36.

FEJEZET

– KÉSZEN ÁLLSZ A MA ESTI TALÁLKOZÓDRA Westfall kapitánnyal? – Aedion megesküdött volna rá, hogy Ren Allsbrook prüszkölt egyet, amikor kiejtette a nevet.

A raktárépület tetejének szélén ültek. Aedion nem érezte Ren hangját elég pimasznak egy verbális pofonhoz, ezért csak bólintott, és tovább tisztogatta a körmét harci késével.

A kapitány a lakás vendégszobájában helyezte el Rent, akinek az állapota napról napra javult. Murtaugh nem fogadta el a nagy hálószobát, mondván, hogy elég neki a kanapé. Aedion kíváncsi lett volna, hogy az öreg milyen megfigyeléseket tett a lakásban. Ha gyanította is, ki a tulajdonos, Celaena, Aelin vagy mindkettő, egyelőre nem adta ennek semmi jelét.

A tábornok az ópiumbarlangban történtek óta nem látta Rent, és nem igazán tudta, minek is jött ide ma este. Így szólt:

– Itt csak alvilági figurákból tudtál valamiféle hálózatot kiépíteni. Jó messze kerültél az Allsbrook-kastély pöffeszkedő tornyaitól.

Ren kissé összeszorította az állkapcsát.

– Ahogy te is a fehér tornyú Orynthtól. Mindannyian így vagyunk ezzel. – Egy szellő tovább borzolta amúgy is bozontos haját. – Köszönöm! Köszönöm, hogy segítettél!

– Semmiség – felelte hűvösen, és kelletlenül rámosolygott.

– Öltél miattam, aztán bújtattál. Ez nem semmi, igenis leköteleztél.

Aedion már nagyon is hozzá volt szokva, hogy mások, az emberei hálálkodnak neki, de ez...

– El kellett volna mondanod – szólt vigyorogva, ahogy nézte a városban pislogó aranyló fényeket –, hogy neked és nagyapádnak nincs hol laknotok. – És hogy pénzük sincs. Nem csoda, hogy Ren ruhája olyan viseltes volt. Valósággal arcul csapta a szégyen. Az elmúlt napokban szinte üldözte ez az érzés, és annyira ingerültté tette, hogy ölni tudott volna. A kastély gárdistáival vívott ökölharcban próbált tőle megszabadulni, de a szégyen csak erősödött benne, hiszen ezek az őrök a királyt védték.

– Nem értem, mi köze ennek bármihez is – fortyant fel Ren. Aedion megértette a büszkeségét. A jószívű, barátságos Ren igen mélyre jutott, és éppolyan nehezen ismerte el a sebezhetőségét, mint amilyen nehezére esett Aedionnak hallgatni a hálálkodását.

Ren így szólt:

– Ha rájössz, hogyan lehet megtörni a mágiát megszüntető varázslatot, akkor megteszed, ugye?

– Igen. Fontos lehet, akármilyen csaták előtt is állunk.

– Tíz éve még a mágia sem segített. – Ren arca jegesen távolságtartó volt, de Aedionnak hirtelen bevillant: ugyan a lord szinte semmilyen mágikus tehetséggel nem rendelkezik, de a két nővére... A lányok a hegyi iskolába jártak, amikor minden pokollá változott. A mágiaiskolába.

Ren, mintha olvasott volna a gondolataiban, mintha ez menedéket nyújtott volna nekik az alattuk elnyúló város elől, így szólt:

– Amikor a katonák a kínpadra vonszoltak bennünket, akkor ezzel gúnyolták a szüleimet. Mert a nővéreim iskolája minden mágia ellenére védtelen volt, tízezer katonával szemben tehetetlennek bizonyultak.

– Sajnálom – felelte Aedion. Egyelőre csak ennyivel tudott szolgálni, míg Aelin vissza nem jön.

Ren belenézett a szemébe.

– Kemény lesz visszamenni Terrasenbe. Nemcsak nekem, nagyapának is. – Úgy tűnt, hogy nehezen találja a szavakat, vagy csak egyszerűen nehéz erről beszélnie, de Aedion nem sürgette. Végül folytatta: – Nem vagyok benne biztos, hogy civilizált ember maradtam. Nem tudom... nem tudom, hogy tudnék-e fejedelem lenni. Ha a népem ezt akarja. A nagyapám alkalmasabb lenne, de ő csak beházasodott az Allsbrook családba és azt mondja, hogy nem akar kormányozni.

Aedion azon kapta magát, hogy fontolóra veszi a válaszát. Egy rossz szó, egy rossz reakció, és Ren soha többet nem beszél magáról. Nem kellene számítania, de mégis számított. Ezért így felelt:

– Az életem az elmúlt tíz évben csak háború és halál volt. Az is lehet, hogy az elkövetkező években ez így marad. De ha eljön a nap, amikor beköszönt a béke... – Te jó ég, micsoda gyönyörű szó! e Furcsa lesz az átmenet mindannyiunk számára. Akárhogy is lesz, nem hinném, hogy az allsbrooki emberek ne fogadnának szeretettel egy olyan fejedelmet, aki hosszú éveket töltött azzal, hogy megtörje Adarlan uralmát, aki ezért az álomért hosszú éveket töltött szegénységben.

– Tettem... dolgokat – dünnyögte Ren. – Rossz dolgokat. – Aedion sok mindent gyanított azóta, hogy Ren az ópiumbarlang címét adta meg.

– Ez mindannyiunkra igaz – felelte. Aelinre is. A nyelve hegyén volt, de inkább elhallgatta, mert még nem akarta, hogy Ren vagy Murtaugh bármit is tudjon róla. Majd ő elmondja a történetét, ha akarja.

Aedion tudta, hogy a beszélgetés kellemetlen irányt fog venni, amikor Ren tartása feszesebbé vált, és halkan megkérdezte:

– Mit akarsz tenni Westfall kapitánnyal?

– Egyelőre hasznos nekem, és a királynőnknek is.

– Azaz ha már nem lesz hasznos...

– Majd döntök róla, ha eljön az ideje... ha biztonságos lesz életben hagyni, akkor életben marad. – Ren már nyitotta a száját, de ő hozzátette. – Ennek így kell lennie. Én így dolgozom. – Még akkor is, ha segített megmenteni Ren életét és lakhelyet adott neki.

– Kíváncsi lennék, hogy a királynő mit gondol a munkamódszereidről.

Aedion olyan dühvel nézett rá, amitől az emberek általában azonnal menekülőre fogták. De tudta, hogy Ren különösebben nem fél tőle, azok után, amit látott és kibírt. Azok után, hogy ő ölt érte.

Aedion így szólt:

– Ha elég okos, akkor hagyja, hogy megtegyem, amit meg kell tenni. Fegyverként fog használni, mert az vagyok.

– Mi van akkor, ha a barátod akar lenni? Megtagadnád tőle?

– Semmit sem fogok megtagadni tőle.

– És ha azt kéri, hogy legyél a királya?

– Most már elég legyen! – förmedt rá Aedion.

– Akarsz a királya lenni?

Aedion fellendítette a lábait a tetőre és felállt.

– Én csak azt akarom – vetette oda –, hogy az embereim szabadok legyenek, és a királynőm visszakerüljön a trónra.

– Aedion, ezek elégették a szarvasagancs trónt. Nincs már trónja.

– Akkor majd építek egyet ellenségeink csontjaiból.

Ren összerezzent, de ő is felállt. Sérülései kétségtelenül fájtak még, de láthatóan távolságot tartott tőle. Lehet, hogy nem félt, de nem volt buta sem.

– Felelj a kérdésemre: akarsz király lenni?

– Ha ő kérdezné, akkor nem mondanék neki nemet. – Ez volt az igazság.

– Ez nem válasz.

Aedion tudta, hogy Ren miért kérdezi. Ő maga is biztos volt benne, hogy lehetne belőle király – a légiója és az Ashryverekhez fűződő kötelékei miatt előnyös választás lenne. Egy harcos király minden ellenséget óvatosságra késztetne. Még mielőtt a királyságuk összeomlott, hallott pletykákat ő is...

– Én csak azt kívánom – mondta grimaszolva – hogy újra láthassam őt. Csak egyszer, ha az istenek is úgy akarják. Ha ennél többet engednek, akkor életem minden átkozott napján hálás leszek érte. De most azért dolgozok, hogy lássam őt, biztosan tudjam, hogy valóban életben maradt. A többi nem tartozik rátok.

Magán érezte Ren tekintetét, ahogy eltűnt az ajtón és lement a lakásba.

A fogadó tele volt kimenőn lévő adarlani katonákkal, a forróság és a bűzölgő testszag miatt Chaol azt kívánta, bárcsak Aedion egyedül csinálná az egészet. Már nem lehetett titkolózni, mivel ők ketten ivócimborák lettek. Az eseményt a tábornok mindenkinek hangosan szétkürtölte, hadd hallják, miközben a katonák éljeneztek.

– Jobb, ha úgy titkolózunk, hogy szem előtt vagyunk, mintha valamilyen látszatot próbálunk erőlködve fenntartani, nem? – mormogta neki, amikor egy újabb ingyenitalt raktak eléjük a foltos, ragacsos asztalra. Annak a katonának az ajándéka volt, aki meghajolt, szó szerint meghajolt Aedion előtt.

– A farkasnak – mondta a sebhelyes arcú, barna bőrű katona, majd visszament bajtársai nyüzsgő asztalához.

Aedion az illetőre emelte a korsóját, és amikor válaszul megéljeneztek, ádáz vigyorában nem volt semmi hamisság. Nem tartott sokáig megtalálnia azokat a katonákat, akiket Murtaugh szerint érdemes lenne kikérdezni, ők állomásoztak azokon a feltételezett pontokon, ahonnan a varázslat kiindulhatott. Míg ő a megfelelő katonai egység megtalálásával volt elfoglalva, Chaol a saját kötelezettségei után eredt, melyek közé az is tartozott, hogy megkeresse az utódját, és hogy összecsomagoljon Aniellébe történő visszatérése előtt. Ma azzal az ürüggyel jött Résvárba, hogy egy hajózási társaságot keres, ami elszállítja az első ládáját, ezt a feladatot sikerült is elvégeznie. Nem akart arra gondolni, hogy az anyja mit szól majd, amikor a könyvekkel teli láda megérkezik a kastélyukba.

Chaol nem erőltette a kedvességet, amikor megszólalt:

– Kezdjük már!

Aedion felállt, megemelte a korsóját. Mivel amúgy is minden szem rá szegeződött, ezért a teremben lévők elhallgattak.

– Katonák! – mondta, egyszerre hangosan és lágyan, ünnepélyesen és tiszteletteljesen. Megfordult, a korsót még mindig a magasba tartva. – Emelem poharam a véretekre, sebeitekre, minden horpadásra a pajzsaitokon és a karcolásokra a kardjaitokon, minden barátra és ellenségre, akik előttetek haltak meg... – Még magasabbra emelte korsóját és fejet hajtott, aranyhaja csillogott a fényben.

– Emelem poharam azért, amit adtatok és azért is, amit még adnotok kell.

A felhangzó kiabálás és üvöltés robajában Chaol hirtelen megértette, hogy Aediont valójában mi teszi olyan veszélyessé, mi teszi őt istenné ezen emberek előtt, és a gyűrűtől függetlenül a király miért tűri a szemtelenségét.

A tábornok nem egy kastélyban élő, bort kortyolgató nemes. Vas és verejték az élete, és az ócska fogadóban a katonák sörét itta. Igaz volt vagy sem, ők úgy hitték, hogy törődik velük, meghallgatja őket. Büszkék voltak rá, ha emlékezett az ő, a feleségük vagy a nővérük nevére, abban a biztos tudatban hajtották álomra a fejüket, hogy fivérüknek tekinti őket. Aedion mellett hittek benne, hogy harcolna és meghalna értük. Ahogy ők is harcolnának és meghalnának érte.

És Chaol félni kezdett, de nem maga miatt.

Attól félt, hogy mi történik, ha Aedion és Aelin találkoznak. Mert a lányban ugyanezt az izzást látta, amire az emberek odafigyeltek és hallgattak. Látta őt, ahogy Mullison tanácsnok fejével bevonult a tanácsterembe, és Adarlan királyára mosolygott. A teremben mindenkit megbabonázott lelkének sötét forgószele. Mind a ketten halálosan veszélyesek, és ha összeállnak, hogy hadsereget toborozzanak, hogy lángra lobbantsák népük szívét... Félt, hogy mit tesznek majd az ő királyságával.

Mert ez továbbra is az ő királysága volt. Dorianért dolgozott, nem Aelinért vagy Aedionért. És nem tudta, hogy mi lesz az ő sorsa.

– Versenyezzünk! – kiáltotta Aedion a padon állva. Chaol már egy hosszú órája egy helyben ült, míg Aediont a teremben lévők legalább fele egyenként köszöntötte, és ittak az egészségére. Itt mindenki arra várt, hogy elé állva elmondhassa neki a saját történetét.

A tábornoknak hirtelen elege lett belőle, hogy a saját ellenségei rajongják körül. Chaol a pompás Ashryver szemek villanásából pontosan látta, hogy utálja őket, azok meg szinte a tenyeréből esznek. Aedion ekkor hirdetett versenyt.

Néhányan azt kiabálták, hogy valami ivós játékot játsszanak, de ő újra magasba emelte korsóját, mire csend lett.

– Az, aki a legmesszebb járt, vendégem egy italra.

Kiáltások hallatszottak, Bandzsáli, Orynth, Melisande, Anielle, Távolvég, és aztán...

– Csendet! – Egy idősebb, őszes hajú katona állt fel. – Én túlteszek mindannyiotokon. – A poharát a tábornokra emelte, és egy tekercset húzott elő a mellényéből. Papírokat hajtogatott ki. – Öt évet töltöttem Nollban.

Telitalálat. Aedion az üres székre csapott az asztalánál.

– Akkor igyál velünk, cimbora!

Éljenzés.

Noll. Sivatagföld legtávolabbi csücske.

A férfi leült, és mielőtt Aedion intett volna a csaposnak, már egy friss pint állt az idegen előtt az asztalon.

– Szóval Noll? – kérdezte Aedion.

– Jensen parancsnok vagyok, a huszonnegyedik légióból, uram.

– Hányan tartoztak a parancsnokságod alá?

– Kétezren. A múlt hónapban hívtak vissza bennünket. – Jensen nagyot kortyolt az italába. – Öt év után kibabráltak velünk, így. – Azzal heges, vastag ujjaival csettintett egyet.

– Úgy érted, hogy őfelsége nem figyelmeztetett benneteket?

– Minden tiszteletem ellenére, tábornok... egy szót sem szólt nekünk. A fülembe jutott, hogy csak azért kellett eltakarodnunk, mert új haderő érkezett a helyünkre, és már nem volt szükség ránk.

Chaol nem szólt egy szót sem, csak hallgatott, ahogy Aedion mondta neki.

– Miért? Egy másik légióhoz csatlakoztok? – firtatta Aedion.

– Eddig még nem volt róla szó. Még azt sem adták a tudtunkra, hogy ki foglalta el a helyünket.

Aedion vigyorgott.

– Legalább már nem kell Nollban lenned.

Jensen az italába bámult, de Chaol látta az árnyakat a szemében.

– És milyen volt? Csak úgy magunk között kérdezem – szólt Aedion.

Jensen mosolya elhalványult, és amikor felnézett, a tekintetéből is hiányzott minden fény.

– A vulkánok aktívak, ezért mindig sötét van, tudja, mert a hamu mindent beborít. És a füst miatt állandóan fájt a fejünk, olyan is volt, aki beleőrült. Az orrunk gyakran vérzett. Havonta egyszer jött élelmiszer-szállítmány, néha kevesebb a kelleténél, az évszaktól függött, vagy hogy tudtak-e jönni a hajók az utánpótlással. A helyiek a sivatagon keresztül nem akartak szállítani, nem törődtek sem fenyegetéssel, sem kenőpénzzel.

– Miért? Lustaságból?

– Nollban nincs semmi, csak egy torony, ami köré építettünk egy várost. De a vulkánokat szent helynek tartották, és tíz éve vagy kicsivel még régebben, mi... mármint nem az én embereim, mert én akkor még nem voltam ott, szóval a híresztelések szerint a király egy légiót küldött azokhoz a vulkánokhoz, és kifosztották a templomot.

– Jensen a fejét csóválta. – A helyiek gyűlöltek minket, még azokat is, akik nem is voltak ott. Noll tornyát ezután építették, és a helyiek ezt is elátkozták. Így csak magunkban voltunk.

– Egy torony? – kérdezte Chaol csendesen. Aedion rosszallóan nézett rá.

Jensen nagyot kortyolt az italából.

– Minket soha nem engedtek be.

– Az emberek, akik megőrültek... – szólt Aedion félig-meddig mosolyogva. – Ők mit csináltak pontosan?

Az árnyak visszatértek, Jensen körbenézett, nem azért, hogy lássa, ki hallgatózik, hanem szinte azért, hogy megszabaduljon a beszélgetéstől. De aztán a tábornokra pillantott, és így felelt:

– A jelentések szerint, tábornok úr, megöltük őket. Nyilat repítettünk a torkukba. Gyorsan és tisztán. De...

Aedion közelebb hajolt.

– Aki itt ül, senki nem fog fecsegni.

Tétova biccentés..

– Az igazság az, hogy mire készen álltak az íjászaink, addigra akik megőrültek, maguk verték be a koponyájukat. Mindegyik. Mintha nem tudnák kiszedni belőle a fájdalmat.

Celaena azt állította, hogy Kaltain és Roland fejfájásra panaszkodtak, mert a király mágiájával, szörnyű erejével kezelték őket. Azt is mondta, hogy neki is lüktető fejfájása támadt, amikor felfedezte azokat a titkos tömlöcöket a kastély alatt. Tömlöcöket, amik...

– A toronyba soha nem engedtek be benneteket? – Chaol nem törődött Aedion figyelmeztető pillantásával.

– Nem volt ajtaja. Sokkal díszesebbnek tűnt, mint más épületek. De én gyűlöltem, mindannyian gyűlöltük. Borzalmas fekete kőből volt.

Mint az óratorony az üvegkastélyban. Körülbelül egy időben építhették, talán néhány évvel korábban.

– Minek állomásoztatok ott? – vetette fel Aedion. – Erőpazarlásnak tűnik, már ha engem kérdezel.

Még mindig annyi árnyék volt a férfi szemében, annyi történet, amikről Chaol nem is mert kérdezősködni. A parancsnok kiürítette a poharát és felállt.

– Nem tudom, minek volt a felhajtás Nollban vagy Amarothban. Időnként a Nyugati- tengeren embereket küldözgettünk oda-vissza, üzenetekkel a tornyok között, ezért tudtuk, hogy nekik is van egy hasonló. Igazából azt sem tudtuk, mi az ördögöt csináltunk ott. Senki nem harcolt.

Amaroth. A másik állomáshely. Murtaugh szerint a másik hely, ahonnan a varázslat eredt. Nolltól északra. Egyforma távolságra Résvártól. Három, fekete kőből épült torony, és a három torony egyenlő oldalú háromszöget alkot. Ez is része kell hogy legyen a varázslatnak.

Chaol szórakozottan a pohara szélével játszadozott. Megesküdött rá, hogy kihagyja ebből Doriant, békén hagyja.

Nem volt lehetősége rá, hogy ellenőrizze az elméleteket, és nem akart a fekete óratoronynak a közelébe menni. De talán az elméletet egy kisebb nagyságrendben ki lehet próbálni. Csak hogy lássák, igazuk van-e azzal kapcsolatban, hogy mit tett a király. Ami azt jelenti, hogy...

Szüksége van Dorianre.