Huszonegy

Tom Berry

A kis Tom Berryt az édes­ap­ja le­hord­ta va­la­mi­lyen bű­nért, amit el sem kö­ve­tett: azon a hi­deg han­gon os­to­roz­ta, amely­től a vér is ki­ser­kent. Az édes­any­ja kö­nyör­gött, hogy ne bánt­sa To­mot, de a hang­ja fur­csa volt. Mint­ha fér­fi be­szélt vol­na. Berry ki­nyi­tot­ta a sze­mét és a fáj­da­lom el­ker­get­te az álom­ké­pe­ket, bár a han­go­kat to­vább­ra is hal­lot­ta.

Egy osz­lop­hoz dől­ve fe­küdt a pá­lya­test mel­lett, és tud­ta, hogy meg­sé­rült. A feje, a vál­la, a mell­ka­sa… Ke­zét a szá­já­hoz emel­te, ká­sá­sán pu­há­nak és ned­ves­nek érez­te. Uj­ja­i­val fel­fe­lé ta­po­ga­tott az orra men­tén, mely­ből las­san le­fe­lé szi­vár­gott va­la­mi a fel­ső ajka fö­löt­ti árok­ba. Meg­érin­tet­te a fe­jét, és ha­tal­mas du­dort ta­lált. A han­gok ag­gasz­tot­ták. Egy- vagy két­hü­velyk­nyi­re fel­emel­te a fe­jét, és meg­ta­lál­ta a han­gok for­rá­sát.

Az alag­út fél­ho­má­lyá­ban nem tud­ta fel­be­csül­ni a tá­vol­sá­got, de elég tisz­tán lát­ta mind a négy fér­fit. A fal mel­lett so­ra­koz­tak, és ép­pen vet­kőz­tek. Már nem vi­sel­ték a nej­lon­masz­ko­kat, és ar­cuk a vész­ki­já­ra­tot jel­ző csu­pasz kör­te alatt sa­já­tos meg­vi­lá­gí­tás­ban lát­szott: a ki­ug­ró or­rok és fü­lek fé­nye­sek, a la­po­sabb fe­lü­le­te­ken pe­dig mély hor­pa­dá­sok ár­nyai. Több­nyi­re a ve­zér be­szélt. Berry las­san rá­éb­redt, mi a szán­dé­kuk. Más ka­la­pot és ka­bá­tot vet­tek fel; ál­cáz­ták ma­gu­kat. Mi­köz­ben a rend­őr­ség va­dul ül­dö­zi a vo­na­tot, új öl­tö­zé­kük­ben ki fog­nak búj­ni a vész­ki­já­ra­ton, és egy­sze­rű­en el­ve­gyül­nek a tö­meg­ben.

A fegy­ve­re. A ke­zé­ben tar­tot­ta, ami­kor ug­rott. Va­la­hol el­ej­tet­te. A kö­nyö­ké­re tá­masz­ko­dott, hogy meg­ke­res­se, majd hir­te­len pá­nik­ba esve el­rej­tő­zött az osz­lop mögé. Még meg­lát­hat­ják, fe­hér arca el­árul­hat­ja. Vi­szont nem tud­ja meg­ke­res­ni a fegy­ve­rét, ha ar­cát az alag­út kö­vé­hez szo­rít­ja. Ör­dög vi­gye a fegy­vert. Má­sik fegy­vert még sze­rez­het, má­sik ar­cot vi­szont nem. Fel­nyö­gött, majd hir­te­len el­hall­ga­tott. Mit ke­res ő itt? Mi­nek ug­rott le, hogy most csö­bör­ből vö­dör­be ke­rül­jön? Hova tet­te az eszét?

A négy vo­nat­rab­ló vi­tat­ko­zott. Nem, csak ket­tő. Úgy gon­dol­ta, a dü­hös hang a szép­fi­úé, a hi­deg, hang­súly­ta­lan meg a ve­zé­ré. A má­sik ket­tő né­mán néz­te őket. Ma­ra­ko­dó tol­va­jok? Most va­jon le­mé­szá­rol­ják egy­mást a gép­pisz­to­lyok­kal? Ha ezt ten­nék, nem ha­boz­na, oda­mász­na és nya­kon csíp­né őket.

– Ma­guk – még ha ha­lot­tak is – le van­nak tar­tóz­tat­va. Va­la­mennyi­en jo­go­sul­tak egy-egy te­le­fon­hí­vás­ra, és köz­löm, hogy a Leg­fel­sőbb Bí­ró­ság dön­té­se sze­rint jo­guk van…

Hol a fegy­ve­re? Bár­hol le­het az alag­út­ban a Ti­zen­ne­gye­dik és a Hu­szon­har­ma­dik utca kö­zött. Hol van a fegy­ve­rem? Ma­tat­ni kez­dett az alag­út mocs­kos pad­ló­za­tán.

Daniels helyettes főfelügyelő

A Wod­lawn Egy Négy Egy ab­la­ká­ból néz­ve az a hal­vány tég­la­lap ala­kú fény, amely a Pel­ham Egy Ket­tő Hár­mat je­len­tet­te, re­zeg­ni kez­dett, szét­folyt. Da­ni­els he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő meg­dör­zsöl­te a sze­mét.

– Épp most in­dul­tak el – szólt a met­ró­ve­ze­tő.

– Hát ak­kor maga mi az ör­dög­re vár? – ki­ál­tott rá a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő.

– A maga jel­adá­sá­ra, ami­ről szó volt. Tönk­re­te­szi a ka­ro­mat, fő­nök, így nem tu­dok vo­na­tot ve­zet­ni.

A he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő már nem fog­ta olyan szo­ro­san.

– Ak­kor raj­ta! Ne túl gyor­san.

– Ők az­tán nem pi­linc­káz­nak, annyi szent – mond­ta a met­ró­ve­ze­tő. Ar­rébb lök­te a kont­rol­lert, és a vo­nat ván­szo­rog­va meg­in­dult. – Úgy lát­szik, el­húz­tak, mint egy pus­ka­go­lyó. Lát­ja, mi­lyen gyor­san pi­ros­ra vál­ta­nak a zöld fény­jel­zők? Biz­to­san azt akar­ja, hogy ilyen las­san men­jek?

– Nem aka­rom, hogy meg­lás­sa­nak ben­nün­ket.

– Ez­zel a se­bes­ség­gel biz­tos, hogy nem lát­nak meg. De mi sem őket.

– Ak­kor, a fe­né­be is, men­jen gyor­sab­ban, ha ez a vé­le­mé­nye.

– Gyor­sab­ban – fe­lel­te a met­ró­ve­ze­tő. – Ez a vé­le­mé­nyem.

A kont­rol­lert so­ros fo­ko­zat­ba tet­te, és ek­kor a vo­nat elő­re­ló­dult, de csak egy pil­la­na­tig. Az első ke­re­kek halk, fé­mes zajt hal­lat­tak, úgy tűnt, hogy fel­rob­ban az egész alag­út. A ko­csi hát­só fele föl­emel­ke­dett a vá­gány­ról, és a má­sod­perc tö­re­dé­ké­ig a le­ve­gő­ben csün­gött, mi­előtt ha­tal­mas csat­ta­nás­sal vissza­zu­hant vol­na. Az óri­á­si ke­re­kek le­csúsz­tak a sí­nek­ről, és be­le­fú­ród­tak a pá­lya­test­be. A ko­csi őrül­ten him­bá­lóz­va ug­rált, és ami­kor a met­ró­ve­ze­tő fé­ke­zett, leg­alább hat osz­lo­pot ol­dal­ba ka­pott, mi­előtt meg tud­tak vol­na áll­ni a fel­he­vült fém­ből su­gár­zó és a fel­vert por­ból ke­let­ke­zett köd­fá­tyol­ban.

– A ro­had­tak – dü­hön­gött a met­ró­ve­ze­tő. A mel­let­te álló he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő a fe­jé­hez szo­rí­tot­ta a ke­zét. A sze­me ke­reszt­be állt, és las­san vé­kony vér­pa­tak csor­do­gált a haja tö­vé­től a hom­lo­ká­ra.

A he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő fél­re­lök­te a met­ró­ve­ze­tőt, és ki­ment a fül­ké­ből. Az aj­tó­nak tá­masz­ko­dott, hogy vissza­nyer­je az egyen­sú­lyát, és szem­ügy­re vet­te a ko­csit. Min­den­ki üvöl­tö­zött. Fél tu­cat zsa­ru a föl­dön fe­küdt. Itt is, ott is fegy­ve­rek he­ver­tek sza­na­szét. Könnyű, ke­ser­nyés füst go­moly­gott lus­tán a ko­csi­ban.

Fi­gyel­te a föld­ről föl­tá­pász­ko­dó em­be­re­ket, köz­ben úgy érez­te, hogy kü­lö­nös mó­don kí­vül­ről nézi a je­le­ne­tet. Egy fér­fi az egyik ol­da­lá­ról a má­sik­ra hen­ge­re­den, fur­csán zi­hál­va sírt, és a térd­ka­lá­csát szo­ron­gat­ta.

– Se­gít­se­nek an­nak az em­ber­nek – szólt a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő. Va­la­mi mást akart mon­da­ni, de el­vesz­tet­te a fo­na­lat. Meg­érin­tet­te a vé­res se­bet a fe­jén. Nem fájt. Sőt úgy érez­te, hogy uj­ja­i­val nem is tud­ja ki­ta­pin­ta­ni.

– Meg­sé­rült, uram? – kér­dez­te egy ter­me­tes őr­mes­ter na­gyon nyu­godt han­gon. – Mi tör­tént, uram?

– Alá­ak­náz­tak – fe­lel­te. – Őr­mes­ter, mond­ja meg az em­be­re­i­nek, hogy ül­je­nek le. A ja­pán gaz­em­be­rek le­rö­pí­tet­tek ben­nün­ket a vá­gány­ról az ak­ná­ik­kal.

El­szó­ra­koz­tat­ta az a fur­csa pil­lan­tás, ame­lyet az őr­mes­ter ve­tett rá. Fi­a­tal fic­kó volt, túl fi­a­tal még a nagy há­bo­rú­hoz, nem ér­tet­te, mi az az akna, és nem is­mer­te fel a grá­nát bű­zét.

– Uram, én azt sze­ret­ném tud­ni, mit te­gyünk? – foly­tat­ta az őr­mes­ter. – Mi a pa­ran­csa, uram?

– Le­rö­pül­tünk a vá­gány­ról – fe­lel­te a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő. Gon­do­la­tai el­ka­lan­doz­tak. – Me­gyek fel­de­rí­te­ni. Ma­guk csak ma­rad­ja­nak nyug­ton.

Be­ment a fül­ké­be. A met­ró­ve­ze­tő le­en­ged­te a fé­mü­lő­két. A fe­jét jobb­ra-bal­ra in­gat­va ku­por­gott raj­ta.

– Je­lent­se az ese­tet, őr­mes­ter – szólt rá a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő. – Tu­da­kol­ja meg, hogy a mű­sza­ki­ak mennyi idő alatt tud­nak min­ket vissza­he­lyez­ni a vá­gány­ra, vagy ho­gyan le­het az el­szál­lí­tá­sun­kat más mó­don biz­to­sí­ta­ni.

– A ko­csi­át­vizs­gá­lók­nak több mint két óra kell hoz­zá, hogy hely­re te­gye­nek ben­nün­ket – fe­lel­te a met­ró­ve­ze­tő. De hogy érti azt, hogy őr­mes­tert Ta­lán kis­sé zak­la­tott, fő­nök?

– Ne vi­tat­koz­zon, őr­mes­ter: fog­ja a rá­di­ó­ját, és je­lent­sen.

Ki­ment a ko­csi­ba, és ki­nyi­tot­ta az első aj­tót. Ami­kor le­gug­golt, hogy le­ugor­jon a pá­lya­test­re, ugyan­az az őr­mes­ter, aki ko­ráb­ban meg­szó­lí­tot­ta, meg­kér­dez­te:

– Se­gít­he­tünk, uram?

A he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő el­mo­so­lyo­dott, és a fe­jét ráz­ta. Fur­csa ez az új zsa­runem­ze­dék, ame­lyet el­ké­nyez­tet­tek a jár­őr­ko­csik, a part­ne­rek és a szá­mí­tó­gé­pek. Már nem is tud­ják, hogy a ré­gi­ek egye­dül és fé­le­lem nél­kül jár­ták be a kör­ze­tü­ket, és jaj, volt an­nak a bű­nö­ző­nek, aki össze­akasz­ko­dott ve­lük… Le­ug­rott a vá­gány­ra, kis­sé meg­roggyant a hup­pa­nás­tól, de rög­tön ki­húz­ta ma­gát. Az­u­tán ke­zét a háta mö­gött össze­fon­va, te­kin­te­tét las­san és fi­gyel­me­sen egyik ol­dal­ról a má­sik­ra for­dít­va el­in­dult, hogy be­jár­ja a kör­ze­tét.

Ryder

Most volt elő­ször csend, mi­óta el­hagy­ták a vo­na­tot. Ry­der Wel­co­me-ra né­zett, köz­ben az alag­út meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan za­ja­it hall­gat­ta: a zi­ze­gé­se­ket, nyi­kor­gá­so­kat, vissz­han­go­kat, a do­hos le­ve­gő bá­gyadt só­ha­ját. Ste­ever és Long­man kér­dőn te­kin­tett rá.

– Te­hát, amint mon­dot­tam – szólt tá­vo­lít­sá­tok el a tá­rat.

Ste­ever­rel és Long­man­nel szin­te tel­je­sen egy­szer­re ő is ki­húz­ta a tá­rat, és ka­bát­ja bal zse­bé­be csúsz­tat­ta. Wel­co­me mo­so­lyog­va in­gat­ta a fe­jét jobb­ra-bal­ra. Ry­der sze­lí­den rá­szólt:

– Szedd ki a töl­tényt a fegy­ve­red­ből, Joe, hogy me­hes­sünk in­nen,

– Én már kész va­gyok – fe­lel­te Wel­co­me – A fegy­ver meg én együtt me­gyünk.

– Nem vi­he­ted ma­gad­dal – győz­köd­te Ry­der még min­dig sze­lí­den.

– A ba­rá­tom ve­lem jön. A jó öreg tűz­erő. Tud­já­tok, ha a he­ku­sok elő­ke­rül­né­nek…

– Az egész me­ne­kü­lé­si terv lé­nye­ge, hogy ész­re­vét­le­nül tá­vozzunk. Ez pe­dig nem megy, ha gép­pisz­tolyt ci­pelsz. – Az ér­vet csak is­mé­tel­te, még a sza­va­kat is, ame­lyek­kel elő­ad­ta. Az el­múlt he­tek­ben több­ször szó esett róla, és Wel­co­me idő­vel be­ad­ta a de­re­kát, vagy leg­alább­is úgy tett.

– Nem fo­gom ci­pel­ni – Wel­co­me Ste­ever­re és Long­man­re né­zett, mint­ha iga­zo­lást vár­na, hogy va­la­mi fon­to­sat mon­dott. – A ka­bá­tom alá du­gom.

Megint a régi le­mez, gon­dol­ta Ry­der. – Egy gép­pisz­tolyt nem le­het ka­bát alá rej­te­ni.

Long­man éles han­gon köz­be­szólt:

– Ez őrült­ség. Men­nünk kell.

Ste­ever arca kö­zö­nyös volt, sem bosszú­sá­got, sem rész­re­haj­lást nem tük­rö­zött. Long­man újra iz­zad­ni kez­dett. Wel­co­me még min­dig mo­so­lyog­va, ke­mé­nyen össze­hú­zott szem­mel Ry­dert fi­gyel­te. Ry­der rá­szólt.

– Haj­lan­dó vagy itt hagy­ni a fegy­ve­re­det?

– Sza­rok rád, tá­bor­nok!

Még ak­kor is mo­soly­gott, ami­kor Ry­der a zse­bé­ből tü­zel­ve a tor­ká­ra lőtt. A lö­vés nem hal­lat­szott, el­nyom­ta egy óri­á­si rob­ba­nás va­la­hol észa­kabb­ra, az alag­út­ban. Wel­co­me össze­ros­kadt. Long­man er­nyed­ten ne­ki­dőlt az alag­út fa­lá­nak. Wel­co­me az ol­da­lán fe­küdt. Lába rán­ga­tó­zott, bal ke­zé­vel a tor­kát mar­ko­lász­ta, uj­ja­it vö­rös­re fes­tet­te a vér. Ka­lap­ja el­gu­rult, és hosszú, fe­ke­te haja a hom­lo­ká­ra hul­lott. Jobb ke­zé­ben még min­dig a gép­pisz­tolyt szo­ron­gat­ta. Ry­der ki­rúg­ta a ke­zé­ből, le­ha­jolt, el­tá­vo­lí­tot­ta a tá­rat és zseb­re vág­ta. Long­man a fal­hoz tá­masz­ko­dott, és kín­lód­va hányt.

Ry­der le­gug­golt, hogy kö­ze­lebb­ről szem­ügy­re ve­gye Wel­co­me-ot. A sze­me csuk­va, bőre akár az el­sár­gult, régi pa­pír, lé­leg­zet­vé­te­le kap­ko­dó. Ry­der elő­vet­te au­to­ma­ta fegy­ve­rét, és Wel­co­me fe­jé­hez nyom­ta. Fel­pil­lan­tott Ste­ever­re.

– Még el­él­het ad­dig, hogy be­szél­ni tud­jon – mond­ta, és meg­húz­ta a ra­vaszt. Wel­co­me feje meg­rán­dult a be­csa­pó­dó töl­tény­től, és ki­re­pült be­lő­le egy vé­res csont­da­rab. Ry­der újra fel­né­zett Ste­ever ki­fe­je­zés­te­len ar­cá­ba.

– Hozd rend­be Long­mant.

Ki­gom­bol­ta Wel­co­me ka­bát­ját, és ki­ol­dot­ta a pén­zes­mel­lényt. Az egyik pénz­cso­mag szé­lei vér­fol­to­sak vol­tak. Meg­fog­ta a mel­lény egyik vé­gét, hogy ki­sza­ba­dít­sa, és Wel­co­me-ot has­ra for­dí­tot­ta. Ke­zé­ben a mel­lénnyel fel­állt. Észak felé, az alag­út­ban füst­ből és por­ból álló pi­szok­fel­hő le­be­gett a pá­lya­test meg az alag­út bol­to­za­ta kö­zött.

Ste­ever Long­man de­re­ka köré fon­ta kar­ját, úgy tá­mo­gat­ta, köz­ben egy zseb­ken­dő­vel a ka­bát­ja ele­jét tö­röl­get­te. Long­man be­teg­nek lát­szott. Ar­cá­ból ki­fu­tott a vér, a sze­me vö­rös volt és könnyes…

– Nyisd ki a ka­bát­ját – szólt Ry­der.

Long­man bé­nán és te­he­tet­le­nül állt, mi­köz­ben Ste­ever a ka­bát­ja gomb­ja­it rán­ci­gál­ta. Ami­kor Ry­der kö­ze­lebb lé­pett hoz­zá a pén­zes­mel­lénnyel, Long­man ré­mült­nek lát­szott.

– Én? – kér­dez­te. – Mi­ért én? – Ry­der rá­jött, hogy Long­man fé­lel­me túl­lép­te a jó­za­nész ha­tá­ra­it, és most már min­den­től ret­te­gett.

– Te vagy a leg­so­vá­nyabb kö­zü­lünk. A te ka­bá­tod alatt két mel­lény sem fog lát­sza­ni. Emeld föl a ka­ro­dat.

Ry­dert majd­nem le­ver­te a lá­bá­ról a há­nyás és a ret­te­gés bűze, mi­köz­ben rá­csúsz­tat­ta a mel­lényt Long­man­re és meg­kö­töt­te. De mód­sze­re­sen dol­go­zott, érez­te, ahogy Long­man iz­zad­ság­ban úszó tes­te meg­re­me­gett az érin­té­sé­re. Ami­kor a mel­lény biz­ton­ság­ban volt, nya­kig be­gom­bol­ta Long­man ka­bát­ját.

– Az a vo­nat jól fel­rob­bant – fe­cse­gett Ste­ever.

– Igen – fe­lel­te Ry­der. Vé­gig­mér­te Long­mant. – Rend­ben van. Azt hi­szem, in­dul­ha­tunk fel­fe­lé.

A városrész parancsnoka

– Az a rö­vid út, amit a Uni­on Squa­re felé meg­tet­tek, nem volt ben­ne a for­ga­tó­könyv­ben. Épp ezért ag­gaszt – mond­ta a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka.

Har­so­gó szi­ré­nák­kal re­pesz­tet­tek dél felé, a for­ga­lom csak ügy isz­kolt az út­juk­ból a jár­da­sze­gély kö­ze­lé­be. A rend­őr­fő­ka­pi­tány gon­do­la­ta­i­ba mé­lyedt.

– Tud­ják, hogy kö­vet­jük a vo­nat min­den moz­du­la­tát. Tud­ják, hogy ül­dözzük őket a föld­fel­szín min­den tal­pa­lat­nyi he­lyén. De úgy lát­szik, nem za­var­ja őket. Ilyen os­to­bák nem le­het­nek, ak­kor te­hát na­gyon oko­sak.

– Igen – fe­lel­te a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka. – Ne­kem is ez jár a fe­jem­ben. Az a rö­vid út a Uni­on Squa­re felé. Azt mond­ják, ez arra volt jó, hogy messzebb ke­rül­je­nek az alag­út­ban el­he­lye­zett rend­őrök­től. Hogy le­het ez?

– Nem sze­re­tik a rend­őrö­ket.

– Ed­dig is tud­ták, hogy az alag­út­ban va­gyunk, és nem bán­ták. Ak­kor most mi­ért?

A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka olyan so­ká­ig hall­ga­tott, hogy a fő­ka­pi­tány tü­rel­met­le­nül újra meg­kér­dez­te:

– Nos, mi­ért?

– Most nem akar­ták, hogy lás­suk, mit csi­nál­nak.

– Mi­ért, mit csi­nál­nak?

– Nem bán­ják, hogy kö­vet­jük őket, igaz? Sőt, ha ezt a gon­do­lat­me­ne­tet foly­tat­juk, akár azt is mond­hat­nánk: ép­pen azt akar­ják, hogy egé­szen a vá­ros déli csücs­ké­ig kö­ves­sük őket. Igaz?

– Ne nyújt­sa már olyan hosszú­ra – vá­gott köz­be a rend­őr­fő­ka­pi­tány. – Ha van va­la­mi öt­le­te, ruk­kol­jon ki vele.

– Sze­rin­tem – fe­lel­te a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka – nin­cse­nek is a vo­na­ton.

– Gon­dol­tam, hogy ezt fog­ja mon­da­ni, De hát ho­gyan me­het a vo­nat, ha nin­cse­nek raj­ta?

– Épp ez a bök­ke­nő. Et­től el­te­kint­ve a do­log tel­je­sen lo­gi­kus. Min­den­ki dél felé ül­dö­zi őket, ők vi­szont a Uni­on Squa­re kör­nyé­kén ma­rad­nak, és ki­búj­nak egy vész­ki­já­ra­ton. Vagy mit szól eh­hez: hár­man fel­jön­nek, egy pe­dig hát­ra­ma­rad, hogy a vo­na­tot ve­zes­se.

– Egy ön­zet­len bű­nö­ző, aki fel­ál­doz­za ma­gát a töb­bi­ek ked­vé­ért? Ta­lál­ko­zott va­la­ha ilyen bű­nö­ző­vel, Char­lie?

– Nem – fe­lel­te a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka. – Van en­nél lo­gi­ku­sabb el­kép­ze­lé­sem is: te­gyük fel, meg­ta­lál­ták a mód­ját, hogy a vo­nat ak­kor is men­jen, ha sen­ki sincs a fül­ké­ben.

– Ha ez a hely­zet – mond­ta a rend­őr­fő­ka­pi­tány –, ak­kor egy ga­rast sem ad­nék az ir­há­ju­kért. Da­ni­els kö­ve­ti őket az exp­ressz­vá­gá­nyon. Ő majd ész­re­ve­szi a fic­kó­kat.

– Ta­lán még­sem. Le­het, hogy el tud­nak rej­tőz­ni ad­dig, amíg Da­ni­els el­ha­lad. – Meg­ráz­ta a fe­jét: – Az a rö­vid, vá­rat­lan út­sza­kasz!

– Te­hát meg akar­ja ját­sza­ni a tipp­jét? – kér­dez­te a rend­őr­fő­ka­pi­tány.

– Igen, uram – fe­lel­te a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka. – Az ön en­ge­dé­lyé­vel. – A rend­őr­fő­ka­pi­tány bó­lin­tott. A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka elő­re­ha­jolt a so­főr­höz: – A kö­vet­ke­ző sar­kon for­dul­jon meg és irány vissza a Uni­on Squa­re-re.

Meg­szó­lalt a rá­dió:

– Ura­im! Da­ni­els he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő vo­na­tá­nak met­ró­ve­ze­tő­je je­len­tet­te, hogy le­rö­pí­tet­ték őket a vá­gány­ról. A vá­gány­ra rob­ba­nó­anya­got he­lyez­tek.

A fő­ka­pi­tány meg­kér­dez­te, van­nak-e ál­do­za­tok, és azt a vá­laszt kap­ta, hogy csak egy rend­őr sé­rült meg, de nem sú­lyo­san.

– Ez volt a rö­vid út cél­ja – for­dult a vá­ros­rész pa­rancs­no­ká­hoz. – Nem akar­ták, hogy a kö­ze­lük­ben le­gyünk, ami­kor alá­ak­náz­ták a vá­gányt.

– Még­se for­dul­jon be – uta­sí­tot­ta a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka a so­főrt. – Men­jen to­vább ugyan­ezen az úton.

Az öregember

Az öreg­em­ber múlt­be­li em­lé­ke­ket idéz­ve, rég szunnya­dó ösz­tö­nök­nek en­ged­ve föl­emel­te a ke­zét (azt a hí­res ke­zet, amely egy­kor va­rázs­pál­ca volt, en­ge­del­mes­sé­get kö­ve­telt ott­hon és szol­gai alá­za­tot az üz­let­ben), az­tán meg­szó­lalt:

– Csen­det ké­rek. Min­den­ki­től csen­det ké­rek egy perc­re.

El­hall­ga­tott, és él­vez­te az iz­gal­mat, hogy az ar­cok mind felé for­dul­nak: a Te­kin­tély felé. De mi­előtt is­mét meg­szó­lal­ha­tott vol­na, el­ve­szí­tet­te a ha­tal­mát fe­let­tük. A nagy­da­rab em­ber, a szí­ni­kri­ti­kus elő­re­tán­tor­gott, és meg­pró­bál­ta el­for­dí­ta­ni a fül­ke aj­ta­já­nak süllyesz­tett ki­lin­csét. Az­tán ök­lé­vel pü­föl­ni kezd­te az aj­tót. Az ajtó don­gott, de szo­ro­san zár­va ma­radt. A ter­me­tes fér­fi meg­állt, hir­te­len meg­for­dult, és vissza­ment a he­lyé­re. Egy ál­lo­más­hoz ér­kez­tek. Ta­lán a Ble­ec­ker Street? Az is le­het, hogy már a Spring Street: nem tud­ta el­ol­vas­ni a fel­ira­to­kat. Több utas le­en­ged­te az ab­la­kot, és se­gít­sé­gért üvöl­tö­zött a pe­ro­non álló tö­meg­hez. A tö­meg dü­hö­sen ki­a­bált vissza. Va­la­ki oda­ha­jí­tott egy össze­haj­tott új­sá­got, amely az ab­lak­hoz csa­pó­dott, szét­nyílt, és a la­pok zá­po­roz­va hull­tak vissza a pe­ron­ra.

– Ba­rá­ta­im… – Az öreg­em­ber fel­állt, és egy fém ka­pasz­ko­dó­fo­gan­tyú után nyúlt. – Ba­rá­ta­im, a hely­zet nem olyan rossz, mint ami­lyen­nek lát­szik.

A né­ger fér­fi har­sog­va be­le­rö­hö­gött vé­res zseb­ken­dő­jé­be (az én zseb­ken­dőm­be, gon­dol­ta az öreg), de a töb­bi fi­gyel­ni kez­dett.

– Elő­ször is, töb­bé már nem kell ag­gód­nunk a gaz­em­be­rek mi­att. – Há­rom-négy ag­gó­dó arc for­dult a fül­ke aj­ta­ja felé. Az öreg­em­ber el­mo­so­lyo­dott. – Aho­gyan az ifjú hölgy rá­mu­ta­tott, a gengsz­te­rek le­száll­tak a vo­nat­ról. Ég ve­lük. Jó sze­ren­csét.

– Ak­kor ki ve­ze­ti?

– Sen­ki. Va­la­ho­gyan el­in­dí­tot­ták.

– Mind­nyá­jan meg fo­gunk hal­ni! – sza­kadt fel a gyöt­rel­mes si­koly a kis­fi­úk édes­any­já­ból.

– Nem így van – fe­lel­te az öreg­em­ber. – Be­is­me­rem, hogy eb­ben a pil­la­nat­ban egy el­sza­ba­dult vo­na­ton uta­zunk, de csak át­me­ne­ti­leg. Pusz­tán át­me­ne­ti­leg.

A ko­csi a ka­nyar­ba ért, va­dul ol­dal­ra dőlt, a ke­re­kek szé­lei csi­ko­rog­tak és ráz­kód­tak, amint el­len­áll­tak a ko­csi hú­zó­erő­é­nek, hogy kö­ves­sék a ka­nyar ívét, le a vá­gány­ról. Az uta­sok ki­bil­len­tek egyen­sú­lyuk­ból, egy­más­ra dől­tek. Az öreg­em­ber, aki két­ség­be­eset­ten csim­pasz­ko­dott a fo­gan­tyú­ba, fé­lig föl­emel­ke­dett a föld­ről. A né­ger vé­res ke­zé­vel oda­nyúlt, és meg­tá­mo­gat­ta. A vo­nat is­mét egye­nes­be ju­tott.

– Kö­szö­nöm – mond­ta az öreg.

A né­ger fér­fi nem vett róla tu­do­mást. Elő­re­ha­jolt, és uj­já­val a két fe­ke­te bőrű ki­fu­tó­fi­ú­ra mu­ta­tott. Az ar­cuk ha­mu­szür­ké­re sá­padt.

– Fi­vé­re­im, itt az utol­só al­ka­lom, hogy fér­fi­ként vi­sel­ked­je­tek.

A fiúk ré­mül­ten néz­tek egy­más­ra, és az egyik meg­kér­dez­te:

– Em­ber, mi­ről be­szél?

– Le­gye­tek iga­zi fe­ke­te fér­fi­ak, fi­vé­re­im. Mu­tas­sá­tok meg ezek­nek a sá­padt­ar­cú­ak­nak, hogy fér­fi­ak vagy­tok. A leg­rosszabb, ami tör­tén­het ve­le­tek, a ha­lál.

A fiú hal­kan fe­lelt, hang­ja alig hal­lat­szott a vo­nat za­já­ban:

– Ez épp elég rossz.

Az An­zac-ka­la­pos lány fé­lig fel­emel­ke­dett az ülés­ről.

– Az is­te­nit neki, hagy­ják abba ezt a sok hü­lye­sé­get, va­la­ki tör­je már be azt az aj­tót.

– Höl­gye­im és ura­im. – Az öreg föl­emel­te a ke­zét. – Bár­csak hall­gat­ná­nak rám! Tu­dok egyet-mást a föld­alat­ti­ról, és én mon­dom ma­guk­nak, nincs okunk ag­go­da­lom­ra.

Ma­ga­biz­to­san mo­soly­gott, mi­köz­ben az uta­sok szo­rong­va, de még­is re­mény­ked­ve fe­lé­je for­dul­tak – úgy, aho­gyan a fiai néz­tek rá, ami­kor új base­ball-kesz­tyűt kér­tek tőle, úgy, aho­gyan az al­kal­ma­zot­tak akar­tak meg­bi­zo­nyo­sod­ni róla, hogy gaz­da­sá­gi vál­ság ide vagy oda, sen­kit nem fog el­bo­csá­ta­ni.

– Az au­tós­top – mond­ta. – Azt mond­ják, ez a vi­lág leg­biz­ton­sá­go­sabb vas­út­vo­na­la. A vá­gá­nyon ott van­nak ezek az au­tós­to­pok. Ami­kor a vo­nat át­megy a pi­ro­son, az au­tós­top au­to­ma­ti­ku­san föl­emel­ke­dik, és meg­ál­lít­ja a vo­na­tot! – Di­a­dal­ma­san né­zett kö­rül. – Na­hát. Ha­ma­ro­san bele fo­gunk ro­han­ni egy pi­ros jel­zés­be, az au­tós­top fel­emel­ke­dik, és íme, a vo­nat meg­áll.

A főpályaudvari torony

– A Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom most megy át a Ca­nal Street-i ál­lo­má­son. Még min­dig ugyan­az­zal a se­bes­ség­gel ha­lad.

A to­rony vissz­han­gos csend­jé­ben, ahol Mrs. Jen­kinst ki­vé­ve min­den­ki el­hall­ga­tott, Ma­ri­no él­vez­te sa­ját egyen­le­tes, las­sú, pro­fi­hoz ülő hang­ját.

– Vet­tem. – mond­ta a New York-i fő­ka­pi­tány­ság disz­pé­cse­re. – Je­lent­sen fo­lya­ma­to­san.

– Vet­tem – fe­lel­te Ma­ri­no ha­tá­ro­zot­tan. – Még négy meg­ál­ló, és el­érik South Ferryt.