a szélben, Simon. Egy lehallgatott beszélgetésben elhangzó kifejezés, egy férfi, akivel közlik, hogy fogja be a száját, és akit kurafinak neveznek, Szaddám egy mondata, miszerint győzni akar, és azt, hogy győzni lássák Amerika ellen, most pedig ez. Egy darab madzag kell ide.

– Madzag?

– A szalmaszálakból csak akkor lesz bála, ha körbetekered őket madzaggal. Kell még lenni valaminek, amiből kiderül, mit forgat valójában a fejében. Máskülönben a nagyhatalmaknak van igazuk és Szaddám be veti majd a gázfegyvert, ami már úgyis megvan neki.

– Rendben van. Keresek majd egy darab madzagot.

– Én pedig – mondta Martin – nem találkoztam veled ma este, és nem beszéltünk egymással.

– Köszönöm – mondta Paxman.

Hasszán Rahmáni január 19-én értesült ügynöke, Leila haláláról, két nappal azután, hogy a holttestet megtalálták. A lány nem jött el a megbeszélt időben, hogy átadja a Kádíri tábornok ágyából származó információt, Rahmáni pedig a legrosszabbtól tartva átnézte a hullaházak nyilvántartásait.

A manszúri kórház megfelelő bizonyítékokkal szolgált, bár a holttestet már eltemették egy tömegsírban, azokkal együtt, akik a lerombolt katonai épületekben lelték halálukat.

Hasszán Rahmáni inkább hitt a kísértetekben, mint abban, hogy ügynökét egy eltévedt bomba ölte meg, miközben a nő egy elhagyott területen vágott át az éjszaka kellős közepén. Az egyedüli kísértetek Bagdad fölött a láthatatlan amerikai bombázók voltak, amelyekről nyugati katonai lapokban olvasott, de azok nem szellemek, hanem jól kigondolt, ember által végrehajtott műveletek. Csakúgy, mint Leila al-Hilla halála.

Rahmáni egyetlen logikus következtetésre jutott; arra, hogy Kádíri rájött, mit csinál suttyomban a nő, és leállította. Ez azt jelenti, hogy Leila beszélt, mielőtt meghalt.

Az ő számára pedig azt jelentette, hogy Kádíriból erős és veszélyes ellenség vált, Ami még rosszabb, lezárult a fő csatorna, amelyen keresztül bejárása volt a rezsim legbelsőbb köreibe,

Rahmáni felderült volna, ha tudja, hogy Kádíri legalább annyira aggódik, mint ő maga, De nem tudta. Csak annyit tudott, hogy mostantól rendkívül óvatosnak kell lennie.

A légi háború második napján kilőtték Izraelre az első rakétákat, A média azonnal kijelentette, hogy ezek szovjet gyártmányú Scud B-k voltak, és ez a címke rajtuk is maradt a háború végéig. Valójában egyáltalán nem Scudok voltak,

A támadás lényegében nem volt rossz ötlet. Irak elég világosan felismerte, hogy Izrael nem készült föl a nagyszámú polgári áldozatra. Amikor az első rakéták becsapódtak Tel-Avív külvárosaiba, Izrael azzal válaszolt, hogy hadiösvényre lépett. Bagdad pontosan ezt akarta elérni.

Tizenhét arab állam vett részt az Irak elleni koalícióban; és ha volt valami az iszlám valláson kívül, amiben mindannyian egyetértettek, az az izrael-ellenesség volt. Irak, valószínűleg helyesen, úgy számított, hogy ha Izraelt egy légicsapással háborúba tudják kényszeríteni, az arab nemzetek kilépnek a koalícióból. Még Fahd király, Szaúd-Arábia uralkodója, a Két Szent Hely Őrzője is lehetetlen helyzetbe kerülne.

Az első Izrael ellen intézett támadást követő reakciók szerint a rakéták gázzal vagy baktériumtenyészetekkel voltak megtöltve. Ha így lett volna, Izraelt nem lehetett volna visszatartani. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy a rakéták hagyományos robbanóanyagot hordoznak. A támadás persze így is óriási pszichológiai nyomást gyakorolt Izraelre,

Az Egyesült Államok azonnal nagy erőket latba vetve igyekezett meggyőzni Jeruzsálemet, hogy ne válaszoljon ellencsapással. Jichák Samírral közölték, hogy a szövetségeseknek gondjuk lesz a dologra. Izrael egyébként saját F-15-ös vadászbombázóival ellencsapást indított, de a gépeket visszahívták, mielőtt elhagyták volna az ország légterét.

Az igazi Scud esetlen, idejétmúlt rakéta volt; Irak évekkel korábban kilencszáz darabot vásárolt belőle. Hatótávolsága nem haladta meg a háromszáz kilométert, robbanófeje közel ötszáz kilogrammot nyomott. Nem lehetett irányítani, és eredeti formájában, ha teljes hatótávolságát kihasználva lőtték ki, a céltól fél mérföldnyíre bárhol becsapódhatott, Irak szempontjából ez a vásár gyakorlatilag haszontalannak bizonyult. A Scudok nem érték volna el Teheránt egy esetleges iráni-iraki háborúban, és semmiképpen nem jutottak volna el Izraelig, még ha Irak legkeletebbre fekvő határáról is indították volna őket.

Közben azonban az irakiak különös változtatást hajtottak végre német segítséggel. Darabokra vágták a Scudokat, és háromból készítettek egy új rakétát. Az al-Huszain-rakéta – kerüljük a finomkodást – elfuserált szerkezet volt.

Az irakiak kiegészítő üzemanyagtartályokkal 620 kilométerre növelték hatótávolságát, hogy elérje (mint ahogy el is érte) Teheránt és Izraelt. Robbanótöltetét viszont szánalmas nyolcvan kilogrammra korlátozták. Irányítása, ami mindig szeszélyes volt, most teljesen zűrzavarossá vált. Két Izraelre kilőtt Scud nemcsak Tel-Avívot, de magát az országot sem találta el, és Jordániában csapódott be.

Fenyegető eszközként viszont hatásosan működött.,Bár az Izraelben becsapódott al-Huszainok összesen is kevesebb robbanóanyagot hordoztak, mint egyetlen Irakra ledobott egytonnás amerikai bomba, Izrael lakosságát így is csaknem teljes pánikba kergették.

Amerika három lépésben válaszolt. Összesen ezer szövetséges repülőt térítettek el a kijelölt iraki célpontokról, hogy levadásszák a rögzített rakétaindítókat és a még nehezebben földeríthető mozgó kilövőállásokat.

Amerikai Patriot rakéták sorozatát juttatták el néhány óra leforgása alatt Izraelbe, hogy megpróbálják velük lelőni a közelgő rakétákat, de főleg, hogy meggyőzzék Izraelt: ne lépjen be a háborúba.

A SAS-t, és később az amerikai zöldsapkásokat az Irak nyugati részén fekvő sivatagba küldték, hogy felderítsék a mobil kilövőállásokat, és vagy saját Milan-rakétáikkal semmisítsék meg őket, vagy rádión kérjenek légi csapást.

A Patriotok, bár a teremtés megmentőiként ünnepelték őket, kevés sikerrel jártak, de ez nem az ő hibájuk volt. Raytheon repülőgépek és nem rakéták ellen tervezte a Patriotot, amelyet most kapkodva igazítottak új szerepköréhez. Soha nem került nyilvánosságra, miért talált el olyan ritkán egy-egy ellenséges rakétát.

Ennek oka az volt, hogy az irakiak, amikor a Scudot al-Huszainná alakították, nemcsak a hatótávolságát, hanem a repülési magasságát is megnövelték. Amikor az új rakéta a Föld légterén kívülről újra belépett a földi légkörbe, színe tűzpirosra változott – a Scudot nem erre tervezték.

A földi légtérben egyszerűen darabokra esett szét. Izraelre nem egy egész rakéta esett, hanem egy zuhanó szemeteskuka.

A Patriot, amely dolgát végzendő elindult, hogy közbeavatkozzon, nem egy, hanem egy tucat közeledő fémdarabbal találta magát szemben. Apró agya azt tanácsolta neki, amire tanították – hogy vegye célba a legnagyobb darabot. Ez pedig általában nem volt más, mint a kiürült üzemanyagtartály, amely irányítatlanul, pályáját vesztve zuhant lefelé. A sokkal kisebb robbanófej, amely a robbanás során már korábban levált a szerkezetről, szabadon esett tovább. Sok közülük fel sem robbant, és a legtöbb izraeli épületben csak annyi kár keletkezett, amit maga a becsapódás okozott.

Ha a feltételezett Scud jelentette a pszichológiai terrort, akkor a Patriot volt a pszichológiai megváltó. A pszichológia pedig hatásosnak mutatkozott, legalábbis amennyiben része volt a probléma megoldásában.

A megoldás másik része egy amerikai-izraeli titkos megállapodás volt, amely három pontot tartalmazott. Az első szerint a Patriotok ellenszolgáltatás nélkül vesznek részt a háborúban. A második pontban az Egyesült Államok megígérte, hogy Izrael rendelkezésére bocsátja az Arrow-rakéták fejlesztett változatát, amikor az elkészül – ez 1994-re volt várható. A harmadik pont szerint Izraelnek joga van kiválasztania száz olyan célpontot a már meglévőkön kívül, amelyeket a szövetséges légierők majd megsemmisítenek. Izrael választott is – főleg olyan nyugat-iraki célpontokat, amelyek valahogyan összeköttetésben álltak az országgal: utakat, hidakat, repülőtereket és bármit, ami kelet felől Izraelre irányult. Földrajzi elhelyezkedésüket tekintve ezen célpontok egyikének sem volt semmi köze a félsziget másik oldalán elhelyezkedő Kuvait felszabadításához.

Azok az amerikai és brit vadászbombázók, amelyek a Scudok vadászatát kapták feladatul, számos esetben sikerrel jártak, bár Chuck Horner tábornok és Schwarzkopf tábornok legnagyobb haragjára az ilyen irányú bejelentéseket a CIA határozott szkepticizmussal fogadta.

A háború után két évvel Washington hivatalosan cáfolta, hogy a légierő egyetlen Scud-kilövőállást is elpusztított volna. Ez a bejelentés még ma is képes arra, hogy a részt vevő pilótákból izzó haragot váltson ki. Tény viszont, hogy a pilóták nagyrészt – és nem először – a „maszkirovka” áldozatául estek.

Az Irak déli részén fekvő sivatag leginkább egy biliárdasztalhoz hasonlít, a nyugati és északnyugati sivatag sziklákkal és hegyekkel, illetve folyómedrek és vízmosások ezreivel tarkított terület. Itt haladt át Mike Martin, amikor Bagdadba tartott. Irak, mielőtt a rakétatámadást megindította volna, számtalan hamis, mobil Scud-kilövőállást épített. Ezeket a valódiakkal együtt jól elrejtették.

Szokás szerint éjszaka készítették őket úgy, hogy egy lemezcsövet egy lerobbant platós teherautóra állítottak, pirkadatkor pedig egy vászonhulladékkal tömött olajoshordót gyújtottak meg a belsejében. A távolban az AWACS-ok szenzorjai érzékelték a hőforrást, és elrendelték a rakétatámadást. A vadászgépek a helyszínre érve elvégezték a többit, és jelentették, hogy sikerrel jártak.

Voltak azonban, akiket nem lehetett átejteni: idetartoztak a SAS emberei. Bár csak maroknyian voltak, Landroverjeiken és motorjaikon keresztül-kasul járták a sivatagot, berendezkedtek a perzselő napsütésre és a fagyos éjszakákra, és figyeltek. Száz méterről pontosan meg tudták különböztetni a valódi hordozható rakétakilövőket a hamisaktól.

Amint az indítóállványok kibukkantak a föld alatti csőrendszerből és a hidak alól, ahová a légi megfigyelők elől elrejtették őket, a sziklák között csendben meghúzódó emberek elővették látcsöveiket. Ha túl sok iraki nyüzsgött a környéken, rádión odairányították a vadászokat. Ha úgy látszott, maguk is megbirkóznak az üggyel, saját páncéltörő rakétáikat, a Milanokat vetették be; ezek szép nagyokat robbantak, amikor becsapódtak egy valódi al-Huszain üzemanyagtartályába.

Hamarosan kiderült, hogy a sivatag alatt láthatatlan vonal húzódik északról délre. Az ettől a vonaltól nyugatra elhelyezett rakéták elérték Izraelt, a tőle keletre fekvők lőtávolon kívül voltak. A feladat az volt, hogy az irakiak megfélemlítésével elérjék, hogy ne merészkedjenek a vonaltól nyugatra, hanem keletről tüzeljenek, és megtévesszék feletteseiket. Nyolc nap múltán megszűntek az Izraelre mért rakétacsapások, és soha nem kezdődtek újra.

Később a Bagdadból Jordániába vezető út lett a vízválasztó. Ettől északra húzódott az Északi Scud-ösvény, az amerikai Különleges Erők vadászterülete, amelyek nagy hatótávolságú helikoptereikkel hatoltak be a légtérbe. A térképen az út alatt helyezkedett el a Déli Scud-ösvény, amelyet a Különleges Légiszolgálat tartott ellenőrzése alatt. Négy nagyszerű katona vesztette életét a sivatagban, de előzőleg elvégezték azt, amiért odaküldték őket, és ami a dollármilliókat érő technikát simán becsapta.

A légi háború negyedik napján, január 20-án, az al-Harzban állomásozó 336. repülőszázad egyike volt azoknak az egységeknek, amelyeket nem irányítottak a nyugati sivatagba.

Aznapi célpontjaik között szerepelt egy Bagdadtól északnyugatra fekvő nagy föld-levegő rakétatámaszpont. A rakétákat két hatalmas radarernyő irányította.

Horner tábornok tervei szerint a légitámadások most északi irányt vettek. Mivel a Bagdad déli részét átszelő vízszintes vonal mentén csaknem minden rakétatámaszpontot és radarállomást sikerült eltörölni a föld színéről, elérkezett az idő, hogy megtisztítsák a fővárostól keletre, nyugatra és északra fekvő légteret is.

A repülőszázad huszonnégy Strike Eagle-gépe számára január 20-a több bevetést is tartogatott. A századparancsnok, Steve Turner alezredes egy tizenkét gépből álló részleget jelölt ki a rakétatámaszpont elleni támadásra. Az ennyi Eagle-ből álló formációt „gorillának” hívták.

A gorillát a két rangidős parancsnok egyike vezette. A tizenkét gép közül négyet HARM-okkal szereltek fel, azokkal a radarellenes rakétákkal, amelyek a radartányér által kibocsátott infravörös jelekre állnak rá.

A fennmaradó nyolc gép két-két hosszú, csillogó, rozsdamentes acéllal burkolt lézerirányítású bombát, GBU-10-I-est vitt magával. Ezek a HARM-ok után kerülnek bevetésre, miután a radarokat hatástalanították, és a rakétákat „megvakították”.

Semmi jele nem volt annak, hogy elromolhatnának a dolgok. A tizenkét Eagle három négyes csoportban szállt fel, laza lépcsős alakzatba állt, és 25 000 láb magasságba emelkedett. Az ég vakítóan kéklett: odalent jól látszott az okkersárga sivatag.

Az időjárás-jelentés szerint a célpont fölött valamivel erősebben fújt a szél, mint Szaúd-Arábiában, de említés sem esett a samáliról, erről a gyorsan érkező homokviharról, amely pillanatok alatt képes eltüntetni egy célpontot a látómezőből.

A tizenkét Eagle a határtól délre találkozott két üzemanyag-szállító KC-10-essel. Mindkét gép hat szomjas vadászt tudott megitatni, az Eagle-ek pedig egymás után álltak pozícióba az üzemanyag-szállítók mögött, és várták, hogy a kezelő, aki tőlük néhány méternyire ült egy perspexablak mögött, beöntőnyílásaikra „úsztassa” a csövet.

A bevetésre kész tizenkét Eagle végül északnak, Irak felé vette az irányt. Egy az Öböl fölött cirkáló AWACS közölte velük, hogy nem észlel ellenséges légitevékenységet. Arra az esetre, ha lettek volna iraki gépek a levegőben, az Eagle-ek kétfajta légiharcrakétát is vittek magukkal: az Air Interception Missile 7-et és az AIM-9-et, közismertebb nevükön a Sparrow-t és a Sidewindert.

A rakétatámaszpont a helyén volt, radarjai azonban nem működtek. Ha a gépek érkezése pillanatában nem is voltak üzemben, azonnal „ki kellett volna gyulladniuk”, hogy a feléjük tartó támadókra vezessék a föld-levegő rakétákat. S mihelyt a radarok aktiválódnak, a HARM-okkal felszerelt négy Eagle egyszerűen kilövi őket, vagy ahogy azt az amerikai légierőnél mondják: „elrontja a napjukat”.

Az amerikaiak soha nem jöttek rá, hogy az iraki parancsnok a bőrét féltette-e, vagy egyszerűen csak rendkívül okos volt. A radarok viszont csak nem akartak életre kelni. Az első négy Eagle egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, hogy működésre késztesse a radarokat. Azok nem reagáltak.

Õrültség lett volna a bombázóktól, ha a megrongálatlan radarok ellenére lecsapnak – hiszen ha azok minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen kigyulladnak, a föld-levegő rakéták hidegre tehetik az Eagle-eket.

A célpont felett töltött húsz perc elteltével lefújták a támadást. A gorilla tagjait másodlagos célpontjaikra irányították.

Don Walker gyorsan szót váltott a mögötte ülő Tim Nathansonnal, fegyverzeti tisztjével. Az aznapra kijelölt másodlagos célpont egy rögzített Scud-kilövőállás volt Szamarrától délre. Ezt a helységet mindenesetre felkeresték más bombázók is, hiszen ismeretes volt, hogy mérgesgáz-előállítás folyik a városban.

Az AWACS-ok megerősítették, hogy sem keleten, a szamarrai légitámaszponton, sem délkeleten Baladnál nem szálltak föl gépek. Don Walker szólt kísérőjének, és a két gép elindult a Scud-állás felé.

Az amerikai repülőgépek között zajló minden kommunikációt egy gyorskódoló rendszerrel titkosítottak, amely érthetetlen zagyvalékká változtatja a beszédet, hacsak nem ugyanazzal a rendszerrel hallgatják. A kódot naponta lehet változtatni, de minden szövetséges előtt ismeretes volt.

Walker körülnézett. Tiszta volt az ég; kísérője, Randy „R-2” Roberts félmérföldnyire mögötte és kissé alatta repült, fegyverkezelőjével, Jim „Bumm” Henryvel a háta mögött.

A rögzített Scud-rakétakilövő fölé érve Walker lejjebb ereszkedett, hogy világosan azonosítsa a célt. Dühösen látta, hogy kavargó felhők és por homályosítja el – egy éppen kitörő samálinak volt szemtanúja, amelyet az odalent fújó erős sivatagi szél keltett életre.

Lézerirányítású bombái nem hibáznák el, legalábbis mindaddig, amíg képesek követni a saját gépe által a célpont felé kibocsátott sugarat. Ahhoz viszont, hogy a célsugarat kibocsássa, látni kellett magát a célt.

Üzemanyaga fogytán dühösen fordult el a rakétaállástól. Egy reggel két csalódás már kicsit sok volt. Gyűlölt lőszerrel megrakottan landolni. De nem volt mit tenni; az út hazafelé délre vezetett.

Három perccel később hatalmas ipari létesítményt vett észre maga alatt.

– Az meg mi? – kérdezte Timet. A fegyverzeti tiszt a térképére pillantott.

– Tarmíjának hívják.

– Jézusom, mekkora!

– Ja.

Bár egyikük sem tudta, a tarmíjai ipari létesítmény 381 épületből állt, és tíz négyzetmérföldön terült el.

– Szerepel a listán?

– Nem.

– Azért lemegyek. Randy, fedezz!

– Megvan – jött a válasz.

Walker egészen háromezer méterig ereszkedett. Az ipari központ hatalmas volt. Középpontjában óriási épület állt, legalább akkora, mint egy fedett stadion.

– Ráállok.

– Don, nincs a listán!

Miután nyolcezer lábra ereszkedett, Walker aktiválta a lézeres irányítórendszert, és ráállt az alatta és előtte elterülő gyárra. A feje fölött elhelyezett egységes kijelző folyamatosan mutatta az egyre csökkenő távolságot, és jelezte azt is, hány másodperc maradt a kilövésig. Amint az utóbbi szám nullára ugrott, kibocsátotta a bombákat, miközben a gép orrát a célra tartotta.

A bombák orrában a PAVEWAY elnevezésű lézerberendezés, a gép törzse alatt pedig egy LANTIRN irányítómodul kapott helyet. A LANTIRN láthatatlan infravörös sugarat bocsátott a célra, amelyről az visszaverődött, és tölcsér alakú elektromos kosárként érkezett vissza a géphez.

A PAVEWAY orrkúpjai érzékelték ezt a kosarat, és egészen addig hatoltak a tölcsér belsejébe, amíg nem érintették pontosan azt a helyet, ahová a sugár irányult.

Mindkét bomba elvégezte dolgát. Az üzem eresze alatt robbantak fel. Amikor meglátta a robbanást, Don Walker hátrahúzta a botkormányt, felemelte az Eagle orrát, és újra 25 000 lábra emelkedett. Egy óra múltán ő és kísérője is al-Harzban voltak, miután útközben feltöltekeztek üzemanyaggal.

Mielőtt felemelte a gép orrát, Walker látta a két robbanás vakító fényét, a két égbe emelkedő füstoszlopot és még a becsapódást követő porfelhőt is.

Azt viszont már nem látta, hogy a két bomba kiszakította az épület egyik végét, és a tető egy jelentős darabja úgy emelkedett a levegőbe, ahogy egy vitorlás hasítja a tenger hullámait.

Arra sem jutott ideje, hogy megfigyelje: az erős sivatagi szél, ugyanaz a szél, amely előidézte a Scud-állást elfedő homokvihart, elvégezte a többit. Letépte az üzem tetejét, úgy, ahogy az ember a szardíniásdoboz fedelét csavarja fel; eközben a tetőt borító acéllemezek elvégezték halálos pusztításukat, amerre repültek.

Miután Don Walker visszatért a támaszpontra, mindenre kiterjedő beszámolót tartott, csakúgy, mint a többiek. Fárasztó dolog volt ez a kimerült pilótáknak, de el kellett végezni. Beth Kroger őrnagy, a század hírszerzőtisztje hallgatta meg a beszámolót.

Senki nem tett úgy, mintha a gorilla sikerrel járt volna, de egy pilótán kívül mindenki végzett a másodlagos célponttal. Nagymenő parancsnokuk azonban elcseszte a másodlagos célt, és tetszőlegesen kiválasztott egy harmadlagosat.

– Ezt meg mi a fenének csináltad? – kérdezte Beth Kroger.

– Mert nagy volt, és fontosnak látszott.

– Még csak a célpontok listáján sem volt rajta – siránkozott a nő. Felvette a Walker által kiválasztott célpont adatait, annak pontos elhelyezkedését és leírását, a férfi jelentését az okozott kárról, és az egészet eljuttatta a Harcászati Légiirányítási Központnak, amely a rijádi Fekete lyuk munkatársaival osztozott a szaúdi légierő főhadiszállásának alagsorán, a CENTAF-on.

– Ha kiderül róla, hogy vízpalackozó üzem vagy bébiételgyár volt, nagyon seggbe rúgnak – figyelmeztette a nő Walkert.

– Tudod, Beth, gyönyörű tudsz lenni, amikor dühös vagy – élcelődött Walker.

Beth Kroger hírszerzőtiszt nagyon ügyelt karrierjének alakulására. Ha már flörtölt valakivel, csak ezredestől fölfelé tette. Mivel a támaszponton ezekből csupán három volt, és mind a három komolyan vette a házasságát, al-Harz Kroger számára egyenesen a poklot jelentette.

– Eszébe se jusson, százados – mondta, és elindult, hogy elküldje a jelentést.

Walker felsóhajtott, és elment, hogy nyugovóra térjen. A nőnek igaza van. Ha netán a világ legnagyobb árvaházát csinálta ki, Horner tábornok a tulajdon liliom kezével szaggatja le a századosi rangjelzését. A dolog úgy alakult, hogy soha senki nem közölte Don Walkerrel, mit bombázott aznap reggel. Nem árvaház volt.