24. fejezet

Rose gyors ütemben gyalogolt az úton. Volt értelme annak a futásnak, amit Declan lefutott reggelenként. Ha Rose azt reméli, hogy kitart mellette, neki is el kell kezdenie futni, bár szívből utálta. Gyakran gyalogolt, de ég és föld a különbség aközött, hogy az ember gyalogol pár kilométert, és aközött, hogy az életéért fut. És a napi tíz óra irodatakarítás sem nagyon fejlesztette az atlétikai képességeit. Lovagolnia is jobban kell. Lassú tempóban jó volt, de a könnyű vágtánál igencsak kapaszkodnia kell, és galoppozásról szó sem lehetett.

Eszébe jutott, hogy Declant mennyire bosszantotta, hogy a fiúk nem tudnak lovagolni. Mintha mindenkinek lenne lova a Peremben! Az egyetlen oka, hogy Rose tudott lovagolni, az volt, hogy nagyapa ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa félvak kancáját, Csinost. Rose emlékezett rá, hogy kiskorában ült rajta. Csinos pár éve kimúlt, és nagyapa soha nem vett másik lovat.

Rose eltűnődött, hogy vajon Cletus nagyapa jóváhagyná-e Declant.

Rose befordult, és a házra pillantott. Megerősítette magát. Dühös kiabálás és könnyek várhatók. A végén persze úgyis eléri, amit akar, de ahhoz kemény szavak kellenek.

Magas, sötét hajú férfi lépett ki az útra a bokrok közül. Farmer és fekete bőrdzseki volt kifakult pólója fölött. Vad szemmel nézett Rose-ra, két szeme két borostyánkőként csillogott.

William...

Rose megállt.

A férfi nem közelített felé. Arca komoly volt, szája keskeny vonal.

- A gyerekek biztonságban vannak - mondta. - Vigyáztam rájuk.

Rose nyakát megbizsergette a félelem. Emlékeztette magát, hogy a villantásával bármelyik pillanatban porrá égetheti a férfit.

- Miért van itt, William?

A férfi megrázta a fejét:

- Nem tudom.

Rose kutatóan nézett rá, és fáradtsággal vegyes bizonytalanságot látott rajta. Pontosan így nézett ki Jack, amikor betévedt az emberi érzelmek ismeretlen birodalmába, és bezárult, nem tudta, mit tegyen, vagy mit mondjon. Ha Jack csupán próbálgatta a határait, William el is érte őket. Bármelyik pillanatban robbanhatott.

- Jöjjön, üljünk le - mondta Rose nyugodt hangon. - Beszélgessünk.

William követte a házba. Rose elvette a védőköveket, és beengedte a férfit. A verandán álló székekre mutatott. A férfi inkább a lépcsőre ült, Rose pedig a másik oldalra, úgy, hogy elég távolság legyen köztük. Rose a konyhaablak felé pillantott, és meglátott két arcot. Azok lebuktak, de Rose még időben dorgáló pillantást vetett rájuk.

Rose visszanézett Williamre. A férfi egy érzelmi sziklaszirten állt, egyetlen rossz szó vagy mozdulat, és a szakadékba zuhan. Rose többször is visszahúzta Jacket ugyanerről a sziklaszirtről. Persze egy nyolcéves kisfiú és egy harminchoz közeli, profi gyilkos két különböző dolog. Nagyon óvatosnak kell lennie. Az őszinteség kiemelkedően fontos. Jack ösztönösen megérezte, ha Rose hazudott, és William valószínűleg ugyanilyen. Legjobb, ha nem tér rá olyan témákra, amelyek feldühíthetik.

- Láttam Declannel - mondta William. - Maguk ketten...

Ennyit az óvatosságról:

- Szeretem őt - mondta Rose.

- Hm. - A férfi beletúrt a hajába. - Ő szereti magát?

- Nem tudom. Nem beszéltünk róla, ezért nem tudom, mit érez.

- Miért ő? Miért nem én?

William teljesen közömbös hangon tette fel a kérdéseit, de Rose érezte mögöttük az érzelmeket - egy egész élet során kapott visszautasításokat. Őszinte választ érdemelt, és Rose elgondolkodott egy pillanatig.

- Nehéz megmagyarázni. Mi sok szempontból egyformák vagyunk. Az ember nem gondolná, de mégis. Olyan érzést kelt bennem, hogy vágyik rám, biztonságban érzem magam vele, és megnevettet... És persze baromira idegesít is. Egyszer majdnem rávillantottam. - Rose szünetet tartott. - Nagyon nehéz megmagyarázható darabokra szétszedni a szerelmet, William. Ez egy erő, egy érzés. Az ember tudja, mikor érzi ezt, és azt is tudja, hogy mikor nem.

- Tehát semmit nem érez irántam?

- Ez nem így van - mondta Rose. - Nem ismerem magát valami jól, de vannak dolgok, amiket nagyon kedvelek magában. Tetszik, hogy őszinte. Tetszik, hogy türelmes és kedves a fiúkhoz, ahogy az is, hogy vigyázott rájuk. Nem tetszik, hogy fejjel lefelé felakasztotta Emersont a fára, aztán halálra rémisztett engem.

- Dühös voltam - mondta William. - Maga nem volt boldog.

William ajándékot adott Rose-nak, és nem értette, hogy a lány miért nem örül neki. Akárcsak Jack.

- Értékelem a figyelmességét, de attól még jobb lett volna, ha nem teszi meg.

William gyanakvó pillantás vetett rá.

- Egyszer George és egy nagyobb fiú összeverekedtek. A nagyobb fiú szájon vágta George-ot és leverte a lábáról. Jack úgy döntött, hogy közbelép. Nagyon csúnyán megverte a nagyobb fiút. Eltörte az orrát, és kiverte egy fogát. Azt gondolta, igazi hős. Egy hét szobafogságra ítéltem. Ha egyszer behúzott volna a fiúnak, és annyiban hagyja, nem nagyon törődtem volna vele. De túl sokat tett. Az, hogy felakasztotta Emersont arra a fára, az túl sok volt. - Rose felsóhajtott. - Hiszi vagy sem, Declannel is lefolytattuk ezt a beszélgetést. Nem akarom, hogy bárki is helyettem harcolja meg a harcaimat. Ez az én ügyem, és a saját ügyeimet szeretem magam intézni.

A férfi átgondolta:

- Ez érthető.

- Igenis érzek maga iránt dolgokat. Hálát érzek, mert megpróbált vigyázni a fiúkra, és mert törődött velem, amikor elveszítettem az állásomat. De ezek nem ugyanolyan érzések, mint amiket Declan irányában érzek. Ha Declan nincs velem, akkor nagyon hiányzik. Olyan, mintha valami nem stimmelne a világgal.

- Értem - mondta a férfi. - És akkor mi van köztünk?

- Lehetünk barátok - mondta Rose. - A barátok teszik elviselhetőbbé a világot. Ez nagy megtiszteltetés. Ha valaki minden ismerőse közül téged választ a barátjának, akkor megpróbálod kiérdemelni ezt a barátságot. Legalábbis én megpróbálom. Nem igazán ismerem magát, de úgy érzem, lehetnénk barátok, ha több időnk lenne.

William arca elsötétült.

- Egy emberről nagyon sok mindent elmond a társasága - folytatta Rose. - Például magának van egy barátja - Declan. Maga biztosan őrülten vágyik arra, hogy megbüntessék.

William nem szólt semmit.

- Nagyon szeretné megtalálni magát - mondta Rose. - Amikor a múltkor telefonon beszéltünk, és én nem adtam át neki, majdnem leharapta a fejemet.

Semmi válasz.

- Mi van maga meg Declan között? - kérdezte Rose gyengéden.

- Együtt voltunk a légióban - mondta William. - Ezt elmesélte?

Rose bólintott.

- Könnyű a légióban lenni. - A hangja tompa és élettelen lett. - Megmondják, mikor kelj fel, mikor aludj, mikor egyél, mit vegyél fel, kit ölj meg. Csak annyit kell tenned, hogy ott vagy, ahol lenned kell, és nem kérdezősködsz. Mi sokáig szolgáltunk. A legtöbb ember nem éli túl ennyi ideig. Declan magának való volt, én is az voltam. Csak ritkán beszéltünk. Soha nem beszéltünk sokat, de vigyáztunk egymásra. Egyszer kirángatott egy égő hajóból, és addig úszott, egy egész éjszakán át, amíg egy vitorlás fel nem vett minket. Én ájult voltam, holtsúly voltam. Megkérdeztem tőle, miért tette, és azt mondta, azért, mert én is megtenném érte. Az gondoltam, olyan, mint én, érti? Egy megcsömörlött, megsebzett ember, akinek nincs hová mennie.

A férfi felnézett. Szeme dühtől égett.

- Tudja, hogy van családja? A szülei imádják. Van édesanyja, aki imádja. Az apja azt gondolja, hogy minden szavát aranyba kellene foglalni. Büszkék rá. Van egy húga is, aki szintén imádja. Amikor nemes lettem, elmentem hozzájuk látogatóba, és a húga megölelte Declant. Declan csak állt, és magamban láttam, ahogy az a sok vér, amit együtt kiontottuk, kifolyik belőle, és tudtam, hogy nekik mindez nem fontos. Egész eddig azt hittem, hogy csalódott és egyedül van, akárcsak én, csak jobban titkolja. De nem. A rohadék bármikor otthagyhatta volna a légiót, és úgyis visszafogadták és szerették volna. Mondja meg, miféle szemétláda hagyja ott csak úgy a családját?

Rose nem tudott mit mondani.

- Nem az ő hibája, hogy van családja, William - mondta végül.

- Nem. De nem tudom megbocsátani neki. Nekem semmim sincs. A ruha rajtam? Loptam. Az a tulajdonom, amit maga előtt lát. A légió volt a mindenem, amíg el nem vették tőlem. Declan még azt is eldobta.

A férfiból düh áradt. William meg is ölné Declant, ha rátehetné a kezét, Rose ebben biztos volt. Kénytelen volt elhúzódni a férfiból áradó agresszió elől.

- Declan nem akarta otthagyni a légiót. Nem érdekli a nemesi cím. Nem kér a felelősségből. Azért tette, hogy magának segítsen.

- Nem kértem, hogy megtegye - acsargott William.

- De akkor is megtette - mondta Rose - Nem kértem, hogy támadja meg Emersont, de akkor is megtette.

- Ez nem ugyanaz.

- De igen. Egyesek akkor is segíteni akarnak nekünk, amikor nem kérünk a segítségükből. Maga mit tett volna az ő helyében, William?

- Kiszabadítottam volna - mondta William.

- És közben többen meghaltak volna, maguk körözött bűnözők lennének, és Declan dühös lenne magára.

William hátradőlt. Hosszú morgás rezonált a torkában.

- Miért követte Casshornt idáig? - kérdezte Rose. - Mert tudta, hogy Declan idejön, és meg akart verekedni vele?

- Nem. Amint Casshorn „örökbefogadott”, elkezdett célozgatni arra, hogy el akarja takarítani Declant. Nemet mondtam neki. A csatának köztem és Declan között az én feltételeim alapján kell lezajlania. Casshornnak persze ez nem tetszett. Kaptam egy házat az erdő szélén, elintézte, hogy ételt hozzanak nekem, de ettől eltekintve nem törődött velem. Aztán három héttel ezelőtt meghívott, hogy menjek vele „egy kis kirándulásra”. Tiltakoztam. Olyan... furcsa szaga volt. Miután elment, betörtem a dolgozószobájába.

Előkészített bizonyos dokumentumokat, amelyek az egész zűr miatt engem okolnak, arra az esetre, ha a dolgok balul ütnek ki. Ezért kinyomoztam, hogy hol van, de mire megtaláltam, már túl sok vérebe volt. Megpróbált levadászni, én pedig átmentem a Töredékbe.

- Tehát a bosszú miatt jött?

William megrázta a fejét.

- Nem. Amit Casshorn csinál, az felségárulás. Megesküdtem, hogy megvédem a birodalmat. - A lányra nézett.

- Vannak törvények, amelyeket soha nem szegek meg. Túl mélyen belém ivódtak. A felségárulás elképzelhetetlen.

- Declan is azért van itt, hogy betartsák a törvényeket. Ha maguk ketten végeznek egymással, akkor Casshorn nyer.

William ismét felmordult, visszafogott agresszió és figyelmeztetés tisztán állati hangja tört elő belőle. Rose nyakszirtjén minden pihe felállt tőle.

Rose nyugalmat kényszerített magára.

- Casshorn megőrült. Meg akarja enni a fiúkat. Nem akarom, hogy az öcséim meghaljanak. Én sem akarok meghalni. Nem viselkedhetnének felnőtt módon Declannel, nem halaszthatnák el a csatájukat addig, amíg nem végzünk Casshornnal?

William óvatos pillantást vetett rá. Szeme visszanyerte majdnem normális, világosbarna színét.

- Eddig várt, biztos nem gond, ha egy kicsit még várnia kell. Kérem.

William hátradőlt és az orrán át beszívta a levegőt:

- Rendben van.

- Köszönöm - mosolygott rá Rose.

William felütötte a fejét, vicsorgott, szeme borostyánsárgán villogott.

Egy pillanattal később Rose is meghallotta: lópatkó csattogása. Egy lovas emelkedett ki a kanyarból: Declan ült Jeremiah sötét színű lován.

Rose szótlanul bámult. A megfelelő pillanatban érkezett. Declan hirtelen megállította a lovat, és leszállt a ház előtt:

- Szia, Will.

William nagy levegőt vett:

- Declan. Honnan tudtad?

- A fiú hívott.

Rose megpördült, és meglátta, hogy George arca krétafehérré változik, amint meglátta Rose arckifejezését. A kis buta.

Declan kioldotta a kardhüvelyét, és a karddal együtt egy bokornak támasztotta. William előhúzott egy nagy, zömök vadászkést, és a verandára dobta.

- Jól vagy?

- Igen.

- Akkor jó.

William tekintete elhomályosult. Olyan gyorsan csapott le, hogy Rose nem is látta. Declan elhajolt előle, és a könyökét William bordái közé vágta. William megfordult, és kirúgott. Declan visszarúgott, és szétváltak.

Rúgások és ütések kavalkádjában forrtak össze, nem lehetett követni, ki mit csinál, a füvön táncoltak, halálosan és gyorsan. William vad ütést mért Declan bordáira. Declan felnyögött, és könyökével William arcába vágott.

Bármi is van köztük, azt láthatóan nem lehet szavakkal megoldani.

Rose mögött kinyílt a teraszajtó, majd halkan becsukódott. Jack és George kijött, leült Rose mellé.

A pázsiton William a földre szorította Declant. Declan felkönyökölt, és William öklözni kezdte az arcát, egyszer, kétszer, háromszor. Declan a földre zuhant, köhögött és kirúgott, kirúgta William alól a lábát. William tuskóként dőlt el, majd mindketten talpra ugrottak.

- Miért verekednek? - kérdezte Jack.

William az ujját Declan oldalába fúrta.

- Mert jó barátok - felelte Rose. - Olyanok, mint a testvérek. Ez egyszerűbb, mint megbeszélni a dolgokat.

Declan elkapta William karját.

- Ó! - bólintott Jack. - Mint George meg én.

- Úgy bizony - mondta Rose.

William a könyökét Declan gyomrába vágta, és kiszabadult. Rose átölelte a testvéreit, és hárman sziszegve és nagy hűhák közepette kommentálták az eseményeket. Mi mást tehettek volna?

Declan fejbe rúgta Williamet. William megtántorodott, megrázta a fejét, és egy sorozatnyi villámgyors ütést vitt be. Declan blokkolta, mire William lehajolva éles ütést mért Declan hastájékára. A kékvérű felnyögött, és lefejelte Williamet. Vér folyt. Lihegve eltávolodtak egymástól.

Declan összegörnyedt, az oldalát védte a karjával. William megdörgölte az arcát, és felemelte véres ujjait, mintha mondani akarna valamit. Térde végül felmondta a szolgálatot, és a földre ült.

Declan lerogyott.

- Ez király volt - mondta George.

Jack nem fűzött hozzá megjegyzést, láthatóan túlságosan lenyűgözte a szuper harc.

- Befejeztétek? - kérdezte Rose.

Declan felpillantott:

- Will?

William legyintett véres kezével:

- Igen, befejeztük.

- Jó - mondta Rose, és felállt. - Jack, segíts bemenni Williamnek a házba, hogy lemossa a vért az arcáról.

Rose átgázolt a füvön Declanhez:

- Hogy vagy?

- Tökéletesen jól.

- Bordatörésed van?

- Valószínűleg nincs. Maximum repedés. Óvatosan harcoltunk.

- Segített ez bármit is?

- Jobban érzem magam tőle - közölte Declan, és felült. - Láttad, hogy vesén rúgtam?

- Láttam.

Declan éles, ragadozószerű mosolyt villantott fel:

- Holnap reggel majd érezni fogja.

Jack figyelte, ahogy William megmossa az arcát a mosogatóban. A víz pirosan folyt le. A vér erős, sós szaga megülte a konyhát. Jacket nem érdekelte az emberi vér. Csak ideges lett tőle. A karperec alatt viszketett a keze. Megvakarta a csuklójánál, és leküzdötte a szúró fájdalmat - a karmai ki akartak bújni. Nem tehetett róla. William nagyobb, erősebb volt, és véres volt. Fenyegető volt. Borzalmasan fenyegető.

Ez a verekedés volt a legjobb dolog, amit életében eddig látott.

- Van egy törülköződ? - kérdezte William.

Jack elvett egy törülközőt a konyhai székről, és odavitte neki. William elvette tőle, megtörölte az arcát, és Jackre pillantott. William szeme aranyszínben csillogott. Farkas, villant át Jack agyán. Tudta, hogy William valamilyen alakváltó, mert látta, hogy ragyogott fel a szeme, amikor ő és George végignézték, miként beszélget Rose-zal, de nem tudta, miféle. Most már tudta.

William feléje ugrott. Jack hátralépett, de William elkapta, és felemelte magához.

Jack kapálózott, de William vasmarokkal tartotta. William belebámult Jack szemébe, az arca halottsápadt volt:

- Mutasd meg a fogaidat.

Jack sziszegett.

- Olyan vagy, mint én - suttogta William. Úgy nézett ki, mint akit gyomorszájon vágtak.

- Nem - mondta Jack, hogy jobban érezze magát. - Maga farkas, én meg macska. Mások vagyunk.

William nagyot nyelt:

- Te itt élsz?

Valami nem stimmel vele, gondolta Jack. Hát persze, hogy itt él. De William egy nagy farkas, és nem tanácsos feldühíteni. Egyszerűen bólintott.

- Van saját szobád is?

Jack bólintott.

- Hol?

Jack biccentett. William még mindig lefogta a karjait.

William átvágott a házon, magával cipelve Jacket, belépett a fiú szobájába, és a falnak dőlt. Valószínűleg minden erő kiszállt a karjából, mert elengedte őt. Jack felkiáltott, és a padlón ért földet.

William a szobát bámulta. Jack is körülnézett, mintha lenne bent valami fura, amit William lát, ő pedig nem. Átlagos szoba volt. Két ágy, egy neki, egy George-nak. Rose mindkettejüknek horgolt egy-egy takarót. Jacké kék-fekete volt, George-é pedig piros-fekete. Jack szerette a takarókat, mert még mosás után is Rose-illatuk volt.

William elnézett az ágyak mellett az ablakpárkány felé, ahol a tizennyolc centis műanyag Batman verekedett Supermannel. A sarokban egy viharvert polcon játékautók voltak, és újabb akciófigurák. Jack odament a polchoz, és rájuk mutatott. - Ez itt He-Man - mondta. - Ő a kedvencem. Rose vette a bolhapiacon, mert őt nagyon bírom.

William figyelte. Szeme innen még nagyobbnak tűnt és ragyogott.

- Ez a pasas, nem tudom, micsoda, de tetszik a fegyverzete. Szerintem lovag lehet. Csak nincs olyan kardom, ami illik a kezébe, ezért pisztolyt kapott. Tehát pisztolyos lovag, asszem.

Jack egy kis harcot rögtönzött He-Man és a Pisztolyos Lovag között, és Williamre nézett. William nem festett sokkal jobban.

- Azt hiszem, nincs igaza - mondta Jack. - Semmi baj. Néha én is ilyen vagyok. Amikor nagyon félek, és szeretnék ártani valaminek. Semmi baj. A lényeg az, hogy ne essen pánikba.

Odament és megfogta William kezét. Rose ezt jobban csinálja, mint ő, mert neki soha nem kellett mással csinálnia, de emlékezett, hogy Rose hogyan csinálta. - Biztonságban van - mondta Jack. - Jó helyen van. Itt senki nem bánthatja. Nem kell félnie. - Habozott. - Itt jön valami nyálas duma a szeretetről, de asszem magának úgyse tetszene. A lényeg az, hogy ez egy jó hely. Meleg és biztonságos, és van víz meg kaja. És nem kell félnie, mert a védőkövek távol tartják a gonoszokat. És Rose úgysem hagyja, hogy bárki bántsa magát.

William úgy nézett ki, mint aki mindjárt hányni fog. Ez vészhelyzetbeli azonnal cselekvést igényelt.

- Maradjon itt! - Jack a hűtőhöz rohant, és vitt neki egy szelet csokit. - Egye meg - mondta. - Rose mindig ad egyet, ha rosszul érzem magam. Ettől jobban lesz.

William keze remegni kezdett.

- Idehívom Rose-t - ajánlotta Jack.

- Ne! - William hangja olyan volt, mintha sziklát falatozott volna. - Jól vagyok. Kibírom.

Felállt, és odaadta Jacknek a csokoládét.

- Te edd meg - mondta, és kiment a verandára.

Jack a csokira pillantott. Olyan jó illata volt. De a csokoládé vészhelyzet esetére van. Felsóhajtott, és visszatette a hűtőbe.

Amikor kiment, William nekidőlt a verandának Declan mellett, aki a fűben ült. Rose éppen George-ot dorgálta valamiért. Jack odament Declanhez, és leült mellé.

- Mióta tudod? - kérdezte William.

- A második napon találkoztam össze velük. Casshorn vérebei megtámadták, de nem változott át, így először nem voltam biztos benne.

- Itt fáj alakot váltani - mondta William. - Görcsöt kapsz.

- Igen, én is tudom.

William állán megfeszültek az izmok:

- Elküldöd Hawk-ba?

Declan megrázta a fejét.

- Ha Rose eljön velem, bár nem mondta, hogy eljön, akkor a fiú velünk marad. Se Hawk Akadémia, se speciális iskola, se üres szobák. A gyerekkora olyan normális lesz, amilyen normálissá csak tenni tudom.

Úgy tűnt, William nemigen hisz neki.

- Egész életükben velük élt - tette hozzá Declan. - Gondolod, hogy Rose hagyná, hogy elküldjem?

Mindketten Rose-ra néztek.

- A verekedés miatt adósod vagyok - mondta William. - A fiú miatt. Azután elmegyek.

Declan bólintott.

- Van egy terved?

Rose odament hozzájuk. Jack megfeszült, de úgy tűnt, semmilyen dorgálás nem vár rá.

- Több helyi álomba átkozza Casshornt most, miközben itt beszélgetünk - mondta Declan. - Amint elaludt, elektromos áramot vezetünk egy helyi tóba. Elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy meggyengítse a vérebeket. Rose-zal kivárjuk, amíg megérkeznek a stéghez, a tó közepére. Párszor villantunk, hogy magunkhoz édesgessük őket, aztán megöljük a túlélőket. Amint a vérebek kemény magja elpusztult, Casshorn után vetjük magunkat.

William lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.

- Ha van jobb terved, állok rendelkezésedre, ne tartsd meg magadnak - mondta Declan.

William hátradőlt, és pár percig hallgatott:

- A villantás nem lesz elég. Annyi vérebet kell magatokhoz vonzanotok, amennyit csak tudtok.

- Te akarod vezényelni? - kérdezte Declan.

- Ki más? Te túl lassú vagy.

- Hogy érti? - kérdezte Rose

- Úgy, hogy farkassá változik, és odacsalogatja hozzánk a vérebeket - mondta Declan.

- Az öngyilkosság - mondta Rose egyszerűen.

William fintorgott:

- Mondja egy nő, aki hajlandó egy elektromosságtól sistergő tóban kimenni egy stégre.

- Honnan tudja, mit jelent az elektromosság?

William Rose-ra pillantott:

- Nem mondtad el neki?

Declan vállat vont:

- Még nem került szóba.

- Ipari szabotázsból is kaptunk kiképzést - mondta William. - Abban az esetben, ha konfliktus állna fenn a Töredék és a Mágia között, a légió katonákat küld a Töredékbe, és tönkreteszik az ipari központokat.

- A Töredék elektromos árammal működik - magyarázta Declan. - Ha megsemmisíted az erőműveket, akkor minden leáll. Ha nincs áram, akkor nincs víz, nincs kommunikáció, nincs logisztika, semmi sincs. Még a benzint is elektromos pumpák adják. Ha elveszed az elektromosságot, anarchia tör ki.

- A Mágiában sokkal kevesebben élnek, mint a Töredékben - tette hozzá William. - Ha háborúra kerül a sor, az egyetlen lehetőségünk az infrastruktúrájuk tönkretétele.

- Megijeszt - mondta Rose.

- Ne félj! - csitította Declan. - Egy valódi konfliktus valószínűsége a két dimenzió között meglehetősen alacsony.

- Nagyrészt csak elővigyázatosság az egész - fűzte hozzá William.

- Arra kell felkészülni, hogy az ellenségünk mire lehet képes, nem pedig arra, hogy valószínűleg mit fog tenni - mondta Declan.

William bólintott.

Rose nem tűnt nagyon meggyőzöttnek.