Öt

Tom Berry

Tom Berry azt mond­ta ma­gá­ban – már rég­óta mon­do­gat­ta –, hogy egy­sze­rű­en nem volt az ese­mé­nyek­nek olyan pont­ja, ami­kor ha­té­ko­nyan köz­be­lép­he­tett vol­na. Ta­lán ha nem ál­mo­do­zik, s nem gon­dol Deed­ee-re a kö­te­les­ség he­lyett, ta­lán ha elég éber, ak­kor meg­ér­zi, hogy va­la­mi gya­nús tör­té­nik kö­rü­löt­te. De mire ki­nyi­tot­ta a sze­mét, négy gép­pisz­tolyt szá­mol­ha­tott meg, ame­lyek kö­zül egy is vé­res hús­ca­fa­tot csi­nál be­lő­le, mi­előtt a keze csak hoz­zá­ér a fegy­ve­ré­hez.

Nem mint­ha nem akadt vol­na sok olyan rend­őr, aki még­is meg­moz­dul, s el­kö­ve­ti a tu­da­tos ön­gyil­kos­sá­got an­nak a ref­lex­nek en­ge­del­mes­ked­ve, amely a rend­őra­ka­dé­mi­án az első nap­tól kezd­ve fo­lyó suly­ko­lás ered­mé­nye: az, amit be­lé­jük ver­tek, s a kül­de­tés ér­ze­té­ből, fér­fi­as­ság­ból meg a bű­nö­zők meg­ve­té­sé­ből te­vő­dik össze. Deed­ee agy­mo­sás­nak hív­ta vol­na. Igen, Tom is­mert ilyen zsa­ru­kat, és nem is volt mind­egyik buta, sem tisz­tes­sé­ges. Agy­mo­sás ál­do­za­tai, vagy egy­sze­rű­en olyan em­be­rek, akik ko­mo­lyan ve­szik a kül­de­té­sü­ket? Ő maga a .38-as­sal az övé­ben egy­sze­rű­en le­fé­kez­te a ref­le­xe­it. Nem mint­ha ez vi­gasz­tal­ta vol­na, de leg­alább élt és vi­rult, bár va­ló­szí­nű­leg be­fel­leg­zett rend­őri kar­ri­er­jé­nek.

Arra ké­pez­ték ki és es­ket­ték fel, hogy be­tart­sa a tör­vényt és fenn­tart­sa a ren­det, ne csak tét­le­nül vá­ra­koz­zék, mint a nagy­kö­zön­ség, amely­nek vé­del­mé­re sze­gő­dött. A zsa­ruk­tól nem azt vár­ták, hogy át­szu­nyó­kál­ják egy bűn­tény el­kö­ve­té­sét, vagy, hogy túl ap­ró­lé­ko­san szá­mít­gas­sák az esé­lye­ket. Még a ci­vil ru­hás vagy szol­gá­la­ton kí­vü­li zsa­ruk­tól sem. Azt vár­ták tő­lük, hogy az erő­szak­ra erő­szak­kal fe­lel­je­nek, és ha fá­ra­do­zá­sa­ik kö­ze­pet­te el­es­nek, az csak a rend­őri mun­ka leg­ma­ga­sabb ren­dű ha­gyo­má­nya. Kö­te­les­ség­tel­je­sí­tés.

Nos, ha elő­húz­ná a fegy­ve­rét, ak­kor min­den bi­zonnyal a rend­őr­ség leg­ma­ga­sabb ren­dű ha­gyo­má­nya­it foly­tat­ná, mind a bá­tor­sá­got, mind pe­dig a ha­lált il­le­tő­en, ju­tal­mul fel­ügye­lői te­me­tést szer­vez­né­nek neki, ame­lyen meg­je­len­ne a fő­ka­pi­tány, a pol­gár­mes­ter meg a töb­bi nagy­fő­nök, fris­sen va­salt egyen­ru­há­ban, fe­hér kesz­tyű­ben, és ami­kor az egé­szet be­mu­tat­nák a ti­zen­egy órás té­vé­hír­adó­ban, a né­zők kö­zött egy szem­pár se ma­rad­na szá­ra­zon. Ele­gáns do­log így el­men­ni, még ak­kor is, ha az em­ber már nincs ab­ban a hely­zet­ben, hogy ér­té­kel­je a te­me­tés nagy­stí­lű­sé­gét és ün­ne­pé­lyes­sé­gét. Ki gyá­szol­ná őt igaz szív­ből, nem in­téz­mé­nye­sen? Deed­ee? Va­jon Deed­ee meg­gyá­szol­ná-e, vagy em­lé­kez­ne-e rá még há­rom nap múl­va más­képp is, nem­csak úgy, hogy va­la­ki hi­ány­zik a lába kö­zül? Vagy ta­lán rá­éb­red­ne arra, hogy a „Le a rend­őr­disz­nók­kal” jel­szó va­ló­já­ban ki­fröccse­nő vért, szétzú­zott cson­to­kat és át­lyug­ga­tott szer­ve­ket je­lent?

Rés­nyi­re ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és lát­ta, hogy a hely­zet kis­sé meg­vál­to­zott. Az a pa­sas, aki ki­má­szott a ko­csi­ból, fel­te­he­tő­en azért, hogy ki­kap­csol­ja az ára­mot, vissza­tért, és a ma­gas fic­kó, a ve­zér épp most lé­pett be a met­ró­ve­ze­tő fül­ké­jé­be. A zö­mök ürge a ko­csi kö­ze­pén állt, elő­re­né­zett, a ne­gye­dik em­ber pe­dig el­len­őriz­te, aho­gyan a ko­csi hát­só ré­szé­nek uta­sa­it ki­te­re­lik. Szó­val, gon­dol­ta Berry, az esély most már nem a min­dent ki­zá­ró négy az egy el­len, csu­pán a to­vább­ra is min­dent ki­zá­ró ket­tő az egy el­len. Pom­pás al­ka­lom volt rá, hogy le­mé­szá­rol­ják. „Tud­ja, uram – ma­gya­ráz­ko­dott egy zord szá­za­dos­nak nem ma­gam­mal tö­rőd­tem, csak azt nem akar­tam, hogy bár­me­lyik utas­nak baja es­sék, ezért tar­tóz­kod­tam a fegy­ver hasz­ná­la­tá­tól, és ehe­lyett to­vább­ra is csak ter­vez­get­tem, ho­gyan szol­gál­hat­nám a köz­ér­de­ket min­den­ki elő­nyé­re, a rend­őr­ség leg­ma­ga­sabb ren­dű ha­gyo­má­nya­i­nak szel­le­mé­ben.”

El­vi­gyo­ro­dott, és be­csuk­ta a sze­mét. A do­log el­dőlt. Saj­ná­lom, pol­gár­mes­ter úr és fő­ka­pi­tány úr, ne emésszék ma­gu­kat: még a hó­nap vége előtt va­la­ki úgy­is szét­lö­vi egy zsa­ru fe­jét, úgy­hogy nem foszt­ják meg önö­ket az ün­ne­pé­lyes szer­tar­tá­suk­tól. Saj­ná­lom, Deed­ee; fel­vet­tél vol­na egy fe­ke­te sze­re­lem­gyön­gyöt, hogy meg­gyá­szold a ha­lott disz­nó sze­re­tő­det?

Nem vi­gasz­tal­ta az sem, ahogy a .38-as sú­lyo­san a gyom­rá­ra ne­he­ze­dett. El­tün­tet­te vol­na, ha tud­ja; szün­te­le­nül em­lé­kez­tet­te rá, hogy nem volt haj­lan­dó bá­tor holt­test­té vál­ni. Deed­ee. Deed­ee meg­ér­te­né. Gra­tu­lál­na hoz­zá, hogy ön­tu­da­to­sabb lett, s im­már nem az el­nyo­mó tár­sa­da­lom esz­te­len esz­kö­ze. De a fel­jebb­va­ló­i­nak más len­ne a vé­le­mé­nye. Nyo­mo­zás kö­vet­kez­ne, rend­őr­sé­gen be­lü­li tár­gya­lás és el­bo­csá­tás a kö­te­lék­ből. Min­den zsa­ru meg­vet­né, még azok is, akik ki­rí­vó­an meg­vesz­te­get­he­tők. Bár­mi­lyen meg­vesz­te­get­he­tők vol­tak is, annyi­ra azért még­sem, hogy hasz­ta­la­nul meg ne öles­sék ma­gu­kat.

Egy kis fény a sö­tét­ség­ben: az em­ber min­dig ta­lál­hat új ál­lást. Új éle­tet már ne­he­zeb­ben.

Caz Dolowicz

Ahogy Do­lowicz vissza­fe­lé ment a régi alag­út­ban, emész­té­si bán­tal­mai, me­lyek el­tűn­tek, vagy leg­alább­is hát­tér­be szo­rul­tak a Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan vi­sel­ke­dé­se fe­let­ti dü­hé­ben, most is­mét elő­tör­tek. El­si­e­tett a na­rancs­lé­áru­da sis­ter­gé­se és bűze mel­lett, és li­heg­ve meg­mász­ta a vég­ál­lo­más lép­cső­it. Át­ment a nagy csar­no­kon, ki az ut­cá­ra, és in­tett egy ta­xi­nak.

– A Déli Park su­gár­út és a Hu­szon­nyol­ca­dik utca sar­ká­ra!

– Maga biz­tos vi­dé­ki – szólt a so­főr. – Tu­dom én, hi­szen az ide­va­lók még min­dig Ne­gye­dik su­gár­út­nak hív­ják. Mint a Ha­to­dik su­gár­utat. Csak a trá­gya­sza­gú­ak ne­ve­zik a Két Ame­ri­ka su­gár­út­já­nak. Maga hová való?

– Dél-Bronx­ba.

Po­cak­ja a le­csün­gő nad­rág­szíj fö­lött ug­rált, mi­köz­ben Do­lowicz le­sza­ladt a Hu­szon­nyol­ca­dik ut­cai ál­lo­más lép­cső­jén. Gyor­san fel­mu­tat­ta iga­zol­vá­nyát a jegy­pénz­tár al­kal­ma­zott­já­nak, és át­ro­hant a ka­pun. Az ál­lo­má­son nyi­tott aj­tók­kal bent állt egy vo­nat. Ha a Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom még min­dig moz­du­lat­la­nul vesz­te­gel az alag­út­ban, ak­kor a fény­jel­zők fel­tar­tóz­tat­ják ezt a vo­na­tot, a Pel­ham Egy Ket­tő Nyol­cat. Ahogy el­in­dult a pe­ron déli vége felé, rá­éb­redt, hogy a vo­na­tot csu­pán a hal­vány, ak­ku­mu­lá­tor­ról mű­köd­te­tett tar­ta­lék lám­pák vi­lá­gít­ják meg. Az első ko­csi­hoz si­e­tett. A met­ró­ve­ze­tő ki­ha­jolt az ab­la­kon.

– Mi­kor kap­csol­ták ki az ára­mot?

A met­ró­ve­ze­tő öreg­fiú volt, aki­re rá­fért vol­na a bo­rot­vál­ko­zás.

– Ki akar­ja tud­ni?

– Caz Do­lowicz, a fő­pá­lya­ud­va­ri to­rony for­ga­lom­irá­nyí­tó­ja.

– Az más. – A met­ró­ve­ze­tő ki­húz­ta ma­gát. – Kö­rül­be­lül két per­ce kap­csol­ták ki.

– Rá­di­ó­zott az irá­nyí­tó­köz­pont­nak?

A met­ró­ve­ze­tő bó­lin­tott.

– A disz­pé­cser azt mond­ta, hogy csak ül­jek és vár­jak. Mi van? Em­ber a sí­ne­ken?

– Az is­te­nit, majd én meg­tu­da­ko­lom, mi van – fe­lel­te Do­lowicz.

To­vább­ment a pe­ron vé­gé­re, és le­eresz­ke­dett a pá­lya­test­re. Ahogy ne­ki­vá­gott az el­sö­té­tült alag­út­nak, eszé­be ju­tott, hogy a met­ró­ve­ze­tő rá­di­ó­ján ér­dek­lőd­he­tett vol­na, mi van az áram­mal, de hát így is jó. Ő min­dig is job­ban sze­ret­te a sa­ját sze­mé­vel lát­ni a dol­go­kat.

Düh­től és ag­go­da­lom­tól hajt­va üget­ni kez­dett a pá­lya­tes­ten. De a gá­zok okoz­ta fáj­da­lom rá­kény­sze­rí­tet­te, hogy is­mét las­sít­son. Hi­á­ba pró­bált bö­fög­ni: a mell­ka­sát masszí­roz­ta, hogy így sza­ba­dul­jon meg a gáz­bu­bo­ré­kok­tól. Fáj­da­lom ide vagy oda, egyen­le­tes tem­pó­ban bak­ta­tott to­vább, míg han­go­kat nem hal­lott az alag­út­ban. Meg­állt, és össze­hú­zott szem­mel bá­mul­ta a sö­tét­ség­ben azt a nagy ki­ter­je­dé­sű, in­ga­do­zó alak­za­tot, amely fe­lé­je tar­tott a vá­gá­nyon. Krisz­tu­som, ez olyan, mint egy cso­mó em­ber!

Longman

Long­man elég ma­ga­biz­to­san vi­sel­ke­dett az alag­út­ban; meg­húz­ta a vész­kap­cso­ló­kat, hogy ki­ik­tas­sa az ára­mot, és kis­sé még él­vez­te is, épp­úgy, mint ko­ráb­ban, ami­kor szét­kap­csol­ta a ko­csi­kat és ve­zet­te a vo­na­tot. Re­me­kül érez­te ma­gát, ha tech­ni­kai dol­gok­kal fog­la­la­tos­ko­dott. Iga­zá­ból még ak­kor sem volt sem­mi baja, ami­kor vissza­tért a ko­csi­ba, de ab­ban a pil­la­nat­ban, amint Ry­der be­lé­pett a fül­ké­be, is­mét iz­zad­ni kez­dett. Rá­éb­redt, hogy mi­lyen biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát Ry­der­rel, bár an­nak ma­ga­tar­tá­sa néha ha­lál­ra ré­mí­tet­te. A má­sik ket­tő­vel pe­dig tu­laj­don­kép­pen sem­mi­fé­le kap­cso­la­ta nem volt. Ste­ever ügyes, de meg­kö­ze­lít­he­tet­len, zárt rend­szer, Wel­co­me pe­dig nem­csak ke­gyet­len és ütő­dött, ha­nem va­ló­szí­nű­leg iga­zi di­lif­lep­nis őrült.

A gép­pisz­toly re­meg­ni lát­szott a ke­zé­ben, mint­ha át­ven­né Long­man vé­ré­nek iz­ga­tott lük­te­té­sét. A fegy­ver tu­sát erő­seb­ben szo­rí­tot­ta a kö­nyö­ke alá, de ke­zé­vel la­záb­ban fog­ta, és a pisz­toly már­is szi­lár­dab­ban állt. Te­kin­te­tét ag­go­dal­ma­san a fül­ke­aj­tó­ra emel­te, de az­tán is­mét elő­re­né­zett Ste­ever halk, fi­gyel­mez­te­tő fütty­je­lé­re. A jobb­ra el­he­lyez­ke­dő uta­sok so­rá­ra kon­cent­rált. Azo­kért ő volt fe­le­lős, a bal ol­da­li­a­kért pe­dig Ste­ever. Ry­der ren­dez­te el így, hogy ne ke­rül­je­nek egy­más tűz­vo­na­lá­ba. Az uta­sok még min­dig csend­ben vol­tak, alig moc­can­tak.

Most már va­la­mennyi utas el­tá­vo­zott a ko­csi vé­gé­ből. A hát­só rész üres­nek és el­ha­gya­tott­nak lát­szott. Wel­co­me az arc­élét for­dí­tot­ta a hu­zat­fo­gó ajtó felé, lá­bát szé­les­re ter­pesz­tet­te, gép­pisz­to­lya a vá­gány­ra irá­nyult. Szem­mel lát­ha­tó­an alig vár­ja az ak­ci­ót, és Long­man meg volt győ­ződ­ve róla: imád­ko­zik, hogy va­la­mi baj le­gyen, és meg­öl­hes­sen va­la­kit.

Az arca most már olyan iz­zadt volt, hogy at­tól félt, a nej­lon hoz­zá­ta­pad, és ki­raj­zol­ja a vo­ná­sa­it. Is­mét a fül­ke­aj­tó felé pis­lo­gott, de egy jobb­ról ér­ke­ző hir­te­len hang­ra gyor­san el­for­dí­tot­ta a fe­jét. A hip­pi volt az; csu­kott szem­mel ki­nyúj­tot­ta a lá­bát az ülé­sek közé. Ste­ever nyu­godt ma­radt, fi­gyel­mes, moz­du­lat­lan. Wel­co­me a vá­gány­ra ku­kucs­kált a hát­só ab­la­kon át.

Long­man he­gyez­te a fü­lét, hogy va­la­mi han­got hall­jon a fül­ke­aj­tó mö­gül, de nem hal­lott sem­mit. A mű­ve­let ed­dig hi­bát­la­nul zaj­lott. De az egész po­csék­ba megy, ha meg­ma­ka­csol­ják ma­gu­kat, ami­kor fi­zet­ni­ük kell. Ry­der biz­to­sí­tot­ta, hogy nincs más jó­zan vá­lasz­tá­suk. De te­gyük fel, úgy dön­te­nek, hogy nem vi­sel­ked­nek jó­za­nul. Az em­ber nem tud­ja tel­jes biz­ton­ság­gal elő­re ki­szá­mí­ta­ni má­sok vi­sel­ke­dé­sét. Mi lesz, ha a zsa­ruk hoz­zák a dön­tést, és meg­ma­ka­csol­ják ma­gu­kat? Nos, ab­ban az eset­ben sok em­ber meg­hal. Köz­tük ők ma­guk is.

Ry­der hit­val­lá­sa: az em­ber él vagy meg­hal. Ez el­ret­ten­tő gon­do­lat volt Long­man szá­má­ra, aki­nek a sa­ját hit­val­lá­sa, ha egy­ál­ta­lán meg­fo­gal­maz­ta vol­na, ez len­ne: túl­él­ni, bár­mi áron. Még­is, sza­bad aka­ra­tá­ból alá­ír­ta az egyez­ményt Ry­der fel­té­te­lei mel­lett. Sza­bad aka­rat? Nem. Te­he­tet­le­nül sod­ró­dott bele, szin­te álom­sze­rű ál­la­pot­ban. Ry­der le­nyű­göz­te, de ez nem ma­gya­ráz meg min­dent. Hát nem sa­ját ma­gá­nak kö­szön­he­ti, hogy ők ket­ten egy­ál­ta­lán meg­is­mer­ked­tek? Ta­lán nem az ő öt­le­te volt az egész? Ta­lán nem ő maga ruk­kolt elő vele, és ké­sőbb nem ő fi­no­mí­tot­ta-e csíny­ből, já­té­ko­san bosszú­ál­ló fan­ta­zi­á­lás­ból bű­nös és hasz­not haj­tó terv­vé?

Már rég­óta nem úgy gon­dolt első ta­lál­ko­zá­suk­ra, mint vé­let­len­re. A pon­to­sabb, fé­lel­me­te­sebb szó ez volt: „sors­sze­rű”, ő idő­ről idő­re szó­ba hoz­ta a sors gon­do­la­tát, de Ry­der kö­zö­nyös­nek mu­tat­ko­zott. Nem azért, mert nem lát­ta, mi­ről van szó, csak nem ér­de­kel­te, nem volt je­len­tő­sé­ge. Va­la­mi tör­tént, az el­ve­ze­tett egy má­sik ese­mény­hez; ezen túl Ry­der nem fir­tat­ta az oko­kat, nem hoz­ták iz­ga­lom­ba a vé­let­len egy­be­esé­sek. Va­la­mi tör­tént, és az el­ve­ze­tett egy má­sik ese­mény­hez.

Az ál­la­mi mun­ka­nél­kü­li-hi­va­tal­ban is­mer­ked­tek meg a Ha­to­dik su­gár­út és a Hu­sza­dik utca sar­kán, azok­ban a kí­gyó­zó, élet­te­le­nül tü­rel­mes so­rok­ban, ame­lyek­ben a mun­ka­nél­kü­li­ek elő­re­ara­szol­nak, míg vé­gül egy köz­tiszt­vi­se­lő ka­ba­lisz­ti­kus je­le­ket ír be kék fe­de­lű „köny­vük­be”, és át­ad­ja ne­kik az utal­ványt, ame­lyet alá­ír­nak, hogy meg­kap­has­sák a heti csekk­jü­ket. Elő­ször egy mel­let­te ha­la­dó sor­ban pil­lan­tot­ta meg Ry­dert, a ma­gas, kar­csú, fe­ke­te hajú fér­fit, fi­nom, ha­tá­ro­zott arc­vo­ná­sok­kal. Nem az a faj­ta volt, akit fér­fi­as fér­fi­nak ne­vez­nénk, de lé­nyé­ből még­is su­gár­zott a rej­tett erő és fe­gyel­me­zett ön­bi­za­lom. Igaz­ság sze­rint ezt csak ké­sőbb ál­la­pí­tot­ta meg. Long­man sze­me elő­ször a sok­kal egy­sze­rűbb kül­ső­sé­ge­ken akadt meg: a fér­fi ki­rítt a nig­ge­rek és Pu­er­to Ri­cói-ak, a hosszú hajú fiúk és lá­nyok, va­la­mint a jel­leg­ze­te­sen ütött-ko­pott kö­zép­ko­rú­ak kö­zül. Ez utób­bi ka­te­gó­ri­á­ba ő maga is be­le­tar­to­zott, is­mer­te be Long­man vo­na­kod­va. Va­ló­já­ban Ry­der nem volt rend­kí­vü­li em­ber, és bár­mely más he­lyen nem ütött vol­na el a töb­bi­ek­től.

Néha az em­be­rek be­szél­get­ni kezd­tek a sor­ban, hogy agyon­üs­sék az időt. Má­sok ol­vas­ni­va­lót hoz­tak. Long­man több­nyi­re a mun­ka­nél­kü­li-hi­va­tal­ba me­net vett egy Post-ot, és soha nem szólt sen­ki­hez. De ami­kor né­hány hét­tel az után, hogy elő­ször lát­ta, a sor­ban köz­vet­le­nül Ry­der mö­gött ta­lál­ta ma­gát, szó­ba ele­gye­dett vele. Elő­ször ha­bo­zott, mert Ry­der nyil­ván­va­ló­an ma­gá­nak való fic­kó volt, aki be­le­fa­gyaszt­ja az em­ber­be a szót, ha nem akar be­szél­get­ni. De vé­gül fé­lig oda­for­dul­va meg­mu­tat­ta neki a Post sza­lag­cí­mét.

 

Újabb 747-es

Irány: KUBA

 

– Úgy lát­szik, ter­jed, mint a jár­vány – mond­ta Long­man.

Ry­der ud­va­ri­a­san bó­lin­tott, de nem vá­la­szolt.

– Nem ér­tem, mi hasz­nuk be­lő­le – foly­tat­ta Long­man. – Mi­helyt Ku­bá­ba ér­nek, vagy be­vág­ják őket a du­tyi­ba, vagy me­het­nek a tűző nap­ra cu­kor­ná­dat vág­ni, napi tíz órán át.

– Én nem tu­dom. – Ry­der hang­ja vá­rat­la­nul mély és te­kin­télyt pa­ran­cso­ló volt. Egy fő­nök hang­ja, gon­dol­ta Long­man fe­szeng­ve. De még­sem egé­szen olyan, va­la­mi más is volt ben­ne, amit nem tu­dott egé­szen pon­to­san meg­ne­vez­ni.

– Ér­tel­met­len ennyi koc­ká­za­tot vál­lal­ni ezért a ku­li­mun­ká­ért – mond­ta Long­man.

Ry­der nem vont ugyan vál­lat, de Long­man rá­jött, hogy el­vesz­tet­te ér­dek­lő­dé­sét a téma iránt, ha egy­ál­ta­lán fel­éb­redt ben­ne. Egyéb­ként Long­man ezen a pon­ton vissza­hú­zó­dott vol­na, ál­ta­lá­ban nem tuk­mál­ta rá ma­gát az em­be­rek­re. De Ry­der fel­csi­gáz­ta az ér­dek­lő­dé­sét, és maga sem ér­tet­te pon­to­san, mi­ért. Ki akar­ta vív­ni a he­lyes­lé­sét. Ezért foly­tat­ta, és ki­ej­tet­te azo­kat a sza­va­kat, ame­lyek hosszú tá­von pró­fé­tai ki­je­len­tés­nek bi­zo­nyul­tak.

– Ha va­la­mi ne­kik is le­esik be­lő­le – mond­juk egy cso­mó pénz –, ak­kor meg­ér­tem. De ennyi koc­ká­za­tot vál­lal­ni sem­mi­ért…

Ry­der el­mo­so­lyo­dott.

– Min­den koc­ká­zat. A kö­vet­ke­ző lé­leg­zet­vé­tel is koc­ká­zat: az em­ber be­szív­hat va­la­mi mér­ge­zőt. Ha nem vál­lal­ja a koc­ká­za­tot, a lé­leg­zés­sel is fel kel­le­ne hagy­nia.

– Azt nem tud­nánk meg­ten­ni – szólt Long­man. – Va­la­hol ol­vas­tam, hogy le­he­tet­len ön­ként ab­ba­hagy­ni a lé­leg­zést, még ha meg­pró­bál­juk is.

Ry­der is­mét mo­soly­gott.

– Ó, azt hi­szem, azért si­ke­rül­het, ha he­lye­sen fog hoz­zá.

Ez­u­tán úgy tűnt, nincs más mon­da­ni­va­ló­juk, és a be­szél­ge­tés el­akadt. Long­man vissza­tért a Post-hoz, mert úgy érez­te, bo­lon­dot csi­nál ma­gá­ból. Mi­kor vé­gül Ry­der­nek le­bé­lye­gez­ték a köny­vét és ő alá­ír­ta az utal­ványt, tá­vo­zás előtt ked­ve­sen bó­lin­tott Long­man­nek. Long­man a pult­nál meg­for­dult, és úgy fi­gyel­te, ahogy Ry­der ki­megy az üveg­aj­tón.

Egy vagy két hét­tel ké­sőbb Long­man leg­alább annyi­ra meg­le­pő­dött, mint amennyi­re a hi­ú­sá­gá­nak hí­zel­gett, hogy Ry­der oda­jött és csat­la­ko­zott hoz­zá a ká­vé­ház pult­ja mel­lett, aho­va egy szend­vics­re tért be. Ez­út­tal úgy lát­szott, könnyebb Ry­der­rel be­szél­get­ni – nem volt ép­pen ba­rát­sá­gos, de a maga tar­tóz­ko­dó mód­ján kis­sé köz­lé­ke­nyebb. A kö­zöm­bös és sze­mély­te­len be­szél­ge­tés után együtt men­tek el a mun­ka­nél­kü­li-hi­va­tal­ba, és ugyan­ab­ba a sor­ba áll­tak be.

Long­man most már fesz­te­le­neb­bül vi­sel­ke­dett Ry­der­rel, nem érez­te úgy ma­gát, mint egy il­le­ték­te­len be­to­la­ko­dó. Azt mond­ta:

– Lá­tom, ezen a hé­ten megint volt egy gép­rab­lás. Ol­vas­ta?

Ry­der a fe­jét ráz­ta.

– Nem va­gyok va­la­mi nagy új­ság­ol­va­só.

– Ez a fic­kó nem volt olyan sze­ren­csés – mond­ta Long­man. – Nem ju­tott el Ku­bá­ba. Ami­kor le­száll­tak üzem­anya­gért, egy pil­la­nat­ra elő­bújt, és egy éles­lö­vész az FBI-tól agyon­lőt­te.

– Még min­dig jobb, mint cu­kor­ná­dat vag­dos­ni.

– Jobb meg­hal­ni?

– Meg­hal­ni sok­kal jobb, mint szá­mos más do­log, amit fel­so­rol­hat­nék. Pél­dá­ul biz­to­sí­tás­sal há­zal­ni.

– Ez a mun­ká­ja?

– Né­hány hó­na­pig pró­bál­koz­tam, hogy az le­gyen. – Vál­lat vont. – Ki­de­rült, hogy po­csék ügy­nök va­gyok. Azt hi­szem, nem szí­ve­sen ké­rem meg az em­be­re­ket va­la­mi­re. – Egy pil­la­na­tig hall­ga­tott.

– Job­ban sze­re­tem uta­sí­ta­ni őket, hogy mit csi­nál­ja­nak.

– Vagy­is fő­nök akar len­ni?

– Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben.

– Az ügy­nö­kös­kö­dés nem a rend­sze­res mun­ká­ja volt?

– Nem.

Nem szol­gált to­váb­bi ma­gya­rá­zat­tal, és Long­man, bár a kí­ván­csi­sá­ga fel­éb­redt, nem eről­tet­te. Ehe­lyett ma­gá­ról be­szélt.

– Én egy épít­ke­zé­sen dol­goz­tam, kis há­za­kat húz­tunk fel a Szi­ge­ten. De az épí­té­si vál­lal­ko­zó­nak el­fo­gyott a pén­ze, és ki­tet­ték a szű­rö­met.

Ry­der bó­lin­tá­sa nem árult el ér­zel­me­ket.

– Kép­zett­sé­gem sze­rint nem épí­tő­mun­kás va­gyok – foly­tat­ta Long­man. – Ere­de­ti­leg met­ró­ve­ze­tő vol­tam.

– Most nyug­dí­jas?

– Csak negy­ven­egy éves va­gyok.

– Pon­to­san ennyi­nek is gon­dol­tam. Ezért le­pett meg annyi­ra, hogy eset­leg már nyug­dí­jas – mond­ta Ry­der ud­va­ri­a­san.

Gá­láns bo­csá­nat­ké­rés volt, de Long­mant nem csap­ta be. Meg­vi­selt­nek, szür­ké­nek lát­szott, és az em­be­rek ál­ta­lá­ban több­nek hit­ték, mint amennyi volt.

– Nyolc évet húz­tam le, mint met­ró­ve­ze­tő, de né­hány év­vel ez­előtt ott­hagy­tam őket – fe­lel­te.

Meg­győ­ző­nek ta­lál­ta-e vagy sem, Ry­der nem fe­sze­get­te to­vább a dol­got. Csu­pán bó­lin­tott. Száz em­ber­ből ki­lenc­ven­ki­lenc most azt kér­dez­te vol­na, mi­ért mon­dott fel? Le­het, hogy Ry­der fi­karc­nyit sem tö­rő­dött az egésszel, de ak­kor is, a nor­má­lis kí­ván­csi­ság meg­kí­ván­ta vol­na, hogy meg­kér­dez­ze. Bosszú­sá­gá­ban Long­man fel­tett egy el­len­kér­dést, amit egyéb­ként, Ry­der zár­kó­zott­sá­gát tisz­te­let­ben tart­va, el­ke­rült vol­na.

– Ma­gá­nak mi volt a szak­má­ja? Úgy ér­tem, az ál­lan­dó mun­ka­te­rü­le­te?

– A had­se­reg. Ka­to­na vol­tam.

– Húsz­éves szer­ző­dés? Úgy hi­szem, az meg­le­he­tő­sen jó buli, ha ki tud tar­ta­ni. Mi volt a rang­ja?

– Az utol­só rend­fo­ko­za­tom ez­re­des volt.

Long­man csa­ló­dott. Tud­ta a sa­ját had­se­reg­be­li ta­pasz­ta­la­ta­i­ból, hogy a har­minc­éves fér­fi­ak – amennyi­nek Ry­dert néz­te – nem jut­nak el az ez­re­des­sé­gig. De Ry­dert nem tar­tot­ta ha­lan­dzsá­zó­nak. Bó­lin­tott és el­hall­ga­tott. Ry­der hoz­zá­tet­te:

– Nem az ame­ri­kai had­se­reg­ben.

A ma­gya­rá­zat nem osz­lat­ta el tel­je­sen Long­man gya­nú­ját, csu­pán el­mé­lyí­tet­te a rej­télyt. Ak­kor hát mi­lyen had­se­reg­ben szol­gált Ry­der? Az ide­gen ki­ej­tés­nek nyo­mát sem érez­te; na­gyon is ame­ri­ka­i­nak hang­zott. A ka­na­dai had­se­reg? De egy har­minc­éves fér­fi ab­ban sem len­ne ez­re­des.

Oda­lé­pett a pult­hoz, hogy be­ír­ják a köny­vé­be a szük­sé­ges ada­to­kat, majd meg­vár­ta, hogy Ry­der is vé­gez­zen. Oda­kint egy­más­hoz iga­zí­tot­ták a lép­te­i­ket, és észak felé in­dul­tak a Ha­to­dik su­gár­úton.

– Megy va­la­ho­vá? – kér­dez­te Long­man.

– Gon­dol­tam, sé­tá­lok egyet.

– Nem bán­ja, ha el­kí­sé­rem? Nincs sem­mi más ten­ni­va­lóm.

El­sé­tál­tak a Har­min­cas ut­cá­ig, is­mét sze­mély­te­le­nül cse­veg­ve – al­ka­lom­ad­tán meg­jegy­zé­se­ket tet­tek egy-egy ki­ra­kat­ban lá­tott tárgy­ra, a for­ga­lom za­ja­i­ra és bű­ze­i­re, a nők­re, akik ki-be vi­har­zot­tak a Har­minc­ne­gye­dik ut­cán lévő áru­há­zak ka­pu­ján. De a rej­tély iz­gat­ta Long­mant, és vé­gül, mi­köz­ben a jár­da­szé­len vár­ták, hogy a ke­reszt­irá­nyú for­ga­lom el­ha­lad­jon, ki­ruk­kolt vele.

– Ak­kor hát mi­lyen had­se­reg­ben volt?

Ry­der olyan hosszú szü­ne­tet tar­tott, hogy Long­man már majd­nem bo­csá­na­tot kért. De az­tán Ry­der meg­szó­lalt:

– A leg­utób­bi? A bi­af­rai volt.

– Ó – fe­lel­te Long­man. – Már ér­tem.

– Az­előtt meg Kon­gó­ban és Bo­lí­vi­á­ban szol­gál­tam.

– Maga sze­ren­cse­ka­to­na? – Long­man sok ka­land­re­gényt ol­va­sott, ezért a fo­ga­lom nem volt tel­je­sen ide­gen a szá­má­ra.

– Ez túl cif­ra el­ne­ve­zés. A zsol­dos sok­kal pon­to­sabb.

– Az olyan em­ber­re, aki pén­zért har­col?

– Igen.

– Hát – ha­bo­zott Long­man, mert iga­zá­ból nem is arra gon­dolt, hogy pén­zért har­col­nak, ha­nem arra, hogy pén­zért öl­nek, s ez kis­sé el­bor­zasz­tot­ta –, biz­tos va­gyok ben­ne, hogy a pénz csak má­sod­la­gos sze­re­pet ját­szott a ka­land mel­lett.

– A bi­af­ra­i­ak havi 2500 dol­lárt fi­zet­tek, hogy egy zász­ló­al­jat ve­zes­sek. Egy cent­tel ke­ve­seb­bért sem csi­nál­tam vol­na.

– Bi­af­ra, Kon­gó, Bo­lí­via – mond­ta Long­man cso­dá­lat­tal. – Bo­lí­via. Nem ott volt az a bi­zo­nyos Che Gu­eva­ra? Maga nem az ő…

– Nem. Én a má­sik ol­da­lon áll­tam, azo­kén, akik meg­öl­ték.

– Hát nem is hit­tem ma­gá­ról, hogy kom­csi volt – mond­ta Long­man ide­ges ne­ve­tés­sel.

– Az va­gyok, ami­ért meg­fi­zet­nek.

– Po­ko­li­an iz­gal­mas és nagy­stí­lű élet le­he­tett – foly­tat­ta Long­man. – Mi­ért hagy­ta ott?

– A piac el­apadt. Nem vol­tak mun­ka­al­kal­mak, és nincs mun­ka­nél­kü­li­sé­gi biz­to­sí­tás.

– Hogy adja va­la­ki ilyes­mi­re a fe­jét?

– Maga hogy adta rá a fe­jét, hogy föld­alat­tit ve­zes­sen?

– Az más. Én úgy ke­rül­tem oda, hogy meg kel­lett él­nem va­la­mi­ből.

– Így ke­rül­tem én a ka­to­nás­ko­dás­ba. Inna egy sört?

At­tól kezd­ve a séta és a sö­rö­zés heti szo­ká­suk­ká vált. Ele­in­te Long­man fur­csál­lot­ta, hogy egy olyan szín­vo­na­lon álló em­ber, mint Ry­der, le­eresz­ke­dik hoz­zá, de elég ra­vasz volt, és ki­ta­lál­ta a ma­gya­rá­za­tot. Csak­úgy, mint ő maga, csak­úgy, mint oly sok em­ber a vá­ros­ban, Ry­der is ma­gá­nyos volt. így hát af­fé­le tár­sak let­tek heti egy-két órá­ra. De az első nagy fel­tá­rul­ko­zá­sok után vissza­tér­tek a sze­mély­te­len kap­cso­lat­hoz.

Az­tán egy na­pon min­den meg­vál­to­zott.

Is­mét elég ár­tat­la­nul kez­dő­dött, egy új­ság­cím­mel. A bár­pul­ton he­ve­rő új­ság­ban ol­vas­ták, ami­kor be­tér­tek a szo­ká­sos sör­re.

 

KET­TEN MEG­HAL­TAK A FÖLD ALAT­TI LÖ­VÖL­DÖ­ZÉS­BEN

Két em­ber meg­pró­bált ki­ra­bol­ni egy jegy­pénz­tá­rat egy bronx­be­li föld­alat­ti-meg­ál­ló­ban. A met­ró rend­őr, aki épp ott volt az ál­lo­má­son, fegy­vert rán­tott, és mind­két rab­lót agyon­lőt­te. A kép a két ha­lott fér­fit áb­rá­zol­ta, ahogy el­te­rül­nek az ál­lo­más kö­ve­ze­tén, és mö­göt­tük a pénz­tá­ros ki­ku­kucs­kál fül­ké­je rá­csai mö­gül.

– Nar­kó­sok – mond­ta Long­man hoz­zá­ér­tő­en.

– Sen­ki más nem koc­káz­tat­na a jegy­pénz­tár­ban lévő pén­zért. Nincs ott olyan sok, hogy in­do­kol­ná a koc­ká­za­tot.

Ry­der ér­dek­lő­dés nél­kül bó­lin­tott, s annyi­ban is ma­radt vol­na a do­log – aho­gyan Long­man erre utó­lag sok­szor fi­gyel­mez­tet­te ön­ma­gát –, ha ő nem foly­tat­ja, ha azért, hogy Ry­der vég­re be­csül­je őt, nem hoz­za elő rej­te­ké­ből dé­del­ge­tett áb­ránd­ját.

– Ha én a föld­alat­ti te­rü­le­tén akar­nék bűn­tényt el­kö­vet­ni, ak­kor az már hét­szent­ség, hogy nem egy pénz­tár­fül­két tá­mad­nék meg.

– Mit csi­nál­na?

– Va­la­mi szen­zá­ci­ó­sat, va­la­mi olyat, ahol nagy a tét.

– Még­is, mit? – Ry­der ér­dek­lő­dé­se nem lép­te tűi az ud­va­ri­as­ság ha­tá­rát.

– Pél­dá­ul el­ra­bol­nék egy vo­na­tot – fe­lel­te Long­man.

– Egy föld­alat­ti vo­na­tot? Mit kez­de­ne bár­ki is egy föld­alat­ti-vo­nat­tal?

– Vált­ság­dí­jat kö­ve­tel­ne érte.

– Ha az a föld­alat­ti az enyém len­ne, ha­ma­rabb mon­da­nám ma­gá­nak, hogy tart­sa meg, mint hogy pénzt ad­jak a vissza­szer­zé­sé­ért. – Ry­dert szó­ra­koz­tat­ta a téma.

– Nem ma­gá­ért a vo­nat­ért – szólt Long­man. – Vált­ság­dí­jat kö­ve­tel­nék az uta­so­kért. A tú­szo­kért.

– Túl bo­nyo­lult­nak lát­szik – fe­lel­te Ry­der. – Nem tu­dom el­kép­zel­ni, ho­gyan si­ke­rül­het­ne.

– Hát le­het, hogy si­ke­rül­ne. Ne­kem már több­ször eszem­be ju­tott. Tud­ja, csak úgy hecc­ből.

Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben igaz volt, hogy tré­fá­ból gon­dolt rá, de ez ke­se­rű tré­fa volt. A bosszú­ja a rend­szer­rel szem­ben. Ám nem több mint ár­nyék­bosszú, já­ték, amit ön­ma­gá­val ját­szott, és soha át nem vil­lant az agyán, hogy ko­mo­lyan ve­gye.

Ry­der le­tet­te a sö­rös­po­ha­rát, és meg­for­dult a bár­szé­kén, hogy egye­ne­sen szem­be­néz­hes­sen Long­man­nel. Ke­mény, egyen­le­tes han­gon, a pa­rancs­nok hang­ján, ahogy ezt Long­man most már fel­fog­ta, meg­szó­lalt:

– Mi­ért hagy­ta ott a föld­alat­tit?

Long­man nem ezt a kér­dést vár­ta, ha egy­ál­ta­lán várt va­la­mit az eny­he ér­dek­lő­dé­sen kí­vül. Ké­szü­let­le­nül érte, és egy­szer csak azon vet­te ész­re ma­gát, hogy elő­ruk­kol az igaz­ság­gal.

– Nem én hagy­tam ott. Ki­rúg­tak.

Ry­der to­vább­ra is vá­ra­ko­zó pil­lan­tás­sal né­zett rá.

– Ár­tat­lan vol­tam – mond­ta Long­man –, har­col­nom kel­lett vol­na, de…

– Ár­tat­lan? Mi­ben?

– Min­den­ben. Nem kö­vet­tem el tör­vény­sér­tést.

– Mi­fé­le tör­vény­sér­tés­sel vá­dol­ták?

– Sem­mi­vel nem vá­dol­tak. Csak gya­nú­sít­gat­tak, de még­is rá­kény­sze­rí­tet­tek, hogy tá­voz­zam. Olya­no­kat kér­dez, mint egy ke­rü­le­ti ügyész.

– El­né­zést – men­te­ge­tő­zött Ry­der.

– Ör­dög vi­gye, én nem bá­nom, ha be­szé­lünk róla. Ko­holt vád volt. A cső­rö­sök­nek kel­lett egy ál­do­zat…

– Cső­rö­sök­nek?

– A kü­lön­le­ges fel­ügye­lők­nek. Tit­kos­ügy­nö­kök. Ci­vil ru­há­ban jár­kál­nak, el­len­őr­zik a vo­nat­ve­ze­tő két. Néha az­tán még úgy is öl­töz­nek, mint a su­han­cok, tud­ja, a hosszú ha­jú­ak. Egy­sze­rű­en ké­mek, nem má­sok.

– Azért hív­ják őket cső­rö­sök­nek, mert min­den­be be­le­ütik az or­ru­kat? – kér­dez­te Ry­der mo­so­lyog­va.

– Min­den­ki azt hi­szi. Va­ló­já­ban úgy kap­ták a ne­vü­ket, mint a lon­do­ni bob­byk – még an­nak ide­jén, az IRT biz­ton­sá­gi szol­gá­la­tá­nak első fő­nö­ké­ről. Őt hív­ták H. F. Beakie-nek, vagy­is Cső­rös­nek.

Ry­der bó­lin­tott.

– Mi­vel vá­dol­ták ma­gát?

– Va­la­mi­lyen ban­da ál­lí­tó­lag ká­bí­tó­szert szál­lí­tott – fe­lel­te Long­man da­co­san. – Tud­ja, a bel­vá­ros­ból Har­lem­be vit­ték, oda­ad­ták egy met­ró­ve­ze­tő­nek az­zal, hogy ott majd va­la­ki érte jön. A cső­rö­sök meg­pró­bál­ták rám fog­ni. De soha nem volt sem­mi bi­zo­nyí­té­kuk; soha nem ta­lál­tak ná­lam egy gram­mot sem. Hogy is ta­lál­tak vol­na, ha egy­szer nem én csi­nál­tam?

– Meg­pró­bál­ták ma­gá­ra ken­ni?

– Rám is ken­ték a gaz­em­be­rek.

– De hát maga ár­tat­lan volt.

– Per­sze hogy ár­tat­lan vol­tam. Gon­dol­ja, hogy meg­ten­nék ilyes­mit? Is­mer en­gem.

– Igen – fe­lel­te Ry­der. – Is­me­rem ma­gát.

Komo Mobutu

Komo Mo­bu­tu egé­szen ad­dig meg­őriz­te a hi­deg­vé­rét, amíg a két né­ger fiú fel nem dü­hí­tet­te. Az ese­mény nem volt ér­de­kes, egy­ál­ta­lán nem az ő dol­ga. Tőle akár na­pon­ta két­szer is meg­tá­mad­hat­ják a föld­alat­tit, neki a sze­me se reb­ben. Ha a do­log­nak nincs köze az el­nyo­mott fe­ke­ték for­ra­dal­mi tö­rek­vé­se­i­hez, ak­kor nem lé­te­zik, ak­kor nincs.

Per­verz él­ve­ze­tet nyúj­tott neki, hogy ben­ne van az ügy­ben, nem mint­ha va­ló­ban ben­ne len­ne, csu­pán azért, mert a föld­alat­tin uta­zott. Ő nem af­fé­le taxi-li­mu­zin-lu­xus­la­kás-irat­tás­ka-Boe­ing-747-es-el­ső­osz­tály-in­gyen­kok­tél-a-sá­padt­ar­cú-ste­war­dess­től tí­pus, mint az úgy­ne­ve­zett Test­vé­rek nem­zet­kö­zi klikk­jé­nek tag­jai Ka­li­for­ni­á­ban, Pá­rizs­ban és Al­gé­ri­á­ban. Ő ön­tu­da­tos, dol­go­zó for­ra­dal­már, és még ha len­ne do­há­nya, ak­kor is a nép szál­lí­tó­esz­kö­zét hasz­nál­ná, hosszabb tá­vol­ság­ra pe­dig még min­dig a Grey­hound busszal szá­gul­da­na.

Rend­sze­rint – ami­kor hol­mi be­he­mót, szür­ke anya­szo­mo­rí­tók nem csi­nál­tak bal­hét olyan fegy­ve­rek­kel, ame­lyek­től még a nyá­la is csör­gött – szin­te még él­vez­te is a föld­alat­tit, mert volt egy ked­venc idő­töl­té­se. Idő­töl­tés, mond­hat­ná az em­ber, és nem idő­po­csé­ko­lás, ha­nem erő­fi­tog­ta­tás. Ki­sze­melt ma­gá­nak egy szür­ke disz­nót, ítél­ke­ző te­kin­te­tét rá­emel­te a gaz­em­ber­re, és egy­sze­rű­en le­bá­mul­ta a tér­kép­ről. A fic­kó több­nyi­re úgy za­var­ba jött, hogy át­ült más­ho­vá, sőt át­ment egy má­sik ko­csi­ba. Né­me­lyik olyan ide­ges lett és úgy ki­ver­te a ve­rí­ték, hogy előbb le­szállt a vo­nat­ról, mint kel­lett vol­na. Pe­dig ő sem­mi mást nem csi­nált, csak bá­mult, de azok a te­kin­te­té­ből an­nak a nép­nek a rop­pant dü­hét vél­ték ki­ol­vas­ni, amely most vég­re fel­kel há­rom­száz év el­nyo­ma­tás és mé­szár­lás után. Egyet­len árva sá­padt­ar­cú sem akadt, aki föl ne fog­ta vol­na rez­ze­net­len bar­na sze­mé­nek ezt az üze­ne­tét, és el ne isz­kolt vol­na a ki­hí­vás elől. Még egy­nél sem val­lott ku­dar­cot. Hip­no­ti­zál­ta a gaz­fic­kó­kat! Ha va­la­mennyi Test­vér gya­ko­rol­ná ezt a sze­me­zést, elég ha­ta­lom­ra te­het­né­nek szert ah­hoz, hogy meg­bé­nít­sák az egész disz­nó nép­sé­get.

Mo­bu­tu me­rev, egye­nes de­rék­kal ült az ülé­sen, szem­közt egy An­zac-ka­la­pos cif­ra fe­hér csaj­jal, s egye­ne­sen ke­resz­tül­né­zett a szaj­hán. Ami­kor a mel­let­te ülő öreg hap­si meg­szó­lalt, még csak oda se for­dí­tot­ta a fe­jét. Csesszék meg az egé­szet, nem tar­to­zik ide. De most a sze­me sar­ká­ból ész­re­vet­te a szem­köz­ti ülé­sen a két fe­ke­te fiút. Mind a ket­tő na­gyon sö­tét­bő­rű volt, jó af­ri­kai faj­ta, ta­lán 17 vagy 18 éve­sek. Ki­fu­tó­fi­úk, akik szol­gál­ják a gaz­dát, ci­pe­lik a fe­hér em­ber cso­mag­ja­it. Leg­job­ban az pisz­kál­ta a cső­rét, amit a sze­mük­kel mű­vel­tek. Nagy, lágy pil­lan­tá­sú, bar­na sze­mü­ket úgy for­gat­ták, mint az üveg­go­lyót, sőt még vi­gyo­rog­tak is, csó­vál­ták az át­ko­zott far­ku­kat, ne­hogy a pa­sas be­gu­rul­jon, és go­lyót eresszen a seg­gük­be.

Szin­te vé­gig sem gon­dol­ta, mit tesz, már­is dü­höd­ten át­ki­a­bált a szem­ben ülők­nek: – Az is­ten ver­jen meg ti­te­ket, nig­ge­rek, néz­ze­tek már egye­ne­sen elő­re, nem hall­já­tok? – Rá­juk me­redt, azok pe­dig meg­le­pet­ten néz­tek vissza. – Ti os­to­ba nig­ge­rek, túl fi­a­ta­lok vagy­tok ah­hoz, hogy Ta­más bá­tyás­kod­ja­tok. Ne for­gas­sá­tok a sze­me­te­ket, ha­nem néz­ze­tek a pa­sas sze­mé­be, az is­te­nit!

A ko­csi­ban min­den szem­pár rá­sze­ge­ző­dött, és ahogy egyik­ről a má­sik­ra bá­mult, te­kin­te­te el­idő­zött az irat­tás­kás, jól öl­tö­zött né­ge­ren. An­nak az arca ki­fe­je­zés­te­len, kö­zö­nyös volt. Fe­hér né­ger, aki már rég el­ve­szett az ügy szá­má­ra, és nem éri meg a fá­rad­sá­got. De a két fiú… Ér­tük ér­de­mes len­ne egy kis tün­te­tést ren­dez­ni.

Meg­for­dult, hogy a fel­fegy­ver­zett fér­fi­ra néz­zen, de sza­va­it a fi­úk­hoz in­téz­te.

– Sem­mi oko­tok rá, hogy akár­mi­lyen át­ko­zott fe­hér­től meg­ijed­je­tek, test­vé­rek. Egy szép na­pon majd el­vesszük tőle azt a fegy­vert, és le­nyom­juk a tor­kán a disz­nó­nak!

A fegy­ve­res fér­fi kö­zö­nyö­sen, sőt unot­tan így szólt:

– Fog­ja be a mocs­kos po­fá­ját.

– Ne­kem nem pa­ran­csol sem­mi­lyen fe­hér anya­szo­mo­rí­tó disz­nó!

A fér­fi egy moz­du­la­tot tett a fegy­ver­rel.

– Jöj­jön ide hoz­zám, nagy­po­fá­jú.

– Gon­dol­ja, hogy fé­lek ma­gá­tól, disz­nó? – Mo­bu­tu fel­állt. A lába re­me­gett, de nem a fé­le­lem­től, ha­nem a düh­től.

– Csak azt aka­rom, hogy ide jöj­jön – szólt a fér­fi. – Ide, hoz­zám.

Mo­bu­tu oda­ment a ko­csi kö­ze­pé­re, és egye­nes hát­tal, az ol­da­lá­nál ököl­be szo­rí­tott kéz­zel meg­állt a fér­fi előtt.

– Csak raj­ta – mond­ta. – Raj­ta, lő­jön le. De fi­gyel­mez­te­tem, hogy sok olyan em­ber van, mint én, ez­rek és ez­rek, és ígé­rem, hogy egy­szer el­vág­juk a maga disz­nó tor­kát…

A fér­fi min­den erő­fe­szí­tés és szen­ve­dély nél­kül le­kap­ta a vál­lá­ról a pus­kát, és át­ló­san le­csa­pott vele Mo­bu­tu bal ha­lán­té­ká­ra. Mo­bu­tu érez­te az ütést, a döb­be­ne­tes fáj­dal­mat, a sze­mé­be zu­bo­gó vö­rös esőt, hát­ra­tán­to­ro­dott, és ülő hely­zet­be zöttyent le a pad­ló­ra.

– Ül­jön le, és töb­bé ki ne nyis­sa a szá­ját.

Mo­bu­tu ho­má­lyo­san hal­lot­ta a fér­fi hang­ját.

Meg­érin­tet­te az ar­cát, és rá­jött, hogy a vér össze­zú­zott szem­öl­dö­ké­ről csö­pög le a szem­üre­gé­be. Fel­állt, az­tán vissza­zu­hant az ülés­re, az öreg­em­ber mel­lé. Az öreg ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, hogy meg­tá­mo­gas­sa. Ő le­ráz­ta. A ko­csi­ra csend bo­rult.

– Ma­gá­nak ke­res­te a bajt – szólt a fér­fi, aki meg­ütöt­te. – Nem aján­lom, hogy más is meg­pró­bál­ja.

Mo­bu­tu elő­vet­te a zseb­ken­dő­jét, és a hom­lo­ká­hoz szo­rí­tot­ta. Jobb sze­mé­vel a fe­ke­te kül­dönc­fi­ú­kat fi­gyel­te. Sze­mük még min­dig ki­gu­vadt, aj­kuk le­fittyedt. A ro­hadt élet­be, gon­dol­ta Mo­bu­tu, hagy­tam, hogy hi­á­ba össze­ver­je­nek. Ezek úgy­se vál­toz­nak meg, csak kur­va rab­szol­gák ma­rad­nak.

A ko­csi­ban min­den­ki gon­do­san ke­rül­te, hogy rá­néz­zen, még azok is, aki­ket egyéb­ként le­nyű­gö­zött a vér lát­vá­nya.