7. fejezet

Rose elfeledkezett a kávéjáról mindaddig, amíg Declan be nem fejezte az edzést. A kávé kihűlt. Felállt, hogy egy friss csészével töltsön magának, amikor a férfi bevonult az ajtón. Körülötte eltörpült a konyha, a férfi nagy volt, aranyló és zavarba ejtő. Legalább a pólóját visszavette, ez határozottan jó dolog volt.

- Kávét? - kérdezte Rose.

Declan bólintott:

- Köszönöm.

Rose remélte, hogy a férfi majd lezuhanyozik, így ki kell mennie a konyhából. Nem ártott volna egy pillanat, amíg lehiggad.

A közelébe érve Rose megérzett egy illatot: a szantálfa halvány aromáját és egy nagyon férfias pézsmaillat keverékét, ami izzadságtól fényes, világosbarna bőréből áradt. Nem - mondta magában Rose határozottan, és egy lépéssel eltávolodott a közeléből. Szuperül néz ki, de olyan illata van, mint valami drognak, és ha Rose odamegy és megkóstolja, lehet, hogy elhajítja a szabadságát, a függetlenségét és a jövőjét egyetlen csókért.

- Elnézést az öltözékemért - mondta Declan.

Már nem azért, de az öltözéke teljesen jó volt, sőt Rose úgy érezte, jobban tenné, ha fogna egy nagy, fekete szemeteszsákot, és ráhúzná a pasasra. Sokkal könnyebb lenne az élete.

- Semmi gond. Itt a Peremben nem sokat adunk a ceremóniára és a formális ruhára.

A férfi pillantása Rose Clean-n-Bright-egyenruhájára esett:

- Miért van magán ez a ruha?

- Ez az egyenruhám. A cégemnél mindenki ilyet hord.

- Borzalmas.

Rose érezte, hogy felállnak a nyakán a pihék. A neonzöld egyenruha tényleg borzasztó volt, de nem értékelte, hogy a férfi ezt meg is jegyezte. Kinyitotta a száját.

- Ennek ellenére maga nagyon bájos benne - tette hozzá a férfi.

- Hízelgéssel nem sokra megy - mondta Rose.

- Ez nem hízelgés - válaszolta a férfi hidegen. - A hízelgéshez túlzás kell. Én csak ténymegállapítást tettem. Maga egy gyönyörű nő, aki egy természetellenes színű, ronda zsákot visel.

Rose a férfira bámult, nemigen értette mit kezdjen ezzel. Ez most bók vagy sértés? Mivel nem tudta eldönteni, ejtette a dolgot.

- Szokás az éjszaka itt alvókat reggelivel kínálni - mondta a férfi.

- Remélem, szereti a Mini Wheatset. Momentán csak ez van itthon.

Rose levett egy zacskó gabonapelyhet a polcról, és két tálkába öntötte.

- Köszönöm, hogy megmentette Jacket. És hogy velük maradt, és palacsintát sütött.

- Azt tettem, amit bármelyik becsületes ember megtett volna - mondta Declan.

- Mégsem vagyok még mindig hajlandó magával menni. - Rose tejet öntött bele, és az egyik tálkát a férfi felé tolta.

- Rendben, vettem. - A férfi habozott, mintha döntésképtelen lenne. - A fiúk nagyon bátrak.

- Köszönöm.

Rose leült szembe vele, és ránézett:

- Tegyük fel, mondjuk, hogy maga teljesíti a próbát. Mik a szándékai velem kapcsolatban? Licitet rendez, és elad a legtöbbet ígérőnek, mint egy értékes tehenet, vagy magának akar megtartani?

A férfi szeme elsötétült:

- Valaki már licitre bocsátotta magát, Rose?

- Ez most nem fontos.

- Épp ellenkezőleg. A rabszolga-kereskedelem tilos Adriangliában. Ha valakik embereket árulnak, nekem tudnom kell róla.

Rose összehúzta a szemét:

- Miért akar tudni róla?

- Elérem, hogy az illető mélyen megbánja.

Rose-nak nem voltak kétségei afelől, hogy meg is teszi.

- Miért érdekli?

- Az én felelősségem a birodalom főnemeseként utánanézni, hogy Adrianglia szabályait betartsák. Ezt komolyan is veszem.

- Mindez nagyon jó - mondta Rose - de még nem válaszolt a kérdésemre. Mik a szándékai velem kapcsolatban?

A férfi előrehajolt. A keménység egy része eltűnt a szeméből. Sötétzölddé változott a szeme:

- Birtokolni óhajtom magát.

- A szó melyik értelmében?

Keskeny mosoly játszadozott a férfi ajkán. Úgy tűnt, teljesen összpontosít, mintha ugrani készülne:

- A szó minden értelmében.

Rose félrenyelte a kávéját.

Georgie botorkált be a konyhába, a szemét dörzsölgetve. Declan azonnal hátradőlt, és fapofát vágott.

Volt egy pillanat, amikor a férfi szeme felvillant, és Rose arra gondolt, hogy becsapja. Mintha csak azért mondta volna mindezt, hogy felbosszantsa. Lehet, hogy tréfált? Nyilván nem. Nem mintha Rose eltűrné, hogy gúnyt űzzön belőle, de úgy tűnt, a fickónak nincs humora.

Rose hozott még egy tálkát, kitöltötte a tejet, és szétosztotta a Mini Wheatset. Georgie felmászott a Declan melletti székbe, és egy kanállal elkezdte piszkálni a gabonapárnácskákat.

- Köszönöm az ételt - mondta Declan, és felvette a saját kanalát.

- Köszönöm az ételt - visszhangozta Georgie. Legalább egy haszna van annak, hogy itt a kékvérű. Georgie úgy köszönt meg valamit, hogy nem kellett rászólni.

Georgie Declanre pillantott, valószínűleg azért, hogy mi lesz a következő lépése. Rose megértette, miért, Declanben volt valami, ami azt sugározta, hogy „férfi”. Nem az arca, habár szívfájdítóan jóképű volt, még ha marcona is. Szép teste volt, és magabiztos fellépése, de ez sem. A kardja sem, sem a köpenye vagy a bőrzekéje. Valami meghatározhatatlan volt a szemében, a levegőben, ami áradt belőle, valami, ami Rose számára megfoghatatlan volt.

Jobb híján mondható volt, hogy Declan férfiasságot árasztott magából. Amolyan „rá számíthatok egy sötét sikátorban”-féle férfiasságot. Amolyan „fejbe kólintja a rosszfiúkat egy székkel, mielőtt lelőnek”-féle férfiasságot. Ha megtámadnák őket, Declan nem habozna közéjük és a veszélyforrás közé vetni magát, mert a férfiak ilyenek. A fiúk védtelenek voltak ezzel szemben.

Más körülmények között talán Rose is az lett volna. De a tapasztalat megtanította Rose-nak, hogy a kékvérűektől félni kell, és kerülni kell őket. Ez a sziklaszilárd férfiasság hatásos színjátékra képes. Minden lépését figyelnie kell.

Declan egy kanálka gabonapelyhet helyezett a szájába. Georgie habozott. Mostanában kész kínszenvedés volt rávenni a fiút, hogy egyen. Állandóan éhes volt, de úgy csipegetett, mint egy kismadár: egy harapás itt, egy harapás ott. És ha nem evett, reszketni kezdett.

Declan rágott, még több gabonapelyhet merített fel a kanállal, a szájába tette, és Georgie-ra pillantott. Georgie megrezzent a zöld szeme erejétől, felemelte a saját kanalát, és enni kezdett.

- Georgie, ma a nagyi vigyáz rád - mondta Rose.

- Miért?

- Mert nem biztonságos elgyalogolni a buszig vagy visszagyalogolni onnan.

Declan szünetet tartott.

- Dolgozni megy? Nem elsősorban a fiúk biztonságával kellene törődnie?

- Nagyon jól tudom, mi a kötelességem. Ha nem dolgozom, nem eszünk. Ilyen egyszerű.

Tovább ettek. Rose Declanre pillantott. A férfi csendben evett, kiélvezett minden falatot. Észrevette, hogy Rose nézi.

- Nagyon finom, köszönöm.

Biztosan jobbhoz szokott. Lehet, hogy csak udvarias.

- Szívesen - mormolta Rose.

Georgie mocorogni kezdett a székében, és Rose-ra pillantott:

- Jack azt mondta, hogy tegnap William-szagod volt.

- Georgie!

Már késő volt. Ragadozóra emlékeztető fény villant Declan szemében. A kékvérű úgy életre kelt, mint egy cápa, amely kiszagolja a vért:

- Ki az a William?

- Semmi köze hozzá! - csattant fel Rose.

- Egy pasi. Szereti az akciófigurákat - mondta Georgie segítőkészen. - Randira hívta Rose-t, de ő nem ment el.

- A nővéred gyakran jár randizni?

- Minden héten - mondta Rose.

- Soha - jelentette ki ugyanakkor Georgie. - Azért, mert Brad Dillon megpróbálta elrabolni a legutolsó randijukon.

Rose rábámult. Ezt meg honnan tudja?

- Mémere mesélte. Brad fejbe vágta Rose-t egy baseballütővel, és Rose erre megégette a villantásával, Jack szerint, és szerintem is, William jó fej. De Brad egy gennylá...

- George! - Rose hangja pengeéles volt. - Menj, mosd meg a fogad, és ébreszd fel a testvéredet.

Georgie lecsusszant a székéről, és kiment.

Declan előrehajolt, arckifejezése jeges volt:

- Ez a William. Hogy néz ki?

- Döbbenetesen jóképű - mondta Rose.

- Ez elég sok férfira illik.

- Nem kell tudnia, hogy néz ki!

- Persze, hogy tudnom kell. Ha találkozom vele, le kell beszélnem arról, hogy udvaroljon magának. Nem akarja, hogy összeverjek valami idegent, ugye?

Rose a mosogatóhoz vitte a tálkáját.

- Rose - szólt oda a férfi. - Ez fontos. Hogy néz ki William?

Rose elmosogatta a tálkáját, kipillantott az ablakon, és meglátta, hogy Leanne Ogletree közeledik a ház felé, meglehetősen határozott léptekkel. Leanne arcán aggodalmas kifejezés ült, amely sápadt maszkká torzította vonásait. Rose akkor sem lepődött volna meg jobban, ha egy rózsaszínű, szivárványfülű elefánt jelent volna meg az ösvényen. Ajkán elhaltak a szavak. Ez mi?

Declan odaállt mellé:

- Ki ez?

- Létezésem egykori csapása. Maradjon idebent, kérem.

Rose nagy levegőt vett, és kilépett a verandára.

Leanne odasietett a lépcsőhöz. Sovány, keskeny csípőjű nő volt, aki szinte mindenütt szúrós volt: szúrós könyök, szúrós térdek, szúrós arc és olyan pillantás, amiről Rose tapasztalatból is tudta, milyen szúrós tud lenni. Az utóbbi négy évben egy árva szót sem beszéltek egymással. Rose visszahúzódott, Leanne pedig nem volt valami nagy társasági lény, főleg azóta, hogy Sarah Walton férjhez ment és elköltözött. A néhány alkalommal, amikor nyilvánosan összefutottak, titkos megegyezéssel nem vettek tudomást a másik létezéséről.

Rohadt nehéz nem venni tudomást valakinek a létezéséről, aki itt áll a veranda mellett.

- Jó reggelt, Leanne - mondta Rose udvariasan.

- Jó reggelt.

Leanne sápadt volt, és kék szemében Rose a félelem szikráját fedezte fel.

Rose vagy egy tucat dolgot mondhatott volna - Sarahról, aki már nem volt hajlandó megismerni Leanne-t, Leanne férjéről, Beau Oglethorpe-ról, aki ismeretlen kalandok felé vette útját, Leanne apjáról, aki a múlt vasárnap is annyira berúgott, hogy elokádta magát a, templomlépcsőn, örökre felháborítva a helyi perem lakó keresztényeket. De Leanne csak állt, félelem volt a szemében, így Rose nem beszélt egyik ilyen térmáról sem.

- Mi a baj? - kérdezte egyszerűen.

- Kenny Jo. Elmentünk meglátogatni Amy Haire-t, hogy segítsünk neki Elsie nagyival. Hiszen ismered...

- Elsie Moore-t? A teadélutánjaival?

- Igen. Bezárkózott a szobájába, és nem hajlandó kijönni. A hintaszékéhez kötözte magát, és amikor Amyvel megpróbáltuk megmozdítani, összekarmolta Amy arcát. Behívtam Kenny Jo-t, hogy segítsen kibogozni a csomót, amíg én lefogom a nagyit. Kenny Jo belépett a szobába, és sikoltozni kezdett. Próbáltam kivinni a szobából, de valami leszakította róla a ruháit. Letépte a pólóját, és megkarmolta a mellkasát. Elsie azt mondja, hogy mi azért nem látjuk, mert rejtőzködik, és a mi varázserőnk nem elég erős hozzá. De Kenny Jo látja.

- Miért hozzám fordulsz? - kérdezte Rose.

- Mert Kenny Jo a te nevedet sikoltozta - nyelt nagyot Leanne, a hangja rekedt volt. - Nézd, tudom, hogy pokollá tettem a gimiben az életedet. De a gyerekemről van szó. Kérlek, segíts megmenteni a fiamat!

- Láttad, hogy bármi is kijött volna a szobából?

Leanne megrázta a fejét:

- Csak éreztem valamit. Hideg volt és nedves.

- Mintha nyálka csúszna végig a hátadon? - Rose megborzongott, eszébe jutott a szörnyeteg, amelyik megtámadta Jacket.

- Igen. Olyan.

- Várj meg itt, kérlek. Egy perc, és itt vagyok.

Rose besietett, lehúzta a padláslétrát, és felmászott, felkattintotta a villanyt. A padlás éveken át azon tárgyak ideiglenes gyűjtőhelye volt, amelyeket apja a kalandjai során talált, és most bizarr tárgyak üdvözölték: régi könyvek, törött fegyverek, furcsa fejtörők, amelyeket ha megoldasz, elvezetnek valamilyen csodálatos, nem létező kincshez, hamisított térképek, olcsó boltokból beszerzett antik holmik...

- Jack! - kiáltotta Rose.

A fiú felszaladt a létrán.

- Szükségem van a keresőlámpásra. Siess!

Jack belélegezte a padlás állott szagát, átkutatta a furcsa tárgyakat, és kihalászta a halomból a lámpást. Egy légi, viharvert tengerészlámpa volt. Nehéz fémaljzatát és díszes tetejét a több évnyi, sós vízzel való találkozás elszínezte. Rose gyengéden megrázta, a tetején levő gyűrűnél fogva. A vastag, erezett üveg mögött kis zöld lény csillant meg.

- Köszönöm!

Rose lemászott, és közben utasításokat osztogatott:

- Maradjatok idebent. Senkit ne engedjetek ki vagy be. Hamarosan visszajövök. Ha ebédre nem jövök vissza, fogjátok a puskákat, és menjetek el a nagyihoz.

A fiúk rábámultak.

- Oké?

- Oké - bólintott Georgie.

- Jack?

- Oké.

- Jó. - Rose elindult kifelé. - Declan?

Apa szobája üres volt, az ágy olyan szépen bevetve, hogy Rose majdnem hanyatt esett. Elsietett mellette, és meglátta a férfit, aki teljes öltözékben, köpenyben, mindennel, kint állt a verandán. Leanne tátott szájjal, némán bámulta.

- Magukkal megyek - jelentette ki a férfi, szavait a zöld íriszekben játszó jeges hűvösséggel nyomatékosítva.

- Miért? - Rose lerohant a verandalépcsőkön. Leanne egy pillanat alatt kijött a Declan okozta transzból, és követte.

- Azok a lények veszélyesek - mondta Declan. - És maga egy nagyon makacs nő. A végén még megöleti magát, csak azért, hogy engem bosszantson.

Rose nem tudta megakadályozni, hogy velük tartson.

- Ahogy gondolja.

A lány elindult az ösvényen, és ok nélkül ideges lett, mert a lénye egy része boldog volt attól, hogy egy hatalmas, izmos, egyméteres kardot viselő férfi a segítőjük.

- Ki ez a pasas? - mormolta Leanne, és utolérte Rose-t.

- Egy férfi, aki hamarosan üres kézzel távozik - mondta Rose.

Amy háza jókora, régi épület volt. Nagyon régen valószínűleg volt egy adott alaprajza, de a Haire család tagjai híresek voltak arról, hogy azt hitték, szorult beléjük némi ácsmesterségbeli tudás, és az évek során több szobát is hozzátoldottak a házhoz. Most összevissza katyvasznak tűnt. A ház egy széles pázsit közepén trónolt, és kis virágágyás, fémhulladék meg négy rozsdás kocsi vette körbe - a kocsik egyike sem járt a forgalomban vagy öt-hat éve. Minél közelebb értek a házhoz, Leanne annál gyorsabban lépkedett.

Rose a mellkasához szorította a lámpást.

- Minek hozta a lámpást? - kérdezte Declan. Nem okozott gondot neki, hogy lépést tartson velük, azokkal a hosszú lábaival.

- Ez egy látólámpa.

- Hogyhogy látólámpa?

- Megmutat olyan varázslatos dolgokat az embereknek, akiknek nincs elég varázserejük, hogy meglássák őket.

Sem Rose-nak, sem a fiúknak nem kellett még soha használniuk, de az apjának egyszer-kétszer kellett, és megesküdött rá, hogy működik. Segít Leanne-nek meglátni a veszélyt. Már ha van.

Declan összevonta a szemöldökét:

- A varázslatot mindenki képes látni.

- A Peremben nem. Néhány emberben itt erősebb a Töredék energiája, mint a Mágiáé.

Felrohantak a lépcsőn. Leanne kivágta az ajtót, Rose megállt, és gyengéden belefújt a lámpás tetejébe vágott háromszög alakú lyukakba. A sápadt zöld fény szélesebb lett, és szétterjedt, halvány smaragdszínűvé színezve a lámpa üvegét.

Declan csettintett az ujjaival.

- Értem! Augustus-spirálként működik. A természetes kilégzés a személyes varázserő darabjait magában hordozza, a lámpásban levő spirál magába szívja és felnagyítja őket azzal, hogy átpörgeti őket a spirálon, majd a megszülető Augustus-hullámot zöld fényként továbbítja.

Irigység vágott Rose-ba. Nagyjából két szót értett abból, amit a férfi mondott, és szeretett volna többet tudni. Felemelte a lámpást, és belekukkantott.

A nappali üres volt. Pontosan Rose-zal szemben, a nappalin túl egy hálószoba volt. Az ajtót szélesre tárták, és az ajtón át Rose meglátta Kenny Jo-t, aki egyedül állt a szoba közepén, tépett pólóban. A mellkasán levő karmolások felszíneseknek látszottak. Kenny jobb oldalán Elsie Moore várt, még mindig a hintaszékéhez kötözve, épp ahogy Leanne mondta. Amy köztük ült a hálószoba padlóján, és átölelte a térdét. Mindhárom gyereke némaságba burkolózva ült körülötte. A deszkapadló, amin ültek, fekete filctollal rajzolt arkán hieroglifákkal volt tele.

Egy lény lesett ki a pamlag mögül, és négy keskeny vágású, szürke füsttől homályos szemével Rose-ra pillantott. Rose sejtette, mi várható a Declan által megidézett kísérteties kép alapján, de most a puszta látványától is majdnem elhányta magát.

- Ó, egek! - kapkodott levegő után Leanne.

Amy felsikoltott, majd azonnal a szájához kapott, és közelebb húzta magához a gyerekeket.

A szörnyeteg legalább egy méter húsz magas volt. Sötétbíbor bőrét ragadós sárga és halványzöld foltok pettyezték, mint valami régi véraláfutás. A lény szája ki nyílt, előtűnt skarlátvörös színű, mély fogsora. Véreb, így nevezte Declan, és a név illett rá.

 

Rose mozgást érzékelt bal felől, és odafordult. Még egy szörnyeteg jelent meg a kanapé mögül, majd egy harmadik vágtatott be a konyhába. Rose felpillantott, és magasabbra emelte a lámpást.

A mennyezet is tele volt vérebekkel. A lidércszerű kutyák lópofájából kivillantak a sárkányfogaik.

Egek, vagy harmincan lehetnek! Rose erősebben szorította a lámpást, hogy ne remegjen a keze.

A legtöbb lény a gyerekeket és Elsie-t rejtő hálószobába nyíló ajtó felett lapult a falhoz. Varázserejük sűrű, visszataszító hullámokban érkezett, át a falon, át az ajtón, le a lenti padlóra. Rose nem látta, de érezte, és éheseknek tűntek.

Csak akkor vette észre, hogy a hieroglifák külső vonala az ajtó előtt két méterrel megszűnt, hirtelen, mintha letörölték volna. Rose karján kiütközött a libabőr.

- A vérebek varázsereje felzabálja a hieroglifákat. Ki kell hoznunk őket!

A szobában Amy a szájára szorította a kezét, és hüppögött. A gyerekek belekapaszkodtak, kivéve Kenny Jo-t, aki egyedül állt, a padlót bámulva.

- Mondtam - jelentette ki halkan. - Én mondtam.

- Oké - mormolta Rose, agyában száguldottak a gondolatok. - Oké, hátra kell mennünk, és megpróbáljuk az ablakon keresztül kihozni őket. - Amint kimondta, tudta, hogy butaság. A vérebek odakint rájuk ugranának. Egyszerűen túl sokan voltak.

- Nem fog menni - suttogta Leanne. - Az ablak csak harminc centi széles.

A plafonról tülekedés zaja hallatszott, ahogy a szörnyetegek rendezték soraikat, hogy szembenézhessenek velük.

- Látnak minket. - Leanne hangja reccsent, mint a száraz gally.

- Nem lesz semmi baj - mondta Rose határozottan. Agya villámgyorsan járt, végiggondolta a lehetőségeket. Egyik sem volt kivitelezhető.

A pamlag melletti szörnyeteg a fejét lesunyva elindult Rose felé, négy szeme ragadozószerű intenzitással függött a lányon.

- Téged akar - hátrált ki Leanne a verandára. - A te varázslatodat akarja.

Újabb szörnyeteg ugrott le a plafonról, megpördült a levegőben, és négy lábon ért földet.

A varázslat az ajtóban újabb húsz centit törölt ki a hieroglifákból.

- Oké. - Rose mélyen beszívta a levegőt. - Csalinak használunk engem. Elvonom a figyelmüket, te pedig bemész a gyerekekért...

Az első szörnyeteg csak három méterre volt tőle.

Egy kemény kéz ragadta meg Rose vállát és Declan mögé repítette. Amint röviden érintkeztek, Rose hatalmas erőt és felszikrázást érzékelt a férfiban. Declan szeme fehéren világított.

- Ne, Declan!

Fantomszél libegtette meg a férfi haját. Szeme csillagként ragyogott.

A szörnyeteg felugrott.

Vakító, hófehér félgömb pattant ki Declanből, úgy vágtatott, mint egy tornádó. Rose-nak elakadt a lélegzete.

Az első véreb eltűnt a levegőben, elnyelte a villantás. A robbanás átszakította a bútort, a tetőt, és faforgácsokkal együtt tűnt el. Declan acsargott. A fehér ragyogás fényesebb lett, egy hosszú pillanatig lángolt, majd eltűnt.

A tető és a túlsó fal eltűnt. Rose felbámult az égre.

Felettük a tiszta eget fekete foltok pettyezték, amelyek egyre nagyobbak és nagyobbak lettek... Törött fadarabok és szörnyetegcafrangok záporoztak a padlóra, hangos csattanással földet érve. Rose pislogott, és a következő pillanatban az ég helyét Declan arca foglalta el.

- Megsérült? - A férfi szeme őszinte aggodalmat tükrözött.

Rose döbbenten hátralépett:

- Nem.

- Jó. - Declan közömbösen átmasírozott a hulladékzáporon, átvágott a szobán, és a kezét nyújtotta Amy felé.

Amy sokkos állapotban bámult rá, és kezét lassan a kezébe tette. A férfi felsegítette.

- Most már biztonságban van.

- Ki maga? - pislogott Amy.

- Lord Camarine vagyok.

Rose megrázta a fejét. Már csak a fényes, hófehér pajzs hiányzott az oldaláról, és az egész testen végigfolyó, földöntúli ragyogás.

- Amy - mondta Elsie Moore recsegős hangján, tekintetét Declanre függesztve. - Azt akarom, hogy vegyél nekem egy új mackót. Egy sárgát.