Tizenkilenc

Ryder

A vész­ki­já­rat a Ti­zen­ne­gye­dik ut­cai ál­lo­más­tól észak­ra ta­lál­ha­tó. Egy nyí­lás az alag­út fa­lá­ban: raj­ta ke­resz­tül le­het meg­kö­ze­lí­te­ni azt a lét­rát, amely a Uni­on Squa­re Park ke­le­ti ol­da­lán, a Ti­zen­ha­to­dik utca kö­ze­lé­ben a jár­dá­ban lévő vas­rács­hoz ve­zet. Ry­der fi­gyel­te, aho­gyan Long­man a fék­kar se­gít­sé­gé­vel meg­ál­lít­ja a ko­csit, száz láb­bal a ki­já­rat he­lyét jel­ző fe­hér fény előtt.

– Jó így? – kér­dez­te Long­man.

– Re­mek – fe­lel­te Ry­der.

Long­man iz­zadt, és Ry­der most elő­ször érez­te, mi­lyen bü­dös van a ki­csiny ve­ze­tő­fül­ké­ben. Hát, gon­dol­ta, a mun­ka­fel­té­te­le­in­ket nem a hi­gi­é­ni­ai el­vek alap­ján vá­laszt­hat­juk meg, és ugyan mi­óta van a csa­ta­me­ző­nek olyan il­la­ta, mint egy ró­zsa­li­get­nek? Óva­to­san be­nyúlt a bar­na bő­rönd­be, és ki­hú­zott két ké­zi­grá­ná­tot. El­len­őriz­te a gyúj­tó­sze­get, majd a grá­ná­to­kat eső­ka­bát­ja mély zse­bé­be süllyesz­tet­te. Ki­nyi­tot­ta az el­ső­se­gély­do­bozt, és ki­vet­te be­lő­le a rag­ta­pasz­te­ker­cset. Át­ad­ta a te­ker­cset Long­man­nek, aki tüs­tént el­ej­tet­te.

– Fogd jó erő­sen – szólt rá Ry­der.

Le­té­pett két, kö­rül­be­lül ti­zen­hat hü­vely­kes csí­kot a te­kercs­ről, és la­zán a grá­ná­tok köré te­ker­te őket.

– En­gem ide­ge­sít az ilyes­mi.

– Té­ged min­den ide­ge­sít – fe­lel­te Ry­der tár­gyi­la­go­san. – Ezek olyan biz­ton­sá­go­sak, mint a te­nisz­lab­dák, amíg a gyúj­tó­szeg ben­nük van és az el­sü­tő­kart nem en­ged­ték ki.

– Mu­száj? – kér­dez­te Long­man. – Úgy ér­tem… te­gyük fel, hogy nem kö­vet­nek ben­nün­ket az exp­ressz­vá­gá­nyon?

– Ab­ban az eset­ben fe­les­le­ges óva­tos­ság­gal jár­tunk el.

– De ha nem kö­vet­nek min­ket, ak­kor előbb-utóbb arra jön majd egy ár­tat­lan exp­ressz­vo­nat…

– Ne vi­tat­kozz – för­medt rá Ry­der. – Láss mun­ká­hoz, mi­helyt én ki­lép­tem. Mire vissza­jö­vök, ké­szen kell len­ned, hogy azon­nal in­dít­has­suk a vo­na­tot.

– Az irá­nyí­tó­köz­pont hív­ja a Pel­ham Egy Ket­tő Hár­mat. Az irá­nyí­tó­köz­pont a Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom­nak.

Ry­der meg­nyom­ta az adó gomb­ját.

– Itt a Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom. Üres a vá­gány?

– Még nem tel­je­sen. Két vagy há­rom perc kell még.

– Csak si­es­se­nek. És se­hol ne le­gyen rend­őr a vá­gá­nyon, kü­lön­ben mi is lé­pünk. Érti, mit je­lent, ha azt mon­dom, hogy lé­pünk, Prescott had­nagy?

– Igen. Be­tart­juk az uta­sí­tá­sa­i­kat, sem­mi szük­ség rá, hogy bár­kit is bánt­son. Nyug­táz­za, Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom.

Ry­der vissza­akasz­tot­ta a mik­ro­font a ho­rog­ra.

– Ne vá­la­szolj – mond­ta Long­man­nek. – Meg fog­ja unni, és egy idő után ab­ba­hagy­ja. Jól van, fogj hoz­zá.

Meg­for­dí­tot­ta a kal­lan­tyút, és ki­ment a ko­csi­ból. Wel­co­me a kö­zép­ső póz­ná­nak dől­ve áll­do­gált, jobb ke­zé­ről le­csün­gött a gép­pisz­toly. Ry­der el­nyom­ta a be­lé­nyi­lal­ló dü­höt, és szó nél­kül ment to­vább. Ste­ever fel­állt a kö­ze­led­té­re, és ki­nyi­tot­ta a hát­só hu­zat­fo­gó aj­tót.

– Fe­dezz – szólt rá Ry­der.

Ste­ever bó­lin­tott.

Ry­der ki­lé­pett az ál­já­ró­le­mez­re, le­ku­po­ro­dott, és könnye­dén le­ug­rott a pá­lya­test­re. Ki­egye­ne­se­dett, majd észak felé kez­dett üget­ni a fény­lő sí­nek kö­zött.

Tom Berry

Ami­kor a ve­zér ki­lé­pett a fül­ké­ből, Tom Berry egy má­sod­perc­re lát­ta, hogy a leg­ala­cso­nyabb rab­ló eről­köd­ve emel ki va­la­mi­lyen ne­héz fém­szer­ke­ze­tet egy sport­tás­ka­fé­lé­ből. Az ajtó hir­te­len be­csu­kó­dott, a ve­zér vé­gig­ment a ko­csin. Egyet­len rö­vid szót szólt a hát­só aj­tó­nál álló zö­mök fér­fi­hoz, az­tán le­ug­rott a vá­gány­ra. No és most, Deed­ee, gon­dol­ta Berry, va­jon ki­hasz­ná­lom-e a tá­vol­lé­te nyúj­tot­ta előnyt arra, hogy meg­ost­ro­mol­jam a Téli pa­lo­tát? Nem, Deed­ee, fel se eme­lem a seg­ge­met er­ről az ülés­ről, még egy mil­li­mé­ter­rel sem.

Ó, Deed­ee, gon­dol­ta, mi­lyen jo­gon gú­nyo­ló­dom ve­led? Te leg­alább, akár iga­zad van, akár nem, hi­szel va­la­mi­ben, van va­la­mi­lyen ál­lás­pon­tod. De ki va­gyok én? Fé­lig zsa­ru, fé­lig zsém­bes két­ke­dő. Ha hin­nék a zsa­ru­ság­ban, ak­kor már va­ló­szí­nű­leg ha­lott len­nék, még­hoz­zá a zsa­ruk mér­cé­je sze­rint tisz­te­let­re mél­tó ha­lott, és ha nem hin­nék ben­ne, ak­kor nem mar­dos­na a lel­ki­is­me­ret. De hát Deed­ee, mi az ör­dög­nek le­gyen lel­ki­fur­da­lá­som azért, mert el­uta­sí­tot­tam az ön­gyil­kos­sá­got?

És ha már önző va­gyok, gon­dol­ta Berry, ak­kor azt is re­mé­lem, hogy a rab­lók szé­pen, bo­nyo­da­lom nél­kül el­me­ne­kül­nek, ne­hogy vé­let­le­nül meg­hal­jak a lö­völ­döz­ni vá­gyó bű­nö­zők és zsa­ruk ke­reszt­tü­zé­ben. Nem mint­ha a me­ne­kü­lés könnyű­nek vagy akár csak le­het­sé­ges­nek is lát­sza­na, hi­szen a rab­lók be van­nak zár­va egy alag­út­ba, amely­nek min­den ki­já­ra­tát zsa­ruk du­ga­szol­ják el. Még­is, azért lo­gi­kus a fel­té­te­le­zés, hogy a rab­lók ta­lá­lé­ko­nyak, és ki­ta­lál­tak ma­guk­nak va­la­mi­lyen hap­py en­det, nem igaz? Nos, ez az ő dol­guk, nem az enyém. Tom Berry passzol.

Daniels helyettes főfelügyelő

– Pszt – szi­szeg­te a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő. – Csak csen­de­sen.

– Nem le­het – fe­lel­te a met­ró­ve­ze­tő. – A vo­nat nem megy láb­ujj­he­gyen.

– Pszt. – A he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő ki­ku­kucs­kált az első ab­la­kon, hom­lo­ka majd­nem meg­érin­tet­te az üve­get. A met­ró­ve­ze­tő hir­te­len fé­ke­zett, és a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő be­ver­te az or­rát az ab­lak­ba. – Jesszu­som!

– Ott van a ko­csi – szólt a met­ró­ve­ze­tő. – Ha ki­me­resz­ti a sze­mét, meg­lát­hat­ja, őket ott elöl.

– Az a ki­csi fény? – kér­dez­te a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő ké­tel­ked­ve.

– Az – fe­lel­te a met­ró­ve­ze­tő. – Ott vesz­te­gel.

A rá­dió re­cseg­ni kez­dett, és a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő oda­adó fi­gye­lem­mel hall­gat­ta az irá­nyí­tó­köz­pont sza­va­it a Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom­mal foly­ta­tott be­szél­ge­tés­ből.

– Ott vesz­te­gel, ahogy mond­ta – szólt a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő a met­ró­ve­ze­tő­nek. Hall­gat­ta, aho­gyan az irá­nyí­tó­köz­pont meg­pró­bál­ja foly­tat­ni a be­szél­ge­tést a Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom­mal, de a ko­csi nyil­ván­va­ló­an nem vá­la­szol. – Nem fe­lel­nek. Po­fát­lan, gyil­kos gaz­em­be­rek.

– Mit csi­nál­junk? – kér­dez­te a met­ró­ve­ze­tő. – Ma­rad­junk itt, ahol va­gyunk?

– Nem me­he­tünk kö­ze­lebb, kü­lön­ben ki­szúr­nak. Uram­is­ten, soha éle­tem­ben nem érez­tem ma­gam ilyen te­he­tet­len­nek.

– Lát va­la­mit ott a pá­lya­tes­ten? – kér­dez­te a met­ró­ve­ze­tő.

– Hol? – A he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő ki­bá­mult az ab­la­kon. – Nem lá­tok én az ég­vi­lá­gon sem­mit.

– Azt hit­tem, egy em­ber – szólt a met­ró­ve­ze­tő. – De most már nem lá­tok sem­mit. Le­het, hogy té­ved­tem.

– Most sem lát sem­mit?

– De­hogy­nem. A vo­na­tot.

– Én is csak azt lá­tom. Csak fi­gyel­jen, és szól­jon, ha bár­mi­lyen moz­gást ész­lel.

– Csak a vo­nat áll ott, de moz­du­lat­la­nul. – A met­ró­ve­ze­tő a vá­gány­ról az órá­já­ra né­zett. – Ha ez nem tör­té­nik, már ott­hon len­nék. Így most túl­órá­zom. Más­fél­sze­res óra­bér, de azért in­kább ha­za­men­nék.

– Csak fi­gyel­jen.

– A más­fél­sze­res óra­bér ne­kem nem olyan nagy szám. Úgy­is el­vi­szi az adó.

– Csak fi­gyel­jen.

Longman

A Trükk ré­szei ta­ka­ros rend­ben so­ra­koz­tak a sport­tás­ká­ban – Long­man maga cso­ma­gol­ta be –, és le­szá­mít­va an­nak a for­má­ra ön­tött vas­da­rab­nak a sú­lyát, amely a kont­rol­ler­re il­lesz­ke­dett, pon­to­san olyan könnyű volt az egész, mint a pró­ba ide­jén. De azért még em­lé­ke­zett arra is, ami­kor a Trükk se­gít­sé­gé­vel vé­gül meg­ol­dott prob­lé­ma re­mény­te­len­nek lát­szott, és úgy tűnt, hogy a ter­vük füst­be megy. Leg­alább­is ő így ér­zett. Ry­der vi­szont nyu­godt volt.

– Né­hány év­vel ez­előtt – pa­nasz­ko­dott Ry­der­nek – az éber­sé­gi be­ren­de­zés mind­össze egy kis csü­csök volt a kont­rol­ler fe­jé­ben. Sem­mi mást nem kel­lett vol­na ten­nünk, csak rag­ta­passzal le­ra­gasz­ta­ni, az­tán meg­ta­lál­ni a mód­ját, ho­gyan te­gyük se­bes­ség­be. De most, hogy az éber­sé­gi be­ren­de­zés be van épít­ve ma­gá­ba a ké­szü­lék­be, ez le­he­tet­len. Ha az em­ber le­ra­gaszt­ja az egész kont­ro­li­ért a ve­ze­tő­pult­hoz, ak­kor ki­kap­csol­ja az éber­sé­gi be­ren­de­zést, de nem tud­ja se­bes­ség­be ten­ni. Ha még min­dig csak egy kis csü­csök len­ne…

– Most már nem­csak egy kis csü­csök – fe­lel­te Ry­der –, úgy­hogy nem ér­de­mes töp­ren­ge­ni raj­ta. Kon­cent­rálj a je­len­le­gi prob­lé­má­ra.

A je­len­le­gi prob­lé­ma az volt, hogy met­ró­ve­ze­tő nél­kül nem le­het vo­na­tot ve­zet­ni. Ám ami­kor meg­ta­lál­ták a meg­ol­dást, Long­man ko­ráb­bi két­ség­be­esé­se ne­vet­sé­ges­sé vált. A Trükk lé­nye­ge egy ne­héz vas­önt­vény volt, ame­lyet nagy­já­ból a kont­rol­ler for­má­já­ra min­táz­tak meg. Ha el­he­lyez­ték a kont­rol­ler fölé, a sú­lya he­lyet­te­sí­tet­te a met­ró­ve­ze­tő ke­zé­nek nyo­má­sát. Ki­kap­csol­ta az éber­sé­gi be­ren­de­zést, le­he­tő­vé tet­te, hogy a kont­ro­li­ért se­bes­ség­be te­gyék, és ami a leg­fon­to­sabb, a sú­lyá­nál fog­va ki­kap­csol­va is tar­tot­ta az éber­sé­gi be­ren­de­zést.

Egy­sze­rű és gyö­nyö­rű, gon­dol­ta Long­man, és nyög­ve emel­te ki a Trük­köt a sport­tás­ká­ból, majd rá­il­lesz­tet­te a kont­rol­ler­re. A szer­ke­zet töb­bi ré­sze épp­ilyen egy­sze­rű volt. Há­rom egy­más­hoz csat­la­ko­zó cső – az első hat hü­velyk­nél va­la­mi­vel rö­vi­debb, és az ön­tött­vas súly vé­gén lévő nyí­lás­ba il­lesz­ke­dik: a má­so­dik kö­rül­be­lül há­rom hü­velyk hosszú­sá­gú, és a vá­gány felé irá­nyul; a har­ma­dik há­rom láb hosszú, és az alag­út fa­lá­ra mu­tat.

A csö­ve­ket úgy ké­szí­tet­ték el, hogy kü­lön­bö­ző erő­vel kap­cso­lód­ja­nak egy­más­hoz. A rö­vid da­rab szo­ro­san il­lesz­ke­dett a Trük­kön lévő csat­la­ko­zás­ba, a má­so­dik da­rab a bel­ső vé­gén, la­zán csat­la­ko­zott az első da­rab­hoz, a kül­ső vé­gén vi­szont biz­ton­sá­go­san a har­ma­dik da­rab­hoz. Long­man­nek ki kel­lett tör­nie az első ab­la­kot, mi­előtt a csö­ve­ket össze­il­leszt­het­te vol­na. Ért­he­tet­len mó­don ez na­gyon za­var­ta, van­dál­nak érez­te ma­gát. Egy hosszú pil­la­na­tig ha­bo­zott, majd gép­pisz­to­lyá­nak föl­emelt tu­sá­val nagy, cak­kos szé­lű lyu­kat ütött az ab­lak­ba. Több­ször is oda­vá­gott, míg vé­gül sem­mi nem ma­radt az üveg­ből, csak né­hány apró szi­lánk, amely hoz­zá­ta­padt az ab­lak­ke­ret­hez, ó már annyi­ban hagy­ta vol­na, de Ry­der meg­ma­ka­csol­ta ma­gát.

– Sem­mi üveg ne ma­rad­jon. Egy fi­karc­nyi sem, kü­lön­ben tönk­re­te­he­ti az il­lú­zi­ót.

Long­man fegy­ve­re csö­vé­vel ki­pisz­kál­ta va­la­mennyi szi­lán­kot az ab­lak­ke­ret­ből.

Ryder

Ry­der a ko­csi fa­rá­tól mint­egy há­rom­száz láb­nyi utat tett meg észak felé. Meg­állt, és még ugyan­az­zal a len­dü­let­tel térd­re eresz­ke­dett a bel­ső exp­ressz­sín mel­lett. Ki­vet­te az egyik grá­ná­tot a zse­bé­ből, el­tá­vo­lí­tot­ta a rag­ta­paszt, és ket­té­tép­te egy hat­hü­vely­kes meg egy tíz­hü­vely­kes da­rab­ra. Várt egy ki­csit, és gon­do­san vé­gig­né­zett a pá­lya­tes­ten. A tá­vol­ban lát­ta egy vo­nat sö­tét­ben fel­köd­lő ár­nyé­kát. Bó­lin­tott, mint­egy nyug­táz­va, hogy íté­le­te be­iga­zo­ló­dott, az­tán meg is fe­led­ke­zett róla.

A grá­ná­tot bal te­nye­ré­ben fog­va, tel­je­sen be­ra­gasz­tot­ta az el­sü­tő­kart, és hagy­ta, hogy a sza­lag né­hány hü­velyk­kel túl­nyúl­jon a kö­peny mind­két vé­gén. Fe­jét csak­nem a vá­gány­ra hajt­va el­he­lyez­te a grá­ná­tot a sín szé­le alatt, és gon­do­san el­si­mí­tot­ta a ra­gasz­tó­sza­lag laza vé­ge­it, hogy azok meg­tart­sák a grá­ná­tot a sin mel­lett. A rö­vi­debb ra­gasz­tó­sza­la­got ket­té­tép­te, és le­ra­gasz­tot­ta vele a két vé­gét, ne­hogy a grá­nát vé­let­le­nül el­moz­dul­jon. Mi­kor meg­nyu­go­dott, hogy a grá­nát szi­lár­dan áll a he­lyén, oda­nyúlt, és ki­húz­ta a gyúj­tó­sze­get. Az­tán át­ment a kül­ső sín­hez, és újra vé­gig­csi­nál­ta az egész mű­ve­le­tet a má­sik grá­nát­tal is.

Fel­állt, és anél­kül hogy hát­ra­pil­lan­tott vol­na, vissza­fe­lé kez­dett üget­ni a Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom­hoz. A gyúj­tó­sze­gek el­tá­vo­lí­tá­sá­val a grá­ná­tok már harc­ké­pe­sek vol­tak. Ha egy vo­nat ke­re­ke meg­érin­ti őket, a la­zán oda­ra­gasz­tott grá­ná­tok el­moz­dul­nak, au­to­ma­ti­ku­san ki­ereszt­ve az el­sü­tő­kart. A grá­ná­tok öt má­sod­per­cen be­lül rob­ban­ni fog­nak.

Ste­ever őrt állt a hát­só aj­tó­nál. Ry­der oda­bó­lin­tott neki, az­tán meg­ke­rül­te a ko­csi pisz­kos, vö­rös ol­da­lát, úgy ment elő­re. Long­man ki­né­zett rá az üveg­te­len ab­la­kon át. A kö­zép­ső cső elő­re­me­redt. Ő ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, és Long­man le­ad­ta neki a har­ma­dik cso­da­ra­bot. Ezt Ry­der erő­sen be­csa­var­ta a má­so­dik cso­da­rab­ba, úgy, hogy a vége az alag­út fa­lá­ra mu­tas­son.

Ami­kor a cső­szer­ke­ze­tet be­fe­lé ta­szít­ják, vagy­is a vo­nat felé, az a kont­rol­lert az óra­mu­ta­tó já­rá­sá­nak irá­nyá­ban a ma­nő­ve­re­ző fo­ko­za­ton át be­lö­ki a so­ros fo­ko­zat­ba, ahol az ön­tött­vas súly meg­aka­dá­lyoz­za, hogy to­vább­moz­dul­jon pár­hu­za­mos fo­ko­zat­ba. Egy erős hát­rarán­tás majd le­kap­csol­ja a két hosszú cso­da­ra­bot, és csak az első, rö­vid da­ra­bot hagy­ja meg, amely kí­vül­ről nem lesz lát­ha­tó.

A to­váb­bi­ak­ban Ry­der az „il­lú­zi­ó­ra” szá­mí­tott, te­hát arra, hogy a fel­té­te­le­zés ere­je di­a­dal­mas­ko­dik a va­ló­ság fe­lett. Az em­be­rek va­ló­já­ban nem lát­ják az üve­get, és így, ha nin­cse­nek szi­lán­kok, ame­lyek vissza­tük­röz­nek egy kó­sza fény­su­ga­rat, fel­té­te­lez­ni fog­ják azt. A rend­őr­ség tud­ni fog­ja, hogy egy vo­nat nem köz­le­ked­het ve­ze­tő nél­kül (mi­nél job­ban ér­te­nek hoz­zá, an­nál ha­tá­ro­zot­tab­ban fo­gad­ják el ezt a tényt), úgy­hogy fel­té­te­lez­ni fog­ják a met­ró­ve­ze­tő je­len­lé­tét az el­sö­té­tí­tett fül­ké­ben. Ry­der tud­ta, hogy egy jó meg­fi­gye­lő a lé­lek­ta­ni aka­dályt le­győz­ve fel­is­mer­he­ti az igaz­sá­got, de azt ak­kor is a hi­va­ta­los kö­rök két­ke­dé­se fo­gad­ja majd, leg­alább annyi ide­ig, amíg ők el­me­ne­kül­het­nek.

Ry­der el­len­őriz­te és ki­elé­gí­tő­nek ta­lál­ta a csö­vek el­ren­de­zé­sét, az­tán fel­ka­pasz­ko­dott a ko­csi­ba, és be­lé­pett a fül­ké­be. Long­mant fél­re­tol­va szem­ügy­re vet­te a kont­rol­ler fölé el­he­lye­zett súlyt.

– Ké­szen va­gyunk – szólt Long­man tü­rel­met­le­nül. – Bár már in­dul­nánk.

– Majd ak­kor in­du­lunk, ha az irá­nyí­tó­köz­pont köz­li, hogy a vá­gány sza­bad.

– Tu­dom – fe­lel­te Long­man. – Csak kez­dek ide­ges len­ni.

Ry­der hall­ga­tott. Becs­lé­se sze­rint Long­man­nek még vagy tíz perc­re való bá­tor­ság­tar­ta­lé­ka volt – az sem az iga­zi –, mi­előtt tel­je­sen ki­csú­szott vol­na a lába alól a ta­laj. Nos, tíz perc­nek elég­nek kell len­nie: tíz perc múl­va biz­ton­ság­ban lesz­nek.

Welcome

Mi­óta a ko­csi­ban újra vi­lá­gos volt, Joe Wel­co­me úgy érez­te, át­ver­ték. Elő­ször is lany­hult az ér­dek­lő­dé­se a csaj iránt. A va­kí­tó fé­nyek el­vet­tek be­lő­le va­la­mit. Per­sze még min­dig klassz csaj volt, de nem mai csir­ke. Nem mint­ha ő nem ko­mál­ta vol­na az idő­sebb csa­jo­kat is. Ko­mál­ta a csa­jo­kat és kész; de ez itt kez­dett túl pro­fí­nak lát­sza­ni, és őt nem na­gyon lel­ke­sí­tet­te a gon­do­lat, hogy ahol jár, ott leg­alább ezer hap­si biz­to­san meg­for­dult előt­te.

A lány még min­dig me­reszt­get­te rá a sze­mét, de ő már egy­ál­ta­lán nem volt olyan ka­nos. Ehe­lyett nyug­ta­lan­kod­ni kez­dett a vál­lal­ko­zá­suk mi­att. Túl so­ká­ig el­hú­zó­dott, és nem volt ben­ne elég bal­hé. Ám­bár neki né­hány perc­cel ez­előtt majd­nem akadt egy kis so­ron kí­vü­li bal­hé­ja Ry­der tá­bor­nok­kal. Foly­ta­tá­sa kö­vet­ke­zik, igaz? A kez­det volt a leg­jobb, ami­kor be­le­eresz­tett né­há­nyat a kö­vér hap­si­ba a vá­gá­nyon. Így sze­ret­te ő az ügye­ket in­téz­ni: gyor­san és ke­mé­nyen. Ry­der okos, Long­man is, de túl kö­rül­mé­nye­sek, ó egy­sze­rű­en csi­nál­ta vol­na. Ki akarsz ke­ve­red­ni va­la­hon­nan? Ak­kor gye­re ki gyor­san és tü­zet okád­va. Per­sze hogy ren­ge­teg zsa­ru les rá­juk min­den­fe­lől, de ne­kik négy gyors­tü­ze­lő­jük van, nem igaz? Szép kis tá­ma­dó ka­to­na ez a Ry­der!

És a gép­pisz­to­lyok! Ez volt a má­sik sé­rel­me. Po­ko­li­an meg­le­pő­dött, ami­kor Ry­der kö­zöl­te, hogy meg kell sza­ba­dul­ni­uk a fegy­ve­rek­től, és egy­ál­ta­lán nem ér­tett egyet az öt­let­tel. A si­ker nyit­ja a tűz­erő­ben rej­lett, a gép­pisz­to­lyok­ban, ezért ret­te­gett tő­lük min­den­ki, még a zsa­ruk is ki­nyal­ták a fe­ne­kü­ket. Ak­kor hát mi­ért gyen­gít­se ma­gát az em­ber épp ott, ahol a leg­erő­sebb? Ry­der ter­ve sze­rint, ha el­dob­ják a gyors­tü­ze­lő­ket és va­la­mi gu­banc tá­mad, ak­kor csak a négy ké­zi­fegy­ver­re szá­mít­hat­nak. Ké­zi­fegy­ve­rek­kel le­lő­ni száz zsa­rut? De ad­ja­nak csak neki egy gép­pisz­tolyt, és szem­be­néz ezer zsa­ru­val is.

A lány amo­lyan „ke­félj gyor­sab­ban” pil­lan­tást ve­tett rá, nyi­tott száj­jal – na­gyon is is­mer­te szak­má­ja trükk­je­it és ő kez­dett kis­sé újra be­ger­jed­ni, de ek­kor Ry­der fel­má­szott a ko­csi­ba, és be­jött az első aj­tón. Nagy kár, szép­sé­gem, las­san itt a me­ne­kü­lés ide­je.

Anita Lemoyne

Ani­ta Le­moy­ne idő­köz­ben rá­éb­redt, hogy a su­nyit el­vesz­tet­te a bűv­kö­ré­ből. Oké, hát ak­kor el­vesz­tet­te. Most mit csi­nál­jon – fő­be­lő­je ma­gát? Most, ami­kor már volt re­mény, hogy az egé­szet ép bőr­rel meg­ússzák, fon­tos dol­go­kon kel­lett gon­dol­kod­nia, pél­dá­ul azon, hogy mit mond­jon a te­le­ví­zi­ós hap­si­nak, fel­té­ve, hogy az nem csap­ja le rög­tön a kagy­lót, ami­kor fel­hív­ja. Egyet biz­to­sé­in tu­dott, a pa­sas nem fog­ja el­hin­ni, hogy neki jo­gos ment­sé­ge van, ami­ért fel­ül­tet­te. Olyan jól is­mer­te, hogy gya­kor­la­ti­lag elő­re meg tud­ta írni az egész be­szél­ge­tést.

– Ter­mé­sze­te­sen el­hi­szem, hogy be­le­ke­rül­tél a föld­alat­ti-el­rab­lás­ba, de ez nem fon­tos, mert az a lé­nyeg, hogy bele is akar­tál ke­rül­ni.

– Ó, per­sze: ma reg­gel fel­éb­red­tem, és azt mond­tam: Ani­ta szí­vecs­kém, nézzük, hol le­het­ne jól szét­lö­vet­ni a seg­gün­ket.

– Pon­to­san. Per­sze ez nem volt tu­da­tos. Nem hal­lot­tál még bal­eset­re haj­la­mos em­be­rek­ről? Van­nak em­be­rek, akik vonz­zák a ve­szélyt, akik a sa­ját fe­jük­re idé­zik a ka­taszt­ró­fá­kat, anél­kül hogy tud­ná­nak róla…

– Össze­vissza zagy­válsz, fa­szi­kám!

– Nézd, az ef­fé­le be­széd tel­je­sen el­fo­gad­ha­tó az ágy­ban, de má­sutt nem.

– Ne ha­ra­gudj, szi­vi, de hát ez a duma, hogy az em­ber mire haj­la­mos… Én ta­lán ha­nyatt fek­vés­re va­gyok haj­la­mos, ha ér­ted, mire gon­do­lok.

– Ne pró­bálj vic­cel­ni.

– Mást se csi­nál­tam, szi­vi, mint hogy fel­száll­tam egy át­ko­zott föld­alat­ti­ra.

– Tö­ké­le­tes. Mondd csak, mi­kor utaz­tál utol­já­ra föld­alat­tin?

– Ma va­la­hogy rám tört a fu­kar­ság. Ez olyan nagy bűn?

– Még el­vá­rod, hogy ezt el­higgyem, ami­kor tu­dom, mennyi pénzt ke­re­sel az­zal, hogy a seg­ged­del há­zalsz, és is­me­rem a kur­vák le­gen­dás té­koz­lá­sát?

– Oké. Re­mek. Sa­rok­ba szo­rí­tot­tál. Azért száll­tam a föld­alat­ti­ra, mert tud­tam, hogy el fog­ják ra­bol­ni. És nem­csak a tényt tud­tam, ha­nem pon­to­san azt is, hogy me­lyik vo­na­lat és mi­kor, mind­ezt csak azért, mert haj­la­mos va­gyok rá. Igaz?

– Egy tu­dat­lan kur­va ne von­ja két­ség­be az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott pszi­chi­át­ri­ai fel­té­te­le­zé­se­ket. A leg­kü­lön­fé­lébb vál­to­zók irá­nyí­tot­ták a tény­ke­dé­se­det, mi­előtt ma reg­gel el­in­dul­tál vol­na ott­hon­ról. Vissza kel­lett men­ned a zseb­ken­dő­dért, a szo­ká­sos­nál öt perc­cel to­vább he­ve­rész­tél a für­dő­kád­ban…

– Mind­ezt csak a te ked­ve­dért, ara­nyom, hogy a pi­nám éde­seb­ben il­la­toz­zon.

-… úgy dön­töt­tél, hogy meg­állsz egy ital­üz­let­ben, és fel­adsz egy ren­de­lést, pe­dig ezt este is meg­te­het­ted vol­na; a szo­ká­sos­tól el­té­rő út­vo­na­lon men­tél a föld­alat­ti felé…

– Ma tör­té­ne­te­sen vá­sá­rol­ni men­tem, és a Har­minc­har­ma­dik­nál száll­tam fel a föld­alat­ti­ra.

– Tönk­re­tet­ted a kur­va­szend­vi­cse­met, te szu­ka.

– Tu­dom, és ro­had­tul ér­zem ma­gam, mert a vi­lá­gon a leg­job­ban ve­led le­het ke­fél­ni. Te vagy a leg­jobb, szi­vi.

– El­ron­tot­tad a kur­va­szend­vi­cse­met.

– Az a mocs­kos föld­alat­ti! Soha töb­bé nem fo­gok azon a ro­ha­dé­kon utaz­ni, amíg csak élek.

– Tönk­re­tet­ted a kur­va­szend­vi­cse­met.

Ilyen lesz a be­szél­ge­tés, gon­dol­ta Ani­ta, és vé­gül el­ve­szí­ti a pa­sast. Hoz­zá ha­son­ló ven­dég pe­dig nem te­rem min­den bo­kor­ban. Ha meg akar­ja nyit­ni azt a bu­ti­kot, min­den ma­nus szá­mít. Hát ta­lán tér­den csúsz­hat­na előt­te, ki­nyal­hat­ná a seg­gét, meg­csó­kol­hat­ná az át­ko­zott lá­bát… Le van szar­va, hi­szen amúgy is ezt csi­nál­ta a kur­va­szend­vics­ben.

Ko­mo­ran fi­gyel­te, aho­gyan a ve­zér vissza­má­szik a ko­csi­ba.

A városrész parancsnoka

– Oda­lent ül­nek – mond­ta a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka li­mu­zin­já­nak sző­nyeg­pad­ló­já­ra mu­tat­va. – Ha az utca kö­ve­ze­te be­ros­kad­na, va­ló­szí­nű­leg a fe­jük te­te­jén köt­nénk ki. – A rend­őr­fő­ka­pi­tány bó­lin­tott.

Jobb­ra az al­kony fé­nyé­ben csa­ló­kán von­zó Uni­on Squa­re Park fe­küdt. Bal­ra, egy sa­rok­kal dél­re volt az S. Kle­in, az a le­rob­bant áru­ház, amely már sok­kal előbb al­kal­mi áru­ház­ként mű­kö­dött, mint ahogy ez a ki­fe­je­zés meg­ho­no­so­dott. A jár­dá­kon ál­ta­lá­ban fel-le hul­lám­zó tö­meg kez­dett meg der­med­ni, oda­von­zot­ta a rend­őr­au­tók nyüzs­gé­se, ame­lyek be­özön­löt­tek a kör­nyék­re. A for­ga­lom össze­tor­ló­dott, és a ke­resz­te­ző­dé­sek­nél álló rend­őrök meg­pró­bál­ták el­te­rel­ni a mel­lék­ut­cák­ba. A so­főr meg­for­dult.

– Uram, ott van egy rés. Akar­ja, hogy át­men­jek?

– Ma­rad­jon itt – fe­lel­te a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka. – Most va­gyok a leg­kö­ze­lebb azok­hoz a gaz­em­be­rek­hez, mi­óta ez az őrü­let el­kez­dő­dött.

A rend­őr­fő­ka­pi­tány az ab­lak­ból lát­ta, hogy egy zsa­rut el­so­dor a jár­dán hir­te­len meg­ló­du­ló tö­meg. A zsa­ru fel­állt, és vissza­kéz­ből mell­be vá­gott egy nőt.

– Nem is len­ne olyan rossz, ha az utca kö­ve­ze­te be­ros­kad­na – szólt a rend­őr­fő­ka­pi­tány. – Az egész vá­ros el­süllyed­ne és el­tűn­ne. Nem is olyan rossz öt­let.

A rend­őr­fő­ka­pi­tány pesszi­miz­mu­sa újabb meg­le­pe­tés­ként érte a vá­ros­rész pa­rancs­no­kát. De nem vá­la­szolt sem­mit, ehe­lyett a park­ra sze­gez­te a te­kin­te­tét, és egy régi em­lé­ket dé­del­ge­tett, ame­lyet a park éb­resz­tett ben­ne. Vi­gasz­ta­ló­nak ta­lál­ta.

– Az em­be­rek – mond­ta a rend­őr­fő­ka­pi­tány. – Ha az em­be­re­ket el­tün­tet­het­nénk, könnyű len­ne el­fog­ni a gaz­fic­kó­kat.

A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka el­tép­te a pil­lan­tá­sát a fal­tól, amely­nek kő tám­fa­la­it kezd­te be­ár­nyé­kol­ni a gyü­le­ke­ző tö­meg.

– Tud­ja, mit sze­ret­nék csi­nál­ni, fő­ka­pi­tány úr? Sze­ret­nék le­csúsz­ni va­la­me­lyik vész­ki­já­ra­ton, és ha­lom­ra lőni azo­kat a gaz­em­be­re­ket.

– Ezt már egy­szer meg­be­szél­tük, nem? – kér­dez­te a fő­ka­pi­tány fá­rad­tan.

– Csak úgy fe­cse­gek. Job­ban ér­zem ma­gam tőle.

A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka fel­pil­lan­tott a park csu­pasz, cse­ne­vész fa­ága­i­ra, és régi em­lé­ke is­mét fel­buk­kant.

– Az első be­ve­té­se­im egyi­ke pon­to­san itt volt, ami­kor csat­la­koz­tam a kö­te­lék­hez. Ezer­ki­lencszáz­har­minc­há­rom­ban. Vagy har­minc­négy­ben? Har­minc­há­rom­ban vagy négy­ben. Lo­vas rend­őr­ként szol­gál­tam, és ki­ve­zé­nyel­tek, hogy ren­det tart­sak egy má­jus el­se­jei pa­rá­dén. Em­lék­szik, ami­kor azok a pa­rá­dék még nagy fel­haj­tás­sal jár­tak?

– Nem is tud­tam, hogy maga lo­vas rend­őr volt – fe­lel­te a fő­ka­pi­tány.

– Iga­zi ko­zák. A lo­va­mat Daisy­nek hív­ták. Cso­da­szép volt, fe­hér csil­lag­gal a hom­lo­kán. Ko­zák. Va­ló­ban úgy hív­tak ben­nün­ket azok­ban az idők­ben.

– Most ron­dább ne­ve­ket is ka­punk, nem?

– Úgy órán­ként egy-egy össze­csa­pás akadt, és be­ver­tünk né­hány ko­ba­kot, Daisy meg rá­ta­po­sott né­hány láb­ra. De ak­kor más idők jár­tak. Sen­ki sem pró­bált meg­öl­ni sen­kit. És nem volt fel­hör­dü­lés, ha az em­ber be­ver­te né­hány kom­csi fe­jét, leg­fel­jebb ma­guk a kom­csik mo­rog­tak. Kü­lön­ben is, a ra­di­ká­li­sok pu­háb­bak vol­tak azok­ban a na­pok­ban.

– És a fe­jük?

– A fe­jük? – A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka el­hall­ga­tott. – Ér­tem, mire gon­dol. Igen, azok­ban az idők­ben sza­ba­dab­ban hasz­nál­tuk a gu­mi­bo­tot. Rend­őr­bru­ta­li­tás. Azt hi­szem, volt ben­ne va­la­mi igaz­ság. Ko­zá­kok. Ta­lán ab­ban is.

– Ta­lán. – A rend­őr­ka­pi­tány tom­pa hang­ja nem árult el sem­mit az ér­zel­me­i­ből.

– Daisy – mond­ta a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka. – A kom­csik majd­nem annyi­ra gyű­löl­ték a lo­va­kat, mint a zsa­ru­kat. A tag­gyű­lé­se­i­ken így her­gel­ték fel ma­gu­kat: „Bék­lyóz­zák meg a ko­zá­kok lo­va­it!” És meg­vi­tat­ták, ho­gyan kell le­buk­ni egy ló hasa alá, és kés­sel el­vág­ni a tér­di­na­it. De ar­ról so­ha­sem hal­lot­tam, hogy egy ló ina­it va­ló­ban el­vág­ták vol­na.

– Mi az ör­dög van itt? – kér­dez­te a rend­őr­fő­ka­pi­tány. – Ők lent ül­nek, mi meg itt fent, és az egész olyan, mint egy ün­ne­pi tűz­szü­net.

– Oda­át – mond­ta a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka –, a Ti­zen­he­te­dik ut­cai ol­da­lon ar­ról az er­kély­ről mond­ták a kom­csik a be­szé­de­i­ket. De az ese­mé­nyek zaj­lot­tak min­de­nütt, a té­ren meg a park­ban. En­nek már negy­ven éve. Mit gon­dol, hány van azok kö­zül a kom­csik kö­zül, aki még ma is az? Egy sem. Mind üz­let­em­ber lett, a tö­me­gek ki­zsák­má­nyo­ló­ja, az elő­vá­ro­sok­ban él, és nem vag­dos­ná el egy ló tér­di­na­it ak­kor sem, ha a ked­vé­ért a há­tá­ra for­dí­ta­nák és tar­ta­nák a fe­jét.

– Most a kom­csik gye­re­kei a ra­di­ká­li­sok – fe­lel­te a fő­ka­pi­tány.

– És sok­kal ke­mé­nyeb­bek. Ők az­tán el­vág­nák egy ló ina­it. Vagy bom­bát kö­töz­né­nek a far­ká­hoz.

– A köz­pont a rend­őr­fő­ka­pi­tány­nak. Be­szél­jen, uram.

A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka vá­la­szolt:

– Itt va­gyok, vé­tel.

– Uram, a rab­ló­kat tá­jé­koz­tat­ták, hogy a vá­gány sza­bad.

– Oké, kö­szö­nöm. Je­lent­kez­zen be, mi­helyt el­in­dul­nak. – A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka el­kö­szönt, és a fő­ka­pi­tány­ra né­zett. – Vár­junk vagy in­dul­junk?

– In­dul­junk – fe­lel­te a fő­ka­pi­tány. – Vég­re egy­szer egy lé­pés­sel előt­tük le­szünk, nem mö­göt­tük.