26. fejezet
Rose kinyitotta a szemét. Nappal volt.
Fölötte plafon nyújtózott, egy túlságosan is ismerős, sárga folttal. A folt két éve jelent meg, rögtön azután, hogy Jack hiúzalakban felkergetett egy kandúrt a padlásra. Rose régóta gyanította, hogy az bizony macskahúgy.
- Hát itt vagy - mondta nagyi halkan.
Rose tágra nyílt szemmel nézett rá. Borzalmas félelem kerítette hatalmába:
- Declan?
- Életben van, de nem sokon múlt. Ma reggel evett egy kis húslevest, ebből gondolom, hogy túléli.
- A fiúk?
- Jól vannak. Ők jól vannak. Thad meghalt. Tom Buckwell lábát le kellett vágni. Jennifer és Ru odavesztek, de ettől eltekintve túléltük a vihart.
Rose nagy levegőt vett.
Könnyek gyűltek nagyi kék szemében:
- Soha többé, hallottad? Soha többé! Ha még egyszer ilyesmi történik, te szépen kimész a Töredékbe, és hagyod, hogy valaki más harcoljon meg helyetted!
- Jól van. - Rose kinyúlt, és megérintette a kezét. - Jól van.
- Majdnem meghaltál, kicsim. A kékvérűd rángatott vissza a halálból, kiabálva, rugdalózva.
- Mi lett Williammel?
- Elment. Eltűnt, miután minden véget ért. Egy szót sem szólt.
Declan jelent meg az ajtóban. Rose meglátta, és nagyot nyelt. Nagyi csendesen felállt, és arrébb lépett. Rose kinyújtotta a kezét. Declan bebotorkált a szobába, és leguggolt mellé. Rose megfogta a kezét, és elaludt.
Rose az ágyában ébredt. Az ablakon bejövő fény késő reggelt ígért. Többször is felébredt az éjszaka folyamán, rettegve, hogy csak álmodta, hogy él, és Declan ott van vele. A férfi az ágya mellett aludt egy halom pokrócon, és Rose valahányszor megrémült, Declan ott volt, amíg Rose végül lemászott az ágyról, és odafeküdt mellé, a karjaiban aludt el. Amikor legközelebb felébredt, Jacket ott találta összegömbölyödve a lábuknál, George pedig az ágyában feküdt, és aludt.
Mostanra a fiúk és Declan elmentek, és Rose újra a saját ágyában volt. Nem félt. Tudta, hogy Declan nem menne el nélküle.
Az egész valahogy nem tűnt valóságosnak. Már régóta feküdt, érezte az ujjai alatt a lepedő anyagát, és próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez valóságos, hogy ez nem valamiféle hallucináció, ami lepereg az elméjében, miközben haldokolva fekszik a templom padlóján. Nem sikerült meggyőznie magát, és végül nagy nehezen felült. Ha ez hallucináció, akkor legalább kiélvezi, amíg tart.
Az izmok a lábában puhák voltak, mint a nedves gyapjú, de sikerült kiérnie a fürdőszobába, aztán a konyhába, mielőtt a lába felmondta volna a szolgálatot.
- Rose! - nagyi visszaejtette a gőzölgő teáskannát a tűzhelyre, és elkapta Rose-t, majd besegítette egy székbe.
- Hol vannak?
- Odakint. Declan sétálni ment. Még nem tud futni, de nem bír megmaradni az ágyban. A huligánokat elzavartam, hogy menjenek vele, nehogy elájuljon nekem. Tessék. - Nagyi egy tálka csokis reggelizőpelyhet tett elé.
Rose egy kanálkával a szájába tett.
- Ó, istenem. Ez a legfinomabb, amit valaha kóstoltam.
- Ez azért van, mert négy napja nem ettél.
A gabonapehely ropogott a szájában. Kiürítette a tálkát, és azonnal rosszul lett.
- Kérsz még? - csillant fel nagyi szeme.
- Inkább nem. Már ez is visszakívánkozik.
- Igyál egy kis teát, az segít.
Rose beleivott a forró, illatos teába:
- Mi lett a szerkezettel?
- Jeremiah és a többiek kivonszolták a Töredékbe. Láncfűrésszel szétvágták, ami kijött belőle. A rohadék a határon túl persze rögtön leállt. Betont öntöttek rá, elvitték a partra, és belehajították az óceánba. A saját szememmel láttam. A kékvérűd addig nem nyughatott, amíg én is velük nem mentem. Befejeznéd, hogy kibámulsz az ablakon? Úgyis mindjárt visszajön.
Rose belebámult a teájába.
- És ti ketten hogy álltok most? - kérdezte nagyi halkan.
- Nem igazán tudom - mondta Rose.
- Tervezi, hogy amint tud, elindul a Mágiába. Elhatározta, hogy magával visz.
- Szerinted menjek vele?
Zavart kifejezés ült ki nagyi arcára:
- Ilyenkor a hajlott kor bölcsessége találkozik az ifjúkor szenvedélyével. Tudod, mi történik akkor?
Rose felsóhajtott:
- Mindjárt megtudom...
- A bölcsesség összezúzza az ifjúság álmait, és te többé nem állsz szóba a nagyanyáddal. - Éléonore nagyi összekulcsolta a kezét. - Tudod, hogy szeretlek, Rose. El kell mondanom ezt neked, még akkor is, ha lehet, hogy gyűlölni fogsz érte. Nem voltam szerencsés a szerelemben. Őrülten szerelmes voltam. Szenvedélyesen. Az én szerelmem olyan volt, hogy olyan tűzzel égett, hogy elvakított. Amikor a tűz végre lankadt annyira, hogy tisztán láthattam, rájöttem, hogy leginkább egy olyan férfira van szükségem, akire számíthatok. Olyasvalakire, aki mellettem lesz, jóban-rosszban. És Cletus ezt az egyet tagadta meg tőlem. Szeretett. Kívánt. Felgyújtotta az ágyunkat. De amikor szükségem volt rá, és egy pillanatra nem néztem oda, eltűnt, valami lidércfényt üldözött. Tehát amikor ezt mondom neked, vedd számításba, hogy egy életnyi keserű csalódottság beszél belőlem.
Rose pislogott.
- A te Declaned egy álom. Bátor, magabiztos, erős, kedves. Ne felejtsük el, hogy gazdag és nemesi származású.
- Emellett arrogáns, leereszkedő, zsarnoki és lenéző - mosolygott Rose.
- Csitt. A véleményemet kérdezted, most megkapod. Declan minden, amit egy nő kívánhat. És a külseje... - Nagyi beletörődően sóhajtott. - Hát tudod, milyen a külseje. Több mint száz évet megéltem, de még az én szívem is hevesebben ver, ha elmegy mellettem. Meg kell kérdezned magadtól, hogy mit akar egy ilyen férfi egy ilyen nőtől, mint amilyen te vagy?
- Azt hiszem, feleségül akar venni. Egyértelművé tettem számára, hogy nem leszek a játékszere.
- Az őszinte véleményemet kérted. - Éléonore ismét a kezét forgatta. - Te az unokám vagy, Rose. Nincs nálad szebb vagy okosabb lány. A világon mindenből a legjobbat érdemled, és ha hatalmamban állna, megadnám neked. De te és Declan nem ugyanabban a világban éltek. Azt hiszem, te szereted őt. Most igen. De vajon ő szerete olyan mélyen, hogy egy életet eltöltsön melletted? Annyi minden történt. Mindkettőtöket elragadta ez az életre-halálra szóló, izgalmas kaland. De neki végül haza kell mennie, és mi lesz, ha visszatér a régi életéhez, és a családja meg a barátai meglátnak téged? Ezek nemesek, Rose. Előjogokkal teli életbe születtek bele, és nem tudják, milyen összehúzni a nadrágszíjat és kuporgatni, hogy legyen miből kenyeret venni a gyerekeknek. Talán Declan most megérti, na de a szülei? Mi van, ha mindezek ellenére elhatározta, hogy feleségül vesz, és a szülei kitagadják? Keserűbb, keményebb ember lehet így belőle. Talán mindig téged okolna érte. Soha nem engedi majd elfelejtened, hogy mindent odadobott érted.
Rose a csészéjébe bámult.
- Ha elmész vele, úgy kell elmenned, hogy tudod: egy gazdag férfi szeretőjeként is végezheted, de az is lehet, hogy mindene odavész miattad - mondta nagyi. - Nem hinném, hogy ezt akarod. Szerintem túlságosan is szereted. Attól félek, hogy összetöri a szíved. Tessék, kimondtam. Gondolkozz el rajta, Rose! Gondolkozz el alaposan, mielőtt hagyod, hogy darabjaidra törjön.
Rose a verandán ült. Gondolta, hogy illett volna felállnia, de nem érezte teljesen jól magát. Declan a füvön várt, előtte állt. Tudta, hogy a nagyi ott áll a háta mögött. A gyerekek a bal oldali korláton ültek.
Három napba telt, hogy utazásra kész állapotba hozza magát. Declan három napot töltött el mellette, mialatt megmutatta neki, milyen is lehetne az életük. Ez nagyon nehéz beszélgetés lesz.
- Tehát a harmadik próbatétel - mondta Rose.
Declan elmosolyodott, és Rose szíve meglódult.
- Adhatnál valami könnyű feladatot. Kérj meg, hogy szedjek neked virágot.
- Nem tehetem.
A mosoly eltűnt a férfi arcáról:
- Rendben van.
Rose nagy levegőt vett:
- Azt akarom, hogy bízz bennem.
Egyszerre fázott, és melege volt. Idegesség szurkálta a bőrét, mintha kisgyerek lenne, aki összetört valami értékes csecsebecsét, és azt várja, hogy a szülei kiabálni fognak vele.
- Ha kiállod a próbákat, elnyered a jogot, hogy uralkodj felettem. Teljes mértékben hozzád fogok tartozni. A birtokodba kerülök.
- Egyszerűen azért fogalmaztam meg így az esküt, mert nekem akkor a leginkább előnyömre vált - mondta Declan. - Nem akarom, hogy a birtokom légy, Rose. Azt akarom, hogy akarj engem. És szerintem akarsz is.
Rose nem hagyhatta, hogy a férfi eltérítse.
- Értem, miért tettél így. De a tény az tény: teljesen meg kell bíznod bennem, hogy hagyjalak nyerni.
A férfi égnek emelte a karját. Hangja hűvös lett:
- Azt akarod, hogy itt, helyben feleségül vegyelek? Ha ez a módja, hogy az enyém legyél, megteszem.
Rose felnyögött:
- Pontosan ezt nem akarom.
- Akkor mit akarsz?
Rose egyenesen tartotta magát:
- Írj alá három állampolgársági elismervényt nekem és a gyerekeknek. Veled megyek a Mágiába. Bemutatsz a családodnak és a barátaidnak. Ha egy hónap múlva még mindig feleségül akarsz venni, hozzád megyek.
Declan rámeredt:
- Mi lenne a célja ennek?
- Megadod nekem a hatalmat, hogy fogjam a dokumentumot, és eltűnjek, amint elértük a Mágiát.
- Attól félsz, hogy rosszul bánok veled?
- Ez a bizalomról szól, Declan. Megbízom benned. Elvihetsz a Mágiába, és bízom benned, hogy nem ölöd meg a gyerekeket, hogy nem adsz el a legtöbbet ígérőnek, hogy nem teszel a szeretőddé csak azért, hogy utána elhagyj valami nemes hölgy kedvéért, akin megakad a szemed. Te pedig megbízol bennem, hogy saját, szabad akaratomból tartok veled és megyek hozzád, nem pedig valami ostoba kihívás miatt.
A férfi arca jeges hidegséget tükrözött:
- Ezt gondolod rólam? Azt hiszed, olyan ember vagyok, aki gyerekeket ölne és kihasználna téged?
- Nem - mondta Rose. - Nem hiszem ezt. Veled akarok lenni, Declan, nagyon szeretlek. De lehet, hogy a családod gyűlölne, és talán meg is gondolhatod magad. Ha úgy csináljuk, ahogy én akarom, lesz egy egérutad. Semmit nem veszítesz.
- Tehát te azt akarod, hogy bízzak meg benned, te viszont nem bízol bennem - mondta Declan.
- Ez benne a kihívás - mondta Rose. - Három okirat, harminc nap. Nem fogok kihátrálni belőle.
A férfi arckifejezése nem változott.
- George, van egy fadoboz a szobámban. Légy szíves, hozd ide. Megkapjátok az okiratotokat - mondta. - Kezdjetek csomagolni.
Egy egész napba telt összecsomagolni azt a keveset, amijük volt. Kevés holmival kellett utazniuk, nem többel, mint amennyit el tudnak vinni. Rose becsomagolt mindenkinek néhány váltás ruhát. A gyerekek vitték a játékaikat és az Inuyasha három kötetét. A töredékbéli pénz értéktelen a Mágiában, így Rose mindet a nagyanyjának adta. Egyetlen fillér nélkül megy át a Mágiába.
Declan visszaváltozott a mágiai kékvérűvé. A szürke bőr páncélzat, a kard, a zsák és a farkasköpeny újra előkerült. A gőgös arckifejezés szintén. Declan két szónál többet nem beszélt vele.
Könnyes búcsút vettek nagyitól.
- Gyere velem! - mondta Rose. - Kérlek!
Éléonore csak megölelte. - Akkor sem hagyhattam volna el Cletust, ha akartam volna. Nem volt hová mennem, és nem tudtam hogyan átkelni az óceánon. De neked lesz választásod. Ha nem működik, ide mindig visszajöhetsz. Mindig, Rose. Történjen bármi, nem fogok kérdezősködni. Hadd tegyem meg ezt neked. Akkor jobban alszom majd.
- Jövő nyáron visszajövünk látogatóba - ígérte Rose.
Ahogy elindultak az Erdőbe vezető ösvényen, Rose visszanézett, és meglátta nagyit a verandán. Az arcán gyámoltalan kifejezés ült.
George szipákolt.
- Jövő nyáron rábeszéljük, hogy visszajöjjön velünk - mondta neki Rose.
A nap nagyobb részében gyalogoltak. Az Erdő minden egyes lépéssel egyre magasabb és sötétebb lett, a fák sűrűbben álltak, az ágak göcsörtösebbek voltak. Különös lények futottak át a lombok között, és bizarr virágok nőttek a gyökerek között, mint fehér és narancsszínű jelzőtüzek.
Végül Declan megállt.
- A határ - mondta.
Az igazság pillanata. Vajon van-e elég varázserejük az átkeléshez? Rose kézen fogta a fiúkat, és tett egy lépést. Valami nagy nyomás taglózta le. Levegőért kapkodott a hirtelen súlytól, és tett még egy lépést, majd még egyet és még egyet.
És aztán odaát voltak.
Hihetetlen könnyebbség töltötte el. A varázserő ott pulzált benne, vibrált, erős volt, és Rose elnevette magát a boldogságtól.
Declan benyúlt a bőrzekéjébe, és elővett egy kis sípot. Éles hang vágott át az Erdőn. A sípból varázslat lövellt elő. Gyors patacsattogás válaszolt rá, és egy nagy állat fúrta keresztül magát a bokrokon. Válltájon zömök volt és tömzsi, mély mellkasa és erős lába volt - mintha kereszteztek volna egy Budweiser-mént és egy vad kost. Félrehajtotta a fejét, amin két acélvégű szarv nőtt, és az orrával gyengéden megbökte Declant.
- Kaff a neve - mondta Declan.
A ló válaszul kaffantott. Nyeregkápára akasztható zsákokba pakolták át a holmijukat, Jack és George poggyászát feltették Kaff hátára, és elindultak.
Két nappal később végre kiértek az Erdőből egy útra. Declan sürgette őket, és éjszakára megérkeztek egy településhez.
Takaros kisváros volt, kikövezett főútja egy dombra futott fel. Két- és háromemeletes házak pettyezték a domboldalt a zöldellő tájban. Némelyik fehérre volt meszelve, némelyik rózsaszín és sárga kőből épült, a legtöbbnek a tetejét pirosnarancsos pala fedte. Itt-ott varázslatos utcai lámpák pislákoltak.
Némelyik épületnek furcsa kupolája volt, másoknak a falaira különös, kacskaringós hieroglifákat véstek.
Kis hintó gördült el mellettük, felfelé tartott a dombra. Ló nem volt elé fogva.
Declan kivezette őket az útra, el egy magas, zölden égő lámpaoszloppal jelzett, széles épülethez.
Egy sötét hajú fiú szaladt elő, hogy elvegye Kaff kantárszárát, és mélyen meghajolt.
- Uram!
- Halkan! - szólt rá Declan, és a Kaff hátán alvó két fiúra mutatott. Egy érmét vetett oda a fiúnak. Sokkal kisebb volt, mint a zsozsó, amit Rose-nak fizetett. - Családi lakosztály, legfelső emelet. És vacsora négy személyre.
Két egybenyíló szobát kaptak a második emeleti folyosó végén. A szobák tiszták és szépek voltak. Valamilyen oknál fogva Rose füstös, középkori fogadót várt, de ehelyett a szobák szinte modernek voltak, eltekintve attól, hogy nem voltak konnektorok, nem volt tévé vagy bármi olyasmi, amit konnektorba kellett volna dugni. A falak halvány barackszínűek voltak, a padló aranyló fából készült. Egy ajtó kötötte össze a szobákat, mindkét szobában baldachinos ágy állt, és puha, sötétvörös székek. A falakra felszerelt elegáns, harangvirág alakú lámpák szűrt fényt szórtak szét.
A fogadós a megfelelő szobában az ágyra helyezte Jacket, majd visszavonult. Declan George-ot Jack mellé tette le.
Rose kiment a fürdőszobába. Talált vécét, dupla mosdót és egy zuhanyzót, hatalmas, földbe süllyesztett káddal. Egy köntös lógott a fogason, olyan átlagos, hogy Rose majdnem felnevetett. Hirtelen rájött, hogy bűzlik. Gyorsan levetkőzött és bemászott a kádba - nem vágyott másra, csak hogy lemoshassa az erdőben töltött három napot magáról. Kis időbe telt, mire rájött, hogy mit rejtenek a csavaros zöld és kék üvegek, de végül tisztán és mandarinillatúan lépett ki a kádból, bolyhos, krémszínű törülközőbe burkolózva.
Úgy tűnt, nincs áram, de a víznyomás kiváló volt, és a víz forró. Majd meg kell kérdeznie róla Declant.
Lábujjhegyen elosont az alvó gyerekek mellett, át a második szobába, és levegőért kapkodott, amikor Declan ráugrott, és lesodorta a lábáról. Ajka hozzáért Rose ajkához, és a lány elolvadt. Annyira hiányzott neki, hogy majdnem sírva fakadt.
A férfi hangja vágytól volt rekedtes:
- Hiányoztál.
Rose az ajkára tette a kezét:
- Sss, a gyerekek...
Declan az ajtó felé pillantott és elbődült:
- Gyerekek!
Rose felsikkantott, azt várta, hogy Jack vagy Georgie rohan be az ajtón. Declan odanyúlt, kitárta az ajtót és megmutatta neki, hogy a fiúk a másik szobában alszanak.
- Hangszigetelt - mondta, és becsukta az ajtót. - Mi halljuk őket, de ők nem hallanak minket. Sikoltozhatsz, amennyit csak akarsz.
- Tehát teljesen ki vagyok szolgáltatva neked? - kacagott Rose.
A férfi az ágyhoz vitte:
- Ki leszel...
Jóval később Rose, akinek melege volt, és nevetségesen boldog volt, a férfi karján nyugtatta a fejét. Declan teste az övéhez nyomódott.
- Tehát így gondolod a lassú és érzékit?
- Nagyjából - mondta Declan. - Magyarázd meg nekem a harminc napot.
- Rajtad áll, hogy meggondolod-e magad - mondta Rose. - Félek, hogy kiszeretsz belőlem. Félek, hogy a családod utálni fog, és aztán csak azért veszel majd el, hogy megments, de számkivetett leszel, és életed végéig engem fogsz okolni azért, mert kitagadtak.
A férfi mellkasa megreszketett, és Rose rájött, hogy a nevetését próbálja visszatartani. Rose dühödten bámult rá.
- Szeretnék adni neked egy esélyt, te idióta! Nem akarom, hogy azt érezd, hogy kötelességed megtenni.
A férfi nevetésben tört ki. Rose felnyögött, és összegömbölyödött.
- Én döntöttem - mondta a férfi. - Sőt, mindent megtettem, ami a hatalmamban állt, hogy idehozzalak az ágyamba, és nagyon keményen meg kellett dolgoznom érte. Nem adtam okot neked, hogy azt gondold, hogy el foglak hagyni, vagy hogy megölöm a gyerekeket, és az út szélén hagyom őket. Igazán, ez zseniális volt. Kicsit megsértődtem.
Rose a férfira bámult:
- A „megsértődtem” három napi némasági fogadalmat jelentett.
A férfi magához húzta:
- Nem azért teszem, hogy megmentselek. Teljesen önző okból teszem: szeretlek, és nem akarok nélküled élni.
- Én is szeretlek - mondta Rose.
- Házasodjunk össze most! - ajánlotta a férfi. - Reggel lemegyünk a magisztrátusba...
- Harminc nap - mondta Rose határozottan. - Miután a szüleid megismertek.
- Lehetetlen egy nőszemély vagy! - jelentette ki Declan gyászosan.
- Nem szeretnél, ha nem volnék az - emlékeztette Rose.
- Ez igaz.
A lány megcsókolta. A férfi köré fonta a karját, és rámosolygott. A holnap új gondokat hoz, de ebben a pillanatban Rose teljesen és tökéletesen boldog volt.
A kastély hatalmas volt. Úgy terpeszkedett el egy hegy tetején, mint valami kuporgó sárkány: elöl szájként egy jól megerősített bejárat volt, amelyet hosszúkás falrész követett, a sárkány nyakaként. Aztán a lábaként egy magas, kerek alaprajzú torony nyúlt fel az égbe, utána pedig egy sor megerősített épület következett, melyeket egy magas fal zárt körbe, egy szikla peremén végigfutó szegecses mellvéddel - ez olyan volt, mintha a sárkány hatalmas farka lenne. A kortól megsötétült barna kő csak erősítette az illúziót. Rose tátott szájjal nézte.
- Csak kívülről ilyen szigorú - mondta Declan. - Belülről nagyon nyitott. A Déli Tartományok hercegnője kedveli a természetes fényt és a libbenős függönyöket. Gyorsan elintézzük, ígérem. Bemegyünk, jelentkezem a hercegnél, és elindulunk Camarine kastélyába.
Rose vállat vont, próbált enyhíteni a lapockái között megülő nyomáson. A lova, Declan Kaffjának egy kisebb változata, azonnal reagált: egy helyben táncolni kezdett. Declan az első városban vásárolta ezt a lovat neki. A gyerekek is kaptak egy-egy mént. George úgy ült a lovon, mintha lovaglásra született volna, míg Jack nagyrészt csak kapaszkodott a lóba, és minden bukkanónál kieresztette a karmát, míg végül ló és lovasa is vak pánikban robogott tovább.
Az Adrianglián át vezető út majdnem egy hétbe telt. Az első napi lovaglás után Rose és a gyerekek belső combját is feltörte a nyereg, utána lassan, de fokozatosan megszokták. Az ország különös volt, helyenként tiszta és csodálatos, helyenként pedig sötét. A tájat itt-ott romok tarkították, régi háborúk sebei. Rose megpróbált felkészülni a lehetőségre, hogy talán nem fog tetszeni neki a Mágia, de tetszett neki - erdőfoltjaival, ló nélküli hintóival és az út mentén varázslattal játszadozó gyerekekkel.
Rose teljes mértékben tévedett Declan státuszát illetően. Tudta, hogy a férfi marsall, de nem tudta, hogy ez mivel jár. Az emberek meghajoltak előtte. Amikor áthaladt egy városon, jelentéseket hoztak neki, általában a helyi katonaság parancsnoka. Minden megálló munkamegálló is volt. Amikor valaki először szólította Rose-t „úrnőm”-nek, hagyta elmenni a füle mellett. Mindent megpróbált, hogy ne hozza a férfit kellemetlen helyzetbe. Sajnos tudta, hogy ez csak addig sikerül, amíg nem találkozik más nemesekkel is.
Most azonban szembe kell néznie a Déli Tartományok hercegével. Ő az a férfi, akinek Declan felel. A férfi, akire Rose kétségbeesetten szeretett volna jó benyomást tenni, még jobban, mint Declan szüleire. Rose még mindig a farmerját és a pólóját viselte. Haja még mindig rövid és borzas volt. Még mindig nem volt kifinomult. Még mindig Rose volt. És Declan eltökélte, hogy berángatja a kastélyba.
Fellovagoltak az úton. Ennek nagyon rossz vége lesz. Áthaladtak a várkapu alatt. Declan csupán bólintott a szürke és kék ruhába öltözött őröknek. Mindenki meghajolt, Declan leugrott Kaff hátáról, és lesegítette Rose-t. A gyerekek is leszálltak, és Declan elindult a kapu felé.
- Azt gondoltam, hogy szerintem mi itt kint maradunk - mondta Rose. - Megvárunk.
- „Drága Declan, hol a menyasszonyod?” „Ja, odakint hagytam, kegyelmes uram.” - Declan megrázta a fejét. - Nem hinném.
Kézen fogta Rose-t, gyengéden, de a lány teljes bizonyossággal tudta belőle, hogy ezt nem úszhatja meg, majd beirányította a fogadóterembe. A lány előtt széles terem tárult fel, ami felfelé vezető lépcsősorral ért véget. A lépcsősor mindkét oldalán boltíves bejáratok voltak, melyek egy nagy csarnokba nyíltak. A padló régi, kopott kő volt. Szőttesek lógtak a falakon. Kis fák és színes virágok lógtak a falak mentén, hatalmas cserepekben. A csarnok meglepően vidámnak tűnt, számtalan ablaka csak úgy ontotta a fényt.
Egy férfi jelent meg. Haja ezüstszínű volt, ruhája fekete bőr, arca komor. Úgy tűnt, egyetlen pillantásával is ölni tud.
- Várja önt, lordom - mondta.
Declan bólintott, és Rose-ra pillantott.
- Várjatok meg, kérlek - mondta. - Mindjárt jövök.
Felsietett a lépcsőn. A férfi követte.
Egyedül maradtak.
George a cipőjét bámulta. Jack kinyúlt, letépett egy levelet a legközelebbi fáról, és idegesen rágcsálni kezdte.
- Jack, ezt ne csináld! - mormolta Rose.
Egy nő jelent meg az egyik jobb oldali ajtóban. Jack lenyelte a levelet.
A nő idősebb volt, magas, sötét hajú, gyönyörű. Krémszínű festékkel összefröcskölt, ócska pólót viselt. Összenéztek.
- Ki maga? - kérdezte a nő. Jeges pára úszott át a szemén, és beleolvadt sötét mélységeibe.
Ó, egek! Egy kékvérű!
- Declannel jöttem - mondta Rose. - Ezek az öcséim. Csak egy percig zavarunk még.
A nő az ajkát biggyesztette:
- A Töredékből jöttek?
- Én a Peremről jövök - mondta Rose óvatosan.
- Tud falat festeni?
Rose pislogott:
- Igen.
- Megtenné, hogy segít nekem? Megállás nélkül festek, és már hasogat a hátam.
Egyetlen válasz létezett:
- Hogyne, nagyon szívesen.
Követték a nőt egy oldalfolyosóra, egy lépcsőn át a második emeletre, be, egy lepedőkkel beborított szobába. A falak fele krémszínű volt. A másik fele acélszürke.
- Szerintem krémszínű jobban mutat, nem?
- Világosabbnak tűnik.
A nő átadott Rose-nak egy festőhengert. Pár perc múlva mindketten festettek.
- Amikor aggodalmaskodom, kifestem a szobákat - mondta a nő. - Már négy szobával végeztem. Na, jó, hattal, mivel többször meggondoltam magam a színeket illetően. Az öccsei imádnivalók.
- Köszönöm. Miért aggodalmaskodott?
- Természetesen Declan miatt. Ez az egész zűr Casshornnal majdnem idő elő vitt a sírba. Tudom, hogy mi nyertünk, de megtenné, hogy elmondja a részleteket?
Rose az ajkába harapott:
- Nem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanom.
A nő elmosolyodott:
- A legnagyobb részét ismerem. A Déli Tartományok hercegétől Casshorn ellopott egy szerkezetet, amely varázslattal táplálkozik, és vérebeket hoz létre vele. Kivitte az országból, át a Perembe. Declan megpróbálta visszaszerezni, és megmentette Williamet, akinek szintén sikerült belekeverednie az egészben. És mi lett a vége?
- Declan villantott, és Rose majdnem meghalt, mert villantott, hogy megölje Casshornt, és aztán már semmi ereje nem maradt. Aztán Declan rávillantott Rose-ra, hogy megmentse - sorolta Jack.
- Jack! - csattant fel Rose.
A nő szeme elkerekedett:
- Tényleg?
Jack bólintott:
- Nagyi azt mondta, hogy Rose szája és szeme vérzett.
George oldalba bökte Jacket:
- Fogd be!
- Most már az egész történetet hallanom kell - jelentette ki a nő.
- Nem szívesen mondanám el - mondta Rose.
- Kérem. Ragaszkodom hozzá.
Húsz perccel és két fallal később mindent tudott, bár Rose nem igazán volt biztos benne, hogy mennyire értette meg.
- Tényleg egy hónapig akarja váratni, hogy elvegye magát? - nevetett a nő lágyan.
- Azt akarom, hogy biztos legyen magában.
- Tudja, hogy a hercegnő mióta próbálja kiházasítani? Ha rájön, hogy talált egy menyasszonyt, maga nem menekül.
- Remélem, elkerülöm a hercegnőt. Semmit nem tudok az illemről, a szép frizurákról vagy a megfelelő öltözködésről, és remélem, egy pár dolgot megtanulok még a találkozásunk előtt. - Rose habozott. - Mit érdekli a hercegnőt, hogy Declan nős-e vagy sem? Hiszen a grófi címe csak udvariassági cím. Tudom, hogy a herceg számít rá, és ő a marsall, de reméltem, hogy a hercegnőt nem igazán érdekli.
A nő megállította a hengerét:
- Ó, egek!
- Parancsol?
- Declannek van egy idegesítő szokása. Nem tud hazudni. Ehelyett hagyja, hogy az emberek téves következtetésre jussanak, és nem javítja ki a tévedésüket.
- Nagyon jól ismeri - mosolyodott el Rose.
- Kedvesem, Adriangliában a nemesek - itt főrendeknek is nevezik őket - számos címet hordoznak. Egy herceg lehet egyszerre gróf is, és báró is. Egy örökös akkor veheti fel urának címét, amikor az ura visszavonul vagy meghal. Addig, ha az örökös leszolgálta a szükséges időt és letette a vizsgáit, megkapja a vérvonalukban következő második legjobb címet. Declan csupán az udvariasság szerint főrend, mert bár teljesítette a szolgálatot, ura még mindig életben van. Declan a Déli Tartományok hercegének és hercegnőjének a fia.
- Egek! - Rose elejtette a hengert.
- Nézze a jó oldalát: nem kell aggódnia a megfelelő öltözködés, a szép frizura vagy az illem miatt. Ha hozzámegy Camarine lordjához, akár egy krumpliszsákban is bevonulhat a társaságba, akkor az lesz a legnagyobb divat.
- Tehát Casshorn a nagybátyja volt? - kérdezte Rose. Talán félreértette.
- Úgy bizony. És mindig is gyűlölte Declant és Maudot, a húgát. Tudja, a mostani hercegnő édesanyja a Töredékben született. Ezért képes Declan ide-oda utazni a világok között. Amolyan félvér, ahogy maguknál nevezik. Casshorn soha nem kedvelte a hercegnőt. Senki sem tudja, miért, és így...
Lépések hallatszottak a folyosón. Declan hangja szólalt meg:
- Anya! - bedugta a fejét az ajtón. - Anya, nem láttad...
Meglátta Rose-t, és elhallgatott.
- Láttam és jóváhagyom - mondta a nő vidáman.
- Anya? - Rose a nőre bámult.
A nő összevonta a szemöldökét. - Meglehet, hogy említettem azt az idegesítő szokást, miszerint hagyja, hogy az ember téves következtetésre jusson, és nem javítja ki a tévedését. Declan ezt tőlem örökölte.
Declan arca fagyos lett:
- Nem bírtál magaddal!
- Nem. Nem bírtam. De imádnivaló! - válaszolta a hercegnő. - Ne aggódj az egy hónapos várakozás miatt, ennyi idő kell is, hogy megszervezzem az esküvőt.
Rose csak bámult. Declan egy idősebb kiadása jelent meg az ajtóban.
- Elvesztettük a menyasszonyt... Ó, itt van. - Széles vállával befurakodott a szobába.
Egy még nála is idősebb férfi jelent meg. Keszeg volt, és sötétbíbor ruhát viselt. Amikor meglátta Rose-t, így szólt:
- Nicsak, milyen bájos! - Majd a fiúkra pillantott. - Melyikőtök a halottidéző?
Fiatal női hang csendült fel az ajtóban:
- Engedjetek már be! Végül is a testvére vagyok!
Rose hátrált, és nekidőlt a frissen festett falnak. Túl sokan voltak, túl hangosak voltak, túlságosan tele voltak varázslattal. Jack sziszegett.
Declan előrelépett, és kitárta a szárnyas ajtót, megfogta Rose kezét, és kihúzta egy széles erkélyre.
- Láttad ezt? - kiáltotta a hercegnő. - Megmentette tőlünk! Lesz esküvő!
- Ne haragudj. Csak nagyon izgatottak - mondta Declan, és az erkély végébe vezette Rose-t.
- Megint hazudtál nekem.
- Nem. Csak nem mondtam el a teljes igazságot.
Rose megrázta a fejét:
- Herceg vagy?
- Még úgy húsz évig nem.
- Egek, anyád biztos azt hiszi, elmeháborodott vagyok!
- Tetszel neki. A gyerekek is tetszenek neki. Rose, én még mindig a régi vagyok. Fontos az, hogy herceg vagyok-e, vagy sem? Ha nem lenne címem, már hozzám jöttél volna. Felejtsd el a kastélyt, felejtsd el a családomat.
Az egyik idősebb férfi hajolt ki az ajtón:
- Szeretném megnézni a hármas ívet, amit villant - mondta. - Aztán békén hagylak titeket.
- Szeretlek. Gyere hozzám feleségül - kérte Declan.
Szeme zöld volt, mint a fűszál.
Rose a férfi nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta, miközben villantásának hármas íve ott keringett körülöttük. Az ablakban az öregember káromkodott.
Declan rávigyorgott Rose-ra. Rose visszavigyorgott rá.
- Mondj igent - kérte a férfi.
- Igen! - De csak ha lejárt az egy hónap.