9. fejezet

Rose a Burger Kingben várt. Húsz perccel múlt tizenegy, és az ebédelős tömeg még nem kezdett gyülekezni. Még épp időben érkezett - két percre rá, hogy belépett, a Clean-n- Bright-kisteherautó gurult be a parkolóba, benne Latoya, Teresa és még néhány nő. Leültek enni, Rose pedig leült gondolkozni.

Rose izgett-mozgott, próbált kényelmesen ülni a kőkemény székben. Nem volt étvágya. Szörnyű, véraláfutás-lila szörnyetegek képei villództak a fejében. A fiúkat a nagyinál hagyta, és Éléonore nagyi nem volt pehelysúlyú ellenfél. Rose mégis ideges volt, megbánta, hogy eljött dolgozni, de Emerson nem hagyott más választási lehetőséget. Azt végképp nem engedhette meg magának, hogy összetépjék a fizetési csekkjét.

Latoya ment el mellette, tálcával a kezében. Magas volt, és még magasabbnak tűnt, teste szikár, keskeny csontozatú, csupa szöglet és hosszú végtag. Fényes haja sűrű, göndör hullámokban omlott le - amelyeket platinaszőkére festetett. A szőke festék kifakult, és Latoya hullámai némi zöld árnyalatban játszottak. Az emberek Csutaknak hívták, persze nem szemtől szembe. Latoyával nem sokan húztak ujjat.

- Kérsz valamit enni?

- Nem. - A nagy sietségben Rose elfelejtett ebédet készíteni, és nem volt pénze.

- Csajszi, enned kell!

Rose megrázta a fejét:

- Nem vagyok éhes, tényleg!

Latoya a pulthoz fordult, ahol az apró Juniper Kozlowski ült a pénztárnál a menedzseri egyenruhájában.

- Nem eszik, June.

June nagyot fújt:

- Ha idejössz hozzám, enned kell, Rose.

- Kösz, de nem vagyok éhes.

Latoya fintorgott:

- Legalább gyere, és ülj oda hozzánk!

- Ha odaülök, akkor megpróbáltok megetetni - mosolygott Rose.

- Mert enned kell! - nyögött fel Latoya. - Nézd, ne aggódj Emerson miatt.

- Egy seggfej, de te vagy az egyik legjobb takarítója.

- Nem aggódom - hazudta Rose. - Kösz, hogy értem jöttetek.

Latoya megrázta a fejét, és átült a bal oldali nagyobb asztalhoz, a többi Clean-n-Bright-csapattaghoz.

Rose kinézett az ablakon. Nem gyakran sajnálta magát, de be kellett ismernie, hogy az utóbbi időben az élet alaposan megpróbálta. Először a kékvérű és most, amint vége lesz a műszakjának, és visszamegy, veszekednie kell Emersonnal a pénze miatt, amiért megdolgozott.

Mindezen aggodalmak közül a kékvérű és a szörnyetegek voltak a legborzasztóbbak. Vérebekre hasonlítottak, karcsú, démoni kopókra, valamilyen borzalmas rémálomból. És varázslatot akartak. A hatalmuk abból táplálkozott. Volt valamiféle célja a támadásuknak? Ha csak találomra támadnak meg embereket, a varázslat vonzza őket, akkor ők négyen, a nagyi, a fiúk és ő lesznek az elsőrendű célpontjaik. Draytonék a perembeli családok közül a legtöbb varázserő birtokosai voltak. Egy Declanhez hasonló kékvérűt biztos nem nyűgöznek le, de a peremlakók között kiemelkedőek voltak. Hogy lenne képes megvédeni a fiúkat?

Rose érezte, ahogy elfogja a pánik, és próbálta csitítani magában. Hazaviszi a döglött vérebet a nagyihoz, amint a műszakjának vége van. Aztán onnantól folytatják.

Ráadásul ott volt Declan is. Fogalma sem volt róla, milyen próba elé állítsa. Mit tegyen? Mit tennének a tündérmesebeli lányok ebben a helyzetben? Megrándult, próbálta felidézni. A legtöbb mesében olyasmi szerepelt, hogy szét kell választani az ocsút a búzától, vagy aranyszálat fonni a szalmából. Nem volt benne biztos, hogy a férfi képes lenne aranyat fonni szalmából, de nem lepődött volna meg, ha sikerül neki. Nem, valami mást kell kitalálnia. Valamit, amiről tudja, hogy működni fog. Valami olyan próbatétel, amiben egy kis trükk is van.

Declan arca jutott eszébe. Micsoda arrogáns seggfej! Az egyenruhájára pillantott. Mi van, ha valamilyen természetellenes színű rondaság?

Azt mondta, hogy ő viszont gyönyörű.

Aman is mondta azt neki, hogy gyönyörű, csodálatos, kedves és okos. Meg azt is mondta neki, hogy szereti, és biztonságban neveli majd a fiúkat. És Rose elkezdett hinni neki, addig a pontig, amíg rá nem jött, hogy a férfi el akarja adni.

Declan ellenség. Különös ellenség, aki kisgyerekeket ment meg szörnyektől, villámcsapásokkal semmisíti meg házak plafonját, és fontos a számára Rose biztonsága. Folyton emlékeztetnie kellett magát arra, hogy a férfi ellenség, mert a jelenléte elképesztő hatással volt rá. Biztosan a magassága miatt. Vagy a kardja miatt. Vagy a villantása hihetetlen ereje miatt. Vagy mindezek miatt...

Vagy amiatt, hogy hihetetlenül jóképű, és vasakarattal kell fegyelmeznie magát, hogy ne gondoljon rá. Amennyire tudta, a férfi nem tudott olvasni a gondolataiban, de sokkal nehezebb lesz megszabadulnia tőle, ha tudja, hogy mi zajlott a fejében ma reggel, amíg a kardjával hadonászott körbekörbe. Felnőttként kell viselkednie: igen, a férfi nagyon jóképű, ő pedig sebezhető. Ma reggel kissé kibillent az egyensúlyából, ennyi az egész.

A férfi villantása már más tészta volt. A legtöbb ember úgy próbált villantani, hogy a kezét fegyverként tartva kinyomta rajta a varázslatot. Tudattalanul erőteljes nyomással formálták a villámot a karjukhoz hasonló formájúvá - egy hosszú szalaggá -, és soha eszükbe sem jutott, hogy más formát is ölthetne. De Declannek sikerült egy tökéletes félgömböt megalkotnia. Rose még mindig naponta gyakorolta a villantást, ha volt rá ideje. Teljesen természetessé vált a számára, és néha észrevette magán, hogy gondolkodás nélkül teszi, úgy, ahogy mások doboltak a lábukkal vagy fészkelődtek. De még soha nem próbálkozott félgömbbel.

Egy pillanat alatt rájött, hogy Declan hogy is csinálja, mielőtt elengedi: magában tartotta a varázslatot, egyre magasabbra és magasabbra emelte a nyomást, majd a teste elejére irányította a figyelmét, és hagyta kibomlani. A villantás egyszerűen kirobbant belőle, és mindent elsodort, ami az útjába került. Gyönyörű volt.

Rose úton a határ felé kétszer megcsinálta. Az övé nagyságrendileg sokkal kisebb volt: puszta suttogás a férfi üvöltéséhez képest, mert még sétálnia és utána dolgoznia is kellett. De tudta, hogy képes rá, és ha elég erőt tesz bele, akkor a villantása mindent elsöprő lesz.

Ó, alig várta, hogy megmutathassa a férfinak. Akkor legalább egy kicsit lejjebb adna abból a fene nagy kékvérű fennhéjázásából. Csak jó alkalom kell.

A férfi nem talált szállást a Peremben. Ez különös. Mikor tanult meg palacsintát sütni? Talán ez is hozzátartozott a kékvérűek neveléséhez: nyolc órakor kardforgatás, kilenckor íjászat, tízkor palacsintasütés...

Latoya átszólt valamit az asztalától.

- Tessék?

- Azt kérdeztem, hogy hívják.

Rose összevonta a szemöldökét:

- Kit hogy hívnak?

- A pasast, akiről álmodozol.

- Nem álmodozom!

Latoya Teresára pillantott. Az idősebb nő bólintott:

- Álmodozik. Az biztos.

Rose a szemét forgatva az ablak felé fordult. Nem álmodozik. A stratégiáját tervezgeti. Kell, hogy Declannek is legyen gyenge pontja valahol. Mindenkinek van gyenge pontja.

Arrogáns. Ez már valami. És nem ismeri a Peremet, Olyan próba elé kell állítania, ami helyismeretet igényel, ami csalóka módon könnyűnek tűnik, olyan könnyűnek, hogy nem is gyürkőzne neki különösebben, csak amikor már késő...

Egy férfi csusszant be a szemközti székbe. Széles válla és zöld szeme volt, és egy Carolina Panthers baseballsapka volt rajta.

Rose döbbenten bámult. A kifakult farmer és a zöld póló tompította a hatást, de nem eléggé. Tudatában volt a döbbent csendnek, amely beállt a másik asztalnál.

- Mit keres maga itt? - sziszegte oda.

- Talán hiányzott a csodás teste látványa - mondta a férfi.

- Mi?

Declan közelebb hajolt:

- Az ígéretem, miszerint nem erőszakolom meg, erre a műintézményre nem vonatkozik, ugye? Úgy emlékszem, csak a házára vonatkozik. Hogyan is hagyhatnék ki ekkora lehetőséget?

- Ha hozzám ér, fejbe vágom ezzel a székkel! - lihegte Rose.

- Nem is tudtam, hogy szereti a kemény udvarlást - mondta a férfi fapofával. - Személy szerint soha nem volt a kedvencem, de még erre is hajlandó vagyok, feltéve, hogy megkapom a végén.

Rose kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.

- Szeretné, hogy csendben legyek? - kérdezte Declan.

- Igen!

- Ha megcsókol, megígérem, hogy hosszú ideig csendben leszek.

A gondolat, hogy Declan lehajol, és megcsókolja, átsüvített az agyán, és az asztal alatt összefonta a karját, hogy elrejtse zavarát.

- Semmilyen érzékenység nincs magában, ugye?

- Magát könnyű felhúzni. - A férfi hátradőlt a székben. - Az öccsének igaza van. Nem jár randizni.

Lelki szemei előtt Rose felkapta a széket, és jól fejbe kólintotta vele a férfit.

- Mit keres maga itt?

- Gondoltam, váltok pár szót a munkaadójával - mondta Declan. - Amy említette, hogy úgy döntött, nem fizet magának.

Amynek nem kellene végighallgatnia mások telefonbeszélgetéseit.

- Nem beszél maga senkivel. Hogy talált rám?

- Követtem. Gyorsan gyalogol, de én megszoktam a menetelést.

- Itt nem járkálhat. Ez itt a Töredék!

- Igen, tudatában vagyok - mondta Declan. - Az átjövetel olyan volt, mintha kirángatták volna a beleimet.

- Meg is halhatott volna.

A férfi vállat vont:

- Kétlem. Fájt, de a fájdalom elmúlt.

Rose egyszer végignézte, ahogy egy mágiabeli karavánvezető megpróbált átmenni a Töredékbe. Feldühítették az árak, és úgy döntött, átmegy, és maga veszi meg a Töredékben az árut, kikerülve a perembeli közvetítőket. Két lépést tett csak a két és fél méteres határon, majd rángógörcsöt kapott. A peremlakók egy-két percig hagyták szenvedni, majd érte mentek, és elvitték. A férfi többet nem panaszkodott az árak miatt. Declan átjövetele kész agónia lehetett. Rose nem igazán tudta, hová tegye a dolgot.

- Honnan szerzett ruhát?

- Leanne-től kaptam. Ragaszkodott hozzá. Azt mondta, hogy a megjelenésem... Hogy is mondta, „ájulásjárványt” idézhet elő.

Szentséges ég.

Declan mögött az ajtó kitárult, és Brad Dillon korzózott be a Burger Kingbe.

- Nicsak-bicsak, ki van itt. Rose Drayton meg a köcsög pasija. Újra találkozunk. - Brad hangja átjárta a Burger Kinget, és Rose tíz tekintet kereszttüzében találta magát. A kasszánál Juniper elfehéredett a dühtől.

Rose dühöngött. Előbb Declan, most Brad. Nem hagyják nyugton.

Brad meggörnyedt a bokszban, kezét farmerja zsebében nyugtatta:

- Várjunk. Maga nem ugyanaz a pasas, mi? Fejlődsz, Rose.

Declan Bradre pillantott, majd vissza Rose-ra:

- Ki ez?

- Senki - mondta Rose, és Bradre nézett. - Követsz, vagy mi van?

- Megláttam a barátodat az utca túloldaláról, és nem bírtam magammal.

Többször is összefutottak már, de így még sohasem követte. Először is Rose mindig tudta, hol találhatja meg - még mindig a Peremben lakott a lakókocsijában, ahol ő volt a legerősebb. Másodszor pedig Rose soha nem sétált be a csapdájába. De most találkozott Williammel, úgy döntött, könnyű préda, és átjött, hogy piszkálja. Csak Declan nem William volt.

- Húzz el, Brad! - kiáltott oda az asztaluktól Latoya.

- Fogd be, Csutak, mielőtt odamegyek, és lenyeletem veled a fogaidat!

Declan zöld szeme megállapodott Rose-on. Brad nem látta a férfi arcát, de Rose igen. Könyörtelen volt és olyan jeges, hogy majdnem kegyetlen:

- Ez lenne Brad?

Rose túlságosan dühös volt, hogy válaszoljon.

- Akarsz még beszélgetni vele? - kérdezte Declan.

- Nem.

A kékvérű felemelkedett:

- Elnézést egy pillanatra - mondta. Bólintott Brad felé. - Menjünk ki csevegni.

Brad kihúzta a kezét a zsebéből:

- Egy kis csevegésre mindig kapható vagyok.

Kimentek a Burger Kingből, balra kanyarodtak. Declan nem túl sietősen haladt, és Brad a jobb oldalán ballagott. Rose utánuk bámult. Na és most?

A kasszánál Juniper odaintett neki sovány karjával.

- Rose, gyere a kiadóablakhoz! Gyere már!

Rose felugrott, és berohant a pult mögé, követte Junipert a hátsó részre, Latoya szorosan a nyomában volt. Átvágott a sütő és a fal között és egy nedves, frissen felmosott felületre ért.

- Vigyázz, nedves, nedves! - kiáltotta Juniper.

Rose megcsúszott a padlón. Rázuhant pár dobozra, és nekiesett az ablaknak. A két férfi háttal állt neki, az autós kiadópulton túl. Juniper megnyomott egy kapcsolót, és Rose meghallotta Declan hangját, amelyet eltorzítottak a légköri zavarok.

- Beszélni akar, most beszélhetünk - mondta Declan.

- Cse...

Az ütés olyan gyors volt, hogy Rose alig látta. Brad hátratántorodott, a gyomrát szorongatta, megrázta a fejét és Declanra vetette magát:

- Te rohadt kis...

Declan ökle előbb Brad bal oldalát érte egy kemény ütéssel. Brad oldalra lépve felnyögött.

- Aúúú! - visította Latoya.

Brad megfordult:

- Én...

Declan ökle Brad gyomorszáját találta le. Brad összegörnyedt. Nyál folyt a szájából hosszú, ragadós csíkban, Kétrét görnyedt, és egy adag habos folyadékot okádott a betonra.

- Fúúúúj, a rohadék! A parkolómba... - fintorgott Juniper.

- Ez az utolsó egy kicsit fájt - mondta Declan. - Csak szépen, lassan. Van ideje.

Brad valami rekedt hangot hallatott, és elbotorkált pár lépést, még mindig összegörnyedve. Vagy tíz másodperccel később kiegyenesedett, és megtörölte a száját a kézfejével.

- Készen áll? - kérdezte Declan.

Brad felemelte az öklét:

- Rohadék f...

Az ütés lesodorta a lábáról. Összegörnyedt a földön, és a gyomrára szorította a kezét.

Declan fölé hajolt:

- Befejezte?

Brad eltorzult arccal bólintott.

- Oké. Ha bármikor Rose-zal akar beszélni, csak szóljon nekem, és végigcsináljuk még egyszer. Megértette?

Brad ismét bólintott.

Declan felállt, és a bejárat felé indult.

Rose őrült iramban rohant visszafelé, a nedves padlón csúszkálva. Mire Declan elérte az ajtót, már elállta az útját:

- Menjünk ki levegőzni egy kicsit.

- Ahogy óhajtja.

Brad ezt a pillanatot választotta, hogy kibotorkáljon a Burger King mögül, füléhez egy mobiltelefont szorított. Amint meglátta őket, szeme tágra nyílt, és elbújt az épület mögé.

Rose vad diadalmámort érzett, de nem volt ideje kiélvezni. Megragadta Declan karját, és félrehúzta a keskeny gyalogjáróra, távol Bradtől, mielőtt meglátná, és úgy döntene, hogy befejezi, amit elkezdett.

- Mégis mit művel?

- Magával sétálgatok.

- Nem jöhet be ide csak úgy, és teheti tönkre az életemet! - Rose nagy levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy lenyugodjon. A férfi segíteni próbált neki, és sok mindent megtett érte. - Évek óta ismerem Bradet. Sok szívességet tett embereknek, olyan szívességeket, amiket nem ember nem felejt el. Ami köztünk történt, az már nagyon régen volt, és már megkapta érte a büntetését. Maga csak új háborút kezdett. Most arra fog játszani, hogy visszavágjon nekem.

- Örömmel várom, hogy megpróbálkozzon vele - mondta Declan olyan szilárd eltökéltséggel, ami fájdalmas dolgokat helyezett kilátásba Brad jövőjét illetően.

- Maga ezt nem érti. Olyan ez, mint Amy háztetője.

- Mi van Amy háztetőjével?

A férfi nem volt ostoba. Ellenkezőleg. Declan valószínűleg a legokosabb férfiak egyike, akivel valaha találkozott. Egyszerűen csak fogalma sem volt róla, milyen az élet egy kis, perembeli városkában. Valószínűleg semmi értelme nem volt olyasvalaki számára, aki nem itt született.

A lány megállt, hogy szembenézhessen Declannel:

- Declan, értékelem, amivel próbálkozik, de nincs szükségem rá, hogy helyettem harcolja meg a harcaimat. Csodálatos lenne, ha az élet egyszerű lenne, és Brad összeverése minden problémámat megoldaná, de a valóságban csak újabb bajokat zúdít rám. Köszönöm, de kérem, menjen el.

Declan tekintete végigfutott rajta:

- Rendben van, hölgyem.

Megfordult, és elindult.

Rose figyelte a távolodó férfit, és elindult vissza az étterembe. Brad megalázása majd kísérteni fogja. Tudta, hogy így lesz, de nagyon megérte. Felidézte, ahogy ott mászott az aszfalton, és ettől majdnem szökdécselni kezdett. Latoya kivágta a Burger King ajtaját:

- Az új pasid egy pszichopata gyilkos!

- Nem, nem az. És nem is a...

- Hidd el, szerintem ez egy Navy SEAL-es vagy valami ilyesmi. Amolyan kommandós vadőr muksó. Tudod, az a fajta, aki úgy éli túl az erdőben, hogy bogarakat eszik, és egy kézifegyverrel meg egy kis kődarabbal leterít egy egész tábornyi terroristát.

Rose megrázta a fejét.

- És jól néz ki - tette hozzá Teresa. - Akárcsak a másik pasas.

Latoya szeme felragyogott:

- Milyen másik pasas?

Emerson hangja visszhangzott kis irodája falai között, és Rose feje zúgni kezdett tőle.

- Azt képzeli, hogy csak úgy kihagyhat egy reggelt, és nem tudom meg?!

Rose visszafogta magát, és szembenézett Emersonnal. Vékony férfi volt, átlagos magasságú, kopaszodott, és őzikeszeme volt. Emerson egy régi, helyi családból származott. A nagyapja biztosításokkal foglalkozott, az apja kiterjesztette az üzletet, és az öccse még mindig azzal foglalkozott, de Emerson képtelen volt maradandót alkotni. Arrogáns volt, lekezelő, és könnyen elvesztette az önuralmát, ezért borzalmas kereskedő volt. Amikor az emberek biztosítást vesznek, azt akarják, hogy megnyugtassák őket, de Emerson csak egyvalamit tudott felmutatni nekik: saját, felfuvalkodott énjét.

Két órával azután, hogy elhagyták a Burger Kinget, acsargó dühvel telefonált nekik, és követelte, hogy Latoya vigye vissza Rose-t az irodájába a műszak végén. Láthatóan azért, hogy maradandó halláskárosodást okozzon neki.

- Mit tud felhozni a mentségére?

- Volt egy kis zűr Amy Haire házánál...

- Leszarom. - A lányra bámult, orrlyukai kitágultak. - Erre a hétre nem fizetem ki.

- Emerson!

- Mi az? Azt akarja mondani, hogy törvénytelen, és nem tehetem meg? Pedig most megteszem!

Rose a fogát csikorgatta. Emerson mindig is egy seggfej volt, de ezzel túl messzire ment.

- Két éve egyetlen napot sem hagytam ki a munkából!

Emerson felnevetett.

- Tudja mit? Meggondoltam magam. Inkább ki van rúgva.

- Kirúgva?

- Lógás miatt. Panaszt akar tenni? Tessék csak. Ki a franc fogja meghallgatni? Maga illegálisan van itt, és azt teszek magával, amit csak akarok.

Kinyitotta a száját, hogy folytassa a tirádát, de amikor meglátta Rose arckifejezését, inkább becsukta.

- Azt tesz, amitől tud aludni éjszaka, Emerson - mondta Rose semleges hangon. - De soha ne jöjjön a Perembe úgy, hogy megtudom, hogy arra jár.

Megfordult, kijött az irodából, és lépkedett tovább a folyosón, kifelé. Latoya sehol nem volt látható - megrémítette Emerson hisztériája. Így mentek a dolgok a Perem vidékén: minden család magáért felel. Barát vagy ellenség, Latoya nem engedi, hogy a saját állása veszélybe kerüljön.

Rose megállt a járdaszegélynél, és rábámult Emerson piros Honda SUV-jára, amelyen egyedi rendszámtábla volt: a FŐNÖKFAZON feliratot viselte. Főnökfazon. Jaj, de kis humoros.

Rose bénult volt. Még nem fogta fel, gondolta. Végül majd felfogja, és akkor valószínűleg elbújik valahol, és jól kisírja magát.

Rose a vállára vetette a táskáját, és elindult.