Tizennyolc

Ryder

– Be­te­he­tem a kö­vet­ke­ző fo­ko­zat­ba? – kér­dez­te Long­man.

– Nem – fe­lel­te Ry­der – Csak így to­vább, egyen­le­te­sen.

– Már el­hagy­tuk azt a he­lyet, ahol a zsa­ruk rej­tőz­köd­nek?

– Va­ló­szí­nű­leg – fe­lel­te Ry­der. Fi­gyel­te, ahogy Long­man bal kéz­zel fé­nye­sít­ge­ti a kont­rol­ler­kart. – Csak egyen­le­te­sen.

– Hí­vom a Pel­ham Egy Ket­tő Hár­mat. Itt Prescott. Pel­ham Egy Ket­tő Há­rom, be­szél­jen.

Ry­der már lát­ta azt a hosszú fény­pász­mát, amely a Hu­szon­har­ma­dik ut­cai meg­ál­lót je­len­tet­te. Kéz­be vet­te a mik­ro­font.

– Be­szél­jen, Prescott.

– Hogy le­het az, hogy el­in­dul­tak? A vá­gány még nincs ki­ürít­ve South Ferryig, és még van öt per­cünk. Mi­ért mo­zog­nak?

– Apró kis vál­to­zás tör­tént a ter­ven. Úgy dön­töt­tünk, hogy tá­vo­labb aka­runk ke­rül­ni a zsa­ruk­tól, aki­ket maga el­rej­tett az alag­út­ban.

– Ör­dö­göt – fe­lel­te Prescott. – Nem vol­tak ott zsa­ruk. Néz­ze, ha így ha­lad­nak to­vább, ak­kor majd be­le­ro­han­nak a vö­rös fény­jel­zők­be. Nem sze­ret­ném, ha ezért min­ket hi­báz­tat­na.

– Ha­ma­ro­san meg fo­gunk áll­ni, és be­vár­juk, hogy ki­ürít­sék a vá­gányt. Még van öt per­cük.

– Hogy van­nak az uta­sok?

– Az uta­sok egye­lő­re re­me­kül. De ne pró­bál­ja­nak át­ver­ni.

– Maga vert át ben­nün­ket az­zal, hogy el­in­dult.

– Fo­gad­ja bo­csá­nat­ké­ré­se­met. Az uta­sí­tá­sa­im ér­vény­ben ma­rad­nak. Je­lent­kez­zen ná­lam, mi­helyt sza­bad a vá­gány. Vége. Ki­kap­csol.

Long­man meg­kér­dez­te:

– Sze­rin­ted tud­nak va­la­mit? Úgy ér­tem, mire való ez a sok kér­dés?

– A kér­dé­sek ter­mé­sze­te­sek – fe­lel­te Ry­der. – Úgy gon­dol­kod­nak, aho­gyan mi akar­juk.

– Jé­zu­som – nyö­gött Long­man. – Nézd, hogy ki­ha­jol­nak a pe­ron szé­le fö­lött. Ami­kor met­ró­ve­ze­tő vol­tam, li­dér­ces ál­ma­im­ban tu­cat­szám zu­han­tak a vo­na­tom elé.

Ahogy a ko­csi el­ér­te a Hu­szon­har­ma­dik ut­cai ál­lo­más észa­ki vé­gét, hal­lot­ták a ki­ál­to­zást a pe­ron­ról. Az em­be­rek az ök­lü­ket ráz­ták, és leg­alább tu­cat­nyi­an köp­köd­tek rá­juk. Ry­der ki­bök­te, hogy né­hány kék egyen­ru­ha is el­ve­gyült a tö­meg­ben. Ép­pen mi­előtt el­hagy­ták a pe­ront, lát­ta, hogy egy fér­fi össze­szo­rít­ja az ök­lét, és a ko­csi felé sújt.

A városrész parancsnoka

A rend­őr­fő­ka­pi­tány li­mu­zin­ja át­döc­cent a jár­da­sze­gé­lyen, és be­ka­nya­ro­dott a Déli Park su­gár­út­ra. A fő­ka­pi­tány és a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka egy­más mel­lett ült a hát­só ülé­sen. A Hu­szon­ne­gye­dik ut­cá­nál egy zsa­ru őr­jöng­ve pró­bál­ta el­te­rel­ni a ke­reszt­irá­nyú for­gal­mat az út­juk­ból.

– Föld­alat­ti­val gyor­sab­ban oda­ér­nénk – je­gyez­te meg a fő­ka­pi­tány.

A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka nem is tit­kolt meg­le­pe­tés­sel né­zett rá. Hosszú évek óta is­mer­te, de még soha nem hal­lot­ta, hogy a fő­ka­pi­tány vic­celt vol­na.

A so­főr be­kap­csol­ta a szi­ré­nát, és át­su­hant a ke­resz­te­ző­dé­sen. A sar­kon álló zsa­ru tisz­tel­gett, amint el­ha­lad­tak. A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka be­le­szólt a mik­ro­fon­ba:

– Még min­dig mo­zog­nak?

– Igen, uram. Las­san, kis se­bes­ség­gel, ezt hív­ják ma­nő­ve­re­ző fo­ko­zat­nak.

– Hol van­nak?

– Majd­nem a Hu­szon­har­ma­dik ut­cá­nál.

– Kö­szö­nöm.

A rend­őr­fő­ka­pi­tány ki­ku­kucs­kált a hát­só ab­la­kon.

– Kö­vet­nek ben­nün­ket. Egy te­le­ví­zi­ós köz­ve­tí­tő­ko­csi. És ta­lán egy má­sik is jön mö­göt­te.

– A franc­ba – mo­rog­ta a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka. – Ki kel­lett vol­na ad­nom a pa­ran­csot, hogy tar­tóz­tas­sák fel őket. Csak púp a há­tunk­ra.

– Saj­tó­sza­bad­ság van – fe­lel­te a rend­őr­fő­ka­pi­tány. – Nem akar­juk, hogy még ezek is ránk mássza­nak. Min­den­ki­nek a ba­rát­sá­gá­ra rá le­szünk szo­rul­va, ha ez egy­szer le­zaj­lik.

A rá­dió re­cseg­ni kez­dett.

– Most ér­nek be a Hu­szon­har­ma­dik ut­cai ál­lo­más­ra, uram, a se­bes­sé­gük még min­dig kö­rül­be­lül öt mér­föld órán­ként.

– Ott elöl va­la­mi köz­le­ke­dé­si dugó van – szólt a rend­őr­fő­ka­pi­tány.

– Nem áll­nak meg, egye­ne­sen át­ha­lad­nak a Hu­szon­har­ma­dik ut­cai ál­lo­má­son – mond­ta köz­ben a rá­dió­hang.

– Tör­jön át – uta­sí­tot­ta a so­főrt a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka. – Szól­jon az a szi­ré­na.

Daniels helyettes főfelügyelő

A Wood­lawn Egy Négy Egy el­sö­té­tí­tett első ko­csi­já­nak ve­ze­tő­fül­ké­jé­ben a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő tü­rel­met­le­nül fi­gyel­te, aho­gyan a met­ró­ve­ze­tő újra el­he­lye­zi a szer­szá­mo­kat a ve­ze­tő­pul­ton.

– Nos – kér­dez­te tőle –, ak­kor te­hát érti, mit kí­vá­nok ma­gá­tól?

– Kö­ves­sem azt a vo­na­tot, igaz?

A he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő gúnyt gya­nít­va éle­sen rá­né­zett a met­ró­ve­ze­tő­re.

– In­dít­son – för­medt rá dur­ván. – Ne men­jen túl gyor­san, és ne ke­rül­jön hoz­zá­juk túl kö­zel.

A met­ró­ve­ze­tő elő­re­húz­ta a kont­rol­lert, és a ko­csi hir­te­len meg­ló­dult.

– Egy ki­csit több se­bes­sé­get – mond­ta a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő. – De ne túl so­kat. Nem aka­rom, hogy meg­lás­sa­nak vagy meg­hall­ja­nak ben­nün­ket.

A met­ró­ve­ze­tő a kont­rol­lert so­ros fo­ko­zat­ba tet­te.

– Lát­ni és hal­la­ni, az két kü­lön­bö­ző do­log. Zaj­ta­lan föld­alat­ti nincs a vi­lá­gon.

El­su­han­tak a Hu­szon­nyol­ca­dik ut­cai ál­lo­más mel­lett, amely üres volt, ki­vé­ve egy ma­rok­nyi jár­őrt. Ami­kor fel­buk­kan­tak a tá­vol­ban a Hu­szon­har­ma­dik ut­cai pe­ron fé­nyei, a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő meg­szó­lalt:

– Most las­sít­son. Csak ván­szo­rog­junk. A sze­mét jól tart­sa nyit­va, hogy lás­sa a lám­pá­i­kat. Ván­szo­rog­junk, és ne csap­jon ak­ko­ra zajt.

– Ez föld­alat­ti­vo­nat, fő­nök. Ez nem megy zaj­ta­la­nul.

A he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő az ab­la­kon át ki­ku­kucs­kál­va érez­te, hogy könny­be lá­bad a sze­me az eről­te­tés­től.

– A he­lyi vá­gá­nyon vö­rös a fény­jel­ző – ál­la­pí­tot­ta meg a met­ró­ve­ze­tő. – Azt je­len­ti, hogy nem túl ré­gen men­tek itt át.

– Las­san – szólt a he­lyet­tes fő­fel­ügye­lő. – Na­gyon las­san. Ván­szo­rog­va. És hal­kan. Egy han­got se aka­rok hal­la­ni.

– Maga túl so­kat kí­ván egy sze­gény öreg föld­alat­ti­ko­csi­tól, fő­nök – mond­ta a met­ró­ve­ze­tő.

A város: utcai jelenet

A tö­meg an­ten­ná­ja, ez a gya­nú ál­lan­dó hul­lám­hosszá­ra han­go­ló­dott szerv a rend­őr­fő­ka­pi­tány li­mu­zin­já­nak tá­vo­zá­sát úgy ér­té­kel­te, mint a fel­osz­lás elő­já­té­kát. A rend­őr­ko­csik ezt kö­ve­tő ki­raj­zá­sa csak meg­erő­sí­tet­te íté­le­tü­ket. Né­há­nyan a tö­meg­ből dél felé in­dul­tak, ab­ban a re­mény­ben, hogy ott ben­ne ma­rad­hat­nak az ese­mé­nyek sod­rá­ban, de eze­ket a töb­bi­ek meg­ve­tés­sel néz­ték; a hegy el­me­het Mo­ha­med­hez, de ül­döz­ni nem fog­ja.

A tö­meg, mint ha­té­kony egy­ség, per­ce­ken be­lül meg­szűnt lé­tez­ni. Tü­le­ked­ve, lök­dö­sőd­ve tört ki­fe­lé, és mi­után sza­bad volt az út, für­gén ne­ki­vá­gott, mert az idő ér­té­kes, és nem sza­bad ér­tel­met­len áll­do­gá­lás­ra po­csé­kol­ni. Né­hány száz em­ber ott­ma­radt, lé­zen­gők vagy ro­man­ti­ku­sok, aki­ket még min­dig az a tűnő re­mény él­te­tett, hogy ta­lán majd lö­völ­dö­zés ját­szó­dik le a sze­mük lát­tá­ra. Fi­lo­zó­fu­sok és el­mé­let­gyár­tók sze­mi­ná­ri­u­mot tar­tot­tak ki­csiny cso­por­tok­nak. Egyé­nek ad­tak han­got vé­le­mé­nyük­nek.

– Lám, az a pol­gár­mes­ter is! Úgy kel­lett ő azok­nak oda­lent, mint egy má­so­dik lyuk a seg­gük­re.

– Fegy­ver­rel kel­lett vol­na be­ha­tol­ni. Ha el­kez­dik pá­tyol­gat­ni a bű­nö­sö­ket, azok rög­tön ki­hasz­nál­ják. A jó bű­nö­ző jó pszi­cho­ló­gus is.

– Ezek alap­já­ban véve piti pa­sa­sok. Én tíz­mil­li­ót kér­tem vol­na a he­lyük­ben. Meg is kap­tam vol­na.

– Né­ge­rek? Soha! A né­ger hap­sik mű­vé­szi gyor­sa­ság­gal csak­liz­nak el tíz dol­lárt vagy ilyes­mit. Ezek fe­hér hap­sik, és meg kell hagy­ni, hogy nagy­stí­lű­én gon­dol­kod­nak.

– A rend­őr­fő­ka­pi­tány? Még csak nem is lát­szik zsa­ru­nak. Hogy tisz­tel­jen az em­ber va­la­kit, aki nem is lát­szik zsa­ru­nak?

– No és a pol­gár­mes­ter! Gon­dol­ják, hogy egy gaz­dag pa­sast va­ló­ban iz­gat egy sze­gény em­ber sor­sa? A ket­tő soha nem ta­lál­ko­zik!

– Mond­jon ne­kem olyas­mit, csak egy ap­ró­sá­got, ami­ben ezek a rab­lók kü­lön­böz­nek a nagy üz­let­em­be­rek­től. Én meg­mon­dom ma­gá­nak az egyet­len kü­lönb­sé­get: az üz­let­em­bert védi a tör­vény. A kis­em­ber meg szo­kás sze­rint baj­ba ke­rül.

– Tud­ják, ho­gyan fog­nak el­me­ne­kül­ni? Én ki­sü­töt­tem. El­rö­pí­tik azt a vo­na­tot Ku­bá­ba!

– Mi van itt, ha­ver?