11

 

Sokáig kellett gyalogolnia a kora estében, amíg elért a város északi részén lévő buszállomástól a szovjet nagykövet Manszúr-negyedbeli házához. Az őrnagy mégsem bánta a sétát.

Ennek egyik oka az volt, hogy tizenkét órát töltött két különböző buszon kuporogva, mire megtette az ar-Rutbából a fővárosba vivő 240 mérföldes utat, és egyik busz sem volt kimondottan luxusjárgány. Másrészt a séta lehetőséget nyújtott arra, hogy újra magába szívja a város hangulatát. Martin azóta nem látta Bagdadot, amióta tizenhárom éves korában zaklatott iskolásként felült a Londonba tartó repülőre – mindez huszonnégy éve történt.

Sok minden megváltozott. Az a város, amire ő emlékezett, a mostaninál jóval kisebb, jellegzetesen arab település volt. Az épületek nagy része akkoriban az Omar sejk és a Szaadún kerületek köré csoportosult a Tigris északnyugati partján fekvő Ruszáfában, illetve az Aalam kerületben, a folyó másik partján lévő Hardzsban. Az élet legnagyobbrészt a belvárosban zajlott: a szűk utcákon, a sikátorokban, a piacokon, a mecsetekben és a melléjük épített minaretekben, amelyek a városképet uralták, folyamatosan emlékeztetvén a bagdadiakat Allah hatalmára.

Abból az összegből, ami a húsz év alatt kitermelt olajból folyt be, hosszú, négysávos autópályák épültek, behatolva az egykoron nyílt térbe. Körforgalmú utak, felüljárók és elágazások tarkították őket. Megjelent a rengeteg autó, és felhőkarcolók törtek a már éjszakai égbolt felé – mintha Mammon bökdöste volna örök ellenfelét.

Manszúr, ahová a Rábia utcán végighaladva jutott el, szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Martin emlékeiben a Manszúr Clubot tágas tér vette körül – ide vitte apja a családot vasárnap délután. Manszúr még mindig egyértelműen jómódú külváros volt, de a tágas teret mostanra utcák hálózták be: olyanok laktak itt, akik megengedhették maguknak a nagystílű életvitelt.

Néhány száz méterre haladt el Mr. Hartley régi elemi iskolája mellett, ahova annak idején órákra járt, és ahol a szünetekben barátaival, Hasszán Rahmanival és Abdel-Kerím Badrival játszott, de a sötétben nem ismerte meg az utcát.

Azt pontosan tudta, mivel foglalkozik most Hasszán, de dr. Badri két fiáról csaknem negyedszázada nem hallott semmit. Eltűnődött azon, vajon mérnök lett-e a kisebbik fiú, Oszmán, akinek mindig is volt érzéke a számtanhoz. És vajon költő vagy író lett-e Abdel-Kerím, aki angol nyelvi szavalóversenyeket nyert annak idején?

Ha Martin a SAS-ban szokásos módon haladt volna, sarkával és lábujjaival érintve a talajt, karjaival segítve a mozgást, feleannyi idő alatt célhoz ér. Akkor azonban a két mérnök esetéhez hasonlóan bárki könnyen figyelmeztethette volna: „hiába öltözöl úgy, mint egy arab, mégis úgy jársz, mint egy angol”.

Csakhogy most lábát fűzős menetbakancs helyett spárgatalpú vászonpapucs fedte, a szegény iraki fellahok viselete – ezért aztán begörbített vállal, fejét lehajtva csoszogott.

Rijádban mutattak neki egy újonnan készült Bagdad-térképet; ezenkívül fényképeket, amelyeket nagy magasságból készítettek ugyan, de akkora méretben, hogy nagyítóval az ember láthatta a kerítések mögött meghúzódó kerteket is, és meg tudta mondani, kinek van úszómedencéje, kinek az autója utal jómódra, és kié szegénységre.

Az akkor látottakat jól elraktározta elméjében. Most balra fordult, rá a Jordán utcára, és amikor elhaladt a Jarmúk tér mellett – rögtön jobbra. Ezen a fákkal szegélyezett sugárúton lakott a szovjet diplomata.

A hatvanas években, amikor Kasszem és a hozzá hű tábornokok irányítása alatt állt az ország, a Szovjetunió kedvelt volt Bagdadban, és nagy tekintélyt vívott ki magának azzal, hogy látszólag támogatta a Nyugat-ellenesnek tekintett arab nacionalizmust. Ugyanakkor persze azon igyekezett, hogy meghonosítsa az arab világban a kommunizmust. Abban az időben a szovjet misszió számos tekintélyes rezidenciát vásárolt a nagykövetségen kívül, amely már képtelen volt befogadni az egyre növekvő személyzetet. Ezeknek a házaknak azután megadták a „szovjet terület” státuszt. Olyan előjog volt ez, amelyet maga Szaddám Huszein sem tudott érvényteleníteni, annál is inkább, hiszen egészen a nyolcvanas évek közepéig Moszkva volt Irak legnagyobb fegyverszállítója. Úgy hatezer szovjet katonai tanácsadó tartózkodott az országban – ők képezték ki a légierőt és a tankhadosztályokat, orosz haditechnikai eszközökkel.

Martin megtalálta a villát: a kis réztábla is tudatta, hogy a rezidencia a Szovjetunió nagykövetségéhez tartozik. Meghúzta a bejárat mellett lógó láncot, és várt. Néhány perc múlva kinyílt az ajtó és megjelent egy termetes, sörtehajú orosz, aki fehér gondnoki zubbonyt viselt.

– Da? – mondta.

Martin arabul válaszolt, azon a hízelgő, ugyanakkor siránkozó hangon, ahogy az alárendeltek beszélnek egy felettük állóval. Az orosz a szemöldökét ráncolta. Martin elkezdett kotorászni ruhája bugyraiban, és előhalászta az igazolványát. A gondnok ezt értékelte; az országhatárokon belül használatos paszport hazájában is ismeretes volt. Elvette az iratot.

– Várj – mondta arabul, és becsukta a kaput.

Öt perc múlva jelent meg újra, és intett a koszlott galabíjás irakinak, hogy lépjen be az előudvarba. Egy lépcsősor felé vezette Martint, amely a villa főbejáratához vezetett. Ahogy a lépcső aljára értek, odafent megjelent egy férfi.

– Rendben van, majd én elintézem – mondta oroszul a gondnoknak, aki egy utolsó haragos pillantást vetett az arabra, és visszament a házba.

Jurij Kulikov, a szovjet nagykövet minden tekintetben profi diplomata volt. A Moszkvából kapott parancsot felháborítónak találta, de tudta, hogy végrehajtása elkerülhetetlen. Martin érkezése nyilván vacsora közben érte, mivel kezében szalvétát fogott, és az ajkát törölgette vele, míg lejött a lépcsőn.

– Szóval megérkezett – mondta oroszul. – Ide figyeljen, ha már mindenképpen végig kell csinálnunk ezt a színjátékot, hát legyen. De nekem személy szerint semmi közöm hozzá. Ponyimajetye?

Martin, aki egy szót sem beszélt oroszul, tanácstalanul vállat vont és azt mondta arabul:

– Parancsol, bej?

Kulikov ostoba arcátlanságnak tekintette, hogy Martin arabra váltott. Az őrnagy ironikusan nyugtázta: a szovjet diplomata abban a hitben él, hogy kelletlenül fogadott új alkalmazottja honfitársa, akit a moszkvai Lubjankában ülő szerencsétlen őrültek sóztak rá.

– Ó nagyszerű, akkor beszéljünk arabul, ahogy parancsolja – mondta ingerülten. Ő maga is tudott arabul. Éles orosz akcentussal ugyan, de jól beszélte a nyelvet, és úgy gondolta, átkozott legyen, ha hagyja, hogy ez a KGB-ügynök felvágjon itt neki.

Így hát arabul folytatta.

– Itt az igazolványa. Itt a levél is, amit kénytelen voltam megírni magának. A kert végében fog lakni a kunyhóban, rendben tartja az ágyásokat és bevásárol, ahogy a konyhafőnök utasítja. Ha elkapják, én semmiről nem tudok azon kívül, hogy jóhiszeműen alkalmaztam magát. Most menjen a dolgára, és szabaduljon meg azoktól az átkozott tyúkoktól. Nem hagyom, hogy tönkretegyék a kertemet.

Halvány vigasz, gondolta keserűen, miközben elindult, hogy befejezze félbeszakított vacsoráját. Ha bajkeverésen kapják a fajankót, az AMÁM gyorsan kinyomozza, hogy orosz. Annyi az esélye, hogy elhiggyék: véletlenül került a nagykövet személyzetébe, mint egy jégrevünek a Tigrisen. Jurij Kulikov dühös volt Moszkvára.

Mike Martin a nagyjából félhektáros kert hátsó falánál bukkant rá lakóhelyére, egy egyszobás bungalóra. A berendezés egy függőágyból, egy asztalból, két székből, egy falra erősített fogasból és a sarokban egy polcra állított lavórból állt.

További kutatás nyomán a közelben rábukkant egy földbe ásott latrinára és a kertfalba épített hidegvizes csapra is. Nyilvánvaló volt, hogy csak elemi tisztálkodásra lesz lehetősége, és az ételt valószínűleg a villa hátuljánál, a konyhaajtón keresztül kapja majd meg. Sóhajtott. A Rijád környéki ház már nagyon messze volt innen.

Talált néhány gyertyát és gyufát is. Meggyújtotta őket, és a halvány fényben takarókat akasztott az ablakok elé. Ezután bicskájával kezelésbe vette a padlót borító durva kőlapokat.

Egy órát kaparta a penészes habarcsot, mire négy lapot kiszedett a helyéről. Újabb egy órájába telt, mire a közeli fészerből szerzett ültetőfával akkora lyukat ásott, amibe belefért a rádió, az elemek, a magnetofon és a parabolaantenna. A földmunkák utolsó nyomait úgy tüntette el, hogy homok és nyál keverékét dörzsölte a kőlapok közötti repedésekbe.

Röviddel éjfél előtt késével kivágta a tyúkketrec magasított alját, és az ürüléket a ketrec valódi fenekére borította. A tízcentis mélyedésnek így semmi nyoma nem maradt. Amíg dolgozott, a tyúkok a padlót kaparták, nem létező magvak után kutatva. Találtak viszont egy csomó bogarat, amit el is fogyasztottak.

Martin végzett maradék olívabogyóival és sajtjával. Pitakenyerének utolsó darabjait megosztotta útitársaival is, csakúgy, mint a kancsó vizet, amit a kinti csapnál vett.

A tyúkok visszatértek ketrecükbe, és ha észre is vették, hogy otthonuk a megszokottnál tíz centivel mélyebb, nem éltek panasszal. Hosszú nap állt mögöttük, úgyhogy aludni tértek.

Mielőtt elfújta a gyertyákat, Martin utolsó, nemes gesztusként körbevizelte Kulikov rózsáit, azután bebújt a takarója alá, és követte a tyúkok példáját.

Biológiai órája hajnali négykor ébresztette. Összeállította az adó-vevő felszerelést, és rögzített egy rövid üzenetet Rijád számára. Kétszázszoros sebességre gyorsította, a magnót a rádióra kapcsolta, és felállította a parabolaantennát. A szerkezet a kunyhó közepének nagy részét elfoglalta, és a nyitott ajtó felé nézett.

4.45-kor az aznapra meghatározott csatornán leadta a röpke üzenetet, aztán szétszedte a felszerelést, és visszatette a padló alá.

Rijádban még koromfekete volt az ég, amikor a SIS épületének tetejére erősített hasonló antenna vette az egy másodperces adást, és továbbította a kommunikációs terembe. Az adás számára meghatározott időtartam hajnali 4.30-tól 5.00-ig terjedt, az ügyeletes pedig ébren volt.

Két szalag rögzítette a Bagdadból érkező üzenetet, és a kezelőszemélyzetet jelzőfény riasztotta. Kétszázad részére lassították, amíg az tisztán nem hallatszott a fejhallgatóból. Egyikük gyorsírással lejegyezte, legépelte, és elhagyta a helyiséget.

Julian Grayt, a főrezidenst negyed hatkor rázták fel álmából.

– Fekete Medve az, uram. Odabent van.

Gray fokozódó izgalommal olvasta az üzenetet, és elindult, hogy felébressze Simon Paxmant. Az iraki alosztály főnöke most meghosszabbított szolgálatát töltötte Rijádban; londoni feladatait ottani helyettese látta el. Ahogy felült, rögtön kiszaladt az álom a szeméből. Elolvasta a másolópapírra vetett üzenetet.

– A pokolba is, eddig minden rendben!

Akkor kezdődhetnek a bajok – mondta Gray amikor megpróbál kapcsolatba lépni Jerikóval.

A gondolat kijózanítóan hatott Paxmanre. A Moszad egykori bagdadi kapcsolata három teljes hónapja hallgatásba burkolózott. Lehet, hogy lebukott, elkapták, vagy egyszerűen meggondolta magát. Talán máshová vezényelték, különösen, ha tábornoki rangban van, és most a Kuvaitban tartózkodó csapatokat irányítja. Minden lehetséges. Paxman felállt.

– Legjobb lesz, ha beszélek Londonnal. Lehetne szó egy kávéról?

– Szólok Mohamednek, hogy vesse be magát – mondta Gray.

Mike Martin a virágágyásokat locsolta, amikor fél hat körül éledezni kezdett a ház. A szakács, egy telt keblű orosz asszony, meglátta Martint az ablakból, és amikor a víz felforrt, odahívta a férfit.

– Kak nazivajetyesz? – kérdezte, aztán egy pillanatig elgondolkodott, majd arabra váltott.

– Név?

– Mahmúd – mondta Martin.

– Fogd, Mahmúd, itt egy csésze kávé.

Martin elragadtatott hálája jeléül többször is fejet hajtott, elmormolt egy „sukrant” és két kezébe fogta a bögrét. Nem tréfált – finom, valódi kávét kapott, az első meleg italt azóta, amelyet a határ szaúdi oldalán fogyasztott el.

Hétkor volt a reggeli, egy tál lencse pitakenyérrel, amit el is pusztított. Úgy tűnt, Kulikov nagykövet agglegény, és az előző este látott gondnok meg a felesége látják el. Reggel nyolc óráig Martin megismerkedett a sofőrrel is, aki gagyogott valamit oroszul, és egyszerűbb ügyekben képes volt tolmácsolni.

Martin úgy döntött, jobb, ha nem kerül túl közel a sofőrhöz. Lehet, hogy az AMÁM embere, vagy éppenséggel Rahmáni egyik kémelhárítója. Később aztán kiderült, hogy feleslegesen aggódott: a sofőr valódi sznob volt, és egyszerűen levegőnek nézte a kertészt. Arra azért hajlandó volt, hogy elmagyarázza a szakácsnőnek: Martinnak egy időre el kell mennie, mert a gazdája megparancsolta neki, hogy szabaduljon meg a csirkéitől.

Az utcára lépett, és a buszmegálló felé indult; útközben egy elhagyatott részen szabadon engedte a szárnyasokat.

Más arab városokhoz hasonlóan a bagdadi buszállomás sem csak arra szolgál, hogy fel lehessen szállni a vidékre tartó buszokra. Színpadot kínál a helyiek kavargó forgatagának; itt minden eladó, minden kapható. A déli fal mentén bolhapiac húzódik. Martin a megfelelő alkudozást követően szert tett egy roskatag biciklire, amely kezdetben szánalomra méltóan nyikorgott, de később hálásan fogadott egy adag kenőolajat. Martin tudta, hogy nem közlekedhet autóval: még egy motorkerékpár sem illett volna az egyszerű kertészhez. Eszébe jutott, hogyan pedálozott piacról piacra apja kertésze a városon át, hogy beszerezze a naponta szükséges élelmiszert. Úgy vette észre, hogy a munkások számára teljesen elfogadott közlekedési eszköz a bicikli.

Bicskájával rövid idő alatt sikerült levágnia a csirkeketrec tetejét, ami így nyitott tetejű kosárrá alakult, és ezt két erős gumiszalaggal a kerékpár csomagtartójára erősítette. A szalagok autókból származó biztonsági övek voltak, egy külvárosi szervizben vásárolta őket.

Visszakerekezett a városközpontba, és vett négy darab különböző színű krétát a Surja utcai papírboltban, éppen szemben a Szent József katolikus templommal, ahol a kaldeus keresztények tartják istentiszteleteiket.

Gyerekkorából emlékezett a környékre, az Agíd-al-Nasarára, azaz a keresztény kerületre, Surjára és a folyóparti utcákra, amelyek még mindig teli voltak tilosban parkoló autókkal, és a fűszerüzletekben hemzsegő turistákkal.

Abban az időben csak három híd ívelt át a Tigrisen: északon a Vasúti híd, középen az Új híd, délen pedig a Feiszal király híd. Mostanra nyolc volt belőlük. Később, négy nappal a légi háború kitörését követően, egy sem maradt. A rijádi Fekete lyukban minden hidat célpontként jelöltek meg, és okkal rombolták le őket. De ezen a novemberi napon akadálytalanul zajlott rajtuk a forgalom.

A másik dolog, amit Martin észrevett, az AMÁM titkosrendőreinek állandó jelenléte volt – bár legtöbbjük meg sem kísérelte titkosítani magát. Ott voltak az utcasarkokon, ott voltak a parkoló autókban. Martin kétszer is szemtanúja volt, amint külföldieket állítanak meg, és az irataikat követelik; kétszer pedig azt látta, hogy irakiakkal teszik ugyanezt. A külföldiek fojtott ingerültséggel fogadták a dolgot, az irakiak arcára azonban láthatóan kiült a félelem.

A felszínen rendesen folyt a város élete, és a bagdadiak Martin emlékezete szerint mindig is jó kedélyűek voltak. Hatodik érzéke azonban azt súgta neki, hogy valahol ott hullámzik a félelem tengere, amit a hatalmas, Tammuz híd mellett emelkedő palotában székelő zsarnok ural.

Aznap reggel csak egy alkalommal sejtette meg, mit érez a legtöbb iraki, miközben mindennapjaikat élik. Az eset a kaszrai zöldség- és gyümölcspiacon történt, amely Martin új otthonához képest a folyó túlpartján helyezkedett el. Éppen friss gyümölcsre alkudott egy öreg árussal. Ha az oroszoknak az az ötletük támadna, hogy hüvelyeseken és kenyéren tartják, legalább megtámogatja a fogyókúrát egy kis gyümölccsel.

A közelben az AMÁM négy embere motozott meg egy fiatal férfit, mielőtt útjára engedték volna. Az idős gyümölcsárus viszont krákogott, majd kiköpött a porba; éppen hogy elhibázta saját padlizsánjait.

– Eljön majd a nap, hogy a Beni Nádzsik visszatérnek, és elűzik ezt a söpredéket – morogta.

– Csak óvatosan, öregapám. Bolond szavak ezek – suttogta Martin, miközben néhány barackot vizsgált, érettek-e. Az öreg rábámult.

– Honnan jössz, öcsém?

– Messziről. Egy északi faluból, Baidzsi mellől.

– Ha megfogadod a tanácsomat, visszatérsz oda. Én sok mindent láttam már. A Beni Nádzsik alászállnak majd az égből, a Béni el-Kalbokkal együtt.

Újból kiköpött, a padlizsánok ez alkalommal nem úszták meg szárazon. Martin kifizette a barackot és a citromot, aztán elkarikázott. Délre érkezett vissza a szovjet nagykövet villájába. Kulikov sofőrjével együtt régen elment a nagykövetségre, így, bár Martint letolta a szakács, ő az orosz litánia hallatán vállat vont, és folytatta a kerti munkát.

Nem tudta kiverni a fejéből az öreget. Úgy tűnt, egyesek előre látják az invázió bekövetkeztét, mégsem tiltakoznak ellene. A „kiűzi ezt a söpredéket” kifejezés csakis a titkosrendőrségre, és átvitt értelemben Szaddám Huszeinre vonatkozhatott.

A bagdadi utca embere a briteket emlegeti Beni Nádzsikként. Hogy ki is volt Beni Nádzsi pontosan, az rég a feledés homályába veszett, de máig bölcs és szent embernek tartják. A birodalmi időkben számos erre állomásozó fiatal brit tiszt jött el, hogy találkozzon vele, a lábához üljön, és hallgassa bölcs szavait. Ő gyermekeiként kezelte őket annak ellenére, hogy keresztények, következésképp hitetlenek voltak. Tanítványaira pedig ráragadt az elnevezés: „Nádzsi fiai”.

Beni el-Kalboknak az amerikaiakat nevezik. A „kalb” arabul kutyát jelent, és a kutyát, mi tagadás, nem tartja túl nagyra az arab kultúra.

Gideon Barciláj számára egyetlen haszna volt annak a jelentésnek, amelyet a nagykövetség bankügyekben szakértő szajjanja készített a Winkler Bankról. Megmutatta neki, milyen irányban induljon el.

Első számú és legfontosabb feladata az volt, hogy kiderítse: a három alelnök, Kessler, Gemütlich és Blei közül ki ellenőrzi az iraki renegát, Jerikó bankszámláját.

Leggyorsabb eszköznek a telefon kínálkozott, de a jelentésből Barciláj számára nyilvánvaló volt, hogy egy nyilvános vonalon egyikük sem ismerne el nyíltan semmit.

Kívánságát végül szupertitkos üzenet formájában küldte el a bécsi követség alatt megbúvó Moszad-erődítményből, Tel-Avivból pedig a lehető leggyorsabban megérkezett a válasz.

Ez nem volt más, mint egy levél, kitűnően hamisított fejléces papíron. Feladója Nagy-Britannia egyik legrégibb és legelismertebb bankja, a londoni Coutts of the Strand, őfelsége, a Királynő udvari bankja.

Ráadásul az aláírás tökéletes másolata volt a Coutts egyik vezető tisztviselője kézjegyének, aki a bank tengerentúli kirendeltségénél állt alkalmazásban. A borítékon és levélen sem volt név szerinti megszólítás; az utóbbi egyszerűen így kezdődött: Tisztelt Uram!

A levél szövege egyszerű volt és lényegretörő. A Coutts egyik fontos ügyfele hamarosan tekintélyes összeget utal át a Winkler Bank egyik kliensének látra szóló, ilyen és ilyen jelölésű számlájára. A Coutts ügyfele azonban nemrégiben értesítette a bankot arról, hogy kiküszöbölhetetlen technikai akadályok miatt az átutalás teljesítése néhány nappal eltolódik. Amennyiben a Winkler kliense érdeklődne az összeg késését illetően, a Coutts végtelenül hálás lenne, ha az urak a tudomására hoznák az összeg útban van, és egy perccel sem késik tovább a feltétlenül szükségesnél. Végül, a Coutts nagyra értékelné, ha visszaigazolást kapna az átutalás teljesítéséről.

Barciláj úgy számolt, hogy mivel a bankok – különösen a Winkler – imádják, ha pénz áll a házhoz, a Ballgassén álló jó hírű pénzintézet kifejezi megbecsülését a windsori királyi ház bankárjainak azzal, hogy levélben válaszol. Igaza volt.

A Tel-Avivból küldött boríték a levélpapírhoz tartozott, és angol bélyegzővel látták el, amelyet láthatóan a Trafalgar Square-en lévő postahivatalban pecsételtek rá két nappal korábban. Címzése így szólt: „Igazgató, Tengerentúli Számlaügyek, Winkler Bank”, és a többi. Ilyen tisztség természetesen nem létezett a Winkler Banknál, hiszen a vezetői feladatokat hárman osztották meg egymás között.

A borítékot valaki az éjszaka kellős közepén becsúsztatta a bank levelesládájába.

Ekkor a jarid megfigyelőcsoport már egy hete ellenőrzése alatt tartotta a bankot. Jegyzeteket és fényképeket készítettek a napi ügymenetről, a nyitvatartási időről, a posta érkezéséről és a kézbesítő munkájáról. Megfigyelték, hogy a recepciós a földszinti előcsarnokban ül az íróasztala mögött, a biztonsági őr pedig egy vele szemben álló kisebb asztalnál.

A Winkler Bank nem modern épületben kapott helyet A Ballgasse és tulajdonképpen a Franziskanerplatz környékének egésze a régi városrészben fekszik, a Singerstrasse közvetlen közelében. Az épület valamikor valószínűleg egy gazdag kereskedőcsaládnak adott otthont. Tömör volt és tekintélyes, diszkrét réztáblával ékesített, masszív tölgyfa ajtó mögött rejtőzködött. A jarid-csoport úgy ítélte meg, hogy az épület nem lehet több ötemeletesnél, és szintenként hat irodának ad otthont. Ezt úgy derítették ki, hogy helybéli könyvelőgyakornokoknak kiadva magukat, megvizsgáltak a téren egy hasonló épületet.

Megfigyeléseik között szerepelt, hogy a kimenő küldeményeket minden este röviddel záróra előtt viszik ki a téren lévő postaládához. Ezt a feladatot a biztonsági őr látta el, aki aztán visszatért az épületbe, és kiengedte a távozó hivatalnokokat. Végül, mielőtt maga is hazament, bebocsátotta az éjjeliőrt, aki aztán úgy magára reteszelte az ajtót, hogy egy harckocsi sem tudta volna áttörni.

Mielőtt a londoni Couttsnak címzett borítékot bedobták az ajtón, a nevijjot műszaki csoport főnöke megvizsgálta a Franziskanerplatzon álló postaládát. Undorodva horkant fel – könnyű esetnek tűnt. Csoportjának egyik tagja, aki kiválóan értett a zárakhoz, három perc leforgása alatt kinyitotta, és vissza is zárta. Annak alapján, amit tapasztalt, el tudta készíteni az álkulcsot. Néhány apró igazítás után ugyanolyan jól működött, mint a postás kulcsa.

A további megfigyelés során kiderült, hogy a bank biztonsági őre mindig húsz-harminc perccel hat előtt érkezett. A posta kisteherautója hat órakor vitte el a küldeményeket.

Azon a napon, amikor a Coutts levelét bejuttatták a bankba, a jarid-csoport és a nevijjot zárszakértője együtt dolgozott. Amíg a biztonsági őr visszament a bankba, a lakatos kinyitotta a postaláda ajtaját. A Winkler Bank levelei a többi küldemény tetején voltak. Fél percbe telt, amíg kiválasztották a londoni Couttsnak címzett levelet, a többit visszatették, és lezárták a postaládát.

A jarid-csoport mind az öt tagja a téren őrködött, felkészülve arra az eshetőségre, hogy valaki megpróbál beavatkozni a „postás” tevékenységébe. Az ő egyenruháját egyébként egy használtruha-kereskedésben szerezték be nagy sietősen, és csak haloványan emlékeztetett a bécsi postások valódi uniformisára.

De Bécs derék polgárai nem szoktak hozzá ahhoz, hogy közel-keleti ügynökök megsértik a levéltitok szentségét; az akció ideje alatt csupán két ember tartózkodott a téren, és egyikük sem kapta fel a fejét egy postai alkalmazott törvényes ügyködése láttán. Húsz perccel később az igazi postás is megérkezett, de a járókelők addigra rég kicserélődtek.

Barciláj felnyitotta a Winkler Bank Couttshoz intézett válaszát. Rövid, de szívélyes hangú visszaigazolást tartott a kezében. A levél tűrhető angolsággal íródott, és Wolfgang Gemütlich írta alá. A Moszad-csoport főnöke most már pontosan tudta, ki kezeli a Jerikó-számlát. Nem maradt más hátra, mint megtörni vagy behálózni. Egy dolgot azonban Barciláj sem sejtett: azt, hogy csak most kezdődnek az igazi gondok.

Jócskán besötétedett, mire Martin elhagyta a manszúri orosz rezidenciát. Úgy gondolta, felesleges azzal háborgatni az oroszokat, hogy a főbejáraton keresztül távozik; volt a kert hátsó falánál egy kis rácsos ajtó, amelynek rozsdás zárjához kulcsa volt. Kitolta biciklijét a sétányra, bezárta maga mögött az ajtót, és pedálozni kezdett. Moncada, a chilei diplomata az eligazítás során pontosan elmondta, hol található a három „postaláda”, amelyekbe Jerikónak szánt üzeneteit kell elhelyeznie. Azt is tudta, hol kell krétajeleket hagynia, amelyek a láthatatlan Jerikót figyelmeztetik arra, hogy üzenete van. Martin nem látott más lehetőséget, mint hogy mindhárom helyen egyszerre helyez el azonos tartalmú üzenetet.

Arabul írta őket, vékony légipostái levélpapírra, és mindegyik szögletes nejlonzacskóba hajtogatta. A három tasakot ragasztószalag combjának belső oldalára rögzítette, a krétákat egyik oldalzsebébe re tette.

Először az Alvázija temetőbe ment, amely Ruszáfában volt, a folyó túlpartján. Ismerte a helyet, egyrészt régi emlékei alapján, másrészt azokról a fényképekről, amelyeket hosszasan tanulmányozott Rijádban. Viszont egy laza téglát megtalálni a sötétben megint más dolog.

Tíz percig matatott a falakkal körülkerített területen, amíg meglelte amit keresett. Pont ott volt, ahol Moncada mondta. Meglazította a téglát, mögé csúsztatta az egyik műanyag borítékot, és visszazárta az üreget.

Második állomása ismét egy régi, düledező falnál volt, ezúttal az aadzamíjai romos erőd közelében, ahol az egykori várárokból mostanra csak egy kis mesterséges tó maradt. Az erődtől nem messze helyezkedik el az Aladzam síremlék, a két hely között pedig egy fal, amely csaknem olyan régi és lepusztult, mint maga az erőd. Martin megtalálta a falat, és a tövében magasodó magányos fát. Benyúlt a fa mögé, és addig számolt felülről lefelé, amíg el nem érte a tizedik téglasort. Helyére került a második boríték és a tégla is. Martin körülnézett, nem figyeli-e valaki, de teljesen egyedül volt.

A harmadik, és egyben utolsó „süllyesztő” is egy temetőben volt, mégpedig a régóta elhagyatott brit temetőben, a török nagykövetség közelében. Csakúgy, mint Kuvaitban, a rejtekhely ezúttal is egy sír volt, de nem a márvány sírkő alatt, hanem a fejfa helyére betonozott kis kővázába] kellett hagyni az üzenetet.

– Semmi baj – morogta Martin a brit birodalom rég megboldogul harcosának, aki a sírban nyugodott –, csak így tovább, jól csinálod.

Mivel Moncada annak idején az ENSZ-épületben lakott, mérföldekké odébb a Szaddám repülőtér úton, okosan úgy választotta ki a krétajele helyét, hogy azok közel legyenek Manszúr tágasabb utcáihoz – itt egy megállás nélkül továbbhajtó autóból is látni lehetett őket. A megegyezés szerint akár Moncada, akár Jerikó vett észre egy krétajelet, megjegyezte melyik „süllyesztőre” utal, aztán egy nedves ronggyal eltüntette. Az pedig, aki a jelet elhelyezte, látta, hogy eltűnt, amikor egy-két nappal később arra hajtott. Innen tudhatta, hogy az üzenet célba ért, és hogy a másik – valószínűleg – felkereste a rejtekhelyei, és felvette a küldemény

Ezzel a módszerrel a két ügynök két éven keresztül kommunikált egymással anélkül, hogy egyszer is találkoztak volna.

Martinnak Moncadával ellentétben nem volt autója, így az egész utat kerékpárral tette meg. Első jelét, egy X alakú Szent András-keresztet kék színű krétával rajzolta egy elhagyatott lakóház kapujának kőoszlopára

A másodikat fehér krétával rajzolta egy jarmúki ház hátsó részén fekvő garázs rozsdavörös lemezajtajára. Ez a jel lotaringiai keresztet formázott. A harmadik egy vörös krétával rajzolt iszlám félhold volt, közepén vízszintesen átfutó vonallal; ez az Arab Újságírók Szövetségének épületére került, a Mutanabbi kerület szélén. Az iraki újságírókat nemigen ösztönzik oknyomozó riportok megírására – az épület falára rajzolt krétajel aligha kerül az újságok címlapjára.

Bár Moncada figyelmeztette Jerikót, hogy esetleg visszatér, Martinnak fogalma sem volt arról, vajon még mindig cirkál-e az ügynök a városban krétajelek után kutatva. Annyit tehetett mindössze, hogy naponta ellenőrzi a jeleket, és vár.

November hetedikén vette észre, hogy a fehér krétajel eltűnt. Vajon a garázsajtó tulajdonosa döntött úgy, hogy önszántából megtisztítja a rozsdás bejáratot?

Martin továbbkerekezett. A kőoszlopról eltűnt a kék jelzés csakúgy, mint az újságírók épületéről a piros.

Aznap éjszaka végigjárta azt a három „süllyesztőt”, amelyek a Jerikó által küldött üzenetek számára voltak fönntartva. Az egyik egy kilazított tégla mögött volt a zöldségespiacot a Szaadún utcától elválasztó falban. Összehajtogatott, hártyavékonyságú papírra lelt Ugyanígy járt a második helyen, egy gazdátlan ház meglazult ablakpárkánya alatt. A sétány, ahol a ház állt, a folyó északi partján fekvő csiricsáré utcák labirintusának részét képezte a Suhadá-híd körül. A harmadik és utolsó négyzet alakú hártyapapírt egy Abu-Nuvászhoz közeli, elhagyatott udvarház meglazult kőlapja alatt találta meg.

Ragasztószalaggal a bal combjához erősítette az üzeneteket, és hazakerekezett Manszúrba.

Egy pislákoló gyertya fényénél olvasta el őket. Ugyanaz volt a szövegük. Jerikó tudatta, hogy életben van, és hogy semmi baja. Kész újra a Nyugatnak dolgozni, és tisztában van vele, hogy ezúttal az amerikaiak és a britek kapják az általa szolgáltatott információt. Ugyanakkor azonban a vállalkozás kockázata mérhetetlenül megemelkedett – az árak hasonlóképpen. Ehhez megbízói beleegyezését várta, és azt, hogy közöljék pontos kívánságukat.

Martin mindhárom üzenetet elégette, a hamut pedig porrá morzsolta. Már tudta a választ Jerikó kérdéseire. Langley felkészült arra, hogy igazán nagyvonalú legyen abban az esetben, ha jó minőségű szolgáltatásban lesz része. Ami a kívánt információt illeti, Martin már korábban emlékezetébe vésett egy sor kérdést, amelyek egyrészt Szaddám hangulatára és stratégiai koncepciójára vonatkoztak, másrészt azt firtatták, hol helyezkednek el a katonai parancsnokságok, és hol folyik a tömegpusztító fegyverek előállítása.

Még a hajnal beállta előtt értesítette Rijádot: Jerikó vállalja az újabb játszmát.

November tizedikén dr. Terry Martin visszatért apró, rendetlen irodájába. A SOAS-ban itatóstömbjén egy cetlit talált: titkárnője üzenetét.

Egy bizonyos Mr. Plummer kereste; azt mondta, ismeri a telefonszámát, és tudni fogja, miről van szó.

Az üzenet visszafogottsága arra utalt, hogy Miss Wordsworth igencsak felhúzta az orrát. Olyan nő volt, aki egy kotlóstyúk elszántságával és birtoklási vágyával végezte munkáját. Ez annyit jelentett, hogy szeretett tudni mindenről, ami körülötte zajlik. Az olyan telefonálók, akik nem voltak hajlandók közölni vele, milyen célból vagy milyen ügyben hívják, nem nyerték el a tetszését.

Már javában beindult az első félév, és Terry Martinnak egy egész csapat új diák szakadt a nyakába. így aztán csaknem megfeledkezett a kérésről, amelyet a GCHQ arab ügyekkel foglalkozó igazgatójához intézett.

Amikor végre felhívta Plummert, az éppen ebédelt, Martin pedig egészen négyig foglalt volt a délutáni előadások miatt. Gloucestershire-i összekötőjének éppen sikerült elérnie őt, mielőtt délután ötkor hazaindult volna.

– Emlékszel – kezdte Plummer –, hogy arra voltál kíváncsi, tapasztaltam-e bármi furcsaságot, valami látszólag megmagyarázhatatlan dolgot? Tegnap a ciprusi irodánk rábukkant valamire, ami mintha bűzlene kissé. Meghallgathatod, ha akarod.

– Itt, Londonban? – kérdezte Martin.

– Azt nem, nagyon sajnálom. Persze rendelkezésünkre áll a magnetofonfelvétel, de én úgy gondolom, komolyabb gépen kellene meghallgatnod, amit jól ki tudunk erősíteni. Egy egyszerű magnó ehhez nem elég jó minőségű. A felvétel meglehetősen torz; még az arab személyzet sem boldogult vele.

A hét második felére mindkettőjüknek számos elfoglaltsága akadt. Martin beleegyezett abba, hogy vasárnap átnézzen, Plummer pedig felajánlotta, hogy meghívja ebédre „egy jó kis kocsmába ugrásnyira a hivataltól”.

A két tweedzakós férfi semmilyen feltűnést nem keltett a hangulatos fogadóban. A vasárnapi ajánlatot rendelték: marhahúst és Yorkshire-pudingot.

– Nem tudjuk, kik beszélnek – mondta Plummer –, de egyértelműen magas rangúak. Az, aki a másikat hívta, valamilyen okból nyilvános vonalat használt, és valószínű, hogy a hívás előtt nem sokkal egy kuvaiti előretolt főhadiszálláson tett látogatást. Lehet, hogy az autójából telefonált; tudjuk, hogy nem katonai vonalat használt és feltételezzük, hogy akit hívott, nem tartozik a hadsereg kötelékébe. Talán vezető beosztású tisztviselő.

Megérkezett a hús, és vártak, amíg felszolgálják hozzá a sült burgonyát és a paszternákot is. Amikor a pincérnő otthagyta a sarokban lévő bokszukat, Plummer folytatta.

– A jelek szerint a hívó azokat az iraki légi jelentéseket kommentálja, melyek szerint az amerikaiak és a britek egyre nagyobb számú vadászgéppel járőröznek az iraki határ mentén, aztán az utolsó pillanatban mindig visszakoznak.

Martin bólintott. Már hallott erről a taktikáról. Azt a célt szolgálta, hogy figyelemmel kísérjék az iraki légierő reakcióit a légterükben lefolytatott színlelt támadásokra. Ezzel a terv szerint arra kényszerítették őket, hogy „kivilágítsák” radarernyőiket és föld-levegő rakétakövetőiket, lehetőséget nyújtva az Öböl felett cirkáló AWACS-oknak, hogy pozíciójukat pontosan meghatározzák.

– A hívó utal a Beni al-Kalbra – ez alatt az amerikaiakat, a „Kutyák fiait” érti. Aki hallgatja, elneveti magát, és megjegyzi, hogy Iraknak nem szabadna reagálni erre a taktikára, mert nyilvánvalóan csapda, csak arra szolgál, hogy felfedjék védelmi állásaikat. Aztán a másik mond valamit, amivel semmit nem tudunk kezdeni. Talán statikus eredetű zavar volt a vonalban. Szavainak nagy részét ki tudjuk ugyan erősíteni, de az illető ezen a ponton teljesen letompítja a hangját. Mindenesetre aki hallgatja, nagyon ideges lesz, közli vele, hogy fogja be a száját, és szakítsa meg a vonalat. Ő maga – akiről feltételezzük, hogy Bagdadban van – le is csapja a kagylót. Minket az az utolsó két mondat érdekel – azt kellene meghallgatnod.

Amikor befejezték az ebédet, Plummer elvitte Martint a figyelőközpontba, ahol ugyanúgy dolgoztak, mintha hétköznap lett volna – itt a hét minden napján folyamatosan zajlik a munka. Egy stúdióhoz hasonlatos, tökéletesen hangszigetelt szobába mentek. Plummer megkérte az egyik technikust, hogy játssza le a titokzatos felvételt. Ő Martinnal együtt csendben ült, miközben az arab nyelv torokhangjai betöltötték a helyiséget.

A beszélgetés úgy kezdődött, ahogy azt Plummer elmondta. A vége felé a hívást kezdeményező iraki kezdett izgatottnak tűnni. Felemelte a hangját.

– Már nem sokáig, rafík. Hamarosan a kezünkben lesz...

Ezen a ponton jöttek a zajok, és a hívó beszéde is elhalkult. Szavai mégis áramütésként hatottak a bagdadi férfira, aki közbevágott.

– Hallgass el, tetves kurafi!

Ezzel lecsapta a kagylót, mintha hirtelen most villant volna belé a szörnyű felismerés, hogy a vonal nem biztonságos.

A technikus háromszor is lejátszotta a beszélgetést, és mindannyiszor kissé változtatott a szalagsebességen.

– Van valami elképzelésed? – kérdezte Plummer.

– Hát, mind a ketten tagjai a pártnak – mondta Martin. – Csak a párt tagjai használják a „rafík” megszólítást, ami azt jelenti „elvtársam”.

– Jó, tehát van két fejesünk, akik az amerikai fegyverkezésről meg az USA légierejének határ menti provokációiról csevegnek.

– Aztán a pasas izgatott lesz, valószínűleg dühös is. És van a hangjában valami diadalittas. Azt mondja: „már nem sokáig...”

– Valamilyen közelgő változásra utalna? – kérdezte Plummer.

– Nagyon úgy hangzik – válaszolt Martin.

– Aztán jön a torz rész. De figyeld a hallgató reakcióját Tény! Nem elég, hogy lecsapja a kagylót, hanem egyenesen „kurafinak” titulálja a kollégáját. Ez elég erős, nem igaz?

– Nagyon erős. Kettőjük közül csak az idősebb használhatta ezt a szót büntetlenül – mondta Martin. – Mi a fene váltotta ki belőle?

– Csakis a halk mondat. Figyeld meg még egyszer!

A technikus lejátszotta a mondatot.

– Talán valami Allahhal kapcsolatos? – vetette fel Plummer. – Hamarosan Allahhal leszünk? Vagy Allah kezében?

– Én ilyesmit hallok: Hamarosan a kezünkben lesz Allah és aztán még valami.

– Rendben van, Terry. Ezt majd én végigzongorázom. Esetleg olyasmi, hogy Allah segítsége...?

– Akkor miért kapott volna dührohamot a másik? – kérdezte Martin.

– Nincs abban semmi új, ha valaki saját ügyéhez a mindenható jóakaratát kéri. Ez nem is különösen sértő. Fogalmam sincs. Tudsz adni egy másolatot, amit hazavihetek?

– Persze.

– Kérdezted már az amerikai unokatesókat?

Terry Martin, bár alig pár hete csöppent ebbe a különös világba, kezdte átvenni az itteniek zsargonját. A brit hírszerzők egymást „barátokként” emlegették maguk között, amerikai kollégáik voltak az „unokatestvérek”.

– Hogyne. Egy műholdon keresztül Fort Meade is elcsípte a beszélgetést. Ők sem boldogulnak vele. Tulajdonképpen nem is tartják fontosnak. Csak egy újabb púp a hátukra.

Terry Martin az apró kazettával a zsebében hazahajtott. Hilaryt szinte az őrületbe kergette, amint újra és újra lejátszotta a szalagot az ágyuk mellett lévő magnón. Amikor hevesen tiltakozni kezdett, Terry emlékeztette rá, mennyit szokott néha aggódni egyetlen hiányzó szó miatt a keresztrejtvényben. Hilaryt felháborította az összehasonlítás.

– Én legalább másnap reggelre rájövök a megoldásra – vetette oda, aztán a fal felé fordult és elaludt.

Terry Martin nem jött rá másnap reggelre a megoldásra. Sem az azt követő reggelre. Lejátszotta a szalagot az előadásai közötti szünetekben, és máskor is, ha akadt néhány szabad pillanata. Ilyenkor papírra vetette a számításba jövő változatokat. A zagyvalék jelentése azonban állandóan elbizonytalanította. Miért háborodott volna fel az a másik férfi egy Allahra tett ártalmatlan utaláson?

Csak öt nappal később nyert értelmet a rosszul hallható kifejezés két torok- és egy sziszegő hangzója.

Ennek nyomán Terry megpróbálta elérni Simon Paxmant a Century House-tól, de azt a választ kapta, hogy kapcsolata a további értesítésig nem elérhető. Kérte, hogy kapcsolják neki Steve Lainget, de a közel-keleti ügyek hadműveleti főnöke sem tartózkodott a helyén.

Bár Terry nem tudhatta, Paxman éppen a SIS rijádi főhadiszállásán tartózkodott, Laing pedig ugyanott vett részt egy fontos konferencián Chip Barberrel, a CIA emberével együtt.

A férfi, akit Szemnek hívtak, London és Frankfurt érintésével repült Tel-Avivból Bécsbe. Senki sem várta, amikor a schwechati repülőtérre érkezett. Taxiba szállt, és a Sheraton Hotelben lefoglalt szobájába hajtatott. A Szem pirospozsgás képű, joviális férfi volt, egy minden vonásában amerikai ügyvéd, aki ezt a megfelelő iratokkal bizonyítani is tudta. Amerikai akcentussal, hibátlanul beszélt angolul – nem csoda, hiszen éveket töltött az Államokban. Németül is elfogadhatóan beszélt.

Az érkezését követő néhány órán belül megbízta a Sheraton titkári szolgálatát, hogy fogalmazzon meg, és vessen jogi cégének fejléces papírjára egy udvarias levelet, amelyet bizonyos Wolfgang Gemütlichnek, a Winkler Bank alelnökének címzett.

A levélpapír tökéletesen eredeti volt, ha pedig valaki telefonon tudakozódott volna aláírójáról, megtudta volna, hogy az illető valóban a köztiszteletben álló New York-i cég vezető alkalmazottja, aki éppen szabadságát tölti (erről a Moszad meggyőződött New Yorkban), de természetesen nem azonos a Bécsbe érkezett látogatóval.

A levél, írója szándékával megegyezően, egyszerre volt bocsánatkérő és fondorlatos. Feladója igen jómódú és befolyásos ügyfelet képviselt, aki most vagyonának jelentős hányadát Európában kívánta letétbe helyezni.

Az ügyfél – nyilván ismerősének tanácsára – ragaszkodott ahhoz, hogy az ügyben a Winkler Bankkal, és személy szerint a jó öreg Herr Gemütlichhel vegyék fel a kapcsolatot.

A levél feladója legszívesebben már korábban személyes találkozót kért volna, de mind ügyfele, mind cége óriási súlyt fektet a teljes diszkrécióra, és ehhez hozzátartozik az, hogy kerülik a nyilvános telefon- és faxvonalakat, ha klienseik üzleti ügyeiről van szó. Így a levélíró felhasználta európai utazását arra, hogy személyesen jöjjön Bécsbe.

Fájdalom, zsúfolt programja csak háromnapos tartózkodást tesz lehetővé számára, de ha Herr Gemütlich kegyeskedne fogadni, ő, az amerikai, örömmel keresné fel a bankban.

Éjszaka az amerikai személyesen dobta be a levelet a bank postaládájába, és másnap délre a Winkler kézbesítője már el is juttatta a választ a Sheratonba. Herr Gemütlich másnap délelőtt tíz órakor örömmel fogadja az ügyvédet.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a Szemet bekalauzolták a bankba, semmi nem kerülte el a figyelmét. Nem készített jegyzeteket, de a legapróbb dolgot is észrevette, és meg is jegyezte. A portás ellenőrizte papírjait, telefonon megbizonyosodott róla, hogy valóban várják, a biztonsági őr pedig felkísérte egészen a spártai faajtóig, amelyen aztán kopogtatott. A Szemet egy pillanatra sem hagyták magára.

Amikor elhangzott az utasítás: „Lépjen be!”, az őr kinyitotta az ajtót, és betessékelte a látogatót, aztán hátrahúzódott, és becsukta utána, mielőtt visszatért volna az előcsarnokban álló asztalához.

A „gemütlich” németül annyit tesz, mint „kényelmes”; de a szó utal a barátságosságra is. Soha emberhez nem illett ilyen kevéssé a neve. Ez a Gemütlich hullaszerűen sovány volt. Hatvanas évei elején járhatott, szürke öltönyt és ugyanolyan nyakkendőt viselt, ritkás haja volt, és mindehhez illő ábrázata. Szürkeséget árasztott magából. Seszínű szemében a humor legcsekélyebb jelét sem lehetett felfedezni, és amikor papírszerű ajkai üdvözlésképpen széthúzódtak, a jelenség jobban hasonlított egy deszkán támadt repedésre, mint valódi mosolyra.

Az iroda ugyanolyan szigorúságot árasztott, mint a benne ülő férfi. Sötét faborítású falait képek helyett pénzügyi iskolák diplomái borították, közepén pedig hatalmas, díszes íróasztal állt, amelynek lapján a rendezetlenség legapróbb jelét sem lehetett felfedezni.

Wolfgang Gemütlich nem szórakozásból volt bankár; láthatóan mindennemű léhaság az ellenére volt. A bank komoly dolog; mi több, maga az élet. Ha volt valami, amit Gemütlich a leghatározottabban helytelenített, az a pénzköltés volt. A pénz arra való, hogy félretegyék, lehetőleg a Winkler Bank égisze alatt. Gemütlich számára egyetlen kivét súlyos savas gyomorbántalmakat okozott, ha pedig valaki egy jelentős összeget helyezett át a Winklertől egy másik bankhoz, azzal az egész hetét tönkretette.

A Szem tudta: azért jött, hogy figyeljen, majd jelentse, amit látott. Elsődleges feladata, amit ezennel teljesített, az volt, hogy azonosítsa Gemütlich személyét az utcán helyet foglaló jarid-csoportnak. Ugyanakkor azt is figyelte, hol van olyan széf, amely a Jerikó-számla működtetésének részleteit rejtheti. Érdekelték a biztonsági zárak, ajtópántok, riasztóberendezések – röviden: azért volt ott, hogy előkészítsen egy későbbi betörést.

A Szem kerülte, hogy megnevezze a pontos összeget, amit kliense Európába kíván átutalni, de célzott rá, hogy hatalmas betétről van szó. A beszélgetést igyekezett olyan mederben tartani, hogy kiderüljön, mennyire biztonságos és diszkrét a Winkler Bank. Herr Gemütlich szolgálatkészen magyarázta el, hogy a Winklemél a kódolt számlák sérthetetlenek, és a bank megszállottan ügyel a diszkrécióra.

A beszélgetés közben csupán egyszer szakították félbe őket. Egy oldalajtó nyílt ki, és megjelent egy egérképű nő három, aláírásra váró levéllel. Gemütlich bosszúsan ráncolta homlokát a kellemetlen epizód miatt.

– Ön hangsúlyozta, hogy fontosak, Herr Gemütlich. Máskülönben... – mondta a nő. Ha jobban megnézte az ember, nem volt olyan idős, mint első pillantásra látszott; talán negyven lehetett. Szorosan hátrasimított, kontyba fogott haja, tweedkosztümje, pamutharisnyája és lapos sarkú cipője erősen öregítette.

– Ja, ja, ja... – mondta Gemütlich, és kinyújtotta a kezét a levelekért. – Entschuldigung... – szólt vendégének.

A Szemmel németül társalogtak, miután kiderült, hogy Gemütlich akadozva beszél angolul. A Szem viszont felállt, és megeresztett egy apró bókot a jövevény felé.

– Grüss Gott, Fräulein – mondta. A nő zavarodottnak látszott. Gemütlich vendégei nem szoktak felállni egy titkárnő kedvéért. A gesztus láttán Gemütlich megköszörülte a torkát, és az morogta:

– Nos igen, öö... személyi titkárom, Fräulein Hardenberg.

A Szem ezt is megjegyezte, miközben leült.

Aztán biztosították róla, hogy New York-i ügyfelének rendkívül előnyös betéti lehetőséget ajánlanak, és a Szemet kikísérték. Az eljárás ugyanaz volt, mint amit érkezésekor tapasztalt. Az előcsarnokból felhívták az őrt, aki hamarosan megjelent az ajtóban. A Szem elbúcsúzott, és követte a férfit.

Együtt léptek a kis rácsos ajtajú liftbe, amely csörömpölve megindult lefelé. A Szem megkérdezte, használhatja-e a mellékhelyiséget, mielőtt távozik. Az őr úgy ráncolta a szemöldökét, mintha az ilyen természetű testi funkciók egészen szokatlanok lettek volna a Winkler Bankban, de megállította a liftet a félemeleten. A lifttől nem messze lévő, jelzés nélküli faajtóra mutatott, és a Szem bement.

A helyiséget a bank férfi alkalmazottai használták, volt benne egy piszoár, egy vécéfülke, egy mosdókagyló, egy tekercs törülköző és egy beépített szekrény. A Szem jól megnyitotta a vizet, hogy zajt csapjon, és gyorsan körülnézett. Rácsos, lepecsételt ablak az egyik falon, amelyet behálóznak a riasztóberendezés vezetékei – nem lehetetlen, de nem is könnyű. A szellőzést automata ventilátor biztosítja. A szekrényben seprűket, vödröket, tisztítószereket és egy porszívót látott. Szóval mégis van takarítószemélyzet. De vajon mikor dolgoznak? Éjszaka? Hétvégeken? Azok alapján, amit ő tapasztalt, még a takarítók is felügyelettel dolgoznak az irodahelyiségekben. A felügyelőnek vagy az éjjeliőrnek persze könnyen „gondját lehetne viselni”, de ez nem jöhet szóba. Kobi Drór parancsai világosak voltak; nem hagyhatnak nyomot maguk után.

Amikor kilépett a mellékhelyiségből, az őr még mindig ott állt. A Szem észrevette a félemeletről levezető széles márványlépcsők sorát a folyosó végében, szélesen elmosolyodott, arra mutatott, és hosszú léptekkel elindult. Miért is szállna liftbe ilyen rövid útra?

Az őr utánaügetett, lekísérte az előtérbe, és kitessékelte az ajtón. Hallotta, ahogy az önzáró szerkezet nagy réznyelve becsukódik mögötte.

Kíváncsi volt, hogy ha az őr az emeleten lenne, hogyan engedne be a portás egy ügyfelet vagy egy küldöncöt.

Jó időbe telt, amíg a Szem beszámolt Gidi Barcilájnak a bank belső működéséről, legalábbis arról a részéről, amit meg tudott figyelni. A jelentés nem volt valami szívderítő. A nevijjot-csoport főnöke, aki szintén csatlakozott hozzájuk, erősen csóválta a fejét.

Be tudnak törni, mondta. Semmi probléma. Megkeresik és semlegesítik a biztonsági rendszert. De nyom nélkül távozni, az bizony kemény dió. Ott az éjjeliőr, aki valószínűleg rendszeresen bejárja az épületet. És akkor még mindig nem tudják, mit keressenek. Egy széfet? Hol van? Milyen típusú? Mikor gyártották? Kulccsal nyílik, kombinációs zárral, vagy mindkettővel? Órákig tartana. És el kellene hallgattatni az éjjeliőrt. Akkor nyomot hagynának, azt pedig Drór megtiltotta.

A Szem másnap visszarepült Tel-Avivba. Egy sor fénykép segítségével még a távozása előtti délután azonosította Wolfgang Gemütlichet, sőt Fräulein Hardenberget is. A Szem távozása után Barciláj és a nevijjot-csoport főnöke újra összeült tanácskozni.

– Őszintén szólva több információra van szükségem, Gidi. Túl sok mindent nem tudok. A papírokat, amik neked kellenek, biztosan egy széfben tartja. De hol? A faborítás mögött? A földszinten? A titkárnő szobájában? Egy alagsori páncélteremben? Belső információra van szükségünk!

Barciláj felhorkant. Réges-régen, a kiképzés alatt az egyik oktató mindannyiuknak elmondta: nem létezik ember, akinek ne lenne gyenge pontja. Találd meg ezt a pontot, tedd rá az ujjad, és együtt fog működni veled. A következő nap reggelén a nevijjot- és a jarid-csoportok minden tagja megkezdte Wolgang Gemütlich szigorú figyelését.

Úgy tűnt, hogy a gyomorsav-túltengéses bécsi megcáfolja a kiképző szavait.

Steve Laing és Chip Barber komoly problémába ütközött. Jerikó leszállította a választ azokra a kérdésekre, amelyeket egy bagdadi „postaládán” keresztül juttattak el hozzá. Magasra srófolta ugyan az árat, de az amerikai kormány szó nélkül átutalta az összeget a bécsi számlára.

Ha Jerikó adatai pontosak voltak, és ebben nem volt okuk kételkedni, akkor óriási haszonnal bírtak. Nem válaszolt ugyan minden kérdésre, de néhányra igen, és megerősített olyan adatokat, amelyekre csak félig tudták a választ.

Ami a legfontosabb, Jerikó meglehetős pontossággal megnevezett tizenhét olyan helyet, amelyeknek közük volt a tömegpusztító fegyverek gyártásához. Ezek közül a szövetségesek nyolcra már korábban gyanakodtak, bár Jerikó két helyszínt pontosított. A fennmaradó kilenc teljesen új információt jelentett. A legfontosabb annak a föld alatti laboratóriumnak a pontos helye volt, ahol az uránium-235 alapú bomba gyártási előkészületei folytak egy gázdiffúziós centrifugán.

Langley és Barber problémája abban állt, hogyan értesítsék erről a hadsereget úgy, hogy eltussolják: egy magas rangú hírforrással rendelkeznek, aki belülről árulja el Bagdadot.

Nem mintha a kémfőnökök nem bíztak volna a hadseregben. Ez távol állt tőlük; nem véletlenül bíztak rájuk vezető pozíciót. Ugyanakkor a hírszerzés világában létezik egy ősi és kipróbált szabály, amit úgy hívnak: „akire tartozik”. Aki nem tud valamiről, az nem is tudja kiszivárogtatni, még véletlenségből sem. Ha a civil ruhás férfi a semmiből könnyedén produkálta a legújabb célpontok listáját, hány tábornok és ezredes jönne rá arra, honnan erednek az adatok?

A hónap harmadik hetében Barber és Laing személyes találkozón vett részt a szaúdi Hadügyminisztérium alagsorában Buster Glosson tábornokkal, annak a Chuck Horner tábornoknak a helyettesével, aki az Öböl-térségben a légi háborút irányította.

Bár Glosson tábornoknak biztosan volt rendes neve is, senki sem hívta másként, mint Bustemek, vagyis Pusztítónak. Ő kezdte meg és ő is folytatta annak a tervnek a kidolgozását, amelynek alapján Irakra majd átfogó légi csapást mérnek. Ennek köztudomásúlag meg kellett előznie bármilyen szárazföldi hadműveletet.

London és Washington régóta egyetértett abban, hogy Szaddám Huszein hadigépezetét a kuvaiti helyzetre való tekintet nélkül egyszerűen meg kell semmisíteni. Ez főleg azokra a létesítményekre vonatkozott, ahol vegyi gázokat, baktériumtörzseket, illetve atombombát állítottak elő.

A végső légi csapás haditerve előrehaladott állapotban volt már jóval azelőtt, hogy a Sivatagi pajzs lerombolta volna Iraknak Szaúd-Arábia sikeres lerohanásához fűzött reményét. A terv titkos neve Gyors vihar volt, igazi kitervelője pedig Buster Glosson.

November 16-án az ENSZ és a világ különböző nagykövetségei még mindig egyfajta béketerven vakaróztak. Azt szerették volna elérni, hogy a válság egy puskalövés, egy bombatalálat vagy egy rakéta kilövése nélkül érjen véget. Azon a napon a föld alatti helyiségben összegyűlt három férfi mindegyike tudta, hogy ilyen visszakozásra semmi esély.

Barber tömören és lényegre törően beszélt. Glosson bizonyára tudja, hogy az Államok a britekkel együtt hónapok óta próbál nyomára bukkanni annak, hol állítja elő Szaddám a tömegpusztító fegyvereit. Az amerikai légierő tábornoka óvatosan bólintott. Volt egy térképe a folyosón, amelyen több volt a „tüske”, mint egy sündisznón; mindegyik gombostű egy-egy bombázandó célpontot jelölt. És akkor mi van?

Szóval, így Barber, nekiálltunk ellenőrizni a kiviteli engedélyeket, az exportban részt vevő országokat, később pedig azokat a vállalatokat is, amelyek anyaországa teljesítette a szerződéseket. Később sorra kerültek azok a tudósok, akik részt vettek a hadiüzemek felszerelésében. A baj csak az volt, hogy legtöbbjüket elsötétített ablakú buszokban szállították, ott éltek a bázisokon, és soha nem tudták igazán, hol is vannak. És végül, ellenőriztük azokat az építőmunkásokat, akik gyakorlatilag létrehozták Szaddám mérgesgáz-palotáit. Kapásból előjöttek a farbával. Nem győztük hallgatni őket.

Barber átnyújtotta a tábornoknak a célpontok újabb listáját. Glosson érdeklődéssel tanulmányozta őket. Nem jelölték ugyan azokat a koordinátákat, amelyek egy bombatámadás előkészítéséhez szükségesek, de a leírások és a rendelkezésre álló légi felvételek alapján azonosítani lehetett a helyszíneket.

Glosson felmordult. Tudta, hogy az üzemek egy része már szerepel a célpontok listáján; a többi kérdőjelet kapott, míg a maradék teljesen új volt

Felnézett a papírokból.

– Ez mind igaz?

– Tökéletesen – mondta az angol. – Meg vagyunk róla győződve, hogy az építőmunkások jó hírforrásnak számítanak, talán ez idáig a legjobbnak. Megvan a magukhoz való eszük, tudták, mit csinálnak, amikor felhúzták azokat az épületeket, és nyíltan beszélnek, sokkal inkább, mint a tisztviselők.

Glosson felemelkedett ültéből.

– Oké. Számíthatok még hasonlóra?

– Tovább áskálódunk Európában – mondta Barber. – Mihelyt újabb biztos célpontot találunk, átadjuk. Tudja, ezek átkozottul sok mindent eltemettek. Jó mélyen, a sivatagban. És most alapvető fontosságú építkezésekről beszélek.

– Csak mondjátok meg, hova tették őket, és mi rájuk rogyasztjuk a tetőt – mondta a tábornok.

Később Glosson elvitte a listát Chuck Hornernek. Az Egyesült Államok légierejének főnöke alacsonyabb termetű volt, mint Glosson. Szomorú tekintetű, gyűrött férfi volt, vérebábrázattal és egy orrszarvú diplomáciai tehetségével. Ugyanakkor imádta légi és szárazföldi legénységét, ők pedig viszonozták ezt.

Tudták róla, hogy érdekükben megvív a szállítókkal, a bürokratákkal, a politikusokkal, és elmegy akár a Fehér Házig is, ha szükségesnek tartja – mindezt anélkül, hogy változtatna modorán. Aki vele beszélt, tudta: ami a szívén, az a száján.

A Bahreinben, Abu-Dzabiban és Duhajban tett látogatásai során kerülte a Sheratonokat és Hiltonokat, ahol szó szerint folyt az édes élet; inkább együtt kajált a repülősökkel a bázison, és egy függőágyban aludt a legénységi szálláson.

A katonáknak semmi kedvük a képmutatáshoz; gyorsan eldöntik, mit szeretnek, és mit nem. Az amerikai légierő pilótái Chuck Horner kedvéért ősrégi biplánokon is Irakra támadtak volna. A tábornok átnézte a titkosügynökök által szállított listát, és felmordult. A térkép tanúsága szerint két helyszín is a sivatag kellős közepére esett.

– Honnan szedték ezt? – kérdezte Glossontól.

– Azt mondják, beszéltek az ottani építőmunkásokkal – mondta Glosson.

– Ökörség! – mondta a tábornok. – Ezek a faszszopók szereztek maguknak valakit Bagdadban. Buster, erről egy szót sem! Senkinek. Átvesszük a tippjeiket, és feltesszük őket a célpontlistára. – Elhallgatott, gondolkodott, azután hozzátette: – Kíváncsi vagyok, ki az a gazember.

Steve Laing 18-án érkezett haza, akkor, amikor London a konzervatív kormány válságának lázában égett. Az egyik „hátsópados” parlamenti képviselő arra igyekezett felhasználni pártja szabályait, hogy kitaszítsa Margaret Thatcher asszonyt a miniszterelnöki székből.

Laing, bár nagyon fáradt volt, elolvasta az íróasztalán hagyott üzenetet, és felhívta Terry Martint az egyetemen. Mivel a tudós felettébb izgatottnak tűnt, Laing beleegyezett, hogy megigyanak valamit munka után, de csak annyi időre, hogy Laing minél előbb hazajusson végre külvárosi otthonába.

Amikor letelepedtek egy csendes kocsma sarokasztalához a West Enden, Martin egy magnetofont és egy kazettát szedett elő diplomatatáskájából. Megmutatta őket Laingnek, és elmagyarázta, mit kért hetekkel ezelőtt Sean Plummertől, aztán hogyan zajlott le előző heti találkozásuk.

– Lejátsszam neked? – kérdezte.

– Hát, ha a srácok az elemzőközpontban nem értik, átkozottul biztos vagyok benne, hogy én sem fogom – mondta Laing. – Nézd, Sean Plummernek olyan emberei vannak, mint al-Kúri. Ha ők nem mentek vele semmire...

Ennek ellenére udvariasan végighallgatta a felvételt.

– Hallod? – kérdezte Martin izgatottan. – A k hang az „Allah” előtt! Egyáltalán nem arról van szó, hogy a férfi Allah közbenjárását kérné Irak érdekében. Egy titkos kifejezést említ – ez bosszantja föl annyira a másikat. Világos, hogy ezt senkinek sem szabadna nyíltan kiejtenie a száján. Biztosan csak egy nagyon szűk réteg ismeri a szókapcsolatot.

– De mit mond tulajdonképpen? – kérdezte a teljesen zavarodott Laing. Martin értetlenül nézett rá. Hát ez semmit sem fogott fel.

– Azt mondja, nem számít a hatalmas amerikai készülődés, mert „hamarosan a kezünkben lesz a Kabdat Allah”.

Laing még mindig értetlennek látszott.

– Egy fegyver – erősködött Martin –, az kell, hogy legyen. Valami, ami nemsokára a kezükben lesz, és feltartóztatja az amerikaiakat.

– Elnézést a szegényes arabtudásomért – mondta Laing –, de mi az a Kabdat Allah?

– Ó – mondta Martin. – Hát azt jelenti: Isten ökle.