8.

FEJEZET

CELAENA HÁTRÁLT, pontosan tudta, hány lépés választja el a folyosótól, de egy sziklakemény, hatalmas testbe ütközött épp akkor, amikor az ajtó is becsukódott mögöttük.

A keze annyira remegett, hogy nem is nyúlt a saját vagy Rowan fegyvereiért. A tündér azonnal megölné, ha Maeve parancsot adna rá.

A vér kiment a fejéből. Tudatosan próbált mély levegőt venni. És még egyet. Aztán nagyon-nagyon halkan így szólt:

– Aelin Galathynius halott. – Már az is borzasztó volt, hogy hangosan kimondta a nevét, azt az átkozott nevet, amitől rettegett, amit gyűlölt és próbált elfelejteni...

Maeve mosolygott, kivillantotta éles, apró szemfogait.

– Ne fárassz bennünket hazugságokkal!

Pedig ez nem volt hazugság. Az a lány, az a hercegnő meghalt egy évtizeddel ezelőtt a folyóban. Celaena már nem volt sem Aelin Galathynius, sem senki más.

A helyiség túl kicsi és túl meleg volt, Rowan pedig úgy állt mögötte, mint egy komor természeti erő.

Nem volt rá ideje, hogy összeszedje magát, hogy kifogásokat és féligazságokat találjon ki, ahogy tennie kellett volna az elmúlt napokban, ahelyett hogy szabadesésben hullott volna alá a csendbe és a ködös hidegbe. A tündérek királynőjével állt szemben, mert Maeve ezt akarta. Egy olyan erődítményben, ami láthatóan a hollófekete hajú szépség uralma alatt állt, aki őt nézte fekete, feneketlen mély szemével.

Te jó ég! Te jó ég!

Maeve ijesztően tökéletes volt, teljesen mozdulatlan, örökkévaló, nyugodt és ősi eleganciát sugárzott. A szőke hajú Mab sötét nővére.

Hatalmas önámítás volt azt hinnie, hogy könnyű dolga lesz. Úgy préselődött Rowannek, mint egy falnak. Egy áthatolhatatlan falnak, ami olyan öreg, mint az erődöt körülvevő őrkövek. Rowan erős, ragadozókra jellemző könnyedségével ellépett mögüle, és az ajtónak támaszkodott. Addig nem fog kijutni, míg Maeve nem ad rá engedélyt.

A tündérkirálynő továbbra is hallgatott, hosszú, holdfehér ujjait összekulcsolta az ölében, lila köntösén. A szék támláján egy fehér gyöngybagoly gubbasztott. Nem vesződött koronával, Celaena feltételezte, hogy nincs is rá szüksége. A föld minden teremtménye tudja, ki ő, még az is, aki süket vagy vak. Maeve, ezer legenda... és rémálom szereplője. Hőskölteményeket, verseket és dalokat írtak róla, annyit, hogy egyesek azt is hitték, hogy csupán egy mítosz. De íme, az álom, a rémálom, testet öltött.

Ebből még előnyt is kovácsolhatsz. Most megszerezheted a válaszokat, amikre szükséged van. Néhány nap múlva pedig visszamész Adarlanba. Csak lélegezz, lélegezz nyugodtan!

Kiderült, hogy lélegezni sem olyan egyszerű, mert a királynő, aki híres volt arról, hogy önmaga szórakoztatására az őrületbe kergeti az embereket, a torka minden egyes rezzenését figyelmesen követte. Őt figyelte még a székén gubbasztó bagoly is – tündér volt vajon, vagy valódi állat? A karmait belemélyesztette a szék támlájába.

Valahogy abszurd volt az egész, hogy Maeve itt fogadja, ebben a lepusztult irodában. Egy olyan íróasztalnál, amit csak a Rém tudja, hogy mivel piszkítottak össze. Te jó ég, Maeve egy íróasztalnál ül! Valami mennyei völgyszorosban kellene lennie, hajbókoló lidércfények, lant– és hárfamuzsikára táncoló szolgálólányok koszorújában, akik úgy olvassák a körbejáró csillagokat, mintha versek lennének. De nem itt.

Celaena mélyen meghajolt. Feltételezte, hogy térdre kellene borulnia, de már amúgy is rettenetesen bűzlött, és az arca még a varesei verekedés miatt biztosan tele van sebekkel és horzsolásokkal. Amikor felegyenesedett, Maeve még mindig halványan mosolygott. Mint egy pók, ha légy repül a hálójába.

– Azt hiszem, hogy egy rendes fürdő után sokkal jobban hasonlítanál a mamádra.

Tehát semmi kölcsönös udvariaskodás. Maeve azonnal a torkának ugrott. Fog tudni vele bánni. Képes lesz rá, hogy semmibe vegye a fájdalmat és a félelmet, csak hogy megszerezze, amit akar. Így ő is halványan elmosolyodott és így szólt:

– Ha tudtam volna, hogy kivel találkozom, akkor kértem volna a kísérőmet, hogy adjon időt egy kis felfrissülésre.

Egy pillanatig sem érezte rosszul magát amiatt, hogy Rowant az oroszlánok elé dobta prédául.

Maeve obszidiánszínű szemével a tündérre pillantott, aki továbbra is az ajtónak dőlve állt. Celaena megesküdött volna rá, hogy a Tündérkirálynő helyeslően mosolygott. Mintha a döglesztő út része lett volna a tervének. De miért? Mire jó, hogy őt így kiütötték?

– Attól tartok, hogy a sürgetéssel csak engem lehet vádolni – szólt Maeve. – Bár annyit azért talán megtehetett volna, hogy fürdésre útba ejtsetek egy tavat. – A tündérbirodalom királynője felemelte kecses kezét és a harcosra mutatott. – Rowan herceg...

Herceg. Türtőztetnie kellett magát, hogy ne forduljon felé.

–...Mora nővérem leszármazottja. Olyan unokaöcsszerűség, az udvartartásom tagja. Nagyon távoli rokonod, de volt egy közös ősötök.

Újabb elbizonytalanító manőver.

– Nahát, miket nem mondasz!

Talán nem ez volt a legszerencsésebb válasz. Talán a padlón csúszva kellene könyörögnie a válaszaiért. Az volt az érzése, hogy valószínűleg nagyon gyorsan el fog jutni erre a pontra. De...

– Bizonyára érdekel, hogy miért kértem Rowan herceget, hogy hozzon el ide hozzám – mélázott Maeve.

Nehemiáért végig fogja csinálni ezt a komédiát. Elég keményen beleharapott a nyelvébe, hogy még véletlenül se nyissa ki átkozottul lepcses száját.

Maeve fehér kezeit az asztalra tette.

– Már ezer éve várok rád. És mivel én nem hagyom el ezt a vidéket, eddig nem láthattalak. Legalábbis a szememmel nem. – A királynő hosszú körmei csillogtak a fényben.

A tábortüzek körül legendákat suttogtak egy második bőrről, amit Maeve viselt. Senki nem élt már, aki mesélni tudott volna az árnyakról, a karmokról és a sötétségről, ami felfalja a lelked.

– Megszegték a törvényeimet, tudod. A szüleid nem engedelmeskedtek a parancsaimnak, amikor megszöktek. A származásuk túl különböző volt ahhoz, hogy keveredjenek, de az anyád megígérte nekem, hogy láthatlak, miután megszülettél. – Ahogy megbillentette a fejét, kísértetiesen hasonlított a mögötte lévő bagolyhoz. – Úgy tűnik, a születésed után eltelt nyolc évben az anyád túlzottan el volt foglalva ahhoz, hogy megtartsa az ígéretét.

Ha az anyja megszegte az ígéretét... és távol tartotta őt Maevétől, annak átkozottul jó oka lehetett. Olyan ok, ami ott bizsergett valahol a tudatában, halvány emlékfoszlányként.

– De most itt vagy – szólt Maeve. Úgy tűnt, hogy meg sem mozdult, mégis közelebb jött. – Egy felnőtt nő. Tengerentúli hírszerzőim olyan különös, szörnyű történeteket hoztak nekem rólad, sebhelyekről és kardokról, kíváncsi lennék, hogy valóban igazak-e. Mint az a történet, amit több mint egy éve hallottam, hogy Észak szarvas ura megpillantott egy Ashryver szemű orgyilkost egy szekéren, összekötözve...

– Elég. – Celaena Rowanre nézett, aki feszülten figyelt, mintha most hallana minderről először. Nem akarta, hogy tudjon Távolvégről, nem akart sajnálatot. – Ismerem a saját történetemet. – A tekintetével Rowan tudtára adta, hogy törődjön a maga dolgával. A tündér csak elnézett, unott képpel. Jellegzetes halhatatlan arrogancia. Celaena újra Maevére nézett, a kezét zsebre dugta. – Orgyilkos vagyok, igen.

Hátulról horkantás, de nem merte levenni a tekintetét Maevéről.

– És a többi képességed? – Maeve orrlyukai kitágultak, szimatolt. – Mi lett velük?

– Csak az történt, mint mindenki mással a földrészen, nem tudok hozzájuk férni.

Maeve hunyorgott és Celaena tudta, érezte, hogy Maeve kiszagolja a féligazságokat.

– Már nem vagy a földrészeden – búgta Maeve.

Menekülj! Minden ösztöne ezt ordította. Az volt az érzése, hogy Elena szeme sem segítene most rajta, mégis azt kívánta, bárcsak itt lenne vele. Sőt azt kívánta, hogy bárcsak a halott királynő is itt lenne. Rowan még az ajtónál állt, de ha gyors lenne, ha túljárna az eszén...

Egy emlékkép elvakította, olyan élénk és kontrollálhatatlan volt, az az ösztön oldotta fel benne, ami a menekülésért esedezett. Az anyja a származása ellenére ritkán engedett tündéreket a házukba. Néhányan velük éltek, akikben megbíztak, de minden tündér látogatót alaposan ellenőrzött, és az ottlétük alatt őt a család magánlakosztályába száműzték. Mindig azt gondolta, hogy csak túlzottan féltette, de most...

– Na, mutass már valamit! – suttogta Maeve egy pók mosolyával.

Menekülj! Tűnj el innen!

Elevenen élt benne a belsejében felrobbanó kék tűz emléke, ahogy égett, abban a démoni birodalomban, még mindig maga előtt látta Chaol arcát, amikor elvesztette a kontrollt. Egy rossz mozdulat, egy rossz levegővétel, és megölhette volna őt és Fürgét.

A bagoly suhogott a szárnyával, a fa nyikorgott a karmai alatt, és Maeve szemében a sötétség szétterjedt, elérte őt. A levegő finoman lüktetett és a vérében dobogott. Valami megkopogtatta, aztán egy borotvaéles vágást érzett a tudatában, mintha Maeve megpróbálná felhasítani a koponyáját és belekukkantani. Lökdöste, próbálgatta, ízlelgette...

Minden erejével a légzésére figyelt, a kezét úgy tartotta, hogy könnyen elérje a tőreit, amikor gondolatban visszalökte a karmokat. Maeve halkan felnevetett és a fejében lévő nyomás megszűnt.

– Az anyád évekig rejtegetett téged előlem – szólt Maeve. – Ő és az apád sajátos tehetségük révén mindig tudták, hogy a felderítőim merre keresnek téged. Mily ritka adomány, hogy megidézed és irányítod a lángot! Oly kevesen léteznek, akik többet birtokolnak belőle egy parázsnál, de még kevesebben vannak, akik képesek uralni a vadságát. És az anyád azt akarta, hogy elfojtsd az erőd, bár tudta, hogy én azt akartam, vesd alá magad neki.

Minden levegővétel égette a torkát. Újabb emlékfelvillanás: leckék, de nem a tűz meggyújtásáról, hanem az eloltásáról.

Maeve folytatta:

– Most már látod, hogy mit értek el vele.

Celaena ereiben megfagyott a vér. Teljességgel képtelennek érezte magát az önvédelemre.

– És te hol voltál tíz évvel ezelőtt? – Olyan mélyről tört fel belőle a kérdés, összetört lelkéből, hogy a szavai alig voltak hangosabbak a morgásnál.

Maeve kissé felszegte az állát.

– Nem veszem jó néven, ha a szemembe hazudnak.

Celaena abbahagyta a vicsorgást. És a gyomra szorult össze. A tündérektől, Wendlynből soha nem jött segítség Terrasenbe. Mert... mert...

– Nincs több időm rád – szólt Maeve. – Hadd fogjam rövidre: a felderítőim azt mondták nekem, hogy kérdéseid vannak. Olyan kérdések, amiket halandóknak nincs joguk feltenni, méghozzá a rémkulcsokról.

A legendák szerint Maeve tudott társalogni a szellemvilággal: Elena vagy Nehemia mondott volna neki valamit? Celaena már majdnem megszólalt, de Maeve felemelte a kezét.

– Megadom neked ezeket a válaszokat. Eljöhetsz velem Doranellébe, hogy megkapd őket.

– De miért nem...?

Rowan horkantással jelezte, hogy ne szóljon közbe.

– Mert ezekhez a válaszokhoz idő kell – szólt Maeve, aztán olyan lassan tette hozzá, mint aki ízlelget minden egyes szót: – És ezek olyan válaszok, amiket még nem érdemeltél ki.

– Mondd meg, hogy mit tehetek, hogy kiérdemeljem őket, és megteszem. – Ostoba. Átkozottul ostoba válasz.

– Veszélyes dolog ajánlatot tenni úgy, hogy nem tudod az árat.

– Azt akarod, hogy mutassam be a mágiámat? Megmutatom. De nem itt, nem...

– Nem érdekel, ne akard idehajítani a mágiádat a lábam elé, mint egy zsák gabonát. Azt akarom látni, hogy mit tudsz tenni vele, Aelin Galathynius. Jelenleg úgy tűnik, hogy egyáltalán nem sokat. – Celaena gyomra az átkozott név hallatára összeszorult. – Azt akarom látni, hogy megfelelő körülmények között mivé vagy képes válni.

– Én nem...

– Nem engedek halandókat vagy félvéreket Doranellébe. Ahhoz, hogy egy korcs belépjen a birodalmamba, tehetségesnek és érdemesnek kell bizonyulnia. Ködvár, ez az erőd – körbemutatott a szobában – az egyik hely, ahol bizonyítani lehet. Egy olyan hely is egyben, ahol azok, akik nem állják ki a próbát, eltölthetik az idejüket.

Nemcsak a félelem nőtt egyre jobban benne, hanem az undor is átvillant rajta. Félvér, korcs – Maeve milyen megvetéssel mondta ki ezeket a szavakat!

– És milyen próbára számítsak, hogy méltónak találtassak?

Maeve Rowanre mutatott, aki nem mozdult az ajtó mellől.

– Akkor gyere el hozzám, ha Rowan úgy dönt, hogy ura vagy a képességeidnek. Ő fog kiképezni téged. Addig nem teheted be a lábad Doranellébe, míg ő nem tekinti befejezettnek a kiképzésedet.

Ahhoz a borzadályhoz képest, amivel az üvegkastélyban kellett megküzdenie, démonok, boszorkányok, a király... ezekhez képest a Rowannel történő kiképzés, még ha mágikus is, némiképp csalódást keltő volt.

De... hiszen ez hetekig is eltarthat! Hónapokig. Évekig. A semmi ismerős köde belopózott, azzal fenyegetett, hogy megfojtja. Visszaszorította annyira, hogy meg tudjon szólalni:

– Amit tudnom kell, az nem várhat...

– A kulcsokról akarsz válaszokat, Terrasen trónörököse? Akkor azok Doranellében fognak várni. A többi rajtad múlik.

– Az igazat! – tört ki belőle. – Az igazat akarom a kulcsokról!

Maeve mosolygott, de a mosolyának nem volt köze a szépséghez.

– Ezek szerint nem felejtetted el minden tudásunkat. – Mivel nem reagált, hozzátette: – Az igazat fogom elmondani neked a kulcsokról.

Egyszerűbb lenne egyszerűen lelépni. Találni egy másik vénséget, akiből kigyötri az igazságot. Levegőt vett, kifújta, beszívta, kifújta, beszívta. De Maeve itt van, itt volt végig, ennek a világnak a hajnalán is, a valg háborúk idején. Kezében tartotta a rémkulcsokat. Tudja, hogy néznek ki, milyen a tapintásuk. Talán még azt is tudja, hogy Brannon hová rejtette őket, főleg az utolsó, névtelen kulcsot. És ha ő megtalálná a módját annak, hogy ellopja a kulcsokat a királytól, hogy elpusztítsa a zsarnokot, megállítsa a seregeit és felszabadítsa Eyllwét, ha csak egyetlen kulcsot is megtalálna...

– Milyen kiképzésről lenne szó?

– Rowan herceg elmondja a részleteket. Most pedig elkísér a szobádba, hogy pihenj.

Celaena egyenesen Maeve halálhozó szemébe nézett.

– Megesküszöl rá, hogy elmondod nekem, amit tudnom kell?

– Én nem szegem meg az ígéreteimet. És az az érzésem, hogy te sem hasonlítasz ebben a tekintetben az anyádra.

Rohadék, rohadék, ezt akarta sziszegni. De ekkor nagynénje pillantása az ő jobb tenyerére siklott. Mindent tud. Akármilyen kémek, különleges képesség vagy csak találgatás révén, de mindent tud róla és a Nehemiának tett esküjéről.

– És mi a cél? – kérdezte Celaena halkan, a dühtől és a félelemtől kimerültén. – Azért akarsz kiképezni, hogy majd valami látványosságként mutogassam a képességeimet?

Maeve holdfehér ujját végighúzta a bagoly fején.

– Azt kívánom, hogy az legyél, akinek születtél. Királynő.

Királynő.

A szó Celaenát egész éjjel üldözte, nem hagyta aludni, bár annyira kimerült volt, hogy legszívesebben sírva könyörgött volna a sötét szemű Silbának, hogy segítse ki őt ebből a nyomorúságból. Királynő. A szó ott dübörgött a frissen felszakadt ajkán, ami szintén nagyon kényelmetlenné tette az alvást.

Rowannek köszönhette.

Maeve parancsa után egyszerűen kivonult, nem vesződött holmi viszlátokkal. Rowan utat engedett neki, mert Maeve egy biccentéssel őt is elbocsátotta, és követte Celaenát egy keskeny folyosóra, ahol sült hús és fokhagyma szaga terjengett. Celaena gyomra korgott, de valószínűleg abban a minutumban elhányta volna magát, ha lenyel valamit. Így követte Rowant végig a folyosón, le a lépcsőn, minden egyes lépésnél felváltva érezte vasakaratú önuralmát és egyre növekvő dühét.

Bal. Nehemia.

Jobb. Esküt tettél és megtartod, akárhogy is.

Bal. Kiképzés. Királynő.

Jobb. Rohadék. Manipulatív, hidegvérű, szadista rohadék.

Rowan hangtalanul lépdelt előtte a folyosó sötét kövein. A fáklyákat még nem gyújtották meg, és a sötétben aligha tudta volna megmondani, hogy Rowan is itt van. De tudta, ha csak azért is, mert szinte érezte a belőle sugárzó haragot. Jól van. Legalább van még valaki, aki nem különösebben lelkes a királynő ajánlata miatt.

Kiképzés. Kiképzés.

Az egész élete születése pillanatától fogva egy nagy kiképzés volt. Rowan addig gyötörheti, míg belekékül a feje, és ő addig fog részt venni ebben a cirkuszban, míg nem kapja meg a válaszait a rémkulcsokról. De ez nem jelenti azt, hogy ha eljön az idő, bármit is tennie kellene. A trónt biztosan nem akarja elfoglalni.

Nem is volt trónja, koronája vagy udvartartása. Nem akart. És köszöni szépen, de Celaena Sardothienként is le tudja győzni a királyt.

Ökölbe szorította a kezét.

Senkivel sem találkoztak, ahogy leereszkedtek a csigalépcsőn, és egy újabb folyosóra léptek. Az erődítmény – Ködvár, ahogy Maeve hívta – lakói vajon tudják, hogy ki tartózkodik az emeleti dolgozószobában? Maeve valószínűleg élvezi, hogy rémületben tartja őket. Talán valamennyiüket rabszolgává tette, az összes korcsot, ahogy hívta őket, és valamilyen üzletet is kötött velük. Undorító. Undorító, hogy csak azért tartja őket itt, mert kevert a vérük, amiről nem is tehetnek.

Végül kinyitotta a száját.

– Nagyon fontos lehetsz halhatatlan őfelségének, ha dadusnak fogadott mellém.

– Az előéletedet tekintve csak a legjobbra meri bízni a feladatot, hogy kordában tartson.

Ó, a herceg össze akarja őt zavarni! Úgy látszik, hogy az önuralma, amit az erőd felé vezető úton mutatott, csak egy hajszálon függ. Jól van.

– Csak mert valaki az erdőben harcost játszik, még nem biztos, hogy tényleg tehetséges is.

– Gyilkos csatamezőkön harcoltam már jóval előtted vagy mielőtt a szüleid és a nagybácsikád megszülettek volna.

– Ki ellen lehet itt harcolni a madarakon és egyéb állatokon kívül? – kérdezett vissza dühösen. Pontosan ezt akarta, fel akarta húzni.

Csend. Aztán:

– A világ sokkal-sokkal nagyobb és veszélyesebb hely, mint ahogy te azt el tudod képzelni, kislány. Tekintsd áldásnak, hogy kiképzést kapsz, és esélyt arra, hogy bizonyíts.

– Sokat láttam már ebből a nagy és veszélyes világból, hercegecske.

Halk, kellemetlen nevetés.

– Csak várd ki a végét, Aelin!

Újabb döfés. Ő meg hagyta, hogy betaláljon.

– Ne hívj így!

– Ez a neved. Nem foglak másképp hívni.

Elé állt, egészen közel azokhoz a túl éles szemfogakhoz.

– Senki sem tudhatja meg itt, hogy ki vagyok. Felfogtad?

Rowan zöld szeme felcsillant, úgy világított a sötétben, mint egy állat szeme.

– Azt hiszem, a nagynéném nehezebb feladatot adott nekem, mint hiszi.

A nagynéném. Nem a nagynénénk.

Celaena erre kimondta élete egyik legocsmányabb mondatát, és közben élvezte a belőle áradó tiszta gyűlöletet.

– Azt hiszem, a hozzád hasonló tündérek segítségével kicsit jobban megértem Adarlan királyának tetteit.

Mire Rowan gyorsabban, mint ahogy ő észrevette volna, egyszerűen felfoghatatlan sebességgel megütötte.

Annyira még ki tudott térni, hogy ne zúzza ripityára az orrát, de a száját elérte az ütés. A falnak vágódott, beverte a fejét, vér ízét érezte. Rendben vagyunk.

A tündér újra lecsapott, halhatatlan sebességgel vagy legalábbis majdnem úgy. De hasonlóan félelmetes gyorsasággal még azelőtt megállította a második csapást, hogy ripityára törte volna az állkapcsát és csak az arcába vicsorgott.

– Csináld csak, rajta! – zihálta a lány.

Úgy tűnt, hogy Rowant a társalgásnál jobban izgatja, hogy hogyan tudná kitépni a torkát a helyéről, de nem lépett át egy maga szabta határt.

– Miért kellene azt tennem, amit akarsz?

– Te ugyanolyan szerencsétlen vagy, mint a többi társad.

Halkan, halálosan nevetett, a nevetése végigszántott az idegein.

– Ha ennyire kőbe akarsz harapni, akkor rajta: kipróbálhatod a következő ütésem.

Tudta, hogy jobb lenne hallgatni. De a vérében olyan dübörgés volt, hogy már nem látta, mi a helyes, képtelen volt gondolkodni, helyesen lélegezni. A pokolba kívánta a következményeket is, amikor a karját lendítette.

Csak levegőt talált, levegőt, és aztán a tündér egy ügyes manőverrel elgáncsolta, amitől újra a falnak vágódott. Elképesztő, lehetetlen, úgy gáncsolta el, mintha egy reszkető kis újonc lenne.

Néhány lépésre állt tőle, keresztbe tett karral. Celaena vért köpött és káromkodott, ő meg csak vigyorgott.

Ezúttal balról jött a csel, de amikor jobbra kitért, Rowan olyan gyorsan mozgott, hogy a lány az egész életén át tartó folyamatos kiképzése ellenére egy sötét szeneskályhába ütközött. A csörömpölés visszhangzott a síri csendben, amikor arccal lefelé landolt a kőpadlón, és csikorogtak a fogai.

– Ahogy az imént említettem – nézett le rá gúnyolódva Rowan –, még sok mindent meg kell tanulnod. Mindenről.

Celaena ajka már fájt és feldagadt, de azért nagyon pontosan elmondta neki, hogy hová menjen és ott mit tegyen magával.

Rowan elindult a folyosón.

– Ha legközelebb valami ilyet mondasz – mondta hátra se nézve –, akkor egy hónapig fát vágatok veled.

Celaena mérgesen felpattant, a gyűlölettől és a szégyentől égett az arca. Rowan egy nagyon kicsi, nagyon hideg szobához kísérte, ami sokkal inkább börtöncellához hasonlított. Megvárta, míg két lépést tesz befelé, aztán így szólt:

– Add ide a fegyvereidet!

– Miért? Egyébként meg nem adom. – Azt lesheti, hogy ő majd odaadja neki a tőreit.

Rowan egy gyors mozdulattal előkapott az ajtó mögül egy vödör vizet, a tartalmát a folyosó padlójára öntötte, majd a vödröt felé nyújtotta.

– Tedd őket bele! Fantasztikus lesz vele edzeni.

– Mondd meg, hogy miért!

– Nem fogok neked magyarázkodni.

– Akkor jön az újabb verekedés.

Rowan tetoválása még sötétebbnek tűnt a félhomályos folyosón, és a szemöldökét összehúzva úgy nézett rá, mintha azt mondaná: Te ezt verekedésnek nevezed? De ehelyett odavetette:

– Hajnalban elkezded a konyhai munkát, hogy megkeresd az ittléted költségeit. Semmi szükség a fegyvereidre, hacsak nem akarsz az erődben valakit megölni. Az edzésekhez sem fognak kelleni. Addig nálam lesznek a tőrök, míg meg nem dolgozol értük, hogy visszakapd őket.

Ez ismerős érzés volt.

– A konyhában?

Rowan fogai gonosz mosolyban villantak fel.

– Itt mindenki húzza az igát. A hercegnők is. Senki sem érzi rangon alulinak a kemény munkát, legalábbis téged kivéve.

Nem mintha nem lennének olyan hegek a testén, amivel az ellenkezőjét bizonyíthatná. Nem fog beszélni neki róla. Nem is tudta, mit tenne, ha Rowan tudna Távolvégről, és emiatt gúnyolná vagy épp sajnálná.

– Ezek szerint a kiképzésembe az is beletartozik, hogy mosogatólány leszek?

– Jól mondod. – Celaena most is esküdni mert volna rá, hogy ki tudja olvasni Rowan szeméből a kimondatlan szavakat. És én élvezni fogom nyomorod minden átkozott másodpercét.

– Gondolom, te vén rohadék, hosszú életed során biztos nem vesződtél azzal, hogy megtanuld az illemet. – Nem számít, hogy úgy néz ki, mint aki a húszas éveinek vége felé jár.

– Miért kellene hízelegnem egy olyan gyereknek, aki már úgyis szerelmes magába?

– Rokonok vagyunk, tudod.

– Annyi bennünk a közös, mint bennem és az erőd lajhárában.

Celaena érezte, ahogy egyre nő benne a düh, amikor Rowan az arcába vágta a vödröt. Majdnem visszaütötte, de aztán úgy döntött, hogy nem akar törött orrot, ezért elkezdte lefegyverezni magát.

Rowan számolta a vödörbe tett fegyvereket, a rejtetteket is, mintha nem tudta volna, hogy mennyi van nála. Amikor visszahúzta a vödröt és bevágta az ajtót, csak annyit mondott, hogy készülj el hajnalra, a jó éjttel már nem vesződött.

– Rohadék. Büdös vén rohadék – motyogta Celaena a szobát méregetve.

Ágy, éjjeliedény, mosdó jéghideg vízzel. Vívódott, hogy fürödjön-e, de inkább arra használta a vizet, hogy lemossa a száját és az ajkát ápolja. Majdnem éhen halt, de ha ételt keres, akkor emberekkel találkozik. Miután a táskájából előhalászott eszközökkel a legjobb tudása szerint rendbe hozta a száját, az ágyhoz botorkált, és bűzlő csavargó ruhájában órákig csak feküdt.

Egyetlen kis, függöny nélküli ablak volt a szobáján. Megfordult, hogy kinézzen rajta, és a csillagokat bámulta az erődöt övező fák felett.

Ahogy Rowannek esett, amiket mondott, megpróbált harcolni ellene... Megérdemelte azt az ütést. Több mint megérdemelte. Ha őszinte magához, akkor aligha volt elviselhető ezekben a napokban. Megérintette felszakadt ajkát, és a fájdalomtól összerezzent.

Addig fürkészte az éjszakai égboltot, míg felfedezte a Szarvast, Észak Urát. A szarvas feje feletti mozdulatlan csillag – az örök korona – mutatta az utat Terrasenbe. Állítólag Terrasen nagy uralkodói változtak át ezekké a fénylő csillagokká, hogy alattvalóik soha ne legyenek egyedül, és mindig tudják az utat hazafelé. Tíz éve nem tette be Terrasenbe a lábát. Amikor Arobynn tanítványa volt, akkor mestere nem engedte, később pedig már nem mert.

Azon a napon, Nehemia sírjánál elsuttogta az igazságot. Olyan sokáig menekült, hogy már nem tudta, mit jelent megállni és küzdeni. Nagyot sóhajtott és megdörzsölte a szemét.

Maeve nem értette meg és soha nem is fogja megérteni, hogy az a kis hercegnő Terrasenben egy évtizeddel ezelőtt hogyan átkozta el őket, még csúnyábban, ahogy Maeve ezt tette. Mindannyiukat elátkozta, és aztán hagyta, hogy a világ hamuvá és porrá égjen.

Elfordult a csillagoktól, összekucorodott a jéghideg szobában, leheletvékony takarója alatt, lehunyta a szemét, és próbált egy másik világról álmodni.

Egy világról, ahol ő éppolyan, mint bárki más.