Tíz

A város: hírközlés több hangra

Az új­ság­írók és a fo­tó­ri­por­te­rek né­hány perc­cel a rend­őr­ség után ér­kez­tek meg a Déli Park su­gár­út és a Hu­szon­nyol­ca­dik utca sar­ká­ra: sőt né­hány rend­őri osz­tag ek­kor még ép­pen csak úton volt. Szo­ká­sos ma­ga­biz­tos­sá­guk­kal si­ke­rült át­tör­ni­ük a rend­őr­kor­do­non, mely fa­kor­lá­tok, au­tók, lo­vas rend­őrök és az öles ter­me­tű, több­nyi­re a tak­ti­kai rend­őr­ség jel­leg­ze­tes ég­szín­kék si­sak­ját vi­se­lő rend­őr­jár­őrök együt­te­sé­ből állt. Az új­ság­írók a dél felé tar­tó föld­alat­ti le­já­ra­ta felé sod­ród­tak, a dél­nyu­ga­ti és észak­nyu­ga­ti sa­rok­hoz. Meg­kí­sé­rel­ték a be­ha­to­lást, de a rend­őr­ség vissza­ver­te őket. Ke­resz­tül­ve­re­ked­ték ma­gu­kat a jár­da­sze­gély­nél lévő kor­do­nón, és át­özön­löt­tek a Déli Park su­gár­úton az észak­ra tar­tó föld­alat­ti le­já­ra­tá­hoz. Itt is­mét vissza­ver­ték őket, ezért megint át­vág­tak az út­tes­ten, és sor­ban gal­lé­ron ra­gad­ták a rend­őr­tisz­te­ket.

– Je­len pil­la­nat­ban mi a hely­zet, fel­ügye­lő?

– Nem va­gyok fel­ügye­lő; szá­za­dos va­gyok. Nem tu­dok sem­mit.

– A vá­ros úgy dön­tött, hogy ki­fi­ze­ti a vált­ság­dí­jat?

– A met­ró­ve­ze­tő hul­lá­ja még min­dig ott he­ver?

– Hon­nan tud­ják, hogy ha­lott?

– Ki irá­nyít­ja az ak­ci­ót?

– Nem vá­la­szo­lok sem­mi­lyen kér­dés­re – mond­ta a szá­za­dos. – Sem­mi­re nem tu­dom a vá­laszt.

– Pa­ran­csa van, hogy ne mond­jon sem­mit?

– Igen.

– Ki adta ki?

– A saj­tó­ra biz­tos nem vo­nat­ko­zik. Hogy hív­ják önt, szá­za­dos?

– Ki adta ki a pa­ran­csot?

– Én. Most pe­dig tű­nés in­nen.

– Néz­ze, szá­za­dos, nem va­gyunk Né­met­or­szág­ban.

– De, eb­ben a pil­la­nat­ban igen­is Né­met­or­szág­ban va­gyunk.

– Hogy hív­ják önt, szá­za­dos?

– Mid­night szá­za­dos.

– Joe, csi­nálj egy ké­pet Mid­night szá­za­dos­ról.

A rá­dió­ri­por­te­rek, akik mag­nó­ju­kat a há­tu­kon ci­pel­ték, a mik­ro­fo­no­kat pe­dig fe­jük fölé tart­va pró­bál­ták vé­del­mez­ni, a tö­me­gen át­ha­tol­va „a kis­em­ber­re” össz­pon­to­sí­tot­ták a tü­zet.

– Tiszt úr, mennyi­re be­csü­li a tö­meg lét­szá­mát?

– Igen nagy.

– A leg­na­gyobb, amit va­la­ha is lá­tott egy bűn­tény szín­he­lyén?

A tak­ti­kai rend­őr­ség em­be­re hát- és válliz­ma­it meg­fe­szít­ve pró­bál­ta vissza­szo­rí­ta­ni a bá­mész­ko­dók egy­re da­ga­dó sor­fa­lát, s köz­ben dör­mög­ve vá­la­szolt:

– Azt hi­szem. De hát a tö­meg­nél so­sem le­het tud­ni. Ta­lán nem is olyan nagy.

– Ön fe­gyel­me­zet­len tö­meg­ként jel­le­mez­né?

– Hát, né­me­lyek­hez ké­pest még úgy lá­tom, na­gyon is fe­gyel­me­zett.

– Gon­do­lom, az ön fel­ada­ta ta­lán nem olyan drá­mai, mint azo­ké, akik fü­lön­csí­pik a gaz­em­be­re­ket, de ez is na­gyon fá­rad­sá­gos és fon­tos ré­sze a rend­őri te­vé­keny­ség­nek. Gra­tu­lá­lok, ez jól vég­zett mun­ka volt. És hogy hív­ják önt, uram?

– Mil­ton.

– Önök a tak­ti­kai rend­őr­ség – a TR – tiszt­jét, Mil­tont hal­lot­ták itt, a föld­alat­ti el­rab­lá­sá­nak szín­he­lyén, a Hu­szon­nyol­ca­dik utca és a Déli Park su­gár­út ke­resz­te­ző­dé­sé­nél. Kö­szö­nöm ön­nek, Mil­ton rend­őr­tiszt, hogy kor­dá­ban tart­ja a tö­me­get. Itt egy má­sik úr: mel­let­tem áll egy má­sik úr, azt hi­szem, ci­vil ru­hás de­tek­tív, aki szin­tén se­géd­ke­zik a tö­meg fé­ken tar­tá­sá­ban. Uram, he­lyes az a fel­te­vé­sem, hogy ön ci­vil ru­hás de­tek­tív?

– Nem hin­ném.

– Szó­val, ön nem de­tek­tív?

– Nem.

– De ön még­is se­gí­ti a rend­őr­sé­get en­nek a rop­pant tö­meg­nek a fé­ken tar­tá­sá­ban.

– Én nem tar­tok fé­ken sen­kit, en­gem tar­ta­nak itt. Sze­ret­nék már in­nen ki­ká­szá­lód­ni, és el­men­ni a csu­dá­ba haza.

– Ér­tem, uram. Té­ved­tem. Na­gyon kö­szö­nöm. De ön úgy fest, mint egy ci­vil ru­hás de­tek­tív. Haj­lan­dó len­ne el­árul­ni, hogy va­ló­já­ban mi a fog­lal­ko­zá­sa?

– Jó­lé­ti se­gé­lyen va­gyok.

– Én de­tek­tív­nek néz­tem, mint tud­ja. Sok sze­ren­csét kí­vá­nok ah­hoz, hogy in­nen ki­ká­szá­lód­jon és ha­za­ér­jen, uram.

A te­le­ví­zi­ós adó­ál­lo­má­sok egy ki­vé­te­lé­vel, né­hány má­sod­perc­cel az után tet­ték köz­zé a föld­alat­ti el­rab­lá­sá­nak hí­rét, hogy az meg­ér­ke­zett a te­lex­gé­pe­ik­re. Leg­több­jük meg­sza­kí­tot­ta az ép­pen su­gár­zott szap­pan­ope­rát, fil­met vagy há­zi­asszo­nyok­nak szánt ve­tél­ke­dőt, hogy be­je­lent­hes­se az ese­ményt, majd foly­tat­ta mű­so­rát. Má­sok, at­tól tart­va, hogy meg­ha­ra­gít­ják hű­sé­ges nap­pa­li né­ző­kö­zön­sé­gü­ket, a kép­er­nyő al­ján vil­lany­új­ság­hoz ha­son­ló moz­gó be­tűk­kel kö­zöl­ték a hírt, le­he­tő­vé téve a tény és a fik­ció egy­ide­jű él­ve­ze­tét. Az egyet­len ál­lo­más, amely le­ma­radt, negy­ven­öt má­sod­per­cet kés­le­ke­dett a töb­bi­hez ké­pest, mert bal­sze­ren­csé­jé­re ép­pen egy rek­lám kel­lős kö­ze­pén tar­tott, ami­kor a hír ér­ke­zett.

A té­vé­ál­lo­má­sok – az or­szá­gos há­ló­za­tok és a he­lyi adók – hír­szer­kesz­tő­sé­gei hor­doz­ha­tó fel­sze­re­lés­sel el­lá­tott for­ga­tó­cso­por­to­kat küld­tek a hely­szín­re. A leg­na­gyobb há­ló­zat, az Uni­ver­sal Bro­ad­cas­ting Sys­tem küld­te a leg­né­pe­sebb és leg­job­ban fel­sze­relt stá­bot, sőt még hír­adó­juk szu­per­sztár­ját, Staf­ford Bed­ric­ket is, sze­mé­lye­sen. Bed­rick ál­ta­lá­ban csak a leg­ün­ne­pé­lye­sebb ese­mé­nyek­ről adott tu­dó­sí­tást – el­nö­ki be­ik­ta­tá­sok­ról, nagy­kö­ve­tek vagy még ma­ga­sabb ran­gú sze­mé­lyek meg­gyil­ko­lá­sá­ról –, de ezt a fel­ada­tot ön­ként vál­lal­ta, mert rá­ér­zett, hogy az mi­lyen rop­pant köz­ér­dek­lő­dés­re tart­hat szá­mot.

Egyik-má­sik té­vés­táb a hely­szín­re néző épü­le­tek­ben rek­vi­rált ma­gá­nak iro­da­he­lyi­sé­get, és an­nak ab­la­ka­i­ból kör­ké­pet ké­szí­tett a tö­meg­ről; a kör­nye­ző há­zak­ról, me­lyek­nek tég­lá­ja és ha­bar­csa fa­gyo­san csil­lo­gott a szik­rá­zó nap­fény­ben; a több száz rend­őr­au­tó­ról; és gu­mi­opti­ká­val kü­lön­bö­ző ér­de­kes ar­cok­ról és be­gyes le­ány­zók­ról. Eköz­ben más té­vés­tá­bok és új­ság­írók az ut­cán jár­kál­tak kör­be-kör­be. Leg­töb­ben, mi­után nem si­ke­rült be­jut­ni­uk a dél­nyu­ga­ti sar­kon, a föld­alat­ti le­já­ra­ta mel­lett lévő par­ko­ló­ban he­ve­nyész­ve fel­ál­lí­tott rend­őr­pa­rancs­nok­ság­ra, az „utca em­be­ré­vel” ké­szí­tet­tek in­ter­jút.

– És ön­nek, uram… – Az egyik hat­órai hír­mű­sor jól is­mert bel­po­li­ti­kai ri­por­te­re mik­ro­fon­ját egy dup­la to­kás, szá­já­ban szi­vart for­ga­tó, ha­do­ná­szó jobb ke­zé­ben pe­dig össze­te­kert ló­ver­seny­új­sá­got tar­tó fér­fi orra alá nyom­ta. – Van va­la­mi hoz­zá­fűz­ni­va­ló­ja ah­hoz a drá­má­hoz, amely pon­to­san itt, e jár­da alatt fo­lyik?

A fér­fi meg­si­mo­gat­ta to­ká­ját, és egye­ne­sen be­le­né­zett a ka­me­rá­ba.

– Me­lyik ré­szé­hez óhajt kom­men­tárt?

– Ve­gyük, mond­juk, a föld­alat­tik biz­ton­sá­gá­nak té­má­ját. Né­me­lyek úgy vé­lik, hogy a mi föld­alat­tink va­ló­sá­gos dzsun­gel. Mi az ön vé­le­mé­nye?

– Dzsun­gel? – A szi­va­ro­zó fér­fi hang­hor­do­zá­sá­ban ott lük­te­tett az utca nyel­vé­nek rit­mu­sa. – Vé­le­mé­nyem sze­rint igen­is dzsun­gel. Dzsun­gel.

– Mi­lyen ér­te­lem­ben dzsun­gel?

– Tele van vad­ál­la­tok­kal.

– Ön rend­sze­re­sen uta­zik a föld­alat­tin, uram?

– Min­den ál­dott nap, ha ez elég rend­sze­res. Mi a fe­nét csi­nál­nék… gya­log jöj­jek be Bro­oklyn­ból?

– Nyug­ta­lan­ko­dik uta­zás köz­ben?

– Hogy a cso­dá­ba ne?

– Na­gyobb biz­ton­ság­ban érez­né ma­gát, ha a föld­alat­ti­ko­csi­kon és – pe­ro­no­kon napi nyolc óra he­lyett hu­szon­négy órán át len­ne rend­őri fel­ügye­let?

– Mi­ni­mum hu­szon­négy órán át.

A fér­fi el­ej­tet­te a ló­ver­seny­új­ság­ját, mi­köz­ben a mö­göt­te to­lon­gó ar­cok so­ka­sá­ga felé for­dult, hogy le­aras­sa a tré­fá­já­nak ki­já­ró ne­ve­tést. A ka­me­ra gon­do­san kö­vet­te, míg ke­res­gél­te a lá­bak er­de­jé­ben; a mik­ro­font is le­en­ged­ték, hogy rög­zít­se, mi­ként nyög az erő­fe­szí­tés­től. Ám mire ki­egye­ne­se­dett, már egy so­vány, ha­tal­mas sze­mű né­ger fiú állt a he­lyén, akit a tö­meg vé­let­le­nül so­dort az első sor­ba.

– És ön, uram? Hall­hat­nánk az ön gon­do­la­ta­it is a föld­alat­ti­ról?

A fiú le­sü­tött szem­mel mo­tyog­ta:

– Arra jó, ami­re kő.

– Ön­nek az a vé­le­mé­nye, hogy ami­re kő… ami­re kell, arra jó. He­lye­sen ér­tel­me­zem te­hát, hogy ön nem ért egyet az elő­ző úr­ral, aki úgy véli, hogy a föld­alat­ti ve­szé­lyes?

– Mar­há­ra ve­szé­lyes.

– Pisz­kos, sö­tét, rosszul fű­tött vagy hű­tött?

– Igen, uram.

– Zsú­folt?

A fiú óri­á­si sze­me­it for­gat­ta: – Jó­em­ber, hisz maga is tud­ja.

– Ak­kor te­hát össze­gez­ve…

– Arra jó, ami­re kő.

– Kö­szö­nöm, uram. Tes­sék, ifjú hölgy?

– Én már ta­lál­koz­tam ma­gá­val. Ta­lán ta­valy Crown Heights­ban an­nál a ha­tal­mas tűz­nél? – Az ifjú hölgy ma­gas­ra fel­tor­nyo­zott, sző­ke, méh­kas­frizu­rás kö­zép­ko­rú nő volt. – Vé­le­mé­nyem sze­rint ez az egész bot­rány.

– Mire utal pon­to­san?

– Min­den­re.

– Le­het­ne kis­sé pon­to­sab­ban?

– Mi le­het pon­to­sabb, mint a „min­den”?

– Oké, kö­szö­nöm szé­pen. – A ri­por­tert un­tat­ta a do­log. Tud­ta, hogy az in­ter­júk nagy ré­szét ki­szo­rít­ják majd a lé­nye­ge­sebb köz­len­dők, bár le­het, hogy a szer­kesz­tők át­men­te­nek né­hány rö­vid, hu­mo­ros snit­tet, hogy eny­hít­se­nek a hír ko­mor­sá­gán. – Ön, uram, haj­lan­dó len­ne ide­áll­ni?

– Hel­ló, Wend­ell. Nem baj, ha Wend­ell­nek szó­lí­tom?

– Uram, a föld­alat­ti el­rab­lói egy­mil­lió dol­lárt kér­nek a tú­szok sza­ba­don bo­csá­tá­sá­ért. Ön sze­rint mi­lyen ál­lás­pon­tot kel­le­ne a vá­ros­nak el­fog­lal­nia?

– Nem én va­gyok a pol­gár­mes­ter. De ha én len­nék a pol­gár­mes­ter, ne adj is­ten, ha én len­nék a pol­gár­mes­ter, én job­ban irá­nyí­ta­nám ezt a vá­rost, mint ahogy a pol­gár­mes­ter te­szi. – Össze­rán­colt hom­lok­kal fo­gad­ta az uj­jon­gók és a le­hur­ro­gok kó­ru­sát. – Elő­ször is, ha én len­nék a pol­gár­mes­ter, meg­szün­tet­ném a jó­lé­ti se­gélyt. Az­u­tán biz­ton­sá­gos­sá ten­ném az ut­cá­kat. Az­u­tán csök­ken­te­ném a met­ró­je­gyek árát. Az­u­tán…

Wend­ell kis­sé eről­te­tett mo­soly­ba foj­tot­ta ásí­tá­sát.

Staf­ford Bed­rick tud­ta, ho­gyan hasz­nál­ja hí­res ar­cát és hang­ját aka­ra­ta esz­kö­zé­ül. Ful­laj­tá­rok­ként, sze­mé­lyi­sé­gé­nek lé­zer­su­ga­ra­i­ként küld­te elő­re mind­ket­tőt, s va­ló­ban utat vág­tak neki a dol­gok kö­zép­pont­já­hoz, a par­ko­ló­ban lévő rend­őr­pa­rancs­no­ki ál­lás­hoz. Kí­sé­re­te kö­vet­te, mint mál­hás ál­la­tok, ka­me­rák­kal, ká­be­lek­kel és han­go­sí­tó be­ren­de­zé­sek­kel meg­ra­kod­va.

– Fel­ügye­lő úr? Staf­ford Bed­rick va­gyok. Hogy van?

A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka úgy for­dult felé, mint­ha meg­csíp­ték vol­na, de ha­rag­ja azon­nal el­pá­rol­gott, ami­kor meg­lát­ta ezt az ar­cot, ame­lyet a sa­ját­já­nál is job­ban is­mert. Szin­te ref­lex­sze­rű­en el­len­őriz­te a ka­me­ra hely­ze­tét, és el­mo­so­lyo­dott.

– Biz­to­san nem em­lék­szik rá – szólt Bed­rick szín­lelt sze­rény­ség­gel – de már ta­lál­koz­tunk né­hány al­ka­lom­mal. Elő­ször, ami­kor azok a csa­var­gók meg­pró­bál­ták fel­gyúj­ta­ni azt az oroszt a konzu­lá­tu­suk előtt. Má­sod­szor azt hi­szem ak­kor, ami­kor az el­nök be­szélt az ENSZ-ben.

– Per­sze – fe­lel­te a vá­ros­rész pa­rancs­no­ka, és elő­vi­gyá­za­to­san újra ko­moly ké­pet vá­gott: a rend­őr­fő­ka­pi­tány hely­te­le­ní­tet­te a hír­köz­lő szer­vek kép­vi­se­lő­i­vel való bi­zal­mas­ko­dást, ame­lyet a kor­rup­ció ár­nyalt for­má­já­nak te­kin­tett. – Saj­nos most na­gyon sok a dol­gom, Mr. Bed­rick.

– Staf­ford.

– Staf­ford.

– Be­lá­tom, hogy ez nem ép­pen esz­mé­nyi idő­pont az in­ter­jú­ra, fel­ügye­lő úr – re­mé­lem, eb­ben az él­ve­zet­ben a kö­zel­jö­vő­ben ré­szem lesz a Csúcs­tár­gya­lá­sok-ban, ál­lan­dó mű­so­rom­ban, de ta­lán ad­dig is szól­hat­na né­hány meg­nyug­ta­tó szót ar­ról, hogy a rend­őr­ség a leg­na­gyobb óva­tos­ság­gal jár-e el a sze­ren­csét­len tú­szok éle­té­nek vé­del­me­zé­sé­ben.

– A leg­na­gyobb óva­tos­ság­gal já­runk el.

– A pil­la­nat­nyi­lag leg­ége­tőbb kér­dést per­sze most in­nen né­hány mér­föld­nyi­re a Gra­cie-pa­lo­tá­ban dön­tik el. Az ön vé­le­mé­nye sze­rint, fel­ügye­lő úr, a vég­ső dön­tés va­jon az lesz, hogy ki­fi­ze­tik a vált­ság­dí­jat?

– Ez az ő dol­guk.

– Ha önre há­rul­na a dön­tés, ön, mint rend­őr­tiszt, ki­fi­zet­né a vált­ság­dí­jat?

– Én azt te­szem, amit mon­da­nak.

– Per­sze a fe­gye­lem a kö­te­les­ség szol­gá­ló­le­á­nya. Uram, haj­lan­dó len­ne kom­men­tál­ni azt a ter­je­dő­ben lévő kó­sza hírt, hogy ez a bűn­cse­lek­mény egy po­li­ti­kai cso­port műve, hogy úgy mond­jam, for­ra­dal­mi bal­hé?

– Nem hal­lot­tam sem­mi ef­fé­le hírt.

– Fel­ügye­lő úr… – A vá­ros­rész pa­rancs­no­ká­nak egyen­ru­hás so­főr­je az autó nyi­tott aj­ta­ján át szólt ki. – Rá­di­ón ke­re­sik, uram; a fő­ka­pi­tány.

A vá­ros­rész pa­rancs­no­ka hir­te­len sar­kon for­dult, es a ko­csi felé in­dult. Bed­rick és stáb­ja szo­ro­san a nyo­má­ban. A pa­rancs­nok be­ült a ko­csi­ba, be­vág­ta az aj­tót és föl­te­ker­te az ab­la­ko­kat. A kézi mik­ro­fon után nyúl­va lát­ta, hogy az ab­lak­ra egy ka­me­ra len­csé­je ta­pad. Szé­les há­tát el­for­dít­va a szem­köz­ti ab­lak felé né­zett. De ott is meg­je­lent egy ka­me­ra.

Öt perc­cel az után, hogy a te­le­ví­zió és a rá­dió be­je­len­tet­te a föld­alat­ti el­rab­lá­sá­nak húr­ét, a The New York Ti­mes hír­szer­kesz­tő­sé­ge te­le­fon­hí­vást ka­pott egy fér­fi­tól, aki Wil­li­a­mus test­vér­ként, az Af­fom sza­bo­tázs­ügyi mi­nisz­te­re­ként mu­tat­ko­zott be – az Af­fom egyéb­ként az Ame­ri­kai Fe­ke­te For­ra­dal­má­rok Moz­gal­má­nak rö­vi­dí­té­se volt. A sza­bo­tázs­ügyi mi­nisz­ter mély, za­ma­tos és szin­te ke­dé­lye­sen fe­nye­ge­tő han­gon kö­zöl­te:

– Tá­jé­koz­tat­ni óhaj­tom önö­ket, hogy an­nak a föld­alat­ti-gyors­vo­nat­nak az el­rab­lá­sa, tud­ja, az Af­fom for­ra­dal­mi sza­bo­tázs­ak­ci­ó­ja, tud­ja? Gyors és ke­gyet­len tá­ma­dás, tud­ja, az Af­fom-ro­ham­csa­pa­tok elit osz­ta­ga ez­zel a mód­szer­rel adja ér­té­sé­re a fe­hér jog­tip­rók­nak el­tö­kélt­sé­gét, tud­ja, meg a moz­ga­lom cél­ját, és a leg­ér­zé­ke­nyebb pont­ján seb­zi meg Char­lie-t, vagy­is az er­szé­nyé­nél. Eb­ből a for­ra­dal­mi ki­sa­já­tí­tá­si ak­ci­ó­ból szár­ma­zó pénzt az Af­fom for­ra­dal­mi tö­rek­vé­se­i­nek to­váb­bi tá­mo­ga­tá­sá­ra hasz­nál­juk, a Fe­ke­te Test­vé­rek ér­de­ké­ben, bár­hol le­gye­nek is, tud­ja, meg a jö­vő­ben a Fe­ke­te Fér­fi­ak és Nők fel­sza­ba­dí­tá­sá­ra. Vi­lá­gos?

A se­géd­szer­kesz­tő, aki a te­le­fon­hí­vást fo­gad­ta, meg­kér­te Wil­li­a­mus test­vért, hogy kö­zöl­jön né­hány, a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra még is­me­ret­len rés/ le­tet, s ez­zel bi­zo­nyít­sa be, hogy va­ló­ban az ő szer­ve­ze­te áll a vo­nat­rab­lás mö­gött.

– Egy frászt, em­ber, majd bo­lond le­szek én ne­ked rész­le­te­ket me­sél­ni, hogy annyit tudj, amennyit én.

A se­géd­szer­kesz­tő kö­zöl­te: az ilyen bi­zo­nyí­tó ere­jű rész­le­tek nél­kül bár­ki meg­te­het­né, hogy ma­gá­ra vál­lal­ja a bűn­tényt.

– Ha bár­ki más ma­gá­ra vál­lal­ja, az ro­hadt ha­zu­do­zó. És ne jöj­jön ne­kem ez­zel a bűn­tény-ha­lan­dzsá­val. Ez olyan izé, tud­ja, tisz­tán po­li­ti­kai for­ra­dal­mi­ság.

– Oké, tisz­te­le­tes – fe­lel­te a se­géd­szer­kesz­tő –, van még hoz­zá­fűz­ni­va­ló­ja?

– Csak egy: az Af­fom sür­ge­ti a fe­ke­te test­vé­re­ket, hogy or­szág­szer­te kö­ves­sék ezt a po­li­ti­kai cse­lek­ményt, és ra­bol­ják el a ma­guk föld­alat­ti vas­út­ja­it, izé, tud­ja, hogy le­ver­jük a fe­hér ka­pi­ta­liz­must. Fel­té­ve, hogy van föld­alat­ti a vá­ro­suk­ban.

Ha­ma­ro­san je­lent­ke­zett egy má­sik te­le­fo­ná­ló, aki­nek a be­széd­mo­do­ra va­la­mi hát­bor­zon­ga­tó, de szug­gesz­tív, hi­te­les ke­ve­rék­ben egye­sí­tet­te Bro­oklyn és a Har­vard Egye­tem stí­lus­je­gye­it.

– Ha­tal­mat a nép­nek! A for­ra­dal­mi diák- és mun­kás­moz­gó­sí­tás, az Ame­ri­kai Di­ák­ság és Mun­kás­ság Moz­gó­sí­tá­sa, rö­vi­den az Adimm Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga ne­vé­ben tá­jé­koz­ta­tom ar­ról, hogy a föld­alat­ti meg­ka­pa­rin­tá­sa az Adimm műve. To­váb­bá: ez csu­pán nyi­tó lé­pés, kis elő­csa­tá­ro­zás, ha úgy tet­szik, vagy a for­ra­dal­mi ter­ror min­ta­pél­dá­nya, amit az Adimm Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga dol­go­zott ki arra a cél­ra, hogy ter­ro­ri­zál­ja az ame­ri­kai el­nyo­mó és ki­zsák­má­nyo­ló disz­nó, ural­ko­dó osz­tá­lyok lán­cos ku­tyá­it, és térd­re kény­sze­rít­se őket.

– Is­me­ri ön az Af­fom-ot? – kér­dez­te a se­géd­szer­kesz­tő.

– Van egy orosz szom­szé­dom, Foma a neve.

– Az Af­fom né­ger for­ra­dal­mi moz­ga­lom. Az egyik tiszt­ség­vi­se­lő te­le­fo­nált egy má­sod­perc­cel ez­előtt, és ma­gá­ra vál­lal­ta a föld­alat­ti el­rab­lá­sát.

– Min­den test­vé­ri tisz­te­le­tem és hó­do­la­tom fe­ke­te fi­vé­re­mé, aki­nek ál­lí­tá­sa egyéb­ként nagy bü­dös ha­zug­ság. Ha­tá­ro­zot­tan meg­is­mét­lem, hogy ez az Adimm for­ra­dal­mi ak­ci­ó­ja, a zsa­ruel­le­nes ter­ror­prog­ram első had­mű­ve­le­te…

– He­lyes. Ak­kor önt is arra ké­rem, ami­re az elő­ző hí­vót, hogy ál­lí­tá­sát a rab­lás ed­dig még fel nem tárt rész­le­te­i­nek is­mer­te­té­sé­vel hi­te­le­sít­se…

– Ez csap­da!

– Úgy ért­sem, hogy a vá­la­sza nem­le­ges?

– Ma­guk ál­no­kul ra­va­szak, ma­guk a lán­cos ku­tya saj­tó pi­szok sa­kál­jai. Ki fog­ja nyom­tat­ni a hírt?

– Ta­lán. Ezt a dön­tést a fő­nö­köm hoz­za meg.

– A fő­nö­ke! Em­ber, nem lát­ja, hogy ma­gát épp­úgy ki­zsák­má­nyol­ják, mint a mun­kást és a pa­rasz­tot? Csak ép­pen a ke­mény kéz gla­szé­kesz­tyű­be bú­jik. Hasz­nál­ja az eszét, em­ber, lás­sa be, hogy maga sincs sok­kal ki­vált­sá­go­sabb hely­zet­ben, mint test­vé­rei a gyár­ban és a me­ző­kön.

– Kö­szö­nöm a hí­vást, uram.

– En­gem nem kell uram­nak szó­lí­ta­nia, em­ber. Sen­kit sem kell uram­nak szó­lí­ta­nia! Hasz­nál­ja az eszét…

A Ti­mes össze­sen egy tu­cat ha­son­ló te­le­fon­hí­vást ka­pott, a News ugyan­ennyit, a Post va­la­mi­vel ke­ve­seb­bet. Emel­lett mind­egyik új­sá­got meg­ro­ha­moz­ták az em­be­rek, akik el­íté­lő jel­lem­zést kí­nál­tak a rab­lók­ról, se­gít­sé­get sze­mély­azo­nos­sá­guk meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz vagy ter­ve­ket kéz­re ke­rí­té­sük­re; má­sok in­for­má­ci­ót kér­tek ro­ko­na­ik­ról és sze­ret­te­ik­ről, akik eset­leg az érin­tett vo­na­ton utaz­tak; to­váb­bá ki­fej­tet­ték vé­le­mé­nyü­ket ar­ról, hogy a vá­ros ki­fi­zes­se-e a vált­ság­dí­jat, va­la­mint a rab­lók fi­lo­zó­fi­ai, pszi­cho­ló­gi­ai és szo­cio­ló­gi­ai in­dít­ta­tá­sá­ról, de min­de­nek­fö­lött a pol­gár­mes­ter go­nosz­sá­gá­ról.

A vá­ros­há­za te­le­fon­köz­pont­ját el­árasz­tot­ták a hí­vá­sok. Pro­pa­gan­da-szak­em­be­re­ket, tiszt­vi­se­lő­ket, sőt tit­kár­nő­ket is oda­ren­del­tek, hogy eze­ket a hí­vá­so­kat fo­gad­ják, de mind­annyi­an uta­sí­tást kap­tak, hogy ne kö­te­lez­zék el ma­gu­kat, és min­de­nek­fö­lött ne in­ge­rel­jék a hí­vó­kat a pol­gár­mes­ter ká­rá­ra. (A „ká­rá­ra” szó jel­ző­jét, a „to­váb­bi”-t ta­pin­ta­to­san el­hagy­ták.)

– Ha a vá­ros ki­fi­ze­ti eze­ket a ban­di­tá­kat, az sza­bá­lyos fel­hí­vás lesz a vá­ros min­den gaz­em­be­ré­hez és hib­bant­já­hoz, hogy ra­bol­jon el va­la­mit. Én adó­fi­ze­tő ál­lam­pol­gár va­gyok, és nem aka­rom, hogy a pén­ze­met a bű­nö­zők dé­del­ge­té­sé­re hasz­nál­ják. Egyet­len cent ha­di­sar­cot sem fi­ze­tünk! Ha a pol­gár­mes­ter en­ged, mind­örök­re el­vesz­tet­te a sza­va­za­to­mat, sőt a csa­lá­do­mét is.

– Hal­lom, hogy a pol­gár­mes­ter fon­tol­gat­ja a vált­ság­díj ki­fi­ze­té­sé­nek kér­dé­sét. Fon­tol­ga­tás? Mi fon­to­sabb: az em­ber­élet, vagy né­hány hit­vány dol­lár? Ha az uta­sok kö­zül csak egy is meg­hal vagy meg­se­be­sül, ak­kor meg­mond­hat­ják en­nek a mi de­rék pol­gár­mes­te­rünk­nek: nem­csak hogy nem fo­gok rá sza­vaz­ni, de az éle­tem hát­ra­lé­vő ré­szét an­nak szen­te­lem, hogy be­bi­zo­nyít­sam, mi­cso­da ször­nye­teg!

– Hív­ják ki a nem­ze­ti gár­dát. Küld­jék oda őket ki­tű­zött szu­ronnyal, és szá­mol­ja­nak le a gaz­em­be­rek­kel! Én is oda­me­gyek ön­kén­tes­nek, pe­dig a jövő hó­nap­ban nyolc­van­négy le­szek. Ilyes­mi nem lé­te­zett gye­rek­ko­rom­ban. Kü­lön­ben én so­sem uta­zom föld­alat­ti­val. A friss le­ve­gő meg­szál­lott­ja va­gyok.

– Ké­rem, meg tud­nák ál­la­pí­ta­ni, hogy a bá­tyám raj­ta van-e a vo­na­ton? Azt mond­ta, ma ta­lán el­jön. Ál­ta­lá­ban fél ket­tő­kor szo­kott el­in­dul­ni ott­hon­ról; ér­zem a csont­ja­im­ban, hogy raj­ta van azon a vo­na­ton! Ilyen az ő sze­ren­csé­je. Egész éle­té­ben ilyen volt. Ha meg tud­nák ál­la­pí­ta­ni, hogy raj­ta van-e a vo­na­ton… Nem mint­ha ak­kor ke­vés­bé ag­gód­nék, hisz le­het ép­pen egy te­her­au­tó ke­re­ke alatt is.

– Is­ten tart­sa meg a pol­gár­mes­tert. Bár­hogy is dönt, sze­ret­ném, ha tud­ná: cso­dá­la­tos em­ber. Mond­ják meg neki, hogy imád­ko­zom érte.

– Én egy Ifjú Her­ceg va­gyok, tud­ják? Ha van­nak azon a vo­na­ton Pu­er­to Ricó-i test­vé­rek, kö­ve­tel­jük, hogy a vá­ros fi­zes­sen kár­té­rí­tést mind­azo­kért a sé­rü­lé­se­kért vagy szen­ve­dé­se­kért, ame­lye­ket el kell vi­sel­ni­ük. A Pu­er­to Ricó-i né­pet így is épp elég­gé el­nyom­ják, túl­zás, hogy a mél­tó­sá­gu­kon esett sé­rel­met is el kell­jen tűr­ni­ük, ami­kor azon a mé­reg­drá­ga föld­alat­tin utaz­nak. És ha ki­de­rül, hogy a rab­lók kö­zött is van Pu­er­to Ricó-i test­vér, ak­kor az Ifjú Her­ce­gek tel­jes am­nesz­ti­át kö­ve­tel­nek a szá­muk­ra. Ezek a kö­ve­te­lé­sek nem ké­pe­zik alku tár­gyát!

– Én nem ál­lí­tom, hogy a rab­lók szí­nes bő­rű­ek, de ha eb­ben a vá­ros­ban a bű­nök ki­lenc­ven­ki­lenc szá­za­lé­kát szí­nes bő­rű­ek kö­ve­tik el, a jó­za­nész sze­rint ki­lenc­ven­ki­lenc az egy­hez az esé­lye an­nak, hogy a rab­lók szí­nes bő­rű­ek.

– Kö­zöl­jék a rend­őr­ség­gel: Nem kell mást ten­ni­ük, csak árasszák el víz­zel a föld­alat­ti alag­út­ját…