2.

FEJEZET

A FÉRFI A SIKÁTOR VÉGÉBEN EGY TÜNDÉR VOLT.

Tíz év után, kivégzések és városok felégetésének tíz éve után, egy tündér ólálkodik utána. Egy igazi, háromdimenziós tündér. Nem volt esélye a menekülésre, amikor tőle néhány lépésre felbukkant az árnyékból. Mindenki elhallgatott, a csavargó a falmélyedésben és a többiek is a sikátorban. Olyan csend lett, hogy Celaena újra hallotta a távoli hegyekben kongó harangokat.

Magas volt, széles vállú, testén mindenütt izom feszült, igazi, csupa erő férfi. Egy poros fénynyalábban állt, ezüstös haja csillogott.

A sikátorban már finoman hegyes fülei és kissé hosszúkás szemfoga láttán is mindenki becsinált az ijedségtől, beleértve a nyüszítő őrült nőt is Celaena mögött. De a férfi rideg arcának bal oldalán ráadásul még egy pokoli tetoválás is díszelgett, és a fekete tintával rajzolt örvénylő vonal éles kontrasztban állt napbarnított bőrével.

Lehet, hogy a rajzolat csak dísz volt, de Celaena emlékezett még annyira a tündérnyelvre, hogy meglássa egy ilyen művészi ábrázolásban is a szavakat. A tetoválás a halántékánál kezdődött, majd az állkapcsán haladt le, végig a nyakán, ahol eltűnt világos köpenye és palástja alatt. Celaena úgy sejtette, hogy a tetoválás a ruha alá rejtve folytatódik a testén, ahogy a legalább fél tucat fegyverét is rejtve viselte.

Amikor a lány benyúlt a palástja alá dugott tőrért, átfutott rajta, hogy a férfi akár jóképű is lehetne, ha fenyőzöld szemében nem csillogna az erőszak ígérete.

Tévedés lett volna fiatalnak mondani, sőt tévedés lett volna bármit is mondani róla, azon kívül, hogy harcos. Akkor is harcos, ha nincs a hátára szíjazva a kard vagy nincsenek ördögi kések az oldalán. Halálos eleganciával és biztonsággal mozgott, tekintete úgy pásztázta végig a sikátort, mintha csatamezőn sétálna.

Celaena kezében átmelegedett tőrének markolata, próbálta felvenni a megfelelő pozíciót, és meglepve tapasztalta, hogy fél. És ennek tetejébe még a sűrű köd is felszállt, ami az elmúlt hetekben teljesen eltompította az érzékeit.

A tündérharcos pedig csak jött előre a sikátorban, térdig érő bőrcsizmájában hangtalanul lépkedett a macskaköveken. A néhány lézengő visszahúzódott, egyesek a napos utca felé iramodtak, mások kapualjakba, vagy bárhová, csak elmeneküljenek kihívó tekintete elől.

A férfi éles tekintete az övébe fúródott, de Celaena ekkor már rég tudta, hogy a tündér miatta jött, és nem is akárkinek a megbízásából.

Szem alakú amulettje után nyúlt, de nagy riadalmára nem találta a nyakában. Chaolnak adta, amikor elutazott, hogy ez talán majd megóvja, ő pedig valószínűleg eldobta, amint rájött az igazságra. De az is lehet, hogy Chaol már az ellensége. Talán elmond mindent Doriannek, és akkor a páros mindkét tagja biztonságban lesz.

Hallgathatott volna az ösztönére, ami azt sugallta, hogy gyorsan iszkoljon vissza az ereszcsatornán át a tetőre, de hirtelen eszébe jutott a sutba vágott terve. Talán egy istennek eszébe jutott, hogy még életben van, és úgy döntött, hogy odadob neki egy koncot? Találkoznia kell Maevével.

Nos, most szemtől szemben állt Maeve egyik elit harcosával, aki készen állt és várt.

És a belőle áradó ellenségességből ítélve nem igazán örül neki.

A sikátorban továbbra is síri csend honolt. A tündér figyelmesen szemlélte őt. Az orrlyukai kissé kitágultak, mintha...

Az ő szagát szimatolná.

Némi elégedettséggel töltötte el annak tudata, hogy a ruhája borzalmas szagot áraszt, de a tündér nem erre figyelt. Nem, az ő szagát szimatolta, a származását, a vérét, hogy ki ő. Ha ezek előtt az emberek előtt megmondja a nevét, akkor Galan Ashryver egyből rohanni fog haza. Az őröket riadóztatják, és ez egyáltalán nem illik a tervébe.

Ez a rohadék valami ilyesmire készülhet, csak hogy megmutassa, hogy ki itt a főnök. Celaena ezért minden erejét összeszedte és az ellenfele felé sétált, közben pedig próbálta felidézni, hogy hónapokkal ezelőtt mit tett volna, amikor a világ még nem vált pokollá.

– Örülök, hogy összefutottunk, drága barátom! – búgta. – Tényleg nagyon boldog vagyok.

Nem törődött a körülöttük figyelő döbbent arcokkal, és kizárólag a tündérrel foglalkozott, tetőtől talpig szemügyre vette. A férfi olyan mozdulatlanul állt, amilyen mozdulatlanságra csak a halhatatlanok képesek. Erősen igyekezett visszafogni a pulzusát és lélegzetét. Valószínűleg hallotta még a légzését is, és minden benne tomboló érzést kiszagolt. Előtte nem lehet nagyzolni, felvágni, nem, ennek itt semmi esélye. Valószínűleg nem tudná legyőzni. Hiába ő Celaena Sardothien, a férfi egy tündérharcos, és valószínűleg már legalább ezer éve az.

Néhány lépésnyire tőle megállt. Te jó ég, mekkora!

– Micsoda kellemes meglepetés! – mondta elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. Mikor beszélt valakivel ilyen kellemes hangon utoljára? Arra sem emlékezett, hogy mikor beszélt utoljára egész mondatokban. – Azt hittem, hogy a városfalnál fogunk találkozni.

Hála istennek, nem hajolt meg előtte. Rideg vonásai nem is rezdültek. Gondoljon, amit akar. Celaena biztos volt abban, hogy ő egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy a tündért előzetesen felkészíthették, és biztos, hogy kinevette, amikor az a nő csavargónak nézte.

– Gyerünk, menjünk! – A tündér csak ennyit mondott mély, kissé unott hangján, és mintha a kövek visszhangozták volna a szavait. Megfordult, hogy elhagyja a sikátort. Celaena nagy összegben fogadott volna rá, hogy bőr alkarvértje alatt pengék lapulnak.

Válaszolhatott volna valami idegesítőt, csak hogy a reakciójából egy kicsit jobban kiismerje, de a bámészkodók még mindig figyeltek. A férfi csak ballagott tovább, egy pillantásra sem méltatta őket. Celaena nem tudta megmondani, hogy a tündér lenyűgözte vagy visszataszította.

Követte a verőfényes utcán, keresztül a nyüzsgő városon. A tündér rá se hederített az emberekre, akik félbehagyták munkájukat, megszakították sétájukat, hogy megbámulják. Természetesen esze ágában sem volt őt bevárni, amikor nagy léptekkel odasietett egy jellegtelen téren az itatóvályúhoz kikötött két átlagosnak mondható kanca egyikéhez. Celaenának úgy rémlett, hogy a tündéreknek sokkal pompásabb lovaik voltak. Valószínűleg más alakban érkezhetett, és ezeket a lovakat itt szerezte.

Minden tündér rendelkezett egy másodlagos, állati alakkal. Celaena jelenleg a sajátjában volt, halandó emberi teste éppen annyira állati volt, mint a felettük köröző madarak. De vajon a férfi milyen állat lehet? Talán farkas, a combja közepéig érő szőrmeköpenyből ítélve, ami akár a bundájának is tűnhetett, és a léptei is oly nesztelenek voltak. Vagy valamilyen hegyi macska, a ragadozókra jellemző eleganciája miatt.

A tündér felült a nagyobb kancára, neki meghagyta a foltosat, amelyiket láthatólag jobban izgatta a következő etetés időpontja, mint az, hogy keresztülkaptasson az országon. Ez Celaenára is igaz volt. De már így is elég sokat haladtak anélkül, hogy a tündér bármiről is tájékoztatta volna.

A holmiját bepakolta a nyeregtáskába, közben arra figyelt, hogy az ingujja eltakarja a csuklóján a keskeny hegeket, az emlékeztetőt, hogy hol viselte a bilincseket, hogy ő hol volt. A tündérnek semmi köze hozzá. Maevének se. Minél kevesebbet tudnak róla, annál kevesebb dolgot tudnak felhasználni ellene.

– Ismertem néhány lehangoló harcostípust, de azt hiszem, hogy te mindenkin túlteszel. – A tündér hirtelen felé fordult. – Ó, helló, azt hiszem, tudod, hogy ki vagyok, szóval nem fogok azzal bajlódni, hogy bemutatkozzam. De mielőtt magaddal hurcolsz, isten tudja hova, azért szeretném tudni, hogy te ki vagy – csicsergett tovább.

A tündér szája elkeskenyedett. Figyelmesen nézte a teret, a bámészkodókat. Akik hirtelen rájöttek, hogy máshol lenne dolguk.

Amikor szétszéledtek a bámészkodók, megszólalt:

– Mostanáig már megtudhattad rólam, amit tudnod kell. – A birodalmi nyelvet beszélte, finom akcentussal, ami szinte kedvesnek tűnt, már ha Celaena elég nagyvonalú volt ahhoz, hogy ezt beismerje. Finom borzongást érzett.

– Ez így van. De hogy szólítsalak? – Megfogta a nyerget, de nem szállt fel a lóra.

– Rowan.

A tetoválása mintha csak szívta volna be a napot, olyan sötét volt, hogy úgy tűnt, még friss rajta a tinta.

– Nos, Rowan... – Jaj, a tündérnek egy cseppet sem tetszett az ő hanghordozása! Figyelmeztetően hunyorgott, de ő folytatta: – Szabadna megkérdeznem, hogy hová megyünk? – Biztosan részeg, még mindig, vagy még mélyebbre süllyedt az apátiájában, hogy így beszél vele. De képtelen volt leállni, még akkor sem, ha a Rém vagy a sors szálai éppen arra készültek, hogy az eredeti terve felé lökdössék vissza.

– Hívattak téged, és oda viszlek.

Ha találkozik Maevével és felteheti neki a kérdéseit, akkor nem különösebben érdekli, hogyan vagy kivel jut el Doranellébe.

Tedd, amit tenned kell, mondta neki Elena. A szokásos módján persze Elena nem pontosította, hogy mégis mit tegyen, ha eljut Wendlynbe, de még ez is jobb volt, mint pitát enni és bort inni és hogy csavargónak nézték. Talán három héten belül hajóra szállhat, vissza Adarlanba, azon válaszok birtokában, amik mindent megoldanának.

Ettől fel kellett volna dobódnia. De ő csak szótlanul felült a lovára, és semmi kedve nem volt beszélgetni. Már ez a pár percnyi társalgás is teljesen kifacsarta.

Szerencsére Rowan sem hajlott a beszélgetésre, miközben követte őt kifelé a városból. A városfalnál az őrök csak intettek, hogy mehetnek, némelyik még hátrébb is lépett.

Lovaglás közben a tündér nem firtatta, hogy miért jött, vagy mit csinált az elmúlt tíz évben, amikor a világ pokollá változott. Fakó színű csuklyáját ezüstös hajára húzta, de még így is meglehetősen könnyen felismerhető volt, hogy más, mint a többség, öntörvényű harcos.

Ha valóban annyi idős volt, mint ahogy Celaena gyanította, akkor ő valószínűleg alig volt több a számára, mint egy porszem, az élet apró lángja egy tündér halhatatlanságának hosszan égő tüzének fényében. Valószínűleg minden további nélkül meg tudná ölni őt, aztán pedig a következő feladat után nézne, és a legkisebb gondot sem jelentené neki, hogy az ő élete véget ért.

Ez valahogy nem nyugtalanította annyira, mint amennyire kellett volna.