11.

FEJEZET

EGÉSZ ÉJJEL FÁZOTT ÉS ANNYIRA RESZKETETT, hogy az már fájt. Még hajnalhasadás előtt felébredt nyomorúságosan kicsi szobájában. Az ajtaja előtt egy elefántcsont szelencét talált. Borsmenta- és rozmaringillatú kenőcs volt benne, alatta egy cédulán szűken, tömören írt betűkkel az alábbi állt:

Megérdemelted. Maeve mielőbbi gyógyulást kíván.

Elégedetten prüszkölt egyet: Rowant biztosan alaposan kioktatták, és az is biztosan kihozta a sodrából, hogy ajándékot kellett hoznia neki. A kenőcsöt feldagadt ajkára kente. A pipereasztal felett lógó pecsétes tükörszilánkba nézve megbizonyosodott róla, hogy bizony látott már jobb napokat is. Soha többet nem iszik bort és nem eszik teggyát. És naponta fürdik.

Láthatólag Rowan egyetértett vele, mert hagyott neki még néhány kancsó vizet, szappant és egy új öltözéket: fehér alsóneműt, bő inget, halványszürke tunikát és az övéhez hasonló köpenyt. Egyszerű szövet volt, mégis vastag és jó minőségű.

Alaposan megtisztálkodott, közben vacogott a ködös erdőből beszivárgó hidegtől. Hirtelen nosztalgiával gondolt a kastély hatalmas medencéjére. Gyorsan megtörölközött és belebújt a ruhákba, hálás volt a több réteg miatt.

Nem bírta abbahagyni a vacogást. Egész éjjel reszketett. Csak rontott a helyzeten, hogy most a haja is vizes lett, bár copfba fogta. Belebújt a térdig érő bőrcsizmába, és egy vastag, vörös selyemövet csavart a lehető legszorosabban a csípője köré, csak arra figyelt, hogy ne akadályozza a mozgásban. Remélte, hogy ettől némileg jobb alakja lesz, de...

Komoran bámult a tükörbe. Fogyott, éppen eleget ahhoz, hogy az arca éppolyan beesettnek tűnjön, mint amilyennek érezte. Még a haja is fakóbb lett. A kenőcs már lelohasztotta az ajkát, de a színén nem javított. Legalább újra tiszta. Még ha minden porcikája át is van fagyva. Másrészt a konyhai munkához abszolút túlöltözött. Sóhajtott, lecsavarta magáról a selyemövet, levetette a köpenyt és az ágyra dobta. Te jó ég, a keze olyan jéghideg volt, hogy az ujján a gyűrű felle csúszkált! Tudta, hogy hibát követ el, de mégis ránézett. A hajnali fényben az ametiszt sötéten csillogott.

Vajon mihez kezd Chaol? Ő itt van, és mindent egybevetve miatta van itt. Nemcsak helyileg vagy testileg, de itt, ebben a végtelen kimerültségben, a mellkasában szinte állandósult fájdalommal. Nem Chaol hibája, hogy Nehemia meghalt, mivel a hercegnő irányított mindent. De információkat hallgatott el előle. A királyt választotta. Még ha azt is állította, hogy szereti, továbbra is hűségesen szolgálta azt a szörnyeteget. Talán ostoba volt, hogy beengedte őt a világába, mert egy olyan világról álmodott, ahol nem kell törődnie azzal, hogy Chaol annak az embernek a testőrkapitánya, aki újra és újra romba döntötte az életét.

A fájdalom a mellkasában annyira felerősödött, hogy már levegőt is nehezére esett vennie. Egy pillanatig csak állt, visszafojtotta a zokogását, hagyta, hogy elsüllyedjen a lelkét is fojtogató ködben, aztán kivonszolta magát az ajtón.

A mosogatásnak egyetlen előnye volt, hogy a konyhában meleg volt. Sőt, forróság. Égett a nagyszerű téglakemence és a tűzhely is, lobogott bennük a tűz, elűzték a reggeli ködöt, ami a rézmosogatók fölötti ablakon át lopózott be a környező fákról. Rajta kívül csak ketten dolgoztak a konyhában, egy görnyedt öregember, aki a tűzhelynél a bugyogó lábosokkal foglalkozott, és egy fiatal, aki a konyhát kettészelő faasztalnál hagymát vagdosott és valami olyasmit tartott szemmel, aminek kenyérszaga volt. Te jó ég, hogy ő is mennyire éhes! A kenyér istenien illatozott. De mi fő azokban a lábosokban?

A képtelenül korai óra ellenére a lépcsőház visszhangzott a fiatal férfi vidám fecsegésétől. De egyszer csak elhallgatott, és mind a két férfi félbeszakította a munkáját, amikor Rowan megjelent a konyhába vezető lépcsőkön. A tündérherceg a folyosón várt rá, karba tett kézzel állt, már hajnalban is unottan. De állatias, világos szeme finoman összeszűkült, mivel titkon azt remélte, hogy ő el fog aludni, és ezért majd jól megbüntetheti. Halhatatlanként valószínűleg végtelen türelemmel és kreativitással tudott nyomorúságos büntetéseket kiagyalni.

Rowan a tűzhelynél álló férfihoz szólt, és még mindig olyan mozdulatlanul állt, hogy Celaena kíváncsi lett volna, ezt vajon tanulta vagy veleszületett adottság.

– Ő az új konyhalány a reggeli műszakra. Reggeli után elviszem a nap hátralévő részére. – Láthatólag nem csak neki nem köszönt.

Rowan kérdőn nézett rá, és a szemében a kimondatlan szavakat is olvasni tudta: Nem akarod, hogy tudják a neved, szóval rajta, hercegnő. Mutatkozz be olyan néven, amilyenen akarsz.

Legalább múlt éjjel odafigyelt rá.

– Elentiya – bökte ki. A gyomra összeszorult.

Hála istennek Rowan nem hördült fel a névre! Lehet, hogy kizsigerelte volna, vagy legalábbis megpróbálja, ha gúnyolódni mer a nevén, amit Nehemiától kapott.

Az öregember előrebicegett, bütykös, elformátlanodott kezét egy ropogós fehér köténybe törölte. Egyszerű, kopott, barna, pamut öltözéket viselt, és úgy tűnt, hogy valami gondja van a bal térdével. Ápolt fehér haját összefogva viselte. Az arca barna volt. Mereven meghajolt.

– Olyan jó vagy hozzánk, herceg, hogy segítséget hoztál nekünk!

– Gesztenyebarna szemét Celaenára emelte és komolyan végigmérte.

– Dolgoztál már konyhán?

Annak ellenére, hogy mi mindent csinált, hány helyet, dolgot és embert látott, nemmel kellett felelnie.

– Nos, remélem, gyorsan tanulsz és iparkodsz – mondta.

– Mindent meg fogok tenni. – Láthatólag ez volt minden, amit Rowan hallani akart, mielőtt nesztelen léptekkel kivonult. Minden mozdulata lágyságot és erőt sugárzott. Ahogy elnézte, tudta, hogy visszafogta magát előző este, amikor megütötte. Ha akarta volna, szétveri az állkapcsát.

– Én Emrys vagyok – mondta az öreg. A kemencéhez sietett, és egy hosszú, lapos falapátot emelt le a falról, hogy kivegyen egy barna cipót. Túlestek a bemutatkozáson. Jól van. Semmi üresen kongó butaság vagy mosolygás vagy hasonlók. De a fülei...

Félvérek. Elég volt egy futó pillantást vetnie Emrys ősz hajára, és tisztában volt tündér származásával.

– Ő pedig Luca – szólt az öreg, és a munkaasztalnál ülő srácra mutatott. A plafonról lelógó, vaslábosokkal és serpenyőkkel teli állvány ugyan részben takarta, de a kócos, sötétszőke hajú srác szélesen Celaenára mosolygott. Néhány évvel biztosan fiatalabb volt nála, és még nem érte el végleges testalkatát, magasságát. A ruhája nem passzolt rá, átlagos barna tunikájának az ujja nagyon rövid volt. – Attól tartok, hogy lesz elég mosogatnivaló kettőtöknek is.

– Jaj, nyomorult egy munka ez – csiripelte Luca, és hangosan szipogott a szeletelt hagyma szagától –, de meg fogod szokni. Bár a hajnali kelést talán nem. – Emrys ránézett, mire helyesbített. – A társaság legalább jó.

Celaena erőt vett magán és udvariasan bólintott, aztán újra szemügyre vette a konyha elrendezését. Luca mögött egy másik csigalépcső kanyargott felfelé, a két oldalán tornyosuló szekrények tömve voltak agyonhasznált, éppen csak nem törött edényekkel és lábosokkal. Az ablakoknál lévő faajtó felső része szélesre volt tárva, egy kis tisztás mögött sorban fákat és örvénylő ködöt látott. A fákon túl a megalitok gyűrűje úgy tornyosult föléjük, akár valami örökkévaló őrség.

Celaena látta, hogy Emrys a kezét tanulmányozza, ezért kinyújtotta, megmutatta a hegeket és mindent.

– Már össze van kaszabolva és tönkre van téve, nem fogok nyivákolni, ha letörik egy körmöm.

– Te jó édesanyám! Mi történt? – Miközben az öreg beszélt, Celaena látta rajta, hogy megpróbálja összerakni magában a történetet, próbálja megfejteni akcentusát, figyelmesen szemügyre veszi duzzadt ajkát és a szeme alatti karikákat.

– Adarlan már csak ezt teszi az emberrel. – Luca kése tompán pufogott az asztalon, de Celaena továbbra is az öreget figyelte. – Bármilyen munkát adhatsz.

Gondolja csak Rowan róla, hogy elkényeztetett, önző fruska. Az is, de azt akarta, hogy fájjanak az izmai, hólyagosak legyenek a kezei, olyan kimerülten akart ágyba zuhanni, hogy ne álmodjon, ne gondolkodjon, ne érezzen semmit.

Emrys csettintett a nyelvével. A férfi szemében egy pillanatra sajnálat tükröződött, Celaenában felmerült, hogy leharapja a fejét. Aztán az öreg megszólalt:

– Csak fejezd be a hagymákat! Luca, te figyelj a kenyérre! Én ránézek a lábosokra.

Luca csinált egy kis helyet Celaenának az asztal végén. Celaena odafelé menet elhaladt a hatalmas tűzhely mellett: óriási volt, ősi kőből faragták, szimbólumokat és furcsa arcokat véstek bele. Még a parázstartó pillérei is figurákat formáztak, a vékony kandallópárkány tetején kilenc vasfigura volt. Istenek és istennők.

Gyorsan elkapta a tekintetét a középen álló két női alakról. Egyikük koronáján csillag volt és íjjal, tegezzel volt felfegyverkezve, a másik egy kifényesített bronzpajzsot tartott két kézzel felemelve. Esküdni mert volna rá, hogy figyelik őt.

A reggeli maga volt az őrültekháza.

Amint a hajnal arany fénnyel töltötte meg az ablakokat, káosz szakadt rá a konyhára. Emberek rohangáltak ki-be. Nem voltak szolgák, csak a naptól cserzett arcú emberek, akik napi teendőiket végezték vagy csak segítettek, mert éppen ahhoz volt kedvük. Nagy tojásos, krumplis és zöldséges tálak tűntek el abban a pillanatban, ahogy az asztalra kerültek, felsurrantak velük a lépcsőn, minden bizonnyal az ebédlőbe. Vizes- és tejes kancsókat, vagy csak a jóisten tudja, hogy mi mindent cipeltek fel. Celaenát bemutatták néhány embernek, de a többség rá se hederített.

Kellemes változás volt ez az élete elmúlt évtizedét jellemző figyelő tekintetek, rettegés és suttogás után. Az volt az érzése, hogy Rowan tartani fogja a száját a kilétét illetően, már csak azért is, mert éppen annyira utált cseverészni, mint ő. Pompás érzés volt teljesen elvegyülni és senkinek lenni, miközben a konyhában a zöldséget szeletelte és a serpenyőket mosogatta.

Életlen kése maga volt a rémálom, amikor gombát vagy újhagymát kellett szeletelnie, vagy éppen a végtelen lavinában érkező krumplit. Úgy tűnt, talán a mindent látó Emrysen kívül senki nem vette észre, hogy milyen tökéletesen szeletel. Csupán fogták és egy edénybe hajították, aztán kiadta neki, hogy mit vagdosson tovább.

Aztán semmi. Két társát kivéve mindenki eltűnt az emeleten, álmos nevetés, dörmögés és az ezüst étkészlet csörrenése visszhangzott a lépcsőházban. Celaena farkaséhesen ácsingózott a munkaasztalon hagyott ételre, amikor egyszer csak magán érezte Luca tekintetét.

– Rajta, ess neki! – szólt a fiú vigyorogva, aztán segített Emrysnek a mosogatóhoz vonszolni egy hatalmas vasüstöt. Az elmúlt óra őrülete ellenére Luca szinte mindenkivel váltott néhány szót, hangja és nevetése folyamatosan ott szállt a kongó edények és a pattogó utasítások felett. – Egy ideig még úgyis itt leszel, egyél nyugodtan.

A mosogatóknál már valóban tornyokban álltak a tálak és a fazekak. Csak az üst elmosogatása egy örökkévalóságig fog tartani. Celaena lehuppant az asztalhoz, vett néhány tojást és krumplit, töltött egy csésze teát és tömte magát.

A zabálás jobb szó arra, amit csinált. Szent egek, ez mennyei volt! Pillanatokon belül elpusztított két tojásokkal megrakott pirítóst, aztán nekiesett a sült krumplinak. Ami abszurd módon éppen olyan jólesett, mint a tojás. Hagyta a teát, és inkább benyakalt egy pohár tejet, ilyen táplálót még sohasem ízlelt. Nem mintha korábban sok tejet ivott volna, mivel Résvárban válogatott egzotikus gyümölcslevek álltak a rendelkezésére, de... Felnézett a tányérjáról, Emrys és Luca tátott szájjal álltak a tűzhelynél.

– Egek ura! – szólt az öreg és leült az asztalhoz. – Mikor ettél utoljára?

Ilyen jó ételeket? Jó régen. Mikor Rowan visszajön, nem akar kóvályogni az éhségtől. Szüksége lesz az erejére a kiképzéshez. A mágikus kiképzéshez. Ami biztos rettenetes lesz, de végig fogja csinálni – hogy tartsa magát a megállapodáshoz Maevével és méltó legyen Nehemiának tett ígéretéhez. Hirtelen elszállt belőle a nagy éhség. Letette a villáját.

– Bocsánat!

– Jaj, egyél csak, amennyit akarsz! – szólt Emrys. – A főzésben az a legjobb érzés, ha látja az ember, hogy valaki élvezi a főztjét. – Mindezt elég humorral és kedvességgel mondta ahhoz, hogy Celaenát ingerültté tegye.

Hogyan reagálnának, ha ismernék az előéletét? Mit tennének, ha tudnának az általa kiontott vérről, arról, hogyan kínozta meg és szedte darabokra Grave-et, vagy hogyan belezte ki Archert abban a csatornában? Hogyan hagyta cserben a barátját? És sok mást.

Érezhetően nagyobb lett a csend, ahogy leültek. Nem kérdezgették. Ami tökéletes volt, mivel nem igazán akart beszélgetésbe bonyolódni. Úgyse lesz itt sokáig. Emrys és Luca jól elvoltak magukban, az aznapi gyakorlatozásról csevegtek, ami Lucára várt az őrszemekkel az oromzaton, továbbá, hogy Emrys milyen húsos pitét készít ebédre. A közelgő tavaszi esőzést is szóba ejtették, ami tönkrevághatja a Beltane ünnepet, ahogy tavaly is történt. Hétköznapi kis dolgok, aggodalmak. Fesztelenül beszélgettek, a maguk módján olyanok voltak, mint egy család.

Őket nem rontotta meg egy gonosz birodalom, a brutalitás, a szolgaság és a vérontás évei. Celaena elképzelte, ahogy a lelkük a konyhában egymás mellett felsorakozik: az övék fényes, tiszta, az övé pedig egy pislákoló fekete láng.

Ne hagyd kialudni a fényt! Ezek voltak Nehemia utolsó szavai, amiket azon az éjszakán az alagútban intézett hozzá. Celaena eltolta maga elől az ételt. Eddig még nem ismert senkit, akinek az életét ne árnyékolta volna be Adarlan. Alig emlékezett azokra a kurta évekre, amikor a kontinens még nem volt leigázva, amikor Terrasen még szabad volt.

Képtelen volt visszaemlékezni, hogy milyen volt szabadnak lenni.

Egy tátongó gödör nyílt meg a lába alatt, olyan mély, hogy arrébb kellett lépnie, hogy ne nyelje el teljesen.

Már éppen neki akart állni a tálaknak, amikor Luca az asztaltól odaszólt neki:

– Te vagy nagyon fontos személy vagy, vagy nagyon szerencsétlen, hogy Rowan képez ki téged a doranellei belépődért. – Az elátkozott sokkal találóbb, gondolta magában, de inkább hallgatott. Emrys óvatos érdeklődéssel figyelte. – Ezért képeznek ki, nem?

– Nem ezért vagytok itt mindnyájan? – Magát is meglepte, hogy milyen közömbös hangon kérdezte.

– Igen, de nekem még évekig itt kell lennem, amíg a tudomásomra hozzák, hogy megfeleltem-e a követelményeknek – felelte Luca.

Évekig. Évekig? Maeve nem gondolhatja komolyan, hogy ennyi ideig itt tartja. Emrysre nézett.

– Te hány éve vagy kiképzésben?

Az öregember idegesen fújtatott egyet.

– Ó, én olyan tizenöt éves lehettem, amikor idejöttem, és úgy... nagyjából tíz évig dolgoztam nekik, de soha nem találtak elég méltónak Doranelléhez. Túl átlagos voltam. Akkor elhatároztam, hogy inkább megtelepszem itt és csinálok egy saját konyhát, mintsem életem hátralévő részében folyamatosan csak lenézzenek a doranelleiek. Nem bántam, hogy a párom ugyanígy érzett. Nemsokára találkoztok majd. Mindig beugrik, hogy lopjon egy kis ételt magának és az embereinek. – Kuncogott, Luca is vigyorgott.

A párja, nem a férje. A tündéreknek párjuk volt, ami felbonthatatlan, egyben mélyebb köteléket jelentett a házasságnál, a síron túl is tartó kapcsolatot.

– Ti... szóval ti mindannyian félvérek vagytok? – érdeklődött Celaena.

Luca kissé megdermedt, de mosoly villant az arcán, mikor így felelt:

– Csak a fajtiszta tündérek hívnak bennünket így. Mi jobban szeretjük a féltündér szót. De igen, többségünket halandó anya szült, és az apáink talán nem is tudnak arról, hogy nemzettek bennünket. A tehetségeseket rendszerint elviszik Doranellébe, de velünk, közönséges leszármazottakkal, az emberek se túl kedvesek, így... itt kötünk ki, Ködvárban. Vagy más határ menti előőrsön. Nagyon kevesek kapják meg az engedélyt Doranellébe, ezért sokan csak azért jönnek ide, hogy hasonszőrűek körében élhessenek. – Hunyorogva nézte Celaena füleit. – Úgy tűnik, hogy benned több az emberi, mint a tündér.

– Mert én nem vagyok fél se. – Ennyi elég volt, nem akart részletekbe bocsátkozni.

– Tudsz alakot váltani? – firtatta Luca. Emrys figyelmeztetően nézett rá.

– Miért te tudsz?

– Á, dehogy! Közülünk senki sem tud. Ha tudnánk, akkor valószínűleg Doranellében lennénk a többi „tehetséges” utóddal, akiket Maeve szeret maga köré gyűjteni.

– Vigyázz a szádra, Luca! – morogta Emrys.

– Maeve sem tagadja ezt, akkor nekem miért kellene? Ezt mondja Bas és a többiek is. Egyébként néhány őrszemnek van másodlagos alakja is, ilyen például Malakai is, Emrys párja, ők a saját akaratukból vannak itt.

Egyáltalán nem érte meglepetésként, hogy Maeve érdeklődést tanúsított a tehetségesek iránt, vagy hogy a haszontalanokat kizárta Doranelléből.

– És nektek is... nektek is van valamilyen tehetségetek?

– Úgy érted, hogy mágiánk? – kérdezett vissza Luca, lefelé konyuló szájjal. – Ó nem, egy csepp mágiánk sincs! Azt hallottam egyébként, hogy a te kontinenseden mindig is többen értettek a mágiához, mint nálunk, és többféle képesség is elterjedt. Mondd csak, igaz az, hogy az egésznek befellegzett?

Celaena bólintott, mire a fiú halkan füttyentett egyet. Már kinyitotta a száját, hogy tovább faggatózzon, de Celaenának nem igazán volt kedve erről társalogni, ezért inkább visszakérdezett:

– És az erődben van valakinek mágiája? – Talán most megtudhatja, hogy mit várjon Rowantől és Maevétől.

Luca vállat vont.

– Egyeseknek biztos. De csak unalmas dolgok, például hogyan lehet a növényeket növésre bírni vagy vizet találni vagy meggyőzni az esőt, hogy eleredjen. Nem mintha itt szükségünk lenne ilyesmire.

Tőlük akkor nem számíthat segítségre Rowan vagy Maeve ellen. Csodás.

– Ellenben – fecsegett tovább Luca – itt senkinek sincsen izgalmas vagy ritka képessége. Alakváltás mondjuk olyan alakba, amilyenbe az ember csak kíván vagy a tűz kontrollálása – Celaena gyomra összeugrott – vagy jóslás. Két éve erre járt egy nő, akinek olyan nyers volt a mágiája, hogy bármire képes volt, amit csak akart, képes volt bármelyik elemet megidézni. Egy hetet töltött itt, aztán Maeve Doranellébe hívta, és azóta nem hallottunk róla többet. Szégyen, egyébként nagyon csinos volt. De itt is ugyanaz érvényes, mint bárhol máshol: élnek néhányan, akik aprócska nyomokban birtokolnak valamilyen erőt, de igazából az is csak a földműveseknek öröm.

Emrys csettintett a nyelvével.

– Könyörögj az istenekhez, hogy ne üssön beléd a mennykő, mert így beszélsz! – Luca morgolódott, a szemét forgatta, de Emrys a teáscsészéjével gesztikulálva folytatta a prédikálást. – Ezeket az erőket régen ajándékba kaptuk az istenektől. A túléléshez volt rájuk szükségünk, és nemzedékről nemzedékre szálltak. Nincs abban semmi különös, hogy az elemekhez kötődnek, és az is természetes, hogy ily hosszú idő után megkopnak.

Celaena a kandallópárkányon lévő vasszobrocskákra nézett. Azon tűnődött, megemlítse-e, hogy egyesek olyan istenekben hisznek, akik egykor emberekkel is szaporodtak, és így adtak nekik mágiát, de... ehhez már túl sokat kellene beszélni. Oldalra billentette a fejét.

– Mit tudtok Rowanről? Mennyi idős? – Minél többet tud meg róla, annál jobb.

Emrys ráncos kezével körülfogta teáscsészéjét.

– Egyike azon kevés tündéreknek, akik Ködvár körül sündörögnek, időnként benéz, hogy aztán jelentsen Maevének, de magának való típus. Soha nem marad itt éjszakára. Időnként hozzá hasonlóakkal jön, a királynő hat közvetlen szolgáinak egyikeként, tudod, hadvezérek, kémek vagy valami ilyesmi. Soha nem elegyednek beszélgetésbe velünk, csak pletykákat, híreszteléseket hallunk róluk, hogy hová mennek, mit csinálnak. De én már azóta ismerem Rowant, hogy idekerültem. Persze, nehogy azt hidd, hogy valóban ismerem! Néha évekre eltűnik, hogy szolgálja őfelségét. Nem hinném, hogy közülünk bárki tudná, hány éves. Amikor én tizenöt voltam, az itt élő legidősebb ember már kisgyerekkora óta ismerte... szóval... nagyon öreg lehet.

– És aljas, mint egy vipera – dünnyögte Luca.

Emrys figyelmeztető pillantást vetett rá.

– Vigyázz a nyelvedre! – Emrys az ajtó felé pillantott, mintha Rowan ott leskelődne. Amikor újra Celaenára nézett, óvatosnak tűnt a tekintete. – Azt viszont el kell ismernem, hogy valószínűleg nem lesz könnyű dolgod.

– Ezt úgy érti, hogy kőkemény gyilkos és szadista – tette hozzá Luca. – Úgy hírlik, hogy a Maevét körülvevő szűk körben ő a legaljasabb harcos.

Nos, ez sem meglepő. Az viszont már kellemetlenebb, hogy van még öt hozzá hasonló.

– Tudom kezelni – mondta csendesen.

– Nekünk a régi nyelvet addig nem szabad tanulni, amíg be nem lépünk Doranellébe – szólt Luca. – De azt hallottam, hogy a tetoválása az általa legyilkoltak névsorát ábrázolja.

– Hallgass már! – förmedt rá Emrys.

– Pedig úgy tűnik, hogy ez így van – Luca fintorogva folytatta. – Esetleg elgondolkodhatnál, hogy Doranelle megér-e neked ennyit. Nem olyan rossz itt élni.

Elege lett a társasági életből.

– Tudok vele bánni – ismételte meg. Maevének nem állhat szándékában, hogy évekig itt tartsa. Ha mégis úgy tűnne, hogy így lesz, akkor itt hagyja az egészet. És máshogy fogja megfékezni a királyt.

Luca kinyitotta a száját, de Emrys újra lehurrogta, a pillantása Celaena sebes kezére esett.

– Hagyd, hadd menjen a dolgára!

Luca az időjárásról kezdett fecsegni, Celaena pedig az edényhegyek felé vette az irányt. Ahogy mosogatott, elkezdte ritmusra csinálni, mint amikor a fegyvereit tisztogatta a hajón.

A konyha hangjai fokozatosan eltompultak, ahogy egyre jobban haladt lefelé egy spirálban és az iménti szörnyű felismerésén tűnődött: képtelen volt visszaemlékezni rá, hogy mit is jelent szabadnak lenni.