5.

FEJEZET

CELAENA ÉS ROWAN A HEGYSÉG DÉLI LÁBA FELÉ LOVAGOLT a prérin, a nagy, gömbölyű kövek tarkította, kígyózó, poros úton. Celaena elég térképet tanult meg fejből Wendlynről ahhoz, hogy tudja, a hegyláb után átkelnek majd a magasba tornyosuló Kambrium-hegységen, ami a határt jelezte a halandók által kormányzott Wendlyn és Maeve királynő halhatatlanok lakta országa között.

Alkonyatkor kapaszkodtak felfelé a hegylábon, az út sziklásabb lett, és az egyik oldalát idegölő szurdokok szegélyezték. Mérföldeken keresztül azon rágódott, hogy megkérdezi Rowant, mégis hol akar megállni éjszakára. De fáradt volt, és nemcsak az egész naptól, a bortól vagy a lovaglástól.

A csontjaiban, a vérében, a lélegzetvételében és a lelkében volt a végsőkig kimerült, még a beszélgetés is túlzottan igénybe vette volna. Rowant pedig tökéletes útitárssá tette, hogy egy szót sem szólt hozzá.

Az alászálló szürkületben az út a hegyet borító sűrű erdőbe vezette őket. A hegyekben a ciprusfákat tölgyek váltották fel, a keskeny fákat magasak és büszkék, telis-tele bozóttal és mohalepte nagy, gömbölyű kövekkel. Még a sűrűsödő sötétség ellenére is úgy tűnt, hogy az erdő lélegzik. A meleg levegő zümmögött, nyelvén fémes íz áradt szét. A távolban, mögöttük dörgés morajlott.

Az egész már szinte idillikusan szép volt. Főleg, mivel Rowan végre leszállt a lováról, hogy tábort verjen. A nyeregtáskáiból ítélve nem volt sátra. Sem hálózsákja. Sem takarója.

Most már talán jogos a gondolat, hogy látogatása Maevénél nem ígérkezik kellemesnek.

Akkor sem szóltak egy szót sem, amikor a lovaikat a fák közé vezették, elég messze az úttól, hogy rejtve maradjanak az arrafelé utazók szeme elől. Lepakoltak a Rowan által tábornak kijelölt helyen, a tündér pedig a kancáját egy közeli patakhoz vezette, melynek csobogását biztosan meghallotta azokkal a hegyes füleivel. Nem botladozott a növekvő sötétségben, természetesen csak Celaena akadt bele néhány sziklába és gyökérbe. Kiváló a látása, még sötétben is, újabb tündér jellegzetesség. Ami neki is lehetne, ha...

Nem, most nem fog ezen gondolkodni, azok után, ami a rémkapu túloldalán történt. Akkor ő is alakot váltott, ami szörnyű volt, esze ágában sem volt megismételni.

Miután a lovak ittak, Rowan nem várta meg őt, hanem egyedül visszavezette a kancákat a táborba. Celaena kihasználta az egyedüllétet, elvégezte a szükségleteit, aztán letérdelt a füves patakpartra, és teleitta magát friss patakvízzel. Te jó ég, hogy ennek a víznek milyen íze volt! Friss és ősi, erőteljes és mennyei.

Addig ivott, míg rájött, hogy a hasában lévő űrnek minden valószínűség szerint az éhség az oka, így visszabotorkált a táborba, amit Rowan ezüstszürke hajának csillogása alapján talált meg. Útitársa szó nélkül a kezébe nyomott egy kis kenyeret és sajtot, aztán elment lecsutakolni a lovakat. Celaena elrebegett egy köszönömöt, de nem ajánlotta fel, hogy segít, inkább leült, háttal egy hatalmas tölgyfának dőlve.

Amikor a hasa már nem fájt annyira, és rájött, hogy milyen hangosan csámcsogva eszi az almáját, amit Rowan a lovak etetése közben odadobott neki, elég energiát gyűjtött ahhoz, hogy megszólaljon:

– Wendlyn annyira veszélyes, hogy nem kockáztathatjuk meg a tűzgyújtást?

Rowan is letelepedett egy fa mellé és keresztbe tette kinyújtott lábait.

– A fenyegetést nem a halandók jelentik.

Ezek voltak az első szavai, amióta elhagyták a várost. Az is lehet, hogy csak a frászt akarja ráhozni, de azért gondolatban végigvette, hogy milyen fegyverek vannak nála. Nem fogja faggatni. Nem akarta tudni, miféle lény akarna a tüzük felé lopakodni.

A fák, a moha és a kövek kusza összevisszasága fenyegetően derengett, és a súlyos falevelek susogásába a megduzzadt patak csobogása és szárnyak csapkodása vegyült. És íme, egy közeli szikla peremén három kicsi, izzó szempár leselkedett.

Egy pillanat múlva tőrének markolata a tenyerében lapult. De a szemek csak nézték őt. Úgy tűnt, Rowan nem is vette észre őket. A fejét továbbra is a tölgyfa törzsének támasztotta.

Ők voltak az Aprónép, akik mindig is ismerték a lányt. Amikor Adarlan árnyéka a kontinensre vetült, akkor is felismerték, hogy ki is ő valójában. Kis ajándékokat hagytak a táborhelyein, friss halat, egy nagy marék szedret, virágkoszorúkat. Nem vett róluk tudomást, és amennyire csak tudott, próbált távol maradni a Tölgyváld-erdőtől.

A kis tündérek kitartóan virrasztottak. Celaena azt kívánta, bárcsak ne falt volna fel mindent olyan gyorsan. Ő is csak nézett vissza, készenlétben, ha meg kellene védenie magát. Rowan nem mozdult.

Lehet, hogy itt semmibe veszik azokat az esküket, amiket a terraseni tündérek tiszteletben tartanak. Miközben ezen gondolkozott, egyre több és több szem parázslott a fák között. Egyre több és több csendes tanúja volt érkezésének. Ő is tündér volt, vagy legalábbis valamiféle keverék. A dédnagyanyja Maeve testvére volt, akit halála után istennőként tiszteltek. Tényleg nevetséges. Mab nagyon is halandóvá vált, amikor életét ahhoz az ember-herceghez kötötte, aki őt oly nagy szerelemmel szerette.

Kíváncsi lett volna, hogy ezek a lények vajon mit tudnak azokról a háborúkról, amik elpusztították az ő országát, mit tudnak a tündérekről, akiket lemészároltak, arról, hogy hogyan égettek fel ősi erdőket, és hogyan mészárolták le Terrasen szent szarvasait. Kíváncsi lett volna, a tudomásukra jutott-e egyáltalán, hogy mi lett a nyugati testvéreikből.

Nem tudta volna megmondani, hogy ez miért érdekli. De ezek a lények olyan... kíváncsinak tűntek. Önmagát is meglepte, amikor belesuttogta a zümmögő éjszakába:

– Még élnek.

Az összes szem eltűnt. Amikor Rowanre pillantott, látta, hogy ő továbbra is csukott szemmel pihen. De az volt az érzése, hogy mindent látott.